Napellus kardinális

Eredeti cím: Kardinal Napellus, Der (Cardinal Napellus)

0 420

Szerző: Gustav Meyrink • Év: 1915

Nem sokkal többet tudtunk róla a nevénél: hogy Hieronymus Radspieller... s így élt ő ott évről évre a romlatag kastélyban, a tulajdonostól, egy fehér hajú, mogorva baszktól – magányosságban elfonnyadt nemesi család szolgája s örököse volt s lett ez maga egy emeletet bérelt, kizárólagossággal saját személyének, berendezte pedig a teret mindenféle drágaságos, régi holmival, használati tárggyal.

Rikító, fantasztikus ellentét... ahogy az ember e termekbe belépett a kinti vadonból, ahol madár nem dalolt, ahol a vegetáción kívül más életnek semmi jele nem volt, s hangok...? Ugyan, csak a korhatag ébenfák nyekkentek néha egy nagyot, pusztulásuk útján, ha a főn hajtogatni próbálta őket, s talán még attól is rémüldöztek e vének, ha a tó feketén meghullámzott, vagy az ég fellegei kísérteties szemekként tükröződtek, fehérlőn „békés” mélyzöldjében.

Hieronymus Radspieller pediglen egész napját rendre a csónakjában töltötte, kint e tavon, s hosszú selyemzsinóron szikrázó fémtojást eregetett le a fenékre, a víz mélységét mérte különböző helyeken.

Nyilván valami földrajzi társaságnak dolgozik, gondoltuk mi, valahányszor horgászásból hazatérve – pár órát elüldögéltünk még Radspieller könyvtárában, melyet a bérlő igen szívélyesen a rendelkezésünkre bocsátott ekképp.

– Az öreg küldöncasszonytól, aki a leveleket hozza át mindig a hágón, véletlenül megtudtam, hogy az a hír járja, Hieronymus ifjú korában szerzetes volt, éjről éjre korbácsolta magát, de véresre... és hogy a háta és a karja csupa heg – kapcsolódott be a beszélgetés be Mr. Finch, ahogy valamiképpen megint Radspiellerre terelődött a szó –‚ jó, de... hol marad, erről jut eszembe? Rég elmúlhatott tizenegy óra.

– Telehold van mondta – Giovanni Braccesco, és fonnyadt kezével az ablakon át a tavon remegő fényhídra mutatott –‚ ha egy kicsit figyeljük, hamar meg fogjuk látni a csónakját.

Akkor, kis idő múltán, csoszorászást hallottunk a lépcső felől, valaki jött fel, igen ám, de csak Eshcuid volt az, a botanikus, és meg szoktuk, hogy gyűjtőutacskáiról ő mindig ilyen későn tér haza.

Akkor is a növényeiről volt egyre szó, mint most a virágáról, acélkéken fénylettek szirmai ennek az embermagas akárminek, barátunk diadalmasnak tartotta.

– Hohó – mondta színtelen hangon mindazonáltal, s odabiccen tett nekünk –‚ ez messze a fajta leghatalmasabb példánya, de életemben ilyet soha még... és hogy a mérges „sisakvirág” ilyen magasságokban is megteremjen?

És hihetetlenül óvatosan letette a növényt az ablakpárkányra, szirma se gyűrődne.

„Eshcuid sincs másképp az egésszel” – villant át agyamon –‚ „mint ahogyan mi”; s így folytattam a gondolatsort: „Akár mi” – s joggal hihettem, hogy Mr. Finch és Giovanni Braccesco is ugyanezt gondolja nagyjából –‚ „nyugtalanul mászkál, öreg emberként is, a világban, mint aki tényleg már csak a sírját keresheti; növényeket gyűjt, melyek holnapra elfonnyadnak; mi végre? mi okból? Sírját nem leli, más kérdésen igazából nem is gondolkodik; céltalan, értelmetlen cselekszik. S ezt tudja. Ahogy mi is magunkról, a magunk dolgáról.

De majd eljön a pillanat, amikor rájön, hogy minden céltalan, fogjunk akármibe is, nagy dolgokba, csekélybe... s ez szétzúzza... ahogy minket is ez zúzott s emésztett egy emberélet hosszán. Bizony, ifjúságunktól fogva olyanok voltunk, akár a haldoklók, mikor ujjuk tétován kalandozik az ágy takaróján... nem tudják, hová nyúljanak, mibe kapaszkodjanak. A halál a szobában áll, hát annak nem mindegy pókfutamokat ír-e ujjunk, vagy kezünk ökölbe szorul?”

– S hová mennek tovább, ha itt véget ér a horgászidény? – kérdezte a botanikus, ám előtte többször is a növényére pislogott s így némán ült le asztalunkhoz. – No? – kérdezte még egyszer.

Mr. Finch beletúrt ősz hajába, fel se pillantott, így játszott egy kecses kis horoggal, fáradtan vonta meg vállát

– Nem tudom – mondta némi hallgatás után végre Giovanni Braccesco, de mint akit a kérdés nem is érint.

Ólmos, szótlan hallgatásban telt vagy egy óra, gondolom, de akkora volt a csend, hogy a vér zúgását is hallottam fülemben.

S végre felbukkant Radspieller fakó, szakálltalan arca az ajtókeretben.

Arca ugyanolyan aggastyán nemtörődömséget sugárzott, mint máskor, keze is nyugodt volt, ahogy egy pohár bort töltött magának, s ivott az egészségünkre, de a hangulat feszült maradt, visszafogott izgalom érkezett vele, így mondhatom s ez hatalmasodott el rajtunk is hamar.

Máskor oly fáradt, bágyatagon közönyös szeme avval a különös sajátsággal verve, hogy mint a gerincvelőbetegeknél, a pupillák sosem húzódtak össze, ki sem nyíltak egészen, s mintha a fényre nem válaszoltak volna – bizony, inkább emlékeztettek szürke, fakó, selyemmel bevont mellénygombokra, melyeknek közepére fekete pontot pettyentettek, ezt mondogatta egyre Mr. Finch -‚ szeme ezen az igen késő estén most lázasan vibrálva járt körbe-körbe a szobán, végigsiklott a falakon, a könyvsorokon, mintegy tanácstalanul, hol is, min is állapodjon meg.

Giovanni Braccesco belefogott valamibe, mesélt így furcsa módszereinkről, hogyan fogunk ősöreg, mohával borított óriásharcsákat, bizony, örök éjben élnek ezek a mélyekben, a tó kimérhetetlen ölén, napfényre soha már föl nem jönnek, megvetnek minden csalétket, melyet a természet kínálna nekik – csak a legbizarrabb formákra harapnak rá, a horgász dolga, ilyeneket kitaláljon: emberkezekké formált ezüstbádog, sikamlós felületű, ezeket kell zsinegen lelógatni, billegjenek ott, de megfelelnek a piros üveg denevérformák is, szárnyaikon ravaszul elhelyezett horgocskákkal.

Hieronymus Radspieller oda se figyelt rá.

Láttam rajta, lélekben másutt jár.

Hirtelen kitört akkor, de mint aki valami veszedelmes titkot összeszorított foggal őrizgetett éveken át, aztán egy másodperc elég, hogy mégis kiokádja magából:

–Ma végre... a mérőónom talajt ért.

Értetlenül meredtünk rá.

Engem annyira lenyűgözött az az ideges reszketegség, mely szavainak hangalakjából áradt, hogy egy darabig fel sem fogtam, miféle közlésről is van szó, vagyis hogy az ő mélységmérősdijéről: merthogy ott iszonyatos mélységek leledzenek, sok ezer fonálnyiak – forgó vízörvények, melyek minden ónt megkavarnak, kitérítenek, lebegtetnek magukon, célt érni nem engednek, már ha valami szerencsés véletlen közbe nem szól mégis.

De szavaiból máris rakétaszerűen lövellt a minden bizonytalankodást elsöprő diadal:

– Ez a legmélyebb hely a földön, ameddig csak emberi mérőeszköz leért! – Ezt mondta, s e szavak borzadályosan beleégtek a lelkembe, meg nem mondhattam okát, miért is. Kísérteties kettősség, kettős értelem rejlett bennük, így éreztem – miért? –‚ mintha valami mögöttes tartomány nyílna meg a csaknem tátva maradt szájon, ahogy Radspieller mintegy a saját szavaira reagált. Mint aki maga is bámul, hogy nem rejtélyekben, de egyenesen jelképekben beszél.

Tekintetem le nem vehettem Radspieller arcáról, tátva maradt szájáról; hogyan vált ez az ember egyszerre olyan sémaszerűvé, valószerűtlenné! Ha egy pillanatra lehunytam a szemem, máris azt láttam, kék lángocskák ránganak körötte – Szent Elmo tüze, a halál kísérteties lidércfénye. S ezt már-már ki is mondtam, össze kellett harapnom a szám, hogy mégse tegyem.

Álmokként húztak át agyamon mind a könyvek – bár csak részleteik így, persze –‚ melyeket Radspieller írt, s amelyeket ráérős, pilledt óráimon olvashattam, bámulva tudósi mivoltát, perzselő gyűlöletét gyakorta a vallás ellen, a hit és a remény ellen, támadva mindent, amivel csak a Biblia üdvöt és megváltást ígér.

Íme, a hátulütője annak, hogy mélységgel hívő, rettenetes aszkézisben töltött ifjúkora után mégis visszazúdította létezését a föld valós színére valami vágy – vagy egyéb –‚ ezt éreztem tompán: a sors ingája leng így, fény s árny közt játszván az emberi lénnyel.

Erőnek erejével igyekeztem szabadulni e bénító félálomból, mely bódítóan nehezült érzékeimre, rákényszerítvén engem, hogy Radspieller elbeszélését hallgassam, melynek kezdete valami távoli, nem egészen jól érthető mormolászásként visszhangzott csak elmémben.

– Önök, mint szenvedélyes horgászok, már azt is izgatónak érzik, ha mindössze kétszáz rőfnyi zsineget leeregetve hirtelen rántás következik lentről, tehát nagy hal akadhatott horogra. Így vet hullámgyűrűket a víz, s habzik, minden csupa tajték. Jó. De képzeljék el ezt az érzést ezerszerezve! S akkor megérthetik némiképp, mi volt ez, igen, amikor ez a fémdarab hirtelen azt jelezte: talajt értem. Számomra olyan volt az egész, mintha kezem valami porta kapuján kopogtathatott volna. Évtizedek munkája ért végponthoz tette hozzá halkan, mintegy csak önmagának, s hangjából most szorongás érződött: hát holnap akkor – mihez kezdek?

– A tudomány számára nem csekélység, hogy valaki Földünk legmélyebb pontját elérte és megmérte – hangzott a botanikus Eshcuid vélekedése.

- A tudomány... a tudomány...! – ismételte el Radspieller, gondolatban most is messze járván. – Hogy jön ide, mit érdekel engem a tudomány – tört ki végre.

Majd heves mozdulattal felállt.

Párszor föl s alá járt a szobában.

– A maga számára a tudomány ugyanúgy semmi, smafu, professzor, mint nekem – fordult hirtelen, csaknem ellenségesen Eshcuid felé akkor. – Nevezzük nevén a dolgot: a tudomány ürügy csak, hogy valamit csináljunk, bármit, mindegy, mit; az élet, a rettenetes, az iszonyatos élet elszikkasztotta lelkünket, ellopta legsajátabb, legbensőbb énünket, és hogy ne örökké jajonganunk kelljen e veszteségek nyomán, hát valami gyermeteg hóbortok nyomában járunk inkább – felejteni! Csak ezért! Hogy felejtsünk. Ne csapjuk be már saját magunkat is.

Hallgattunk.

– De más értelme is van dolognak – s házigazdánkra vad nyugtalanság tört. – Ezekben a hóbortos torzképzeteinkben, úgy értem. Valahogy fokról fokra, lassan lepleztem le a tényállást minden cselekedetünknek van valami mágikus másik értelme, hasonmás jelentése. Magam például pontosan tudom, miért mérőónoztam csaknem egy fél életen át. Azt is tudom, mit jelent hogy akkor mégis... és mégis... igen, hogy mégis elértem a feneket, az alap mélyet, s egy hosszú zsineg segítségével minden örvényen át csak összekötöttem magam egy másik birodalommal, ahová ennek a gyűlöletes napnak egyetlen sugara sem hat el, nem érhet oda, nem gyakorolhatja fő-fő hivatását, hogy ugyanis gyermekeit szomjan veszejti. Ez egy külső, érdektelen történés, ami ma megesett, de aki lát és ért, nyomban megismeri az árnyat a falon... – ki is lépett a lámpa elé s rám mosolygott most zordul –‚ megmondom egyszerűen, hallja, hallják... meg én, mit jelent nekem bensőleg ez a külső esemény. Elértem, amit akartam, amit kerestem... innentől védve vagyok a hitek és remények mérges kígyóitól, melyek csak a fényben élhetnek, nem, én ma megéreztem azon a ránduláson ott, mely a szívemen végigfutott, megéreztem ezt, mikor a mérőón talajt ért, a tó mélyes mélyéig jutott, valami végig. Egy érdektelen külső esemény megmutatta valódi benső arcát.

– Történt valami annyira... rettentő dolog életében – kérdezte Mr. Finch –‚ oly nagy horderejű... akkor, úgy értem, mikor az egyház szolgája volt? Ezért ily sebzett a lelke?

Választ erre Radspieller nem adott, és mintha valami képet látott volna, mely felködlött előtte; majd megint visszaült az asztalhoz, nézett rezzenetlenül az ablak, a holdfény világosa felé, majd csaknem egy lélegzetre, s akár egy hipnotizált alvajáró, mesélni kezdte:

Az egyház szolgája, pap, sosem voltam, de már kora ifjúságomban sötét, mindennél erősebb ösztön hajtott el, el e világ dolgaitól. E vonzásban oly órákat éltem át, amikor a természet arca ott szemem előtt változott vigyorgó ördögpofává, és a hegyek, a táj, a vizek, az egek, de még saját testemnek realitásai is könyörtelen börtönfallá lettek számomra. Nyilván nincs gyermek, aki bármit is érezne, ha látja, hogyan terül egy felhő árnya a rétre, ha a nap előtt elvonul – rám ez már akkor is bénító borzadállyal hatott, és mintha egy kéz egyetlen rántással letépett volna valami kendőt a szememről, így néztem a milliónyi apró élőlény halálkínjait, ahogy a fűszálak alatti földrétegekben egymást veszettül gyilkolják, aprítják, emésztik. A puszta gyűlölettől.

Talán örökölt tehertétel volt ez rajtam... apám vallási őrültként halt meg… igen, hogy a Földet hamarosan egyetlen vértelevénynek, kínok és kínzatások vermének láttam.

S egész életem ilyenné vált: az emésztő szomj nyers húsig tépázó szenvedéstörténetévé. Aludni se bírtam már, éjjel s nappal egyképp lázban égtem, reszkettem, ajkam gépiesen is ezt az imát formázta „Szabadíts meg a gonosztól”, míg a végén a teljes elgyengüléstől veszítettem eszméletemet.

Ama völgyekben, melyeknek vidékét otthonomnak mondhatom, van egy vallási szekta, neve ez: Kék Fivérek. Tagjai, ha érzik, közel a vég, elevenen elföldeltetik magukat. Kolostoruk ma is ott áll, s bejárati ajtaja felett díszeleg a kőcímer: egy méregnövény, öt kék viráglevéllel, melyek közül a legfelső barátcsuha csuklyáját idézi – ACONITUM NAPELLUS, íme, a kék sisakvirág.

Fiatal emberként menekültem ebbe a rendbe, csaknem aggastyánként hagytam el aztán.

A kolostorkertben van egy virágágy, abban virul minden nyáron tömegével a kék halálvirág, és a szerzetesek azzal a vérrel, saját vérükkel öntözik, melyet önkorbácsolásuk közben ontanak. Mindenkinek, mihelyt a testvériség tagja lesz, el kell kezdenie egy ilyen virág gondozását. S ez a virág, akkor, mintegy szent keresztségben, ennek a fivérnek a nevét veszi fel.

Az én virágom Hieronymus volt, és véremet itta, miközben én magam elepedtem s fonnyadtam, sorvadoztam amaz átok alatt, hogy hiába esedeztem, a „Láthatatlan Kertész” öntözné meg életemet csak egyetlen cseppnyi vízzel.

A vérkeresztségnek ez a különös ceremóniája jelképesen azt jelenti, hogy az embernek mágikusan oda kell plántálnia lelkét a földbe, ezt a Paradicsomkertet vérével kell öntöznie, vágyainak vörös nedvével.

Az aszkétai szekta alapítójának, Napellus kardinálisnak sírhalmán, így tartja a legenda, egyetlen teleholdas éjszaka embermagasságig nőtt egy ilyen kék sisakvirág... rajta tömérdek nyílt bimbó, szirom... és amikor a sírt felnyitották, a tetem nem volt ott. Mondják, a szent átváltozott e növénnyé, s ez volt a föld színén az első ilyen sisakvirág, ennek leszármazottja mind azóta a többi…

Ősszel, hogy a virágok elhervadnak, összegyűjtöttük méreggel telt magvaikat, melyek alakra apró emberi szíveket idéznek, és a Kék Fivérek titkos hagyománya szerint ez a „hit-mustármag” rettentő erőt kölcsönöz annak, aki eszik belőle… hegyeket tud megmozgatni... s mi ettük e magokat.

Amiképpen pedig ez a borzadályos méreg a szívet megváltoztatja, az ember élet s halál közti lebegés állapotába sodorja, így kellett emez esszenciának a vérünket is átalakítania, lenne csodatévő erőnk az emésztő halálgyötrelmek és az eksztázis elragadtatásának pillanatai között, valóságosan.

Én azonban a magam ismeretvágyának mérőónjával még mélyebbre hatoltam, le ennek a csodás hasonlatnak a mélyére, és még egy lépést tettem, szembenézve a kérdéssel. Mi fog történni a véremmel, ha végül telítődik a kék virág?

S akkor elevenné váltak köröttem a dolgok, még a kövek is az úton, azok is ezer hanggal kiáltoztak felém: újra meg újra kiömlik tavasz idején ez a vér, hogy új méregnövény sarjadjon belőle, mely a te nevedet viseli.

És ezen az órán lerántottam a vámpír álarcát, a vámpírét, melyet addig tápláltam, és kiolthatatlan gyűlölet kerített hatalmába. Kimentem a kertbe, földbe tapostam a virágot, mely nevemet viselvén Hieronymus volt, de úgy tomboltam, toporzékoltam rajta, hogy egy ép rostja nem maradt.

Még azon az éjszakán látomásom támadott: megjelent nekem Napellus kardinális, kezében... de ahogy gyertyát tartunk, ujjai úgy álltak, görbültek... a kék akonita, rajta az ötszirmú virág. A kardinális arca hulláé volt, és tekintetéből eltörölhetetlen élet sugárzott.

De mintha a magam arcát láttam volna közben, annyira hasonlított ő rám, és kivédhetetlen borzadállyal kaptam arcomhoz, valahogy úgy, ahogyan az az ember, akinek robbanás szakította le az egyik karját, odakap a másik kezével.

Akkor a refektóriumba osontam, vad gyűlölettel feltörtem azt a szekrényt, melyben állítólag a szent maradványai lettek volna. Hogy széttörjem, amit érek.

De csak ezt a földgömböt leltem ott, melyet most a falifülkében látnak, nézzék csak. –

Radspieller felkelt, hozta a földgömböt, odaállította elénk az asztalra, s így folytatta elbeszélését:

– Fogtam, elhoztam magammal a kolostorból menekülvén, hogy széttörjem majd, megsemmisítsem az egyetlen valamit, ami a szekta alapítója után fennmaradt.

Később arra jöttem rá, hogy hasznosabb lesz eladni a relikviát, aztán a pénzt, amit kapok érte, egy ringyónak adni. S a relikvia is nagyobb becsben lesz. Így is tettem, első adandó alkalommal.

Azóta sok év telt, és nem szűntem kutatni ama végzetes növény láthatatlan gyökereit, a növényét, mely az emberiség betegségének okozója, s hogy szívemből kiirtsam, legfőbb feladatomnak éreztem elsődleg. Mondtam már az imént, hogy megvilágosult az elmém, de reálisan: s hiába jött egyik „csoda” a másik után, egyet sem hittem, nem csaltak mocsárba e lidércfények, szilárd maradtam, kitartva szándékom mellett.

Amikor elkezdtem régiségeket gyűjteni... amit csak látnak e kis teremben, mind abból az időből való... akadt köztük, amelyik a gnosztikus rítusok sötét világát idézte nekem, és a kamizárdok évszázadát; tessék, ujjamon ez a zafírköves gyűrű, melyen véletlenségből egy sisakvirág látható, ama testvérek jelvénye, még ez is a véletlen hozománya, valami ócskás készletében kotorászva leltem, s hogy kezembe fogtam, néztem az ábrát, szívem egyetlenegyet sem dobbant külön, vadul, az emlékre netán. Nem! S mikor egy barátom egy szép nap ezt a glóbuszt... ó, ugyanazt, már tudják, amelyiket a kolostorból elloptam, aztán kéjért eladtam, Napellus kardinális „relikviáját”, igen... mikor hát ajándékba küldte nekem az a jó barát e gömböt, nevetnem kellett, de hahotázva, harsányan: sors, sor, a te ujjmutatásaid, intéseid, engem ugyan már el nem riasztanak, nem rémítenek!

Nem, ide, a józanság tudományos világába balhitek és csalképzetek levegője be nem hatolhat. Semmi sugallat! Itt nálam többé meg nem terem a kék sisakvirág. Új jelszavam támadt: aki a mélyeket akarja kutatni, menjen fel a hegyek magasába.

Ezért nem is megyek le mélyföldekre, völgyekbe többé. Meg gyógyultam; és ha az angyalvilág összes kincse hullana is megvesztegetőn az ölembe, csakúgy hajítanám el, mint hitvány limlomot.

Maradjon az akonit a maga mérgeivel a gyenge lelkek bódítója, az alacsonyan szárnyalóké, akik a völgyeknek öntik ki szívüket, onnan szívják bódulatukat. Én itt fent élek a hegyek magasában, és a természet szigorú törvényeit fogadom el, semmiféle démoni értelmet nem tulajdonítok jelenségeinek. S mérek, mérek tovább, rendületlenül... ezt a játékot nem adom, ez valami reális, két pont közt valami egyenes... nem fertőzi az a járvány, mely szerint az életnek bármi értelme is lehetne: nincs! Csak mérünk és mérünk... hanem ha talajt ér ónom lent, felujjongok mindig. Csak föld van lent is, kő, föld, fogható realitás. Föld! Hagyjuk a világűrbe röppenő sugarakat, mondtam már, a sugallatokat onnét, máshonnét... csak a föld, csak a föld, csak a föld van, az a való, a Föld, mely hű marad önmagához, glóbuszként is, ugyan már, Napellus kardinális ostoba relikviája ez a gömb, gyarló semmi, az marad, kívül és belül egyaránt. De rajta kívül és rajta túl nincs más.

S valahányszor a tó rám mered, valahányszor odakínálja nekem mérhető mélyét, mintha azt hallanám, igen, hogy a föld színén ám neveljen, ha nevelhet hamis bűvöletre virágokat a nap fénye, termelhet mérgeket, a mélyek tiszták. És ez az egyetlen igazság.

Itt Radspieller arcán az izgalom lázrózsái mutatkoztak már. Így folytatta s fejezte be:

– Ha van még egyetlen kívánságom, s ha ez lehetséges volna... bizony csak ezt szeretném: íme, ónommal lehatolni a földgolyóbis középpontjáig, így kiáltani, föld, csak föld, csak föld ez is, mind Föld!!

Ámulva pillantottunk fel, rádöbbentünk a csendre, hogy házigazdánk elhallgatott

S az ablakhoz ment.

Botanikusunk, Eshcuid előkotorta nagyítóját, a glóbusz fölé hajolt, majd fennhangon, talán hogy azt a feszengést is oldja, melyet Radspieller utolsó szavai előidéztek bennünk, ezt mondta:

– Ez a relikvia hamisítvány lehet, és alkalmasint a mi évszázadunkban készült... tessék, itt van... – És Amerikára mutatott. – Hiánytalanul rajta van valamennyi földrész.

Bármennyire józan és tárgyilagos volt is ez a megállapítás, célját nem érte el, továbbra is az iménti bűvöletben maradtunk, s a kényelmetlenség érzéséből szorongás lett, de mind irtózatosabb.

S hirtelen mintha valami édes, kábító illat kezdett volna terjengeni, nem tudtuk: kutyabenge... boroszlán...?

Betöltötte a szobát.

– A parkból jön... – kezdtem volna mondani, hogy mentsem a helyzetet, de Eshcuid közbevágott leintett, nem hagyta, hogy ily olcsón higgyem elűzhetni ezt a rémálmot. Tűvel megbökte a földgömböt, s közben mormolt valamit, olyasmit pediglen, hogy ej, no, egy ilyen pici pont, mint ez a tó itt, ez is rajta van a földgömbön? Rajta volt... hanem akkor az ablaknál álló Radspieller mintha újra meg találta volna hangját, gúnyosan így rikoltott:

– Hé, azt mondom én... miért nem üldöz engem többé álmaimban, ébren, mint hajdanán... rémlátásokkal, hé, eminenciás uram, Napellus kardinális, miért nem? A Nazareusi Kódexben, hogy így mondjam... a kék fivérek gnosztikus nagykönyvében, mely még Krisztus előtti 200-adik évünkbe datálódik, nem ott áll-e a jóslat a neofitának: „Aki a misztikus virágot öntözi, mindvégig pedig, saját vérével, azt e virág híven bekíséri majd az örök üdv kapuján; aki azonban letépi, e roppant nagy bűnös a halállal fog szembenézni váratlanul, de úgy, hogy szelleme kivettetik a sötétségbe, ott várhatja az új tavaszt!” Hé, hát mit érnek már e szavak? Érvényük hová lett? Elfonnyadott netán? Bíboros, én mondom: én évezredes jövendölést zúztam szét, szaggattam el! Miért nem jön a híres-nevezetes, hogy pofájába köphessek, hé, Napellus bí... – De itt hirtelen iszonyú hörgésbe fúlt a szava, érthetetlen hangcsomók törtek fel csak a torkán, mert az ablakpárkányon megpillanthatta a kék virágot, melyet botanikusunk hozott, tett oda érkeztekor. Ezt nézte most Hieronymus Radspieller. Felugrottam, rohantam volna hozzá.

De Giovanni Braccesco kiáltása visszafogott. Megtorpantam.

És láthattam, ahogy Eshcuid tűje nyomán a glóbusz sárgult pergamenkérge leválik, ahogy túlérett gyümölcsről a héja, és ami pőrén a szemünk elé tárult, egy nagy, villogó fényű üveggolyó volt.

És ebben a golyóban ó, csodás műalkotás! – ott volt, felfoghatatlan mód beolvasztva, belülre: ott volt, szálegyenesen állva még – hozzá, egy kardinális kis szobormása, palástban, kezében kalappal, ujjai úgy görbültek a másik kezén, ahogyan gyertyát tart az ember, ott tartott a másik kezében ekképp egy kék sisakvirágot, hosszú szárút...

A borzalomtól bénultan – alig bírtam fejem egyáltalán Radspielle felé fordítani.

Ajka elfehérült, vonásai hullaszerűekké váltak, így állt a falnál... egyenesen, mint az alak a golyóban... s mint annak, neki is kezében a kék méregvirág, mereven nézte az üveggömbbéli kardinális arcát.

Csak szemének fénye árulkodott olyasmiről, hogy él még; szelleme azonban másutt járt már, a semmiben, az őrület sötét éjszakáján.

 

*

 

Mi négyen – Eshcuid, Giovanni Braccesco és Mr. Finch meg jómagam másnap reggel elváltunk; szótlanul búcsúztunk, nem is köszöntünk egymásnak. Az éj utolsó órái túl ékesszólóak voltak, nem lehetett megtörni azt a csendet. Bűvölten dermedt volt a nyelvünk.

Sokat bolyongtam azóta is, többnyire céltalanul, e Földön, de egyikükkel sem hozott össze a véletlen többé.

Sok évre rá, egyetlen alkalommal esett úgy, hogy e vidékre sodort valami cél vagy szeszély: a kastélynak már csak külső falai meredeztek, de az omladék közepette embermagasan álltak egy ágyásban kék virágok, ott, a nap perzselő sugaraiban is élénken tündököltek: virult az

ACONITUM NAPELLUS.

 

Tandori Dezső fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre