Többen ültük körül a kandallót a klubban, abban a helyiségben, ahol valamennyien össze szoktunk gyűlni ebed után. Némelyikünk a kanapén foglalt helyet a lángokkal szemben, mások különböző székekre telepedtek. Szürke, ólmos volt az ég ezen a téli estén. Este a legjobb szó rá, holott igazából még a délutánban jártunk. Már délelőtt tizenegy körül sötétedni kezdett, S most, háromnegyed háromkor mar csaknem teljes sötétség borult ránk. Ilyenkor gyakran voltam fültanúja körünkben olyan beszélgetéseknek, amelyek mindenestől elfeledtettek velünk a mosolytalan napok ködbe fúlását. Igazából a cirógató napsugarak sem csalhattak volna ki minket az aranyló természetbe. Igen, ragyogó beszélgetések voltak ezek, s olyan mélyen szántóak, hogy nem kívánhattunk volna különbet. Mennyi mindenről ejtettünk szót! Mégis ezen az estén, mikor a köd a torkunkat szorongatta, s gondolom, a szellemünket is eltöltötte, amennyire emlékszem, a következő társalgás folyt közöttünk.

– Egek, mekkora!

– Mi mekkora?

– Ez a gyémánt.

– Á, én halra gondoltam.

– Csakhogy egy ilyen képről nem lehet ezt megítélni.

– Dehogynem.

– Hogyan?

– Hisz életnagyságú.

– Honnan tudja?

– Az újságban olvasom.

– És gondolja, hogy a szerkesztő tudja?

– Természetesen.

– Honnan tudná?

– Nos, az effajta drágaköveket az egész világ ismeri, csak utána kell érdeklődie.

– Továbbra sem értem, miként adhat fogalmat egy síkbeli felvétel egr gyémánt valódi méreteiről.

– Nem érti?

– Nem.

– Akárhogy legyen is, ez jókora példány.

– Na igen, ez igaz.

– Ez minden, amit állítottam.

Egyvalami mentett meg attól, hogy tovább húzódjon az unalmas szócséplés, éspedig az, hogy Jorkens, aki aznap a klubban tartózkodott, ünnepélyesen csóválni kezdte a fejét. Már a gyémánt első említése sem tetszett neki, s a fejcsóválás az egész eszmecsere alatt egyre hevesebbé vált. Észre sem vettem volna, ha nem látom, hogy valahányszor a gyémánt nagysága kerül szóba, Jorkens rosszallása erősödik. Ez azonban sehogy sem kerülhette el a figyelmemet. Hegyezni kezdtem hát a fülemet, mit mond majd Jorkens, de egy szót sem szólt. Mindamellett a magabiztosság, amint a fejét rázta, azt az érzést keltette bennem – ebben nem volt kétség –‚ hogy valóban nem mindennapian titokzatosat tud a gyémántokról. Nem rá vallottak ezek a hosszúra nyúlt hallgatások. Végül én törtem meg a csöndet, mert fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Különben is, ideje volt, hogy a két ostoba fickó abbahagyja unalmas locsogását a képes újságban közreadott gyémántról. Az újságra pillantottam, majd egyenesen Jorkenshez fordultam:

– Jókora darab, nem igaz?

– Nem túlzottan – felelte Jorkens csöndesen.

– Miért, látott már nagyobbat? – faggattam tovább.

– Igen – hangzott a válasz.

– És hol?

– Nos, ha valaki nagynak mond egy ilyen követ, aligha hihet az enyémben – mondta Jorkens.

Ha jól emlékszem, az újság a Koh-i-noor gyémánt képét közölte

– Én hiszek önnek – mondtam.

Egy-két társunk, akik szintén ráunhattak a ködre, előrehajolva hozzátették:

– Mi is.

Bizonykodásunk szemlátomást erőt öntött Jorkensbe. Immár vidámabban, további vonakodás nélkül belekezdett az elbeszélésébe.

– Régen történt – mondta – Sok-sok évvel ezelőtt meteorit hullott le Oroszországban, messze északon, az eszkimók földjén. A hír nagyjából egy év alatt ért el a civilizált világba, de akkor is csak kósza szóbeszéd formájában. Nekem, amint a fülembe jutott, az ragadta meg a képzeletemet, hogy az a valami akkora lehet, mint egy hegy. Ami azt illeti, a szóbeszédből ugyanúgy ki lehet rostálni az igazságot, mint bármi másból, csak érteni kell a módját. Először eszkimó mesének hittem a dolgot. Egy isten érkezett lángoló fogaton, mondták, s vágtatott dél felé. Az ég egész éjjel vöröslött, s negyven mérföldes körzetben az összes hó elolvadt... Nem az volt a kérdés, megbízom-e az eszkimókban, mivel egy jottányit sem bíztam bennük, de az egyszerű népek egyszerű okokból találják ki meséiket, és engem most az foglalkoztatott, nekik mi okuk leheteti erre. Híradásukra senki sem figyelt fel, én azonban úgy gondoltam, valami mégis csak hullott oda. Éspedig egy hatalmas meteorit, jóval nagyobb, mint amekkorák valaha is a Földünknek ütköztek. Végül felkerekedtem, hogy a tulajdon szememmel lássam... Nem volt nehéz rálelnem, az eszkimók megadták a helyrajzi részleteket. Az volt a nehéz, hogy rájöjjek, mi a csuda történhetett. Hegynyi meteorvasra bukkantam a parttól másfél napi járóföldre, s minden jel arra mutatott, ez az, amit keresek. Nem volt rajta a térképen, akkoriban azonban a könyék jó része fehér foltnak számított, ez tehát mit sem bizonyított. Az anyag is az volt, amit vártam, alig negyven-ötven mérföldre a megjelölt helytől, mégsem hunyhattam szemet egy szembeszökő tény előtt. Expedícióm mindenestől a tudomány jegyében állt, márpedig a tudományban nem mehetünk el olyan tények mellett, amelyek nem egészen illenek az elméletünkbe. Akkoriban számtalan tudományos utazást tettem. Egyik-másikról talán beszéltem is önöknek.

Megpróbáltam elejét venni, hogy Jorkens elkalandozzon, mert tudtam, ha megteszi, sehogyan sem sikerül majd visszaterelnem a lényeghez.

– Mi volt a baj azzal a heggyel? – kérdeztem.

– Egyszerűen az, hogy egy ilyen óriási valami, ami akkora, mint az Alpok, nem ütközhetett planétánknak a maga mérhetetlen sebességével – vegyük még ehhez hozzá a Földünkét –, hogy ne fúródott volna a föld gyomrába. Ez azonban úgy meredezett az orrom előtt, mint a Szent Gothár-hágó. Faggatni kezdtem az eszkimókat. Hárman-négyen tartottak velem, akik a rénszarvas-szánt hajtották. Emlékezzetek vissza, Európába semmi más nem jutott el a meteoritról, mint a kósza eszkimó szóbeszédek, nekem tehát ezekkel kellett megelégednem. Nos, ők ragaszkodtak ahhoz, hogy egy isten érkezett fogatán messze északról, s hajtott az ő irányukban. A lángok ott csaptak fel, ahol földet ért, és nem itt. Ezen hosszan eltöprengtem. A dolog egyszerűnek tűnt. Az eszkimók szavaiból azt hámoztam ki, hogy egy erdő gyulladt ki, csakhogy északon nincsenek erdők. Csupán jég és hó. Egyetlen hónapot kivéve, amikor a hó megolvad, s a megjelenő gyér növényzet mindössze arra elegendő, hogy jóllakasson néhány rénszarvast. Alig pár tucat szót ismertem az eszkimó nyelvből, s amúgy is jobbára jelekkel érintkeztünk, de a nagy tűzvész ügyében nem lehettek kétségeim. És hirtelen rá is bukkantam egy felszíni szénrétegre A meteorit ebbe csapódhatott bele, s ezt lobbantotta lángra... A hegy körül nem volt nyoma szénnek, tehát a földnek ütközve feltehetően lángot vetett. Így okoskodtam, s mint kiderült, igazam volt. Tudjátok, ez a meteorit nem egyszerűen csak lehullott a Földre, nem csupán a gravitációs erő hatott rá. Ha ez lett volna a helyzet, egyenesen csapódik be. De megvolt a saját pályája és lendülete. Ez és a Föld vonzereje együttesen ferde röppályát eredményezett. A meteorit rézsút csapódott a földfelszínnek, majd továbbpattant... Miután erre rájöttem, már semmiség volt visszakövetkeztetnem a pálya ívéből a tényleges becsapódás helyére. Az igazán nehéz mindig az elmélet, a gyakorlat gyerekjáték. Nos, a hegy több ponton is a földnek ütközött. Sekély horpadások maradtak a nyomában mintegy egymérföldes körzetben, kiszáradt tavak medréhez hasonlatosak. A távolságok azonban egyre nőttek, a horpadások is mélyebbek lettek, s mind többet és többet töltött fel a víz. A rénszarvasfogatot a hegynél hagytam, mert a hó hirtelenjében olvadni kezdett. Az évnek azt a hónapját választottam utazásra, amikor eltűnik a hó, így sikerült megpillantanom az előbukkanó földfelszínt.

– Amúgy a gyémánt Oroszországban volt? – szólt közbe valaki.

– Hogy Oroszországban volt-e? – ismételte meg Jorkens a kérdést valamiféle csüggedt szenvedéllyel.

– Hisz végül is egy gyémántról készült beszélni, nem igaz?

– Majd arról is hallanak, csak türelem – mondta Jorkens, majd folytatta. – Gondolom, tudják, miből áll a gyémánt?

– Természetesen tudjuk – szólaltunk meg néhányan, azzal a meglehetősen bosszantó magabiztossággal, ami a tudatlanság velejárója.

Egyvalaki azonban valóban tudta.

–Kristályos szénből – mondta.

Jorkens folytatta az elbeszélését,

– A hó csaknem teljesen elolvadt, hiszen pontosan ehhez igazítottam az utazásomat. Három szamárral haladtunk tovább, amelyeket egy faluban vettem, már ha falunak lehet nevezni azt a maréknyi kunyhót, amely az egyik évben kinő a földből, hogy a következőre hűlt helye maradjon. Három eszkimóm közül mindegyiknek jutott egy-egy szamár. De csak a málhát helyeztük a hátukra, un magunk gyalog mentünk… Egyszerre jókora bemélyedéshez érkeztünk, amelyet víz töltött fel, majd megfagyott. Óriási tó volt nádas nélkül, amelyet még nem fedeztek fel a vízimadarak. Istentől elhagyatott senki földje: hideg, kopár és tompán csillogó, mert a jég épp kásásodni kezdett. Huszonöt mérföldes körzetben nem láttunk újabb horpadást. Valójában itt pattant vissza utoljára a hegy. Egészei pontosan először, hiszen szemben haladtam a becsapódás irányával. Letáboroztunk, nagyjából tíz mérföldre az óriási tótól. Megkönnyebbültünk, hogy magunk mögött hagytuk a kopár magány jeges mérföldjeit. Másnap megbontottuk hevenyészett kis sátrainkat, s újabb tizenöt mérföldet tettünk meg. Azon a helyen álltunk, ahol a meteorit először ütközött Földünknek, s a becsapódás nyomán tűzvész támadt. Mivel pályája ívét, mint mondottam, részben a nehézkedési erő is befolyásolta, tovább pattant... A becsapódás pontos helyét illetően nem lehettek kétségeim, részben mert igazam volt a szénnel kapcsolatban. Majd’ egy teljes mérföldet gyalogoltunk hamuban. Jókora széntelep égett végig teljes mélységében, legalábbis ahogy ott meg tudtam ítélni. Ekkor széles, sivár pusztasághoz érkeztünk –, amely laposan terült el a horizonton. Ráadásul hideg is volt, rettentően hideg. itt megmaradt a hó, holott máshonnan eltűnt. Ezen a helyen szándékoztam tábort verni, hogy másnap átkeljünk a pusztaságon. Az eszkimók azonban nem voltak hajlandók továbbjönni. Megkérdeztem, miért. Rossz a jég, felelték. Lábammal megkocogtattam a havat, kemény volt, akár az acél. Mégis azt hajtogatták, hogy a jég rossz. „Miért, mi a baj vele?” – firtattam, már ahogyan pár szavas szókészletemből tellett. „Túl hideg – felelték. – Nagyon rossz jég ez.”

Végül fogtam a szamaramat s egyedül indultam tovább a hóban. Mivel nem volt hová kikötnöm az állatot, aznap éjjel a többi után ment. Sátrat vertem, és a fogvacogtató hideg ellenére is aludni próbáltam. Mérhetetlen csönd vett körül. Jég nem roppant, víz nem csobbant körülöttem. Márpedig a jég százféleképpen is morajlik. Most azonban egyetlen neszt sem hallottam a szamaram szuszogásán kívül. Később, amikor odébbállt, mintha az ő patái kopogtak volna a jeges felszínen vagy öt mérföldön keresztül, amíg partot nem ért. Közel és távol nem hallatszott más hang ebben a pusztaságban. A némaság meg a hideg sokáig ébren tartott. Mikor megvirradt valamelyest felkötöttem a korcsolyámat. De már akkor tudtam, akárcsak az eszkimók, hogy valami nincs rendben. Azért kötöttem korcsolyát, mert a hótakaró teljesen elolvadt. Ez meglepett, de láttam már hasonlót teniszpályákon. A csizmámban battyogtam idáig, mivel a hócipőmet elvitte a rénszarvasfogat. Most, hogy korcsolyát kötöttem, úgy számítottam, néhány óra alatt átérek a túlpartra. Mégis volt az egészben valami különös. Már a felszín csillogása is nem mindennapinak tetszett. Nos, hamar rájöttem, mi a baj a jéggel. Az acélnál is keményebb volt. Ez azonban csak a nehézségek egyik részét jelentette. A legfőbb gondom az volt, hogy a korcsolyám egyáltalán nem fogott. Annyit bukdácsoltam vele, hogy a végén minden porcikámat zúzódások borították. Vajon mit művelhetett a jéggel az az átkozott meteorit? Hirtelen villámként hasított belém a felismerés. Ha az acélnál is keményebb, nem lehet jég. Épp négykézlábra estem, s a csillogó felület mélységeit fürkésztem magam alatt, amikor ez eszembe jutott. Elővettem a zsebkésemet, megpróbáltam karcolást ejteni a felszínen, de semmilyen nyomot nem hagyott rajta. Nem sok mindenről mondhatjuk el, hogy a vas nem fogja, ez a valami azonban közéjük tartozott. Volt akkoriban egy gyűrűm, aranyba foglalt hegyikristály. Persze nem azt viselem, a mostani teljesen egyedi darab. Az emberek gyémántnak hitték, noha nem annak vásároltam meg. Nem is emlékszem, miért tettem, talán a szépsége ragadott meg. Volt tehát nekem ez a hegyikristály gyűrűm, s most kipróbáltam a jegesen csillogó talajon, de még csak meg sem karcolta. Ha ugyanabból az anyagból áll, nyomot hagy rajta. Mindez csaknem minden lehetőséget kizárt, egy kivételével, hogy miből állhat a különös felszín. Letelepedtem a nedves hidegre és lecsatoltam a korcsolyámat. Majd feltápászkodtam, kezemmel ernyőt formáltam a szemem elé, hogy megóvjam a félelmetes ragyogástól, és gondolkozni próbáltam. A tágas síkság nem lehetett jég. Egy tudománytalan elme fölös időt pazarolt volna, hogy ezen a haszontalanságon emésztődjön, de a felszín példátlan keménysége bebizonyította e feltevés lehetetlenségét. Új ötlettel kellett előállnom. Nos, mi sem volt könnyebb. Az első, amit az ember – mármint ha tudós – megtehet, ha meglát egy kőzetréteget, hogy szemügyre veszi az állagát. Nos, én is menten rájöttem, hogy szénen állok, hisz a széle mentén mindenütt ott láttam a hamut, Tudják, miből áll a szén?

– Karboniumból – szólalt meg az a fickó, aki az előbb is.

– De nem azt akarja ezzel mondani... – szólt volna közbe egy másik, Jorkens azonban tovább mondta a mondókáját.

– Tudják, ugye, mi kristályosítja ki a szenet vagy bármely más anyagot?

– A nyomás? – kérdezte valaki.

– Igen, olyan nyomás, amely meghalad minden emberi mértéket, s akkora hő, amekkorát földi lény nem is tud termelni folytatta Jorkens. – Nos, nincs egészen igazam, mivel gyémántot már előállítottak laboratóriumi úton. De olyan kicsinyre sikeredett, és a szükséges nyomás létrehozása akkora összegbe került, hogy valószínűleg nem próbálkoznak vele még egyszer. Képzeljenek azonban el egy fehér izzású hegyet, amely, mondjuk, percenként ezer mérföldes sebességgel száguld az űrben, vegyék ehhez hozzá a Föld ugyanilyen léptékű lendületét, számítsák be a gravitációt... Nos, az eredmény magáért beszél, még csak utána sem kell járni. Mivel mégis megtettem, és a saját szememmel láttam, elhatároztam, hogy átkelek a túloldalára. Meg kell mondanom, fáradságos út volt. Az a borzalmas keménység és halálos ragyogás meg a jeges hideg nemcsak a tagjaimat zsibbasztotta el, de a fejemet és a szívemet is. Végig valami repedésfélét kerestem, amelybe beilleszthetném a késem pengéjét vagy a korcsolyám élét, s hazahozhatnék egy darab meteoritot. De hiszik-e vagy sem, tükörsima volt a teljes felület. A fejfájás, amelyet a vakító ragyogástól kaptam, egyre rosszabbodott. Ezen a szélességi körön június végén a sötétség sem ad enyhülést. Csak baktattam tovább halálos fáradtan. Azóta rá sem bírok nézni egy gyémántra. Ezért is nem járok többé Lady Clashion meg a hasonló társasági hölgyek estélyeire. Nos, csak baktattam tovább kitartóan. Végül, estefelé – civilizált országokban legalábbis így hívják – átértem a másik partra. Ott sem akadt egyéb látnivaló a hamunál, amely csak úgy porzott a lábam alatt. De inkább gázoltam hamuban, mint hogy ismét átkeljek azon az átokverte gyémánton. Szőrmebunda volt rajtam, így megállhattam útközben. Egy nap alatt nem tudtam volna végigjárni ezt a távot, akkor sem, ha korán indulok. Jókora út várt rám a gyémánt peremén, a hamuban… Aztán újra ráleltem az eszkimóimra, ők azonban semmi pénzt nem voltak hajlandók közel merészkedni a gyémánthoz. Ahogy a beszédükből kivettem, úgy hitték, miután az isten elment, ördögök érkeztek helyette, s ők bájolták ide ezt a jeges ragyogást. Hogy az űrből követték-e, vagy egyszerűen csak betöltötték az üresen maradt helyet, nem értettem pontosan. Bárhogy legyen is, sokféle magyarázat létezhet: a tudományos és a vallási csupán kettő közülük. Én az egyiket választottam, az eszkimók a másikat... Némi vesződség árán és bizonyára jókora hírveréssel elszállíthattam volna a partra annyi dinamitot, amelyet felrobbantva megtölthettem volna gyémántforgáccsal a Rue del la Paix-t. Ismerik Párizst? Persze hogy igen. Nekem azonban nagyobb terveim voltak ennél, az otthonokat szándékoztam megszépíteni. Páratlan szépségű csillárokat kínáltam volna azoknak, akiknek nincs tele a bugyellárisuk. Remekmívű vázákról álmodoztam. De a puszta hasznosságra is gondom lett volna... És mi valósult meg mindebből? Ugyanaznap hogy Londonba érkeztem, falragaszokat láttam az utcán, melyeken a következő felirat állt: „Nagy földrengés …-ban.” Mindössze a felső három sort futottam át s legközelebbi újságoshoz siettem. „Ne is mondja! Ne is mondja! Oroszországban volt” – lihegtem. Nem tévedtem, bár a lapok valami -anszk végződésű helyet emlegettek... Tudtam, hogy ennek így kellett lennie. A kőzetrétegek többmérföldes mélységben átszakadtak az iszonyú becsapódás nyomán. Másra sem gondoltam. Tudják, hogy megy ez. Ha egy barátunknak megsérül a gyenge bokája vagy térde, s hirtelen meglátjuk a nevét az újságokban, máris sejtjük, mi történt: a boka vagy térd felmondta a szolgálatot, barátunk elesett és csontját törte. Ugyanez volt a helyzet most szegény öreg földünkkel. Láttam, mekkora csapás érte, s abban a pillanatban, amint megláttam a „földrengés” szót, tudtam, hol következhetett be. Es igazam volt. A tudósok a szeizmográf jelzései alapján értesültek a történtekről, én azonban a helyszínt is pontosan meg tudtam volna mutatni... Természetesen rögvest visszautaztam, hogy lássam, mi történt. Amit láttam, rosszabb volt, mint amire számítottam. Mert bizony pokoli egy földrengés volt ez. Nem csoda, ha számításba vesszük, mekkora csapás érte a kőzetrétegeket. Rosszabb volt, mint amitől tartottam, sokkal, de sokkal rosszabb. A gyémánt, gondolom, oldalra billent, s úgy kezdett alásüppedni. Csupán akkor nem tűnik el mindenestől, ha megmarad vízszintes helyzetben. Ezt azonban nehezen remélhettem volna, hisz a föld rétegei egytől egyig úgy átszakadtak, akár egy híd pillérei egy vasúti baleset után. Bizonyára holmi föld alatti bugyrokban halmozódtak egymásra az eltűnt rétegek, amelyekről semmit sem tudunk. Akárhogy is, a gyémánt eltűnt. A hamunak sem maradt nyoma, amely korábban partként fogta körül. Híre-pora nem maradt, a talaj összezárult fölötte. Végső soron ennek így is kellett történnie. Valószínűleg könnyebb nekünk a nélkül az átkozott gyémánt nélkül. De nem vagyok filozófus. Nem mintha nem igyekeztem volna bölcs egykedvűséggel viselni veszteségemet. E veszteség mértékét tekintve igazán megtettem minden tőlem telhetőt. Megértik ezután, hogy felkavar, valahányszor nagy darab gyémántról hallok. Gyengeség, elismerem, de nem tehetek róla.

– Nem tudta volna kiásni?

A kérdés azt a csöndet törte meg, amely Jorkens elbeszélése után telepedett ránk. Az egyik bőrülés mélyéről hangzott, amelyet ezen a téli estén már csak a tűz sápatag fénye világított meg.

– Még hogy nem tudtuk volna kiásni? – ismételgette Jorkens izgatottan – Természetesen ki tudtuk volna. Kezdetnek elég lett volna néhány ezer munkás. Legyünk azonban pontosak. Ötvenezer már elegendő lett volna, s nem is okozott volna nehézséget összetoboroznunk őket Oroszországban. A munkaerő olcsó arrafelé: heti tíz shillinggel megelégedtek volna. Körülbelül tíz hét alatt meg is lett volna az eredmény. Az összesen kétszázötvenezer shilling munkabért jelent. Számítsunk ugyanennyit az élelmezésre és a szállításra. És természetesen ott lett volna még a szállás gondja, de egészen kezdetleges viskók is megtették volna. Egymillióból kihozhattuk volna az egészet. És mit ér egymillió Londonban? De ne gondolják, hogy össze tudtam szedni ennyit! Pénz van itt bőven, csak a képzelet hiányzik hozzá. Hiába próbálkoztam rábeszéléssel, hiába itattam az embereimet, senki nem adta oda az összeget. Atyaúristen, ha a nyereségre gondolok, arra a több százezer schillinges nyereségre, amit abból a nyomorult millióból kitermelhettünk volna de egyetlenegy vállalkozó szellemű jelentkező sem akadt. Elég az hozzá, hogy alaposan megmondtam a véleményemet. Megmondtam a magamét, aztán feladtam.

– Pincér, hozzon egy kis adag whiskyt egy csipetnyi szódával! – adta le végül a rendelését.

A mi klubunkban azonban nem ismerik a kis adag whiskyt. Jó, ismerik, persze, de minden pincér tudja, hogy Jorkensnek nem ilyet kell hozni.

Béresi Csilla fordítása