Nyarlathotep

Eredeti cím: Nyarlathotep

0 971

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1920

Nyarlathotep... a kúszó rettenet... én vagyok az utolsó... a figyelő üresség...

Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött, de biztosan egy hónappal ezelőtt valamikor. Az általános feszültség szörnyű volt. A politikai és társadalmi megrázkódtatás mellé félelmetes fizikai veszély furcsa és mindent elborító érzete társult, egy messze ható veszély, mely mindenre kiterjedt, egy olyan veszély, amit az éjszaka legborzalmasabb rémképeiben lehetett csak elképzelni. Emlékszem, hogy körülöttem az emberek sápadt és aggódó arccal járkáltak, és olyan figyelmeztetéseket és jövendöléseket suttogtak; amiket senki sem mert tudatosan megismételni vagy beismerni, hogy valóban hallotta. Hatalmas bűn érzete telepedett az egész vidékre, és a csillagok közötti űrből fagyos áramlatok söpörtek végig, amitől az emberek sötét és elhagyatott helyeken dideregtek. Démoni változás ment végbe az egymást követő évszakokban – az őszi hőség félelmetesen hosszú ideig tartott, és mindenki érezte, hogy a világ és talán az univerzum is kiesett az ismert istenek, vagy ismeretlen erők irányításából.

Ekkor jött elő Nyarlathotep Egyiptomból. Senki se tudta megmondani, ki volt ő, de annyi biztos, hogy ősi vér csörgedezett az ereiben, és úgy nézett ki, mint egy fáraó. A fellahinok amikor meglátták, önkéntelenül térdre borultak.

Azt mondta, hogy huszonhét évszázad feketeségéből jött elő, és nem erről a bolygóról származó üzeneteket hallott.

Civilizált helyekre jött a barna bőrű, nyúlánk, sötét lelkű Nyarlathotep, és mindig furcsa üveg- és fémeszközöket vásárolt, és azokat még furcsább berendezésekké alakította át. Sokat beszélt a tudományokról – az elektromosságról és pszichológiáról –, és olyan bemutatókkal ámította a közönségét, hogy az mindig szótlanul távozott, és a hírnevét ez növesztette mérhetetlen nagyságúvá. Az emberek borzongva tanácsolták egymásnak, hogy nézzék meg Nyarlathotepet. És ahová Nyarlathotep ment, a nyugalom eltűnt, mivel a hajnali órákban a levegőt rémálmok sikolyai szaggatták. A megfontoltabb emberek már szinte azt kívánták, hogy megtagadhassák a hajnali órákban való alvást, mert akkor a városi üvöltések kevésbé borzalmasan zavarnák a halvány, szánakozó Holdat, amint a hidak alatt sikló zöld vizeket és a fakó égbe szökő öreg templomtornyokat megvilágítja.

Emlékszem arra, amikor Nyarlathotep a városomba jött – megszámlálhatatlan bűntény nagy, öreg és szörnyű városába. Az egyik barátom mesélt róla és nagy hatást keltő varázslatos látomásairól, és én türelmetlenül égtem a vágytól, hogy felfedezzem a legrejtettebb titkait. A barátom azt mondta, hogy azok borzalma és hatásossága még az én lázas képzeletemet is felülmúlják, és amik megjelennek a sötét szobában Nyarlathotep képernyőn, olyan jövendölések, amiket csak Nyarlathotep merészel megjósolni, és szikráinak sercegésében olyan dolgokat láthatnak az emberek, amiket azelőtt még soha. És hallottam, amit külföldön suttogtak, hogy aki ismerte Nyarlathotepet, olyan dolgokat láthatott, amiket más nem.

Egy forró őszi estén történt, amikor az izgatott tömeggel nekivágtam az éjszakának, hogy megnézzem Nyarlathotepet; egy fullasztó éjszakán, amikor végeláthatatlan lépcsősoron felhágva bementem a fojtogató szobába. Az árnyékos képernyőn csuklyás alakokat láttam düledező romok között, és sárga, gonosz arcokat kifelé bámulni a leomlott műemlékek mögül. És láttam, ahogyan a világ a feketeséggel küzd, a végtelen űrből érkező pusztító hullámok ellen, kavarogva, tajtékozva, küszködve, forogva a tompa, hűsítő Nap körül. Ezután a szikrák bámulatosan játszottak a nézők feje fölött, és végigfutott a hideg a hátamon, ahogyan hihetetlenül groteszk hatású árnyak jöttek elő, és a fejekre telepedtek. És amikor én, aki hidegvérűbb és tudományosabb beállítottságú voltam a többieknél, remegő hangon tiltakoztam, hogy ez csak "szemfényvesztés" és "statikus elektromosság", Nyarlathotep kivezetett minket, le a szédítő lépcsőkön; ki a nyirkos, forró, elhagyatott éjféli utcákra. Hangosan kiabáltam, hogy nem félek, hogy engem sosem lehet megijeszteni, és hogy megkönnyebbüljenek, a többiek is velem együtt kiabáltak. Esküdöztünk egymásnak, hogy a város pontosan ugyanaz mint volt, és élő, és amikor az elektromos fények kezdtek kialudni, újra és újra szitkozódtunk a Társaság miatt, és nevettünk a furcsa arcokon, amiket vágtunk.

Azt hiszem, éreztük, hogy valami leereszkedik a zöldes Holdról, mivel amikor már csak a fényére voltunk utalva, furcsa, önkéntelen menetelő alakzatba sodródtunk, és úgy tűnt, hogy tudatában vagyunk a célunknak, bár nem mertünk rágondolni. Egyszer, amikor lenéztünk a járdára, úgy láttuk, hogy a tömbök kilazultak, és fű nőtt a helyükre, és csak egy alig kivehető rozsdás fémsín jelezte a villamosvonal pályájának futását. És láttunk egy elhagyott, ablaktalan, lerobbant, majdnem az oldalára borult villamoskocsit.

Amikor a horizontra tekintettünk, nem találtuk a harmadik tornyot a folyónál, és megjegyeztük, hogy a második torony sziluettjének teteje hiányzik. Ezután vékony oszlopokra oszlottunk, melyek mind különböző irányba haladtak. Az egyik balra eltűnt egy szűk sikátorban, és csak egy sokkoló nyögés visszhangját hagyta maga után. Egy másikat egy gazos föld alatti bejáratnál vesztettünk szem elől, amint őrült nevetéssel ordított. Az én oszlopomat elnyelte a nyílt táj, és akkor már olyan hideget éreztem, mintha az évszak is megváltozott volna, mivel amikor a sötét pusztaságba lopóztunk, körülöttünk a gonosz havon a pokoli Hold fényét láttuk. Nyomot nem hagyó, leírhatatlan hó volt, ami csak egy irányba lett söpörve, ahol egy szakadék feküdt, feketén ragyogó falakkal. Az oszlop elég elcsigázottnak tűnt, ahogyan álmosan cammogott a szakadék felé. Hátul maradtam, mert ijesztő volt a fekete hasadék a zöld fényű hóban, és nyugtalanító jajgatásokat véltem hallani, ahogyan eltűntek társaim, de kevés erőm volt tovább időzni. Mintha hívtak volna azok, akik eltűntek, remegve és félve ingadoztam a titáni hófúvások és az elképzelhetetlen láthatatlan forgataga között.

Egy émelyítő, érzékeny árny olyan kezek között vonaglott, amik nem is kezek voltak, és vakon forgott a rothadó teremtmények, halott világok tetemeinek hátborzongató éjszakái mellett, melyek partjain városok álltak, és kriptaszelek fújtak, amik a sápadt csillagokat elsöprik és elhalványítják. A világok felett kísérteties dolgok szellemeinek halvány képe, megszenteletlen templomok félig látható oszlopai, melyek névtelen sziklákon nyugszanak az űrben, és felérnek a fény és sötétség szféráin túli szédítő ürességig. És az univerzumnak ezt az undorító temetőjét áthatották valamiféle dobok tompa, őrjítő, elképzelhetetlen, sötét és az Időt nem ismerő kamrákból jövő dörrenései, és istenkáromló fuvolák monoton vinnyogása; a gyűlöletes dübörgésre és sípolásra táncoltak lassan, esetlenül és nevetséges módon a hatalmas, sötét, mindenható istenek – a világtalan, néma, tudatnélküli vízköpők, akiknek a lelke Nyarlathotep.

Tóth Máté fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Kőhalom, A / Kőhalom a hegyfokon, A

A novella igen bonyodalmas háttérrel bír: három változata van, három különböző zsánerben: történelmi elbeszélés, fantasy és horror. Howard konokul ragaszkodott hozzá, hogy megírja az 1014-es clontarfi csata történetét, amelyben a kelta törzsek szövetsége, élén Brian Boru királlyal, megakasztotta a hódító vikingek írországi terjeszkedését. Először a történelmi elbeszélés zsánerében próbálkozott, Clontarf lándzsái (Spears of Clontarf) címmel, és nagy reményeket fűzött a kézirathoz, amelyet 1931. június 1-én küldött el Harry Batesnek, a Strange Tales magazin főszerkesztőjének. Azonban Bates hiányolta a sztoriból a fantasztikus elemeket. Howard erre beillesztett a cselekménybe egy erőteljes természetfölötti szálat: ez a változat lett A szürke isten tovatűnik (The Grey God Passes). Batesnek ezúttal az volt a kifogása, hogy túl sok a szereplő, és a temérdek fura név teljesen összezavarná az olvasókat. Howard hiába tiltakozott, hogy ez egy valódi történelmi szituáció, amit képtelenség holmi leegyszerűsített alapsémára redukálni. Végül azt a megoldást választotta, hogy az idősíkot a jelenbe helyezte át, egy reinkarnációs vízió beiktatásával, ami munkásságának első szakaszában előszeretettel alkalmazott technikája volt. A novella így horrorsztorivá vált, amit 1932. tavaszán A kőhalom a hegyfokon (The Cairn on the Headland) címmel küldött be a Strange Talesnek, és Bates végre elfogadta. Amikor írása megjelent a magazin 1933. januári számában, azzal kellett szembesülnie, hogy a szerkesztő belenyúlt a szövegbe és teljesen összezavarta a két fő karakter hátterét, illetve egymáshoz való viszonyát. A dühös hangvételű levél, amelyben barátjának, Lovecraftnak fakad ki Bates ellen, ékesen tanúsítja a pulp-korszak szerzőinek alkotói kiszolgáltatottságát. A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Howard a Strange Talesszel párhuzamosan más magazinoknál is kísérletezett a kéziratokkal; a Clontarf lándzsáit például a Soldiers of Fortune, A szürke isten tovatűnik-et pedig a Weird Tales is visszadobta. E verzió - az egyetlen olyan, amely megjelent a szerző életében - a Howard eredeti kézirata alapján javított változat.

Olvasás

Robert E. Howard:
Jel, A

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Közhelyek könyve

Lovecraft álmait, ötleteit, rövid gondolatait tartalmazza, amelyeket írásaihoz kívánt témaként felhasználni.

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre