Mert odabenn lakozik az akarat, s az meg nem hal. Ki ismeri az akarat titkait, fönntartó erejét? Hiszen Isten sem más, mint egy óriási akarat, mely feszült figyelme révén áthatja a világot. Az ember nem adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt.

Joseph Glanvill¹

Nem tudom fölidézni, hiába igyekszem, hogy hogyan, mi kor, vagy pontosan hol találkoztam először Ligeiával. Hosszú évek teltek el azóta, és az emlékezetem meggyöngült a sok szenvedéstől. Vagy talán csak azért nem tudom eszembe idézni mindezt, mert — az igazat szólva — imádottam lelkivilága, kivételes műveltsége, különös és ugyanakkor szelíd szépsége, mélyen zengő hangjának izgalmas és lebilincselő ékesszólása. Oly kitartóan, oly észrevétlen lépésekkel foglalta el a szívemet, hogy azt észre se vettem, föl se fogtam. Mindenesetre úgy tűnik, legtöbbször egy nagy, régi, düledező Rajna-menti városban találkoztam vele. A családja — bizonyára mesélt róluk. Igen régi család, nem kétséges. Ligeia! Ligeia! Mióta beletemetkeztem az olyan tanulmányokba, melyek mindenek fölött a külvilág hatásait hivatottak tompítani, egyedül ezzel az édes szóval — „Ligeia” — idézem képzeletben a szemem elé az ő képét, azét, aki nincs többé. S most, amint írok, eszembe ötlik a felismerés, hogy soha nem tudtam a családnevét ennek a nőnek, aki a barátnőm és jegyesem volt, aki társam lett tanulmányaimban, s akit végül feleségemként szoríthattam keblemre. Vajon játékos feladatnak szánta ezt az én Ligeiám? Vagy szerelmem próbatétele volt, hogy ezt a kérdést soha föl ne tegyem neki? Vagy inkább az én szeszélyem volt: vad és romantikus áldozat a legszenvedélyesebb imádat oltárán? Magára a tényre is csak halványan emlékszem; csoda-e, ha mindenestül elfeledtem az azt ki váltó és kísérő körülményeket? Mert ha csakugyan az a szellem, melyet ma úgy neveznek: Romantika — ha csakugyan ő, a bálványimádó Egyiptom hamuszínű, ködös szárnyú Astóphet² démona ül a balvégzetű házasságok fölött, akkor biztos, hogy az enyém fölött is ő ült.

Egy drága tárgy azonban van, melynél az emlékezetem nem hagy cserben: Ligeia személye. Termetre magas volt, eléggé karcsú, sőt, utolsó napjaiban már sovány. Hiába is próbálnám lefesteni viselkedésének fenségét, nyugodt oldottságát, vagy lépteinek fölfoghatatlan könnyűségét és ruganyosságát. Ügy jött és ment, mint egy árnyék. Sosem vettem észre, hogy bejött zárt ajtajú könyvtárszobámba, amíg meg nem hallottam édes, mély hangjának drága zenéjét, ahogy márvány kezét a vállamra tette. Arca szépségével semmilyen lány nem vetekedhetett. Ragyogása szinte ópiumos látomás volt: légies, lélekemelő látvány, vadabb és istenibb, mint azok a fantáziaképek, melyek Delos lányainak3 szunnyadó lelkeit lengték körül. Arcvonásai azonban nem azt a szabályosságot mutatták, amelyet a pogányok klasszikus munkáiban oly tévesen tisztelni tanultunk. „Nincs maradéktalan szépség”, mondja Bacon, Lord Verulam,4 a szépség minden formájáról és kategóriájáról szólva, „ha nincs az arányokban valami furcsaság”. Nos, azt láttam, hogy Ligeia vonásai nem klasszikusan szabályosak, észleltem, hogy bája csak ugyan „maradéktalan”, és éreztem, hogy valami nagy-nagy furcsaság járja át, mégis hasztalan próbáltam fölfedezni a szabálytalanságot és megfogalmazni, mit is látok „furcsának” benne. Szemügyre vettem a magas, sápadt homlok ívelt vonalát: hibátlan volt (milyen hideg ez a szó, amikor ilyen mennyei fenségre használjuk!), a legfinomabb elefántcsonttal vetekedő bőrt, a domborulat méltóságos nyugalmát, a halánték fölötti tájak finom kiszögellését; aztán a hollófekete, fényes, burjánzó, természetes göndörségű fürtöket, melyek Homéros szavát látszottak illusztrálni: „jácintfekete”. Megfigyeltem az orr kifinomult körvonalait: egyedül csak a héberek kecses medalionjain tapasztaltam hasonló tökélyt. Ugyanaz a pazar simaságú felület, ugyanaz az alig észrevehető sasorrhajlat, ugyanazok a harmonikusan görbülő orrlyukak, melyek szabad szellemről árulkodtak. Néztem az édes szájat. Itt diadalát ölte minden égi szépség: a rövid felső ajak remek görbülete, az alsónak lágy, érzéki szunnyadása a gödröcskék játszottak velem, a színek beszéltek hozzám, a fogak pedig visszaszikrázták, már-már meghökkentő ragyogással, az áldott fény minden egyes rájuk eső sugarát, amikor derűsen és békésen, mégis mámorító fényességgel elmosolyodott. Vizsgálgattam az áll kialakítását: itt is azt a nemes nagyvonalúságot találtam, mely lágy és fenséges, telt és mégis szellemi, mint a görögöké — ezt a vonalat Apollo isten egy álomban fedte föl Kleomenesnek,5 az athéni fának. S aztán belenéztem Ligeia nagy szemébe.

Szemekre nincs mintánk az antik világból. Lehet, hogy éppen szerelmem szemeiben rejlett a titok, amelyre Lord Verulam céloz. Azt kell hinnem, hogy szemei jóval nagyobbak voltak, mint ami a saját fajunknál megszokott. Teltebbek voltak, mint a legteltebb gazellaszem a Nourjahad-völgyi törzsben. És még is csak időnként, a végletes izgalom pillanataiban vált Ligeiának ez a sajátsága igazán észrevehetővé. Az ilyen pillanatokban a szépsége — felhevült képzeletemben legalábbis Úgy tűnt — a földönkívüli vagy földöntúli lények szépsége volt, amilyenek a török regékben a hurik. A szemgolyók színe a legcsillogóbb fekete volt, s messze fölöttük szénszínű, hosszú szempillák lógtak. Az enyhén szabálytalan vonalú szemöldökök hasonló színben sötétlettek. Az a „furcsaság”, amit a szemekben találtam, független volt a részletek alakjától, színétől vagy csillogásától: nem tudom másnak nevezni, mint kifejezésnek. Milyen üres szó ez! Puszta hangzásának takarásában rejtegetjük a lelkiségről való tudatlanságunkat. Ligeia szemének kifejezése! Hány és hány órát töprengtem ezen! Hogyan küszködtem, egy teljes nyári éjen át, hogy mélységét fölmérjem! Mi volt az, ami mélyebben, mint Demokritos kútja6 — messze benn ült a szerelmem szembogarában? Mi volt az? Makacsul és szenvedélyesen vágytam kideríteni. Micsoda szemek! Nagy, fénylő, mennyei golyók! Olyanok lettek számomra, mint Léda két ikercsillaga, s én nekik legodaadóbb csillagászuk.

Az emberi elme tanulmányozása során számos érthetetlen dologba ütközünk, de talán egyik se olyan hátborzongató és felkavaró, mint az és szerintem ezt sehol sem írják a tankönyvek —‚ hogy amikor igyekszünk valami rég elfeledettet emlékezetünkbe idézni, gyakran érezzük, hogy majdnem meg van, már ott állunk az emlékezés küszöbén, ám végül mégsem tudjuk fölidézni. Így voltam én gyakran, Ligeia szemein töprengve, éreztem, hogy közeledik a pillanat, amikor majd teljesen megértem, milyen volt kifejezésük — éreztem, hogy közeledik — mégse az enyém — s végül mindenestül szétfoszlik! Közben (különös!, ó, ez a legkülönösebb rejtély!) a világ legközönségesebb tárgyaiban fölfedeztem eme kifejezés egész sereg megfelelőjét. Úgy értem, azután, hogy Ligeia szépsége behatolt a lelkembe s ott, mint valami szentélyben megtelepedett, az anyagi világ sokféle létezője ugyanazt az érzést keltette bennem, mint az ő nagy, világos szemgolyói. És ennek ellenére sem tudtam meghatározni ezt az érzést, vagy elemezni, vagy akár csak tartósan magam elé idézni. Néha — hadd mondjam újra — egy gyorsan növő szőlőág szemlélése közben ismertem föl, máskor egy moly, egy pillangó, egy rovarbáb, egy gyors vízfolyás szemügyre vételekor. Megéreztem az óceánban és egy lehulló meteorban. És van az égen egy-két csillag (főleg egyre gondolok: hatodik fényrendű, kettős és változékony, a Lyra nagy csillagja mellett látható), melynek távcsöves megfigyelése során tudatosult bennem ez az érzés. Átjárt bizonyos vonós hangszerek hallatán, és nem ritkán könyvrészletek olvasásakor is. A számtalan hasonló alkalom közül egyre jól emlékszem: Joseph Glanvill egy könyvében találtam valamit, ami (talán különössége miatt ki tudná megmondani?) újra és újra eltöltött ezzel az érzéssel: „Mert odabenn lakozik az akarat, s az meg nem hal. Ki ismeri az akarat titkait, fönntartó erejét? Hiszen Isten sem más, mint egy óriási akarat, mely feszült figyelme révén át hatja a világot. Az ember nem adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt.”

Az évek hosszú sora és az azt követő töprengés alkalmat adott rá, hogy végül találjak valami távoli összefüggést az angol moralista szerző e szövege és Ligeia jelleme között. Feszültség lappangott gondolkodásában, tetteiben, beszédében, mely föltehetőleg annak a gigantikus akaraterőnek volt következménye (vagy legalábbis jele), mely hosszú együttlétünk alatt más, közvetlenebb bizonyítékot nem adott a létezéséről. A sok nő közül, akit életemben ismertem, ő volt az, a kifelé nyugodt, mindig higgadt Ligeia, aki a legvadabb módon esett áldozatul a könyörtelen szenvedély kavargó keselyűinek. Én e szenvedély erejét csak abból tudhattam fölbecsülni, hogy ilyenkor csodás módon kitágult a szeme, egyszerre gyönyört és rémületet okozva; hangjának már-már bűvös dallama, apró modulációi és tiszta higgadtsága a szokásosnál is mélyebben szólt, és a vad szavakat, amiket szokása volt használni, oly szilaj energiával mondta ki, amit kiejtésének kimértsége kétszeresen hatásossá tett.

Beszéltem már Ligeia műveltségéről: hatalmas volt — nőnél ilyet még nem láttam. A klasszikus nyelveket elmélyülten is merte, és amennyire az én tudásom terjedt a modern európai nyelvek tekintetében, sohasem találtam nála hibát. De vajon az akadémikus tudományok büszkén hirdetett tanainak valamely legcsodáltabb (mert legnehezebben érthető) témájában is találtam-e csak egyszer hibát őnála? Milyen különös, sőt, milyen borzongató, hogy a feleségem természetének ez az egy vonása csak most, ilyen későn tolul a figyelmem előterébe! Azt mondtam, hogy tudása akkora volt, hogy nőnél ilyet még nem láttam de él-e valahol férfi, aki bejárta, méghozzá sikerrel, az erkölcstan, a fizika, a matematika minden tágas tartományát? Akkor nem láttam, amit most világosan fölfogok: hogy Ligeia tudása óriási volt és lenyűgöző; de mérhetetlen fensőbbségét már akkor eléggé éreztem ahhoz, hogy gyermeki bizalommal bízzam magam az ő vezetésére a metafizikai vizsgálódás kaotikus világában, mely házasságunk első éveiben a legfőbb foglalatosságom volt. Mekkora diadallal, milyen eleven gyönyörrel, milyen éteri reménységgel éreztem meg, amikor fölém hajolt ritka és kevesek által művelt tanok tanulmányozása közben, hogy lassan és fokozatosan kinyílik előttem egy gyönyör teli távlat, melynek hosszú, pompás és járatlan ösvényén végre eljuthatok a tudáshoz, a mennyei kincshez, mely túl értékes ahhoz, hogy ne legyen tilalmas!

Milyen szívet tépő volt ezek után a fájdalmam, amikor néhány év múltán azt láttam: jól megalapozott reményeim szárnyakat növesztenek és elröpülnek! Ligeia nélkül olyan voltam, mint a sötétben tapogatózó gyerek. Csak az ő jelenléte, az ő olvasottsága vonta be eleven fénnyel a transzcendens tanok számtalan titkát, melyekben együtt búvárkodtunk. Az ő szemének ragyogó sugara nélkül az addig aranyosan csillogó betűk szürkébbek lettek a saturnusi ólomnál7. És ezek a szemek most egyre ritkábban sütöttek az előttem fekvő lapokra. Ligeia megbetegedett. Vad szemei tündöklő túlzottan is tündöklő fénnyel lángoltak; sápadt ujjain megjelent a sír átlátszó viaszszíne; magas homlokán a kék erek zabolátlanul dagadtak és apadtak a legkisebb érzelmi hullámzás hatására. Rádöbbentem, hogy meg fog halni s lelkemben kétségbeesett harcot folytattam a zord Azraellel8. Szenvedélyes feleségem, legnagyobb meglepetésemre, még nálam is energikusabban harcolt. Kemény természete alapján bőséges okom lehetett azt hinni, hogy számára a halál nem lesz rémületes, de nem így volt. Erőtlenek ahhoz a szavak, hogy akár csak halványan megjelenítsék, milyen szilaj ellenállással birkózott az Árnnyal. Én csak nyöszörögtem a kíntól, amikor néznem kellett ezt a szánalmas látványt. Szerettem volna nyugtatni, bölcsen vigasztalni; de az ő szilaj életvágya mellett hogy — élhessen és csakis élhessen — minden vigasz és bölcsesség nevetséges ostobaság lett volna. Csak a vég óráiban, szenvedélyes lelkének görcsös vergődése tudta megrázni magatartásának küldő higgadtságát. Hangja lágyabb lett, mélyebb, de nem merészelném itt elmondani nyugodtan kiejtett szavainak vadul keserű jelentését. Az agyam őrülten zakatolt, ahogy megbabonázva hallgattam ezt a dallamot, mely nem egyszerűen halálos volt; olyan gondolatokat és vágyakat hordozott, amiket halandó még nem ismert.

Azt, hogy szeret, sosem kételltem; és könnyen beláthattam volna, hogy egy ilyen kebelben, mint az övé, a szerelem nem akármilyen szenvedéllyé nő. De csak a halálában szembesültem végképpen a szenvedélyének erősségével. Órákon át fogta a kezemet s közben ontotta rám túláradó érzéseit a szívéből, melynek szenvedélyes rajongása felért a bálványimádással. Mivel érdemeltem ki a boldogságot, hogy ilyen vallomásokkal ajándékozzanak meg? Mivel érdemeltem ki a boldogtalanságot, hogy a szerelmemet abban az órában veszítsem el, amikor e vallomásokat teszi? De nem bírok erről többet beszélni. Hadd mondjak csak annyit, hogy Ligeia csodálatosan nőies önátadásában, ahogyan rám — aki mindezt nem érdemeltem! — kiárasztotta szerelmét, végre megláttam a mozgató elvet: elkeseredett komolysággal vágyott az életre, mely most oly gyorsan fűtött ki belőle. Ezt az elkeseredett vágyat, ezt a mohó indulatot, az élet, csakis az élet kívánását ezt nincs erőm lefesteni, nincs szavam, mellyel ábrázolni tudnám.

Aznap délben, amikor éjjel aztán elment, egy intéssel ágya mellé parancsolt, s arra kért, hogy szavaljak cl egy verset, amit néhány nappal azelőtt ő maga írt. Engedelmeskedtem. így szólt a vers:

Imitt egy gála éj

a vég-évek magányaiban!

Angyalnép, könnyben-ázva mely

fátyol közt, szárnyasan

színházban ül, drámát akar,

reményt és rémeket,

míg szférák zengnek, büszke kar,

szeszélyes éneket.

Ezer isten-formájú báb

súg-búg a színpadon,

s ling-leng idébb-odább,

jő s puszta bábként megy vakon,

amint formátlan odafönt

nagy erők mozgatják a színt;

kesely-szárnyuk csapkodva önt

láthatatlan kínt!

Ó, bolond dráma! Nem feled

örökre, aki lát!

Hogy űzi folyton a tömeg

S nem éri fantomát

és körbe űzi, s visszatér,

nem éri sohase;

bűn, őrület, és szenvedély:

ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,

mint vérpiros gomoly,

előgyűrűz a színfalak

magányaiból.

Jön! — jön! — s a bábok soka

a Csúszó étke lesz.

Sír a szeráf: férgek foga

emberek vérével veres.

A lámpa — a lámpa mind kihal!

S lehull a remegő

formákra, zúgva, mint a vihar,

a függöny, a szemfedő.

Az angyalnép sápadva föláll,

s szél, míg szárnyával időz:

„Ez az ’Ember’ című dráma volt,

s a Győztes Féreg a hős.⁹

„Ó, Istenem!” kiáltotta Ligeia félig sikoltva, majd talpra ugrott és karjait hirtelen görcsben fölemelte, amint az utolsó sorokhoz értem. „Ó, Istenem! Ó, mennyei Atyám! Hát mindig így kell ennek lennie? Sosem lehet ezt a Győztest legyőzni? Nem vagyunk mindenestül a Te részeid? Ki — ki ismeri az akarat titkait, fönntartó erejét? Az ember nem adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt!”

Ekkor, kimerülve az erős érzelemtől, leejtette hófehér karjait és ünnepélyes arccal visszafeküdt halálos ágyába. Ahogy az utolsó sóhajokat lehelte ki, köztük valami halk mormogás hagyta el ajkait. Fülemet odahajtottam és fölismertem, még egyszer, a Glanvill-idézet utolsó szavait: „Az ember nem adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt.”

Meghalt — én pedig a bánattól porig sújtva nem bírtam többé elviselni az otthonom elszigeteltségét ott, a Rajna-menti fakó és düledező városban. Nem szenvedtem hiányt abban, amit a világ gazdagságnak hív. Ligeiától többet, sokkal többet kaptam, mint ami egy átlagos halandónak osztályrészül jut. Ezért néhány hónapi kimerült és céltalan bolyongás után megvettem és némileg kitataroztam egy volt apátságot, melyet inkább nem nevezek meg, Anglia egyik legtávolabbi, legelhagyatottabb vidékén. Az épület komor és sötét nagyszerűsége, a táj szinte érintetlen vadsága, és az e kettőhöz kötődő sok borús és ősrégi emlék nagyon is összhangban volt a teljes elhagyatottság érzésével, mely az országnak ebbe a messzi és barátságtalan szögletébe vonzott. Bár az apátság épületének benőtt és omladozó külsején alig változtattam, odabent — gyermeki mohósággal, s talán halványan remélve ettől bánatom enyhülését — teret engedtem a királyinál is pompázatosabb berendezésnek. Az ilyen haszontalanságokat már gyerekkoromban megtanultam szeretni, s most, mondhatni, a gyász gyengeségében, ezekbe menekültem. Tudom, hogy bárki észrevette volna a kezdődő téboly jeleit a dúsgazdag és fantasztikus kárpitokban, a komor egyiptomi faragványokban, a túldíszített függönypárkányokban és bútorokban, az aranyrojtos szőnyegek őrült mintáiban. Ekkor már az ópium hálójában vergődő rabszolga voltam, és ténykedésem, életrendem az álmaim színeivel színeződött ki. De nem vesztegetek időt ezekre az ostobaságokra. Hadd beszéljek csak arról az egy szobáról — legyen átkozott örökre! —‚ ahová az elmebaj egy pillanatában bevezettem az oltártól mint menyasszonyomat — mint az el nem feledett Ligeia utódát — a szőke hajú, kék szemű Rowena Trevaniont, Tremaine-ből.

Nincs egyetlen építészeti vagy lakberendezési részlete annak a nászi szobának, ami ne volna most is élénken előttem. Hol volt a lelke a menyasszony rátarti családjának, amikor — az arany iránti szomjukban — megengedték szeretett lányuknak, hogy átlépje egy ilyen díszítésű lakás küszöbét? Azt mondtam, hogy a legapróbb részletekig emlékszem a szobára (miközben sajnálatosan feledékeny vagyok a nagy horderejű dolgokban), ám itt nem volt rendszer, nem volt semmilyen elv a bizarr látványban, ami megtámogathatta volna az emlékezetet. A szoba a várszerű apátság egyik magas tornyában volt, ötszög alakú és jókora méretű. Az ötszög teljes déli oldalát az egyetlen ablak foglalta el; hatalmas, osztatlan velencei üveglap: egyetlen tábla, ólomszürke üvegből, úgyhogy akár a Nap sütött, akár a Hold, sugaraik kísérteties fényt vetettek a benti tárgyakra. E hatalmas ablak fölső részét egy vén vadszőlő rácsozata takarta el, mely a torony vaskos falaira futott föl. A komor tölgyfa mennyezet rendkívül magas boltívekben zárult, rajtuk dús díszítés valami félig gótikus, félig őskelta stílusban. Ennek a bánatos ívszerkezetnek a legközépső rekeszéből lógott le egyetlen, hosszú szemű aranyláncon egy füstölő, maga is aranyból, szaracén mintázattal és sok lyukkal, melyeket oly ügyesen helyeztek el, hogy rajtuk folytonosan ki-be tekeregtek, mint megannyi élő kígyó, a különböző színű lángocskák.

Néhány heverő meg keleti kiképzésű gyertyatartó állt itt-ott — meg persze az ágy, a nászi ágy: indiai modell, alacsony, vastag elefántcsont faragásokkal, fölébe koporsólepelre hasonlító baldachin borult. A helyiség mindegyik szögletében egy-egy függőlegesen fölállított óriás fekete gránit szarkofág állt, a Luxor melletti királysírokból, évezredes födelük tele ősrégi domborművekkel. De a legfőbb különcség, az igazat meg vallva, a kárpitozásban volt. A hatalmas, magas — aránytalanul magas — falakat a mennyezettől a padlóig szélesen leomló, súlyos kárpit borította; ugyanebből az anyagból voltak a szőnyegek, meg a heverők és az elefántcsont ágy takarói, az ágy fölötti baldachin, és a dús ráncokat vető függönyök, melyek az ablakot részben elfödték. Ez az anyag gazdagon szőtt arany kelme volt. Rajta mindenütt, rendszertelen közökben, arabeszk minták, nagyjából másfél arasz átmérőjűek, melyeket szurok fekete szállal hímeztek rá. Ám ezek a minták csak akkor mutatták igazi arabeszkjellegüket, ha egy bizonyos szögből nézték őket: egy ma már közismert, de alighanem a legrégebbi ókorig visszavezethető módszerrel készítették őket ilyen változó hatásúra. Aki belépett a szobába, csak barátságtalannak látta őket; de ahogy beljebb jött, ez a látszat fokozatosan eltűnt, és lépésről lépésre, amint a látogató a helyzetét változtatta a szobában, a hátborzongató alakok végtelen sorát látta föltűnni, melyek a normannok babonáiban tenyésznek vagy a szerzetesek lelkifurdalásos álmaiban törnek elő. Ezt a csalóka hatást roppantul fölerősítette a falikárpitok mögé mesterségesen bevezetett állandó erős léghuzat, mely riasztó és nyugtalan életszerűséget kölcsönzött az egésznek.

Ilyen termekben, ilyen hálószobában töltöttem a tremaine-i asszonnyal házasságunk első hónapjának kárhozott óráit, s nem sok izgalommal teltek. Nem tudtam nem észrevenni, hogy feleségem retteg a hangulatom váratlan és szilaj változásaitól, kerül engem és kevéssé szeret; mindez mégis inkább örömmel töltött el. Ki nem állhattam őt, sőt gyűlöltem, már-már démoni és nem emberi módon. Gondolataim visszaszálltak (ah, mily heves gyászérzéssel!) Ligeiához, a szeretett, a magasztos, a gyönyörű, a sírba tett Ligeiához. Élvezettel idéztem föl tisztaságát, bölcsességét, fennkölt, éteri természetét, szenvedélyes, bálványozó szerelmét. Most végre az én lelkem is erősen, szabadon lángolt, s már nem csak az ő tüze fűtött. Ópiumos álmaim izgalmában (mert már állandóan e szer béklyóiban hevertem) hangosan a nevét szólítottam csöndes éjszakákon, vagy magányos nappalokon a szurdokvölgyek védett sarkaiban, mintha az eltávozott utáni vágyam vad mohósága, komor szenvedélye, emésztő hevülete vissza tudná őt állítani arra az ösvényre itt a földön, melyet (ó, hát lehetséges, hogy örökre?) elhagyott.

A házasság második hónapjának elején Rowenát hirtelen betegség támadta meg, melyből csak lassan gyógyult föl. A testét emésztő láz nyugtalanná tette éjszakáit, és zaklatott félálmában a toronyszobán belül és kívül hangokat, mozgásokat vélt észlelni, amit nem tudtam másnak betudni, mint képzelete felajzottságának, vagy talán a szobaberendezés szemkápráztató hatásának. Nagy sokára lábadozni kezdett, s végül visszanyerte egészségét. Ám csak rövid idő telhetett el, amikor egy újabb, az előbbinél súlyosabb baj ismét ágynak döntötte, s ebből a rohamból teste, mely mindig is gyenge volt, már sosem épült föl egészen. A betegségei ettől kezdve egyre aggasztóbbak lettek, aggasztó gyakorisággal tértek vissza, és dacoltak orvosainak tudásával és erőfeszítéseivel. Ahogy fokozatosan elhatalmasodott krónikus betegsége, mely láthatólag már túlzottan befészkelte magát szervezetébe ahhoz, hogy emberi eszközökkel ki lehessen onnan irtani, úgy fokozódott — ezt észre kellett vennem — kedélyének ideges ingerültsége, mely a legkisebb ijedelem esetén is a végsőkig felzaklatta. Újfent beszélni kezdett — mind gyakrabban és határozottabban — a hangokról, az apró hangokról és a kárpitok szokatlan mozgolódásáról, amikre már korábban is utalt.

Egy éjjel, úgy szeptember vége felé, a szokásosnál is nagyobb nyomatékkal hozta föl előttem ezt a nyomasztó témát. Éppen fölébredt nyugtalan félálmából, én pedig egy ideje figyeltem, félig szorongva, félig bizonytalanul rettegve, lesoványodott arcának kifejezését. Elefántcsont ágya mellett ültem, az egyik indiai heverőn. Félig fölült, és mondani kezdte, komolyan, halkan, suttogva, hogy éppen milyen hangokat hall (melyeket én nem hallottam), meg hogy éppen milyen mozgásokat lát (amiket nekem nem sikerült észlelnem). A szél sebesen járt a falikárpitok mögött, és én be akartam mutatni neki (amit, be kell vallanom, magam sem hittem teljes egészében), hogy azok a beszédre alig emlékeztető sóhajok, meg a fali alakzatok finom változásai csak a szokásos széljárás természetes következményei. Arcát ekkor halálos sápadtság öntötte el, s ebből meg értettem, hogy hasztalan próbálnám megnyugtatni. Látszott, hogy ájulás környékezi, és nem volt a közelben személyzet, akit hívhattam volna. Eszembe jutott, hogy hova tettük azt a kancsó könnyű bort, amit orvosai rendeltek neki, és a szoba másik végébe siettem, hogy előhozzam. Ám ahogy a füstölő fénykörébe léptem, két meghökkentő körülmény vonta magára a figyelmemet. Mintha valami tapintható, mégis láthatatlan tárgy ment volna el könnyedén mellettem; és láttam, hogy az aranyszőnyegen ott fekszik, a füstölő által lebocsátott csillogó fény kellős közepén, egy árnyék halvány, bizonytalan, angyali körvonalú árnyék, amilyennek az árnyék árnyékát képzelnénk. Én éppen vadul föl voltam ajzva egy mértéktelen adag ópiumtól, s így nem sok ügyet vetettem e dolgokra, és Rowenának sem említettem őket. Megtaláltam a bort, visszamentem a szoba innenső felébe, és töltöttem egy pohárkával, amit az alélt nő ajkához emeltem. Ettől kissé magához tért és átvette az edényt, míg én leültem egy közeli heverőre, szemeimet őrá szögezve. Ebben a pillanatban arra lettem figyelmes, hogy könnyű lépteket hallok a szőnyegen és az ágy mellett, s egy másodperccel később, amint Rowena éppen ajkához készült emelni a bort, azt láttam — vagy talán csak álmodtam —‚ hogy a pohárba belehullik, mintegy a szoba légkörének valami láthatatlan forrásából kiválva, három vagy négy csöpp ragyogó rubinszínű folyadék. Én talán csakugyan láttam ezt, Rowena azonban semmiképp. Habozás nélkül megitta a bort, én pedig óvakodtam beszámolni neki erről a körülményről, hiszen azt némi töprengés után így döntöttem csak élénk képzeletem sugalmazta, melyet betegesen fölerősített nejem ijesztő helyzete, az ópium, meg a kései óra.

Mégsem titkolhatom magam előtt, hogy közvetlenül a rubinszínű cseppek lehullása után rohamos romlás következett be a feleségem állapotában, olyannyira, hogy a rákövetkező harmadik éjszakán a cselédség már temetésre készítette elő, s a negyediken egyedül ültem Rowena szemfedővel letakart teste mellett abban a groteszk szobában, mely annakidején menyasszonyomként fogadta őt. Vad, ópium fűtötte látomások imbolyogtak a szemem előtt, mint bizonytalan árnyak. Nyugtalan szemmel figyeltem a szarkofágokat a szoba szögleteiben, a kárpitok változékony figuráit, a fejem fölötti füstölőből előtekergő tarka lángokat. Ekkor a tekintetem — mivel eszembe jutott, ami a múltkori éjszakán történt — ráesett a füstölő alatti fénykörre, ahol annak az árnynak halvány formáit láttam. Nem volt már ott; s én, fellélegezve, pillantásomat az ágyon fekvő fehér és merev alakra tereltem. Hirtelen ezer emlékkép rohant meg Ligeiáról, s a szívemet újra elárasztotta, mint árvízkor vadul örvénylő folyó, mindaz a kimondhatatlan fájdalom, amellyel az ó szemfedővel letakart testét néztem egykor. Lassan fogyott az éjszaka; én pedig, miközben szívem telve volt egyetlen és mindenek fölötti szerelmem keserű emlékével, némán ültem, Rowena holttestét bámulva.

Éjfél lehetett, vagy talán előbb, vagy később (mert az időt nem figyeltem), amikor álmodozásaimból arra ocsúdtam, hogy valaki egy pillanatra felzokog — halkan, de jól hallhatóan. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy a hang az elefántcsont ágy felől jött, a halottas ágyból. Babonás rettegéssel eltelve hallgatóztam, de a hang nem ismétlődött. Erőltettem a szememet, hogy látok-e bármi rezdülést a holttesten, de a legcsekélyebb ilyen jel sem volt látható. Pedig nem tévedhettem. Igenis hallottam a hangot, még ha halkan is, és a lélek fölébredt bennem. Eltökélten és állhatatosan szögeztem tekintetemet a holttestre. Hosszú percek teltek el, míg olyasvalami nem történt, ami fényt deríthetett a rejtélyre. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy egy enyhe, nagyon halvány, alig észrevehető színjelent meg az orcákon és a szemhéjak besüppedt apró erein. Elmondhatatlan megdöbbenés és rémület fogott el, amire a halandó világban nincs kellően erőteljes kifejezés. Úgy éreztem: eláll a szívverésem s tagjaim ültömben megmerevednek Végül a kötelességérzet mégiscsak működésbe lépett s visszaadta önuralmamat. Nem lehetett kétséges, hogy készületeink elhamarkodottak voltak Rowena még élt! Azonnal tenni kellett valamit, csakhogy a torony távol volt az apátságnak attól a részétől, ahol a cselédség lakott, így senki sem volt hallótávolságon belül. Nem tudtam volna segítséget hívni anélkül, hogy el ne hagyjam hosszú percekre a szobát; ezt viszont nem mertem megtenni. Egyedül küszködtem hát, igyekeztem visszahívni a még ott lebegő lelket. Nemsokára mégis azt kellett látnom, hogy visszaesés következett be: a szín eltűnt az orcákról és a szemhéjakról s egy márványnál is sápadtabb fehérséget hagyott maga után; az ajkak még jobban összezsugorodtak és elvékonyodtak a halál rút arcképén; a test felületét azonnal belepte a visszataszító, nyirkos hidegség; s már be is állt a szokásos kőkemény merevség. Megborzongva süllyedtem vissza a kerevetre, ahonnan az imént oly riadtan pattantam föl, s visszamerültem a Ligeiáról való szenvedélyes fantáziálásba.

Egy óra telt el így, amikor (lehetséges ez?) másodszor is arra lettem figyelmes, hogy az ágy környékéről valami bizonytalan hangot hallok. Halálos rémületben hallgatóztam. A hang újra hallatszott — egy sóha.j Odaugrottam a holttesthez s láttam, határozottan láttam, hogy az ajkak megremegnek. Egy perccel később kisimultak, s elővillant a fogak gyöngysora. A szívemben a meglepetés viaskodott a mély döbbenettel, mely eddig egyedül uralta lelkemet. Úgy éreztem, látásom elhomályosul, gondolataim elkalandoznak, s csak heves erőfeszítéssel tudtam magam nagy sokára rábírni arra, amit a kötelesség ismét teendőmül kijelölt. Most már némi hevülés is látszott a homlokon, az orcákon és a torkon; érezhető melegség járta át az egész testet; még valami enyhe szívverés is érződött. A nő élt, s én kettőzött energiával láttam neki az élesztés munkájának. Megdörzsöltem és lemostam a halántékát és a kezét, s minden olyasmit elvégeztem, amit a tapasztalatom és nem kevés orvosi tanulmányom diktált. Hiába. A szín hirtelen elszállt, a szívverés megszűnt, az ajkak ismét halotti kifejezést öltöttek, és egy pillanat múlva visszatért a jeges hidegség, az ólomszürke szín, a szívós merevség, a beesett vonások egy olyan test utálatos tulajdonságai, melynek lakhelye már napok óta a sír.

Ismét visszasüllyedtem a Ligeiáról való álmodozásba, amikor (csoda, ha beleborzongok, amint leírom?) ismét halk zokogás ütötte meg fülemet az elefántcsont ágy környékéről. De miért is írjam le minden részletében annak az éjszakának elmondhatatlan borzalmait? Miért húzzam az időt annak elmesélésével, ahogy újra és újra, a hajnali szürkület eljöttéig, megismétlődött az újraéledés iszonyú drámája? Minden egyes szörnyű visszaesés egy még könyörtelenebb és szemmel láthatólag még visszafordíthatatlanabb halálba vezetett. Minden haláltusa olyan volt, mint valami láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem. Minden egyes küzdelem után a holttest emberi megjelenésében valami megfoghatatlan változás állt be. Hadd sietek inkább véget vetni a történetnek.

A félelmes éjszaka nagyobb része már eltelt, amikor a halott ismét megmozdult, most élénkebben, mint előzőleg, jóllehet immár egy minden addiginál reménytelenebb széthullás szörnyű állapotából emelkedett ki. Én már rég fölhagytam azzal, hogy közbelépjek vagy akár csak megmozduljak, mereven ültem a heverőn, tehetetlen prédájaként a viharzó érzelmeknek, melyek közül a végletes döbbenet volt talán a legkevésbé ijesztő, a legkevésbé felőrlő. A holttest tehát megmozdult, élénkebben, mint eddig. Az élet színei szokatlan energiával töltődtek fel az arcba, a végtagok elernyedtek; és ha a szemhéjak nem lettek volna szorosan összezárva, a test nem lett volna halotti leplekbe pólyálva és becsavarva, amitől alakja továbbra is temetői halottnak látszott, azt álmodhattam volna, hogy Rowena csakugyan végleg lerázta a Halál béklyóit. S ha ezt a gondolatot nem is tudtam teljesen a magamévá tenni, kétkedésem véget ért, amikor az ágyból kikelve, tántorogva és bizonytalan léptek kel, csukott szemmel, mint aki álmából megzavarodva kel föl, a szemfedőbe csavart valami megindult, és határozott léptekkel, anyagi valójában a szoba közepére lépdelt.

Nem remegtem, nem mozdultam, mert az alak külsejét, test tartását, mozgását figyelve kimondhatatlan elképzelések hada vágtatott keresztül agyamon s megbénított — vagy inkább kővé fagyasztott Nem mozdultam, csak néztem a jelenséget. Gondolataim őrülten kavarogtak, megfékezhetetlen áradatban. Lehet, hogy ez az élő Rowena, aki itt áll előttem? Lehet ez egyáltalán Rowena — a szőke hajú, kék szemű Lady Rowena Trevanion, Tremaine-ből? Miért kételkedem én ebben? A pólya szorosan fogta körül a száját — de miért ne lehetne ez a tremaine-i asszony lélegző szája? Az orcáin ott piroslottak a rózsák, mint élete legszebb delén: Igen, ez bizonyára az élő Rowena arca. Az álla is a gödröcskékkel, mint egészséges korában, miért ne lehetne az övé? De hogyhogy magasabb lett a betegsége alatt? Micsoda megmagyarázhatatlan őrültséget sugallt ez a gondolat! Egyetlen ugrással ott termettem és megérintettem a lábát. Érintésemtől összerezzenve leejtette fejéről a meglazult, undok halotti pólyákat és hirtelen kiomlott a szoba huzatos levegőjébe egy sűrű, gazdag, hosszú, kócos hajzat, mely feketébb volt, mint az éjfél hollószárnyai! S ekkor az előttem álló alak szeme lassan kinyílt. „Íme!”, sikoltottam hangosan. „Nem tévedhetek, nem tévedhetek többé: ezek a hatalmas, ezek a fekete, vad szemek, ezek az én valahai szerelmem szemei! Ez itt a szerelmem, LIGEIA!”

Nádasdy Ádám fordítása

1 Joseph Glanvill (1636-1680) angol író, filozófus, protestáns lelkész.

2 Astóphet: Poe szóalkotása. Összetevői Astóreth, egyiptomi szerelem és termékenységistennő, és Tóphet, ami az Ószövetségben a pokol egyik neve.

3 Delos lányai: a görög mitológiában Délosz királyának három lánya, akik a bort, búzát és olajat jelképezték. A Trója ellen induló görögöket ők látták el útravalóval.

4 Francis Bacon, Lord Verulam (1561-1626) angol filozófus és politikus.

5 Kleomenes: Rómában élt ókori görög szobrász, Kr e. 220 körül.

6 Démokritosz: ógörög filozófus szerint a világot, az anyagot, feneketlen úr veszi körül: ezt nevezik „Démokritosz kútjának”.

7 Az ókor óta egy-egy fémet egy-egy bolygóval társítottak az ólom égi megfelelője a Szaturnus volt

8 Azrael a halál angyala a muzulmán és zsidó hit szerint.

9 Babits Mihály fordítása