I.

Asaph Peabody dédapámat sohasem ismertem, bár ötéves voltam, amikor elhalálozott ódon házában, északkeletre a massachusettsi Wilbraham városkától. Gyerekkoromból emlékszem egy ottani látogatásra egy olyan időből, amikor az aggastyán betegen feküdt; apám és anyám fölmentek a hálószobájába, de én odalent maradtam a dajkámmal, és sohase láttam dédnagyapát: Vagyonosnak tartották, de hát az idő a vagyont is ugyanúgy elviszi, mint minden mást, mert még a kő is mulandó, és a pénztől persze nem lehet elvárni, hogy kiállja a mindig szorosabb adóprés pusztításait, és ne apadjon valamicskét minden halálesettel. És sok haláleset történt a családunkban a dédnagyapa 1907-es elhunyta után. Meghalt két nagybátyám: az egyik elesett a nyugati fronton, a másik elsüllyedt a Lusitaniával. Mivel egy harmadik nagybácsi még őelőttük megboldogult, és egyikük sem kötött házasságot, nagyapám 1919-ben bekövetkezett halála után a birtok apámra szállt.

Apám nem volt vidéki ember, noha legtöbb őse falun élt. .Kevés hajlamot érzett a gazdálkodáshoz, nem is próbált érdeklődést kicsiholni magából az örökölt birtok iránt, azonkívül, hogy dédnagyapám pénzét beruházta különböző bostoni és New York-i vállalkozásokba. Anyám sem osztozott érdeklődésemben a vidéki Massachusetts iránt. Ettől függetlenül egyikük sem volt hajlandó eladni, bár egyszer, amikor hazajöttem a főiskoláról, anyám fölvetette, hogy tegyék pénzzé a birtokot, ám apám hidegen elütötte a kérdést; emlékszem, ahogy hirtelen megfagyott – nincsen megfelelőbb szó a reagálására –, emlékszem a különös hivatkozásra „a Peabody-örökségre” és a körültekintően megfogalmazott mondatra: – Nagyapa megjósolta, hogy valaki az ő véréből vissza fogja szerezni az örökséget: – Miféle örökséget? – kérdezte megvetően anyám. – Hát nem vert el mindent az apád? – mire apám nem válaszolt, a témát pedig azzal a hideg kijelentéssel zárta le, hogy megvan annak a jó oka, ha a birtok ugyanúgy nem adható el, mint egy hitbizomány. Ennek ellenére a közelébe sem ment, az adókat egy Ahab Hopkins nevű wilbrahamai ügyvéd fizette helyettünk; Hopkins jelentéseket is küldözgetett a birtok állapotáról szüleimnek, amelyekről ők sohasem vettek tudomást, elhárítottak minden „karbantartási” javaslatot, mondván, hogy pénzpocsékolás lenne.

A birtok minden tekintetben elhagyatottan állt és úgy is maradt. Az ügyvéd tett egy-két lanyha kísérletet, hogy bérbe adja, ám a wilbrahami kurta gazdasági fellendülés sem szerzett a vén háznak átmeneti bérlőknél egyebet, és a Peabody-házat könyörtelenül szaggatta az időjárás meg az idő. Siralmasan rozzant állapotban szállt reám, amikor 1929 őszén szüleim egyszerre lelték hirtelen halálukat egy autóbalesetben. De mivel az abban az évben kezdődött gazdasági válság csökkentette az ingatlanok árfolyamát, elhatároztam, hogy eladom bostoni lakásomat, és a saját használatomra felújítom a házat odakint Wilbraham mellett. Szüleim halála kielégítő anyagi helyzetbe hozott, megengedhettem magamnak, hogy visszavonuljak a jogászkodásból, amely mindig több pontosságot és figyelmet követelt tőlem, mint amennyit rá szerettem volna fordítani.

Ám a tervet nem lehetett végrehajtani, amíg az öreg háznak legalább egy részét alkalmassá nem teszik ismét lakhatásra. Maga az épület több nemzedék alkotása volt. 1787-ben egyszerű gyarmati háznak épült, kopár stílusban, befejezetlenül maradt emelettel, elöl négy tekintélyes oszloppal. Ám egy idő után ez csak magja, alapja lett a háznak. Az egymást követő nemzedékek megváltoztatták és bővítették: először felhúzták az emeletet és lépcsőt építettek hozzá; aztán következtek a mindenféle szárnyépületek, úgyhogy mire én át akartam alakíttatni a lakásommá, addigra összevissza stílusban terpeszkedett, a házhoz foghatóan csúnyán elhanyagolt kertekkel és pázsittal együtt több mint egy hektáron.

A szigorú gyarmati vonalakat felpuhította a kor meg a kevéssé figyelmes pallérok, és a stílus sem volt már tiszta, mert egymás mellett szorongtak a hollandi és a manzárdtetők, az osztott és osztatlan üvegű ablakok, az aprólékosan kifaragott és a sima párkányok, a padlásablakok és a töretlen tetősíkok. Az összhatás, amelyet az öreg ház keltett, nem volt visszatetsző, noha kifinomult építészeti ízléssel megáldott ember föltétlenül a különböző stílusok és díszítmények lehangoló és fonák zagyvalékának találta volna. Bár ezt a benyomást valamennyire enyhítették az irdatlan koronájú, ősöreg szil– és tölgyfák, amelyek minden oldalról közel nyomultak a házhoz, a kertet kivéve, ahol viszont fiatal nyár– és nyírfák uralkodtak a rég elvadult rózsák között. A ház, az idő és a különböző ízlések összehordott üledéke ellenére a megfakult pompa légkörét árasztotta, és még a festetlen falak is illettek a körös-körül álló, vaskos törzsű fákhoz.

A háznak nem kevesebb mint huszonhét szobája volt. Ezek közül hármat szemeltem ki a délkeleti sarkon a helyreállításra, és azon az egész őszön meg tél elején feljártam autóval Bostonból, hogy rajta tartsam a szemem a munkálatokon. A tisztítás és a fényezés előhozta a régi fa gyönyörű színét, a bevezettetett villany elűzte a szobák zord sötétségét, csupán a vízvezeték miatt kellett várnom tél végéig, ám február huszonnegyedikére beköltözhettem az ősi Peabody-házba. Ezután egy hónapon át a ház többi részére vonatkozó tervekkel foglalkoztam, és bár eredetileg arra gondoltam, hogy lebontatom a toldalékokat, csak a legrégebbi részt tartom meg, hamarosan lemondtam a tervről, és inkább úgy döntöttem, meghagyom a házat olyannak, amilyen, mert volt valami ellenállhatatlan varázsa, amely kétségtelenül az itt élt számos nemzedéknek, valamint a falai között lezajlott eseményeknek köszönhette létezését.

Egyetlen hónap alatt valósággal megbabonázott a ház, és az átmenetinek szánt lépést boldogan léptettem elő életcéllá. De ó jaj, ez az életcél hamarosan olyan méreteket öltött, amely rábírt egy nagyszabású vállalkozásra, és ezzel észrevétlenül megváltoztatta létem irányát, olyan ösvényre térítve, ahová sohasem kívánkoztam. Ugyanis elhatároztam, hogy szüleim földi maradványait az illedelmes bostoni parcellából áthozatom a családi sírboltba, amelyet egy domboldalba mélyítettek, a házból is láthatóan, kissé hátrább a birtok előtt elhaladó főútvonaltól. Ezenkívül azt is föltettem magamban, hogy megpróbálom hazahozatni valahol Franciaországban nyugvó nagybátyám csontjait, lehetőségem szerint egyesítve a családot a Wilbraham melletti ősi birtokon. Pont olyan terv volt, amilyen csak egy agglegény fejéből pattanhat ki, aki ráadásul emberkerülő is, mert azzá tett az a rövid hónap az építész tervei között a régi házban, amely hamarosan új életre kel egy új korban, messze eltávolodva szerény kezdeteitől.

E terv szellemében gyalogoltam el egy márciusi napon a családi sírbolthoz, kezemben a birtok jogi képviselőjétől kapott kulcsokkal. A sírbolt nem volt hivalkodó; tulajdonképpen semmit sem lehetett látni belőle a tömör ajtón kívül, mert egy természetes lejtőbe építették, és majdnem elrejtették az évtizedek óta metszetlenül maradt fák. Az ajtót és a kriptát több évszázados létre szánták; majdnem olyan régi volt, mint a ház, és számos nemzedék óta ide temették a Peabody család minden tagját, a vén Jedediahtól, a ház első lakójától kezdve. Az ajtó kissé megmakacsolta magát, mert évek óta nem nyitották ki, de végül engedett erőfeszítéseimnek, és feltárult előttem a kripta.

Ott feküdtek koporsóikban a halott Peabodyk, szám szerint harmincheten; a legelsők fülkéiben már csak a koporsók roncsai maradtak meg, Jedediah-é viszont teljesen üres volt, még por sem mutatta, hogy valaha koporsó és tetem nyugodott itt. Ennek ellenére rendben voltak, kivéve dédapám, Asaph Peabody koporsóját, amely furcsán megzavartnak tűnt; nem is volt egy vonalban a közelmúltban elhalálozottak – nagyapám és egyik nagybátyám – koporsóival, akiknek nem jutott fülke, csupán az üregektől lyuggatott falból kinyúló párkány. Azonkívül úgy tűnt, mintha valaki fölemelte vagy feszegette volna a koporsó födelét, mert az egyik zsanér eltört, a másik pedig meglazult.

Ösztönösen meg akartam igazítani dédapám koporsóját, ám eközben meglöktem a fedelet, amely félig félrecsúszván feltárta döbbent pillantásomnak azt, ami Asaph Peabodyból megmaradt. Láttam, hogy valamely iszonyatos tévedés folytán hasmánt temették el – még halála után ily sok idővel sem akartam azt gondolni, hogy az öregembert talán tetszhalott állapotban tették koporsóba, és így halt kínos halált e szűk, levegőtlen helyen. Csak csont maradt belőle, csont és ruhájának rongyai. Ám én ennek ellenére kötelességemnek éreztem változtatni a tévedés vagy a baleset következményén, így levettem a koporsó fedelét, és tisztelettel megfordítottam a koponyát és a csontokat, hogy dédapám teteme a megfelelő helyzetben nyugodjék. E cselekedetet, amely más körülmények között talán hátborzongató lett volna, teljesen természetesnek éreztem, mert a kripta fényárban úszott, a nyitott ajtó árnyékokkal mintázta a földet, és ilyen órában a sírbolt nem is tűnt barátságtalan helynek. Ámde végül is azért jöttem, hogy felmérjem, mennyi hely maradt a sírboltban, és örömmel állapítottam meg, hogy bőven jut tér szüleimnek, nagybátyámnak – ha maradványait feltalálhatjuk és idehozathatjuk Franciaországból – valamint végül nekem magamnak is.

Így hát nekikészültem, hogy megvalósítsam tervemet; gondosan bezártam magam mögött a kriptát, és visszatértem a házba, miközben azt fontolgattam, miként hozathatnám át nagybátyám maradványait szülőhazájába. Haladéktalanul írtam a bostoni hatóságoknak szüleim kihantolása ügyében, valamint a jelenlegi lakhelyemen illetékes hivatalnoknak is, hogy engedélyezzék szüleim elhelyezését a családi sírboltban.

II.

Ha jól emlékszem, még ezen az éjszakán kezdetét vette az eseményeknek az a különös láncolata, amelynek a régi Peabody-ház volt a tengelye. Igazság szerint már az öreg Hopkinstól megkapta a kulcsátadáskor a közvetett figyelmeztetést, mert makacsul firtatta, hogy csakugyan át akarom-e venni a birtokot, és ugyanilyen nyomatékosan jelezte, hogy a ház „elég magányos hely”, hogy a szomszéd gazdák „sohasem szívelték a Peabodykat”, és „mindig elég nehéz volt bérlőt találni”. Ez egy olyan hely, közölte Hopkins kimondott élvezettel, hogy így leteheti a garast, „ahová soha senki nem jár piknikezni. Itt sose találni papírtálcát, vagy papírszalvétákat!” Majd a kétértelmű célzások özöne következett, amelyeket az öregember semmi áron sem volt hajlandó tényekké egyszerűsíteni, mert persze nem is volt itt semmiféle tény azonkívül, hogy a szomszédok orrolnak, amiért ekkora birtok terpeszkedik az egyébként jó termőföld közepén. Negyvenhektáros, többnyire fákkal borított birtokomat valóban körülvették a rendezett szántók, kőfalak, kerítések, amelyeknek mentén fák és cserjék kínáltak búvóhelyet a madaraknak. Öregemberes fecsegés, gondoltam, ami abból fakad, hogy Hopkins se más, mint körülöttem a gazdálkodók: tagbaszakadt, törzsökös jenki fajta, szemernyit sem különbözik a Peabodyktól, legföljebb abban, hogy ők keményebben és talán hosszabb ideje gürcölnek.

Ám azon az éjszakán, amikor a márciusi szelek huhogtak és kántáltak a fák között, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nem vagyok egyedül a házban. Nem annyira léptek, mint inkább mozgás hangját hallottam valahonnan fentről, olyan mozgásét, amely dacol a meghatározással, csak annyit lehetett megállapítani, hogy egy szűk helyen mozog valami, előre-hátra, előre-hátra. Emlékszem, kimentem a nagy, sötét lépcsőházba, és füleltem a fenti sötétségre, mert a hang mintha onnan jött volna lefelé a lépcsőn, néha félreérthetetlen volt, néha leheletnyi; álltam tehát és füleltem, füleltem, füleltem, próbáltam meghatározni a forrását, próbáltam logikus magyarázatot találni rá, mert korábban nem hallottam, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy valamilyen szélfújt ág horzsolódhat a házhoz, előre és hátra. Ezek után visszatértem lakosztályomba, és már nem zavart a hang – nem mintha elhallgatott volna, hanem mert ésszerű magyarázatot kerítettem hozzá.

Már kevésbé tudtam értelmezni aznap éjszakai álmaimat. Noha általában nem vagyok álmodós fajta, most valósággal ostromoltak a leggroteszkebb rémképek, amelyekben passzív szereplőként viseltem el mindenféle tér-idő torzulást, érzékcsalódást, és többször jelent meg ijesztő pillanatokra egy csúcsos fekete kalapot viselő árnyalak, maga mellett egy ugyancsak árnyszerű lénnyel. Ezeket mintha üvegen át láttam volna sötétleni, míg a szürkületi tájat mintegy prizmán keresztül észleltem. Nem annyira álmok, mert álmok szilánkjai gyötörtek, egyiknek sem volt se kezdete, se vége, úgy csalogattak egy velejéig bizarr és idegen, talán más dimenziójú világba, amelynek létezéséről csak álmunkban szerezhetünk tudomást. Azért átvészeltem az éjszakát, még ha nyúzottan is.

Rögtön másnap érdekes tényt tudtam meg az építésztől, aki eljött megbeszélni a további renoválással kapcsolatos terveket; olyan fiatalember volt, akire nem hatottak a magányos, vidéki házakhoz fűződő furcsa hiedelmek. – Aki ránéz erre a házra, sose gondolná – mondta –, hogy van egy titkos –, jó, inkább elrejtett – szobája is. Ön hinné? – kérdezte, elébem terítve rajzait.

– És van? – kérdeztem.

– Talán egy rejtek – vélte. – Szökött rabszolgáknak.

– Még sose láttam.

– Én se. De nézzen csak ide? – Azzal megmutatta az alapokból és a szobák elhelyezkedéséből rekonstruált tervrajzon, hogy az emeleten, az északi falnál van egy kimaradt hely a ház legrégebbi részében. Bizonyos, hogy nem rejtőzködő katolikus papoknak készült; a Peabodyk között nem voltak pápisták. Szökött rabszolgáknak – esetleg. De hogyhogy ilyen korán, holott akkor még nem is menekült Kanadába olyan sok rabszolga, hogy indokolja ennek a zugnak a létezését? Nem, ez sem megoldás.

– Mit gondol, meg tudná találni? – kérdeztem.

– Ott kell lennie.

Ott is volt, fortélyosan elrejtve, bár az ablak hiánya a hálószoba északi falán felhívhatta volna rá a figyelmet a korábbi vizsgálódáskor. Az ajtaja belesimult az egész falat díszítő, dúsan faragott vörös cédrus burkolatba; aki nem tudja, hogy itt szoba van, aligha lel rá az ajtóra; kilincse sem volt, úgy nyílt, ha megnyomták az egyik faragványt, de azt is az építész találta meg, nem én, nekem sose volt érzékem az ilyen dolgokhoz. Csak annyi ideig álltam meg, hogy szemügyre vehessem a rozsdás zárszerkezetet, mielőtt beléptem volna a helyiségbe.

Fojtogatóan apró zug volt, de nem olyan kicsi, mint a katolikus papoknak épített régi rejtekek; az ember fölegyenesedve járkálhatott benne úgy három métert, ám keresztben a ferde tető megakadályozott minden mozgást. Ezenfölül a szobában minden jel arra utalt, hogy valamikor használták, mert be volt rendezve, még mindig megvoltak a könyvek és papírok, és az egyik falnál a székek is egy apró asztal mellett.

A helyiség rendkívül sajátosnak tűnt. Noha kicsi volt, síkjai ferdének hatottak, mintha építésze eleve zavarba akarta volna hozni a tulajdonost. Azonkívül különös rajzok voltak a padlón, néhányat egyenesen a deszkába vájtak bele gorombán, és ezeket az elnagyolt köröket kívül-belül furcsán visszataszító ábrák szegélyezték. Ugyanilyen ellenszenvesnek tűnt az asztal is, amely inkább fekete volt, mint barna, és meghökkentő módon üszkösnek látszott; tényleg úgy rémlett, mintha nem csak asztalnak használták volna. Volt rajta valami, ami első látásra nagyon régi könyvek oszlopának tűnt, valamiféle bőrbe kötve meg egy kézirat is hevert ott, ugyanilyen kötésben.

Ám kevés időm maradt a vizsgálódásra, mert ott állt velem az építész, és miután megnézett mindent amit akart, és ami igazolta feltételezését a szoba létezéséről, sürgősen távozni akart.

– Felszámoljuk, vágunk rá egy ablakot? – kérdezte, majd így folytatta: – Mert természetesen nem akarja megtartani.

– Nem tudom – feleltem. – Egyelőre magam sem vagyok biztos benne. Attól függ, milyen idős.

Mert ha olyan ódon, amilyennek gondoltam, akkor természetesen haboznék megsemmisíteni. Szerettem volna körülszimatolni, szemügyre venni a régi könyveket. Különben sem sürgős, nem kell most mindjárt döntést hozni; lesz más dolga is az építésznek, mielőtt fontolóra kellene vennünk az emeleti szoba dolgát. Ennyiben maradtunk.

Szándékomban állt másnap visszatérni a szobába, de közbejöttek bizonyos események. Először is megint igen rossz éjszakám volt, a legnyugtalanítóbb visszatérő álmok gyötörtek, amiket nem tudtam mivel magyarázni, mivel sohasem szoktam álmodni, csak ha beteg vagyok. Ezekben az álmokban, talán nem véletlenül, őseim szerepeltek, főleg egy furcsa formájú, csúcsos fekete kalapot viselő, nagy szakállú vénember, akinek álombéli arcát nem ismertem, de amikor másnap reggel megnéztem a földszinti folyosón a családi portrékat, rájöttem, hogy Asaph dédapám volt az. Ez az ős rendkívüli módon haladt előre a légen át, akárha röpült volna. Láttam, amint átmegy a falakon, láttam sötét árnyát a levegőben járni, a fák koronája fölött. És bárhová ment is, mindenüvé egy nagy fekete macska kísérte, amely szintúgy képes volt átlépni az idő és a tér törvényein. Álmaim nem szóltak semmiről, még külön-külön is nélkülözték az egységet; zagyva jelenetsorok voltak, amelyekben összefüggéstelenül szerepelt dédapám, a macskája, a háza és a birtoka. Viszont határozott kapcsolatban álltak korábbi álmaimmal, és megint az első éjszakai látomások dimenzión kívüli kellékei kísérték őket, csak most jóval élesebb körvonalakkal. Ezek az álmok konokul zaklattak egész éjszaka.

Ezért nem valami jókedvemben talált az építész közlése, hogy még további halasztásra kell számítani a Peabody-ház helyreállításában. Vonakodott és húzódozott magyarázatot adni, de szorongatásomra végül bevallotta, hogy a munkások, akiket felfogadott, ma korán reggel bejelentették, hogy egyikük sem óhajtja vállalni ezt a munkát. Ám az építész megnyugtatott, hogy ha lennék szíves egy kis türelemmel lenni, akkor ő simán fogadhat Bostonban olcsó lengyel vagy olasz munkásokat. Nem volt választásom, bár igazság szerint korántsem bosszankodtam annyira, mint ahogyan tettettem, mert kezdtem kételkedni benne, hogy valóban bölcs dolog-e végrehajtatni minden tervezett változtatást. Végül is, az öreg ház egy részét csak meg kell erősíteni, mert varázsa főleg a korában rejlik; ezért felszólítottam az építészt, hogy használja ki az idejét, azzal bementem vásárolni Wilbrahambe.

Alig kezdtem el komissiózni, máris feltűnt a helybéliek szerfölötti mogorvasága. Míg korábban ügyet sem vetettek rám, mert a többség nem ismert, vagy beérték a felületes üdvözléssel, akkor reggel egységes kedélyt tanúsítottak: egy sem óhajtott szóba állni velem, vagy nem akarta, hogy velem lássák beszélgetni. Szükségtelenül kurtán-furcsán bántak velem, még a boltosok is, modoruk félreérthetetlenül közölte, hogy méltányolnák, ha másutt intézném vásárlásaimat. Lehetséges, tűnődtem, hogy tudomást szereztek terveimről az ódon Peabody-ház felújítására, és két okból is ellenezhetik: vagy azért, mert a felújítás tönkreteszi a ház varázsát, vagy azért, mert újabb haladékot ad egy birtoknak, amelyet a szomszédos gazdálkodók szívesebben szántanának fel, amint a ház és az erdő eltűnt.

Gondolataimat azonban hamarosan felváltotta a méltatlankodás. Nem vagyok pária, nem érdemeltem meg, hogy így kerüljenek! Végül betértem Ahab Hopkins irodájába, és kitálaltam neki, szokásomnál bővebb lére engedett szavakban, noha láthattam, hogy kínosan érzi magát tőlem.

– Ejnye no, Mr. Peabody! – próbálta simítgatni borzolt idegeimet. – Én nem venném ennyire a szívemre! Az embereket végül is fájdalmas csapás érte, ezért vannak ilyen harapós, gyanakvó kedvükben. Különben is babonás fajta. Öreg ember vagyok, de sohasem ismertem őket másoknak.

Olyan komolyan beszélt, hogy egy darabig nem jutottam szóhoz. – Azt mondja, csapás? Meg kell bocsátania, de erről nem hallottam semmit.

Roppant sajátos pillantást vetett rám, amitől egészen elhűltem. – Mr. Peabody, az ön birtokától két mérfölddel följebb lakik az úton egy Taylor nevű család. George-ot jól ismerem. Tíz gyerekük van. Vagy inkább úgy kellene mondanom: volt. Tegnap éjszaka az alig kétesztendős második legfiatalabbat az ágyából ragadták el, és azóta sincs nyoma.

– Sajnálattal hallom. De mi köze ennek hozzám?

– Bizonyos vagyok benne, hogy semmi, Mr Peabody. Ön azonban viszonylag idegen erre, és – nos tehát előbb-utóbb úgyis meg kell tudnia. Errefelé nem örvend közszeretetnek a Peabody név. Úgy is mondhatnám, hogy gyűlölik.

Nem is próbáltam palástolni megdöbbenésemet.

– De miért?

– Mert sok az olyan ember, aki elhisz mindenféle pletykát és pusmogást, bármily nevetséges lett légyen is – felelte Hopkins. – Maga még nem elég idős, hogy ezt belássa, akkor is, ha szerzett már némely ismereteket vidékünkről, Mr. Peabody. Mindenféléket rebesgettek az ön dédapjáról, amikor gyerek voltam; mivel pedig azokban az években, amíg ő volt a birtok ura, több kisgyermek tűnt el nyom nélkül, talán ösztönösen kötik össze ezt a két mozzanatot, egy új Peabody megjelenését a birtokon, és egy olyan eseményt, amelyet egy másik Peabody ittlétével hoztak kapcsolatba.

– Förtelem! – kiáltottam.

– Kétségtelenül! – helyeselt Hopkins már-már perverz nyájassággal. – De akkor is így van. Különben is áprilisban járunk. Alig egy hónap, és itt a Walpuirgis-éj.

Attól félek, olyan bamba arccal nézhettem rá, ami zavarba hozta.

– Ugyan már, Mr. Peabody! – szólt erőltetett kedélyességgel. – Már csak bizonyosan tudja, hogy a dédapját boszorkánymesternek tartották!

Rendkívül zaklatott állapotban távoztam. Akármennyire megrendültem és megsértődtem, akármennyire felháborított a helybéliek leplezetlen utálata és igen, félelme, még jobban idegesített a csökönyös gyanú, hogy az előző éjszaka és a mai nap eseményeinek aggasztóan logikus közük van egymáshoz. Különös képeket álmodtam dédapámról, és most még egyértelműbb szavakat hallottam róla. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy a babonás helybeliek boszorkánymesternek, illetve varázslónak hitték, vagy mit tudom én, minek nevezik a boszorkány hímnemű párját. A továbbiakban nem is mímeltem udvariasságot a bennszülöttek iránt, akik elfordították a fejüket, ha közeledni láttak, hanem beültem az autómba, és kihajtottam a birtokra. Itt újabb próba vart tűrőképességemre, mert a bejáraton odaszögezett, otromba figyelmeztetés fogadott, egy papírlap, amelyre azt körmölte ceruzával valamelyik félanalfabéta, rosszindulatú szomszéd? „Meny innet vagy külömben!”

III.

Ezek az idegesítő események tehették, hogy azon az éjszakán még az előbbi két alkalomnál is jobban megzavarták alvásomat az álmok. Azzal az egy jelentős különbséggel, hogy ezúttal több összefüggés volt az álmokban, amelyeket nyugtalan hánykolódásom közepette láttam. Ezekben is Asaph Peabody dédapám szerepelt, de ábrázatban immár fenyegetően vészjóslóra váltan, macskája pedig, a mellette vagy mögötte sikló vagy lebegő rém, nyakán felborzolt szőrrel, előreszegezett fülekkel, magasba csapott farokkal követte. Dédapám vitt valami, valami fehéret vagy testszínt, az álom zavarosságában nem ismerhettem föl. Erdőn-mezőn, fák között járt, szűk sikátorokban utazott, és egyszer, ez bizonyos, egy kriptában vagy sírboltban láttam. Fölismertem a ház néhány részletét is. Ám dédapám nem volt egyedül az álmokban, a háttérben mindig ott lappangott egy árnyszerű, de iszonyú Fekete Ember; nem néger volt, hanem szurokszín, szó szerint feketébb az éjszakánál, viszont a szeme úgy lángolt, akár az eleven tűz. Az öreget mindenféle alsóbbrendű teremtmények környékezték: denevérek, patkányok, ocsmány kis félember-félpatkány fajzatocskák. Ráadásul ugyanakkor hallucinációim is voltak, mert időről-időre mintha szenvedő gyermek fojtott sírdogálását hallottam volna, és vele együtt ocsmány, kotkodácsoló kacagást meg egy kántáló hangot: Asaph lészen megint! Asaph kinő megint!

Már a hajnal fénye szűrődött szobámba, amikor felriadtam e folyamatos lidércnyomásból, de megesküdtem volna, hogy még mindig hallom a gyereksírást, amely mintha egyenesen a falból jött volna. Nem bírtam visszaaludni, csak feküdtem tágra nyitott szemmel, azon töprengve, mit hoz majd a következő éjszaka, meg a következő, meg a következő.

A bostoni lengyel munkások érkezése egy időre kiverte fejemből álmaimat. Flegmatikus, csendes emberek voltak. Munkavezetőjük, a keménykötésű Jan Cieciorka tárgyilagosan és despotikusan dirigált alárendeltjeinek; ötven körüli, tömör izomzatú férfi volt, és három embere úgy ugrott minden parancsára, mintha rettegnék haragját. Az építésznek ugyan azt mondták, hogy csak két hét múlva jöhetnek, magyarázta Cieciorka, de egy másik munkát elhalasztottak, és most itt vannak; egyenesen Bostonból jöttek fel autóval, miután küldtek az építésznek egy táviratot. De itt vannak náluk a tervek, tudják, mit kell csinálni.

Legelőször is le kellett verniük a vakolatot annak a helyiségnek az északi faláról, amely közvetlenül a rejtett szoba alatt volt. Óvatosan kellett eljárniuk, mert az emeletet tartó rögzítést nem volt szabad megbontani, de nem is volt szükséges. A vakolatot és a lécezetet kellett eltávolítani, és újra cserélni. A lécezetről, mikor a munkások hozzáláttak, megállapítottam, hogy az a régimódi, kézműves fajta. A vakolat megsárgult és évek óta pergett, ami lakhatatlanná tette a szobát. Ugyanez volt a helyzet a háznak azzal a sarkával, ahol most laktam, de mivel ott nagyobb változtatásokat hajtattam végre, az átalakítás is tovább tartott.

Figyeltem egy darabig az emberek munkáját, és már épp megszoktam volna kopácsolásukat, amikor hirtelen abbahagyták. Vártam egy darabig, aztán kimentem a hallba, és még láthattam őket, amint a falhoz lapulva, összebújva, babonásan hányják a keresztet, mielőtt nekilódulnának és kirobognának a házból. Cieciorka, amikor elszáguldott mellettem, a düh és az iszony egy szitokszavát vágta hozzám, azzal már ott sem voltak. Miközben én földbe gyökerezett lábbal álltam, hallottam, hogy felberreg a motor, és a munkások autója elhúz a birtokomról.

Értetlen álmélkodással visszafordultam oda, ahol dolgoztak. Derekas darabon eltávolították a vakolatot és a lécezetet; számos szerszámuk még mindig ott hevert szétszórva. Munkájuk közben feltárták a faburkolat mögötti falszakaszt és a szemetet, amely éveken át összegyűlt mögötte. Csak amikor közelebb mentem, akkor láttam, mit láthattak, és értettem meg, mitől menekültek utálkozva-iszonyodva a házamból e babonás bugrisok.

Mert a fal tövében, a lambéria mögött, az egerektől félig elfogyasztott, de valamely régmúlt idő félreérthetetlen varázsjegyeit még mindig viselő, hosszú, megsárgult papírok között, a halál és pusztítás gonosz kellékei, a bizonyára vértől rozsdás, rövid, tőrszerű kések között legalább három kisgyermek apró koponyája és csontjai hevertek!

Hitetlenkedve bámultam; egyszerre baljósabb értelmet nyert a babonás badarság, amelyet csupán előző nap hallottam Ahab Hopkinstól. Ennyit ott helyben felfogtam. Gyerekek tűntek el dédapám égisze alatt; varázslattal, boszorkánysággal, olyan praktikákkal gyanúsították, amelyekhez szervesen hozzátartozott a gyermekáldozat; erre itt a tulajdon háza falaiban olyan maradványok rejlenek, amelyek mintha csak az ő galád üzelmei iránt táplált helyi gyanakvásoknak akarnának súlyt adni!

Amint első megrendülésem elszállt, tudtam, hogy sietve kell cselekednem. Ha ennek a leletnek híre megy, birtokomnak ugyancsak meggyűlik a baja az istenfélő szomszédsággal. További habozás nélkül futottam egy kartonpapír dobozért, szaladtam a falhoz, összekapkodtam minden csontot, amit találtam, majd kivittem a síri terhet a családi kriptához, ahol beleürítettem a csontokat a rég porrá lett Jedediah Peabody egykori fülkéjébe. Szerencsére a kicsi koponyák szétmorzsolódtak, így akárki kutató csupán egy réges-rég halott ember maradványaival fog találkozni, és kizárólag egy szakértő állapíthatná meg a kellő épségben maradt csontokból, hogy kitől származnak. Mire a lengyel munkások bejelentést tesznek az építésznek, addigra én is lehazudhatom az igazságot; ám erre a bejelentésre hiába is vártam, mert a rémült polyákok egyetlen szóval sem árulták el az építésznek, milyen okból hagyták félbe a munkát.

Persze nem vártam addig, amíg ezt megtudom az építésztől, aki nyilvánvalóan buzgón keresett valakit, aki végrehajtja az általam óhajtott változtatásokat, hanem egy olyan ösztön parancsára, amelynek létezéséről nem is tudtam, egy erős fényű elemlámpával és a legtüzetesebb átvizsgálás szándékával fölmentem a rejtett szobába. Ám jóformán még be sem léptem, amikor hátborzongató felfedezést tettem: noha annak a rövid időnek, amelyet az építésszel itt töltöttünk, még mindig látni lehetett a nyomait, más, újabb keletű nyomok is voltak észlelhetők, amelyek arra utaltak, hogy valaki – vagy valami – tartózkodott ebben a szobában azóta, hogy én utoljára jártam itt. Nagyon jól látható és félreérthetetlen nyomok voltak: egy mezítlábas emberé és egy macskáé. Ám nem ezek voltak legrémítőbb jelei valamely baljós foglalatosságnak; a furcsa csücsköket bezáró szoba északkeleti sarkában kezdődtek, olyan ponton, ahol egy ember föl se egyenesedhetett volna, pedig ott tűntek fel a szobában, és attól a ponttól haladtak előre a fekete asztal irányába, ahol valami sokkal rosszabb volt, bár csak akkor vettem észre, amikor a nyomokat követve már majdnem odaértem az asztalhoz.

Az asztalt frissen beszennyezték. Valamilyen ragacsos folyadék állt rajta apró tócsában, mintha a fából gőzölgött volna fel, átmérője alig haladta meg a hat centimétert, mellette pedig olyan forma hagyott nyomott a porban, mintha macska vagy egy baba vagy valamiféle batyu hevert volna itt. Rámeredtem elemlámpám fényénél próbáltam megállapítani, mi lehet, a mennyezetre irányítottam a fénycsóvát, hátha találok nyílást, amelyen beeshetett az eső, aztán eszembe jutott, hogy első és utolsó látogatásom óta e furcsa, titkos szobában, egyáltalán nem esett. Majd belemártottam mutatóujjamat a tócsába, és a fénybe emeltem. Piros volt, vérszín, és abban a pillanatban magamtól jöttem rá, mi az. Hogy miként került ide, abba nem mertem belegondolni.

Addigra a legiszonyúbb következtetések nyüzsögtek agyamban, de minden logika nélkül. Elhátráltam az asztaltól, csupán annyi időre torpantam meg, amíg fölkaptam néhány bőrkötésű könyvet, meg a kéziratot, majd ezekkel visszavonultam a szobából a kinti prózaibb környezetbe, ahol a szobákat nem építik emberi tudás számára felfoghatatlan dimenziókra utaló, lehetetlennek látszó szögekben. Szinte bűntudatosan siettem vissza földszinti lakosztályomba, szorosan ölelve magamhoz a könyveket.

Érdekes módon, amint felnyitottam őket, az a kísérteties érzésem támadt, hogy ismerem tartalmukat, holott legjobb tudomásom szerint sose találkoztam velük, még csak hírét se hallottam olyan címeknek, mint a Malleus Maleficarum vagy Sinistrai Daemonialitas-a. Boszorkánysággal és varázslással foglalkoztak, az igézések és legendák minden nemeivel, azzal, hogyan lehet tűzzel megsemmisíteni a boszorkányokat és boszorkánymestereket, meg hogy miként utaznak.

– „Egyik legfőbb mesterkedésük, hogy testben jussanak el egyik helyről a másikra... ördög káprázataitól és incselgéseitől elcsábultan valóban teszik, amit hisznek és hirdetnek, éjnek évadján lovagolnak bizonyos állatokon... vagy egyszerűen a légen át mennek, oly nyílásokon, melyek egyes-egyedül nekik tárulnak föl. Maga a Sátán bocsát álmokat a lélekre, melyet hatalmában tart, és vezérli álnok ösvényein... Veszik a kenetet, melyet az ördög utasítására csináltak gyermekek tagjaiból, főleg azokéból, akiket megöltek, és megkennek véle egy széket vagy seprűnyelet, mire nyomban fölragadtatnak a levegőbe, úgy nappal, mint éjjel, úgy látható, vagy ha másképp kívánják, láthatatlan alakban...” Ezt nem olvastam tovább, inkább föllapoztam Sinistrait.

Ahol rögtön erre a hátborzongató passzusra bukkantam: „Promittunt Diabolo statis temporibus sacrificia et oblationes; singulis quindecim diebus, vel singulo mense saltem, necem alicujus infantis, aut mortale veneficium, et singulis hebdomadis alúa mala in damnum humani generis, ut grandines, tempestates, incendia, mortem animalium...”, ami azt taglalta, hogy a boszorkányoknak és a boszorkánymestereknek előírt időszakonként meg kell gyilkolniuk egy gyermeket, vagy másféle boszorkányos emberölést kell végrehajtaniuk, de már a puszta olvasás is oly leírhatatlanul megriasztott, hogy épp csak rápillantottam a többi magammal hozott könyvre, Eunapius Vitae sophistratumjára, Amnia De Natura Daemonum-jára, Stampa Fuga Satanae-jére, Bouger Discours des Sorciers-jére, és Olaus Magnusnak arra a cím nélküli írására, amelyik valamilyen puha fekete bőrbe volt kötve. Csak később jöttem rá, hogy emberi bőr.

E könyvek puszta birtoklása az átlagosat fölülmúló érdeklődést árult el a boszorkányság és varázslás iránt; annyira nyilvánvaló magyarázatot nyújtott a dédapámmal kapcsolatos babonás hiedelmekre, amelyek bőven tenyésztek Wilbrahamben és környékén hogy rögtön megértettem, miként maradhattak meg mindmostanáig. De valami többnek is kellett itt lennie, hiszen e könyvekről kevesen tudhattak. Minek?

A rejtek alatti falban lelt csontok kárhozatosan ocsmány kapocsról árulkodtak a Peabody-ház és más korok feltáratlan bűnügyei között. De ha így is van ez sem lehetett köztudott. Dédapámnak bírnia kellett, a visszavonultságon és a fukarságon kívül, amelyről én is tudtam, valamely szembetűnőbb jellemvonással, ami létrehozta a kapcsolatot az itteni agyakban. A talányra aligha lelek megoldást a rejtett szobában, ám talán kínálnak némely támpontot a közkönyvtárban a wilbrahami Harsona évfolyamai.

Ennek megfelelően fél óra múlva már ott is ültem ezen intézmény könyvtornyai tövében, a Harsona régi példányait böngészve. Időrabló tevékenység volt, mert vaktában kellett kutatnom a dédapám utolsó éveiben megjelent újságokat, egyik számot a másik után, a jutalom reménye nélkül, bár dédapám korának újságjait kevésbé fojtogatták a törvényes előírások és megkötések, mint a mieinket. Több mint egy órán át kutattam, ám egyetlen utalást sem találtam Asaph Peabodyra, habár vettem a fáradságot, hogy elolvassam a beszámolókat a környéken, a Peabody-ház tőszomszédságában esett „merényekről” az emberek – főleg gyerekek – ellen, valamint az elmaradhatatlan szerkesztői kommentárokat az „állatot” illetően, amelyet „valamiféle nagy fekete lénynek mondanak lenni, a mérete pedig változó, hol macskányi, hol olyan nagy, mint egy oroszlán”; ez az elem kétségtelenül csakis a szemtanúk fantáziájának volt köszönhető, e főleg tíz év alatti, megharapott vagy összemarcangolt gyerekekének, akiknek sikerült elmenekülniük, és így még szerencsésebbek is voltak kisebb társaiknál, mert azok rendszeres időközönként eltünedeztek abban az évben, amelyről olvastam: 1905-ben. De mindeközben egyszer sem bukkant fel dédapám neve, és nem is említették, addig az évig, amíg meg nem halt.

Akkor, és csakis akkor foglalta nyomtatásba a Harsona szerkesztője azt, amit a köz hihetett Ashap Peabodyról. „Asaph Peabody elment. Emléke sokáig megmarad. Vannak közöttünk, akik oly erőket tulajdonítottak neki, melyek jobban illettek egy régmúlt korhoz. Volt egy Peabody a salemi vádlottak között; Salemből érkezett Jedediah Peabody, hogy Wilbraham közelében építsen házat. A babona nem ismer ésszerűséget. Talán csak véletlen, hogy Asaph Peabody öreg, fekete macskáját nem látták gazdája halála óta, és minden kétségen fölül rosszindulatú híresztelés csupán, hogy Asaph Peabody koporsóját nem nyitották föl a sírba tétel előtt, mert oly változás történt a test szöveteiben, amelyek miatt bölcsebb volt mellőzni a nyitogatást. Ez megint csak azokat a babonákat támasztja alá, hogy a boszorkánymestert hasmánt kell eltemetni, és soha többé nem szabad bolygatni, hacsak nem tűzzel...”

Furcsa, célozgatós írás volt, ám többet tudtam meg belőle, talán kínosan is többet, mint amennyit vártam. Dédapám macskáját a familiárisának nézték, mert minden boszorkánynak vagy boszorkánymesternek megvan a saját külön ördöge, amely tetszése szerinti alakot ölt. Mi sem természetesebb, mint hogy tévedésből familiárisnak higgyenek egy macskát, mert amíg élt Asaph Peabody, nyilván ugyanolyan elválaszthatatlan volt tőle az állat, mint az én álmaim vénétől. A temetésre való utalás volt az egyetlen disszonáns hang a szerkesztőségi cikkben, mert én tudtam, amit a szerkesztő nem tudhatott, azt, hogy Asaph Peabodyt valóban arccal lefelé temették el. Többet is tudtam: azt, hogy sírját megzavarták, amit nem kellett volna. És még többet is gyanítottam: azt, hogy rajtam kívül más is jár az ősi Peabody-házban, járja álmaimat, a vidéket és a leget!

IV

Azon az éjszakán megint eljöttek az álmok; hallásom ismét oly betegesen kiélesedett, mintha más dimenziók kakofóniájára lennék hangolva. Dédapám ismét űzte ocsmány üzelmeit, ám ezúttal úgy rémlett, hogy familiárisa, a macska, többször is megáll és egyenesen rám néz, kajánul diadalmas vigyorral gonosz pofáján. Láttam a csúcsos fekete kalapot és fekete köntöst viselő öregembert, ahogy belép az erdőből egy házba, egyenesen a falon át, láttam, ahogy előrejön egy szegényesen berendezett, elsötétített szobában, majd megáll egy fekete oltár előtt, ahol a Fekete Ember várt az áldozatra, amelyet nézni is iszonyat, ám én nem tehettem mást, mert oly erő volt álmaimban, hogy néznem kellett ama szörnytettet.

Majd megint láttam dédapámat, macskáját és a Fekete Embert, ezúttal sűrű erdő mélyén, távol Wilbrahamtől, sok másokkal együtt egy szabadtéri nagy oltárnál, amint megtartják a feketemisét, és utána orgiáznak. De nem mindig voltak ily tiszták az álmok; néha csak nyílsebes aláereszkedés volt furcsa színű félhomályban derengő, fölfoghatatlan diszharmóniától visszhangzó, feneketlen mélységekbe, ahol a nehézkedés értelmét vesztette, tökéletesen természetellenes mélységekbe, ahol egy testietlen síkon mégis képes voltam látni és hallani dolgokat, amelyek éber állapotban nem érzékelhetők. Így hallottam a feketemise vérfagyasztó kántálását, egy halódó gyermek jajgatását, disszonáns fuvolaszót, a fordított zsolozsmázást, az ünnepelők orgiasztikus kiáltásait, noha nem mindig láthattam őket. És alkalmanként társalgások foszlányait is elhozták az álmok, önmagukban értelmetlen szótörmelékeket, amelyek mögött sötét és nyugtalanító értelem lappangott.

– Legyen-e választott?

– Beliál, Belzebub, Satanaél által...

– Jedediah véréből, Asaph véréből, Balor kíséretében.

– Hozzátok ide neki a Könyvet!

Voltak aztán furcsa rémálmok, amelyekben mintha magam is részt vettem volna, főleg egy, amelyben dédapám és a macska felváltva vezettek oda egy fekete kötésű nagy könyvhöz, amelyben vérrel ellenjegyzett, lángbetűs nevek izzottak, majd utasítottak, hogy írjak alá, dédapám vezette a kezemet, miközben a macska, amelyet dédapám Balornak szólított – és előzőleg megkarmolta a csuklómat, hogy belemárthassam a tollat a kicsorduló vérbe – szökellt és táncolt. Volt ennek az álomnak egy idegesítően valószerűbbnek tűnő része. Míg mentünk az erdőn át a boszorkánybokor gyülekezési helyére, egy mocsár mellett vezetett az út, ahol fekete sarat lábaltunk a sásban, romlástól szagló, dögletes dágványok közelében; ott én többször is belemerültem a sárba, amelyen a macska és dédapám szinte végiglebegett.

Reggel pedig, amikor végre fölébredtem sokáig tartó álmomból, cipőmön, amely tiszta volt, mikor aludni tértem, száradó fekete sarat leltem, az álom anyagát! Láttára kiugrottam az ágyból, és játszi könnyedséggel végigkövettem nyomát, ki a szobából, föl a lépcsőn, be az emeleti rejtett szobába, és könyörtelenül megint oda hátra, ugyanabba a sajátos szögű, ördöngös sarokba, ahonnan a porban hagyott lábnyomok indultak a szoba felé! Hitetlenül bámultam, ám szemem nem csalt meg engem. Ez őrület volt, de tagadhatatlan. Mint ahogy csuklómon a karmolást sem lehetett meg nem történtté tenni.

A szó szoros értelmében kiszédültem a rejtett szobából, és most már kezdtem végre érteni, miért nem merték eladni szüleim a Peabody-házat; valamit megtudhattak a legendájából nagyapámtól, mert nyilván ő lehetett az, aki arccal lefelé temettette el dédapámat a családi kriptában. És bármennyire lenézhették is babonás örökségüket, nem merték kockáztatni, hogy dacoljanak vele. Azt is megértettem, miért mondott csődöt minden bérbe adási kísérlet

mert ez a ház oly erők gyúpontja, amelyeket senki – legalábbis senki emberfia – nem érthet és nem vezérelhet; és megtudtam, hogy már meg is fertőzött lakóhelyem kisugárzása, bizonyos értelemben foglya vagyok a háznak és gonosz történetének.

Most már csak az egyetlen forrást kerestem, ahol még kínálkozhat információ: dédapám kézírásos naplóját. Rögtön siettem érte, reggelire sem szakítva időt, és láttam, hogy saját folyóírásos feljegyzései váltakoznak levelekből, újságokból, folyóiratokból, sőt könyvekből kivágott, fontosnak vélt részletekkel, amelyek nem függtek össze, ám megmagyarázhatatlan eseményekre vonatkozott valamennyi. Dédapám nyilván a boszorkányságot tartotta közös forrásuknak.

Saját jegyzetei szűkszavúak voltak, de sokatmondók.

„Ma megtettem, amit tennem kellett. J. hihetetlen módon testet ölt. Ám ez hozzátartozik. Ha egyszer megfordították, kezdődik elölről minden. Visszajön a familiáris, és az agyag formásabb lesz minden áldozattal. Most már felesleges lenne megfordítani. Csak a tűz marad.”

Majd meg:

„Valami van a házban. Macska? Látom, de nem csíphetem el.”

„Csakugyan egy fekete macska. Hogy honnan jött, nem tudom. Nyugtalanító álmok. Kétszer a feketemisén.”

„Álmomban a macska odavezetett a Fekete Könyvhöz. Aláírtam.”

„Álmomban eljött egy Balor nevű kobold. Jóképű fickó. Elmagyarázta a kötést.”

Majd kevéssel utána:

„Balor ma eljött hozzám. Meg nem ismertem volna. Ugyanolyan mutatós macskának, mint ifjú koboldnak. Megkérdeztem, ugyanez alakban szolgált-e J.-nek. Jelezte, hogy igen. Elvezetett egy dimenzión kívüli, furcsa szöget bezáró sarokba. Az a kintre nyíló ajtó. J. építette így. Megmutatta, hogy kell átmenni rajta...”

Nem bírtam olvasni tovább. Így is túl soká olvastam.

Már tudtam, mi történt Jedediah Peabody maradványaival. És tudtam, mit kell tennem. Bármennyire féltem attól, amit találhatok, habozás nélkül kimentem a Peabody sírbolthoz, beléptem, és odakényszerítettem magamat dédapám koporsójához. Akkor először vettem észre az Asaph Peabody neve alá erősített bronztáblát és rajta a vésetet: „Jaj annak, aki megzavarja a nyugalmát!”

Aztán fölemeltem a fedelet.

Bár minden okom megvolt arra számítani, amit láttam, iszonyatom ettől sem lett kisebb. Mert a csontok amióta utoljára láttam őket, rettentően megváltoztak. Ami csont, szilánk, rongy és por volt, hajmeresztő átalakulásnak indult. Hús kezdett nőni újra Ashap Peabody dédapám maradványain, hús, részben a gonoszságból származó, mely új életre támasztotta, amikor ostobán megfordítottam csontjait, részben attól a másik dologtól a koporsóban, abból a ráncosra aszott, szegény gyermekből, aki, bár még tíz napja se tűnt el George Taylor házából, máris pergamenszerűre szikkadt – mintha lecsapolták volna –, és részben mumifikálódott!

Az iszonytól zsibbadtan menekültem a kriptából de csak azért, hogy megrakjam a máglyát, amelyet meg kellett raknom. Lázas sietséggel dolgoztam, nehogy meglepjenek munka közben, bár tudtam, hogy az emberek évtizedek óta messzire elkerülik a Peabody-házat. Majd mikor ez megtörtént, egyedül vonszoltam ki fáradságosan a máglyára Asaph Peabody koporsóját ördögi tartalmával, mint ahogy évtizedekkel ezelőtt Asaph tette ugyanezt Jedediah koporsójával! Ott álltam mellette, amíg a tűz el nem emésztette a koporsót és ami benne volt, úgyhogy csak én hallottam a fejhangú dühös vijjogást, amely úgy csapott fel a lángokból, mint egy sikoly kísértete.

Egész éjszaka izzott a máglya parazsa. Láttam a ház ablakából.

És odabent láttam még valami mást is.

Egy fekete macskát, amely odajött lakosztályom ajtajához, és gúnyosan vigyorgott rám.

Akkor eszembe jutott az út a mocsáron át, a sáros lábnyomok, a sár a cipőmön. Eszembe jutott a karcolás a csuklómon és a Fekete Könyv, amelyet aláírtam. Mint ahogy Asaph Peabody is aláírta. Az árnyékban lappangó macska felé fordultam és halkan szólítottam: – Balor!

Bejött, és leült az ajtó előtt.

Kivettem asztalom fiókjából a revolveremet, és egyenesen belelőttem a macskába.

Az csak nézett. A bajsza se rezzent.

Balor. A kisördögök egyike.

Hát ez volt a Peabodyk öröksége. A ház, a telek, a erdők – ezek csak felületes anyagi megnyilvánulása a dimenzión kívüli szögeknek a rejtett szobában, a mocsári ösvénynek a boszorkányszombatra, az aláírásoknak a Fekete Könyvben...

És ha meghaltam, és ha engem is eltemetnek a többiekhez, engem vajon ki fog megfordítani?

Sóvágó Katalin fordítása