Intés a kíváncsiaknak / Kíváncsiság káráról, A

Eredeti cím: Warning to the Curious, A

0 111

Szerző: Montague Rhodes James • Év: 1925

Most arra kérlek, olvasóm, hogy a keleti partvidék egy darabját idézd magad elé: Seaburgh-t. Igazából ma sem fest másképpen, mint ahogy gyermekkori emlékeimben él. Délen gátakkal szabdalt mocsarak, mintha csak a Szép remények első fejezeteiből volnának; északra lapos mezők, melyek fokozatosan hangássá válnak; hanga, fenyőerdő mindenütt, azután beljebb legfőképpen rekettye. Elnyúló tengerpart és egy utca, mögötte jókora kőtemplom, melynek vaskos, tömör nyugati tornya hatszólamú harangjátékot rejt. Jól emlékszem a hangjukra a forró vasárnap délelőttökről, miközben társaságunk lassan sétált felfelé a fehér, poros út emelkedőjén – merthogy a templom egy rövid, meredek út végén állt. Gyors, kattogó hangon szóltak a harangok a forró reggeleken, és ahogy enyhült a levegő, az ő kongásuk is lágyabbá vált. A vasút kis végállomása feljebb állt az út mentén. Még előtte víg, fehér számalom terpeszkedett, és egy másik is működött a város déli végén, lenn a kavicsos part közelében, sőt, észak felé, a dombtetőkön is akadt belőlük néhány. A házak világos, vörös téglából épültek, palatető fedte őket... de minek is untatom olvasóimat közhelyes részletekkel? Igazság szerint nehéz elhessenteni őket tollam hegyéről, ha Seaburghról írok. Remélem, csak azokat hagytam apapírra kerülni, amelyek történetünk előrehaladtával valóban fontossá válnak. De el ne feledjem, még nem végeztem a táj pontos leírásával.

Induljunk hát tovább! Hagyjuk el a tengerpartot, a várost, sétáljunk el a vasúti megálló előtt, és forduljunk az úton jobbra. Egyszerű földút fut a vasúti sínekkel egy irányban, ha nem térünk le róla, kissé magasabbra juthatunk. Bal felé (hiszen most északnak haladunk) hangás pusztaság mindenütt, jobboldalt (vagyis a tenger irányában) vén fenyősáv, szél gyötörte, vastag törzsű példányok, koronájuk olyan hegyes, amilyen csak tengerparti fáknak lehet. Aki a vonatból látja őket, az is azonnal megmondhatja, még akkor is, ha egyébként nem tudná, hogy szeles tengerparthoz közeledik. Nos, e kis domb tetején egy fenyősor dacosan előretör, és a tenger felé tart: ugyanis a hegygerinc arrafelé mutat.

E gerinc egy buckába fut, amelyet durva fű és kis fenyőcsoport koronáz. Boldogan üldögélhet itt bárki egy meleg, tavaszi napon, elnézegetvén a kék tengert, fehér szélmalmokat, vörös parasztházakat, ragyogó zöld mezőt és a templomtornyot, távolabbra, délen egy tengerparti őrbástyával kiegészítve.

Ahogy már említettem, gyermekként ismertem meg Seaburgh-t, de első találkozásaink után jó néhány év telt el a viszontlátásig. Mégis, a szívemnek kedves emlékek között őrzöm a képét, és ha vele kapcsolatos történetet hallok, az mindig felkelti a figyelmemet. Az itt következő elbeszélés is közéjük tartozik: Seaburgh-tól igen távol, véletlenül hallottam egy férfitól, akinek korábban volt szerencsém pár szívességet tenni – épp eleget ahhoz, hogy ő úgy vélje, bizalmasaként beszélhet velem.

– Meglehetősen jól ismerem azt a vidéket – kezdte. – Régebben tavaszonként rendesen Seaburgh-ba jártam golfozni. Többnyire a Medve nevű fogadóban szálltam meg egy barátommal, akit Henry Longnak hívnak, talán ismeri. (Felületesen, feleltem én.) Általában közös nappalival vettünk ki szobákat, és nagyszerűen éreztük magunkat. Mióta barátom eltávozott közülünk, nem jártam arra. És azt hiszem, nem is volna tanácsos, azok után, ami utolsó látogatásunkkor esett meg velünk.

Április 19-én történt – ott voltunk, a véletlen úgy hozta, hogy szinte egyedüli vendégeiként a fogadónak. A közös helyiségek üresen ásítoztak; nem csoda, hogy alaposan meglepődtünk, amikor vacsora után társalgószobánk ajtaja kinyílt, és egy fiatalember dugta be rajta a fejét. Futólag már találkoztunk vele. Vérszegény, nyúlszerű figura volt, fakó hajú, fakó szemű, mégsem kellemetlen megjelenésű. Így hát, amikor azt mondta: „Elnézésüket kérem, ez magánszoba?”, nem mordultunk rá azzal, hogy „Az bizony”, hanem Long (vagy én, mindegy már, melyikünk) így szólt: „Kerüljön csak beljebb!” „Igazán bejöhetek?”, kérdezte megkönnyebbülten. Nem volt kétség felőle, társaságra vágyik, és mert értelmes fickónak látszott (nem az a fajta, aki rögtön az egész famíliája élettörténetét el akarná mesélni), biztattuk, helyezze magát kényelembe. „A többi helyiség meglehetősen sivár lehet”, mondtam, és ő egyetértett velem, mégis hálálkodott, hogy túl jók vagyunk hozzá, és így tovább. Amikor ezen túlestünk, úgy tett, mint aki olvas, Long pasziánszozott, én pedig írtam. Néhány perc elég volt hozzá, hogy rájöjjek, látogatónk túlontúl nyugtalan és ideges, így aztán félreraktam a munkát, hogy beszélgetéssel foglaljam le őt.

Néhány feledhető megjegyzést követően bizalmasra váltott.

– Bizonyára úgy tartja, különösen viselkedem – ily módon fogott bele –, de az igazság az, hogy meglehetősen nagy megrázkódtatásban volt részem nemrégiben.

Nos, erre azt javasoltam, egy ital segítségével viduljon fel, és nem mondott nemet. A pincér megzavart minket, amikor bejött; ifjú vendégünk meglehetősen feszültnek bizonyult, ahogy nyílt az ajtó, azután hamar visszatért keserűségéhez. Nem ismert senkit arrafelé, ám kettőnkről történetesen tudta, kik vagyunk (hamar tisztáztuk, hogy a városban közös ismerőseink élnek), és nagy szüksége volt néhány bölcs szóra, ha meg nem haragszunk. „Ugyan már”, feleltük mind a ketten. „A legnagyobb készséggel”, és „Szóra sem érdemes”. Long félrerakta a kártyát. Mellételepedtünk, hogy meghallgassuk, mi is volna az a nagy baj.

– Több mint egy héttel ezelőtt kezdődött – mondta –, amikor átbicikliztem Frostonba, csupán öt vagy hat mérföldre innen, hogy megcsodáljam a templomot. Mindig is érdeklődtem az építészet iránt, és az ottani templom bejárata igazán szépre sikerült: fülkék és pajzsok tagolják. Egy öregember, aki az udvart rendezgette, megkérdezte, nem akarnám-e belülről is szemügyre venni az épületet. Igennel válaszoltam, erre ő előhalászott egy kulcsot, és beengedett. Odabenn nem volt túl sok látnivaló, de én azt mondtam neki, szép kis templom ez, és ő dicséretes rendben tartja. Igazából, tettem hozzá, a bejárata a legszebb. Addigra újra ott álltunk előtte, ő pedig így folytatta:

– Ó, igen, szép kis kapu ez; de azt tudja-e, uram, mit jelent a címer odafönn?

Három korona volt rajta, és ha a címertanban nem is vagyok túl járatos, erre azért könnyen rávágtam, hogy igen, gondolom, ez Kelet-Anglia régi címere.

– Úgy is van, uram – felelte ő –, és azt tudja-e, hogy mit jelent az a három korona?

Amire habozás nélkül azt feleltem: semmi kétség, egyszerű a válasz, de én sajnos nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna a magyarázatot.

– Nos, hát – bólogatott –, még egy ilyen tudós úrfinak is tudok újat mondani. Azt a három koronát nem messze ide, a tengerparton ásták el, hogy a németek ne tudjanak partra szállni... ohó, látom ám, hogy nem hisz nekem! Pedig biztosan így van: ha legalább egy korona nem lapulna még ott valahol, a németek már rég a nyakunkon volnának, de bizony ám! Hajókkal jönnének, és álmukban ölnék meg a férfiakat, asszonyokat meg gyerekeket. Úgy igaz, ahogy mondom, és ha nekem nem hiszi, kérdezze meg a lelkész urat! Épp ott jön, kérdezze csak meg őt magát!

Körülnéztem, és valóban a lelkész közeledett felénk. Jó kiállású, idős férfiú sétált végig az ösvényen, és még mielőtt megnyugtathattam volna az egyre izgatottabb vénembert afelől, hogy készséggel hiszek neki, odaért, és megszólított minket.

– Mi történik itt, John? Jó napot, uram! A mi kis templomunkat látogatta meg?

Csak néhány szó kellett hozzá, hogy az öreg megnyugodjon, és a lelkész újra megkérdezhette tőle, mi is volna a probléma.

– Nohát – felelte –, semmi különös, csak mondtam itt az uraságnak, hogy önt kérdezze a koronák felől.

– Hát, bizony ám – bólogatott a lelkész –, különös egy eset, ugyebár? De nem hiszem, hogy az urat érdeklik a mi régi történeteink.

– Nagyon is érdeklik – vágta rá az öreg –, elhiszi, amit a lelkész úr mond, biztosan, hiszen ön még William Agert is ismerte, az apát is, a fiát is.

Ezután én sem hallgathattam, úgyhogy biztosítottam őket, mennyire kíváncsivá tettek, és pár perc múlva már a falu főutcáján baktattunk felfelé a tiszteletessel, akinek még elintézendő dolga volt gyülekezete néhány tagjával. Azután a parókiára mentünk, ahol egyenesen a dolgozószobájába vezetett. Útközben alaposan kikérdezett, meggyőződött róla, hogy a helyi folklór e kis darabja értelmes kíváncsiságot ébreszt bennem, és több vagyok a szokványos utazónál. Ez aztán feltámasztotta benne a beszélőkedvet; igazán csodálkozom, hogy a történet, amelyet elmesélt, sosem keltette még fel a zsurnaliszták figyelmét. Ezt mondta:

– Ezen a környéken mindig is hittek a három szent koronában. Az öregek azt mesélik, a partvidék három pontján ásták el őket, hogy távol tartsák a dánokat vagy a franciákat vagy a németeket. Úgy mondják, a három közül egyet kiástak, a másikat a tenger sodorta el, de a harmadik a helyén maradt, és az ereje is a régi: távol tartja a betolakodókat. Ha egyet is olvasott a megyénkről szóló szokásos ismertetők és történelmi feljegyzések közül, tudhatja, hogy 1687-ben Rendleshamben találtak egy koronát, ami állítólag Rasdwaldé, Kelet-Anglia királyáé volt. Ám a korona (Sajnos! Sajnos!) szétmállott, mielőtt pontosan lerajzolhatták vagy leírhatták volna. Igaz, Rendlesham nincs a parton, de nincs is túlságosan mélyen benn a szárazföldön, és a part felé vezető fontos út mentén fekszik. Azt hiszem, ez lehetett az a korona, amire a népek gondolnak, amikor azt mesélik: egyet kiástak. Azután lenn délen, remélem, nem akarja, hogy pontosan megmondjam, hol, állt egy szász királyi palota, amit már teljesen belepett a tenger. Hát, felteszem, ott lehetett a második korona. Valahol viszont kell lennie egy harmadiknak, mondják.

Én természetesen azt kérdeztem:

– És azt is tudják, merre kellene keresni?

– Tudják, de nem árulják el – felelte, méghozzá olyan modorban, hogy nem volt merszem feltenni neki a kézenfekvő kérdést. Inkább vártam egy pillanatot, és valami egyéb felől érdeklődtem.

– Mire gondolt az öreg, amikor azt mondta, ön ismeri William Agert, és mi köze ennek a koronákhoz?

– Tény, ami tény– felelte ő –, az is különös egy történet. Az Agerek nagyon rég élnek ezen a vidéken, de annak semmi nyoma, hogy tulajdon vagy tehetség a többiek fölé emelte volna bármelyiküket is. Mégis azt állítják, vagy állították magukról, hogy családjuk ezen ága az utolsó korona védelmezője. Az első, akit ismertem közülük, egy bizonyos vén Nathaniel Ager volt (nem messze ide születtem és nevelkedtem), és ő, amennyire tudom, az 1870-es háború idején végig a szabad ég alatt táborozott valahol. A fia, William ugyanígy tett a dél-afrikai háború idején. Az ő fia, az ifjabb William, aki nemrégiben távozott közülünk, ahhoz a bizonyos helyhez legközelebbi tanyára költözött. Nem kételkedem benne, az is siettette a halálát, hogy nem lehetett lebeszélni állandó éjszakai őrjáratairól. Ő volt az utolsó a családból. Borzasztóan fájlalta, hogy nincs több belőlük, de nem volt mit tennie: egyedüli rokonai, akikhez még valamennyi köze volt, a gyarmatokon élnek. Megkért rá, hogy írjak a nevében levelet nekik, azt követelte, fontos családi ügyben térjenek haza, de nem kapott választ. Így hát, az utolsó korona, ha van ilyen egyáltalán, védelmező nélkül maradt.

Ezt mesélte a lelkész úr – képzelhetik, milyen érdekfeszítőnek találtam a hallottakat. Miután elbúcsúztam tőle, csak az járt a fejemben, hogyan találhatnék rá a helyre, ahol a korona lehet. Bárcsak megfeledkeztem volna róla!

Ám úgy tűnik, a sors nem így akarta. Amikor elbicikliztem a templomkert mellett, megakadt a szemem egy viszonylag új sírkövön, rajta pedig William Ager nevén. Mi sem természetesebb annál, hogy leszálltam és megnéztem. Ez állt a sírkövön: „Egyháztagunk elhunyt Seaburgh-ban, 19–-ban, élt 28 évet.” Tessék, hát itt volt! Ha okosan, a megfelelő helyen kérdezősködöm, biztos hamar megtalálom azt a tanyát, amely a legközelebb fekszik az elásott koronához. Bár abban nem voltam biztos, mi az a megfelelő hely, ahol kíváncsiskodni kezdhetnék. A sors megint segített: elvezetett ott, annak az utcának a végén egy boltocskába – ismerik –, ahol találtam pár régi könyvet, az egyik közülük egy 1740-ből származó imakönyv volt, furamód egészen szép kötésben. Ha tetszik, megyek, idehozom a szobámból.

Némiképp meglepetten hagyott minket magunkra, de még mielőtt megvitathattuk volna a hallottakat, vissza is tért. Lihegve nyújtott át egy könyvet, amelynek belső borítójára kusza betűkkel a következőket írták:

 

Nathaniel Ager néven szült hazám, jó Angol honom,

Seaburgh földjén lakom, Krisztusom hordozom.

Ha majd a sírban lakom, ‘s porrá lész sok porczikám,

Az Úr, reménylem, nem felejt, ‘s emlékezik reám.

 

A vers alá az 1754-es dátumot írták, és más Agerek is hozzátették a magukét: Nathaniel, Frederick, William és így tovább, egészen az utolsóig: William, 19–.

– Értik, ugye – folytatta elbeszélését –, bárki azonnal beláthatja, micsoda óriási szerencse kell ehhez, és én sem gondoltam másképp... ám mára elbizonytalanodtam. Természetesen kikérdeztem a boltost William Agerről, és ő, hogy, hogy nem, emlékezett a North Field-i tanyára, ahol élt és meghalt. A nyilak egy irányba mutattak. Tudtam, melyik lehet az a ház, azon a vidéken csupán egy méretes épület áll. A következő feladatom az volt, hogy összeismerkedjem az ottaniakkal, és én azon nyomban elindultam sétálni. Egy kutya segített át a nehezén. Oly vadsággal támadt nekem, hogy gazdái kénytelenek voltak előszaladni és alaposan elnáspángolt. Ezek után nyilván az elnézésemet kérték, és beszédbe elegyedtünk. Épp csak szóba kellett hoznom Ager nevét, úgy tennem, mintha tudnék vagy sejtenék valamit vele kapcsolatban, és az asszony máris arról beszéli, milyen szomorú az ily korai halál, és hogy nem is lehet más oka, mint a sok szabadban, hideg levegőn töltött éjszaka. Erre én: „Tengerre szállt éjszakánként?” Mire ő azt felelte: „Nem, dehogy! Amott, azt a dombocskát járta, a fákkal.” Ilyen egyszerű volt.

Tudok valamicskét a sírdombok feltárásáról, nem keveset nyitottam fel lenn délen. De az engedéllyel történt, fényes nappal, munkások segítségével. Még az első kapavágás előtt nagyon pontos tervet kellett készítenem. Nem áshattam fel az egész halmot, és a vén fenyőfák miatt joggal tarthattam a munkámat hátráltató gyökerektől is. Ám a talaj könnyű volt, homokos, és valami nyúljáratféleségre is leltem, amit kutatóárokká szélesíthettem. A legnehézkesebben megoldható résznek a szállásomról való távozás és visszaérkezés tűnt azokban az alig magyarázható időpontokban. Amikor végül döntöttem ásatásom módjáról, azt mondtam, valaki sürgősen hívat, és már nem térek vissza aznap. Megástam az árkot: nem akarom önöket sokáig untatni a részletekkel, ahogy kitámasztottam a falát, vagy ahogy munkám végeztével betemettem. A lényeg az, hogy megtaláltam a koronát.

A meglepetéstől és az izgalomtól mindketten felkiáltottunk. Én a magam részéről régóta tudtam a rendleshami leletről, és gyakran, szomorúan emlegettem az esetet. Még soha senki nem látott igazi angolszász koronát – addig a pillanatig. Ám emberünk örömtelen szemmel nézett ránk.

– Igen – mondta –, csak az a baj vele, hogy nem tudom, miképpen tehetném vissza.

– Visszatenni? – harsogtuk. – Édes uram, országunk történetének egyik legfontosabb emlékét találta meg! Ennek a Tower koronaékszertermében van a helye! Miért hátrál meg? Ha a terület tulajdonosától vagy más effélétől fél, abban mi biztosan segíthetünk. Egy ilyen jelentőségű kincs esetében senki nem fog a technikai részletekkel bíbelődni.

Ennél minden bizonnyal többet hordtunk össze, ám ő kezébe temette arcát, és azt suttogta: „Nem tudom, miképpen tehetném vissza!”

Végül Long szólalt meg:

– Bocsásson meg, remélem, nem tartja pimaszságnak, de bizonyos benne, hogy megtalálta azt a koronát?

Többé-kevésbé ugyanennek a kérdésnek próbáltam én is formát találni, hiszen, jobban végiggondolva, a történet inkább tűnt bolondos álomnak, mint valóságnak. Én nem mertem hangot adni kétségeimnek, nehogy megsértsem szegény fiatalember érzéseit. Ám ő egészen nyugodt maradt – ahogy mondani szokás, a kétségbeesettek nyugalma áradt belőle. Ültében kiegyenesedett, és így válaszolt:

– Ó, igen, semmi kétség felőle. Itt van a szobában, egy bőröndbe zárva. Ha gondolják, tartsanak velem, vessenek rá egy pillantást maguk. Azt nem mondom, hogy szívesen idehoznám.

Hogy is szalaszthattuk volna el a lehetőséget? Követtük vendégünket, szobája csupán néhány ajtónyira volt a miénktől. Egy legény éppen a cipőket gyűjtötte össze a folyosón, legalábbis azt hittük – később már nem voltunk benne ilyen biztosak. Paxton – mert így hívták a fiatalembert – még jobban reszketett, besietett a szobába, és intett, hogy kövessük. Fényt gyújtott, azután gondosan becsukta utánunk az ajtót. Kinyitotta utazótáskáját, és tiszta zsebkendőkbe burkolt csomagot emelt ki belőle, amelyet az ágyra helyezett. Széthajtogatta a kendőket. Elmondhatom: én már láttam igazi ősi angolszász koronát. Ezüstből készült – ahogy rendleshami párjáról eddig is mesélték –, néhány vésett ékkő díszítette, főképp antik intagliók és kámeák. Egyébként egyszerű, szinte durva mesteremberek keze munkája. Olyasmi, mint amilyeneket pénzérméken vagy kódexekben látni. Semmi okot nem találtam, hogy a IX. századnál későbbre tegyem a születését. Mondanom sem kell, milyen kíváncsi lettem, és a kezembe akartam fogni, de Paxton közbelépett.

– Ne nyúljon hozzá! – kiáltotta. – Majd én!

És egy, bátran mondhatom, szívszaggató sóhaj kíséretében felkapta, és úgy fordította, hogy minden részét alaposan áttanulmányozhassuk.

– Eleget láttak? – kérdezte végül, és mi bólintottunk. Újra összecsomagolta, és táskájába rejtette a koronát, majd dermedten álló kettősünkre nézett.

– Jöjjön vissza a mi szobánkba – törte meg a csendet Long –, és mesélje el, mi a baj!

Ő köszönetet rebegett, és így szólt:

– Kimennek előbb, és körülnéznek, hogy minden nyugodt-e? – Kérése nem tűnt igazán ésszerűnek, tekintve, hogy eddigi mozgásunk nem kelthetett senkiben gyanút, és szállásunk, ahogy már említettem, szinte teljesen üres volt. Ám már mi is sejteni kezdtük... nem is tudom, mit. A másikban gyűlő feszültség könnyen átragad az emberre. Először mi indultunk, körüllestünk a résnyire nyitott ajtóból, és úgy éreztük (azt hiszem, mindketten ugyanúgy), hogy egy árny vagy valami, egy árnynál alig több némán arrébb suhan, amikor a folyosóra lépünk. „Minden rendben!” Ki tudja, mi okból, a suttogás tűnt helyénvalónak, és a fiatalembert magunk közé fogva visszatértünk a saját szalonunkba. Éppen lelkendezni kezdtem volna a látottak különleges értékéről, de Paxtonra néztem, és éreztem, hogy örömöm a legkevésbé sem illik a helyzethez. Hagytam, hadd kezdjen ő beszélni.

Így fogott bele:

– Mi tegyek?

Long helyesnek látta (ahogy később magyarázta nekem), ha butának tetteti magát, és ennyit felelt:

– Tudjuk meg, kié a földterület, és tájékoztassuk...

– Jaj, nem! Ne! – csattant fel türelmetlenül Paxton. – Bocsássanak meg, megtisztelő a kedvességük, ám úgy látom, nem értik: vissza kell juttatni a helyére. Éjszaka félek odamenni, nappal viszont lehetetlen. Talán még mindig nem tettem érthetővé: az igazság az, hogy amióta megérintettem, nem vagyok egyedül.

Majdnem feleltem valami sületlenséget, de Long a szemembe nézett, és én gyorsan elhallgattam.

– Azt hiszem, értem – bólintott Long –, de talán önnek is könnyebb lenne, ha részletesebben elbeszélné, mi történt.

És akkor mindenre fény derült: Paxton hátralesett a válla fölött, közelebb intett minket magához, és fojtott hangon belevágott beszámolójába. Mondanom sem kell, feszült figyelemmel hallgattuk, utólag pedig összevetettük a feljegyzéseinket; én a mi változatunkat teszem itt közzé, mely, meggyőződésem, szinte szó szerint követi az eredeti elbeszélést. Ezt mondta:

– Még csupán a terep felmérésénél tartottam, amikor elkezdődött, azután újra és újra megzavart. Ott állt valaki (egy férfi) az egyik fenyőnél. Ez még nappali világosságban történt, mint tudják. Sosem volt előttem. Mindig csak a szemem sarkából láttam, jobb– vagy baloldalt, és mire odafordítottam a fejem, eltűnt. Lehasaltam, hosszú ideig úgy is maradtam; megbizonyosodtam róla, hogy tévedek, de amikor felálltam, és folytattam a munkát, ismét csak felbukkant. Azután jeleket kezdett adni. Akárhova tettem is el az imakönyvet (végül jobb híján elzártam), amikor visszatértem a szobámba, mindig az asztalon találtam, méghozzá nyitva, a belső borítóra írt neveknél. Hogy be ne csukódjék, egyik borotvámat fektette rajta keresztbe. Biztos vagyok benne, hogy nem tudja kinyitni a táskámat, különben már többet is tett volna. Tudják, könnyű és gyenge, de én akkor sem merészelnék szembenézni vele. Amikor az árkot ástam, a helyzet természetesen egyre súlyosabbá vált; ha kicsit kevesebb lelkesedés hajt, már rég hagyom az egészet, és menekülőre fogom. Végig úgy éreztem, valaki a hátamat karmolássza. Először azt hittem, felvert rögök csapódnak oda, de közeledvén a koronához már nem áltathattam magam. Amikor pedig kiszabadítottam a föld alól, a karimájára helyeztem a kezem, majd kiemeltem, kiáltást hallottam a hátam mögül... nincs arra szó, milyen vigasztalan volt! És vérfagyasztó is. Megmérgezte az örömöt, amit kivételes szerencsém fölött éreztem: egy pillanat alatt tönkretette. Ha nem lettem volna olyan átkozott bolond, rögtön visszateszem, és távozom. De másképp cselekedtem. Attól kezdve a borzalom vesz körül. Még órák teltek el, míg visszaindulhattam volna a szállásomra. Előbb azzal töltöttem sok időt, hogy rendesen betemessem az árkokat, és eltüntessem a nyomaimat, ő pedig mindent elkövetett, hogy hátráltassa a munkámat. Feltételezem, csak rajta múlik, mikor látszik, mikor nem: jelen van, de valamiképpen hatalmat gyakorol az ottlévők szeme fölött. Kevéssel napfelkelte előtt hagytam el a helyet, el kellet t jutnom a vasútállomásra, hogy felszállhassak a Seaburgh felé tartó vonatra. Nemsokára kivilágosodott, de ez sem javított a helyzeten. Mindig akadt az út mentén sövény, rekettyés vagy kerítés (bármiféle fedezék), és én egy pillanatra sem könnyebbülhettem meg. Azután szembejöttek velem az első munkába igyekvők, és mindegyik különös tekintettel nézett valahova a hátam mögé. Talán csak azon csodálkoztak, hogy ilyen korai órán találkoznak valakivel, de én azt hiszem, ennél többről volt szó, bár biztos nem lehetek benne: egyikük sem nézett pontosan rám. A hordár hasonlóképpen viselkedett, és a vasutas is, aki kitárta fülkém ajtaját, hogy beszállhassak. Mintha csak még valaki jönne mögöttem. Ó, most biztosan azt hiszik, képzelődöm – kacagott fel tompán, és folytatta:

– Hiába is juttatnám már vissza, nem bocsát meg nekem, ebben biztos vagyok. Milyen boldog ember voltam csupán két héttel ezelőtt!

Egy székbe rogyott, és könnyekben tört ki.

Nem tudtuk, mit felelhetnénk, de úgy éreztük, valamiképpen segítenünk kell, így hát – ez látszott az egyetlen lehetséges megoldásnak közreműködésünket ajánlottuk arra az esetre, ha visszavinné a helyére, amit talált. Mindazok után, amit hallottunk, ez tűnt a helyes megoldásnak. Ha valóban ilyen borzasztó következmények sújtották e szerencsétlen fickót, talán igaz az eredeti vélekedés is, mely szerint különös erő övezi a koronát, és az védelmezi a partvidéket. Valami ilyesfajta érzés fogott el, és azt hiszem, Long fejében is hasonló gondolatok jártak. Lényeg, hogy Paxton boldogan fogadta az ajánlatunkat. Mikor tudnánk sort keríteni rá? Már majdnem fél tizenegy volt. Akár még aznap éjjel előrukkolhatnánk a személyzet számára is hihető magyarázattal? Kinéztünk az ablakon: ragyogott a telihold – a húsvét előtti telihold. Long vállalta, hogy kezelésbe veszi és felkészíti a háziszolgát. Úgy tervezte, csupán egy szűk órányi sétaútról tesz említést neki, és hozzáfűzi, „ha mégis úgy tetszene, hogy valamivel hosszabb ideig maradjunk távol, majd kárpótoljuk elveszett éjszakai nyugalmáért”. Végül is visszatérő vendégek voltunk e helyen, sosem támasztottunk rendkívüli igényeket, és a személyzet úgy emlékezhetett ránk, mint akik borravaló tekintetében sem átlag alattiak. Ahogy a háziszolga dolgát elintéztük, ő kiengedett minket a tengerpart felé nyíló kapun, majd, miként később hallottuk, úgy határozott, hogy ébren vár meg minket. Paxton jókora kabátot hozott a karjára vetve, alatta rejtegette a becsomagolt koronát.

Úgy vágtunk neki az útnak, hogy el sem gondolkodtunk azon, milyen különös is ez az egész vállalkozás. Szándékosan fogtam rövidre az e részről szóló beszámolómat, mert így adhatom vissza igazán azt a sietséget, mellyel tervünket készítettük, és nekiláttunk megvalósításának. „A legrövidebb út az emelkedőn felfelé indul, azután keresztülvágunk a templomudvaron”, mondta Paxton, amikor egy pillanatra megálltunk szállásunk előtt, és körülnéztünk. Nem láttunk senkit, egyetlen embert sem. Szezonon kívül Seaburgh békés és csendes hely. „A kutya miatt nem mehetünk a gát mentén, a tanyaház mellett”, javított ki, amikor elmondtam, hogy én merre keresném a legrövidebb utat a parton, azután át a mezőkön. Ennyi elég is volt; a meredek utcácskán a templomig gyalogoltunk, és beléptünk a kertkapun. Elismerem, eszembe jutott, tán akad az ott fekvők között olyan, aki tudja, mi végre járunk arra. De ha így volna, azt is tudhatja, hogy valaki, aki az ő oldalukon áll – mondjuk így –, megfigyelés alatt tart bennünket, és mi nyomát sem láttuk egyiküknek sem. Mégis olyan erővel éreztük, hogy lesnek ránk, ahogy még soha azelőtt. Leginkább akkor, amikor a magas sövény szegélyezte, szűk ösvényen elhagytuk a templomkertet. Úgy siettünk, ahogy a híres Keresztyén tette a Megaláztatás Völgyében, és végül nyílt mezőre értünk. Onnan újabb sövények mentén tovább, bár már nagyon szereltem volna tágasabb térre érni, ahol láthatom, ha felbukkan mögöttünk valaki. Átmentünk egy vagy két kapun, majd balra kanyarodtunk, és feljutottunk a sírdombig vezető gerincre.

Ahogy közeledtünk, Henry Long és jómagam is éreztük azt, amit nem nevezhetek másképpen, mint a ránk váró bizonytalan jelenlétnek, miközben mellette megmaradt az a másik, sokkal jobban érzékelhető, amely kísért minket. Paxton nem csökkenő izgalmát le sem írhatom pontosan: úgy kapkodta a levegőt, mint az űzött vad, és egyikünk sem mert az arcába nézni. Az eszünkbe sem jutott, miképpen viseli majd el, amikor úti célunkhoz érünk; úgy tűnt, meggyőződése, hogy ott minden rendben fog zajlani. Úgy is lett. Hihetetlen sebességgel sietett a domb oldalának egy bizonyos pontjára, és olyan vehemenciával látott neki az ásásnak, hogy néhány perc múltán teste nagyobb része el is tűnt előlünk. Mi csak álltunk, kezünkben tartottuk a kabátot, valamint a zsebkendőbe burkolt csomagot, és be kell valljam, meglátszhatott rajtunk a rémület.

Elhagyatott volt a táj. Csupán egy sor sötéten álló fenyő csúcsa rajzolódott ki az égen, felsejlett még néhány fa és vagy félmérföldnyire jobbra a templomtorony. Balra, a látóhatár szélén tanyaházak és egy szélmalom, előttünk a tenger sima felszíne; egy tanyaudvarról távoli kutyaugatás hallatszott, a tanya és köztünk derengve húzódott a gát. A telihold ezüst hidat fektetett a vízre, fölöttünk az erdei fenyők, előttünk a tenger örök morajlása. Ám e csendben, a közvetlen közelünkben éreztük valamifajta éles, visszafojtott ellenségesség jelenlétét; olyan volt, mint a kötélen tartott kutya, melyet bármikor elereszthet a gazdája.

Paxton kimászott a gödörből, és felénk nyújtotta a kezét. Azt súgta: „Adják ide, de előbb csomagolják ki!” Lehántottuk a kendőket a koronáról, és átadtuk neki. Ahogy megragadta, a hold fénye éppen ráesett a kincsre. Mi magunk nem értünk hozzá. Egy pillanat műve volt csupán, hogy Paxton újra előkerüljön a gödörből, és két vérző kezével hányja vissza bele a földet. Nem engedte, hogy segítsünk, bár a munka leghosszabban tartó része most következett: úgy kellett elrendeznie a helyet, mintha semmi sem történt volna itt. Nem is tudom, hogyan, de tökéletes munkát végzett. Legalábbis ő elégedettnek tűnt, és mi a szállásunk felé indultunk.

Néhány száz yardnyira jártunk a dombtól, amikor Long hirtelen megszólalt:

– Azt hiszem, ottfelejtette a kabátját, látja?

És én valóban láttam a nagy, fekete felöltőt, amely épp ott feküdt, ahol a luk volt nemrég. Paxton mégsem állt meg: csak megrázta a fejét, és megemelte a karján lógó kabátot. Amikor melléje értünk, olyan nyugodtan válaszolt, mintha már semmi sem számítana:

– Az nem az enyém!

És valóban, mire újra hátranéztünk, már nem láttuk azt a sötét kupacot.

Végre kiértünk az útra, és sietve lépkedtünk tovább. Kevéssel éjfél előtt értünk vissza, igyekeztünk vidám képet vágni, Long meg én, és lelkendeztünk, milyen csodálatos az éjszaka, milyen nagyszerűt sétálnunk. A háziszolga ébren várt bennünket, és mi tettünk még néhány megtévesztőnek szánt megjegyzést, miközben beléptünk a szállóba. Alaposan körülnézett, mielőtt bezárta mögöttünk a kaput, és megkérdezte:

– Ugye nem találkoztak senkivel, uraim?

– Egy lélekkel sem – feleltem én, és emlékszem, milyen furcsálkodva nézett rám ekkor Paxton.

– Azért kérdem, mert mintha valaki követte volna önöket az állomás felé vezető úton – mondta az ember. – De mert önök hárman voltak, nem gondolnám, hogy bármi rosszban sántikált.

Nem tudtam, mit feleljek; Long csak annyit mondott: „Jó éjszakát!”, és már indultunk is felfelé, bár előbb megígértük, hogy majd mi magunk oltjuk el a lámpásokat, és néhány perc múlva az ágyunkban leszünk.

A szobánkba térve mindent elkövettünk, hogy felvidítsuk Paxtont. A korona biztonságban visszakerült a helyére, mondtuk; valószínűleg jobban tette volna, ha egy ujjal sem érinti (ezzel hevesen egyetértett), de igazi baj nem történt, és mi soha nem említjük majd e kalandot olyan valakinek, aki elég bolond volna hozzá, hogy megpróbálja újra megkeresni, amit ő most visszavitt.

– Le sem tagadhatja, hogy megkönnyebbült, mert én bizony nem szégyellem kimondani, jobban érzem magam – mondtam. – Odautunk során komolyan hajlottam, rá, hogy hinni kezdjek abban... nos, abban, hogy valóban jár valaki a nyomunkban. De a visszaút már egészen más volt, nem igaz?

Ám semmi sem segített.

– Önöknek nincs miért aggódniuk – felelte –, de számomra nincs bocsánat. Fizetnem kell a nyomorult szentségtörésért, amit elkövettem. Tudom, mit akarnak mondani. A hit segíthet. Lehet, de a testnek mégis szenvednie kell. Igaz, már nem érzem, hogy valaki most is várna rám az ajtó előtt. De... – Elhallgatott. Inkább megköszönte a támogatásunkat, és mi rávettük, hogy pihenjen le. Természetesen bátorítottuk, hogy másnap is nyugodtan keressen fel bennünket közös szalonunkban, és megígértük, vele tartunk, ha elhagyná az épületet. Esetleg szeret golfozni? Szeret, mondta, de nem hinné, hogy kedve lesz hozzá. Biztattuk, maradjon sokáig ágyban, azután jöjjön át hozzánk, és legalább nézze, míg mi kártyázunk. Később sétát is tehetnénk a környéken. Mindent csendesen ránk hagyott, úgy tűnt, bármit megtesz, amit mi jónak látunk, ám közben nem kételkedik abban, hogy ami jön, azt sem megállítani, sem elkerülni nem lehet. Megkérdezhetik, miért nem ajánlottuk fel, hogy otthonába kísérjük, ahol testvérek vagy mások óvhatták volna tovább. A helyzet az, hogy nem volt senkije. Mindössze egy kis lakással rendelkezett a városban, ám nemrégiben úgy döntött, átmenetileg Svédországba költözik, és bútorait mind elszállíttatta. Csupán az időt múlatta errefelé, mielőtt két vagy három héttel később nekivághatott volna az útnak. Lényeg, hogy nem támadt jobb ötletünk annál, mint hogy aludjunk egy jót arra, ami történt... (vagy ne is aludjunk igazán, legalábbis ami engem illet), és majd reggel újra végiggondoljuk az addigiakat.

Azon a csodálatos áprilisi reggelen Long és én már egészen új érzésekkel tekintettünk az előző nap történtekre, és amikor a reggelizőasztalnál találkoztunk, Paxtont is más hangulatban találtuk.

– Mintha sosem lett volna még ennyire békés éjszakám – mondta, azután biztosított minket, hogy tanácsunk szerint egész délelőtt nem hagyja el az épületet, és majd később, a társaságunkban megy ki a levegőre. Mi a golfpálya felé vettük az irányt, ott másokkal találkoztunk, egész délelőtt játszottunk velük, és ebédünket is a pályán költöttük el, méghozzá jó korán, hogy mihamarabb visszaérjünk. Egykutya, védencünk nem kerülhette el a rá leselkedő halált.

Nem tudom, hogyan segíthettünk volna rajta. Azt hiszem, akárhogyan igyekeztünk volna megvédeni, előbb-utóbb ugyanez a sors éri utol. Mindegy, elmondom sorra, mi történt.

Egyenesen a szobánkba tartottunk, és ott találtuk a békésen olvasgató Paxtont.

– Felkészült a sétára – kérdezte Long –, mondjuk fél óra múlva?

– Nagyon szívesen – felelte ő. Én azt mondtam, előbb átöltözünk, talán fürdőt is veszünk, és körülbelül fél óra múlva érte megyünk. Tisztálkodtam, majd az ágyamra heveredtem, vagy tíz percre el is szundítottam. Egyszerre léptünk ki a szobánkból, és nyitottunk be a nappalinkba. Paxton nem volt ott, csak a könyve. Sem a saját szobájában, sem odalent nem találtuk. A nevét kiabáltuk. A személyzet egy tagja előkerült: „Nohát, uraim, azt hittem, már elindultak sétálni; a másik úr is önök után ment. Hallotta, hogy hívják odalentről, és elsietett. Én ki is néztem a kávészoba ablakán, de nem láttam önöket. A másik úr mégis a part felé igyekezett.”

Szó nélkül futásnak eredtünk a mondott irányba – mely pont ellenkezett előző éjszakai expedíciónkéval. Még négy óra sem volt, a nap derűsen sütött, ha nem is annyira ragyogóan, mint korábban. E szempontból nem volt miért aggódnunk: fényes nappal, emberek között mi baj érhet egy felnőtt férfit?

Mégis lehetett valami a tekintetünkben, ami meghökkentette a háziszolgát, mert követett bennünket, és a lépcső tetejéről mutatta, merre induljunk. Egészen a kavicsos part tetejéig rohantunk, ám ott megtorpantunk. Innen több irányba is folytathattuk a keresést: a parti házsor előtt vagy a víz mellett elnyúló homoksávban, amely így apály idején igen szélessé vált. És természetesen maradhattunk a kettő között, a kavicson, ahonnan a két másik utat is beláthattuk valamennyire – csak itt a legnehezebb a haladás. A homokot választottuk, hiszen az elhagyatottabb, és ott, a szokásos sétautaktól távol, feltűnés nélkül támadhatnak meg bárkit.

Long vette észre Paxtont nem messze tőlünk. Futott, a botjával hadonászott, mintha olyasvalakinek akarna jelezni, aki előtte jár. Ám nem láttam pontosan, dél felől meghökkentő gyorsasággal tengeri köd ereszkedett a tájra. Csak annyit mondhatok, Paxton nem volt egyedül. A homokban a nyomok azt jelezték, valaki cipőben futott arra, és valaki más – ezek korábbi nyomok lehettek, mert a cipősek egyszer-egyszer keresztezték és letaposták őket – cipő nélkül. Nem bízhatnak másban, csak a szavamban: Long már nem él, és nekünk sem időnk, sem lélekjelenlétünk nem maradt arra, hogy lerajzoljuk vagy mintát vegyünk, a következő dagály pedig mindent elmosott. De mi láttuk őket, és siettünk tovább. Ott voltak újra és újra, s nem fért hozzá semmi kétség, hogy mezítlábas nyomokat követünk, méghozzá egy olyan lábfejét, amely inkább csontból áll, mint húsból.

Mindkettőnket megrémített a feltételezés, hogy Paxton futva követ bármi effélét, miközben azt hiszi, a barátai után igyekszik. Képzelhetik, mi jutott rögtön az eszünkbe: hogy a dolog, amelynek ő a nyomába eredt, megáll, megfordul és rátámad, és hogy miféle arc volna az, ami alig láthatóan előbukkan az egyre sűrűsödő ködből. Tovább loholtam, és közben azon töprengtem, mi késztetheti szegény fickót arra, hogy összetévessze velünk azt az alakot. Eszembe jutott, amikor azt mondta: „valamiképpen hatalmat gyakorol az ott lévők szeme fölött”, és már azt fontolgattam, miképp végződhet mindez – mert ahhoz nem fért kétségem, hogy a vég már nem kerülhető el. Valószínűleg nem is kell felsorolnom azokat a szomorú és ijesztő lehetőségeket, amelyek végigfutottak a fejemen, miközben egyre mélyebbre hatoltunk a ködbe. Hátborzongató érzés volt, hogy bár a nap ragyogóan süt, mi nem látunk semmit. Annyit sejtettünk, hogy túljutottunk a házakon, és elértük az őket és a parti bástyát elválasztó térséget. A bástyán túl már csak a hosszan elnyúló kavicsos part van, sem ház, sem ember, csak a föld, vagy hát a kavics, jobbra a folyó, balra a tenger.

De még előbb, a bástyától felénk, a tengerhez közel állt a vén ágyúállás. Mára alig maradt belőle más, mint néhány betonkocka: a többit elsodorta a víz, de akkoriban, bár csak romosan, mégis jócskán voltak ott kövek. Amikor odaértünk, a lehető legsietősebben felmásztunk rá, hogy kifújjuk magunkat, és ha a köd esetleg engedi, körülnézzünk. Szükségünk volt egy pillanatnyi pihenőre, addigra már legalább egy mérföldet rohantunk. Ám alig láttunk az orrunknál tovább, és már meg is fordultunk volna, hogy nagy egyetértésben lemásszunk, s fussunk tovább, bármilyen reménytelen is, amikor meghallottuk azt, amit jobb híján nevetésnek kell hívjak. Ha el tudnak képzelni lélegzet és tüdő nélküli nevetést, hát ez olyan volt – de nem hinném, hogy sikerül elképzelniük. Lentről, oldalról jött, valahonnan a ködből. Nem kellett több, áthajoltunk a falon. Paxton odalent volt.

Mondanom sem kell: holtan. A nyomaiból arra következtettünk, hogy elrohant az ágyúállás mellett, a sarkánál élesen bekanyarodott, és, alig fér hozzá kétség, egyenesen belefutott annak a valaminek a karjába, ami ott várta. A szája homokkal és kővel volt tele, a fogsora és állkapcsa darabokra tört. Csak egy rövid pillantást vetettem az arcára.

Ugyanabban a pillanatban, amikor a holttest felé igyekezve, ügyetlenül próbáltunk lejutni a magaslatról, kiáltást hallottunk, és láttuk, hogy egy férfi fut el a bástya mellett. Az ottani gondnok volt. Buzgó szeme a ködön keresztül is meglátta, hogy valami baj történt. Látta, ahogy lezuhan, és látott minket, amint egy pillanattal később arra igyekszünk – a mi nagy szerencsénkre, mert különben nehezen kerülhettük volna el, hogy e szörnyű esettel kapcsolatban gyanúba ne keveredjünk. „Látott esetleg bárkit, aki rátámadt a barátunkra?”, kérdeztük tőle. Nem volt biztos a válaszban.

Segítségért küldtük, és a tetem mellett maradtunk, míg hordágyat nem hoztak. Ezután követtük a nyomait, felmértük, miképpen jutott odáig az ágyúállás és a tenger közti vékony homoksávon. A kavicsos részen már képtelenség volt megállapítani, merre távozhatott a támadója.

Mit mondjunk a halottkémnek? Úgy éreztük, az a kötelességünk, hogy akkor és ott hallgassunk a korona titkáról, ha nem akarjuk, hogy az újságok világgá kürtöljék. Nem tudom, más mennyit árult volna el, de mi a következőkben egyeztünk meg: csupán az előző nap ismerkedtünk össze Paxtonnal, és ő azt mesélte, rossz előérzete van, úgy tűnik, egy bizonyos William Ager miatt fenyegeti veszély. Azt is elmondtuk, hogy másvalaki nyomait is láttuk Paxtonén kívül, amikor követtük őt a parton. Természetesen a homok addigra újra elsimult.

William Ager nevét szerencsére senki sem ismerte a környéken. A bástya őrének tanúskodása pedig minden gyanú alól felmentett minket. A halottkém megállapította a szándékos gyilkosság tényét, amelyet ismeretlen ember vagy emberek követtek el.

Paxton oly magányosan élt, hogy minden ezt követő vizsgálat zsákutcába futott. Én pedig azóta nem jártam Seaburgh-ban, de még a környékén sem.

 

Dési András György fordítása

Legújabbak

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Edward F. Benson:
Confession of Charles Linkworth, The

Charles Linkworthot halálra ítélik gyilkosság miatt és ki is végzik. Bűntudatos szelleme azonban vallomást akar tenni, és telefonhívást kezdeményez a börtönből...

Olvasás

Frank Belknap Long:
Horror from the Hills, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Suttogás a sötétben

A vermonti hegyekben állítólag különös, nem a Földről származó lények élnek, és az 1927-es áradások során számos idegen testet is magával sodort a víz. Albert Wilmarth, a Miskatonic Egyetem tanára különös levelet kap az Ördöghegy közelében élő magányos embertől, Henry Wentworth Akeleytől, aki a szkeptikus tanárnak azt bizonygatja, hogy a mendemondák igazak, sőt, földönkívüli szörnyek titkos szervezetéről rántja le a leplet a fiatal tudós előtt. Amikor Wilmarth megérkezik Akeleyhez, a férfit leromlott állapotban találja, és hátborzongató események veszik kezdetüket. A bujkáló, félelmetes humanoidok ötlete egyértelműen Arthur Machen hatása, akinek A fekete pecsét története című írása is ember előtti, rejtőzködő életmódot folytató lények létezését sugallja az elhagyatott, vadregényes dombokon. Lovecraft a Weird Talestől 350 dollárt kapott érte, amely rekordfizetésnek bizonyult, hiszen semelyik más írásáért nem kapott ennyit.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre