Öreg Garfield szíve, Az

Eredeti cím: Old Garfield's Heart

0 504

Szerző: Robert E. Howard • Év: 1933

A verandán üldögéltem, amikor nagyapám kibicegett a házból, lassan beleereszkedett kedvenc párnázott székébe, és elkezdte megtömni kukoricacsutka pipáját.

— Azt hittem, elmégy a táncmulatságba — mondta.

— Blaine doktorra várok — feleltem. — Átmegyünk az öreg Garfieldhez.

Nagyapám szippantott néhányat a pipájából, aztán megszólalt.

— Tényleg olyan kutyául van az öreg Jim? A doktor szerint nincs sok esélye.

— Ki viseli gondját?

— Joe Braxton, bár Garfield tiltakozott ellene, valakinek csak mellette kell lenni.

Nagyapám hangos szörcsögéssel szívott egyet a pipából, és a távoli dombok fölött a hőségtől vibráló levegőt bámulta, majd így szólt:

— Ugye, te is azt gondolod, hogy az öreg Jim a legnagyobb hazudós az egész megyében?

— Hát, van néhány igen hosszú története — ismertem el. — Egy-két dolog, amiről állítja, hogy része volt benne, valószínűleg jóval az ő megszületése előtt történt.

— 1870-ben jöttem Tenessee-ből ide, Texasba — mondta váratlanul nagyapám. — Láttam, hogyan nő ki a semmiből a Lost Knob nevű város. Amikor idejöttem, még egy fából összetákolt üzlet sem volt itt. De az öreg Jim Garfield már itt volt, ugyanazon a helyen, ahol most is él, csak akkoriban még egy fakunyhóban lakott. Ma sem néz ki egy nappal sem öregebbnek, mint akkor, amikor legelőször találkoztam vele.

— Erről még sohasem beszéltél — mondtam kissé meglepetten.

— Mert tudtam, hogy csupán egy öregember fecsegésének tartanád — felelte, — Az öreg Jim volt a legelső fehér ember, aki letelepedett ezen a vidéken. A határtól jó ötven mérföldnyire nyugatra építette fel a kunyhóját. Isten tudja, hogyan csinálta, hiszen akkoriban ez a környék még nyüzsgött a komancsoktól... Emlékszem, amikor legelőször találkoztunk. Azóta is mindenki csak „öreg” Jimnek hívta... Arra is emlékszem, amikor elmesélte nekem ugyanazokat a történeteket, amelyeket neked is elmondott: hogyan vett részt sihederként a San Jacinto-i csatában, meg azt, amikor együtt lovagolt Ewen Cameronnal és Jack Hayesszel. Csakhogy én hittem neki, nem úgy, mint te.

— Azok a dolgok nagyon régen történtek — mentegetőztem.

— Az utolsó indián támadás 1874-ben történt ezen a vidéken — kezdte az emlékeibe merülve nagyapám. — En is ott voltam abban a csatában meg az öreg Jim is. Láttam, amikor egy bölényvadászathoz használt puskával hétszáz yardról leszedte a nyeregből az Öreg Sárga Farkast... De még ezelőtt történt, hogy együtt voltunk egy csetepatéban, közel a Locus Creek felső folyásához. Egy csapat komancs lejött Mesquitalba, fosztogattak és gyújtogattak, átlovagoltak a hegyeken, és aztán visszaindultak, fel a Locus Creekhez, mi pedig néhányan már nagyon a sarkukban voltunk. Naplementekor ütöttünk rajtuk egy mesquito cserje borította síkságon. Hetet megöltünk, a többi gyalogszerrel menekült el a bozóton át. Közülünk hárman haltak meg, és Jim Garfield is megsebesült a mellén egy lándzsától… Szörnyű seb volt. Úgy feküdt ott, mint aki meghalt, és biztosra vettük, hogy egy ilyen sebesülést nem lehet túlélni. Ekkor azonban egy idős indián jött elő a bozótból, és amikor ráfogtuk a puskáinkat, a béke jelét mutatta nekünk, és spanyolul szólt hozzánk. Nem is tudom, miért nem lőtték le a fiúk azonnal, hiszen a vérünk még szinte forrt a csata és a gyilkolás miatt, de volt valami a levegőben az öreg körül, ami nem engedte, hogy használjuk a fegyvereinket. Azt mondta, ő nem komancs, hanem Garfield egyik régi barátja, és most segíteni akar rajta. Megkért minket, hogy vigyük Jimet egy mesquito cserjésbe, és hagyjuk őket magukra; a mai napig sem tudom, miért engedelmeskedtünk neki, de megtettük, amit kért. Rettenetes időjárás volt, a sebesült vízért jajgatott és fájdalmában kiáltozott, a kimeredt szemű hullák ott hevertek a tábor körül; lassan besötétedett, és fogalmunk sem volt, vajon visszajönnek-e még az indiánok, ha leszállt az éj... Mivel a lovak teljesen ki voltak merülve, a csata helyszínén letáboroztunk, és egész éjjel felváltva őrködtünk, de a komancsok nem jöttek vissza. Azt nem tudom, mi történt a mesquito cserjék közt, ahol Jim Garfield teste a földön feküdt, mivel soha többé nem láttam azt a különös indiánt, de egész éjjel hallottam valami furcsa zajt, amely semmi esetre sem származhatott a haldoklótól, és egy bagoly is egyfolytában huhogott éjféltől hajnalig... Aztán napkeltekor Jim Garfield sápadtan és elgyötörten, de élve kisétált a cserjék közül, és a mellén lévő seb már összehúzódott, és elkezdett gyógyulni. Azóta sem beszélt arról a sebről, se a harcról, se a különös indiánról, aki olyan titokzatos körülmények között érkezett és távozott... És azóta sem öregedett egyetlen percet sem, most is ugyanannak látszik, mint akinek akkor; egy nagyjából ötvenéves férfinak.

A nagyapám szavait követő csendben az útról felhangzott egy autó berregése, és két fénynyaláb hasított az alkonyati sötétségbe.

— Ez Blaine doktor lesz — szóltam. — Ha visszajöttem, majd elmondom, hogy van Garfield.

Blaine doktor jóslata, melyet a Lost Buttont és a Garfield birtokot összekötő három mérföldes, tölgyekkel borított dombok közt kanyargó úton mondott, helyesnek bizonyult.

— Meg lennék lepve, ha még életben találnám azok után, ahogy összetörte magát — mondta. — Egy férfinak az ő korában már több esze is lehetne, mintsem maga próbáljon betörni egy fiatal lovat.

— Nem is látszik olyan öregnek — jegyeztem meg.

— A következő születésnapom már az ötvenedik lesz — közölte a doktor. — Egész életemben ismertem Garfieldet, és már a legelső találkozásunkkor is megvolt vagy ötvenéves. A külseje valóban megtévesztő.

Az öreg Garfield lakhelye olyan volt, mintha a múlt egy darabja lett volna. Az alacsony, földhöz lapuló ház sohasem látott festéket. A gyümölcsöskert kerítését és a karámokat vasrudakból készítették.

Az öreg Jimet a durva megmunkálású ágyában fekve találtuk; Blaine doktor nyersen, de hatásosan ellátta a beteget, és ügyet sem vetett az öregember tiltakozó szavaira. Ahogy ránéztem, megint csak megdöbbentett szemmel látható életereje. Alakja már meggörnyedt, de a teste nem csavarodott ki, végtagjain csak úgy duzzadtak a rugalmas izmok. Bekötött nyakáról és arcáról, amely magán viselte a szenvedés nyomait, sugárzott a vele született férfiassága. Bár a szemében ott bujkált a fájdalom, most is izzott bennük a kiapadhatatlan életkedv.

— Félrebeszél — mondta egykedvűen Joe Braxton, aki vigyázott az öregre.

— Az első fehér ember ezen a vidéken — mormolta az öreg Jim kissé érthetőbben. — Addig soha nem taposta fehér ember lába a dombokat. Lassan túl öreg lesz. Le kell telepedni. Nem lehet folytatni azt, amit valaha én csináltam. Jó hely volt, mielőtt elözönlötte a csőcselék és a telepesek. Bárcsak Ewen Cameron is láthatná ezt a tájat. A mexikóiak lelőtték őt. Legyen átkozott mindegyik!

Blaine doktor megcsóválta a fejét.

— Teljesen összetört belül. Nem fogja megérni a napkeltét.

Garfield váratlanul felemelte a fejét, és tiszta szemekkel ránk nézett.

— Téved, doktor — zihálta a fájdalomtól sípoló hangon. — Túlélem. Mit számít néhány törött csont és összegabalyodott belsőség? Semmit! Egyedül a szív a fontos. Amíg pumpálja a vért, az ember nem halhat meg. Az én szívem pedig dolgozik. Hallgassa meg! Tapintsa csak ki!

Kínlódva kitapogatta a doktor csuklóját, a melléhez húzta Blaine kezét, és miközben ott tartotta, mohó tekintettel bámult a doktor arcára.

— Szabályszerű dinamó, ugye? — zihálta. — Erősebb, mint egy diesel motor!

Blaine intett nekem a fejével.

— Tegye csak ide a kezét — mondta, és a kezemet az öreg ember meztelen mellkasára helyezte. — A szíve figyelemreméltóan dolgozik.

A szén-olaj lámpa fényénél egy hatalmas forradást pillantottam meg Garfield mellkasán; hamuszínű volt, és úgy tűnt, mintha egy kovakő hegyű lándzsától származott volna. Rátettem a kezemet a hegre, és abban a pillanatban felkiáltottam.

A kezem alatt ott lüktetett Jim Garfield szíve, de az a dobogás eltért az összes szívveréstől, amelyet addig tapasztaltam. Lenyűgöző volt az ereje: a férfi bordái az egyenletes lüktető szív minden dobbanására megremegtek. Sokkal inkább hasonlított egy dinamó vibrálásához, mintsem egy emberi szervezetben dolgozó szerv működéséhez. Éreztem, ahogy a csodálatraméltó életerő kisugárzott a mellkasából, aztán belopózott a kezembe, onnan fel a karomba, míg végül, mintha már az én szívem is felgyorsult volna ugyanarra az ütemre.

— Nem halhatok meg — lihegte az öreg Jim. — Addig nem, amíg a szívem a mellkasomban van. Csupán egy agyamon áthatoló golyó képes megölni engem. És még akkor sem halnék meg azonnal, addig nem, amíg a szívem a mellkasomban dobog. De jog szerint még a szívem sem az enyém. A Szellem Ember tulajdona, a lipanok főnökéé! Ez a szív a lipanok által imádott istené volt, akit még azelőtt bálványoztak, mielőtt a komancsok ki nem űzték őket a szülőföldjük hegyeiből... A Rio Grandénél ismertem meg a Szellem Embert, amikor Ewen Cameronnal együtt jártuk a vidéket. Egy alkalommal megmentettem a Szellem Embert a mexikóiaktól. Hálából egy láthatatlan lánccal összekötözött magával; egy olyan kagylópénz fűzér volt az, amelyet csak ő és én láthattunk és érezhettünk. Mindig eljött hozzám, ha megtudta, hogy szükségem van rá, mint abban a csatában is a Locus Creek forrásvidékénél, ahol ezt a sebhelyet szereztem... Olyan halott voltam, amennyire egy ember csak lehet. A szívem úgy kettészakadt, mint amikor a mészáros szétvágja a fiatal ökör szívét... A Szellem Ember egész éjjel varázsolt, így hívta vissza a lelkemet az égi tájakról. Valamennyire emlékszem arra a szárnyalásra. Szürkés sötétség vett körül, szürke ködfelhőkön át sodródtam, és hallottam, ahogy a halottsiratók elmentek mellettem a ködben. Ám a Szellem Ember visszahozott onnan... Kivette testemből a földi szívem maradványait, és a mellkasomba helyezte az istenség szívét. Azonban a szív az övé, és ha egyszer véget ér a földi életem, vissza fog jönni érte. Ez a szív tartott életben, és kitart egy férfiélet hosszáig. A kor nem látszik meg rajtam. Mit érdekel engem, hogy az itteni ostoba emberek hazugnak neveznek! Tudom, amit tudok. És idehallgassanaaa...!

Ujjai karomszerűen begörbültek, és satuként szorították Blaine csuklóját, ám furcsán fiatalos szeme olyan volt, mint a sasé, ahogy vadul izzott a bozontos szemöldöke alatt.

— Ha valamilyen balszerencse folytán meghalnék... most vagy majd később... ígérjenek meg nekem valamit! Vágják fel a mellkasomat, és vegyék ki belőle a szívet, amelyet oly’ sok évvel ezelőtt a Szellem Ember adott kölcsön! Az az övé. És addig, amíg az én mellkasomban lüktet, a lelkem hozzá van láncolva a testemhez, még akkor is, ha a fejem úgy törne szét, mint a tojás az ember lába alatt! Élő dolog egy rothadó testben! Ígérjék hát meg nekem!

— Rendben van, megígérem — mondta Blaine doktor, hogy végre megnyugtassa a betegét, és az öreg Jim Garfield a megkönnyebbülés sípoló sóhajával hanyatlott hátra az ágyban.

Ám nem halt meg, sem azon az éjszakán, se másnap, se harmadnap. Jól emlékszem a következő napra, mert az volt az a nap, amikor meg kellett küzdenem Jack Kirbyvel.

Az emberek inkább elhiszik egy szájhős hencegéseit, csak nehogy vért kelljen ontaniuk. Mivel senki sem akarta elvállalni, hogy végre eltegye láb alól, Kirby úgy gondolta, hogy az egész környék retteg tőle.

Kirby egy fiatal ökröt vásárolt apámtól, és amikor apám elment hozzá a járandóságáért, Kirby azt állította, hogy a pénzt már kifizette nekem, ami természetesen szemenszedett hazugság volt. Elmentem hát, hogy megkeressem a csalót, és végül rátaláltam egy csempészett italt árusító lebujban, ahol éppen a vagányságával dicsekedett, és azt magyarázta a hallgatóságának, miszerint össze fog verni engem, és kikényszeríti belőlem, hogy beismerjem a vételár átvételét és azt, hogy el akartam titkolni azt az apám elől. Amikor meghallottam, miket beszél, elborult az agyam, és az egyik marhatenyésztő puskáját felkapva rárontottam Kirbyre. Szájon vágtam a puskatussal, aztán nyakon ütöttem, majd a bordái közé sóztam egyet, aztán a mellkasára és a gyomrára is kapott egyet s az életét csak az mentette meg, hogy a jelenlévők idejében leráncigáltak róla.

Már volt egy előzetes meghallgatás, ahol tettlegességgel vádoltak, és kitűzték a tárgyalást a következő ülésnapra. Kirby olyan szívós alkatú volt, amilyen csak egy helybéli szájhős lehetett, felgyógyult a sebeiből, és bosszút esküdött ellenem, mivel — az isten tudja miért — szerinte tönkretettem a külsejét, és úton útfélen bemocskoltam a nevét.

És miközben Jack Kirby lábadozott, ugyanez történt az öreg Garfielddel is, ami mindenkit meglepett, kivéve

Blaine doktort.

Jól emlékszem arra az éjszakára, amikor ismét elvitt magával az öreg Jim Garfield farmjára. Éppen a Sunyi

Corlan ivójában voltam, és megpróbáltam eleget inni a mosogatóléből — amit a tulajdonos sörnek nevezett —‚ hogy berúgjak tőle, amikor a doktor bejött, és rávett, hogy tartsak vele.

Ahogy Blaine kocsijában mentünk a kanyargós, régi úton, megkérdeztem tőle.

— Miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy épp ma este kísérjem el? Ugye nem a munkája szólítja oda?

— Nem — válaszolta. — Az öreg Jimet nem lehet elpusztítani egy olyan kis semmiséggel. Olyan sérülésekből épült fel, amely egy bivalyt is elpusztított volna. Az igazság az, hogy Jack Kirby Lost Knobban van, és égre-földre esküdözik, hogy amint meglátja magát, nyomban lelövi, mint egy veszett kutyát.

— A mindenségit! — kiáltottam mérgesen. — Most mindenki azt fogja gondolni, hogy megijedtem Kirbytől. A fenébe is, azonnal forduljon meg, és vigyen vissza!

— Gondolkodjon egy kicsit! — mondta a doktor. — Mindenki tudja, hogy maga nem fél attól az embertől. Már senki sem fél tőle. Lőttek a tekintélyének és ezért önre haragszik. De nem teheti meg, hogy további összetűzésbe keveredjen vele éppen most, amikor nemsokára itt a tárgyalás.

Felnevettem, és így szóltam.

— Ha elég alaposan keres, ugyanolyan könnyen megtalálhat az öreg Garfieldnél, mint a városban, mivel a Sunyi Corlan hallotta, amikor ön megmondta, hová megyünk. És Corlan azóta gyűlöl engem, amióta a legutolsó lóvásárkor úgy megkopasztottam. Úgyis elmondja Kirby-nek, hová mentem.

— Erre nem is gondoltam — felelte a doktor idegesen.

— A pokolba is, felejtse el! — tanácsoltam neki. — Kirbynek csak a szája jár, mást nem tud, csak hősködni.

Sajnos, ebben tévedtem. Sértsd meg egy szájhős hiúságát, ezzel az egyik legsebezhetőbb pontjára tapintottál, aminek meg is lesznek a következményei!

Az öreg Jim még nem bújt ágyba, amikor megérkeztünk. A megsüllyedt verandára nyíló szobában ült, amely egyszerre volt nappali és hálószoba; régi kukoricapipáját szívta, és a szén-olaj lámpa fényénél éppen egy újság böngészésével foglalkozott. Hogy elviselhetőbbé tegye a hőséget, kinyitotta az összes ajtót és ablakot, s úgy tűnt nem zavarták a lámpa fénykörében nyüzsgő, repkedő rovarok .

Leültünk, és elkezdtünk társalogni az időjárásról, amely valójában nem is olyan ostoba téma, mint hinnénk egy olyan vidéken, ahol az emberek megélhetése a napsütéstől és az esőtől, a szél és a szárazság könyörületességétől függött. A beszélgetés tehát ebben a mederben folydogált, és egy idő múlva Blaine kerek-perec előhozakodott azzal, ami már régóta foglalkoztatta.

— Jim — mondta —‚ azon az éjszakán, amikor azt hittem, hogy haldoklik, maga egy csomó dolgot hadovált a szívéről és egy indiánról, aki azt kölcsönadta magának. Mennyi volt ebből a félrebeszélés?

— Semennyi, doktor — felelte Garfield, és szívott egyet a pipájából. — Minden szó tökéletesen igaz volt. A Szellem Ember, az Éj Istenének lipan papja, a halott, széthasított szívem kicserélése valamire, amit ő bálványként tisztelt. Én magam sem tudom megmondani, mi is az valójában; a Szellem Ember azt mondta, hogy egy hosszú, a régmúltba visszanyúló úton jutott hozzá. De istenség lévén, egy kis ideig nélkülözheti a szívét. Ám amikor én meghalok... feltéve, hogy ripityára töröm a fejemet, és megsemmisül az öntudatom... a szívet vissza kell adni a Szellem Embernek.

— Azt akarja mondani, hogy komolyan gondolta, amit a szíve kivágásáról mondott? — kérdezte Blaine.

— Annak úgy kell történnie — válaszolta az öreg Garfield. — Egy élő dolog természetellenes egy halott dologban. Ezt mondta a Szellem Ember.

— Ki az ördög volt az a Szellem Ember?

— Már mondtam magának. A lipanok javasembere, azé a népé, amely már a Staked Plains vidékéről ideérkező komancsok megérkezése előtt ezen a vidéken éltek és akiket délre, a Rio Grandén túlra űztek a komancsok. Én a barátjuk voltam. Azt hiszem, a Szellem Ember az utolsó életben maradt lipan.

— Élő? Még mindig élne?

— Nem tudom — ismerte be az öreg Jim. — Valójában nem tudom, hogy él-e még, vagy már meghalt. Azt sem tudom, hogy akkor élt-e, amikor odajött hozzám a Locus Creeknél történt csata után, vagy akkor, amikor délen megismertem. Szóval úgy értem, hogy abban az értelemben élt-e, amit mi életnek nevezünk.

— Miféle zagyvaságokat fecseg itt maga? — kérdezte feszengve Blaine doktor, és én is éreztem valami furcsa bizsergést a tarkómon. Odakint minden csendes volt, a csillagok és a fekete tölgyek árnyékai is hallgattak. A lámpafény eltorzítva vetítette a falra az öreg Garfield árnyékát, és ettől az árnyék emberfelettinek tűnt, és Jim szavai olyan különösek voltak, mintha egy rémálomból léptek volna elő.

— Tudtam, hogy úgysem fogják megérteni — mondta házigazdánk. — Én sem értem magam és nincsenek megfelelő szavaim, hogy elmagyarázzam azokat a dolgokat, amelyeket érzek és tudok, bár nem értek. A lipanok rokonságban álltak az apacsokkal, és az apacsok különös dolgokat tanultak a pueblo indiánoktól. A Szellem Ember létezett; ez minden, amit mondhatok... hogy életben van-e még, vagy már meghalt, nem tudom, de valaha élt, az biztos. Sőt, mi több, ő most is létezik.

— Most maga az őrült, vagy én? — kérdezte Blaine.

— Nos — szólt az öreg Jim. — Mindig is azt fogom mondani, hogy a Szellem Ember ismerte Coronadót.

— Vén agyalágyult! — morogta a doktor. Aztán felemelte a fejét. — Mi ez?

— Egy ló fordul be a házhoz az útról — feleltem. — Most mintha megállt volna.

Meggondolatlanul az ajtóhoz léptem: a szobából áradó fényben messziről ki lehetett venni az alakomat. Egy szemvillanásnyi ideig észleltem egy sötét tömeget, amit egy lovon ülő férfiként azonosítottam, amikor Blaine doktor felkiáltott.

— Vigyázzon! — Azzal rám vetette magát, és az ütközéstől mindketten elvágódtunk a padlón. Ugyanabban a pillanatban meghallottam egy eldördülő fegyver robaját, és az öreg Jim felhördült, és hangos puffanással összeesett.

— Jack Kirby! — rikoltotta Blaine. — Megölte Jimet!

Négykézlábra álltam, és hallottam a távolodó patkócsattogást, lekaptam a falról az öreg Jim szegre akasztott vadászpuskáját, aztán vakmerően kiugrottam a roskadozó verandára, és mindkét töltetet kilőttem a menekülő, a csillagfényben alig kivehető alakra. A töltetek túl gyengék voltak ahhoz, hogy akkora távolságból halálosak lehessenek, de a madárvadászathoz használatos sörétek megcsípték a lovat, és szinte őrületbe kergették e szegény jószágot. A ló lefordult az útról, homlokegyenest nekiugrott a vadkerítésnek, aztán átgázolt a gyümölcsösön és egy lelógó őszibarackfa ág kiütötte a lovast a nyeregből. A férfi a földhöz csapódott, úgy is maradt, mozdulatlanul. Odarohantam, és lenéztem a testre. Jack Kirby volt az, semmi kétség nem férhetett hozzá, a nyaka úgy eltört, mint egy korhadt faág.

Otthagytam a földön fekve, és visszarohantam a házba. Blaine doktor akkorra már végigfektette az öreget egy lócán, amelyet a verandáról húzott be a szobába; a doktor arcát még sohasem láttam ennyire fehérnek. Az öreg Jim rettenetes látványt nyújtott: egy divatjamúlt 45.70-sel lőtték le, és a kis távolság miatt a nehéz golyó szó szerint leszakította a koponya felső részét. Az arcát teljesen beborította a vérrel keveredett agyvelő. Szegény, vén ördög pontosan mögöttem ült, így őt találta el a golyó, amelyet nekem szántak.

Blaine doktor minden porcikája reszketett, pedig nem ez volt az első eset, hogy ilyen látványban volt része.

— Ki meri jelenteni, hogy halott? — kérdezte tőlem.

— Ezt önnek kell megtennie — válaszoltam. — De még egy bolond is azt mondaná, hogy ez az ember itt halott.

— Igen, Jim Garfield halott — felelte Blaine feszült, természetellenes hangon. — Már a hullamerevség is beállt. De tegye csak a kezét a szívére!

Úgy tettem, és ahogy a kezem hozzáért a testhez, felkiáltottam. A test már hideg volt és nyirkos, de benne a titokzatos szív kitartóan zakatolt, mint egy dinamó egy kihalt házban. Vér már egyáltalán nem áramlott az erekben, mégis a szív egyre csak pumpált és pumpált, mint az Örökkévalóság ütőere.

— Egy élő dolog egy halott dologban — suttogta Blaine doktor, és jéghideg veríték gyöngyözött az arcán. — Ez természetellenes. De tartom a Jimnek tett ígéretemet. Minden felelősséget magamra vállalok. Ez a valami ott bent, túl jelentékeny ahhoz, hogy csak úgy semmibe vegyük.

A felszerelésünket egy henteskés és egy fémfűrész jelentette. Odakintről csupán a néma csillagok néztek le a fekete tölgyek árnyékára és a gyümölcsösben fekvő halottra. A szobában reszketett a lámpa fénye, és a megvilágításban különös árnyak mozogtak, borzongtak és hajlongtak a helyiség sarkaiban, s a fénysugár megcsillant a padlóra ömlött, tócsává összegyűlt véren és a lócán fekvő, vérrel borított alakon. A szobában csak a csontot fűrészelő fém csikorgása hallatszott, a kertben pedig egy bagoly rákezdett kísérteties huhogására.

Blaine vértől sikamlós kezével belenyúlt a mellkason ejtett nyílásba, és előhúzott egy vérvörös, lüktető valamit, amely csillogott a lámpafényben. Aztán fojtott hangon felkiáltott, és a szív, vagy isten a megmondhatója, mi is volt valójában, kicsusszant az ujjai közül, és az asztalra esett. Abban a pillanatban én is önkéntelenül felkiáltottam. Ugyanis a szív nem valami hússzerű, puha puffanással ért az asztalhoz, mint ahogy azt egy húsdarabtól vártam volna. Az a valami keményen nekicsapódott a fának.

Egy ellenállhatatlan késztetéstől vezérelve előrehajoltam, és óvatosan felvettem az öreg Garfield szívét. Törékenynek és merevnek éreztem, mintha vas vagy kő lett volna a kezemben, mégis valahogy simább volt azoknál az anyagoknál. A mérete és az alakja duplája lehetett az emberi szívnek, de sima volt és egyenletes, a felülete pedig gyémántként verte vissza a lámpafényt, ám fényesebben ragyogott bármelyik gyémántnál, s a kezemben is szüntelenül dobogott, és energiától áradó rezgéseket továbbított a karomba, míg végül már azt vettem észre, hogy a saját szívem is mintha megnagyobbodott volna. Kozmikus erő rejlett benne, amely meghaladta az én értelmemet, és e tárgy célja az emberi szívhez való tökéletes hasonlóság volt.

Arra gondoltam, hogy az élet hajtómotorját tartom a kezemben; ez a legjobb megközelítése a halhatatlanságnak, amelyet az elpusztítható emberi test soha nem érhet el: egy kozmikus titok kézzelfogható valóságát birtokoltam, amely százszorta csodálatosabb volt, mint a Ponce de Leon által felfedezett mesebeli forrás. Lelkemet magába szippantotta az a földöntúli ragyogás, s hirtelen leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy az én mellkasomban zakatoljon és dübörögjön az a csoda, s váltaná fel a mostani, szövetekből és izmokból álló, halandó szívemet.

Ekkor a doktor valamit kiáltott, de nem értettem, mit akart mondani. Aztán megfordultam.

A férfi érkezése nem okozott nagyobb zajt a kukorica leveleit megmozdító éjszakai szellőnél. Az ajtóban ott állt ő, a magas, sötét, rejtélyes alak: egy indián harcos, kifestve, harci tolldíszben, bőrnadrágban és mokaszinban, egyszóval éppen olyan ruházatban, ahogy a régi idők indiánjai öltöztek. Sötét szeme úgy ragyogott, mintha feneketlen mélységű, fekete tavakban égő tűz lett volna. Némán kinyújtotta a kezét, én pedig beledobtam Jim Garfield szívét. Akkor szó nélkül megfordult, és büszke tartással kilépett az éjszakába. Ám amikor egy pillanattal később Blaine doktorral együtt kirohantunk az udvarra, nem találtunk semmilyen emberi lényre utaló nyomot. Úgy eltűnt, mintha csak egy éjszakai kísértet lett volna, és mindössze egy bagolynak tűnő valami szárnyalt egyre kisebb ponttá zsugorodva egyenesen a holdba.

 

Jónás János fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre