I

„Vörös hajnal sejti csak,

Hogy reánk mi vár,

Ha kihúny a kik csillagfény

S mindennek vége már.”

Annyi megmagyarázhatatlan dolog van a világon! Miért juttatja eszembe némelyik akkord az őszi lomb arany és barna árnyalatait? Amikor a Szent Cecilia misét hallom, miért kalandoznak gondolataim vaskos színezüst erektől tündöklő falú barlangokban? Mi lehetett az a Broadway hat órai dübörgésében és hangzavarában, amitől szemem előtt egy csöndes bretagne-i erdő képe villant fel, ahol a lombon átszűrődött a napfény, s ahol Sylvia félig kíváncsian, félig gyöngéden egy zöld gyíkocska fölé hajolt, azt dünnyögve: – Ha meggondolom, ő is az Úr kis gyámoltja!

Amikor először megláttam az éjjeliőrt, háttal állt nekem. Közönyösen néztem utána, míg be nem ment a templomba. Nem figyeltem rá jobban, mint az összes többi emberre, aki aznap reggel átballagott a Washington téren. Miután lehúztam az ablakot, s visszafordultam a műterembe, már el is feledkeztem róla. Kánikula volt, késő délután újra kinyitottam az ablakot, és kihajoltam, hogy szippantsak egy jót a langyos levegőből.

Ugyanaz a férfi most a templom udvarán állt, és amikor megláttam, ugyanúgy nem érdekelt, mint reggel. Elnéztem a tér túlsó oldalán a szökőkút játékát, aztán, mikor agyam megtelt a fák, aszfaltutak, csoportokban mozgó nevelőnők és turisták képével, visszaindultam a festőállványomhoz. Miközben megfordultam, szenvtelen pillantásom súrolta a templomkertben álló férfit. Arca most felém nézett, én meg teljesen önkéntelen mozdulattal kissé oldalt hajoltam, hogy lássam. Abban a szemvillanásban fölemelte fejét, és rám nézett. Azonnal egy hullarágó féregjutott róla eszembe. Hogy mitől volt olyan viszolyogtató, nem tudom, de a kövér, sápadt koporsóféreg képzete olyan erős volt, és annyira felkavarta a gyomrom, hogy bizonyára meglátszott az arckifejezésemen is, mert olyan mozdulattal fordította el a puffadt képét, ami egy gesztenyéből félig előbújt, megzavart kukac tekergőzésére emlékeztetett.

Visszamentem a festőállványhoz, és intettem a modellemnek, hogy vegye fel ismét a beállított pózt. Miután tovább dolgoztam egy darabig, már nem tagadhattam le magam előtt, hogy szédületes gyorsasággal teszem tönkre, amit addig megfestettem. Úgyhogy fogtam a spaklit, és visszaszedtem a festéket. A testszín árnyalatai fakók voltak és betegesek, nem értettem, hogyan ronthattam el ilyen színekkel a tanulmányt, amely addig szinte ragyogott az egészséges tónusoktól.

Figyelmesen megnéztem Tessie-t. Nem változott semmit, egészséges pír színezte nyakát és arca húsát. Mégis csalódott képet vághattam, mert azt kérdezte:

– Valami rosszat tettem?

– Dehogy – csak ez a kar nagyon félresikerült, és a jó ég tudja, hogy voltam képes ilyen szemetet fölkenni a vászonra.

– Rosszul állok? – aggodalmaskodott megint.

– Dehogyis, hibátlanul.

– Akkor nem rajtam múlt?

– Nem. Az én hibám.

– Kár, sajnálom.

Mondtam neki, hogy pihenjen, míg én a terpentines ronggyal eltüntetem azt a fertőzött helyet a vászonról. Félreült, hogy elszívjon egy cigarettát, és a Courier Francais képeit nézegesse.

Nem tudom, talán a terpentinhez keveredett valami, vagy a vászon volt hibás, de úgy rémlett, minél tovább dörgölöm, annál jobban terjed az az üszkösödés. Dolgoztam veszettül, a betegség mégis mintha testrészről testrészre harapózott volna az előttem lévő festményen. Riadtan próbáltam megállítani, de most a mell színe változott meg, és az egész alak úgy átitatódott a kórral, ahogy a szivacs szívja fel a vizet. Nekiestem festő- és kaparókéssel, terpentinnel, és közben végig az járt a fejemben, hogyan fogok leszámolni Duvallal, aki ezt a vásznat rám sózta. Csakhamar rájöttem azonban, hogy nem a vászonnal van gond, és nem is Edward festékeivel. „Akkor biztos a terpentin az oka – dühöngtem gondolatban –‚ vagy pedig a szememet úgy elfárasztotta és megzavarta a délutáni világosság, hogy már nem látok jól.” Szóltam Tessie-nek. Oda is jött hozzám, füstkarikákat fújva áthajolt a székem támláján.

– Hát maga meg mit művelt? – kiáltott fel.

– Semmit – morogtam –‚ biztos a terpentinnel van baj!

– Micsoda förtelmes szín lett belőle – folytatta. – Maga szerint az én bőröm olyan, mint a penészes sajt?

– Szó sincs róla – mondtam mérgesen. – Látott már tőlem ilyen képet?

– Nem, soha!

– Na hát akkor.

– Tényleg a terpentin lehet, vagy ilyesmi – egyezett bele.

Fölvett egy kimonót, és az ablakomhoz lépett. Én meg kapartam és dörgöltem, amíg bele nem fáradtam, aztán a végén fogtam az ecsetjeimet, és belevágtam őket a vászonba egy erőteljes kifejezés kíséretében, amiből csak a hangsúly jutott el Tessie füléig.

De azért nyomban rákezdte:

– Úgy van! Csak káromkodjon és butáskodjon és tegye tönkre az ecsetjeit! Három hete dolgozik azon a tanulmányon, most meg nézze csak! Elment az esze, hogy feltépi a vásznat? Micsoda alakok ezek a festők!

Elfogott a szégyen, ahogy az ilyen dührohamok után mindig, és a tönkretett képet a falnak fordítottam. Tessie segített el mosni az ecsetjeimet, aztán a műterem végébe táncolt, hogy felöltözzék. A paraván mögül tanácsok sokaságával látott el, hogy mi a teendő a fejem teljes vagy részleges elvesztése esetén, majd amikor talán úgy gondolta, hogy kellően meggyötört, előjött a spanyolfal mögül, és megkért, hogy gomboljam be a ruháját a hátán, ahová nem ér el a keze.

– Minden akkor fordult rosszra – állapította meg –‚ amikor maga visszajött az ablaktól, és mondta, hogy milyen szörnyű embert látott a templomnál.

– Igen, valószínűleg rossz varázst bocsátott a képre – mondtam, majd ásítva az órámra néztem.

– Tudom, már hat is elmúlt – igazította meg kalapját Tessie a tükör előtt.

– Sajnos – feleltem. – Nem akartam ilyen sokáig itt tartani. – Kihajoltam az ablakon, de döbbenten visszahúzódtam, mert a tésztaképű fiatalember most is ott állt a templom udvarán. Tessie látta, hogy valami nincs ínyemre, és ő is kinézett az ablakon.

– Ő az, aki nem tetszik magának? – kérdezte suttogva.

Bólintottam.

– Nem látom az arcát, de ahogy nézem, kövér, puha ember. Akárhogy is – folytatta, s a szemembe nézett –‚ eszembe jut róla egy álmom. Egy régi, borzasztó álmom. Sőt, nem is tudom – tűnődött, formás lábujjacskáit fürkészve –‚ csakugyan álom volt-e.

– Én meg honnan tudjam? – mosolyogtam.

Tessie visszamosolygott.

– Maga is benne volt – mondta –‚ úgyhogy talán tud róla valamennyit.

– Tessie, Tessie! – tiltakoztam –‚ nehogy már hízelegjen nekem. Csak nem azt mondja, hogy rólam szokott álmodni?

– Pedig magáról – erősködött, – Megmondjam, mit?

– Csak nyugodtan – feleltem, és rágyújtottam egy cigarettára Tessie nekidőlt a nyitott ablak párkányának, és nagyon komoly hangon elkezdte:

– A télen egy éjszaka az ágyamban feküdtem, és igazából nem gondoltam semmire. Egész nap magának álltam modellt, jól ki fáradtam, de sehogy se tudtam aludni. Hallottam, hogy városszerte tizet ütnek a harangok, aztán tizenegyet, aztán éjfélt. Úgy látszik, aztán elaludtam, mert több harangozásra nem emlékszem. Olyan volt, mintha alig csuktam volna be a szememet, amikor máris azt álmodtam, hogy valami rákényszerít, hogy menjek az ablakhoz. Fölkeltem, föltoltam a csúszóablakot, kinéztem. Amerre csak elláttam, üres volt a Huszonötödik utca. Kezdtem egy kicsit megijedni, odakint mindent olyan... olyan feketének és riasztónak láttam, Aztán megütötte a fülemet a távolból valami kerékzörgés, én meg úgy éreztem, biztosan ez az, amire várnom kell. A kerekek nagyon lassan közeledtek, és végül ki tudtam venni az utcán haladó kocsit. Egyre közelebb ért, aztán mikor az ablakom alatt elhaladt, akkor láttam, hogy halottaskocsi. Reszkettem a félelemtől, és akkor a kocsis megfordult, és egyenesen rám nézett. Amikor fölébredtem, ott álltam a nyitott ablaknál, vacogtam a hidegtől, de a fekete bóbitás halottaskocsinak híre-hamva sem volt. Se a kocsisának,. Aztán márciusban újra ugyanezt álmodtam, és újra a nyitott ablaknál ébredtem. Tegnap éjjel újból meglepett ez az álom. Emlékszik, ugye, hogy zuhogott; hát amikor fölébredtem, az ablak nyitva volt, és a hálóingem csurom víz.

– De hogy kerültem én a maga álmába? – kérdeztem.

– Maga... maga feküdt a koporsóban, de nem volt halott.

– A koporsóban?

– Ott.

– Honnan tudja? Látott engem?

– Nem. Csak tudtam.

– Megfeküdte a gyomrát a sajtos pirítós? Vagy a homársaláta? – Elnevettem magam, de a lány ijedt kiáltással félbeszakított.

– No de mi történt? – kérdeztem, amikor behúzódott az ablakzugba.

– Az… az a férfi, ott a templomkertben… ő volt a kocsis.

– Ostobaság – vágtam rá, de Tessie szeme tágra nyílt a rémülettől. Kinéztem az ablakon. Az illetőnek hűlt helye volt. – Ugyan már, Tessie – mondtam –‚ ne bolondozzon. Mindig feldühödik, ha túl sokat áll modellt.

– Azt hiszi, képes vagyok elfelejteni azt az arcot? – motyogta.

– Háromszor láttam, hogy a halottaskocsi elment az ablakom alatt, és a kocsis mindháromszor megfordult és fölnézett rám. Nagyon kövér volt az arca és olyan... talán puha? Halottnak lát. szott... olyan, mintha rég halott lenne az arca.

Rábeszéltem a lányt, hogy üljön le, és hajtson fel egy pohár marsalait. Aztán leültem mellé, és próbáltam ellátni jó tanácsokkal.

– Hallgasson rám, Tessie – kezdtem –‚ utazzon el vidékre egy-két hétre, és nem lesz több halottaskocsis álom. Estére elrongyolódnak az idegei az egész napos modellkedés után. Ezt nem lehet sokáig folytatni. Ráadásul ahelyett, hogy az egész napos munka után lefeküdne aludni, siet piknikezni a Sulzer Parkba, vagy mulatni az Eldoradóba meg Coney Islandre, és amikor idejön hozzám reggel, alig áll a lábán. Nem volt ott semmiféle halottaskocsi. Csak egy kis romlott garnéla.

Halványan elmosolyodott.

– Hát az a kövér ember a templomkertben?

– Á, az csak egy hétköznapi, beteges fráter.

– Olyan igaz, mint hogy a nevem Tessie Reardon, megesküszöm magának, Mr. Scott, hogy annak a templomkerti alaknak az arca ugyanaz volt, mint a gyászkocsisé!

– Hát aztán? Az is csak egy becsületes mesterség.

– Szóval igenis elhiszi, hogy láttam a fekete kocsit?

– Nos – mondtam diplomatikusan –‚ ha csakugyan látta, akkor nem feltétlenül képtelenség, hogy az az ember ült a bakon, aki odalent áll. Abban se lenne semmi furcsa.

Tessie fölállt, kigöngyölte illatos zsebkendőjét, a csomóból kivett egy darab rágógumit, és a szájába pottyantotta. Aztán felhúzta kesztyűjét, kezet nyújtott, és egy nyílt tekintetű „Jó éjt, Mr, Scott”-tal távozott.

II.

Másnap reggel Thomas, a lapkihordó meghozta nekem a Heraldot egy friss hírrel együtt. Eladták a szomszédban álló templomot. Hálát adtam az égnek, nem mintha katolikus lévén bármi fajta ellenszenv élt volna bennem a szomszéd gyülekezet iránt, hanem mert az idegeimet már cafatokra tépte a nagyhangú kikiáltó, akinek minden szava úgy visszhangzott a padsorok között, mintha az én szobámban szólna, és aki olyan makacs orr hangon pöndörgette az r-jeit, hogy attól minden idegszálam borzadt. Volt ott egy emberbőrbe bújt ördög is, az orgonista, aki saját értelmezésében adta elő a szép régi énekeket, és vérét ontottam volna az alávalónak, aki képes volt olyan moll akkordokkal kísérni a doxológiát, amilyet az ember csak nagyon fiatal egyetemisták kvartettjeitől hallhat. A lelkész biztosan rendes ember volt, de amikor azt recsegte: „s mondá az Úrrr Mózesnek, Vitéz harrrcos az Úrrr, orrrod leheletétől feltorrrlódtak a vizek. És felgerrrjed harrragom, és megöllek titeket fegyverrrel”, nos, olyankor eszembe jutott, hány év kell vajon a Purgatóriumban, hogy valaki levezekelje ezt a bűnt.

– Ki vette meg az ingatlant? – érdeklődtem Thomastól.

– Nem tudja aztat, uram, senki. Az égegyadta világon senki. Asszongyák, hogy az Úr, akijé ez az ‘Amilton-palota itten, az nézegette, uram, Hogy tán még több műtermet építsen.

Az ablakhoz léptem. A förtelmes arcú fiatalember ott állt a templomkert kapujánál, és elég volt meglátnom, máris erőt vett rajtam az a rettentő undor. – Mondja, Thomas – folytattam csak úgy mellékesen –‚ kicsoda az a fickó odalent?

Thomas megszívta az orrát. – Az a pondrófajzat, uram? Az bizony a templom éjjeliőre, uram. Fenemód unom, ahogy egész éjjel odaki ül a lépcsőn, és hú, de mocsokul nézi az embert. Kupán is csapnám szívesen, uram... már megbocsásson, uram.

– Folytassa csak Thomas.

– Zeggyik este gyövök haza ‘Arry komámmal, a másik angol gyerekkel, oszt látom itt megin a lépcsőn. Velünk gyött, uram, Molly és Jen is, a két lány a büféből, és ez meg oan mocsok sértőn néz minket, hogy odamegyek és mondok: „Mibbámúsz, te dagadt meztelen csiga?”, pardon, uram, de hát ezt gyött ki a számon. Erre nem szól semmit, én meg mondok: „Gyere, mer beverem azt a pudingpofádat.” Azzal nyitom is a kaput, ammeg nem szól semmit, csak néz úgy sértőn. Akkor egyet behúzok neki, de ú! a feje oan hideg és szottyos volt, hogy maga rosszul lenne, ha hozzáérne.

– Aztán mit tett? – kérdeztem kíváncsian.

– Hogy az? Semmit.

– És maga, Thomas?

Az ifjú vagány zavartan elvörösödött, és feszélyezetten mosolygott.

– Mr. Scott, nem vagyok én gyáva, uram, és nem tudok rágyónni, mért futottam eb Az 5-ös dragonyosoknál voltam trombitás Tell-el-Kebirben, és meglőttek a kútnál.

– Azt akarja mondani, hogy elszaladt?

– Igen, uram, szaladtam.

– De miért?

– Hát ez érdekelne nagyon is, uram. Elkaptam a Mollyt, oszt futottam, a többiek meg pont úgy berezeltek, mint én.

– De mitől ijedtek meg?

Thomas egy darabig hallgatott, nem volt hajlandó felelni, de addigra már nagyon furdalt, ki vagy mi lehet az a gusztustalan fiatalember odalent. Úgyhogy nem hagytam annyiban. A hároméves amerikai tartózkodás nemcsak Thomas Cockney kiejtésén csiszolt, hanem beléoltotta a nevetségességtől való, jellegzetesen amerikai félelmet is.

– Úgyse hisz nekem, Mr. Scott.

– De hiszek.

– Ki fog nevetni, uram.

– Badarság.

Habozva kezdett bele. – Isten az atyám, uram, hogy amikor behúztam neki, ő elkapta a két csuklómat, és amikor megfeszegettem aztat a puha, szottyos markát, az egyik ujja benne maradt a kezembe.

A Thomas arcán megjelenő mélységes undor és iszonyat az arcomon is tükröződhetett, mert így folytatta.

– Rettentő dolog ez, és most, hogy látom, én bizony megyek innen. Forog a gyomrom.

Amikor Thomas elment, újra kinéztem az ablakon, Az a férfi ott állt a kerítésnél, mindkét keze a kapun, de sietve visszakoztam a festőállványomhoz, mintán megláttam, hogy hiányzik a jobb mutatóujja.

Kilenckor megjött Tessie, és egy vidám „Jó reggelt, Mr. Scott” kíséretében eltűnt a paraván mögött. Amikor előbújt, és fölvette pózát a dobogón, új vászonba kezdtem, aminek fölöttébb megörült. Amíg rajzoltam, hallgatott, de mihelyt abbamaradt a szén surrogása, és elővettem a fixálót, megeredt a nyelve.

– Jaj, remekül mulattunk az este. Elmentünk együtt a Tony Pastorhoz.

– Ki az az „együtt”? – tudakoltam.

– Hát a Maggie, tudja, ugye, Mr. Whyte modellje, és Pipacs McCormick. Azért hívjuk Pipacsnak, mert olyan gyönyörű vörös haja van, ami annyira tetszik a magafajta festőknek s Lizzie Burke is jött.

Fixáló záporozott a vászonra, én meg azt mondtam: – Mesélje csak tovább.

Megnéztük Kellyt és Baby Barnest, azt a libegő szoknyás táncosnőt, meg... meg az összes többit. Elcsavartam egy fiú fejét...

– Szóval megcsalt, Tessie?

Nevetve csóválta a fejét,

– Lizzie Burke bátyja volt az, Ednek hívják. Talpig úriember.

Kötelességemnek tartottam, hogy némi atyai tanáccsal szolgáljak a fiúk fejének elcsavarásáról, ezt tündökletes mosollyal tűrte.

– Ó, tudok én bánni az idegenekkel – mondta, rágógumiját vizsgálgatva –‚ de Ed, ő más. Lizzie a legjobb barátnőm.

Akkor elmesélte, hogyan jött haza Ed Massachusettsből, a towelli kötödéből, és hogyan csodálkozott, amikor meglátta, hogy ő meg Lizzie közben felnőttek, és micsoda derék, tapasztalt fiatalember lett belőle, és hogy meg se kottyant neki, hogy fél dollárt szórjon el fagylaltra és osztrigára, így ünnepelte, hogy fölvették eladónak a Macy’s gyapjúáruosztályára. Tessie be se fejezte, én már nekiálltam a festésnek, ő meg újra fölvette pózát, mosolygott, és csivitelt, mint egy veréb. Délre szépen előrehaladtam a tanulmánnyal, és Tessie odajött, hogy megnézze.

– Ez már jobb – mondta.

Én is így gondoltam, és azzal az elégedett tudattal költöttem el ebédemet, hogy minden újra a rendes kerékvágásban halad. Tessie kirakta ebédjét szemközt velem, egy rajzasztalra, és ugyanabból az üvegből ittuk a vörös bort, ugyanazzal a szál gyufával gyújtottunk rá. Nagyon erősen kötődtem Tessie-hez.

A szemem láttára serkent törékeny, esetlen gyereklányból karcsú, de kifinomultan szép alakú nővé. Három éve járt a műtermembe, és az összes modellem közül őt kedveltem a legjobban.

Nagyon bántott volna, ha „fejébe száll a dicsőség”, és „flancolni” kezd, ahogy mondani szokás, de a viselkedése szemernyit sem romlott, és éreztem a szívemben, hogy nincs benne semmi hiba. Erkölcsi kérdésekről sohasem beszélgettünk, részben mert tőlem idegen a morál, és részben mert mindegy, mit mondok. Úgyis azt csinálta volna, ami neki tetszik. Mindamellett bíztam benne, hogy nem keveredik semmilyen csávába, mert jót akartam neki, és persze önző módon nem akartam elveszíteni a legjobb modellemet. Tudtam azt is, hogy a fiúfejek elcsavarása, ahogy ő fogalmazott, jelentéktelen dolog a hozzá hasonló lányok életében, és hogy az efféle praktikáknak semmi közük ahhoz, ami ugyanezen a címen Párizsban folyik. De minthogy nyitott szemmel jártam-keltem az életben, tudtam jól, hogy valaki egyszer majd elveszi tőlem Tessie-t így vagy úgy, és noha magam azt vallottam, hogy a házasságnak semmi értelme, jelen esetben őszintén reméltem, hogy az út végén ott áll majd a pap. Katolikus vagyok. Amikor a nagymisét hallgatom, amikor keresztet vetek, úgy érzem, hogy az egész világ derűsebb, beleértve saját magamat; és ha meggyónok, meg is könnyebbülök. Ha az ember olyan tartósan él magányban, mint én, valakinek meg kell gyónnia viselt dolgait. Márpedig Sylvia is katolikus volt, és ez épp elég nyomós érv volt mellette. De most Tessie-ről beszélek, és vele egészen más a helyzet. Ő is katolikus, ráadásul sokkal vallásosabb, mint én, úgyhogy mindent összevetve nem igen féltettem csinos modellemet, amíg bele nem szeret valaki be. De azután – tudtam, hogy azután a jövője ki van szolgáltatva a sorsnak, és magamban azért fohászkodtam, hogy a sorsa óvja meg a magamfajta férfiaktól, és ne tereljen az útjába csak Ed Burke- és Jimmy McCormick-szerű legényeket, eszem az édes arcocskáját!

Tessie csak ült, fújta a füstöt a mennyezetre, és a jégkockákat csörgette a poharában.

– Tudod-e, kölyök, hogy nekem is volt egy álmom az éjjel? – mondtam magam elé. Néha „kölyöknek” szólítottam.

– Csak nem arról az emberről? – nevetett.

– De bizony arról. Hasonlított az álmom a tiédhez, csak sokkal rémesebb volt.

Ostoba és meggondolatlan voltam, hogy szóba hoztam egyáltalán, de hát mindenki tudja, milyen tapintatlan fráter az átlagos festő.

– Tíz körül aludhattam el – folytattam –‚ és egy idő múlva azt álmodtam, hogy fölébredtem. Olyan tisztán hallottam az éjféli harangszót, a szélfúvást a lombok között, a gőzhajók kürtjét az öböl felől, hogy még most is alig hiszem, hogy nem voltam ébren. Mintha egy üvegtetejű ládában feküdtem volna. Halványan derengtek az utcai lámpák, ahogy elhaladtam alattuk, mert meg kell mondanom, Tessie, hogy azt a ládát, amelyikben hevertem, minden jel szerint egy kipárnázott kocsi vitte zökögve valami utca kövezetén. Ahogy múlt az idő, elfogyott a türelmem, és meg akartam mozdulni, de a láda túl szűknek bizonyult. Kezem össze volt kulcsolva a mellkasomon, úgyhogy nem tudtam feltámaszkodni se. Füleltem, kiabálni próbáltam. De a torkomon nem jött ki hang. Hallottam a lovak dobogását, sőt még a kocsis lélegzetvételét is. Akkor még egy hang hatolt a fülembe, mint amikor valaki feltol egy csúszóablakot. Megpróbáltam arra fordítani a fejemet, és rájöttem, hogy nemcsak a ládám üvegfedelén látok át, hanem a fedett kocsi üvegezett oldalán is. Házakat láttam, mind üres volt és néma, kivéve egyetlenegyet. Annak a háznak nyitva volt az egyik magasföldszinti ablaka, és egy fehér ruhás emberalak nézett le belőle az utcára. Maga volt az.

Tessie levette rólam a szemét, és az asztalra könyökölt.

– Láttam az arcát – folytattam –‚ és nagyon bánatosnak találtam. Aztán mentünk tovább, befordultunk egy szűk, koromfekete sikátorba. Hamarosan megálltak a lovak. Vártam, és vártam, félelmemben és türelmetlenségemben behunytam a szemem, de síri csend vett körül. Mintha órák teltek volna el, és már nagyon nyomasztott a bizonytalanság. Éreztem, hogy valaki van a közelemben, kinyitottam hát a szememet. És akkor megláttam a kocsis fehér arcát, amint engem bámult a koporsó fedélen keresztül...

Tessie zokogása szakította félbe a történetemet. Remegett, mint a nyárfalevél. Rájöttem, mekkora szamárságot követtem el, és megpróbáltam jóvátenni.

– Ugyan már, Tess – mondtam –‚ mindezt csak azért meséltem el, hogy megmutassam, milyen hatással lehet a maga meséje egy másik ember álmaira. Ugye nem gondolja komolyan, hogy tényleg koporsóban feküdtem? Miért reszket ennyire? Hát nem érti, hogy a maga álma és az én megmagyarázhatatlan ellenszenvem, amit a senkinek sem ártó templomszolga iránt érzek, az dolgoztatta tovább az agyamat, amint elaludtam?

Két tenyerébe temette az arcát, és úgy sírt, mint akinek menten megszakad a szíve. Micsoda címeres díszmarhát csináltam magamból! De elhatároztam, hogy jó útra térek. Odaléptem hozzá, és átkaroltam.

– Tessie, kedvesem, bocsásson meg – csitítgattam. – Nem akartam megrémíteni ezzel az ostobasággal. Maga túlságosan érzékeny, és jobb katolikus annál, semhogy az efféle álmokban higgyen.

Keze megszorította az enyémet, fejét hátrahajtotta a vállamra, de még remegett, én meg babusgattam, vigasztaltam.

– Tess, most már nyugodtan kinyithatja a szemét. Tessék mosolyogni!

Lassan, bágyadtan kinyílt a szeme, tekintete találkozott az enyémmel, de olyan furcsa volt a nézése, hogy újra meg kellett nyugtatnom:

– Butaság az egész, Tessie, ugye nem hiszi komolyan, hogy magának bármi baja származhat belőle?

– Nem – mondta, de skarlátpiros ajka tovább remegett.

– Akkor mi a gond? Fél valamitől?

– Igen. De nem magamat féltem.

– Talán engem? – kérdeztem vidám hangon.

– Igen, magát – mormolta szinte nem is hallhatóan. – Nekem… nekem… maga fontos, és féltem magát.

Kitört belőlem a nevetés, de amikor felfogtam, mit mondott, meghűlt ereimben a vér. Ültem ott, mint aki kővé dermedt. Megkoronáztam hát minden hülyeségemet. A válasza meg az én feleletem között eltelő pillanatban ezernyi változat futott át agyamon, hogyan is reagálhatnék ártatlan vallomására. Elüthettem volna egy kacajjal, félreérthettem volna, s hivatkozhattam volna jó egészségemre, vagy csak megmagyarázhattam volna, miért képtelenség, hogy engem szeressen. De a válaszom gyorsabb volt, mint az agyam, és most már hiába gondolkozom egyre, hogyan s miről késtem el abban a pillanatban szájon csókoltam.

Ahogy szoktam, azon az estén is sétáltam egyet a Washington Parkban, és eltöprengtem a nap történésein. Teljesen elköteleztem magam. Már nincs visszaút, szembesülnöm kell a jövővel. Nem vagyok jó ember, még lelkiismeretes sem, de arról szó sem lehet, hogy becsapjam akár magamat, akár Tessiet. Életem nagy szenvedélye Bretagne napsütötte erdeinek földjében nyugszik. Örökre eltemetve? A Remény azt kiáltja: „Nem!” Három éve fülelek a Remény hangjára, és három éve várok arra, hogy azt a lépést halljam az ajtóm előtt. Elfelejtett volna Sylvia mindent? „Nem!”, kiáltja a Remény.

Azt mondtam, nem vagyok jó ember, így igaz, bár igazából nem vagyok afféle vígoperai rossz ember sem. Élveztem az életet, kerültem a felelősséget, ha valami örömmel kecsegtetett, azt elfogadtam, aztán sajnáltam és néha keservesen megbántam a következményeit. A festészeten kívül egyvalamit vettem csak komolyan, és az a valami most Bretagne erdeiben rejtőzött, ha ugyan nem veszett el mindörökre.

Elkéstem már azzal, hogy sajnálkozzam a délben történtek miatt. Hogy mit éreztem: szánalmat, hirtelen, szomorkás ellágyulást, vagy a kielégült hiúság nyersebb ösztöne kerekedett felül rajtam – mindegy volt már. Hacsak nem akartam megsebezni egy ártatlan szívet, nem volt kérdés, merre haladjak tovább. Az addig – minden képzelt élettapasztalatom ellenére sohasem gyanított szerelem izzása, ereje, a szenvedély mélysége nem hagyott más választást, mint hogy viszonozzam, vagy pedig eltaszítsam a lányt magamtól. Nem tudom, miért – talán, mert túlságosan gyáva vagyok, hogy másnak fájdalmat okozzak, vagy mert a komor puritanizmus módfelett idegen tőlem –‚ de elhárítottam a gondolatát is, hogy ne vállaljak felelősséget azért a meggondolatlan csókért, bár valójában időm se maradt rá, mert kinyílt szívének kapuja, és előtört az áradat. Mások, akiknek szokása, hogy teljesítsék mindenféle kötelességüket, és undok elégtételt lelnek abban, hogy boldogtalanságba döntsék magukat és minden embertársukat, talán ellenálltak volna. De nem én. Nem is mertem volna. Mintán elült a vihar, persze meg mondtam neki, hogy jobban tenné, ha Ed Burke-be lenne szerelmes, és hordaná a kő nélküli aranygyűrűt, ám erről hallani sem akart. Én meg arra gondoltam, hogy talán így van jól: ha elhatározta, hogy olyasvalakit szeret, akihez nem mehet feleségül, legyek a szerelmének tárgya inkább én. Hiszen én legalább intelligens gyöngédséggel bánok vele, és ha egyszer megunja a rajongást, itt hagyhat, amikor csak tetszik, nem jár rosszabbul. Ezt ugyanis megfogadtam magamban, még ha tudtam is, mennyire nehéz lesz majd elviselnem, Emlékeztem rá, hogyan érnek véget rendszerint a plátói kapcsolatok, és eszembe jutott, mennyire viszolyogtam az ilyen esetektől, ha csak hallottam is róluk. Tudtam, hogy a magamfajta gátlástalan embernek nagyon súlyos a teher, amit vállalok, és rettegtem a jövőtől, de pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy Tessie mellettem biztonságban van. Ha bárki másról lett volna szó, nem zavartattam volna magam holmi aggályokkal. Mert eszembe se jutott, hogy úgy áldozzam fel Tessie-t, mint akármelyik nagyvilági dámát. Farkasszemet néztem a jövővel, rezzenetlenül, és jól láttam viszonyunk egynéhány lehetséges kimenetelét. Megeshet, hogy ráun az egészre, vagy olyan boldogtalan lesz a végén, hogy kénytelen leszek vagy elvenni, vagy otthagyni. Ha feleségül veszem, mindketten boldogtalanok leszünk, én a hozzám nem illő feleséggel, ő pedig a semmilyen nőnek nem való férfival. Múltam ugyanis nemigen jogosít fel a házasodásra. Ha otthagyom, akkor vagy belebetegszik, aztán kigyógyul, és feleségül megy valami Eddie Burke-szerűséghez, vagy pedig önfejűen, meggondolatlanul elkövet valami bolondságot. Ha viszont ő unna rám, előtte a világ, csupa Eddie Burke és jegygyűrű és ikergyerek és lakás a Harlemben, és a jó ég tudja még, micsoda. Miközben a fák alatt sétáltam a Washington-diadalívnél, arra jutottam, hogy mindenekelőtt megbízható barátra kell bennem lelnie, aztán lesz, ami lesz. Hazamentem, és felvettem a gálaruhámat, mert a komódomon ott hevert egy szolidan illatosított levélke: „Várjon konflissal a művészbejárónál 11-kor”, aláírás: „Edith Carmichael, Metropolitan Színház, 189-. június 19.”

Éjfélkor vacsoráztam aznap, illetve vacsoráztunk, Miss Carmichael meg én a Solarinál, és a hajnal éppen csak bearanyozta kicsit az Emlékezés Templomának keresztjét, amikor kiléptem a Washington térre, mintán a Brusnwicknál búcsút vettem Edith-től. A parkban nem volt egy árva lélek sem, amikor átbaktattam a fák között, és rátértem a sétányra, mely a Garibaldi-szobortól vezet a Hamilton-apartmanház felé. A templom előtt ballagva észrevettem, hogy valaki ül a kőlépcsőn. Mi tagadás, a hideg futott végig a hátamon a fehér, puffadt arc láttán, s megszaporáztam lépteimet. Akkor az az ember mondott valamit, ami vagy nekem szólt, vagy csak úgy magának motyogta, nem tudom, de az biztos, hogy hirtelen fellobbant bennem a düh, amiért egy ilyen féreg meg merészel szólítani. Egy pillanatra kedvem lett volna sarkon pördülni, és a botommal szétverni a fejét, de csak mentem tovább, beléptem a Hamilton kapuján, fölmentem a lakásomba. Egy ideig hánykolódtam az ágyban, próbáltam kiverni a hangját a fejemből, de hiába. Megtöltötte az agyamat az a motyogás, mint a zsírolvasztó katlan vastag füstje vagy a rothadás bűze. Ahogy ott feküdtem és hánykolódtam, az a hang egyre tisztábban szólt a fülemben, és fokozatosan megértettem az eldünnyögött szavakat Mintha elfelejtettem volna őket, és most lassacskán jutnának eszembe. Ezt hallottam:

– Megtaláltad a Sárga Jelet?

– Megtaláltad a Sárga Jelet?

– Megtaláltad a Sárga Jelet?

Tombolt bennem a düh. Mit akart ezzel mondani? Aztán elátkoztam a fickót mindenestül, megfordultam, és elaludtam, de később sápadtan és elnyűtten ébredtem, mert ugyanazt álmodtam, mint tegnap éjjel, és jobban nyomasztott, mintsem szerettem volna.

Felöltöztem, lementem a műterembe. Tessie az ablaknál ült, de amikor bejöttem, fölállt, nyakam köré fonta karját, és ártatlanul megcsókolt. Olyan bájos, szeretni való látvány volt, hogy visszacsókoltam, azután leültem az állványhoz.

– Jó reggelt! Hová lett a tegnapi tanulmányom? – kérdeztem Tessie-n látszott, hogy felfogja, amit mondok, de nem felelt. Kutatni kezdtem a vásznak között, és odaszóltam neki:

– Siess, Tess, ki kell használnunk a délelőtti megvilágítást.

Amikor végül abbahagytam a vásznak lapozgatását, és körülnéztem a helyiségben, hol lehet a félbehagyott tanulmány, azt vettem észre, hogy Tessie még mindig felöltözve áll a paraván előtt.

– Mi a baj? – kérdeztem. – Nem vagy jól?

– De igen.

– Akkor siess.

– Azt akarod, hogy úgy álljak neked... ahogy szoktam?

Végre megértettem: új bonyodalommal kell szembenéznem. Hát persze. Elveszítettem életem legjobb aktmodelljét. Szemügyre vettem Tessie-t. Bíborvörös volt az arca. Jaj nekem! Ó, jaj! Ettünk a Tudás Fájáról, s az Éden meg a gyermeki ártatlanság már csak a múltba – mármint az ő múltjába – vesző álom.

Gondolom, feltűnt neki csalódott arckifejezésem, mert így szólt.

– Ha akarod, modellt állok neked. A tanulmány ott van a paraván mögött, ahová tettem.

– Nem – mondtam –‚ most valami újba kezdünk – azzal a szekrényhez mentem, és elővettem egy fiitterektől ragyogó, szemkápráztató mór női ruhát. Nem jelmez volt, hanem eredeti, és Tessie megbűvölten vonult vissza vele a paraván mögé. Amikor előjött, leesett az állam. Hosszú fekete haját türkizköves diadémmal fogta hátra homlokán, tincseinek vége pedig a csillogó, díszes selyemöv felett kunkorodott. Lábát hegyes orrú, hímzett papucsba bújtatta, ezüst arabeszkekkel ékesített szoknyája pedig a bokájáig ért. Csodálatosan illett hozzá az ezüsthímzéses, a telt, fémes-kék árnyalatú mellény és a türkizekkel kivarrott, rövid mór kabátka. Odajött hozzám, mosolyogva emelte föl a fejét. Én a zsebembe nyúltam, előhúztam egy aranyláncot, rajta kereszttel, és a fején át a nyakára ejtettem.

– Ez a tiéd, Tessie.

– Az enyém? – elakadt a szava.

– A tiéd. Most pedig irány a dobogó. – Ekkor sugárzó mosollyal beszaladt a paraván mögé, s nyomban előbukkant, kezében dobozka volt, rajta az én nevem.

– Este akartam odaadni, mielőtt hazamentem mondta –‚ de nem tudok tovább várni.

Kinyitottam a dobozkát. Rózsaszínű vattán egy fekete ónix kitűző nyugodott, rajta arany berakással valami különös jelkép vagy betű. Nem volt sem arab, sem kfnai, s amint később rájöt tem, egyetlen más emberi írásnak sem volt hasonló betűje.

– Nincs más, amit neked adhatnék emlékül – mondta bátortalanul.

Kínosan éreztem magam, de biztosítottam arról, hogy nagyon becsesnek tartom az ajándékát, s mindig viselni fogom. Fölerősítette zakómra, a hajtóka alá.

– Butaság volt ilyen gyönyörű holmit venni nekem, Tess – mondtam.

Nevetett.

– Nem is vettem.

Akkor honnan van?

Elmondta, hogyan találta meg az utcán, amikor egy nap a Batteryről, az Akváriumból ment haza. Hirdetést adott fel, és figyelte az újságokat, de a végén lemondott arról, hogy valaha megtalálja a tulajdonosát.

– Most télen történt – mesélte –‚ pontosan ugyanazon a napon, amikor először rám tört az a borzalmas álom a halottaskocsiról.

Eszembe jutott, mit álmodtam az éjszaka, de nem szóltam semmit, és máris száguldott a szén a friss vásznon, Tessie pedig mozdulatlanul állt a dobogóján.

III.

Másnap katasztrófák sora ért. Miközben egy felfeszített vásznat vittem át egyik állványról a másikra, a lábam megcsúszott a viaszolt padlón, és elestem. Rázuhantam a két csuklómra, és olyan kegyetlenül kimarjultak, hogy hiába próbáltam volna megtartani az ecsetet. Kénytelen voltam tétlenül fel-alá mászkálni a műteremben, méregetni a befejezetlen rajzokat és vázlatokat, míg el nem fogott a kétségbeesés. Akkor leültem, rágyújtottam, aztán malmoztam az ujjammal tehetetlen dühömben. Eső verte az ablakokat meg a templom tetejét, és a végtelen dobpergés majd’ megőrjített. Tessie az ablaknál varrogatott, időnként fölemelte fejét, és olyan ártatlan együttérzéssel nézett rám, hogy elszégyelltem az idegességemet. Kerestem, mivel foglalhatnám el magam. Kiolvastam már az összes újságot és könyvtári könyvet, de valamit muszáj volt tennem, úgyhogy odamentem a könyvszekrényeimhez, és könyökömmel kilöktem az ajtók üvegszárnyait. Minden egyes kötetet ismertem a színéről, megnéztem mindnek a gerincét, lassan böngésztem végig a könyvtáramat, és fütyörésztem, hogy valamivel jobb kedvem legyen. Már majdnem megfordultam, hogy átmenjek az ebédlőbe, amikor megpillantottam egy sárga borítójú könyvet az utolsó könyvszekrény legfelső polcán. Nem emlékeztem rá, és lentről, ahol álltam, nem tudtam kibetűzni a halványan nyomott címet, ezért átmentem a szivarszobába, és kiabáltam Tessie-nek. Ő bejött a műteremből, és felmászott a könyvért.

– Mi a címe? – kérdeztem.

– A sárga köntösű király.

Elállt a szavam. Ki tette oda azt a könyvet? Hogyan került a lakásomba. Rég tisztáztam magamban, hogy sohasem fogok belenézni, és nincs olyan erő a földön, amely rávehetett volna, hogy megvegyem. Féltem, hogy kíváncsiságom még arra csábít, hogy kinyissam, ezért még a könyvesboltokban se mentem a közelébe. Még ha éreztem volna is valami kísértést, ismerősöm, az ifjú Castaigne szörnyű tragédiája elriasztott attól, hogy akár egy pillantást vessek gonosz lapjaira. Még arra sem voltam hajlandó, hogy meghallgassam tartalmának bármilyen összefoglalását; éppenséggel soha senki nem vette a bátorságot, hogy fennhangon beszéljen a könyv második részéről, úgyhogy semmiféle fogalmam nem volt róla, mit rejthetnek azok az oldalak. Úgy meredtem a mérgező sárga kötésre, mintha kígyó volna.

– Hozzá ne nyúlj, Tessie! – szóltam. – Gyere le onnan!

Figyelmeztetésem persze fölkeltette kíváncsiságát, és még mielőtt megakadályozhattam volna, fogta a könyvet, és kacagva, táncolva belejtett vele a műterembe. Utána szóltam, de ő kaján mosollyal nézett a tehetetlen kezemre, én meg némiképp nyugtalanul eredtem a nyomába.

– Tessie! – kiáltottam, mikor a könyvtárszobába értem. – Hallgass rám, ez nem tréfa! Tedd le azt a könyvet, nem akarom, hogy kinyisd! – A könyvtár üres volt. Benéztem mindkét nappaliba, a hálószobákba, a konyhába, a mosókonyhába, végül visszamentem a könyvtárba, és nekiláttam a módszeres keresésnek. Olyan ügyesen elbújt, hogy csak fél óra múlva találtam rá a felső szinten, a tárolóban. Az ablaknál kuporgott sápadtan és némán. A sárga köntösű király a lábánál hevert, de ki volt nyitva – a második résznél. Ránéztem Tessie-re, és tudtam, hogy elkéstem. Kézen fogtam, levittem a műterembe. Kábulatban támolygott. Amikor mondtam, hogy dőljön le a heverőre, szó nélkül engedelmeskedett. Egy idő múlva behunyta szemét, mélyen és szabályosan lélegzett, de nem tudtam eldönteni, alszik-e vagy ébren van. Csendben ültem mellette sokáig, de ő nem szólalt meg, nem is rezdült, így hát végül fölálltam, és mintán beléptem a sose használt tárolóba, a jobbik kezemmel fölvettem a sárga könyvet. Ólomnehéz volt, de levittem a műterembe, letelepedtem a heverő mellé a szőnyegre, kinyitottam A sárga köntösű királyt, és elolvastam elejétől végéig.

Amikor az érzelmek szélsőségeitől kimerülten a padlóra dobtam a kötetet, és nekivetettem hátamat az ágynak. Tessie kinyitotta a szemét, és rám nézett.

Jó ideje beszélgettünk már, tompán, egyhangúan sorjáztak szavaink, amikor végre ráébredtem, hogy A sárga köntösű királyról beszélünk. Micsoda bűn ilyen szavakat leírni – kristálytiszta és áttetsző, forrásvízként gyöngyöző, zsongó szavakat, oly szavakat, amelyek szikráznak és ragyognak, mint a Medicik mérgezett gyémántjai. Mily gonosz, mily reménytelenül kárhozott az a lélek, aki e szavakkal bűvöli és bénítja meg az embereket – olyan szavakkal, melyeket megért a bölcs és a tudatlan, amelyek becsesebbek az ékszereknél, zsongítóbbak a mennyei muzsikánál, szörnyűbbek a halálnál.

Csak beszéltünk tovább, nem törődtünk a gyűlő árnyékokkal, és Tessie könyörgött, hogy szabaduljak meg a fekete ónix kitűzőtől, amelynek különös dísze az volt, amiről már tudtuk: ez a Sárga Jel. Sohase fogom megtudni, miért nem fogadtam szót, noha itt, a hálószobámban, amikor ezt a vallomást írom, szívesen tudnám, mi tartott vissza attól, hogy a Sárga Jelet letépjem mellemről, és a tűzbe vessem. Én is így akartam, biztosan, Tessie is esdekelt nekem – hiába. Leszállt az éj, vonszolódtak az órák, de mi csak mormoltunk egymásnak a Királyról és a Sápadt Álarcról, s éjfél kondult a ködbe burkolózó város tornyaiból. Szóltunk Hasturról és Cassildáról, míg odakint a vak ablaktáblákat ostromolta a köd, ahogy a felhők hullámai vonulnak, s törnek meg egyre Heli partjain.

A ház mélységes némaságba süllyedt, s a ködös utcákról egyetlen nesz sem hatolt a csöndbe. Tessie a párnák közt feküdt, arca szürke folt a komor homályban, de keze az enyémet szorongatta, és tudtam, hogy tudja, és olvasott a gondolataimban, ahogy én az övéiben, mert addigra már megértettük a Hyades titkát, és az Igazság Fantomja elűzetett. Aztán, miközben így válaszolgattunk egymásnak némán, pergőn, gondolattal gondolatra, a homályban megrezdültek az árnyak, és a távoli utcákról elhatolt hozzánk egy hang. Egyre közelebbről hallottuk a kerekek tompa nyekergését, közelebb ért, és még közelebb, aztán a kapu előtt egyszer csak megállt. Az ablakhoz vonszoltam magam, és megláttam egy fekete bóbitás halottaskocsit. A ház kapuja kinyílt, becsukódott, én reszketve az ajtónkhoz kúsztam és bereteszeltem, de tudtam, hogy nincs retesz, nincs zár, ami kívül tarthatná azt, aki eljött a Sárga Jelért. És immár azt hallottam, hogy nagyon halkan felénk tart a folyosón. És megérkezik az ajtóhoz, és érintésétől szétesik a zár. És belép. Szemem a sötétséget kémlelte, de nem láttam a jövevényt. Csak amikor éreztem, hogy hideg, puha fogása körülvesz, akkor kiáltottam, és küzdöttem halálos-tébolyultan, de a kezem mit sem ért, ő pedig letépte zakómról az ónix kitűzőt, és arcul ütött. Aztán, még estemben, hallottam Tessie halk kiáltását, és lelke Istenhez menekült, s zuhanás közben azt kívántam, bárcsak követhetném, mert tudtam, hogy a Sárga Király már kitárta rongyos köntösét, és nem kiálthatok másnak, csak Krisztusnak.

Mondhatnék többet, de nem tudom, miféle segítségére lehetnék azzal a világnak. Rajtam ember már nem segíthet, túl vagyok minden emberi reményen. Itt fekszem és írok, de már az sem érdekel, meghalok-e vagy sem, mielőtt a végére jutok. Látom az orvost, amint összeszedi porait és fioláit, és tétován, de számomra érthetően legyint a mellettem ülő derék papnak.

Roppantul kíváncsiak lesznek a tragédia minden részletére – ők, a külvilágból, ők, akik teleírják a könyveket, és milliószámra nyomtatják az újságokat, de én többet már nem írok, és gyóntatóatyám a szentség kenetével pecsételi meg utolsó szavaimat, amikor szent szolgálatát elvégezte. Lehet, hogy ők ott a külvilágban elküldik kreatúráikat a romos házakba, a halál fojtotta tűzhelyekhez, s újságjaik vértől és könnyektől híznak, de ha engem keresnek kémeik, meg kell állniuk a gyóntatófülke előtt. Tudják, hogy Tessie meghalt, és én is haldoklom. Tudják, hogyan rontottak be szobánkba a ház lakói, midőn felriasztotta őket a pokoli sikoly, hogyan találtak ott egy élőt és két holtat, de nem tudhatják, hogy mit mondott a doktor, amikor rámutatott az iszonyú, bomló halomra a földön a templom őrének ólomsápadt hullájára: „Nincs rá elmélet, nincs rá magyarázat. Ez az ember bizonyára hónapok óta halott!”

Azt hiszem, meghalok. Szeretném, ha a pap...

Széky János fordítása