1. Az ember nem mindig eszi meg, ami az asztalon van

A gyalulatlan asztal végére állított faggyúgyertya világánál egy ember olvasott valamit egy könyvből. Amolyan naplóféle lehetett, igen elrongyolódott állapotban, írása is alighanem rosszul olvasható, mivel az ember időnként egészen odatartotta a lapot a gyertyalánghoz, hogy erősebb fénynél nézhesse. A könyv árnyéka ilyenkor homályba borította a szoba másik felét, s elsötétítette az arcokat és alakokat; az olvasón kívül ugyanis még nyolc másik férfi volt a szobában. Heten ott ültek egy sorban a durván ácsolt deszkafalnak dőlve, csendben, mozdulatlanul, és – lévén a helyiség kicsiny –, egészen közel az asztalhoz. Ha akármelyikük kinyújtja a kezét, megérintheti vele a nyolcadikat, aki az asztalon feküdt hanyatt, egy lepedővel félig letakarva, karjai az oldalánál. Halott volt.

Az ember, aki a könyvet tartotta, nem olvasott hangosan, és a többiek sem beszéltek, mintha mindannyian várták volna, hogy történjék valami; egyedül a halott nem várt semmit. A kinti sűrű sötétből az ablakul szolgáló nyíláson át beáramlottak az éji vadon soha meg nem szokható zajai – egy távoli prérifarkas elnyújtott, szóval le nem írható vonítása, fáradhatatlan rovarok állhatatosan hullámzó zirregése a fák között; éji madarak furcsa rikoltása, amely annyira más, mint a nappali madaraké; nagy, mindenbe beleütköző bogarak dongása, és az apró zörejek egész rejtelmes kórusa, amely mintha szakadatlanul morajlana, bár csak olyankor hallja meg fél füllel az ember, amikor, mintegy megsejtvén tapintatlanságát, hirtelen elnémul. Ám ez a társaság mindebből semmit sem vett észre, tagjai nem szoktak üresen morfondírozni gyakorlatilag haszontalan dolgok felett, ez bele volt írva barázdált arcuk minden ráncába, oly világosan, hogy a szál gyertya gyér fényénél is látni lehetett. Nyilván a környékről valók voltak – földművesek, favágók.

Az olvasó férfi egy árnyalatnyira különbözött tőlük; azt lehetne mondani, világot járt, már-már nagyvilági ember benyomását keltette, bár volt valami az öltözékében, ami arra engedett következtetni, hogy tulajdonképpen egy tőről való a környezetében tartózkodó többi élőlénnyel. Kabátja aligha ütötte volna meg a mértéket San Franciscóban; lábbelije nem volt éppen városi eredetű, kalapja pedig, mely ott hevert lába mellett a földön (egyedül ő volt hajadonfőtt), olyan látványt nyújtott, hogy ha valaki afféle sajátos díszítménynek tekinti, igencsak tévedett volna. Az ember arca eléggé megnyerő volt, mindössze egy leheletnyi szigor tükröződött vonásain, meglehet ugyan, hogy ezt csak tisztének tekintélyét fokozandó öltötte magára: ő volt ugyanis a vizsgálóbíró. Hivatalának gyakorlása közben került birtokába ama könyv, melynek olvasásába most belemélyedt; az elhunyt ingóságai között találták – itt, a vityillójában, ahol most a halottszemlére sor került.

Mikor a vizsgálóbíró befejezte az olvasást, a könyvet belső zsebébe csúsztatta. Ekkor belökték az ajtót, és egy fiatalember lépett be rajta. Szemmel láthatólag nem a hegyek közt született és cseperedett fel: öltözéke városlakóra vallott. Most azonban poros volt, mintha nagy útról jött volna. Úgy is volt: fárasztó lovaglás után érkezett meg a szemlére.

A vizsgálóbíró bólintott; más nem üdvözölte.

– Már vártuk – mondta a vizsgálóbíró. – Ma éjjel le kell zárnunk ezt az ügyet.

A fiatalember elmosolyodott. – Sajnálom, hogy megvárattam önöket – mondta. – Elutaztam, de nem azért, hogy megszökjek az idézés elől, hanem mert feladtam a lapomnak egy beszámolót arról, aminek elmondása végett, feltevésem szerint, ide kérettek.

A vizsgálóbíró mosolygott.

– A lapjának küldött beszámoló – mondta – valószínűleg eltér attól a vallomástól, amit itt majd eskü alatt fog tenni.

– Ön nagyon téved – válaszolt amaz indulattal és erősen elpirulva. – Sokszorosítóval írtam, és nálam van egy példány a postázott írásból. Nem riportként közöltem, hiszen hihetetlen, hanem mint tárcát. Veheti eskü alatt tett vallomásom részeként is.

– De ön szerint hihetetlen.

– Ez önnek mit sem jelenthet, uram, ha megesküszöm, hogy igaz.

A vizsgálóbíró egy ideig némán ült, szemét a földre sütve. A többiek, akik körben helyezkedtek el, a kunyhó falai mentén, suttogva váltottak néhány szót egymás közt, de ritkán vették le szemüket a hulla arcáról. Végül a vizsgálóbíró fölemelte tekintetét a földről, és megszólalt.

– Folytatjuk a szemlét.

A férfiak levették kalapjukat. A tanút megeskették.

– Neve? – kérdezte a vizsgálóbíró.

– William Harker.

– Kora?

– Huszonhét éves vagyok.

– Ismerte az elhunyt Hugh Morgant?

– Igen.

– Mellette volt, amikor meghalt?

– A közelében.

– Hogyan történt ez, mármint hogy ön vele volt?

– Itt voltam nála látogatóban, vadászgattunk, halászgattunk. Egyúttal azonban tanulmányozni is kívántam őt, meg különös, magányos életmódját. Jó típusnak látszott, olyannak, akit érdemes volna megírni. Ugyanis írogatok olykor egy-egy elbeszélést.

– Olykor elolvasok egyet-egyet.

– Köszönöm.

– Elbeszéléseket általában, nem az önét. – Az esküdtek nevettek. Ha sötét a háttér, vakító fénnyel szikrázik fel a humor. Katonák a csaták szüneteiben könnyen fakadnak hahotára, és egy tréfa a halottas szobában szinte lefegyverez a meglepetés erejével.

– Mondja el nekünk e férfi halálának körülményeit – szólt a vizsgálóbíró. – Használhat bármilyen feljegyzést vagy emlékeztetőt, amit óhajt.

A tanú megértette. Belső zsebéből előhúzott egy kéziratot, és odatartotta a gyertyalánghoz, majd miután fellapozta az ide vágó passzust, olvasni kezdett.

2. Mi lehet egy tábla zabban?

„...Alig pitymallott, midőn felkerekedtünk hazulról. Foglyot akartunk lőni, mindkettőnk vállán sörétes puska, de csak egy kutyánk volt. Morgan azt mondta, hogy a legjobb hely egy dombhát mögött van, s meg is mutatta, hol; így hát átvágunk a dombon, egy csapás mentén, mely a bozótoson át vezetett. Túloldalt egy viszonylag lapályos részre értünk, melyet sűrűn benőtt a vadzab. Amint kiértünk a bozótosból, Morgan néhány méternyire előttem haladt.

Hirtelen zajt hallottunk, mely egészen közelről jött, egyenest szemből, vagy talán kissé jobb kéz felől. Olyan volt, mintha egy állat vergődne a bozótban – mi legalábbis csak annyit láttunk, hogy a bokrokat hevesen rázza, cibálja valami.

– Fölvertünk egy szarvast – mondtam. – Kár, hogy nem hoztunk golyós puskát.

Morgan megállt, és feszülten figyelte a hullámzó bozótot, de nem szólt semmit, csak fölhúzta puskája mindkét csövének kakasát, és lövésre emelte a fegyvert. Kissé izgatottnak láttam, és ez meglepett, mivel híres volt páratlan hidegvéréről, amit váratlan veszély esetén is meg tudott őrizni.

– Ugyan már – mondtam neki –, csak nem akarsz söréttel megsózni egy szarvast!

Erre sem válaszolt; ám mikor kissé felém fordult, és megpillantottam az arcát, elképedve láttam, milyen feszült izgalom ég a szemében. Ebből megértettem, hogy komolyra megy a játék, és már-már arra gyanakodtam, talán egy grizzly-medvébe botlottunk. Csatlakoztam Morganhoz, és közben én is fölhúztam a puskámat.

A bokrok most nem mozogtak, és a hangok is megszűntek, Morgan azonban továbbra se vette le szemét arról a helyről.

– Mi az? Mi az ördög van ott? – kérdeztem.

– Az Átkozott! – felelte, anélkül hogy felém fordult volna. Hangja érdes és szokatlan volt. Láthatóan reszketett.

Már a nyelvem hegyén volt a következő kérdés, mikor észrevettem, hogy a vadzab a nevezetes hely közelében egyszerre mozogni kezd, méghozzá a legrejtélyesebb módon. Nem is tudom, hogyan írjam le. Olyan volt, mintha egy szélroham fújná végig, ami nemcsak meghajlította, de le is nyomta a szárakat – letaposta őket, olyannyira, hogy fel se álltak többé; és ez a mozgás lassan haladt tovább, egyenest felénk.

Soha életemben nem hatott még rám ilyen furcsán semmi, mint ez az ismeretlen és megfoghatatlan jelenség, mégsem emlékszem, hogy elővett volna a félelem. Emlékszem viszont – és ezt itt is megjegyzem, mert különös módon akkor is eszembe jutott –, hogy egyszer, még régebben, amint szórakozottan kitekintettem a nyitott ablakon, egy pillanatra összetévesztettem egy kisebb fát, ami ott állt a közelben, egy másikkal, ami távolabb volt, nagyobb fák között. Ugyanakkorának látszott, mint amazok, de minthogy egészében és részleteiben is világosabban, élesebben rajzolódott ki, valahogy nem illeszkedett harmonikusan közéjük. Puszta érzéki csalódás volt az egész, a légi perspektíva törvénye okozta, mégis meghökkentett, szinte rám ijesztett. Annyira hozzászoktunk már a jól ismert természeti törvények szabályos ismétlődéséhez, hogy látszólagos megszűnésük biztonságunkat fenyegető veszedelem érzetét kelti bennünk, valami kiszámíthatatlan baj előjeleként fogadjuk. Így tehát a növényzet minden nyilvánvaló okot nélkülöző mozgása, és az, hogy a szárak hajladozása kitérő nélkül, egyenes vonalban közeledik felénk, feltétlenül nyugtalanító volt. Társam egyszerűen halálra rémült tőle, és én alig akartam hinni a szememnek, mikor láttam, hogy hirtelen vállához kapja a puskát, és mindkét csőből belelő a mozgolódó zabba. Mielőtt a lövés füstje eloszlott volna, hangos, artikulálatlan üvöltést hallottam – mintha egy vadállat bődült volna el –, mire Morgan, puskáját elhajítva, hatalmas ugrással, hanyatt-homlok futásnak eredt. Ugyanabban a pillanatban egy heves lökés a földre taszított – hogy honnan jött, a füstben nem láthattam, de valami puha, nehéz anyag volt, amit mintha egy roppant erő lódított volna nekem.

Mielőtt még talpra álltam, és fölvettem a puskámat, melyet mintha kiütöttek volna a kezemből, már hallottam, hogy Morgan szinte halálra váltan ordít, és kiáltásaiba olyan rekedt, vad hangok keverednek, amilyet marakodó kutyáktól hall az ember. Leírhatatlan rémülettel tápászkodtam fel, és néztem abba az irányba, amerre Morgan elrohant; az irgalmas Isten kíméljen meg még egy ilyen látványtól! Barátom ott vergődött, alig harminc yardnyira tőlem, fél térdre ereszkedve, feje ijesztő szögben hátravetve; kalapja lerepült, hosszú haja összekuszálódott, s egész teste hevesen lendült jobbra, balra, előre, hátra. Jobb karját fölemelte, de a kéz mintha hiányzott volna róla – én legalábbis nem láttam. Másik karját nem lehetett látni. Ahogy most felidézem e rendkívüli jelenetet, úgy rémlik, testének időnként csak egy-egy részletét láthattam; a többit mintha eltörölték volna – más szót nem tudok rá –, aztán egy helyzetváltoztatástól újra látható lett az egész.

Mindez másodpercek műve lehetett; mégis, e rövid idő alatt Morgan minden elképzelhető testhelyzetet fölvett, ahogyan egy elszánt birkózó küzd, amikor nagyobb erejű és súlyú ellenfele már-már földre teríti. Nem láttam semmi mást, csak őt, de őt se mindig világosan.

Egész idő alatt ordított és szitkozódott, de kiáltásai mindvégig olyan dühös, acsarkodó hangok általános moraján hatoltak át, aminőt sem ember, sem állat torkából nem hallottam soha!

Csupán egy pillanatig álltam tanácstalanul, azután puskámat eldobva, futottam barátom segítségére. Valami olyasmire gyanakodtam, hogy talán roham jött rá, vagy görcs bántja. Mielőtt odaérhettem volna hozzá, egyszerre elterült, és ott maradt fekve, mozdulatlanul. Minden hang elnémult, de még az iménti szörnyű események se váltottak ki belőlem olyan borzadályt, mint amit most éreztem, midőn láttam, hogy a vadzab rejtélyes módon ismét mozgásba jön, majd a mozgás továbbhalad az elnyúlt ember körül legázolt térségtől az erdő széle felé. Csak mikor már elérte az erdőt, azután voltam képes levenni a szememet róla, hogy társam felé forduljak. Akkorra már halott volt.”

3. A meztelen ember is lehet rongyos

A vizsgálóbíró felemelkedett ültéből, és odalépett a halott mellé. Megemelvén a lepedő szélét, lehúzta róla, és feltárta a teljesen csupasz testet, mely a gyertyafénynél olyan sárgának tetszett, akár az agyag. Itt-ott azonban nagy, kékesfekete elszíneződések is látszottak rajta, melyeket nyilván zúzódásos véraláfutások okoztak. A felsőtest elölről és oldalról úgy festett, mintha egy furkósbottal hagyták volna helyben. Rettenetes, nyílt sebek éktelenkedtek rajta, a bőr csíkokban és foszlányokban lógott.

A vizsgálóbíró az asztal mögé került, és kibontotta a halott feje tetején a selyemkendőt, amellyel az állát felkötötték. Mikor levette a kendőt, szemük előtt feltárult az a hely, ahol valaha az ember torka volt. Az a néhány esküdt, aki felállt, hogy jobban lásson, nyomban megbánta kíváncsiskodását, és hamar elfordította az arcát. Harker tanú félrevonult a nyitott ablakhoz, és kikönyökölt a párkányra – émelygett, ájulás környékezte. A vizsgálóbíró, miután a kendőt visszatette a halott nyakára, átment a szoba túlsó sarkába, és egy halom ruhanemű közt kezdett kotorászni, egymás után magasba emelt néhány darabot, hogy a jelenlevők futólag megtekinthessék. Mindegyik szakadozott volt, és merev az alvadt vértől. Az esküdtek nem nagyon vették szemügyre őket. Meglehetős érdektelenség rítt le róluk. Ezt már mind látták élő valóságban; az egyetlen újdonság számukra Harker tanúvallomása volt.

– Uraim – mondta a vizsgálóbíró –, azt hiszem, nincs több bizonyító anyag. Hogy mi a kötelességük, az már elmagyaráztatott önöknek; ha nincs több kérdeznivalójuk, kivonulhatnak, és megtanácskozhatják az ítéletet. Ekkor felállt az esküdtek elnöke – hatvan év körüli, magas, szakállas, durva öltözékű férfi.

– Nekem volna egy kérdésem, vizsgálóbíró úr – szólt. Ez az utoljára jött tanú ugyan melyik bolondokházából szabadult ide?

– Mr. Harker – kérdezte a vizsgálóbíró komolyan, nyugodt méltósággal –, melyik bolondokházából szökött meg?

Harker arca újból bíborszínt öltött, de nem válaszolt, mire a hét esküdt felemelkedett helyéről, és ünnepélyesen kivonult libasorban a kunyhóból.

– Ha nem óhajt tovább sértegetni, uram – mondta Harker, mikor a hatósági ember és ő magukra maradtak az elhunyttal –, úgy vélem, nincs akadálya, hogy távozzak.

– Nincs.

Harker máris indulni készült, de megállt, kezét a kilincsen tartva. Erős volt benne a hivatás ösztöne erősebb, mint személyes méltósága. Megfordult, és így szólt:

– Az a könyv, ami magánál van... megismertem... az a Morgan naplója. Láttam, nagyon érdekli; míg a vallomásomat mondtam, végig azt böngészte. Megkaphatnám? A közönség szeretné...

– Ez a könyv nem fog semmilyen vizet zavarni ebben az ügyben – felelte a vizsgálóbíró, zsebébe csúsztatva a naplót –; minden bejegyzés írójának halála előtt történt.

Mikor Harker eltávozott, az esküdtek visszatértek, és körülállták az asztalt, melyen élesen kirajzolódtak a most már letakart test körvonalai. Az esküdtek feje helyet foglalt a gyertya mellett, belső zsebéből irónt meg egy darab papírt vett elő, és nagy körülményesen felrótta rá a következő verdiktet, melyet az esküdtek – többkevesebb erőfeszítéssel – sorban aláírtak:

„Mi, az esküdtszék, megállapítjuk, hogy az elhunyt egy hegyi oroszlán által lelte halálát, de van közöttünk, aki inkább úgy gondolja, hogy néminemű roham végzett vele.”

4. Sírból jövő magyarázat

Az elhunyt Hugh Morgan naplójában van néhány érdekes feljegyzés, amelyek mint feltevések, meglehet, tudományos értékkel bírnak. A holttest körül lefolytatott vizsgálatkor ezeket nem vették figyelembe; a vizsgálóbíró valószínűleg nem tartotta érdemesnek, hogy megzavarja vele az esküdteket. Az első bejegyzés dátuma bizonytalan: a lap felső széle leszakadt. A bejegyzés így szól:

„...aztán rohant egy fél kört, miközben a fejét végig a középpont felé fordította, majd megállt, és veszettül csaholt. Végül, mintha puskából lőtték volna ki, elvágtatott a bozótosba. Először azt hittem, megkergült, de amint hazaértem, semmi különöset nem tapasztaltam viselkedésében azon kívül, amit nyilván a büntetéstől való félelem okozott nála.

Lát a kutya az orrával? Nem keltenek a szagok valamelyik agyi központban képzeteket az őket kibocsátó tárgyakról?...

„Szept. 2. Tegnap éjjel a csillagokat néztem, amint fölkelnek a háztól keletre a hegygerinc mögött, és észrevettem, hogy egymás után eltünedeznek, előbb a bal oldalon, aztán sorban jobb felé. Mindegyik kihunyt, de csak egy pillanatra, és egyidőben csak kevés, viszont a hegyhát egész hosszában, a gerinctől néhány foknyira, egytől egyig kialudtak. Mintha valami átvonult volna köztem és köztük; de nem tudtam kivenni, hogy mi, és a csillagok nem ragyogtak elég sűrűn ahhoz, hogy kirajzolják körvonalait. ’Hah! Nem szeretem az ilyesmit!...’

Itt néhány hétről hiányoznak a feljegyzések, mivel három lap ki van tépve a könyvből.

„Szept. 27. ...Megint felbukkant... mindennap újabb bizonyítékot szolgáltat jelenlétéről. Tegnap megint egész éjszaka lestem ugyanabból a fedezékből, puskával a kezemben, amit mindkét csőre megtöltöttem nagy szemű söréttel. Reggelre megint ott voltak a friss lábnyomok, akárcsak előző nap. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy nem aludtam el – az igazat megvallva, már alig alszom valamit. Szörnyű, elviselhetetlen! Ha ezek a tüneményes dolgok valónak bizonyulnak, beleőrülök; ha csak agyszülemények, máris tébolyodott vagyok.”

„Okt. 3. ...Nem mozdulok innét... nem fog elüldözni. Nem, ez az én házam, az én földem. Isten utálja a gyávákat...”

„Okt. 5. ...Nem bírom tovább; meghívtam Harkert, töltsön itt velem néhány hetet – neki még nem zavart a feje. A modorából észre fogom venni, őrültnek tart-e.”

„Okt.7. ...Megvan a rejtély nyitja! Tegnap éjjel jöttem rá – hirtelenül, szinte kinyilatkoztatásszerűen. Milyen egyszerű – milyen pokolian egyszerű!

Vannak bizonyos hangok, amelyeket nem hallunk. A skála mindkét végén vannak hangok, melyek nem zendítik meg az emberi fül, e tökéletlen hangszer húrjait. Túl magasak vagy túl mélyek ahhoz. Láttam a minap egy csapat feketerigót, amint egy fa egész koronáját megszállták – sőt, több fa koronáját –, és mind teli torokból énekeltek. Hirtelen, egy szemhunyás alatt, de ugyanabban a szent pillanatban valamennyi fölrebbent és elszállt. Hogy lehet ez? Nem láthatták mind egymást – voltak közben egészen üres fák is. Nem volt olyan pont, ahonnan a vezér mindegyiket láthatta volna. Kellett, hogy legyen valami vészjel vagy parancs, az általános csiripelésnél sokkal magasabb, élesebb hang, amit én már nem hallottam. Hogy így egyszerre felröppentek, mikor pedig valamennyi csöndben volt, megfigyeltem nemcsak a rigóknál, hanem más madaraknál is, például foglyoknál, amikor több bokor választotta el őket egymástól – sőt, egy domb két különböző oldalán ültek.

A tengerészek ismernek egy bálnafajtát, amelynek példányai egymástól mérföldes távolságra sütkéreznek, hancúroznak a víz színén, és közben van a föld görbülete is, aztán egy szempillantás alatt mind eltűnnek a víz alatt. A jeladás elhangzott – az árbockosárban ülő meg a fedélzeten sürgölődő matrózok fülének ugyan túl mélyen, de azért érzik a rezgést a hajón, mint ahogy a katedrális kövei is rezonálnak az orgona mélyebb regisztereire.

Ahogy a hangokkal, ugyanúgy van színekkel is. A vegyész a napfény színképének mindkét végén ki tudja mutatni az úgynevezett »fotokémiai« sugarakat. Ezek olyan színek – a fény összetételének integráns részei –, melyeket szemünk nem képes érzékelni. Az emberi szem tökéletlen műszer; az igazi »kromatikus skálának« csupán néhány oktávját képes felfogni. Nem vagyok őrült: vannak színek, amiket nem látunk.

És Isten legyen hozzám irgalmas! Az Átkozott is ilyen színű!”