Fekete Kő, A

Eredeti cím: Black Stone, The

0 1032

Szerző: Robert E. Howard • Év: 1931

A világ sötét, elfeledett zugaiban

Mondják, a Letűnt Korok rémségei most is ott járnak

És bizonyos éjjeleken feltárulnak a Kapuk

És a pokolbéli árnyakra fénysugár hull

Justin Geoffrey

 

A fenti sorokat először a nem mindennapi életet élt és szörnyű, titokzatos halált halt habókos német, von Junzt könyvében olvastam. Szerencsére módomban állt beleolvasni az általa írt Névtelen Kultuszok eredeti kiadásába, az úgynevezett Fekete Könyvbe is, amely 1839-ben Düsseldorfban jelent meg nem sokkal azelőtt, hogy a szerzőjét utolérte szörnyű végzete. A ritkaságok gyűjtői előtt nem volt ismeretlen a Névtelen Kultuszok, elsősorban annak olcsó és hibás fordítása, melyet a Bridewall kiadó jelentetett meg jogtalanul 1845-ben, és a másik, alaposan megcenzúrázott 1909-es, a New York-i Golden Gobbin Press által kiadott könyv révén. De az a kötet, amelyre én bukkantam, egyike volt a teljes, német nyelvű, nehéz bőrkötéses, rozsdásodó rézcsatos példányoknak. Kétlem, hogy manapság fél tucatnál több lenne ezekből a könyvekből, mivel kis példányszámban adták ki, és amikor híre ment a szerző különös halálának, sok tulajdonos félelmében elégette a birtokában lévő könyvet.

Von Junzt (1795–1840) egész életét a tiltott témák kutatásának szentelte, beutazta a világ minden szegletét, megszámlálhatatlanul sok titkos társaságba nyert bebocsátást, s tengernyi alig ismert és titokzatos könyvet, valamint kéziratot olvasott el eredetiben és a Fekete Könyv fejezeteiben, melyek tartalma a megdöbbentően éles elméjű magyarázatoktól a sötét titkokig terjed, olyan állítások és utalások találhatóak, melyeket olvasva a gondolkodó ember ereiben meghűl a vér. Ahogy az ember olvassa a gondolatokat, melyeket von Junzt sajtó alá mert rendezni, az a kényelmetlen érzése támad, vajon mi lehet az, amiről nem mert beszélni. Példának okáért, miféle sötét dolgokat tartalmaztak azok a sűrűn teleírt oldalak, amelyekből összeállt az a publikálatlan kézirat, melyen halála előtt szakadatlanul dolgozott, és ami szétszaggatva, szanaszét szórva hevert a becsukott és bereteszelt szoba padlóján, ahol a halott von Junztot torkán oroszlánkarmok okozta sebekkel megtalálták. A választ sohasem fogjuk megtudni, mivel a szerző legközelebbi barátja, a francia Alexis Ladean, miután egy éjszakán át szedegette össze a fecniket, amiket összerakott, elolvasott, majd elégetett, egy borotvával elvágta saját torkát.

Mégis, a megjelent anyag tartalma is meglehetősen félelmetes, még akkor is, ha az olvasó magáévá teszi azt az általánosan elterjedt nézetet, mely szerint a mű nem más, mint egy őrült ember fantazmagóriája. A sok különös dolog közt egy feljegyzésre bukkantam a Magyarország hegyei között található Fekete Kőről, mely köré oly sok sötét legenda szövődött. Von Junzt nem foglalkozott behatóan a Kővel, hátborzongató munkája a barbár istenimádat kultuszaira és azok tárgyaira vonatkozott, melyekről azt állította, hogy még akkoriban is léteztek, és a műből az derült ki, hogy a Fekete Kő valamiféle utasítást jelképezett, vagy már eltűnt és évszázadok óta feledésbe merült. Ennek ellenére úgy emlegette, mint a kulcsok egyikét ezt a kifejezést sokszor alkalmazta különböző utalásokban –‚ és ez volt az egyik homályos pont a művében. Junzt néhány sorban említette azt a különös látványt, mely Szentivánéjkor a monolit körül látható. Felhozta Otto Dostman elképzelését is, miszerint a monolit a hunok inváziójának idejéből származik, és azért állították fel, hogy emlékeztessen Attilának a gótok felett aratott győzelmére. Von Junzt ezt követően kapásból megcáfolta ezt a teóriát anélkül, hogy bármilyen, az állítást cáfoló tényt közölt volna, egész egyszerűen annyi megjegyzést téve, hogy a Fekete Kő eredetét a hunoknak tulajdonítani nagyjából annyira logikus gondolat, mint azt feltételezni, hogy a Stonehenge Hódító Vilmos műve.

A téma rendkívül régi mivoltára utaló célzás roppant módon felkeltette az érdeklődésemet, és némi nehézség árán sikerült helyreállítanom Dostmann Bukott birodalmak maradványai (Berlin, 1809, Der Drachenhaus Press) című könyvének egyik patkányrágta, málladozó példányát. Nagyot csalódtam, amikor rájöttem, hogy Dostmann még von Junztnál is kisebb terjedelemben foglalkozott a Fekete Kővel, az egész témát kitárgyalta néhány sorban, a Követ egyszerűen csak ősi kődarabnak nevezte, mely nézete szerint viszonylag újabb kori eredettel bírt, nem úgy, mint a kisázsiai görög-római romok, amik az ő kedvenc témáját jelentették. Dostmann elismerte, hogy nem tudott magyarázatot adni a monoliton található megrongálódott írásjegyekre, de kijelentette, hogy azok mongol eredetűek. Annak ellenére, hogy nem sokra mentem Dostmann munkájával, legalább említést tett egy, a Fekete Kő szomszédságában található faluról, Stregoicavarról, melynek baljóslatú nevét nagyjából Boszorkány városra lehetne fordítani.

Az útikönyvek és útleírások alapos tanulmányozása sem szolgált további információkkal – sok térképen nem is jelölték a nevét –‚ Stregoicavar egy vad, gyéren lakott vidéken feküdt, távol az arra látogató kirándulók ösvényeitől. Szerencsére Dornly Magyar folklór című munkájában rábukkantam a monolitra. Az álmok rejtélyeiről szóló fejezetben említést tesz a Fekete Kőről, és elmesél néhány szörnyű babonát, melyek a Kőhöz fűződnek, külön kiemelve azt a hiedelmet, miszerint ha valaki a kő szomszédságában alszik, attól fogva örökösen rettenetes rémálmok fogják gyötörni. A szerző idézett még a parasztok regéiből, melyek a túlságosan kíváncsi emberekről szóltak, akik megkockáztatták, hogy elmennek Szentivánéjkor a Fekete Kőhöz, és dühöngő őrültekként haltak meg, mert láttak valamit a monolitnál.

Ez volt minden, amit Dornlytól megtudhattam, mégis az érdeklődésemet csak még jobban felcsigázta az, hogy megéreztem a Kőből áradó baljóslatú aurát. A sötét múlt kísértése, a Szentivánéjen időről-időre megismétlődő természetfeletti események megérintették a bensőmben szunnyadó ösztönt, mint amikor az ember szinte érzi, mintsem hallja az éjszakában hömpölygő sötét, földalatti áramlatot.

És egyszerre rájöttem a Kő és az őrült költő, Justin Geoffrey egyik különös és fantasztikus, A monolit népe című költeménye közötti összefüggésre. Miután utánanéztem a versnek, megtudtam, hogy Geoffrey valóban az idő tájt írta, amikor Magyarországon utazgatott, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy a Fekete Kő volt az a monolit, amelyre furcsa versében célzott. Ahogy újra elolvastam a verssorokat, ismét éreztem azokat a különös, bizonytalan, bizarr és a tudatalattimban lezajló sugallatokat, melyekre már akkor felfigyeltem, amikor először olvastam a Kőről.

Kerestem egy helyet, amely alkalmasnak látszott egy rövid vakáció eltöltésére, és döntöttem. Stregoicavarba mentem. Egy ősrégi vonaton utaztam Temesvártól – legalábbis az én megítélésem szerint – meglepő távolságra, és egy postakocsiban végigült háromnapos zötykölődéssel eljutottam a kicsiny faluba, mely egy gazdag völgyben feküdt, fenn a fenyőkkel borított hegyek között.

Maga az utazás eseménytelen volt, de az első napon keresztülutaztunk a régi, schomvaali csatamezőn, ahol a bátor, lengyel-magyar lovag, Boris Vladinoff gróf hősiesen, ám hiábavalóan feltartóztatta a Fényességes Szulejmán győzedelmes seregeit, amikor a szultán 1526-ban végigsöpört Európán.

A postakocsi hajtója rámutatott egy közeli dombon lévő hatalmas, málladozó kőhalomra, amely alatt, mondta, ott hevernek a bátor gróf csontjai. Eszembe jutott egy részlet Larson Török háborúk című művéből; „az összecsapás után (melynek során a gróf maroknyi csapatával visszaverte a törökök előőrsét) a gróf ott állt a hegyen, a régi kastély félig lerombolt falai alatt és utasításokat adott az embereinek. Az egyik katonája egy kis, lakkozott ládikát vitt oda hozzá, amit a híres török történész-írótól, Selim Bahadurtól szedtek el, aki életét vesztette a harc során. Vladinoff gróf kivett egy pergamen tekercset a ládikóból, és olvasni kezdte, de néhány sor után elsápadt, és anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, visszatette az iratot, és a dobozkát a köpenye mélyére süllyesztette.

Szinte ugyanabban a pillanatban történt, hogy egy lesben álló török üteg hirtelen tüzet nyitott, és a lövedékek az ősi kastélyba csapódtak, a magyarok pedig rémülten nézték, ahogy a falak összeomlanak, és teljesen maguk alá temetik a bátor grófot. A vezetőjétől megfosztott hősies kis sereget szétverték, és az elkövetkezendő, háborúkkal terhes években soha nem kerültek napvilágra a főnemesi csontok. A manapság ott élők megmutatják a Schomvaaltól nem messze található hatalmas, málladozó romhalmazt, amely alatt szerintük ott nyugszik mindaz, amit az eltelt évszázadok Boris Vladinoff grófból meghagytak.

Stregoicavart egy álmodozó és álmosító kis falunak találtam, mely nyilvánvalóan rácáfolt baljóslatú nevére. Elfeledett porfészek volt, amely fölött nyom nélkül szálltak el az évek. A szokatlan házak, a divatjamúlt öltözködés és az emberek viselkedése ugyanolyan volt, mint évszázadokkal azelőtt. A falucska lakói barátságosak és jóindulatúan – de nem tolakodóan – kíváncsiak voltak annak ellenére, hogy a külvilágból érkezett látogatók ezen a vidéken rendkívüli eseménynek számítottak.

– Tíz évvel ezelőtt jött hozzánk egy másik amerikai és néhány napot a faluban töltött – mondta a fogadós, akinél megszálltam. – Fiatal fickó volt, amolyan csodabogár – motyogta magának a férfi –‚ úgy vélem, költő lehetett.

Tudtam, hogy csakis Justin Geoffrey-ról lehetett szó.

– Igen, költő volt – válaszoltam –‚ és írt is néhány verset arról a nevezetességről, ami innen nem messze található.

– Tényleg? – Szállásadóm érdeklődése megélénkült. – Akkor hát, mivel az összes költő furcsán beszél és viselkedik, az az ember igen sokra vihette, mert ezekben a dolgokban nem láttam hozzá hasonlóan furcsa embert eddigi életemben.

– Tudja, hogy van az a művészeknél – feleltem. – Őt is azután ismerték el igazán, amikor már eltávozott az élők sorából.

– Ezek szerint meghalt?

– Sikoltozva hagyta el az árnyékvilágot öt évvel ez előtt egy bolondok házában.

– Ó, de szomorú, milyen szomorú! – sóhajtozott együtt érzőn a fogadós. – Szegény fiú, túl sokáig nézte a Fekete Követ.

A szívem nagyot ugrott, de lepleztem mohó kíváncsiságomat, és közömbösen így szóltam.

– Már hallottam valamit erről a Fekete Kőről, valahol a falu közelében van, ugye?

– Közelebb, mint ahogy az istenfélő népek szeretnék – felelte. – Nézze! – Odahúzott egy csipkés ablakhoz, és felmutatott a mélykék hegyek fenyvesekkel borított lejtőire. – Látja annak a kiugró sziklának a csupasz felületét, azon túl áll az az átkozott Kő. Bárcsak porrá zúznák, és a port beleszórnák a Dunába, hogy eljusson a legmélyebb óceán fenekére! Néhányan már megpróbálták elpusztítani azt a valamit, de minden emberre, aki kalapáccsal vagy sulyokkal esett a Kőnek, pokoli halál várt... Így hát manapság az emberek inkább oda se mennek.

– Mitől származhat az ördögi ereje? – kérdeztem kíváncsian.

– Démonok lakják azt a dolgot – felelte nyugtalanul és borzongatóan a férfi. – Gyermekkoromban ismertem egy fiatal embert, aki odalentről jött, és csak nevetett a mondáinkon, s a vakmerősége akkora volt, hogy Szentivánéjen elment a Kőhöz, aztán hajnalban tántorgott be a faluba megnémulva és őrülten. Valami elborította az elméjét és lepecsételte az ajkait egészen halála napjáig, amely nemsokára bekövetkezett; ha beszélt is, csak rettenetes szitkokat szórt vagy nyálát csorgatva hebegett.. A saját unokaöcsém még egészen apró korában eltévedt a hegyekben, és elaludt a fák között közel a Kőhöz, és még most, férfikorában is rossz álmok gyötrik, amiktől időnként borzalmas éjszakákat művel a sikolyaival, és amelyekből az egész testét elborító hideg verejtékkel szokott felriadni.... De beszéljünk valami másról, uram, nem vezet az jóra, ha ezekről a dolgokról sokat fecsegünk!

Megjegyeztem,hogy milyen régi a fogadó, és a tulajdonos büszkén válaszolta.

– Az alapjait több mint négyszáz éve rakták le, és az egyetlen eredeti épület volt a faluban, amely nem égett porig, amikor Szulejmán serege átviharzott a hegyeken. Úgy mondják, akkoriban ezen a helyen... abban a házban, ami ugyanezen az alapon állt... volt az író Selim Bahodur főhadiszállása, amíg a katonák elpusztították a környező vidéket.

Így tudtam meg, hogy Stregoicavar mostani lakói nem leszármazottai azoknak az embereknek, akik az 1526-ban bekövetkezett török támadás előtt itt éltek. A győzedelmes mozlimok egyetlen embernek sem kegyelmeztek sem a faluban, sem a környéken, amikor áthaladtak a vidéken. Egyetlen vérvörös, gyilkos öldöklésben eltörölték a föld színéről a férfiakat, az asszonyokat és a gyermekeket, nyomukban óriási területen egy néma és teljesen kihalt táj maradt. Stregoicavar jelenlegi lakói a lenti völgyekből betelepült szívós emberek leszármazottai voltak, akik akkor érkeztek a lerombolt faluba, amikor a törökök elvonultak.

Szállásadóm minden különösebb harag nélkül beszélt az őslakosok kiirtásáról, és rájöttem, hogy az ősei, akik a hegyek lábától érkeztek, sokkal gyűlölködőbben és nagyobb undorral néztek a hegylakókra, mint a törökökre.

A fogadósnak meglehetősen bizonytalan elképzelése volt ennek az ellenségeskedésnek az okairól, csupán annyit mondott, hogy Stregoicavar elpusztított lakói többször is titkos rajtaütéseket hajtottak végre a völgyben lakókon, s ilyenkor lányokat és gyermekeket raboltak. Azonkívül elmesélte, hogy nem ugyanaz a vér folyt az ereikben, mint az ő fajtájáéban; az eredeti, robosztus szláv-magyar faj elvegyült és házasságok révén összekeveredett egy elkorcsosult őslakos fajtával, míg a fajok összeolvadtak, és létrehoztak egy visszataszító embertípust. Arról halvány sejtelme sem volt, hogy kik voltak ezek a „keverékek”, de határozottan állította, hogy „pogányok” voltak és ősidők óta a hegyekben éltek, már jóval a hódító népek eljövetele előtt.

Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek a babonának; ha jobban belegondolunk, remekül párhuzamba állítható a kelta törzsek és a mediterrán népek összeolvadásával a Galloway hegyekben, és a belőlük származó keverék fajjal, amelynek piktekként oly’ jelentős rész jutott a skót legendákban. Az időnek van valamiféle különleges rövidítő hatása a néphagyományra éppúgy, ahogy a piktek regéi összefonódtak egy ősibb mongol faj legendáival, míg napjainkban a pikteknek tulajdonítják a zömök, primitívek visszataszító külsejét, akiknek néhány jellemvonása az elbeszélésekben beépült a pikt legendakörbe, aztán megfeledkeztek róluk; ezért úgy éreztem, hogy Stregoicavar első időszakának feltételezett kegyetlensége visszavezethető ősibb, elavult, a megszálló hunokkal és mongolokkal kapcsolatos mítoszokhoz.

Megérkezésem utáni reggelen végighallgattam házigazdám gondterhelt hangon előadott útmutatásait, és elindultam megkeresni a Fekete Követ. A fenyők borította emelkedőkön megtett néhány órás gyaloglás után eljutottam az egyenetlen felszínű, tömör kősziklához, amely meredeken kiugrott a hegyoldalból. Egy szűk, kanyargós ösvény vezetett a tetejéhez, és ahogy felkapaszkodtam rajta, átláttam a völgyben békésen elterülő Stregoicavar felett, amely mintha csak szendergett volna, a kék hegyektől őrizve mindkét oldalon. Egyetlen kunyhó vagy ember jelenlétére utaló jel sem látszott a talpam alatt lévő szikla és a falu között. Néhány elszórt tanyát vettem észre a völgyben, de azok is Stregoicavar túloldalán feküdtek; a település szinte elhúzódni látszott a Fekete Követ eltakaró komor lejtőktől.

A sziklák teteje egy fával sűrűn borított fennsíknak bizonyult. Utat vágtam a sűrű növényzetben, és hamarosan egy széles tisztásra érkeztem; a nyiladék központjában ott magasodott a Fekete Kő égbenyúló alakja.

Nyolcszögletű volt, magassága mintegy tizenhat láb, a vastagságát nagyjából másfél lábnyinak véltem. Valaha minden bizonnyal féltő gonddal csiszolhatták, most azonban sűrű ütésnyomok borították, mintha csak barbár erők le akarták volna dönteni, de a kalapácsok szinte semmi más kárt nem tettek, mint kipattintottak néhány apró szilánkot és megrongálták az írásjegyeket, amelyek egykor szemmel láthatóan spirál alakban haladtak körbe-körbe az oszlopon egészen a csúcsáig. Az aljától tíz láb magasságig szinte teljesen megsemmisültek a jelek, ezért nagyon nehéz volt megtalálni a nyomvonalukat. Feljebb azonban már tisztábban látszottak. Sikerült felhúzódzkodnom egy kisebb magasságig, és közelebbről is szemügyre vehettem a jeleket. Többé-kevésbé mindegyik megsérült, mégis biztos voltam benne, hogy olyan nyelven íródtak, melyhez hasonlót addig nem találtak a földön. Meglehetősen jártas vagyok a kutatók és a filológusok előtt ismert összes hieroglifák terén, így bátran állíthatom, hogy azok az írásjegyek semmihez sem hasonlítottak, amit addig valaha olvastam, vagy amiről hallottam. A jelek közül, amiket addig láttam, talán azok a kezdetleges vésetek hasonlítottak a legjobban ezekre, melyek egy gigantikus és meglepően szimmetrikus sziklán találhatók a Yucatan egyik kihalt völgyében. Emlékszem, amikor megmutattam őket a társaságomban lévő archeológusnak, Ő kijelentette, hogy azokat vagy a természet erői hozták létre, vagy csupán néhány ráérő indián művét láttuk magunk előtt. A feltevésemre, miszerint a szikla egy réges-rég eltűnt oszlop alapja lett volna, csupán nevetéssel válaszolt és felhívta a figyelmemet a szikla méreteire, melyek azt sugallták, hogy a természet képes létrehozni építészetinek tűnő szimmetriát, mint például egy ezer láb magasságú oszlopot. A magyarázata ennek ellenére sem győzött meg.

Nem mondhatnám, hogy a Fekete Kövön lévő írásjegyek hasonlítottak a yucatani sziklán találhatókkal, mégis az egyikről eszembe jutott a másik. A monolit anyaga megint csak elképesztett. A fekete kő, melyből megalkották, tompán csillogott, és a felszíne – ahol nem érték ütések, melyek belevágtak volna – azt a különös illúziót keltette, mintha a kő félig áttetsző lett volna.

A reggel nagy részét ott töltöttem, és zavarodottan hagytam ott a monolitot. Egyetlen olyan tárgyat sem találtam a világon, amely hasonló lett volna hozzá. Úgy tűnt, mintha idegen kezek emelték volna nagyon régen, a kíváncsi tekintetektől elzártan.

Úgy tértem vissza a faluba, hogy érdeklődésem egy csöppet sem lanyhult. Most, hogy láttam azt a furcsa valamit, még jobban kínzott a vágy, hogy alaposabban megvizsgáljam a jelenséget, hátha megtalálom a választ arra, vajon miféle rejtélyes kezek és milyen titokzatos célból állították fel a Fekete Követ oly' sok emberöltővel ezelőtt.

Felkutattam a fogadós unokaöccsét, és kikérdeztem az álmairól, ám ő bizonytalan volt annak ellenére, hogy szívesen válaszolt a kérdéseimre. Nem bánta, hogy az álmairól faggattam, de egyszerűen képtelen volt tiszta képet adni róluk. Bár mindig ugyanazok az álmok ismétlődtek és kibírhatatlanul borzalmas élményt jelentett átélni őket, amikor ébren volt, nem emlékezett semmire belőlük. Csupán mint zűrzavaros rémálmok rémlettek fel az emlékezetében, melyeken át hatalmas tüzek lángnyelvei csapkodtak és egy fekete dob pufogott szakadatlanul. Mindössze egyetlen dolgot látott, a Fekete Követ, de azt sem a hegy lejtőjén, hanem egy óriási, fekete kastély egyik templomtornyaként az égnek meredve.

Ami a többi falubelit illeti, úgy vettem észre, nem túlzottan rajongtak az ötletemért, hogy a Kőről beszélgessünk, ez alól csak a tanító – egy meglepően művelt férfi – volt kivétel, aki egymaga több időt töltött a falun kívüli világban, mint a többi falusi együttvéve.

Roppant érdekesnek találta von Junztnak a Kőről szóló feljegyzéseit, melyeket elmondtam neki, és a legmesszebbmenőkig egyetértett a német szerzőnek a monolit feltételezett korával kapcsolatos nézetével. Ő úgy vélte, hogy valaha boszorkányok éltek a környéken, és valószínűleg az eredetileg itt élt falusiak mindnyájan tagjai voltak annak a rohamosan terjedő kultusznak, amely egykor az európai civilizáció elpusztításával fenyegetett és amelyből kialakultak a boszorkányságról szóló babonák. Állításának bizonyítására felhozta a falu valódi nevét; a helységet eredetileg nem Stregoicavarnak nevezték, és elmondta, hogy a legendák szerint az építők a Xuthltan néven illették, ami annak a helynek volt az ősi neve, ahol sok évszázaddal azelőtt a falu felépült.

Ettől a ténytől ismét valamilyen leírhatatlan szorongást éreztem. A barbár név semmilyen kapcsolatra nem utalt a szittya vagy mongol fajjal, amikhez az itteni hegyek közt valaha élt emberek normál körülmények között tartozhattak volna.

Az, hogy a völgyek magyarjai és szlávjai úgy hitték, hogy a falu első lakói a boszorkánykultusz hívői voltak, nyilvánvaló – mondta a tanító – abból is, hogy miként nevezték a falut s ez a név mindig fennmaradt még azután is, amikor a törökök legyilkolták a régebben letelepedetteket, s a falut újjáépítették egy tisztább vérű és sokkal életerősebb emberfaj képviselői.

A tanító nem tartotta valószínűnek, hogy a kultusz hívői emelték az oszlopot, de azt szilárdan állította, hogy azok az emberek a vallásgyakorlatuk központi helyeként használták azt, és ködös legendákat mesélt, melyek a török invázió előtti idők óta szálltak szájról-szájra. Aztán kifejtette az elképzelését, miszerint az elfajzott falusiak egyfajta oltárként használták a Követ, melyen emberáldozatokat mutattak be, áldozatként felajánlva azokat a lányokat és kisdedeket, akiket a tanító völgyben élt őseitől elloptak.

A Szentivánéjjel kapcsolatos félelmetes mítoszokat nem tekintette másnak, mint egy titokzatos istenség meghökkentő legendájának; egy olyan lényről beszélt, akit a xuthltani boszorkányemberek állítólag kántáló hangon az önkorbácsolás kegyetlen szertartásával és gyilkolással idéztek meg.

A tanító azt is elmondta, hogy Szentivánéjkor még soha nem ment el a Kőhöz, de nem félne megtenni; bármi is létezett vagy volt ott a múltban, réges-régen ráborult az idő és a feledés fátyla. A Fekete Kő manapság elveszítette a jelentőségét, s mindössze egy kapcsot jelent egy halott és senkit nem érdeklő múlthoz.

Stregoicavarba érkezésem után nagyjából egy héttel történt, hogy miközben a tanítótól visszafelé tartottam a faluba, hirtelen felismerés villant az agyamba aznap volt Szentivánéje! A tényleges időpont, amikor a Fekete Kőhöz kapcsolódó szörnyű legendák beteljesednek. Letértem a fogadó felé vezető útról, és szapora léptekkel keresztülvágtam a falun. Stregoicavarra csend borult; a falusiak korán nyugovóra szoktak térni. Senkit som láttam, miközben gyors iramban elhagytam a falut, és eljutottam az első fenyőkhöz, melyek susogó sötétséggel vonták be a hegyek emelkedőit. A kerek, ezüstös hold a völgy felett állt az égen, különös fénnyel árasztotta el a sziklákat és a kaptatókat, élesen kirajzolva a fekete árnyékokat. A fák között szél sem mozdult, mégis mindenfelé misztikus, mégis szinte kitapintható suhogás és zizegés hallatszott. Bolondos képzeletem azt sugallta, hogy az elmúlt évszázadok során biztosan ugyanilyen éjjeleken suhantak át a völgyön a seprűnyeleken lovagló meztelen boszorkányok, gúnyosan kacagó csatlósaikkal a nyomukban.

Odamentem a sziklákhoz, és furcsa izgalom lett úrrá rajtam, amikor észrevettem, hogy a csalóka holdfény olyan titokzatos külsőt kölcsönzött a köveknek, melyre eddig fel sem figyeltem. A szokatlan megvilágításban már nem természeti képződményeknek hatottak, sokkal inkább Küklopszok és Titánok emelte, csipkézett oromzat romjainak, ahogy az emelkedő síkjából kiugrottak.

Nagy nehezen sikerült kiverni a fejemből ezt a hallucinációt, feljutottam a fennsíkra, és egy pillanatig megálltam, mielőtt behatoltam a fák baljóslatú sötétségébe. Valami visszafojtott feszültség vibrált az árnyékok fölött, mint amikor egy láthatatlan szörnyeteg visszatartja a lélegzetét, nehogy elriassza áldozatát.

Elhessegettem a gondolatot, amely nem volt rendkívüli, ha figyelembe vesszük a hely hátborzongató mivoltát és ördögi hírnevét, s nekivágtam az erdőnek. Közben rádöbbentem egy sokkal kellemetlenebb dologra, nevezetesen, hogy valakik követtek, és amikor egyszer megálltam, biztos voltam benne, hogy valami nyirkos és szálldosó lény végigsúrolta az arcomat a sötétben.

Kiértem a tisztásra, és megpillantottam magasan a pázsit fölé emelkedő, sudár monolitot. A fák szélénél a sziklák felőli oldalon egy követ láttam, melynek alakja egy természetes ülőalkalmatosságot formált. Leültem rá, közben eszembe jutott, hogy ez az egész jelenet olyan volt, mintha az őrült költő, Justin Geoffrey szinte néhány perce írta volna a fantasztikus, A monolit népe című művét. A fogadós szerint Geoffrey elméje a Kő miatt borult el, azonban az őrület csírái már jóval azelőtt termékeny talajra hullottak a költő elméjében, mielőtt Stregoicavarba érkezett.

Rápillantottam az órámra, a mutatók állása szerint nemsokára itt volt az éjfél. Hátradőltem, és vártam a hamarosan bekövetkező, kísérteties jelenésre. A fenyők ágai között gyenge fuvallat támadt, melynek hangja olyan volt, mintha halk, láthatatlan dudák félelmetes és pokoli hangja szólt volna. A hang monotonságától és attól, hogy mereven a monolitra szegeztem a tekintetemet, szinte önhipnózisszerű állapotba kerültem, és egyre jobban elálmosodtam. Küzdöttein ellene, de az álom minden erőfeszítésem ellenére rám telepedett: a Kő lebegni és táncolni látszott, s a szemem láttára furcsán megcsavarodott, aztán elaludtam.

Kinyitottam a szemem, és megpróbáltam felállni, mégis fekve maradtam, mintha egy jeges kéz visszatartott volna. Dermesztő félelmet éreztem. A tisztás már nem volt üres. Különös emberek néma serege népesítette be, és tágra nyílt szemmel barbár ruhák részleteit láttam, melyekről csak annyit tudtam megállapítani, hogy még ezen az isten háta mögötti vidéken is ósdinak és elfeledettnek számítottak. Arra gondoltam, bizonyára a falubeliek jöttek el valamilyen egzotikus gyűlésre, azonban a következő pillantás meggyőzött arról, hogy az itt lévők nem a stregoicavariak. Alacsonyabbak, sokkal zömökebbek voltak, kisebb homlokuk, szélesebb és primitívebb arcuk volt, mint a falusiaknak. Némelyikükben felfedeztem némi szláv vagy magyar jelleget, de ezek a vonások eltorzultak és belevegyültek egy általam nem ismert faj durva karaktereibe. Többen vadállatok bőreibe öltözködtek, s a férfiak és nők megjelenése egyaránt érzéki kegyetlenséget sugárzott. Féltem és irtóztam tőlük, ők azonban rám se hederítettek. Hatalmas félkörben álltak a monolit előtt, kántálni kezdtek, miközben kezüket lengették, és a törzsük ritmikusan hullámzott. Mindegyikük a Kő tetejére szegezte tekintetét, mintha ahhoz a ponthoz imádkoznának. Mindazonáltal a legkülönösebb a hangjuk tompasága volt: tőlem alig ötven yardnyira férfiak és nők százainak hallottam a hangját, ahogy egy vad énekben szárnyalt, mégis a hangok, mint egy gyenge, alig kivehető mormogás jutottak a fülembe, mintha a Tér vagy az Idő mérhetetlen mérföldjein túlról érkeznének.

A Kő előtt egy fémüst állt, melyből undorító, sárgás fist gomolygott kifelé furcsán imbolygó és kígyózó áramlással a Fekete oszlop körül, mint egy óriási, anyagtalan kígyó.

Az üst egyik oldalánál két alak hevert; egy fiatal, teljesen csupasz, összekötözött kezű és lábú lány, és egy szemmel láthatóan alig pár hónapos csecsemő. A másik oldalon egy borzalmas kinézetű, vén szipirtyó kuporgott, ölében egy meghökkentő, fekete dobbal, amit nyitott tenyereinek lassú, puha ütéseivel püfölt: mégsem hallottam a pufogó hangot.

A hullámzó testek üteme felgyorsult, az emberek és a monolit közé beugrott egy fiatal nő, a szemei ragyogtak, hosszú, fekete haja kibontva szálldosott. Lábujjhegyre állva szédítően pörgött, keresztül perdült a nyílt térségen és elterült a Kő előtt, majd ott feküdt mozdulatlanul. A következő pillanatban egy különös alak követte, egy férfi, akinek a derekáról egy kecskebőr csüngött és alakját teljesen eltakarta valami maszk, amely egy hatalmas farkasfejből készült, és amitől az alak úgy nézett ki, mint egy hátborzongató, rémálombeli lény, akiben egyesültek az emberi és vadállati vonások. Kezében egy fenyőágakból álló nyalábot tartott, a gallyak a vastagabb végüknél össze voltak kötözve, és a holdfény megcsillant egy súlyos aranyláncszemekből lévő nyakláncon.

Egy kisebb, az előzőtől különálló lánc is volt ott, ami a másikhoz tartozónak tűnt, mégsem volt az.

Amikor a szörnyűséges teremtmény számtalan groteszk ugrással és szökelléssel átügetett a tisztáson, az emberek hevesen rázni kezdték a kezüket, és mintha a hangerejüket is megkettőzték volna. Ahogy a férfi odaért a monolit előtt heverő nőhöz, ütlegelni kezdte a vesszőnyalábbal, az pedig felpattant, és pörögve elkezdte egy tánc vad lépteit, melyek a leghihetetlenebbek voltak, amit valaha láttam. Kínzója vele együtt táncolt, ugyanúgy vonaglott és ugrált, miközben kegyetlen ütéseivel szakadatlanul csépelte a nő meztelen testét. Minden ütésnél ugyanazt a szót kiáltotta újra és újra, a körülállók pedig megismételték a kiáltást. Láttam, ahogy az ajkaik mozogtak, és most a hangjuk gyenge, távoli mormogása belevegyült egy messzi ordításba, mely egyre csak ismétlődött, míg végül egy nyálcsorgatásos extázissá változott. Arra, hogy mi volt az a szó, nem tudtam rájönni.

A két, őrült táncos szédítően pörgött, miközben az őket figyelők még mindig az eredeti helyükön állva, himbálózó felsőtesttel és hullámzó kézzel követték a pár táncának ritmusát. Az ugráló papnő szemében egyre jobban lángolt az őrület lángja és visszatükröződött az öt nézők szembogarában. Az extatikus tánc örvénylő őrülete hevesebbé és még féktelenebbé változott, valami állati és obszcén dologgá fajult, miközben a vén banya egyre csak vonyított, és úgy verte a dobját, mint egy őrült, a gallyak pedig démoni hangok kíséretében zuhogtak a nő testére.

A táncos lábából már szivárgott a vér, ő azonban, mintha nem is érezte volna a csapásokat, szinte ösztönzésnek fogta fel a további borzalmas mozdulatok szörnyűségeihez; ahogy beugrott a sárga füst közepébe, amely most úgy tekergőzött, mint egy vékony csáp, szinte átölelte a két ugráló alakot –‚ úgy tűnt, hogy eggyé vált a bűzös köddel, ami mögé elrejtőzött. Aztán, ahogy előbukkant belőle, szorosan a nyomában az őt ostorozó vadállati alakkal, egy leírhatatlan, elemi erejű, őrült mozgásba kezdett, és a tébolyult hullámzás tetőfokán hirtelen rázkódva és zihálva a fűre rogyott, mintha az emberfeletti erőfeszítés minden erejét kiszívta volna. A csapások töretlen hevességgel és erővel zuhogtak rá, és a nő a hasán csúszva elkezdett az oszlop felé kúszni. A pap – ahogyan elneveztem – követte és közben teljes erőből ostorozta az előtte vonagló, védtelen testet, melynek útját széles vércsík jelezte a letaposott földön. Végül a nő odaért a kőhöz, zihálva megragadta, karjával átölelte, és egy tébolyult, szentségtörő imádat csókjaival árasztotta el a rideg kőtömböt.

A bizarr külsejű pap hatalmasat ugrott a levegőbe, elhajította a véráztatta vesszőköteget, és a bálványimádók üvöltve és habzó szájjal, foggal-körömmel egymásnak estek, az állati szenvedélytől vakon szaggatták egymás ruháját és testét. A pap kinyújtott karjába kapta a csecsemőt, és újból azt a bizonyos nevet kiáltva a magasba hajította a síró kisdedet: a parányi agyvelő egy borzalmas foltot hagyva maga után szétloccsant a monolit fekete felületén. A félelemtől reszketve néztem, ahogy az a szörnyeteg puszta, állatias ujjaival széttépi a kicsiny testet, és tenyérnyi vércsomókat hajít az oszlophoz, aztán a vérvörös, széttépett tetemet belehajította a fémüstbe, amitől a láng és a füst egy karmazsin záporban kihunyt, miközben az őrjöngő, elállatiasodott emberek egyfolytában üvöltötték a Nevet. Aztán, mint akikbe villám csapott, mindnyájan elterültek, tekeregtek a földön, mint a kígyók, mialatt a pap diadalittasan széttárta vértől mocskos kezét. Kinyitottam a számat, hogy világgá ordítsam félelmemet és iszonyatomat, de mindössze egy halk nyöszörgés hagyta el az ajkaimat: a monolit tetején ugyanis ott kuporgott egy hatalmas, óriási varangyhoz hasonló valami!

A lényt hátulról megvilágító holdfényben láttam felfúvódott, undorító és imbolygó körvonalát és az ábrázatában – ott, ahol a természet más teremtményeinek lenni szokott – ülő óriási, pislogó szemeit, melyek visszatükrözték az összes bujaságot, mérhetetlen mohóságot, obszcén kegyetlenséget és szörnyű gonoszságot, melyek ott ólálkodtak az emberiség körül, amióta csak őseink tétován és csupaszon mászkáltak a faágak között. Ijesztő szemében, mint egy tükörben megjelent az összes szentségtörő dolog és hitvány titok, melyek a napfénytől elbújva ott lapultak a tenger borította városokban és az ősi barlangok sötétjében. És láttam a szörnyűséget, ahogy az elvetemült rítus, a szadizmus és a kiömlött vér megidézte a hegyek némaságából ezt a rémséget, amely most mereven bámult és laposakat pislogott az őt imádó, önmagukból kivetkőzött emberekre, akik visszataszító alázattal csúsztak-másztak előtte.

Ekkor az állatmaszkos pap iszonyatos kezébe kapta a megkötözött és szánalmasan vonagló lányt, s odatartotta a monoliton tanyázó borzalmas lénynek. És amikor az a förmedvény kéjesen és nyálát csorgatva állkapcsával megérintette a lányt, valami megpattant az agyamban, és egy megváltást jelentő ájulásba zuhantam.

Csendes, fehér színű hajnal ült a tájon, amikor kinyitottam a szemem. Az éjszaka eseményei végigszáguldottak az agyamon, ettől felpattantam, aztán elképedve körülnéztem. A monolit némán, titkait magába zárva magasodott a gyepszőnyeg fölé, amely zölden és érintetlenül hullámzott a reggeli szélben. Néhány gyors lépéssel átvágtam a tisztáson; itt ugráltak és lépdeltek a táncosok, amitől a földfelszín szinte teljesen csupasszá vált, és itt vonaglott a Kőhöz vezető, kínokkal teli útján, vérző testtel a papnő. Mégis, egyetlen vércseppet sem találtam az érintetlen füvön. Reszketve pillantottam a Kőnek arra az oldalára, melyen a kegyetlen pap szétloccsantotta az ellopott csecsemő koponyáját; azonban ott sem láttam se egy sötét foltot, se borzalmas maradványokat.

Álom! Csupán egy lázas rémálom lehetett, vagy valami hasonló, vontam meg a vállamat. Mégis, milyen élénk emlékképek egy álomhoz képest!

Csendben visszatértem a faluba, és anélkül, hogy bárki is észrevett volna, bementem a fogadóba. Aztán leültem, és elgondolkodtam az éjszaka történt különös eseményeken. Egyre inkább hajlottam arra, hogy elvessem az álom gondolatát. Amit láttam, csupán illúzió volt, és nyilvánvalóan semmiféle anyagi valóságtartalma nem volt. Mégis úgy gondoltam, hogy aminek szemtanúja voltam, az egy, a múltban tényleg megtörtént esemény lehetett. De hogyan győződhetnék meg róla? Mi a bizonyíték arra, hogy tényleg förtelmes kísérteteket láttam, és ez a rémálom nem csupán az agyam szüleménye?

És ebben a pillanatban, mintegy válaszként a kérdésemre, egy név villant az agyamba: Selim Bahadur neve! A legenda szerint ez az ember – aki azonkívül, hogy író volt, harcolt is – irányította Szulejmán seregének azon részét, amelynek tagjai elpusztították Stregoicavart; meglehetősen logikusnak látszott, és ha így történt, Bahadur a letarolt vidékről egyenesen a véráztatta schomvaali mezőre és ezzel együtt saját végzetébe indult. Hirtelen felkiáltottam, és felpattantam: az a kézirat, amit a halott töröktől zsákmányoltak és amely Boris grófot úgy elborzasztotta, vajon nem tartalmaz-e valamilyen magyarázatot arra vonatkozóan, hogy mit is találtak Stregoicavarban a hódító törökök? Mi más is lehetett, ami megtépázta a kalandor természetű lengyel acélos idegeit? És minekutána a gróf csontjait soha nem hozták napvilágra, mi lehetne biztosabb annál, minthogy az a lakkozott szelence, benne titokzatos tartalmával, még mindig ott rejtőzik a Boris Vladinoffot eltakaró romok alatt? Lázasan csomagolni kezdtem.

Három nap múlva egy, a régi csatamezőtől néhány mérföldnyire fekvő kis faluban voltam, és amikor felkelt a hold, megfeszített erővel dolgoztam az előttem magasló kőhalmazon, mely a dombot koronázta. Fárasztó robotolás volt, és ahogy most visszagondolok rá, nem is értem, miként voltam képes megállás nélkül dolgozni holdkeltétől egészen a hajnal beköszöntéig. Éppen felkelt a nap, amikor félredobtam a legutolsó kődarabot, és megpillantottam mindazt, ami Boris Vladinoff grófból megmaradt; mindössze néhány szánalmas, széttöredezett csontdarabot, s közöttük – összetörve és az eredeti alakját régen elveszítve – ott feküdt egy dobozka, melynek lakkozott felszíne évszázadokon át megvédte a teljes pusztulástól.

Őrült mohósággal kaptam a kezembe, és amikor visszatértem fogadóbeli szobámba, kinyitottam a ládikát, és megpillantottam a viszonylag épségben megmaradt pergament; volt ott még valami, egy kicsiny, selyembe csomagolt, guggoló figura. Szinte szétvetett a vágy, hogy megfejtsem a megsárgult lapok titkát, fáradságom azonban meggátolt ebben. Amióta elhagytam Stregoicavart, szinte alig aludtam valamit, és az elmúlt éjszaka emberfeletti erőfeszítései most hirtelen erőt vettek rajtam, és letepertek. Testem akaratom ellenére – végighevert az ágyon, és napnyugtáig egyfolytában aludtam,

Ébredés után bekaptam pár falatot, aztán a gyertyám imbolygó fényénél nekiláttam elolvasni a pergamenen sorakozó, a török íráshoz hasonló betűket. Nehéz feladatnak bizonyult, mivel nem ismerem alaposan a nyelvet és a szöveg archaikus stílusa is zavaróan hatott rám. Mégis, ahogy a szöveggel kínlódtam, egymás után ragadott magával egy-egy szó vagy kifejezés, s lassanként egy egyre fokozódó, alattomos félelem kezdett úrrá lenni rajtam. Minden erőmet az olvasásra összpontosítottam, és ahogy a történet mind világosabbá és érthetőbbé vált, úgy fagyott meg fokozatosan ereimben a vér, égnek állt a hajam, nyelvem pedig kiszáradva tapadt a szájpadlásomhoz.

Végül, amikor a szürke fényű hajnal sugarai keresztüllopakodtak szobám csipkével elfüggönyözött ablakán, letettem a kéziratot, azután kezembe vettem, majd kibontottam a kis selyemdarabba göngyölt tárgyat. Amint olvasástól kimerült szememmel a figurát vizsgáltam, már tudtam róla az igazságot, annak ellenére, hogy a szörnyűséges tartalmú kézirat szövegének valóságtartalmával szemben voltak bizonyos fenntartásaim.

Aztán mind a két iszonyatos tárgyat visszatettem a dobozba: addig nem nyughatom, nem alhatok egy szemhunyásnyit, nem ehetem egy falatot, amíg néhány súlyos kővel nehézzé téve, az egészet bele nem hajítom a Duna legmélyén rohanó áramlatba, ami – bárcsak úgy lenne! – visszaviszi majd azokat a pokolba, oda, ahonnan származtak.

Nem álom volt, amit Szentivánéjkor láttam ott, a Stregoicavar feletti hegyekben. Nos, ami Justin Geoffreyt illeti, ő csupán nappal tartózkodott a Kőnél, és nem is látta azokat a dolgokat, melyekről írt, ugyanis elborult elméjével végig sem bírta volna nézni azokat az iszonyatos jeleneteket. Azt, hogy az én elmém miként tudott tiszta maradni, magam sem értem.

Nem, nem álom volt, aminek szemtanúja voltam; egy undorító csőcselék felvonulását láttam, olyan réges-rég elhunyt bálványimádók voltak ott, akik a pokolból érkeztek, hogy ugyanúgy, mint régen, hódoljanak istenük előtt; kísérteteket láttam szellemekhez imádkozni. A pokol ugyanis régóta magának követelte az ő ocsmány istenségüket.

Arról sejtelmem sincs, miféle undorító alkímia vagy istenkáromló varázslat tárta fel a Pokol Kapuit azon a baljóslatú éjszakán; mindenesetre a szemeim mindent láttak. És azt is tudom, hogy nem élő teremtmények gyűltek ott össze, mivel a Selim Bahadur nagybecsű keze által írt kézirat részletesen beszámolt arról, mit is találtak ő és a fosztogató katonák Stregoicavarban; és végigolvastam a legapróbb részletekbe menő leírást. Az istenkáromló gyalázkodásokat, melyeket a kínzások csaltak az üvöltő bálványimádók ajkaira; és olvastam az elveszett, rettenetes barlangról, odafent a hegyek közt, ahol a rémült törökök bekerítettek egy hatalmas, felfúvódott, vízben dagonyázó, varangyszerű állatot, amit aztán elpusztítottak a tűz, a Mohamed által megáldott ősi kard és olyan ráolvasások segítségével, melyek már akkor is régiek voltak, amikor Arábia a kialakulásának kezdetén járt. És még a rettenthetetlen Selim keze is megremegett, amikor a monstrum kataklizmatikus, földet rengető halálüvöltéseiről írt, arról az állatról, amely nem egyedül múlt ki, hanem az életére törő katonák felét magával vitte a túlvilágra olyan körülmények között, melyekről Selim nem akart vagy nem tudott részletekkel szolgálni.

És a selyemdarabba csomagolt arany szobrocska ezt a lényt ábrázolta, és Selimhez úgy került, hogy a férfi az állatmaszkos, sátáni főpap nyakában lógó aranyláncról szakította le.

Szó ami szó, a törökök fáklyái és csillogó pengéi alaposan tisztára söpörték a gonosz völgyet! Micsoda jelenetet láthattak azok a komor hegyek, amikor végignézték a letűnt évszázadok sötét dolgait és feneketlen mélységeit! Nem, nem attól a varangyszerű lénytől borzongtam az éjszakában. Ő a pokolhoz volt láncolva a visszataszító hordájával együtt, és csak egy órára engedik szabadon az év legkülönösebb éjszakáján, amint azt én is láthattam. És az éjszaka elmúltával az őt imádókból sem marad senki.

Mindazonáltal, azzal is tisztában kellett lennem, hogy az ehhez hasonló jelenségek képesek keményen ráülni az emberek lelkére; ettől a gondolattól hideg veríték lepte el a homlokomat, úgy éreztem, nem merek még egyszer belenézni von Junzt irtóztató soraiba. Most ugyanis megértettem az író által folyton ismételgetett kulcsszavakat! Igen! Kulcsok A Külső Világokhoz, kapcsolatok egy iszonyatos múlttal, és – ki tudhatja – talán szörnyű hatással vannak a jelenre is. És megértettem, miért látta álmában a fogadós unokaöccse a Fekete Követ egy küklopszi fekete kastély templomcsúcsának. Ha egyszer akad majd néhány ember, akik ásatásokat folytatnak azokban a hegyekben, hihetetlen dolgokra fognak bukkanni a lejtők felszíne alatt. Ugyanis a barlang, ahol a törökök csapdába ejtették azt a... valamit, valójában nem is barlang volt, és beleborzongtam, ahogy az évezredek mérhetetlen áramlatára gondoltam, mely bizonyára ott húzódik a jelen és azon időpont között, amikor a föld megrázta magát, és hullámként feltornyosult; elképzeltem a kék hegyeket, ahogy felemelkedtek, maguk alá temetve hihetetlen dolgokat. Talán nincs is ember, aki valaha megkísérelné kitépni a földből azt az iszonyatos oszlopot, amit az emberek a Fekete Kőnek neveznek! A Kulcs! Ez az, ez a Kulcs, egy elfeledett rettegés jelképe. A rettegés, mely eltűnt a pokol tornácán, ahonnan iszonytatóan előkúszott a föld kialakulásának sötét hajnalán. De mi a helyzet a többi pokoli eshetőséggel, amelyekre von Junzt célzott; hogy is állunk azzal a nem emberi kézzel, melytől a lelkét kilehelte? Amióta elolvastam Selim Bahadur feljegyzéseit, többé nincs semmi kétségem a Fekete Könyvben olvasható dolgokkal kapcsolatban. Az ember nem volt mindig a földgolyó ura, vajon most az lenne? Vajon miféle névtelen árnyak settenkednek még ma is a világ sötét zugaiban?

 

Jónás János fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre