Teloth gránitvárosába vándorolt az ifjú, a babérkoszorúval megkoronázott, sárga haja mirhától fénylett, s bíborköpenyét ama Sidrak hegység vadrózsája szaggatta meg, amely az antik kőhíd mentén fekszik. Teloth férfiai sötétek és zordak, élnek pedig négyszögletű házakban, s szemöldökráncolva kérdezték az idegent: honnét jöve s mi szél hozta őt. Amire az ifjú így válaszolt:

– Iranon vagyok, és Airából jövök, egy távoli városból, amelyre csak halványan emlékezem, ámde újra meg akarom találni. Dalok éneklője vagyok, amelyeket ama távoli városban tanultam, hivatásom vala pedig az, hogy szépséget teremtsek a gyermekkor emlékeivel. Minden gazdagságom apró emlékekben és álmokban van, s a reményben, hogy kertekben énekelhetek, amikor a hold gyöngéd, és a nyugati szél megreszketteti a lótuszbimbókat.

Mikor Teloth férfiai meghallották eme dolgokat, suttogni kezdtek egymás közt; mert a gránitvárosban nincs nevetés, sem dal – a komor emberek néha Karthia dombjai felé néznek tavaszidőn, és a távoli Oonai lantjaira gondolnak, amelyekről az utazók mesélnek. Emígyen gondolkodván pedig meghívták vala az idegent, hogy maradjon és énekeljen a Mlin Tornya előtti téren, habár nem tetszett nékik toprongyos köpenyének színe, sem a mirha a hajában, sem babérkoszorúja, sem pedig mézédes hangjának fiatalsága. Este Iranon énekelt, s mialatt énekelt, egy öregember imádkozott, egy vak ember pedig azt mondta, fénykoszorút lát az énekes feje felett. De Teloth lakóinak legtöbbje ásítozott, mások pedig nevettek, megint mások elaludtak; mert Iranon semmi hasznosat nem mondott, csak az emlékeiről, az álmairól és a reményeiről énekelt.

– Emlékszem a szürkületre, a holdra és lágy dalokra és az ablakra, ahol álomba ringattak. És az ablakon túl volt az utca, ahonnan az aranyló fények jöttek, és ahol az árnyékok márványházakon táncoltak. Emlékszem a négyszög alakú holdfényre a padlón, amely semmi más fényre nem hasonlított, és a látomásokra, amelyek a holdsugárban táncoltak, amikor az anyám énekelt nekem. És emlékszem a fényes, nyár-reggeli napra is a tarka dombok felett, és a virágok illatára, melyet a nyugati szél hozott – amely megénekeltette a fákat.

– Ó, Aira, márványnak és berillnek városa, mily számosak a te szépségeid! Hogy szerettem a meleg és illatozó ligeteket a hialinos Nithra mentén, meg vízeséseit az aprócska Krának, amely a zöldellő völgyben csordogált! Azokban a ligetekben és abban a völgyben a gyermekek koszorúkat fontak egymásnak, és alkonyatkor különös álmokat álmodtam a yath-fák alatt a hegyen, ahogy néztem az alanti város fényeit és a kanyargó Nithrát, amint csillagfürtök tükröződnek benne.

– És a városban voltak helyek, amelyek erezett és színezett márványból voltak arany kupolákkal és festett falakkal, meg zöld kertekkel, égszínkék tavakkal meg kristály szökőkutakkal. Gyakran játszottam azokban a kertekben, és gázoltam ama tavakban, és lefeküdtem, és álmodtam a sápadt virágok között ama fák alatt. És néha, napnyugtakor megmásztam a hosszú dombos utcát a citadelláig meg a nyílt térig, és lenéztem Airára, a márvány és berill eme mágikus városára, amely nagyszerű volt aranyló fényruhába öltözvén.

– Régtől van az, hogy hiányzol te, Aira, mert még fiatal voltam, amikor minket elűztek onnan; ám az apám király volt, és én vissza fogok térni tehozzád, mert a Végzet így kívánja. Hetedhét országon keresztül kerestelek vala téged, és egy napon uralkodni fogok majd ligeteid s kertjeid felett, az utcáid és házaid felett, és énekelni fogok az embereknek, kik majd tudni fogják, mirol dalolok, és nevetni és elfordulni nem fognak ok. Mert Iranon vagyok, ki herceg vala Airában.

Aznap éjjelre Teloth emberei egy istállóban helyezték el az idegent, és egy arkhón jött el hozzá reggel, mondá pedig azt, hogy menjen Athok, a cipész boltjába, és legyen néki inasa.

– De én Iranon vagyok, énekek mondója – így szólt vala ő –, és nem érzek kedvet a cipészmesterséghez.

– Telothban mindenkinek keményen kell dolgoznia – így az arkhón –, mert ez a törvény.

Felelt vala erre Iranon emígyen:

– Vajon miért dolgoztok oly keményen; hát nem azért, hogy éljetek, és hogy boldogok legyetek? És ha csak azért hajtjátok magatokat, hogy még többet gürcölhessetek, akkor hát hogyan talál rátok a boldogság? Azért gyűritek magatokat, hogy éljetek, de vajon az élet nem szépség és dalok-e? És ha dalnokok nincsenek köztetek, vajh, mi lészen akkor a ti munkátoknak a gyümölcse? Keményen dolgozni dalok nélkül, az olyan, akár egy fárasztó utazás, amelynek soha sincs vége. Talán ennél még a halál is kellemesebb.

De az arkhón továbbra is komor volt s értetlen, s még meg is dorgálta az idegent.

– Furcsa vagy te, ifjú, és nem tetszik a te képed és a te hangod. A szavak, amelyeket szólsz, az isteneket káromolják, mert Teloth istenei azt mondják, hogy a munkával való vesződség jó. Isteneink egy fényből való menedéket ígértek nekünk a halál utánra, ahol vég nélküli pihenés vár ránk és kristályos hidegség, amelyben senkinek sem háborgatja elméjét a gondolat, s a szemét sem zaklatja a szépség. Menj tehát el Athokhoz, a cipészhez, vagy napnyugtával hagyd el a várost! Itt mindenkinek szolgálnia kell, az éneklés pedig ostobaság.

Így hát Iranon kiment az istállóból, és bejárta a széles kőutcákat a nyomasztó gránitkocka-házak között keresve valami zöldellőt, merthogy minden kőből volt. Az emberek szemöldöküket ráncolták, de a kőgátnál, a lomha Zuro folyó mentén egy fiúcska ült szomorú szemekkel, a vízbe bámult zöldellő, rügyező ágakat figyelve, amelyeket a dombságról mostak alá tengerig ömlő patakok. És a fiú emigyen szólította meg ot:

– Nem te volnál az, akiről az arkhónok szólanak, ki messzi városát kereséd valamely szépséges földnek? Én magam Romnod volnék, Teloth véréből való, de nem öreg a gránitváros szokásai szerint, és naphosszat napsütötte ligetek s távoli, szépséges és daltól zengő országok után vágyakozom. Karthia dombjain túl feküvék Oonai, a lantok és a tánc városa, amelyről a felnőtt férfiak suttogának, és beszélik, hogy egyszerre vala szépséges és borzalmas. Oda mennék én, ha elég emberes volnék ahhoz, hogy megtaláljam az utat, s néked szintúgy oda kéne tartanod, és énekelnél, s az emberek figyelnének rád. Hagyjuk el Teloth városát, és utazzunk együtt a tavaszba borult dombok közén! Mutasd meg nékem, miként s hogyan kell utazni, és esténként én majd meghallgatom a te dalaidat, amikor a csillagok egyenként csepegtetik az álmokat az álmodók elméjébe. És lehet, hogy Oonai, a lantok és a tánc városa véletlenül éppen a szépséges Aira, amelyet keresve keresel, hisz régóta nem láttad Airát, a neve pedig gyakran változott. Menjünk el Oonaiba, ó aranyfürtű Iranon, ahol az emberek ráismernek majd a vágyainkra, és testvérként fognak üdvözölni minket, és nem fognak nevetni, sem rossz néven venni mindazt, amit mondunk.

És Iranon így válaszolt:

– Legyen így, gyermek; ha bárki ezen a kőhelyen szépségre vágyik, annak a hegyeken túl kell keresnie, és én nem hagylak itt emésztődni a lassú Zurónál. De ne hidd, hogy mindjárt gyönyör és megértés található a Karthia hegyein túl, vagy bármely más helyen, amelyet egy napi, egy évi, vagy akár lustrumi utazáson találhatsz. Lásd: amikor olyan fiatal voltam, mint te, Narthos völgyében éltem, a fagyos Xari mellett, ahol senki sem figyelt az álmaimra; és azt mondtam magamnak, hogy amikor idősebb leszek, akkor Sinarába megyek a déli lejtőn, és mosolygó tevehajcsároknak fogok énekelni a piactéren. De aztán elmentem Sinarába. A tevehajcsárok részegek és trágárak voltak, és láttam, hogy a dalaik nem olyanok, mint az enyéim, így hát egy bárkán lehajóztam a Xarin az ónixfalú Jarenba. Jaren katonái pedig kinevettek és kiüldöztek, így hát megannyi más városba utaztam. Láttam Stethelost a nagy vízesés alatt, és belebámultam a mocsárba, ahol valaha Sarnath állt. Voltam Thraaban, Ilarnekben és Kadatheronban, a kanyargó Ai folyónál, és sokáig éltem Olathoeban, Lomar földjén. Ám noha néha voltak hallgatóim, mindig is kevesen valának, és tudván tudom, hogy igaz üdvözlégyre csak Airában, a márvány és berill városában számíthatok, hol atyám egyszer király volt vala. Airát fogjuk hát keresni, bár nemes a gondolat, hogy meglátogassuk a távoli és lantáldotta Oonait a karthiai dombokon túl, amely valóban lehet, hogy Aira, habár én úgy hiszem, hogy mégsem az. Aira szépsége felülmúlja a képzeletet, és senki sem beszélhet róla elragadtatás nélkül, habár a tevehajcsárok rosszindulatúan suttognak.

Napnyugtakor Iranon és a kis Romnod elhagyta Telothot, és hosszú ideig utaztak a zöld dombok és hideg erdok között. Az út durva volt és homályos, és sohasem tűnt olybá, mintha közelebb lennének Oonaihoz, a lantok és tánc városához; ám alkonyatkor – amikor a csillagok előjöttek – Iranon énekelt Airáról és annak szépségeiről, és Romnod hallgatta ot, így hát mindketten boldogok voltak ekképp. Sok gyümölcsöt és vörös bogyót ettek, és nem figyelték az idő múlását, de sok év elszállt. A kis Romnod most már nem volt annyira kicsi, s mély hangon beszélt, nem pedig vékonyan, bár Iranon nem változott, és arany haját levelekkel és illatos gyantával díszítette fel, amelyeket az erdőben talált. Így hát eljött az a nap, amikor Romnod idősebbnek látszott Iranonnál, bár amidőn Iranon rátalált, nagyon kicsi volt még, amikor is zöld rügyező ágakat nézett Telothban, a lassú, kőtorkolatú Zuro mellett.

Aztán egy éjszaka, mikor épp telihold volt, az utazók felértek egy hegytetőre, és lenéztek Oonai fénymiriádjaira. Parasztok mondták meg nekik, hogy közel vannak, és Iranon tudta, hogy ez nem Aira, a szülővárosa. Oonai fényei nem voltak olyanok, mint Airáéi; mert ezek harsányak voltak és ragyogóak, míg Aira fényei lágyan és mágikusan fénylettek, ahogy a holdfény világította meg a földet az ablakon keresztül, ahol Iranon anyja álomba ringatta őt egyszer énekével. De Oonai a lantok és tánc városa volt, így hát Iranon és Romnod lesétáltak egy meredek lejtőn, hátha találnak embereket, akiknek a dalok és az álmok örömet okoznak. És amikor bementek a városba, ablakokból és erkélyekről kihajoló, rózsakoszorús tivornyázókat találtak végig a házak mentén, akik meghallgatták Iranon dalait, és virágokat dobtak neki, és megtapsolták, amikor végzett. Akkor egy pillanatig Iranon azt hitte, megtalálta azokat, akik úgy gondolkoztak és éreztek, mint o, habár a város századannyira sem volt olyan szépséges, mint Aira.

Amikor a hajnal jött, Iranon rémülettel nézett szét, mert Oonai kupolái a nappali fényben nem aranyszínűek voltak, hanem szürkék és komorak. És Oonai emberei sápadtak voltak a dőzsöléstől, és tompák a bortól, és nem hasonlítottak Aira sugárzó embereihez. De mert az emberek virágokat dobáltak neki, és dicsőítették a dalait, Iranon ott maradt, és vele Romnod is, akinek tetszett a város dőzsölése, és sötét hajába rózsákat és mirtuszt tűzött. Éjszaka Iranon gyakran énekelt a mulatozóknak, de mindég – miként korábban is – kizárólag a hegyek leveleivel volt megkoronázva, Aira márvány utcáira és a hyalinos Nithrára emlékezve ezzel. A Monarkha freskókkal borított termeiben énekelt, kristály emelvényen, amely a tükörpadló fölé volt emelve, és ahogy énekelt, képeket idézett a reá figyelők elé, mígnem úgy nem tűnt, hogy a padló mintha régi, félig-elfelejtett dolgokat tükrözne vissza – és nem a bortól piros arcú lakomázókat, akik rózsaesőt zúdítottak rá. A király pedig elrakta bíbor rongyait, és szaténba öltöztette és aranyruhába, zöld jádegyűrűket húzatott rá és festett elefántcsont-karkötőt, és aranyozott és hímzett faliszőnyegekkel borított szobába szállásolta el, szép faragott faágyra virágokkal díszített selyem tetővel és takaróval. Így élt Iranon Oonaiban, a lantok és tánc városában.

Nem tudni, hogy meddig maradt Iranon Oonaiban, de egy nap a király néhány vad forgótáncost hozatott a palotájába a liriai sivatagból, meg sötétbőrű fuvolásokat a keleti Drinenbol, és onnantól kezdve a mulatozók már nem annyira Iranonra dobálták a rózsáikat, hanem inkább a táncosokra és a fuvolásokra. És Romnod, aki még kisfiú volt a gránit Telothban, napról napra lett egyre közönségesebb, és vörösebb is a bortól, mígnem egyre kevesebbet és kevesebbet álmodott, és egyre kevesebb élvezettel figyelt Iranon dalaira. Ám habár Iranon szomorú volt, nem hagyta abba az éneklést, és esténként elmesélte az álmait Airáról, a márvány és berill városáról. Akkor egy éjszakán a kivörösödött és meghízott Romnod erősen horkolt vacsoradíványának pipacsos selymei között, és kínok között halt meg, amíg Iranon – sápadt és karcsú –, egy távoli sarokban énekelt magának. És amikor Iranon befejezte a sírást Romnod sírja felett, és behintette azt zölden rügyező ágakkal, ahogy azt Romnod szerette, félredobta selymeit és cicomáit, és elhagyta elfeledve Oonait, a lantok és tánc városát, csak a bíbor rongyaiba öltözve, amelyekben jött, és friss, hegyekből való levelekkel megkoszorúzottan.

Iranon napnyugta felé utazott, még mindig a szülőföldjét és olyan embereket keresve, akik megértik és kedvelik a dalait meg az álmait. Cydathria minden városában és a Bnazie sivatagon túli földeken vidám arcú gyermekek nevettek régi dalain és szakadt, bíbor ruháján; de Iranon mindvégig fiatal maradt, s koszorút viselt arany hajában, míg Airáról énekelt, örömét lelve a múltban és reménykedve a jövőben.

Így érkezett el egyik este egy öreg pásztor hitvány kunyhójához, ki meggörnyedt volt és piszkos, s aki a nyáját egy köves lejtőn tartotta futóhomoknak mocsara felett. Iranon ugyanúgy szólt ezen emberhez, mint sok másikhoz:

– Meg tudná-e mondani nékem, hogy merre találnám Airát, a márvány és berill városát, ahol a hyalinos Nithra folyik, és ahol az apró Kra vízesései adnak hangversenyt a zöldellő völgyeknek, és a hágók yath-fákkal vannak borítva?

És a pásztor, hallván e szókat, hosszasan és kutatóan nézett Iranonra, mintha valami réges-régi dologra emlékezne vissza, és megjegyezte az idegen arcának minden egyes vonását, meg arany haját és levélkoszorúját. Ám öreg volt, és megrázta a fejét, ahogy válaszolt:

– Ó idegen, már hallottam Aira nevét, és más neveket is, amelyeket mondtál, de azok messziről szólnak hozzám, hosszú, elpocsékolt évek távolából. Ifjúkoromban hallottam őket egy játszótársamtól, egy koldus fiától, aki megadta magát különös álmainak, aki hosszú meséket szőtt a holdról és a virágokról, meg a nyugati szélről. Mi kinevettük őt, hiszen születése óta ismertük, habár o maga azt hitte magáról, hogy király fia. Jó megjelenésű volt, olyan mint te, de kelekótya és furcsamód idegen; és el is ment még fiatalon, hogy megtalálja mindazokat, akik örömmel hallgatják meg dalait és az álmait. Mily gyakran énekelt nekem földekről, amelyek sosem léteztek, és olyan dolgokról, amelyek soha nem is lehetnek! Airáról beszélt sokat; Airáról és a Nithra folyóról, és az apró Kra vízeséseiről. Ott, mondogatta mindig, hercegként élt, bár mi itt jól ismertük ot születése óta. Sosem létezett Aira márvány városa, vagy olyanok, akik furcsa dalokban tudnának gyönyörködni, csak régi játszótársam, Iranon álmaiban, aki már elment.

És a szürkületben, ahogy a csillagok egyesével előjöttek, és a hold olyan világot vetett a mocsárra, amilyet a gyermek lát a padlón, amint estve álomba ringatják, besétált a halálos futóhomokba egy nagyon öreg ember szakadt bíborruhában, elszáradt levelekkel megkoszorúzva, előre nézve, mintha a szép város arany kupoláit látná, ahol megértik álmait. Azon az éjjelen a fiatalság és a szépség egy darabja halt meg a vén világban.

Kazár József és Varga Illés Nándor fordítása