Elrabolt szívek / Elveszett szívek / Eltűnt szívek

Eredeti cím: Lost Hearts

0 72

Szerző: Montague Rhodes James • Év: 1895

Ha jól emlékszem, 1811 szeptemberében történt, hogy egy postakocsi fékezett a Lincolnshire szívében lévő Aswarby-kastély előtt. A kocsi egyetlen utasa – egy kisfiú – azonnal leszállt, és a csengetés meg a kapunyitás között eltelt rövid idő alatt kíváncsian körülnézett: Egy Anna királynő korabeli, vörös téglából épült; hatalmas épület előtt állt. A házat az 1790-es esztendő klasszikus stílusában készült, kőpilléres kocsifeljáró egészítette ki. A tömérdek magas és keskeny ablakot fehérre festett, vastag keresztlécekkel elválasztott, apró üvegtáblák alkották. A homlokzatot ökörszemablakos orom koronázta. A központi épülethez jobbról és balról oszlopokon nyugvó, különös, üvegezett folyosókkal összekötve – egy-egy szárny csatlakozott. Az utóbbiakat valószínűleg istállóknak és gazdasági irodáknak használták. Mindegyik fölött aranyozott, szélkakassal díszített kis kupola gömbölyödött.

A pompás földesúri kastélyt megvilágította a lenyugvó Nap fénye, valamennyi ablaka eleven tűzként ragyogott.

Előtte tölgyfákkal gyéren beültetett, fenyőkkel szegélyezett park terült el, a fák teteje élesen kirajzolódott az égbolton. A park szélén magasló fák között rejtőző kápolna órája hatot ütött, a tiszta hangokat szelíden magával sodorta a szellő. A fedett kocsifeljáró alatt a kapunyitásra várakozó kisfiút roppant kellemes érzés járta át, noha örömét beárnyékolta a kora őszi esték mélabúja.

A hat hónappal korábban árvaságra jutott fiúcska Warwickshire-ből érkezett, hogy rokona, Abney úr nagylelkű ajánlatának köszönhetően Aswarbyban leljen új otthonra. Erre az ajánlatra senki sem számított, mivel azok az emberek, akik ismerték Abney urat, meglehetősen mogorva, zárkózott férfinak tartották. A megcsontosodott agglegény jól elrendezett életében egy kisfiú betoppanása új és eléggé szabálytalan helyzetet teremt. Az emberek azonban valójában nagyon keveset tudtak Abney úr jelleméről és elfoglaltságairól. Egy cambridge-i görögtanár egyszer kijelentette, hogy az Aswarby-kastély tulajdonosánál senki sem ismeri jobban a pogány népek vallási hiedelmeit. Könyvtárában a Misztériumokról, az orfikus versekről, a Mitrász-kultuszról és a neoplatonistákról írt valamennyi, e korban fellelhető könyvet meg lehetett találni. A márványpadozatú előcsarnokban egy Közel-Keletről igen nagy költséggel hozatott, szépen faragott szoborcsoport állt – Mitrászt ábrázolta, amint éppen leöl egy bikát. E műről Abney úr tudományos értekezést írt a Gentlemen’s Magazine-nak, a Critical Museum-ban pedig figyelemre méltó cikksorozat jelent meg tőle a bizánci császárságban élő rómaiak babonáiról. Egyszóval Abney urat olyan férfinak tekintették, akit teljesen lefoglalnak a könyvei. Mivel soha senki sem említette ifjú rokonát, Stephen Elliottot, nagy meglepetést keltett, amikor most önként felkínálta házát a kisfiúnak.

Annyi bizonyos, hogy Abney úr – s magas, szikár, komor Abney úr – a szomszédok véleményétől függetlenül úgy döntött, hogy meleg fogadtatásban részesíti a kis árvát. Amint megnyílt a kastély kapuja, elhagyta dolgozószobáját, és kezét dörzsölgetve sietett elébe.

– Hogy vagy; fiacskám? – kérdezte. – Hogy érzed magad? Hány éves vagy?... Illetve azt akarom mondani, hogy... Remélem, nem fárasztott ki az utazás annyira, hogy nem tudsz vacsorázni!

– Nem, uram, köszönöm, nagyon jól érzem magam.

– Nagyszerű, fiacskám, nagyszerű! És mondd... hány éves vagy?

Roppant furcsán hatott, hogy ugyanazt a kérdést találkozásuk első perceiben immár másodszor teszi fel.

– Tizenkét éves leszek, uram, a következő születésnapomon – felelte Stephen.

– És mikor lesz a következő születésnapod, drága gyermekem? Nemde szeptember 11-én? Nagyszerű, tökéletes... Tudod, az ilyen dolgokat szeretem beírni a könyvembe. Bizonyos vagy benne, hogy tizenkét éves leszel?

– Egészen bizonyos, uram.

– Remek, kitűnő!... Parkes, vigye magával a fiút Bunchnéhoz, és adjanak neki teát... vagy vacsorát... egyszóval valami ennivalót.

– Igenis, uram – bólintott az ünnepélyes főkomornyik. Ezek után Stephent az épület alsóbb régióiba kísérték. Bunchné volt a legkellemesebb, legemberibb személy, akivel Stephen Aswarbyban találkozott. Társaságában a kisfiú teljesen fesztelenül érezte magát. Negyed óra alatt jó barátokká váltak, és később is azok maradtak. Az ifjú Elliott érkezése előtt ötvenöt évvel született házvezetőnő húsz év óta lakott a kastélyban. Következésképp mindenkinél jobban ismerte a házra meg a környékre vonatkozó dolgokat, és erős hajlandóságot mutatott, hogy ismereteit megossza másokkal.

Márpedig a kastélyban és a parkban sok minden akadt, amire Stephen, a kíváncsi és vállalkozó kedvű kisfiú magyarázatot szeretett volna kapni. Ki építette a templomot a babérfasor végén? Ki volt az az aggastyán, akinek arcképe a lépcsőház falán függött, és akit asztal mellett ülve, jobb kezét egy koponyára helyezve ábrázolt a festő? Bunchné hatalmas eszének jóvoltából az ilyen És hasonló kérdések hamarosan tisztázódtak, mégis maradt néhány titok, amelynek megfejtése vajmi kevéssé elégítette ki az ifjú Elliottot.

Egy novemberi estén Stephen a házvezetőnő szobájában üldögélt a tűz mellett, és éppen az őt körülvevő világ jelenségein elmélkedett.

– Vajon jó ember-e Abney úr? Feljut-e az égbe? – kérdezte váratlanul azzal a különös bizalommal, amellyel a gyerekek a náluk idősebbekhez fordulnak abban a bizonyos hitben, hogy választ kapnak az ilyen kérdésekre, holott mi, felnőttek, egy másik törvényszékre bízzuk megítélésük gondját.

– Hogy jó ember-e? Az Isten áldja meg, kicsikém, azt meghiszem! Abney úr a legjobb ember, akit valaha is ismertem! Még nem mondtam el magának annak a suhancnak az esetét, akit úgyszólván az utcáról szedett fel hét évvel ezelőtt? És a kislányét, aki két évvel az ideérkezésem után került a kastélyba?

– Nem, Bunch asszony. De kérem, most azonnal mesélje el a történetüket!

– Ami a kislányt illeti, vele kapcsolatban igazán nem sok mindenre emlékszem. Tudom, hogy Abney úr egyik sétájáról jövet hozta magával, és kiadta az utasítást Ellisének, az akkori házvezetőnőnek, hogy viselje gondját. A szegény apróság családjából már senki sem élt, és körülbelül három hétig lakott velünk. Aztán nem tudni, hogy miért (persze könnyen meglehet, hogy cigány vér csörgedezett az ereiben), egy reggel, mielőtt még bárki is felébredt volna a házban, felkelt az ágyából, és azóta nyoma veszett. Abney urat akkor nagyon felkavarta az esemény, a környéken minden tavat kikotortatott, de én a magam részéről. úgy vélem, hogy cigányok vitték magukkal, mivel eltűnésének éjszakáján egy óra hosszat daloltak a ház körül, és Parkes azt állítja, hogy egész délután hallotta őket, amint az erdőben hangoskodtak. Uramisten, micsoda fura kis teremtés volt az a lány, mindig csendes és nyugodt... De nagyon megkedveltem, mert gyorsan megszelídült...

– És a fiú?

– Ó, a szegény kölyök! – sóhajtott fel Bunchné. – Ő külföldi volt, Jevannynak hívták. Egy téli napon, a kintornáját nyekergetve bukkant fel a középső fasorban. Abney úr azonnal megparancsolta, hogy engedjék be, és jóságosan kifaggatta, honnan jött, hány éves, hogyan vetődött ide, és hol vannak a szülei. De ez a história is úgy végződött, mint a másik. Gondolom, az ilyen idegen szerzetek nem túlságosan fegyelmezettek, és a fiú, akárcsak a kislány, egy szép reggel szőrén-szálán eltűnt. Hová ment, és mihez kezdhetett – több mint egy évig töprengtünk ezeken a kérdéseken, ugyanis a kintornáját nem vitte magával, most is a kandallótetőn porosodik.

Stephen az est hátralevő részét azzal töltötte, hogy egyre újabb vallatásnak vetette alá Bunchnét, miközben valamilyen dallamot próbált kicsikarni a kintornából.

Azon az éjszakán különös álmot látott.

A legfelső emeleten, ahol a szobája volt, a folyosó végén egy régi, használaton kívül álló fürdőszoba volt. Az ajtaját mindig kulcsra zárták. Mivel az ajtó üvegezett felső részét egykor takaró muszlinfüggöny már réges-rég elveszett, látni lehetett odabent a jobb oldali falhoz erősített és felső részével az ablak felé nyúló, ólommal bélelt fürdőkád belsejét.

Történetesen ezen az éjszakán Stephen az ajtó üvegezett részén át belesett a fürdőszobába – legalábbis így hitte. Az ablakon át beragyogott a Hold, és fénye egy kádban fekvő holttestet világított meg.

Stephen későbbi leírása az akkor látottakról arra emlékeztet, amit magam is tapasztaltam Dublinban, a Szent Michan-templom nevezetes kriptáiban. E sírkamrák ijesztő tulajdonsága, hogy évszázadokon át meggátolják a tetemek feloszlását. A kádban heverő, szemfedőfélébe burkolt hulla szánalmasan sovány volt, arca fakó ólomszürke, ajka szörnyű mosolya torzult, és összekulcsolt keze erősen szorította mellkasának bal oldalát.

Az ifjú Elliott ijedten bámulta az elébe táruló képet, s akkor minta távoli, alig észlelhető nyögés hagyta volna el a holttest száját, sőt a karjai is megmozdultak. A látvány okozta rémület meghátrálásra késztette Stephent, aki e pillanatban felébredt, és megállapította, hogy valóban a holdfényben fürdő folyosón van. Egy ilyen kisgyerektől szokatlan bátorsággal a fürdőszoba ajtajához lépett. Ellenőrizni akarta, hogy valóban ott van-e az álmában látott holttest. A kád üres volt. Stephen visszament a szobájába, és lefeküdt.

Másnap Bunchnéra oly nagy hatást gyakorolt a történet, hogy egy újabb muszlinfüggönyt akasztott a fürdőszoba ajtajára. Abney úr, akinek Stephen a reggelinél elmesélte kalandját, kijelentette, hogy az eset fölöttébb érdekes.

Közeledett a tavaszi napéjegyenlőség ideje, és Aswarby földesura e tényre gyakorta emlékeztette kis rokonát. Hozzátette, hogy az évnek ez az időszaka a régi görögök és rómaiak szerint nagyon veszélyes a fiatalokra nézve, ezért Stephen jól tenné, ha vigyázna magára, és éjszakánként bezárná a szobája ajtaját. Abney úr megemlítette, hogy Censorinus1 e témával kapcsolatban figyelemre méltó dolgokat írt.

Ezekben a napokban két olyan eset fordult elő, ami mélységesen hatott a gyerekre.

Az első egy rendkívül nyugtalan éjszaka után történt (noha Stephen semmiféle különös álmára nem tudott visszaemlékezni).

Másnap este, amikor benyitott Bunchné szobájába, az asszony éppen a hálóingét varrogatta.

– Szent isten, Stephen úrfi! – kiáltotta meglehetősen ingerülten. – Hogyan tudta így tönkretenni a hálóingét? Nézze csak, mennyi bajt okoz annak a szegény asszonynak, akinek rendben kell tartania a holmiját!

A ruhadarab valóban sok helyen elszakadt. A károkat csak egy ügyes varrónő tudta volna helyrehozni. Valamennyi hasadás a mellrész bal oldalán húzódott, s a mintegy hat hüvelyk hosszú párhuzamos szakadások közül nem mindegyik lyukasztotta át teljesen a vásznat. Stephen kijelentette, hogy fogalma sincs, hol és mikor szakadt el a hálóinge, azt azonban határozottan állította, hogy előző este még sértetlenül öltötte magára.

– De nézze csak, Bunch asszony – folytatta –, ezek a szakadások pontosan olyanok, mint a szobám ajtajának külső lapján lévő karcolások, és bizonyos vagyok benne, hogy azokat nem én csináltam.

A házvezetőnő tátott szájjal bámult a kisfiúra, majd megragadva a gyertyát, kisietett a szobából, és felment a lépcsőn. Néhány perc múlva feldúltan tért vissza.

– Szavamra, Stephen úrfi, nem tudom megmagyarázni, hogyan kerülhettek oda azok a karcolások. Túl magasan vannak, semhogy kutyától, macskától vagy pláne patkánytól származzanak. Mintha azoknak a kínaiaknak a körme nyoma volna, akikről a nagybátyám, aki teával kereskedett, mesélt nekünk kiskoromban. A maga helyében egy árva szót sem szólnék az esetről Abney úrnak... És mielőtt lefekszik, soha ne mulassza el kulcsra zárni a szobája ajtaját.

– Mindig azt teszem, Bunch asszony, ha befejeztem az imádkozást.

– Nagyon helyes, gyermekem, soha ne felejtsen el imádkozni, és akkor senki sem árthat magának.

Ezek után a házvezetőnő a lefekvés idejéig javítgatta Stephen hálóingét, bár olykor maga elé meredve eltűnődött a történteken.

Mindez 1812 márciusában, egy Rénteki napon történt. Másnap este Stephen és Bunchné szokásos kettőse háromtagúvá bővült, amikor a szobába hirtelen berontott Parkes, a főkomornyik, aki általános szabályként mindig megtartotta a háromlépésnyi távolságot, és szabadidejét a saját kamrájában töltötte. A kisfiút nem is vette észre, ráadásul roppant izgatottan viselkedett, és a szokásosnál sokkal gyorsabban beszélt.

– Ma este, sötétedés után, Abney úr maga megy majd a boráért – kezdte mondókáját. – Én viszont, Bunchné, vagy napközben, vagy egyáltalán nem megyek le a pincébe. Nem tudom, mi lehet ott... Tatán patkányok, vagy befúj a szél... Már nem vagyok fiatal, Bunchné, és kétszer nem tudnám elviselni, ami az imént történt velem.

– Ejnye, Parkes úr, tudnia kellene, hogy az udvarház valóságos patkányparadicsom...

– Nem mondok nemet, Bunchné, de másfelől a hajóépítő telepen dolgozó munkásoktól gyakran hallottam holmi beszélő patkányokról szóló történeteket. Mindeddig nem hittem az ilyen meséknek, de ma este, ha annyira lekushadok, hogy a fülem az utolsó palackosállvány ajtajára tapasztom, meghallhattam volna, hogy miről beszélnek.

– Ugyan, Parkes úr, még mit nem képzel! Beszélő patkányok a pincében... badarság!

– Nem szándékozom vitatkozni magával, Bunchné, egy tanácsot azonban adhatok. Ha szíveskedne a pincében elmenni az utolsó palackosállványig, ha szíveskedne a fülét az ajtajára tapasztani, máris ellenőrizhetné szavaim hitelességét.

– Mondhatom, szép kis ostobaságok ezek, Parkes úr, és egyáltalán nem gyerekfüleknek valók! Halálra rémiszti velük Stephen úrfit.

– Hogyan? Stephen úrfi itt van magánál?... Nos, Bunchné, az úrfi már elég nagy ahhoz, hogy megértse, miszerint csak tréfálni akartam.

Stephen úrfi valójában sokkal nagyobb volt annál, semhogy feltételezze Parkesról a tréfálkozás szándékát. A történet bizonyos szorongással vegyes érdeklődést keltett benne, ám hiába halmozta el újabb kérdésekkel a főkomornyikot, nem tudta rábírni, hogy részletesebben beszámoljon a pincében történtekről.

Most pedig elérkeztünk 1812. március 24-éhez. Az ifjú Elliott számára ez a különös kalandok napja volt. Viharos szél fújt, és természetfölötti mozgalmassággal töltötte be a házat és a környékét. Stephen a kerítésen kívül állva nézelődött a parkban, és úgy látta, mintha a levegőben a szélrohamoktól ellenállhatatlan erővel tovasodort, láthatatlan lények menete vonulna el a szeme előtt. Hasztalan próbáltak megállni, belekapaszkodni valamibe, hogy befejezzék repülésüket, és ismét kapcsolatba kerüljenek az élők világával, amelynek egykor tagjai voltak.

Ebéd után Abney úr kis rokonához fordult.

– Stephen fiacskám – mondta –, meg tudnál látogatni ma este tizenegy órakor a dolgozószobámban? Addig nagyon sok dolgom van, és egy roppant fontos, a jövődre vonatkozó dolgot szeretnék mutatni neked. Figyelmeztetlek, hogy erről ne beszélj senkinek, és a szokásos időben menj lefeküdni.

Stephen nagyon örült a lehetőségnek, hogy tizenegy óráig fennmaradhat, és el volt ragadtatva életének ettől az újabb titokzatos fordulatától. Este, amikor elindult a lépcsőn, hogy felmenjen a szobájába, a félig nyitott ajtón át benézett Abney úr dolgozószobának kinevezett könyvtárába. A helyiség egyik sarkában már gyakran megcsodált parázstartó most a kandalló előtt állt. Az asztalon, néhány ott heverő kézirat között, egy vörösborral megtöltött, ódon zománcserleg csillogott. Abney úr egy kerek ezüstdobozból épp egy csipetnyi tömjént szórt a parázsra, és úgy tűnt, hogy nem vette észre a kisfiút.

Estére elült a szél, és a telihold megvilágította a környéket. Valamivel tizenegy óra előtt Stephen a szobájában, a nyitott ablak előtt állva a tájat nézegette. Az éjszakai csend ellenére a távoli erdők titokzatos lakóin még nem vett erőt az álom. A tó túlsó oldaláról időnként mintha eltévedt utasok kiáltoztak volna kétségbeesett jajongással. Lehet, hogy baglyok vagy vízimadarak rikoltoztak, de ezek a hangok mégis másfélék voltak; és mintha egyre közeledtek volna. Most a tónak az innenső oldaláról hallatszottak, majd kis idő múlva már a cserjecsoportok között lebegtek... Végül minden elcsendesedett. Stephen már éppen be akarta csukni az ablakot, hogy tovább olvassa a Robinson Crusoe-t, amikor a kastély melletti, homokkal felszórt teraszon két árnyat pillantott meg. Mintha egy fiú meg egy kislány, egymás mellett állva, az épület ablakait figyelte volna. A kislány alakja Stephent óhatatlanul az álmára, a fürdőkádban fekvő halottra emlékeztette. A fiú láttán dermesztő félelem töltötte el.

És valóban, amíg kis társnője félig mosolygósan, két összekulcsolt kezét a szívére szorítva, mozdulatlanul állt, addig a rongyokba öltözött, csontvázsovány fiú fenyegető mozdulattal emelte karját az ég felé, és fekete hajjal koszorúzott arcán engesztelhetetlen bosszúvágy tükröződött. A Hold megvilágította csaknem áttetsző kezét, és Stephen jól látta az ijesztően hosszúra nőtt körmeit. A mellkasa bal oldalán tátongó mély, fekete seb még elviselhetetlenebb látványt nyújtott. Stephen ekkor inkább az ágyával, semmint a fülével ismét hallani vélte az Aswarby-erdőben az est folyamán oly sokszor felvijjogó, kétségbeesett kiáltást. Egy másodperccel később a rettentő pár nesztelenül elindult a homokon, majd eltűnt.

Bár Stephen nagyon félt, mégis bátran felemelte a gyertyát, s mivel közeledett a megbeszélt találkozó ideje, lement a könyvtárba. A helyiség egyik ajtaja az előcsarnokra nyílt, és a félelemtől űzött kisfiú nagyon hamar odaért. A könyvtárba viszont nem tudott bejutni. Az ajtót bizonyosan nem kulcsra zárták, mert a kulcs, mint rendesen, most is a zárban volt. Stephen hiába kopogtatott, nem kapott választ. Abney úrnál bizonyára volt valaki, mert hallotta a hangját... De vajon miért próbál kiáltani? És miért reked torkába a kiáltás? Talán ő is látja a rejtélyes gyerekeket?...

Amikor újra csend lett, a kisfiú őrjöngő erőfeszítésének eredményeként megnyílt a könyvtár ajtaja.

Abney úr íróasztalán néhány kéziratot találtak. Tartalmuk később magyarázattal szolgált Stephen Elliottnak, amikor elég idős volt ahhoz, hogy megértse őket. Az iratok leglényegesebb része a következőket tartalmazta:

„A régi görög és római bölcsek (akiknek jártasságát e tárgyban elég gyakran kipróbáltam, hogy állításaikról teljesen megbizonyosodjam) csaknem egyetemlegesen elfogadták, hogy bizonyos, a mi szemünkben barbárnak tekinthető eljárások jóvoltából az ember szellemi képességeinek rendkívüli fejlettségét érheti el. Így például az egyén, ha bizonyos számú embertársa személyiségét abszorbeálja, korlátlan befolyásra tehet szert a világegyetem elemi erőit ellenőrző lények fölött.

Megemlítik, hogy Simon mágus2 egy gyermek lelkének közvetítésével, akit „meggyilkolt” (hogy a Clementinae Recognitiones3 szerzője által használt rágalmazó kifejezéssel éljek), képes volt repülni a levegőben, láthatatlanná válni vagy bármilyen alakot ölteni. Továbbá Hermész Triszmegisztosz4 írásaiban azt olvastam, hogy ugyancsak kielégítő eredmények érhetők el három, huszonegy évnél fiatalabb emberi lény szívének elfogyasztása révén. Életem utolsó húsz esztendejének legnagyobb részét e recept hatékonysága bizonyításának szenteltem, és kísérletem corpora viliá-jaként olyan személyeket választottam ki, akik kényelmesen eltüntethetők anélkül, hogy a társadalomban jelentősebb űrt hagynának maguk után. Elsőnek 1792. március 24-én egy Phoebe Stanley nevű, cigány származású kislányt semmisítettem meg. Utána 1805. március 23-án egy fiatal itáliai csavargóra, bizonyos Giovanni Paolira került sor. Az utolsó „áldozat” (ez a szó is heves ellenérzést kelt bennem) rokonom, Stephen Elliott lesz. Az ő megölése napjául 1812. március 24-ét választottam.

A megkívánt abszorbeálás végrehajtásának legmegfelelőbb módja az élő alany szívének eltávolítása, elhamvasztása, majd elvegyítése egy pint vörös –, ha lehetséges, portói borral. A két első tetem maradványait a leghelyesebb elrejteni. E célra tökéletesen megfelel egy használaton kívül álló fürdőszoba és egy pince. Lehetséges, hogy bizonyos kellemetlenségeink támadnak a holttestek pszichikai alkotóelemével, amelynek a népnyelv a kísértetek rangját kölcsönzi. A filozofikus szellemű ember azonban (az egyetlen, aki hasonló kísérletre vállalkozhat) nem tulajdonít nagyobb fontosságot e teremtmények bosszúállásra irányuló erőtlen kísérleteinek. Nagy megelégedéssel készülök a szabadabb és hosszabb életre, amelyet siker esetén e kísérlet biztosít számomra, mert nemcsak mentesít az úgynevezett emberi igazságszolgáltatás alól, hanem bizonyos pontig még a halál távlatát is meghosszabbítja.”

Abney urat a karosszékében ülve találták. Feje hátranyaklott, arca haragot, borzadályt és halálos fájdalmat fejezett ki. A bal mellén tátongó iszonyú seb nyílásában látni lehetett a csupasz szívét. A kezén nem találtak vérnyomokat, az asztalon heverő kés teljesen tiszta volt. Abney úr sérülését vadmacska is okozhatta. Mivel a könyvtár ablaka tárva-nyitva volt, a vizsgálóbíró kijelentette, hogy Aswarby földesurát valamilyen vadállat karmolta halálra. Stephen Elliott azonban, miután áttanulmányozta az említett kéziratokat, egészen más következtetésre jutott.

Gyáros Erzsébet fordítása

 

1 I. u. III. sz. elején élt római grammatikus. De die natali (A születésnap) című töredékes munkájában a csillagoknak az emberek születésére való befolyásával foglalkozik.

2 Simon mágus (I. sz.) judeognosztikus eretnek szekta alapítója. Az Apostolok Cselekedeteiben felveszi a keresztséget, és meg akarja vásárolni a Szentlélek megidézésének képességét (szimónia).

3 Kelemen pápa több konstitucióját magában foglaló hivatalos törvénygyűjtemény egyik része.

4 Hermész görög isten egyik elnevezése, akit sokan az ősi Egyiptom királyának, minden tudományok atyjának tekintettek.

Legújabbak

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Edward F. Benson:
Confession of Charles Linkworth, The

Charles Linkworthot halálra ítélik gyilkosság miatt és ki is végzik. Bűntudatos szelleme azonban vallomást akar tenni, és telefonhívást kezdeményez a börtönből...

Olvasás

Frank Belknap Long:
Horror from the Hills, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Suttogás a sötétben

A vermonti hegyekben állítólag különös, nem a Földről származó lények élnek, és az 1927-es áradások során számos idegen testet is magával sodort a víz. Albert Wilmarth, a Miskatonic Egyetem tanára különös levelet kap az Ördöghegy közelében élő magányos embertől, Henry Wentworth Akeleytől, aki a szkeptikus tanárnak azt bizonygatja, hogy a mendemondák igazak, sőt, földönkívüli szörnyek titkos szervezetéről rántja le a leplet a fiatal tudós előtt. Amikor Wilmarth megérkezik Akeleyhez, a férfit leromlott állapotban találja, és hátborzongató események veszik kezdetüket. A bujkáló, félelmetes humanoidok ötlete egyértelműen Arthur Machen hatása, akinek A fekete pecsét története című írása is ember előtti, rejtőzködő életmódot folytató lények létezését sugallja az elhagyatott, vadregényes dombokon. Lovecraft a Weird Talestől 350 dollárt kapott érte, amely rekordfizetésnek bizonyult, hiszen semelyik más írásáért nem kapott ennyit.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre