Hang az éjszakában

Eredeti cím: Voice in the Night, The

0 222

Szerző: William H. Hodgson • Év: 1907

Sötét, csillagtalan éjszaka volt. A Csendes-óceán északi részén teljes szélcsendbe kerültünk. Nem tudom, hogy mi volt a pontos helyzetünk, mert egy hosszúnak tűnő, széftelen hétig egyetlen pillanatra sem láttuk a napot, ködfelhő úszott felettünk az árboccsúcsok magasságában, és eltakarta előlünk a környező tengert.

Mivel szél nem volt, a kormányt kikötöttük, és éjszakára egyedül maradtam fenn a fedélzeten. A legénység, két férfi és egy fiatal fiú, a szállásukon, az orrdekk alatt aludtak; Will pedig, a barátom, kis hajónk parancsnoka, a tatban, a hátsó kabin jobb oldalán.

A sötétben hirtelen kiáltás harsant:

– Szkúner, ahoj!

Olyan váratlanul ért a hang, hogy egy pillanatra elnémultam. És akkor újra felhangzott ez a különös, torokból feltörő, embertelen kiáltás, ami valahonnan távolról jött a sötét tengerről:

– Szkúner, ahoj!

– Helló! – kiáltottam, mert sikerült kissé összeszedni magam. Kik vagytok? Mit akartok?

– Ne féljen – válaszolt a különös hang. Talán megérezte zavaromat. – Csak egy öreg ember vagyok.

Furcsa volt, hogy az ember szó előtt szünetet tartott, de ebbe csak később gondoltam bele.

– Akkor miért nem jön közelebb? – kiáltottam kicsit élesen, mert bosszantott, hogy észrevette, megijesztett.

– Nem… tehetem. Nem volna biztonságos. Én… – És a hang elhallgatott. Csend.

– Hogy érti? – kérdeztem egyre döbbentebben. – Miért nem volna biztonságos? Hol van?

Egy pillanatig hallgatóztam, de nem érkezett válasz. És aztán a meghatározhatatlan gyanú, hogy valami, nem tudom, mi, közeledik, hát gyorsan beléptem a kabinba az égő lámpáért. Ugyanakkor sarkammal a dekket is megütögettem, hogy felébresszem Willt. Aztán újra ott álltam a korlátnál, és a sárga fénysugarat a végtelen, csendes tengerre irányítottam. Ekkor halk, elfojtott kiáltást hallottam, és csobbanást, mint amikor valaki hirtelen ereszti le a vízbe az evezőket. De azt nem állíthatom, hogy bármit is tisztán láttam volna, bár az első fénysugár mintha megvilágított volna valamit a víz felszínén, ami a következő pillanatban már nem volt ott.

– Helló! – kiáltottam. – Ugyan, ne bolondozzék!

De csak a halk hang, ahogy egy csónak elevez az éjszakában. Aztán meghallottam Will hangját:

– Mi baj, George? – Gyere ide, Will.

– Mi az? – kérdezte, és odajött hozzám.

Elmondtam, milyen furcsa dolog történt. Számos kérdést tett fel, aztán egy pillanatnyi csend után tölcsért formált a tenyeréből és felkiáltott:

– Csónak, ahoj!

A távolból halk választ hallottunk, és társam megismételte a hívó kiáltást. Rövid csend, aztán közeledő evezőcsapások, mire Will újra felkiáltott…

Most választ is kapott: – Oltsák el a lámpát.

– Eszembe sincs – motyogtam, de Will rám szólt, hogy engedelmeskedjem.

– Jöjjön közelebb – mondta, és az evezőcsapások folytatódtak. Aztán, amikor vagy hatcsomónyira érhetett, újra megszűntek.

– Jöjjön közelebb! – kiáltotta Will. – Semmitől sem kell félnie a fedélzeten.

– Megígéri, hogy nem veszi elő a lámpát?

– Mi baja van magának – törtem ki –, hogy olyan pokolian fél a lámpafénytől?

– Mert… – kezdte a hang, aztán hirtelen elhallgatott.

– Hallgass el egy pillanatra, öreg – mondta Will halkan. – Majd én beszélek vele.

Még jobban kihajolt a korlát fölé.

– Figyeljen, Mister – kezdte –, ez elég fura egy ügy, hogy csak úgy itt terem az áldott Csendes-óceán kellős közepén. Honnan tudnánk, hogy milyen gyanús trükkre készül? Azt mondja, hogy egyedül van… de honnan tudjuk, igazat beszél-e, ha csak egy pillantást se vethetünk magára. És különben is, mi kifogása van a fény ellen?

Ahogy befejezte, ismét meghallottam az evezőcsapásokat és aztán a hangot, de most távolabbról szólt, reménytelenül és végtelenül sajnálatraméltón.

– Sajnálom, nagyon sajnálom, nem kellett volna zaklatnom önöket, de éhes vagyok – és ő is az.

A hang elhalt, aztán összevissza evezőcsapások.

– Állj! – kiáltott fel Will. – Nem akarom elzavarni. Jöjjön vissza. Eldugjuk a lámpát, ha úgy akarja.

És felém fordult.

– Ez igazán különös ügy, de ugye, semmitől sem kell tartanunk?

– Nem – feleltem a kérdésre –, azt hiszem, a szegény ördög valahol erre szenvedhetett hajótörést, és meghibbant.

Újra közeledtek az evezőcsapások.

– Vidd vissza a lámpást a kabinba – mondta Will, aztán a korlát fölé hajolt és hallgatózott. Én is visszatértem mellé. Az ismeretlen vagy tizenkét yardnyira lehetett, amikor újra megállt.

– Nem jön közelebb? – kérdezte Will nyugodt hangon. – A lámpást eltettük.

– Nem tehetem – felelt a hang. – Nem merek közelebb jönni, még fizetni sem merek maguknak a készletekért.

– Ez rendben van – mondta Will –, szívesen adunk annyi elemózsiát, amennyit csak el bír vinni. – És újra habozott.

Nagyon jók hozzám. A mindent megértő Isten jutalmazza meg önöket. – És rekedten elhallgatott.

– A… a hölgy – vágott közbe Will. – Ő is…

– Ott hagytam a szigeten – jött a hang.

– Milyen szigeten? – Most én vágtam a szavába.

– A nevét nem ismerem – jött a hang. – Ó, Istenem… – És elhallgatott.

– Nem küldhetnénk csónakot a hölgyért? – Ez megint Will volt.

– Nem! – A válasz nagyon határozott volt. – Istenem! Nem! – Egy pillanatnyi csönd, aztán úgy folytatta, mint aki szemrehányásra számít: – Nem háborgattam volna önöket, de oly nagy a szükségünk, az ő szenvedése kínzott.

– Feledékeny vadállat vagyok! – kiáltott fel Will. – Várjon egy pillanatig, akárki is, és azonnal hozok valamit.

Pár pillanat múlva ennivalók alatt roskadozva jelent meg újra a fedélzeten. A korlátnál megállt.

– Nem tud idejönni, hogy átrakodjon?

– Nem. Nem merek. – És a hang olyan volt, mintha nagy erővel fojtaná vissza a vágyakozását, mintha alig tudná tartani magát. Rádöbbentem, hogy az a szerencsétlen öreg pokolian szenved annak a hiányától, amit Will ott tart a kezében, és valami érthetetlen félelem mégis visszatartja attól, hogy megközelítse a szkúnerünket. És akkor az is megvilágosodott előttem, hogy a Láthatatlan nem őrült, hanem ép elmével néz szembe valami elviselhetetlen szörnyűséggel.

– A fenébe is, Will – kiáltottam, és kavargó érzelmeim közül a részvét volt a legerősebb –, hozz gyorsan egy ládát! Majd odaúsztatjuk hozzá az egészet.

Így is tettünk, és egy szigony segítségével eltoltuk a ládát, bele a sötétségbe. Egy perc múlva felhangzott a Láthatatlan kiáltása, úgyhogy tudtuk, megkapta a küldeményt.

Egy kis idő múlva búcsút kiáltott, és olyan szívből jövően áldott meg, hogy biztos voltam benne, lesz foganatja. Aztán hallottuk, hogy gyorsan elevez.

– Épp eléggé sietett – jegyezte meg Will, akit egy kicsit bántott a dolog.

– Várj csak – feleltem –, azt hiszem, valahogy vissza fog jönni. Nagy szüksége lehetett erre az élelemre.

És a hölgy… – Will egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: Már régóta járok halászni, de még sohasem volt ilyen különös esetem.

– Igen. – És én is a magyarázaton kezdtem töprengeni.

Az órák múltak, de Will mellettem maradt a fedélzeten, mert ez a kaland az ő szeméből is kiverte az álmot.

Már majdnem három órája ültünk ott, amikor ismét evezőcsapásokat hallottunk.

Hallga! – mondta Will izgatottan. – Visszajött, ahogy gondoltam.

Az evezős közeledett, és hallottam, hogy a csapásai most erősebbek és hosszabbak. Nagy szüksége lehetett arra az élelemre. A hajó közelében megállt, és a sötétségben újra megszólalt a különös hang:

– Ahoj, szkúner!

Maga az? – kérdezte Will.

– Igen – felelt a hang. – Hirtelen távoztam, de nagy volt a szükség.

A hölgy? – így Will.

– A hölgy… hálás maguknak ezen a földön – de hamarosan az égben lesz hálás.

Will megpróbált válaszolni, de aztán belezavarodott, és elnémult. Én hallgattam. A fura szünetek okán töprengtem, de a kíváncsiságom mellett az együttérzés is erős volt bennem.

A hang folytatta:

Ó meg én megbeszéltük ezt a dolgot, miközben élveztük Isten kegyességét és az Önökét…

Will közbeszólt, de csak dadogott.

– Kérem – vágott közbe a hang –, ne becsüljék le ma éjszakai felebaráti cselekedetüket, és higgyék el, ez Isten figyelmét sem kerülte el. – Egy teljes perc telt el, mielőtt folytatta: – Beszéltünk arról a csapásról, amely bennünket ért. Úgy gondoltuk, anélkül halunk meg, hogy bárkinek is beszélhetnénk erről a szörnyűségről. De az asszonyom is úgy gondolja, hogy ez a ma éjszakai találkozás valami rendkívüli, Isten óhaja, hogy maguk is megtudják, mint szenvedünk, mióta… mióta…

Igen? – biztatta Will halkan. Mióta az Albatros elsüllyedt.

– Úgy! – kiáltottam fel önkéntelenül. – Vagy hat hónappal ezelőtt indult Newcastle-ből Friscóba, de azóta senki sem hallott róla!

– Igen – felelt a hang. – Óriási viharba került, árbocai eltörtek. Mire virradt, ráébredtünk, hogy komoly léket kapott, és miután beállt a szélcsend, a matrózok mentőcsónakba szálltak, és egy ifjú hölgyet, a menyasszonyomat meg magamat otthagytak a roncson. Amikor távoztak, lenn voltunk a hajófenékben, a motyónkat próbáltuk összeszedni. Mire feljöttünk a fedélzetre, már csak apró csónakokat láttunk a láthatár szélén. Ennek ellenére sem estünk kétségbe, hanem apró tutajt készítettünk, arra rátettük, amit lehetett, ivóvizet és hajóskétszersültet is beleértve. Aztán, mivel a hajó egyre jobban süllyedt, a tutajra szálltunk, és ellöktük magunkat. Csak később vettük észre, hogy valamiféle áramtatba kerültünk, úgyhogy három óra múlva maga a hajó már nem is látszott, csak a tört árbocok voltak egy darabig kivehetők. Az este és éjszaka ködös volt, még a következő nap is, de szélcsendes.

Négy napig úsztunk ebben a furcsa párában, míg a negyedik nap estéjén meghallottuk a parton megtörő hullámok zaját. A hang egyre erősebb lett, úgy éjféltájt egy nagy hullám átemelt a zátonyokon, és csendes vízre kerültünk.

Reggel hatalmas lagúnában találtuk magunkat, de ezzel alig törődtünk, mert közvetlenül előttünk hatalmas vitorlás emelkedett ki a ködből. Térdre rogytunk, és hálát adtunk Istennek, mert azt hittük, hogy szenvedéseink végére értünk. Ekkor még nem sejtettük, mi vár ránk. A tutaj közelebb sodródott a hajóhoz, és felkiabáltunk, hogy vegyenek fel, de nem kaptunk választ. Észrevettünk egy lelógó kötelet, hát felmásztam, ami elég nehezen ment, mert valami szürkés gomba borította a kötelet és foltokban a hajó oldalát is. Odafönt láttam, hogy a fedélzetet is nagy foltokban borítja ez a szürke penészféle – a réteg helyenként több láb vastag volt. Abban a pillanatban azonban csak az járt az eszembe, hogy esetleg emberek vannak a fedélzeten. Hiába kiabáltam. Felnyitottam az egyik ajtót, áporodott levegő csapott meg, úgyhogy azonnal megéreztem, ezen a hajón nincs élőlény, és hirtelen lezártam az ajtót, mert nagyon egyedül éreztem magam. Visszamentem a korláthoz. A kedvesem még mindig nyugodtan ült a tutajon. Némi keresgélés után találtam egy kötélhágcsót, amit leeresztettem, úgyhogy hamarosan mellettem állt.

Együtt jártuk be az egész hajót, de sehol nem találtunk életjelet. Az a furcsa penész néhol még a kabinokban is foltokban nőtt, de a kedvesem azt mondta, hogy könnyen eltakaríthatjuk.

Miután az egész hajót átkutattuk, igyekeztünk a lehető legkényelmesebben berendezkedni. Együtt kirámoltunk és éttakarítottunk két kabint, aztán az újabb kutatás ehető készletekhez is juttatott. Hálát adtam Istennek jóságáért, különösen, miután megtaláltam az édesvízszivattyút. A víz íze kicsit állott volt, de azért meg lehetett inni.

Napokig a fedélzeten maradtunk, ki sem mentünk a partra, minden erőnket arra fordítottuk, hogy a hajót lakhatóvá tegyük. Már ekkor rá kellett jönnünk, hogy sorsunk nem annyira irigylésre méltó, mert hiába vakartuk le a kabinok és a szalon faláról a penészfoltokat, huszonnégy óra múlva újra eredeti nagyságukban jelentek meg – és az valami bizonytalan szorongással töltött el mindkettőnket.

Nem akartuk azonban elismerni a vereségünket, hát újra munkához láttunk, de most már nemcsak levakartuk a penészt, hanem karbolos vízzel is megsúroltuk a helyét – ugyanis egy kannányit ebből is találtam. A hét végére azonban a penész visszajött, sőt újabb helyeken is megjelent, mintha azzal, hogy hozzányúltunk, csak tovább terjesztettük volna a fertőzést.

A hetedik reggelen a kedvesem arra ébredt, hogy a párnáján, az arcához közel is megjelent egy szürke folt. Felkapta a ruháit, és kirohant hozzám a konyhába, ahol épp a reggelifőzéshez gyújtottam be.

– Gyere, John – mondta, és a kabinjába vezetett. A szürke folt láttán én is elborzadtam, és elhatároztuk, hogy azonnal elhagyjuk a hajót, és a parton próbálunk meg táborhelyet keresni.

Gyorsan összegyűjtöttük kis motyónkat – és közben észrevettem, hogy a penész ezt is megtámadta; a menyasszonyom egyik sálján kis szürke csomót vettem észre. Egy szót sem szóltam, csak a tengerbe hajítottam. A tutaj még mindig mellettünk ringatózott, de mivel nem lehetett kormányozni, leengedtem egy mentőcsónakot, és ezzel mentünk ki a partra. Ahogy közeledtünk, megláttam, hogy az undorító penészgomba, amelyik elűzött minket a hajóról, itt burjánzik csak igazán. Helyenként iszonytató, hatalmas halmokká nőtt, amelyek csendesen reszkettek. Voltak ujj formájú kinövések és lapos, veszedelmes foltok. Helyenként olyan alakjuk volt, mint torz fáknak – és időnként az egész gonoszul megremegett.

Először úgy láttuk, nincs olyan pontja a partnak, amelyet ne borítana el ez az undorító gomba, de később felfedeztünk egy finom fehér homok borította öblön ahol kiszálltunk. Közelebbről nézve kiderült, hogy nem homok, de hogy mi, azt nem tudom, csak azt, hogy ott nem él meg a gomba. Ahol nincs ez a fehér por, az egész talajt a szürke növények borítják.

Nehéz megértetni valakivel, aki nem látta, mennyire örültünk, hogy találtunk végre egy tiszta helyet, ahol lerakhatjuk a holminkat. Aztán visszatértünk a hajóra, hogy magunkkal vigyünk mindent, ami hasznunkra lehet – többek között az egyik vitorlát is, amelyből két kis sátrat eszkábáltam. Ezekben laktunk és tartottuk a készleteinket. Így aztán vagy négy hétig minden simán ment, és nem voltunk különösebben boldogtalanok. Sőt azt is mondhatnám, hogy boldogok voltunk – hisz együtt voltunk.

Először a kedvesem jobb hüvelykujján jelent meg a penész. Csak egy apró, kerek folt volt, mint egy szürke anyajegy. Istenem! A szívem beleremegett a félelembe, amikor megmutatta. Együtt tisztítottuk meg, és mostuk le karbollal és vízzel. Másnap reggel újra megmutatta a kezét – a szürke szemölcsféleség visszatért. Egy ideig némán bámultuk egymást, aztán, még mindig egy szó nélkül, újra elkezdtük levakarni. És akkor a kedvesem hirtelen megszólalt:

– Mi ez a folt az arcodon, drágám? – A hangja éles volt az aggodalomtól.

Felemeltem a kezem, és megtapogattam.

– Ott, a füled mellett, ahol a haj kezdődik. – Az ujjammal hozzáértem, és megértettem.

– Először a te hüvelykujjadat – mondtam, és beleegyezett, mert félt megérteni, amíg le nem tisztítottuk a kezét. Aztán leültünk egymás mellé, és sokáig beszéltünk másról, mert váratlan, szörnyű gondolatok támadtak ránk. Féltünk attól, ami rosszabb, mint a halál. Azt tervezgettük, hogy a csónakot megrakjuk élelmiszerrel és vízzel, és nekivágunk a tengernek, de valójában tehetetlenek voltunk, és a penész már megtámadott bennünket. Úgy döntöttünk, hogy maradunk, és csendes szívvel várjuk, hogy beteljesedjék rajtunk Isten akarata.

Eltelt egy-két, három hónap, a foltok megnőttek kissé, és újabbak is jelentkeztek. De oly elkeseredett félelemmel harcoltunk, hogy csak lassan győzhetett le.

Néha átmerészkedtünk a hajóra készletekért. Láttuk, hogy a gomba ott egyre jobban terjeszkedik, az egyik kinövés már embermagas volt. Elvesztettük a reményt, hogy valaha is elhagyhatjuk a szigetet. Rájöttünk, hogy nem térhetünk vissza az egészséges emberek közé, nem fertőzhetjük meg őket.

Ez azt is jelentette, hogy be kell osztanunk az élelmet és ivóvizet, hisz akár még hosszú évekig is elélhetünk.

Erről jut eszembe, azt mondtam, öreg ember vagyok. Éveim számát tekintve ez nem igaz, de… – Egy pillanatra elhallgatott, aztán nagyon gyorsan folytatta: – Ahogy mondtam, azt tudtuk, hogy takarékoskodnunk kell az élelemmel, azt azonban nem, hogy valójában milyen kevés maradt. Egy héttel később fedeztem fel, hogy a telinek hitt kétszersültes dobozok mind üresek, és hogy eltekintve néhány hús– és zöldségkonzervtől, nem maradt semmi élelmünk.

Ezek után megpróbáltam a lagúnában halászni, de nem sok sikerrel. A helyzet reménytelennek tűnt, amíg eszembe nem jutott, hogy a nyílt tengeren próbálkozzam.

Itt fogtam néha egy-egy halat, de oly ritkán, hogy ez nem menthetett meg a fenyegető éhségtől. Kezdtem azt hinni, hogy az éhség fog elpusztítani, nem pedig a szörnyű betegség, amely megtámadott.

A negyedik hónap végén szörnyű felfedezést tettem. Épp a hajóról jöttem le az utolsó adag kétszersülttel. Láttam, hogy a kedvesem a sátor ajtajában ül, és eszik valamit.

– Mi az, drágám? – kérdeztem, és partra ugrottam. Mikor azonban meghallotta a hangomat, zavarba jött, elfordult, és a tisztás szélére dobta azt a valamit. Bennem gyanú támadt, hát odamentem és felvettem. Egy darab szürke gomba volt.

Ahogy közeledtem felé, a kedvesem először holtsápadt, aztán rózsapiros lett. Valami különös félelmet és szédülést éreztem.

– Drágám, drágám! – csak ennyit tudtam kinyögni. Ő azonban keserves könnyekre fakadt. Lassan lecsillapodott, bevallotta, hogy már az előző napon kipróbálta, és hogy ízlett neki. Megígértettem vele, hogy ilyet többet nem tesz, akárhogy mardossa is az éhség. Később elmondta, hogy hirtelen kívánta meg a gombát, ami pedig addig csak erős undort keltett benne.

Aznap délután furcsa nyugtalanságot éreztem, és nagyon meg is ráztak az események, így aztán elindultam az egyik kanyargós ösvényen, amelyet a fehér, homokszerű anyag borított, és besétáltam a gombavadonba. Már jártam erre, de most úgy elmerültem a gondolataimban, hogy távolabb kerültem, mint eddig bármikor.

Bal oldalamon hirtelen különös, rekedt hangot hallottam. Gyorsan megfordulva láttam, hogy egy különös formájú gombahalom mozog, úgy ingadozik, mintha önálló élete volna. Hirtelen rádöbbentem, hogy eltorzult emberi alakra emlékeztet, és láttam, hogy egy ágszerű kar elszakad a növény többi részétől, és megindul felém. A valami feje, egy formátlan szürke gömb is felém fordult. Tehetetlenül álltam, és az undorító kar megérintette az arcomat. Ijedten felkiáltottam, és visszafelé kezdtem rohanni. Édeskés ízt éreztem az ajkamon, ahol a lény megérintett. Lenyaltam, és azonnal valami embertelen vágy töltött el. Megragadtam egy halom gombát, aztán egyre többet tömtem a számba. Nem tudtam betelni vele. Miközben faltam, felvillant bennem az aznap reggeli felfedezés, szörnyű bűntudat tört rám, és visszatértem a táborunkba.

Azt hiszem, a kedvesem megérezte, mi történt, megsúgta neki a csodálatos ösztön, amelyet a szerelem fejleszt ki. Csendes együttérzése megkönnyítette a dolgomat, és megvallottam neki hirtelen gyengeségemet, csak az előzményekről hallgattam, mert nem akartam megrémíteni.

De bennem megmaradt az elviselhetetlen tudat, mert biztos voltam benne, a szörny, akit láttam, a lagúnabeli hajó egyik tengerésze volt, és tudtam, hogy nekünk is ilyen borzalmas végünk lesz.

Ezután kerültük a szörnyű táplálékot, bár a vágy már ott volt a vérünkben. A büntetést azonban így sem kerülhettük el, mert a rettenetes penész napról napra gyorsabban vette birtokba szerencsétlen testünket. Semmilyen módon nem tudtuk visszaszorítani, és így mi, akik valaha emberek voltunk… de ez is napról napra kevesebbet számít. Csak… ő valaha nő volt, én pedig férfi!

És mindennap nehezebb ellenállni a szörnyű, kínzó éhségnek, amelyet a borzalmas penészgomba iránt érzünk.

Egy hete ettük meg az utolsó kétszersültet, és azóta összesen három halat fogtam. Ma éjszaka is halászni voltam, amikor a szkúnerűk idesodródott, és felkiáltottam maguknak. A többi már tudják… és kívánom, agyóságos Isten fizesse meg, hogy ilyen felebarátian viselkedtek két szegény számkivetettel.

Egy evezőcsapás, aztán még egy, és aztán utoljára hangzott fel a gyászos, kísérteties hang:

– Isten velük!

– Isten vele! – kiáltottuk mi is rekedten, mert torkunk elszorult a ránk törő érzelmektől.

Körülnéztem. Már hajnalodott.

A nap felbukkant a tengerből, áthatolt a ködön, és komor fény be vonta a távolodó csónakot. Halványan láttam, hogy valami ott bólogat az evezők között. Egy szivacsra emlékeztetett, nagy szürke, bólogató szivacsra. Az evezők fel-le mozogtak. A csónak és az evező is szürke volt, és egy pillanatig hiába kerestem, hol kezdődik a kéz és hol végződik az evező. Aztán újra a fejre pillantottam. Ahogy hátrahúzta az evezőt, a fej előrebukott! Aztán egy újabb csapás, a csónak kicsúszott a fényfoltból, és a valami bólogatva tűnt el a ködben.

 

Damokos Katalin fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Kőhalom, A / Kőhalom a hegyfokon, A

A novella igen bonyodalmas háttérrel bír: három változata van, három különböző zsánerben: történelmi elbeszélés, fantasy és horror. Howard konokul ragaszkodott hozzá, hogy megírja az 1014-es clontarfi csata történetét, amelyben a kelta törzsek szövetsége, élén Brian Boru királlyal, megakasztotta a hódító vikingek írországi terjeszkedését. Először a történelmi elbeszélés zsánerében próbálkozott, Clontarf lándzsái (Spears of Clontarf) címmel, és nagy reményeket fűzött a kézirathoz, amelyet 1931. június 1-én küldött el Harry Batesnek, a Strange Tales magazin főszerkesztőjének. Azonban Bates hiányolta a sztoriból a fantasztikus elemeket. Howard erre beillesztett a cselekménybe egy erőteljes természetfölötti szálat: ez a változat lett A szürke isten tovatűnik (The Grey God Passes). Batesnek ezúttal az volt a kifogása, hogy túl sok a szereplő, és a temérdek fura név teljesen összezavarná az olvasókat. Howard hiába tiltakozott, hogy ez egy valódi történelmi szituáció, amit képtelenség holmi leegyszerűsített alapsémára redukálni. Végül azt a megoldást választotta, hogy az idősíkot a jelenbe helyezte át, egy reinkarnációs vízió beiktatásával, ami munkásságának első szakaszában előszeretettel alkalmazott technikája volt. A novella így horrorsztorivá vált, amit 1932. tavaszán A kőhalom a hegyfokon (The Cairn on the Headland) címmel küldött be a Strange Talesnek, és Bates végre elfogadta. Amikor írása megjelent a magazin 1933. januári számában, azzal kellett szembesülnie, hogy a szerkesztő belenyúlt a szövegbe és teljesen összezavarta a két fő karakter hátterét, illetve egymáshoz való viszonyát. A dühös hangvételű levél, amelyben barátjának, Lovecraftnak fakad ki Bates ellen, ékesen tanúsítja a pulp-korszak szerzőinek alkotói kiszolgáltatottságát. A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Howard a Strange Talesszel párhuzamosan más magazinoknál is kísérletezett a kéziratokkal; a Clontarf lándzsáit például a Soldiers of Fortune, A szürke isten tovatűnik-et pedig a Weird Tales is visszadobta. E verzió - az egyetlen olyan, amely megjelent a szerző életében - a Howard eredeti kézirata alapján javított változat.

Olvasás

Robert E. Howard:
Jel, A

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Közhelyek könyve

Lovecraft álmait, ötleteit, rövid gondolatait tartalmazza, amelyeket írásaihoz kívánt témaként felhasználni.

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre