Verjétek be a szögeket, katonák! Hadd lássa kedves vendégünk, milyen a római igazságszolgáltatás!

A tiszt szorosabbra húzta hatalmas alakján a bíborpalástot, és úgy telepedett le hivatali székébe, mintha a Circus Maximusban nézné a gladiátorviadalokat, teste-lelke épülésére. Minden mozdulatából sugárzott a hatalom tudata. A gőg jellemző vonása volt minden rómainak, Titus Sulla pedig joggal kevélykedett, elvégre ő volt Eboracum kormányzója, s mint ilyen, csak magának a római imperátornak tartozott elszámolással. Erőteljes testalkatú volt, középtermetű, arca a tisztavérű rómaiak sólyomszerű vonásait mutatta. Most gúnyos mosoly játszott telt ajkán. Az aranyozott mellvért, az övén lógó rövid kard és a térdén pihenő tollforgós sisak harcias külsőt kölcsönzött neki. Mögötte egy csapat katona állt mozdulatlanul, pajzzsal-lándzsával felfegyverezve; szőke, rajnavidéki titánok.

Előttük zajlott a látványosság, amelyben Sulla szemmel láthatólag örömét lelte; mindennapos esemény volt a római birodalom messzinyúló határain belül. Durván faragott kereszt feküdt a földön, éppen egy gyér öltözékű, görbe lábú férfit kötöztek rá; vad tekintete őrjöngve villogott a kusza hajbozont alól. Hóhérai római katonák voltak, s most veselkedtek neki, hogy vasszögeket verjenek a fába az áldozat kezén és lábszárán keresztül.

Csak egy kis csoport kísérte figyelemmel a borzalmas színjátékot, mely a városfalakon kívül, a rettegett vesztőhelyen zajlott: a kormányzó éberen figyelő testőrosztagával, néhány ifjú római tiszt, meg a férfi, akit Sulla az imént kedves vendégének nevezett, s aki mozdulatlanul, némán állt ott, akár egy bronzszobor. Ruházata a rómaiak pompája mellett dísztelennek s már-már komornak hatott.

A bőre sötét volt, de nem hasonlított a körülötte álló itáliaiakra. Hiányzott belőle az a szinte keleties érzékiség, ami a római arcvonásokon tükröződött. Inkább a Sulla széke mögött toronyló szőke barbárokkal volt rokon. Nem voltak dús, pompás fürtjei, sem telt, ívelt ajka, mint a görögöknek. Sötét bőre nem a déli tájak meleg, olajbarna színét viselte, hanem Észak nyers sötétsége sugárzott belőle. A benyomás, amit egészében véve keltett, a kopár Észak árnyékait, sűrű ködét, jeges komor széleit idézte. Még fekete szeme is vastag jégréteg mögül izzó parázsra emlékeztetett.

Középtermetűre nőtt, s mégis volt benne valami, ami túlmutatott a puszta fizikumon... valami vad életerő, a farkaséhoz, a párducéhoz hasonló. Ez sugárzott nyúlánk testének minden vonalából, sima hajából, késpenge-vékony ajkából, karvalyszerű fejtartásából, széles vállából, hatalmas mellkasából, keskeny csípőjéből, acélos izmú lábszárából. Alkata ruganyos volt, ám erőteljes, akár a párducé, s robbanékony, átütő belső erő benyomását keltette, amin kemény vasakarat uralkodik.

A lábánál egy férfi kuporgott, akinek a bőre ugyanolyan színű volt, mint az övé. Ezzel azonban vége is szakadt minden hasonlóságnak. A másik férfi roppant, torz testű óriás volt, görbe végtagokkal, csapott homlokkal; arcából konok vadság sütött, amelybe most félelem vegyült. Ha a keresztre feszített áldozat emlékeztetett is egyben-másban az emberre, akit Titus Sulla vendégének nevezett, ezzel a félnyomorék óriással több rokon vonása volt.

– Nos, Partha Mac Othna – mondta a kormányzó cinikus arcátlansággal –, ha majd visszatérsz a törzsedhez, mesélhetsz nekik Róma igazságáról, ami délen uralkodik.

– Igen, lesz mit mondanom – felelte a másik. Hangja semmiféle érzelmet nem árult el; mozdulatlan, sötét arca sem mutatta, milyen vihar dúl a lelkében.

– Igazság mindenkinek, Róma szent jogara alatt – mondta Sulla – Pax Romana! Jutalom az engedelmeseknek, büntetés a zendülőknek! – magában nevetett ezen a képmutatáson, aztán hozzátette: – Látod, pikt követ, milyen gyorsan sújt le Róma keze a vétkesekre?

– Látom – felelte a pikt, s hangjából már-már harag és fenyegetés csendült ki –, hogy úgy bánnak itt egy másik király alattvalójával, mint egy római rabszolgával.

– Pártatlan bíróság hallgatta ki és ítélte el – vetette közbe Sulla.

– Igen! És a vádló római volt, a tanúk rómaiak voltak, a bíró római volt! Gyilkosságot követett el? Fellobbanó dühében agyonütött egy római kereskedőt, aki becsapta, elárulta, kifosztotta és ráadásul még össze is verette! Hát kicsoda a királya? Veszett kutya, hogy Róma az alattvalóit kedve szerint római ítélőszék elé állíthatja és megfeszíttetheti? Gyöngekezű vagy ostoba királya van, hogy nem szolgáltathat ő igazságot, ha értesül a bűntettről és bevádolják előtte a vétkest?

– Természetesen, barátom – jelentette ki Sulla cinikusan – személyesen számolhatsz be a történtekről Bran Mak Mornnak. Róma; mint tudod, nem mond le a joghatóságáról barbár királyok javára. Ha a barbárok idejönnek, engedelmeskedniük kell a törvényeknek, különben viseljék a következményeket!

A pikt tisztán hallható kattanással csukta be a száját, és Sulla tudta, hogy nem várhat tőle választ. Intett a bakóknak. Egyikük megragadott egy szöget, az áldozat vaskos csuklójához illesztette, és lesújtott a kalapáccsal. A férfi a kereszten a fogát vicsorította, de a torkát egy hang sem hagyta el. Úgy vonaglott és védekezett, mint a ketrecbe zárt farkas. Ám a kalapácsütések kérlelhetetlenül zuhogtak, egyre mélyebbre hajtva a kegyetlen szögeket. Vér öntötte el a szöget tartók kezét, vér festette vörösre a keresztfát. Tisztán hallatszott, hogy hasadnak a csontok. És a pikt ajkáról még mindig nem szakadt fel fájdalomkiáltás!

A Partha Mac Othna nevű férfi úgy állt ott, mint egy vasszobor. Szeme lángolt kifürkészhetetlen arcában, s a szörnyű feszültség kőmerevvé tette testét. A lábánál kuporgó torz szolga elfordította arcát az iszonyú látványtól, és gazdája térdét karolta át. Szüntelenül mormogott, mintha csak valami ráolvasást mondogatna.

Lezúdult az utolsó kalapácsütés. A köteleket eltávolították, hogy az áldozat egész súlya a szögekre nehezedjen. A pikt nem vonaglott tovább, mert ezzel csak fokozta volna gyötrelmeit. Csillogó, fekete szemét nem vette le a férfi arcáról, aki Partha Mac Othnának nevezte magát. Tekintetéből kétségbeesett remény sütött. A katonák közben felállították a keresztet, s az alját egy előre megásott lyukba süllyesztették. Utána keményre döngölték körülötte a földet, hogy a kereszt szilárdan álljon.

A pikt a keresztfán lógott, szögek tartották. Még mindig nem kiáltott fel fájdalmában. Tekintete a követ rezzenetlen arcára tapadt, de a reménysugár lassan kihunyt benne.

– Még napokig élni fog – mondta Sulla. – Ezeket a pikteket nehezebb megölni, mint a macskákat! Tízfős őrség gondoskodjon róla, nehogy leszedje valaki, míg el nem szállt belőle a lélek. Hé, Valerius! Adj neki egy kupa bort, hadd ürítse nagybecsű szomszédunk, Bran Mak Morn király egészségére!

A fiatal tiszt nevetve lépett elő, egy színültig töltött boros kupával a kezében. Lábujjhegyre állt, és a poharat a meggyötört pikt cserepesre száradt ajkához tartotta. Annak fekete szemében vörös gyűlölet vetett lobot; félrehajtotta fejét, hogy ne kelljen szájával a kupát érintenie, és szemen köpte az ifjú rómait. Valerius szitkozódva vágta földhöz a díszes ivóedényt, kirántotta kardját, s mielőtt bárki közbeléphetett volna; a keresztre feszített pikt mellébe mártotta.

Sulla dühödt kiáltással pattant fel. Partha Mac Othna hevesen összerezzent, de aztán az ajkába harapott, és néma maradt. Valerius döbbent zavarral törölte le pengéjét. Ösztönösen cselekedett – sértett büszkesége hajtotta.

– Ide a kardoddal, fiatalember! – kiáltotta Sulla. – Publius centurio, vedd őrizetbe! Néhány nap a tömlöcben száraz kenyéren és vízen majd megtanít rá; hogy fékezd a patríciusi büszkeséged, ha a birodalom érdekéről van szó. Hát nem látod, te bolond, hogy nagyobb jót nem is tehettél volna a kutyával? Ki ne fogadná szívesebben a gyors kardcsapást a lassú, gyötrelmes kereszthalálnál? Vigyétek! Te pedig, centurio, állíts őrséget a kereszthez, nehogy leszedje róla valaki a holttestet, míg a hollók martaléka nem lesz. Partha Mac Othna, én most lakomára vagyok hivatalos Demetrius házába. Nincs kedved velem tartani?

A követ megrázta a fejét, és nem vette le tekintetét a kereszten lógó ernyedt alakról. Nem válaszolt. Sulla gunyorosan elmosolyodott, fölállt, és elsietett, nyomában egy szolgával, aki az aranyozott széket vitte utána, no meg az egykedvű katonákkal, akik között lehorgasztott fővel lépkedett Valerius.

A férfi, aki Partha Mac Othnának nevezte magát, szorosabbra húzta köpenyét a válla körül, s egy pillanatig még komoran meredt a szomorú teherrel ékes keresztre, mely sötéten rajzolódott ki a vöröslő égboltra, ahol már gyülekezni kezdtek az első éji fellegek. Aztán távozott, sarkában szótlan szolgájával.

Egy eboracumi szobában tigrisként járkált fel-alá a férfi, akit a rómaiak Partha Mac Othna néven ismertek.

– Grom – fordult a torzszülötthöz, aki a szolgája volt –, jól tudom, miért szorongattad úgy a térdemet, és miért fohászkodtál a Holdanyához... Féltél, hogy elveszítem az önuralmam, és megpróbálok segíteni a szerencsétlennek. Az istenekre, azt hiszem, az a római kutya épp ezt akarta! Észrevettem, milyen fürkész szemmel figyelnek minket a katonái, a kevélykedését pedig még a szokásosnál is nehezebb volt elviselni.

– Ó, ti istenek, fényesek és sötétek, a napvilág és az éjszaka urai! – szenvedélyes haraggal emelte a feje fölé ökölbe szorított kezét – tétlenül kellett néznem, hogy népünk egyik fiát halálra kínozzák egy római kereszten... igazság nélkül, pártos ítélet alapján! R’lyeh éjsötét istenei, sosem vettem még a neveteket a számra, de most azt kívánom, gyertek és hozzatok romlást és pusztulást ezekre a mészárosokra! A Névtelen Hatalmakra esküszöm, hogy ezért a tettért még fejek fognak porba hullani, és Róma felsikolt majd, mint az asszony, aki viperára lépett!

– Rád ismert, uram – mondta Grom.

A másik erre lehajtotta fejét, s elgyötörten temette tenyerébe az arcát.

– A tekintete kísérteni fog halálom percében. Igen, megismert, és szinte végig láttam a szemében a reményt, hogy segíteni fogok rajta. Istenek és démonok, hát hagyhatom, hogy Róma a szemem láttára mészárolja le a népemet? Akkor nem király vagyok, hanem rühes kutya!

– Minden isten nevében, ne ilyen hangosan! – kiáltotta Grom rémülten. – Ha megsejtenék rólad, uram, hogy magad vagy Bran Mak Morn, te is a kereszten végeznéd!

– Hamarosan megtudják majd – mondta zordan a király. – Úgyis túl sok időt töltöttem már itt követi álcában kémkedve. Ezek a rómaiak azt hitték, játszanak velem, megvetésüket, semmibevevésüket a dölyfük mögé rejtették. Róma nagyvonalú a barbár követekkel, pompás lakóházakat adnak nekünk, rabszolgákkal látnak el bennünket nőkkel, arannyal, borral meg játékokkal gerjesztik a szenvedélyünket... de titokban nevetnek rajtunk. Bőkezűségükkel tulajdonképpen sértegetnek minket, megvetésük pedig olykor, mint ma is – szétveti az udvarias kereteket. Ha! Én átláttam csalárd kelepcéjükön, mindvégig igyekeztem uralkodni magamon, és lenyeltem a válogatott sértéseiket. De ez már, az alvilág minden démonára mondom, több, mint amit az ember elviselni képes! A népem fölnéz rám. Ha csalódniuk kell bennem, ha csak egyiküket is cserben hagyom, legyen az akár a legcsekélyebb közülük – kihez forduljanak akkor? Ki fog segíteni rajtuk? Az istenekre, fekete nyilakkal és éles acéllal válaszolok majd a római kutyák gőgjére!

– És a tolldíszes főnök? – Grom a kormányzóra gondolt, s rekedt torokhangjából bestiális vérszomj sütött – Ő is meghal? – rántotta ki a pengéjét.

Bran komoran meredt rá.

– Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Persze hogy meghal. De hogy jussak a közelébe? Nappal folyton körülötte lebzselnek a germán testőrei, éjszaka meg őrt állnak ajtaja-ablaka előtt. Sok ellensége van, rómaiak és barbárok egyaránt. Nem egy brit örömmel elvágná a torkát.

Grom megragadta Bran ruhájának szegélyét, és dadogva ömlött belőle a szó.

– Hadd menjek én, uram! Az én életem mit sem ér. A harcosai gyűrűjében verem agyon!

Bran zordan elmosolyodott, s olyan erővel vágta hátba a rút testű óriást, hogy gyöngébb embert letaglózott volna.

– Nem, hű bajnokom, te túl fontos vagy nekem. Nem szabad fölöslegesen odadobnod az életedet! Sulla kiolvasná a szándékodat a szemedből, s a teutonok dárdái a földhöz szegeznének, mielőtt elérhetnéd őt. Sullával nem orgyilkos tőr, nem alattomos méreg, és nem is lesből kilőtt nyíl fog végezni.

A király elfordult, s lehajtott fejjel, töprengve folytatta a járkálást a szobában. Tekintete lassan elsötétedett: olyan szörnyű gondolat fészkelte be magát az agyába, hogy nem osztotta meg feszülten várakozó harcosával.

– Mialatt ebben az átkozott mocsok– és márványsivatagban időztem, megtanultam egyet s mást a rómaiak szokásairól – mormolta. – Ha a Falnál zavargások támadnak, voltaképpen Sulla, a tartományi kormányzó feladata volna, hogy a légióival odasiessen. Csakhogy Sulla nem ezt teszi. Nem gyáva ember, de bizonyos dolgokat még a legbátrabbak is kerülnek. A mégoly vakmerő férfiak is félnek titokban valamitől. Ezért Caius Camillust küldi maga helyett, aki békeidőben a nyugati mocsarakat őrzi, nehogy a britek lopva átlépjék a határt. Sulla pedig áttelepszik az ő székhelyére: Trajanus Tornyába. Ha!

Sarkon fordult, és acélujjakkal ragadta meg Grom vállát. – Grom, vidd a vörösderest, és azonnal indulj északra! Nyargalj szélsebesen Cormac na Connachthoz, és mondd meg neki, hogy tűzzel-vassal törjön be a határvidékre! Borítson lángba mindent szilaj gaeljeivel. Néhány nap múlva magam is csatlakozom hozzá. Addig nyugaton lesz elintéznivalóm.

Bran nehéz bronzpecsétet húzott elő a tunikájából.

– Ez igazol a rómaiak előtt, hogy követ vagyok – mondta sötéten. – Minden kaput ki fog nyitni előtted Eboracumtól Baal-dorig. És ha valaki mégis kérdezősködni akarna... nesze, fogd!

Fölnyitotta egy vasveretes láda fedelét, súlyos bőrerszényt vett elő, és odanyújtotta a harcosnak.

– Ha egy kapunál minden kulcs csődöt mondana, próbálkozz az aranykulccsal. Most eredj!

A barbár király és barbár vazallusa között nem volt helye ünnepélyes búcsúceremóniának. Grom tisztelgésre emelte karját, megfordult, és kisietett.

Bran az ablakhoz lépett, és kinézett a holdvilágos utcára. – Várjunk hát, míg lemegy a hold – suttogta komoran. Aztán útra kelek a pokolba! De előbb még ki kell egyenlítenem egy tartozást.

Márványlapokon dobogó lópaták halk zaja ütötte meg a fülét.

– Ha követi pecsét és egy erszény arany van a kezében, Róma minden hatalma sem téríthet le az útjáról egy piktet mormolta a király. – Most pedig aludni fogok, míg lemegy a hold.

A márványfrízek és bordázott oszlopok láttán elfintorodott, aztán leheveredett derékaljára, amelyről már rég eltávolította a vánkosokat és selyemtakarókat. Acélkemény testének nem volt szüksége ilyen puha holmikra. Lángoló gyűlölete és bosszúszomja dacára egy szempillantás alatt álomba merült. Az első dolog, amit keserű, küzdelmes életében megtanult, az volt, hogy minden kínálkozó alkalommal el tudjon aludni – mint a farkas, aki vadászat közben szundít egy-két percet olykor. Általában éberen és álomtalanul aludt, mint a párduc, most azonban ez másként történt.

Elmerült az álom puha, szürke mélységeibe, s egy időtlen, ködös árnyékvilágban szembetalálta magát Gonarnak, a Holdanya papjának és a pikt király legfőbb tanácsadójának hórihorgas, szikár, ősz szakállú alakjával. És Bran lába a földbe gyökerezett láttára, mert Gonar arca halálsápadt volt, teste reszketett, mintha csak láz gyötörné. Joggal hőkölhetett meg, hisz mióta csak ismerte, a hosszú évek során, a Bölcs Gonar egyszer sem mutatta jelét a félelemnek.

– Mi az, Gonar? – kérdezte a király. – Csak nincs valami baj Baal-dorban?

– Baal-dorban, ahol a testem alva pihen derékalján, minden rendben – felelte az agg Gonar. – Eljöttem a tátongó űrön keresztül, hogy megharcoljak lelked üdvéért. Mondd, király, téboly kerítette hatalmába elméd. Kiolvastam a gondolataidból, mit tervezel.

– Gonar – mondta Bran zordan –, ma tétlenül kellett végignéznem, hogyan szenved ki népünk egyik fia a rómaiak keresztjén. A nevét és a rangját nem ismerem, de nem is érdekel. Talán egy ismeretlen, hű harcos volt, talán kitaszított. Csak azt tudom, hogy az én népemből származott. Az első illatok, amiket megismert, a puszta illatai voltak; az első fény, amit látott, a napfelkelte a pikt dombok fölött. Az enyém volt ő, és nem Rómáé. Ha rászolgált a büntetésre, senki más nem róhatta volna ki rá ezt, csak én. Ha törvény elé kellett állítani, csak nekem lett volna szabad ítélkeznem fölötte. Ugyanaz a vér folyt az ereinkben, ugyanaz a tűz égett a lelkünkben, ugyanazokat az ősi regéket hallgattuk gyerekkorunkban, s mikor felserdültünk, ugyanazokkal a régi dalokkal az ajkunkon vonultunk a harcba. A szívembe zártam őt, mint minden férfit, asszonyt és gyermeket a piktek földjén. Kötelességem lett volna a védelmére kelni! És most kötelességem, hogy bosszút álljak érte.

– De Bran, az istenek nevében! – kiáltott föl a varázsló. – Akkor bosszuld meg másként! Térj vissza a pusztákra, gyűjtsd össze harcosaidat, csatlakozz Cormac gaeljeihez, és változtasd a vidéket a Nagy Fal körül a tűz és a vér tengerévé!

– Ezt fogom tenni... majd – válaszolta Bran komoran. De most... most... olyan bosszút állok, amiről a rómaiak álmodni se mernek! Ha! Mit tudnak ők ennek az ősöreg szigetnek a titkairól, ami már azelőtt is életet melengetett a keblén, hogy Róma kiemelkedett volna a Tiberis mocsaraiból?

– Bran, vannak fegyverek, amik túl iszonyúak hozzá, hogy bárki ellen bevessük őket!

Bran kurtán felkacagott.

– Ha! Nincs olyan fegyver, amit be ne vetnék Róma ellen! A hátamat a falnak vetve verekszem. A démonok vérére! Róma talán tisztességesen harcolt velünk? Ha! Barbár nép királya vagyok, hideg vas a koronám; farkasbőr a palástom, és egy maroknyi íjjal meg lándzsával küzdök a világ királynője ellen. Mim van nekem? A dombos pusztaság, a vályogviskók, zavaros fejű harcosaim lándzsái! És Rómával tusázom, a páncélos légiókkal, a tág határú, termékeny földekkel és dús tengerekkel, a hegyekkel és folyókkal és tündöklő városokkal, Róma vagyonával, acéljával, aranyával, gőgjével és haragjával. Tűzzel-vassal fogok harcolni Róma ellen, csellel és árulással, tüskével a talpak alatt, viperával az ösvényeken, méreggel az ivókupákban, gyilkos tőrökkel az éjszakában; és igen – a király hangja elkomorodott –, igen, akár a Föld férgeivel is!

– De hisz ez őrület! – sikoltott fel Gonar. – Bele fogsz. pusztulni abba, amit tervezel... alámerészkedsz a pokolba, és soha többé nem térsz vissza onnan! Mi lesz akkor a népeddel?

– Ha nem tudom szolgálni őket, akkor jobb, ha meghalok – recsegte a király.

– El se tudod érni azokat, akiket keresel – kiáltotta Gonar. – Számolatlan évszázadok óta csak önmaguknak élnek. Egyetlen kapu sincs, amin át eljuthatnál hozzájuk. Régóta elszakítottak már minden köteléket, ami a mi világunkhoz fűzte őket.

– Évekkel ezelőtt – vetette közbe Bran zordan – azt mondtad nekem, hogy semmi nem különülhet el a teremtett világon az élet folyamától. Azóta sok mindent láttam, ami igazolta a szavaidat. Valami sajátos módon minden faj, minden életforma szorosan kötődik a többi élőlényhez és magához a világhoz. Léteznie kell valami kapcsolatnak a mi világunk és azok között, akiket keresek. Valahol van egy kapu. És a ködös nyugati lápokon meg fogom találni.

Gonar tekintetébe rémület ült ki; kétségbeesetten kapott a fejéhez.

– Jaj, jaj! Jaj a piktek népének! Jaj a meg nem született királyságnak! Jaj az emberek gyermekeinek!

Bran a komor árnyaktól kísértett szobában ébredt. Az ablak rácsán csillagfény játszott, s a hold már eltűnt a házak mögött, bár halovány derengése még bevilágította a tetőket. Mikor eszébe jutott az álma, a király hátán végigfutott a hideg, és halkan szitkozódott.

Fölkelt, levetette köpenyét, könnyű, fekete sodronyingbe bújt, majd karddal és tőrrel övezte föl magát. A vasveretes ládából több erszényt vett elő, s csengő tartalmukat a derékövére csatolt bőrtarsolyba ürítette. Aztán maga köré kanyarította a bő köpönyeget; és halkan elhagyta a házat. Nem voltak szolgái, akik megneszelhették volna távozását. Annak idején nyersen visszautasította a rabszolgákat, akikkel Róma el szokta látni a barbár követeket. Ami kevésre szüksége volt, arról a torz testű Grom gondoskodott.

Az istállóajtók az udvarból nyíltak. Bran néhány pillanatig a sötétben tapogatózott, aztán befogta a hatalmas csatamén orrlyukát, hogy elfojtsa üdvözlő nyihogását. Nem gyújtott fényt, úgy szerszámozta és nyergelte fel gyorsan az erőteljes testű állatot, majd az udvaron át egy sötét sikátorba vezette. A hold lemenőfélben volt, a nyugati fal széles árnyékot vetett. Csönd ülte meg Eboracum vályogviskóit és márványpalotáit, s fölöttük hidegen sziporkáztak a csillagok.

Bran megtapogatta az övén lógó bőrtarsolyt, amely tele volt arannyal. Pikt követ képében jött kémkedni Eboracumba; ám barbár lévén, nem tudta szerepét hozzáillő méltósággal játszani. Homályosan rémlettek neki a vad tivornyák, ahol patakokban folyt a bor, a telt keblű római asszonyok, akik torkig voltak már finomkodó szeretőikkel, s nemcsak felszínes vonzalmukkal ajándékozták meg a férfias vadembert. Emlékezett a gladiátorviadalokra, meg a vége-hossza nincs játékokra az asztalok mellett, ahol kockák pörögtek és tekintélyes aranypénzhalmok vándoroltak egyik kézből a másikba. Barbárok módjára sokat ivott és vakmerő téteket tett, s elképesztő szerencséje volt, aminek valószínűleg az húzódott meg a hátterében, hogy ugyanolyan közönnyel nyert, mint ahogy veszített. A piktek számára az arany nem volt egyéb az ujjak közül kifolyó pornál. Bran a saját földjén nem tudta volna mire használni, ám a civilizáció határain belül nagyon is becsülni tudta hatalmát.

Az észak-nyugati fal árnyéka szinte teljesen elrejtette a magas őrtornyot, amely összeköttetésben állt a külső sánccal. Az a sarok, ami a legtávolabb esett a faltól, a börtön szerepét töltötte be. Bran egy sötét mellékutcán hagyta a lovát, és az árnyékban rejtőzve a torony felé osont.

Az ifjú Valeriust az ablakrácsnál felhangzó halk nesz riasztotta fel éber, nyugtalan álmából. Felült, és halkan elkáromkodta magát, mikor a rács árnyéka a csupasz kőpadlón eszébe juttatta szégyenét. Persze egy-két nap múlva bizonyára szabadon engedik. Sulla nem lehet túl szigorú egy tiszttel szemben, akinek olyan kapcsolatai vannak, mint neki. Utána meg látni szeretné azt az embert, aki gúnyt merészel űzni belőle! Kárhozat arra a nyavalyás piktre! Ekkor azonban hirtelen eszébe jutott a zaj, ami fölébresztette.

– Psszt! – hallatszott az ablak felől.

Miért ez a titokzatoskodás? Bárki is az ott, ellenség aligha lehet... de persze nem is feltétlenül barát. Valerius felállt, átsietett a cellán, és az ablakhoz lépett. A bizonytalan csillagfényben csak egy ködös árnyalakot tudott kivenni, amint az a rácsokhoz lapul.

– Ki vagy? – közelebb hajolt, és megpróbált áthatolni tekintetével a sötétségen.

A válasz kurta farkaskacaj volt, s egy penge villanása a csillagfényben. Valerius hátratámolyodott az ablakból, a torkához kapott, és elzuhant. Ujjai közül vér patakzott, s lassan tócsába gyűlt a teste körül, mely homályos-vörösen tükrözte vissza a csillagok gyönge fényét.

Odakint Bran árnyékként suhant tova; egy pillantást sem vetett a cella mélyére. Még néhány másodperc, és az őrök körsétájukon elérik az épület sarkát. Már hallani lehetett vasveretes lépteik ütemes döngését. Mire felbukkantak, Brannak nyoma veszett, s ők egykedvűen elmasíroztak a börtönablak mellett, mit sem sejtve az odabent heverő holttestről.

Bran a kis kapu felé lovagolt a nyugati falban; egyetlen álmos őrjárat sem tartóztatta fel. Eboracumban nem kellett ellenséges rajtaütéstől tartani, azonkívül pedig jól szervezett tolvajok és leánykereskedők gondoskodtak róla, hogy az őröknek kifizetődőbb legyen, ha a fél szemüket lehunyva tartják. A nyugati kapunál posztoló egyetlen katona azonban – a társai részegen horkoltak valami közeli örömtanyán – fölemelte lándzsáját, s odakiáltott Brannak, hogy álljon meg és igazolja magát. A pikt szótlanul közelebb ügetett. Sötét köpenyébe burkolózva nem látszott egyébnek homályos árnyalaknál. Ekkor kinyújtotta a karját, s a katona aranyat látott felszikrázni a lovas egyik kezében, míg a másikban baljóslatú, csupasz penge villogott. A római megértette a jelzést, s nem habozott választani a bőkezű baksis meg az életre-halálra szóló párharc között az ismeretlen lovassal, akiről messziről lerítt barbár származása. Dörmögve leeresztette lándzsáját, és kinyitotta a kaput. Bran átlovagolt rajta, s közben odavetett a katonának egy marék pénzérmét. Aranyesőként hullottak a földre, csengő hanggal szóródtak szét a kőlapokon. A római mohón hajolt le utánuk, s Bran Mak Morn elvágtatott nyugat felé az éjszakában.

Bran Mak Morn a komor nyugati lápokra érkezett. Hideg szél süvített a pusztaság fölött, a szürke égen ólomszín felhők kavarogtak. A magas nád és a lápi fű hullámokban hajolt meg a szél előtt, s néhány csöndes vizű pocsolya visszatükrözte az égbolt homályát. Itt-ott furamód szabályos körvonalú dombok emelkedtek ki a tájból, s Bran zord egymásutánban sorakozó monolitokra figyelt föl a láthatáron. Ugyan ki emelhette hajdan ezeket a komor menhireket?

Nyugaton keskeny, kék vonal gyanánt derengtek azok a dombok, amelyek a horizonton túl Wales vadregényes hegyvidékébe mentek át, ahol még mindig éltek vad kelta törzsek: ádáz, kék szemű harcosok, akik máig nem ismerték meg Róma igáját. Népes és jól felfegyverzett helyőrséggel ellátott őrtornyok sora tartotta vissza őket, hogy betörjenek a határon. A lápon túl emelkedett a bevehetetlen erőd, amely Trajanus Tornya néven volt ismeretes.

Ám még ez a sivár pusztaság sem volt híján teljesen az emberi életnek. Bran találkozott a mocsarak szófukar lakóival. Sötét szemük volt, sötét hajuk, s különös keveréknyelven beszéltek, amelynek elemeiből alig sejlettek ki az eredeti források. Bran tudta, hogy ezek az emberek valamilyen fokon a rokonai, de a patríciusnak a korcsokkal szemben táplált megvetésével nézett le rájuk.

Persze a saját kaledóniai népe sem volt távolról sem tisztavérű: görnyedt tartásuk, otromba végtagjaik egy primitív germán törzs öröksége voltak, amely már jóval azelőtt bevándorolt Britannia legészakibb részére, hogy a kelták végleg meghódították volna a szigetet, s ott aztán beolvadt a piktek közé. Ám Bran népének főnökei ősidők óta óvták a vérüket az idegen befolyásoktól, s ő maga tisztavérű pikt volt a Régi Népből. A mocsárlakókat viszont az idők folyamán egymás után rohanták le a brit, gael és római hódítók, s ők olyannyira elkeveredtek velük, hogy mára jószerivel elfelejtették eredeti nyelvüket és származásukat.

Bran egy ősrégi faj szülötte volt, amely az árja bevándorlás előtt hatalmas birodalmat tartott fenn Nyugat-Európában. Akkoriban még a kelták, a hellének és az árják ősei egyetlen népet alkottak; csak később kezdtek törzsekre bomlani, és lassan benyomulni a nyugati földekre.

A Régi Nép csak Kaledóniában bírt ellenállni az árja hódítók rohamának. Bran hallott egy másik pikt törzsről is, amelynek a tagjai baszkoknak nevezik magukat, és a Pireneusok völgyeiben élnek. Ezek azt állították, hogy soha senki nem igázta le őket, Bran azonban tudta, hogy évszázadokon át fizettek adót a gaelek őseinek, mielőtt ezek a kelta hódítók elhagyták volna hegyvidéki szálláshelyüket, hogy Írföldre vitorlázzanak. Csak a kaledóniai piktek őrizték meg függetlenségüket, noha ők is egymássál viszálykodó kis törzsekre szakadtak. Ötszáz év óta Bran volt az első elismert királyuk. A Mak Morn nemzetség feje új uralkodóházat alapított – azazhogy inkább a régit élesztette fel új néven. Róma orra előtt birodalomról álmodozott.

Bran Mak Morn a lápot járta; egy kaput keresett. A sötét szemű mocsárlakóknak semmit sem árult el szándékairól. Azok viszont továbbították neki a szájról szájra szálló híreket: északon háború dúl, hadisípok szólnak a Fal körül, tanácstüzek égnek a pusztán, acél, füst és üszök tört be a római határon, a véráztatta síkon gael kardok dühöngenek. És Bran elégedett mosolyra húzta ajkát a nyugati lápokon.

Eboracumban Titus Sulla parancsot adott, hogy kutassák fel a pikt követet, akinek ugyanazon az éjszakán veszett nyoma; amikor ’cellájában átvágott torokkal találták meg Valeriust. Sulla sejtette, hogy a háború hirtelen fellángolása Hadrianus Falánál összefüggésben áll egy halálra ítélt pikt bűnöző kivégzésével, és mozgósította kémhálózatát, noha meg volt győződve róla, hogy Partha Mac Othna mostanra már rég kívül került a hatósugarán. Egyszersmind felkészült rá, hogy útra keljen Eboracumból, de nem az északra küldött légiókkal tartott. Sulla bátor ember volt, csakhogy mindenkinek megvan a maga titkos félelme, és Sulla esetében ez Cormac na Connacht volt, a fekete hajú gael herceg, aki megesküdött rá, hogy a harcmezőn a kormányzó eleven testéből fogja kitépni a szívét. Ezért Sulla testőrgárdájával nyugatnak lovagolt, Trajanus Tornya felé, amelynek harcos kedvű parancsnoka, Caius Camillus kész örömmel vette át a kormányzó helyét, mikor a háború hullámai véres tajtékot vetettek a rómaiak Falán. Az előírásoknak ez ugyan nem felelt meg, de Róma messze volt, és Britanniában Sulla tartotta kézben a főhatalmat.

Bran pedig, aki minderről tudott; egy elhagyott kunyhóban türelmesen várta ellenfelét.

Egy szürke estén gyalogszerrel indult neki az ingoványnak. Alakja feketén rajzolódott ki a naplemente vörös tüzére. Csontjaiban érezte a szunnyadó vidék hihetetlen korát, s olybá tűnt neki, mintha ő lenne az utolsó ember a világon. Ám végül mégis emberi élet jelére bukkant – sárból és vályogból tapasztott, koszos viskó düledezett egy békanyálas tó partján.

A nyitott ajtóból egy asszony köszöntötte őt, s Bran gyanakodva vonta össze a szemöldökét. A nő nem volt öreg, ám tekintetében világkorszakok tiltott tudása csillogott. Gyér, rongyos öltözéke, zsíros, gubancos, fekete fürtjei vad külsőt kölcsönöztek neki, mely jól illett a visszataszító környezethez. Vörös ajka mosolygott, de ebben a mosolyban nem volt semmi vidámság, inkább egy árnyalatnyi gúny. Szájában csúcsos, hegyes fogak villantak, mint valami ragadozó állaté.

– Kerülj beljebb, jó uram – invitálta Brant –, ha ugyan nem félsz a Dagon-láp boszorkájával egy fedél alatt időzni! Bran szótlanul belépett, és letelepedett egy mocskos lócára, mialatt az asszony nekilátott, hogy valami szegényes ételt készítsen. A király figyelte őt: a csúcsba futó fülét, a ferde állású, sárga szempárt, a ruganyos, kígyóra emlékeztető mozdulatokat.

– Mit keresel a mocsárban, jó uram? – kérdezte a nő, s egy váratlan, fürge mozdulattal feléje fordult.

– Egy kaput keresek – felelte Bran, az állát az öklére támasztva. – Van egy dalom, amit elénekelnék a Föld férgeinek!

Az asszony összerezzent, és elejtett egy agyagkorsót, amely szilánkokra tört a földön.

– Csúf szavak voltak ezek, még ha nincs is igaz szándék mögöttük – dadogta.

– Csakhogy van; én komolyan beszélek – jelentette ki a pikt.

A nő a fejét rázta.

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Dehogynem tudod – felelte Bran. – Hogy is ne tudnád! Az én népem nagyon régi nép. Már akkor uralkodtunk ezen a szigeten, mikor a kelták és a hellének még elő sem bújtak a népek anyaöléből. De nem mi voltunk az elsők Britanniában. A foltos bőrödre mondom, a szemed ferde állására, az idegen vérre az ereidben... nagyon jól tudom én, hogy mit beszélek!

A nő hallgatott egy darabig. Az ajka mosolygott, de az arca mozdulatlan maradt.

– Őrült vagy, ember? – kérdezte aztán. – Hagymázas tébolyodban olyasmi után vágysz, ami elől a régi időkben rettenthetetlen bajnokok menekültek asszonyként sikoltozva?

– Bosszúra vágyok – válaszolta a király –, és ezt a bosszút csak ők adhatják meg nekem.

A nő a fejét rázta.

– Madárdal lopta be magát a füledbe; üres álmokat láttál egy lázas éjszakán.

– Viperát hallottam sziszegni az ösvényemen – vicsorogta a pikt. – És már évek óta nem álmodom. Elég a kitérő szavakból! Egy összekötő láncszemet kerestem két világ között – és íme, megtaláltam!

– Hiába is hazudnék neked tovább, Észak farkasa mondta az asszony. – Akiket keresel, még mindig ott élnek az alvó dombok alatt. Egyre jobban eltávolodtak attól a világtól, amit ismersz.

– De éjszaka még mindig előjönnék, hogy megkörnyékezzék az asszonyokat, akik eltévedtek az ingoványban – felelte a király rekedten, s tekintete a nő ferde állású szemén pihent. A boszorka gonoszul felnevetett.

– Mit akarsz tőlem?

– Hogy elvezess hozzájuk.

A nő hátravetette a fejét, és megvetően felkacagott. Bran bal kézzel megragadta a ruháját a mellén, s jobbjának ujjai a kardmarkolatra fonódtak. Az asszony az arcába nevetett.

– Döfj le és légy átkozott, te farkas! Azt hiszed, olyan drága nekem az élet, hogy úgy kapaszkodok bele, mint csecsszopó az anyamellbe?

A pikt keze lehanyatlott.

– Igazad van. Fenyegetőzni balgaság. Megvásárolom a segítségedet.

– Ugyan, hogy? – a nevető hangban metsző gúny csengett.

Bran kinyitotta tarsolyát, és egy halom aranyat rázott a markába.

– Ekkora vagyonról álmodni sem mernek a mocsárlakók – mondta.

Az asszony megint felkacagott.

– Nekem semmit nem jelent a vörös fém. Tartogasd egy fehér keblű római nőnek!

– Mondd meg hát, mit kívánsz! – dörögte a király. Egy ellenséged fejét...

– Az ereimben folyó vérre és az ősi gyűlöletre, amit hordoz! Ki az én ellenségem, ha nem te? – Az asszony nevetett, aztán ugrott, mint egy macska. Tőre azonban szilánkokra tört a köpeny alatt rejtőző sodronyingen, s Bran undorodva lökte el magától, hogy fűvel beszórt derékaljára zuhant. Onnan kacagott föl a királyra.

– Akkor megmondom, mit kívánok, farkasom, és eljön még a nap, amikor elátkozod a vértet, amin Atla tőre eltört! – Fölállt, szorosan odalépett a pikt elé, s hosszú ujjaival a köpenyébe markolt. – Megmondom neked, Fekete Bran, Kaledónia királya! Úgy bizony, azonnal megismertelek, amint betetted a lábad a kunyhómba: ez a fekete haj, ezek a hideg szemek! Elvezetlek a poklok kapujába, ha ez a vágyad; de ennek az ára egy király csókjai lesznek!

– Keserű, elveszett életet élek, mert a halandó emberek undorodnak és félnek tőlem. Sosem éreztem még a férfiak szerelmét, erős karok ölelését, emberi csókok lángját... én, Atla, a láp vérasszonya! Mi mást is ismerek, mint az ingovány magányos szelét, a hideg naplementék komor tüzét, a nádas suttogását?... No igen, az arcokat, amik a lápi tavak vizéből bámulnak föl rám, lopakvó lépteket az éjszakában, rőt szemű szörnyeket, névtelen lények iszonyú mormogását!

– Felerészt mégiscsak ember vagyok! Mit gondolsz, király, nem éreztem a lélektépő vágyat, a magány tompa fájdalmát? Ajándékozz meg, Fekete Bran, ajándékozz meg szilaj csókjaiddal, kínzó, barbár öleléseddel! Akkor majd az eljövendő hosszú, sivár évek során nem kell emésztenem magam, az emberek fehér keblű asszonyaira irigykedve. Mert lesz egy olyan élményem, amivel csak kevesen dicsekedhetnek: egy király csókjai! Egy szerelmes éjszaka, ó király, és elvezetlek téged a pokol bugyraiba!

Bran sötéten meredt rá. Aztán karon ragadta. Mikor megérintette síkos bőrét, önkéntelen borzongás futott rajta végig. Lassan bólintott, közelebb húzta magához a nőt, és kényszerítette magát, hogy lehajtsa fejét a nedvesen várakozó ajkak felé.

A szürke hajnali köd úgy burkolta be Bran királyt, akár valami nyúlós palást. Odafordult az asszonyhoz, akinek ferde szeme sárgán fénylett az ólomszín homályban.

– Most pedig teljesítsd a megállapodás rád eső részét! Kapcsolatot kerestem két világ között, és a te személyedben megtaláltam. Keresek valamit, ami szent nekik. Az lesz majd a kulcsom, azzal nyitom ki a láthatatlan kaput köztük és köztem. Mondd meg nekem, hol találom.

– Megmondom, király – a vörös ajkak torz mosolyra húzódtak. – Keresd meg azt a dombot, amit az emberek Dagon Sírjának neveznek. Húzd félre a sziklát, ami elzárja a bejáratát; és lépj be a belsejébe. A sírkamra padlata hét nagy kőből áll. Emeld ki a középsőt, ami köré a többi el van rendezve, és meglátod, hogyan tovább!

– Meg fogom találni a Fekete Követ? – kérdezte Bran.

– Dagon Sírja a kapu a Fekete Kőhöz – mondta az asszony –, ha ugyan végig mersz menni az úton.

– Őrzik? – a pikt önkéntelenül meglazította kardját a hüvelyében.

A vörös ajkak gúnyosan fodrozódtak.

– Ha találkozol valamivel az úton, olyan halált fogsz halni, amilyet már évszázadok óta nem szenvedett el senki halandó. A Követ nem úgy őrzik, mint az emberek a kincseiket. Miért is őriznék azt, amire soha senki nem vágyott, rajtuk kívül? Talán a közelben vannak, talán nem. Ezt a kockázatot vállalnod kell; ha meg akarod szerezni a Követ. Jól vigyázz, piktek királya! Gondolj bele, hogy a te néped vágta el hosszú-hosszú idővel ezelőtt a szálakat, amelyek összekötötték őket az emberi élettel. Akkoriban még majdhogynem embernek számítottak: kinn laktak a felszínen, és ismerték a napvilágot. Ma már eltávolodtak. Nem ismerik a nap fényét, és irtóznak a holdétól. Még a csillagfényt is gyűlölik. Szörnyűségesen megváltoztak. Talán egyszer még emberek lehettek volna, ha nincsenek ősatyáid lándzsái.

Az eget szürke köd fátyolozta, amin át fakósárgán sütött a nap, mikor Bran elérte Dagon Sírját, egy kerek dombot, amit valami különös, szivacsos külsejű fű borított. A domb keleti oldalán primitív építésű sziklaalagút bejáratára bukkant, amely szemmel láthatólag a belsejébe vezetett, és egy hatalmas kőtömb zárta el. Bran megragadta csorba peremét, és minden erejével nekiveselkedett, a kő azonban nem mozdult. Erre kivonta kardját, és a tömb meg. a bejárat széle közé csúsztatta. Óvatosan nekilátott, hogy emelőnek használja, s hamarosan sikerült neki meglazítani, majd félrehengeríteni a kőtömböt. Pokoli bűz csapta meg az orrát; a nap vizenyős fénye mintha vonakodott volna bevilágítani az alvilági sziklatorokba.

Bran karddal a kezében tapogatózott előre a roppant kőtömbökből épített járatban, amely hosszú volt, keskeny, és túl alacsony ahhoz, hogy felegyenesedjen benne. Mire a szeme hozzászokott a félhomályhoz, eljutott egy kerek, alacsony, kupolás terembe. Kétségkívül itt nyugodtak a régi időkben azoknak a csontjai, akik számára a sírboltot emelték, hogy aztán földet halmozzanak rá. A talajon most már nyomuk sem volt ezeknek a maradványoknak. Mikor Bran lehajolt és jobban odanézett, szabályos barázdákat vett észre rajta: hat vésővel faragott kőlap, egy hetedik, hatszögű kő körül elrendezve középen.

Kardja hegyét becsúsztatta az egyik barázdába, és vigyázva mozgatni kezdte. A középső kőlap pereme egy kissé kiemelkedett. Némi erőfeszítés árán sikerült az egészet kiemelnie; nekitámasztotta a falnak. Bekémlelt a feltáruló nyílásba, de csak egy sötét akna feketén ásító torkát látta, amelybe kis, kopott szélű lépcsőfokok vezettek lefelé. Nem habozott. Ruganyos lendülettel nekiindult, és szinte érezte, ahogy elnyeli őt a sötétség.

Lefelé tapogatóztában megcsúszott, és botladozni kezdett a lépcsőfokokon, melyek túl aprók voltak az emberi lábnak. Baljával a falnak támaszkodott, és visszanyerte egyensúlyát. Iszonyattal gondolt rá, hogy lezuhanhat az ismeretlen, kivilágítatlan mélységbe. A lépcsőt ugyan a tömör sziklába vágták, de rettenetesen el volt koptatva. Minél mélyebbre jutott, annál csúszósabbak lettek a fokok. Hirtelen az akna iránya megváltozott. Még mindig lefelé tartott ugyan, de olyan lapos szögben, hogy Bran csak a falnak feszített könyökkel, lehajtott fejjel tudott továbbhaladni. A lépcsőnek vége szakadt, a kőfal tapintása pedig iszamós lett, mint a kígyófészeké. A piktek királya eltöprengett rajta, miféle lények használhatták ezt a járatot évszázadokon keresztül.

Az alagút egyre szűkült, úgyhogy Brannak a végén nehezére esett átszuszakolnia rajta magát. Hanyatt feküdt, és lábbal előre lökdöste tovább magát. Mind mélyebbre süllyedt a földmély zsigereibe, s már gondolni sem mert rá, milyen távol lehet a felszín. Ekkor azonban valami kísérteties fénysugárra figyelt föl messze maga előtt. Bőszen elvigyorodott. Ha most hirtelen rajtaütnének... hogy is tudna védekezni? De mikor útra kelt, minden személyes félelmétől megszabadult. Tovább mászott, és nem gondolt semmi másra, csak a céljára.

Ekkor végre eljutott egy óriási terembe, ahol ki tudott egyenesedni. A barlang tetejét nem látta, de az a benyomása támadt, hogy rettentő magasan lehet. A sötétség minden oldalról szörnyű súllyal nehezedett rá, alig tudta kivenni az akna bejáratát, amin át érkezett – egy fekete foltot az éjszakában. Előtte. azonban kísérteties fény izzott körül egy iszonyú oltárt, amit emberi koponyákból emeltek. A fény forrása meghatározhatatlan volt, de az oltáron egy csillogó, éjfekete tárgy feküdt: a Fekete Kő!

Bran nem vesztegette az idejét. Felkapta a Követ, a bal hóna alá szorította, és visszamászott az aknába. Ha az ember hátat fordít a veszedelemnek, kábító közelsége sokkal erősebbnek hat, mint amikor farkasszemet néz vele. Bran is érezte, miközben zsákmányával csúszott-vergődött az aknában, ahogy szivárogni kezd utána a sötétség. Hideg veríték lepte el a testét; küszködve igyekezett előre, ahogy csak erejéből telt. Feszülten fülelt, nem hangzanak-e föl torz zajok mögötte, melyek a sarkában lihegő üldözőkről árulkodnának. Olykor végigfutott rajta a hideg, és bizseregni kezdett a tarkóján a bor, mintha jeges szél fújna a nyomában.

Mikor elérte az első apró lépcsőfokokat, olyan érzése támadt, mintha a halandók világának küszöbére jutott volna el. Botladozva és csúszkálva sietett föl rajtuk, míg végül a megkönnyebbülés sóhajával az ajkán zuhant be a sírkamrába; melynek kísérteties félhomálya szembántó déli verőfénynek tetszett az imént megjárt pokoli mélységekhez képest. Visszarakta a helyére a középső kőlapot, és az alagúton át kibotorkált a szabadba. Soha még nem érezte üdítőbbnek a napfényt, mint ezekben a percekben. Visszahengerítette a kőtömböt a helyére, fölkapta köpenyét, amit a sírdomb bejáratánál hagyott, belecsavarta a Fekete Követ, és elsietett. Undor és irtózat rázta lelkét, s adott szárnyat fürge lépteinek.

Szürke csend ülte meg a vidéket. Ugyanolyan sivár volt, mint valami holdbéli táj, és Bran mégis lassan mozgolódó életet érzett a talpa alatt a barna földben... még alszik ugyan, de már ocsúdófélben van. Miféle borzalmak fognak a világra szakadni, ha felébred?

Magas szálú nád sűrűjében ért a csöndes, mély tóhoz, amit Dagon Tavának hívtak. A legkisebb hullám sem fodrozta a hideg, kék víztükröt, hogy tanúskodjon az irtózatos szörnyeteg jelenlétéről, amely a legenda szerint a mélyén lakozik. Bran figyelmesen körülkémlelt. Élőlénynek nyomát sem látta – sem embernek, sem másféle szerzetnek. Barbár lelkének ösztönére hagyatkozott, mely elárulta volna neki, ha láthatatlan szemek kísérik figyelemmel mozdulatait, de minden rendben lévőnek tűnt. Olyan egyedül volt, mintha ő lenne az utolsó ember a földön.

Gyorsan kitekerte köpenyéből a Fekete Követ, s mikor a kezében tartotta, nem érzett rá vágyat, hogy kifürkéssze az ismeretlen anyag titkát, vagy tanulmányozza rajta a különös írásjeleket. A súlyát próbálgatva méregette a kezében, megbecsülte a távolságot, majd nagy ívben messzire elhajította, úgyhogy majdnem a tó közepén ért vizet. Egy csobbanás, és a víztükör összezárult fölötte. A tó felszíne egy pillanatra furcsa hullámokat vetett, aztán újra csöndesen és érintetlenül nyúlt el az ólomszínű ég alatt.

A vérasszony megpördült, amikor meglátta Brant a viskójához közeledni. Ferde állású szeme tágra nyílt.

– Te! Te élsz! És nem őrültél meg!

– Jártam a pokolban, és visszatértem onnét – morogta a piktek királya. – És ami még fontosabb: megszereztem, ami után kutattam.

– A Fekete Követ? – kiáltott az asszony. – Valóban képes voltál ellopni tőlük? Hol van?

– Az most nem érdekes. De tegnap éjjel a lovam felnyerített az istállóban, aztán hallottam, hogy valami roppan a patája alatt, és nem a kunyhó fala volt az. Reggel pedig, mikor utánanéztem, friss vért találtam a patáján meg a földön. És lopakodó lépteket hallottam az éjszakában, meg furcsa neszeket a kunyhó padlata alatt, mintha férgek fúrnának mélyen a földben. Tudják, hogy én loptam el a Kövüket. Te árultál el nekik?

Az asszony a fejét rázta.

– Megőriztem a titkodat. Nekik nincs szükségük az én szavamra, hogy a nyomodra leljenek. Minél távolabb kerültek az emberek világától, annál nagyobb lett a hatalmuk más, félelmetesebb síkokon. Egy reggel majd a kunyhód üresen fog állni, és ha valaki veszi a bátorságot, hogy kutasson utánad, semmit sem talál majd, csak nagy sárkoloncokat a padlón.

Bran bőszen elmosolyodott.

– Nem azért terveztem és kínlódtam, hogy most szörnyetegek karmainak essek áldozatul. Ha éjszaka megölnek, sohasem fogják megtudni, mi lett a bálványukkal... vagy akármi is az. Beszélni akarok velük.

– Mernél követni engem, hogy szembenézz velük az éjszaka leple alatt? – kérdezte a nő.

– Az istenek mennykövére! – mordult föl vészjóslón a pikt. – Ki vagy te, hogy azt kérded tőlem, mit merek megtenni és mit nem? Vezess el hozzájuk, hadd tárgyaljak velük ma éjjel a bosszúmról. A megtorlás órája közeleg. Ma ezüstözött sisakokat és csillogó pajzsokat láttam megvillanni a lápon túl. Az új parancsnok megérkezett a Toronyba, és Caius Camillus úton van a határra, hogy megütközzék a vérivó gael pengékkel.

Aznap éjjel a király a vérasszony kíséretében indult neki a láp komor pusztaságának. Az éjszaka sűrű volt és rezzenetlen. A csillagok vizenyősen hunyorogtak, vörös pontok voltak csupán, amelyek alig bírnak áthatolni a mozdulatlan sötétségen. Fényük haloványabb volt a nő ferde szemének izzásánál, aki a király mellett suhant. Különös gondolatok rohanták meg Brant – bizonytalan, ősrégi képek rajzottak az agyában. Ma éjszaka ősi emlékek fakadtak lelkében erről a szunnyadó ingoványról, ködös korszakok álmait idézve. Népének szörnyű régisége mázsás teherként nehezedett rá.

Ahová most megy, ott hajdan sötét szemű királyok uralkodtak; tőlük örökölte komor külsejét. A népéhez képest a kelta és római hódítók idegenek voltak ezen az ősöreg szigeten. Pedig annak idején az ő törzse is hódítóként érkezett, sárba tiporva maga előtt egy még régibb fajt, amelynek eredetét a ködös múlt homálya lepte.

Alacsony dombsor húzódott előttük, annak a dombvidéknek a legkeletibb nyúlványa, amely nyugat felé Wales sziklás hegyeibe ment át. Az asszony egy ösvényen haladt, ami pásztorcsapás is lehetett volna, és megállt egy feketén ásító barlang előtt.

– Ez a kapu azokhoz vezet, akiket keresel, ó király! – kacajából gyűlölet csengett a sötétben. – Be mersz-e lépni, vagy sem?

Bran ujjai a nő kusza fürtjeibe markoltak, és rettenetes erővel rázták meg a fejét.

– Ha még egyszer megkérded, mit merek és mit nem csikorogta –, a halál fia vagy! Tovább!

Az asszony nevetése gyilkos méregnek tetszett. Beléptek a nyíláson, és Bran acélt pattintott a kovakőhöz. A tapló parazsánál tágas, poros barlangot látott, amelynek mennyezetén fürtökben lógtak a denevérek. Meggyújtott egy fáklyát, felemelte, és bevilágított vele az eldugott zugokba, de csak port és sötétséget talált.

– Hol vannak? – morogta.

A nő a barlang hátsó falához vezette, és mintegy véletlenül nekitámaszkodott egy viharvert kőnek. A király éles szeme azonban felfigyelt a kézmozdulatára, amint alattomban megnyomott egy kiszögellést. Hátraugrott, s a lábánál váratlanul egy akna fekete torka nyílt meg. Az asszony kacaja éles kés gyanánt hasított a dobhártyájába. Odatartotta a fáklyát a nyíláshoz, és megint csak lefelé vezető kis lépcsőfokokat látott.

– Már nincsenek rászorulva ezekre a lépcsőkre – szólalt meg kísérője. – Régebben még használták... mielőtt a néped elűzte őket az éjszakába. Neked viszont szükséged lesz rájuk.

Bran beékelte a fáklyát egy hasadékba az akna fölött, hogy rőt fénye az alatta tátongó sötétségbe vetüljön. Atla kihívó kézmozdulatot tett, mire a király meglazította kardját a hüvelyében, és elindult. Még csak néhány lépcsőfokot hagyott maga mögött, mikor a nyílás elsötétült fölötte, s egy pillanatra azt hitte, a vérasszony elzárta fölötte a bejáratot. Aztán rájött, hogy csak utána jött.

Az ereszkedő nem tartott sokáig. Bran váratlanul vízszintes talajt érzett a talpa alatt. Atla odalépett mellé a halvány fénykörbe. Bran nem tudta megbecsülni a helyiség méretét, amelybe jutottak.

– Ezek közt a dombok közt sok barlang csak más, nagyobb barlangok bejárata, amelyek alattuk húzódnak mondta Atla, s hangja elveszetten és sajátosan ridegen visszhangzott az ismeretlen távolban. – Azt pedig senki ember nem sejti, hogy azok alatt mi van.

Bran hirtelen észrevette, hogy valami mozog a sötétségben. Lopakodó léptek nesze ütötte meg a fülét, de nem olyan zajok voltak ezek, mint amiket emberi láb okoz. A sötétségben hirtelen páros szikrák villantak föl, s szentjánosbogarak gyanánt kezdtek feléjük lebegni. Egyre közeledtek, míg hatalmas félkörívben vették őket körül. És az első gyűrű mögött további szikrák parázslottak, valóságos tengert alkotva, amely beleveszett a messzeségbe. Bran rádöbbent, hogy ezek valójában ferde vágású szempárok, olyan roppant számban, hogy beleszédült, ha csak rágondolt.

Most, hogy szemtől szemben állt ősi ellenségeivel, Bran megérezte a fenyegetés szörnyűséges hullámait, amely belőlük áradt, az iszonyú gyűlöletet az emberi test, szellem és lélek iránt. Tudatában volt rettenetes helyzetének, mégsem félt, noha fajtájának legborzasztóbb rémálmai és legendái öltöttek alakot előtte. Vére vadul lüktetett ereiben, de nem a pánik hajtotta, hanem az izgalom.

– Tudják, hogy te vitted el a Követ, ó, király – lehelte Atla, és jóllehet Bran tudta, hogy a nő fél, jóllehet érezte erőfeszítését; hogy elnyomja tagjainak remegését, a hangja mégsem a félelemtől csuklott el. – Halálos veszélyben forogsz. Régről ismernek téged... ó, emlékeznek ők az időkre, amikor az őseik még emberek voltak! Mindketten olyan halált fogunk halni, mint évszázadok óta senki. Szólj hozzájuk, ha akarsz; tudnak a nyelveden, bár te nem fogod megérteni őket. De meglásd, hiába lesz. Te ember vagy... és pikt.

Bran fölnevetett, és a tüzes pontocskák szűkülő gyűrűje meghőkölt a szilaj kacaj elől. A fémen csikorduló acél átható zajával kivonta kardját, s hátát a sziklafalnak vetette. Jobbjában karddal, baljában tőrrel vicsorgott a parázsló szempárokra, s ajkáról mély morgás szakadt fel, vérszomjas farkaséhoz hasonlatos.

– Igen – recsegte –, pikt vagyok, azoknak a harcosoknak a leszármazottja, akik szélben sodródó falevelek gyanánt űzték maguk előtt vadállat őseiteket, akik a véretekkel itatták a földet, s halomba rakták koponyáitokat a Holdanya tiszteletére! Ti, akik mindig csak menekülni tudtatok a népem elől, most morogni merészeltek az uratokra? Rohanjatok csak meg, mint az özönlő áradat, ha mertek! Mielőtt a testembe mélyeszthetnétek méregfogaitokat, érett búzaként fogom lekaszálni a hordátokat. Sötétség kutyái, pokol ivadékai, föld férgei, gyertek és kóstoljátok meg az acélomat! Ha halálomat lelem ebben a sötét lyukban, örökre elvesztitek a Fekete Követ, mert csak én tudom, hol van elrejtve, és a poklok minden kínja ki nem csalja ajkamról a titkot!

Feszült csönd támadt. Bran a fénypontok tengerére meredt, és sarokba szorított farkasként várta a támadást. Az asszony mellette kuporgott, a tekintete izzott. Ekkor torz mormogás kélt a halvány fáklyafényen túli sötétségből. Bran összerezzent. Istenek! EZ volna a nyelve azoknak a lényeknek, akik hajdan embereknek nevezték magukat?

Atla fölegyenesedett, és figyelmesen fülelt. Aztán ajkáról ugyanilyen iszonyú, sziszegő hangok fakadtak, és noha Bran ismerte származásának förtelmes titkát, mégis tudta, hogy a jövőben legfeljebb mély undorral lesz képes őt megérinteni.

A vérasszony odafordult hozzá, vörös ajkát különös mosoly játszotta körül.

– Félnek tőled, ó király! R’lyeh fekete titkaira! Ki vagy te, hogy még a pokol is megremeg előtted? Nem a kezedben tartott acél töltötte el számukra szokatlan félelemmel különös lelküket, hanem az a mérhetetlen vadság, ami a kebeledben lobog. Minden árat megadnak neked, hogy visszakapják a Fekete Követ.

– Jó – Bran visszatűzte fegyvereit az övébe – Ígérjék meg, hogy nem fognak bántani téged, amiért segítettél nekem. Ezenkívül – s itt hangja a vadászó tigris morgásába ment át – szolgáltassák ki nekem Titus Sullát, az eboracumi kormányzót, aki jelenleg Trajanus Tornyában tartózkodik. Képesek lesznek rá... hogy hogyan, nem tudom. De hallottam róla, hogy a régi napokban, mikor az őseim háborúztak velük, az éjszaka gyermekeivel, csecsszopók tűntek el jól őrzött kunyhókból, .és senki sem látta a rablókat sem érkezni, sem pedig távozni. Értenek?

Körös-körül vontatott sziszegés hangzott fel, és Bran beleborzongott ebbe a zajba.

– Értenek – mondta Atla. – Holnap éjjel, mikor az eget a szürkület előtti sötétség takarja, vidd a Fekete Követ Dagon Köréhez, és helyezd az oltárra. Ott fogják átadni neked Titus Sullát. Bízz bennük; évszázadok óta nem avatkoztak már bele az emberek dolgaiba, de az adott szavukat meg fogják tartani.

Bran bólintott, sarkon fordult, és Atlával a nyomában felkapaszkodott a keskeny lépcsőn. Mikor felért, még egy pillantást vetett maga mögé. Amerre csak nézett, sárgán villogó szempárok kavargó tengerét látta, és mindegyik őrá szegeződött. Ám a szempárok gazdái gondosan kerülték a fáklya vörhenyes fénykörét; a testük körvonalait nem lehetett kivenni. Halk, sustorgó hangjuk betöltötte Bran fülét, s neki a hideg futkosott a hátán, mert képzelete nem két lábon álló lények tömegét vetítette elé, hanem miriádnyi tekergőző kígyóét, melyek merev, fénylő szemekkel figyelik őt.

Belépett a felső barlangba, s Atla visszatolta a helyére a zárókövet. Olyan hajszálpontosan beleillett az akna nyílásába, hogy Bran a szemre tömör talajon nem tudott rést felfedezni. A vérasszony el akarta oltani a fáklyát, de a király kézmozdulata megállította.

– Várj vele, még odakint vagyunk – dörmögte. – Itt a sötétben még viperára lépnénk.

Bran nem sokkal naplemente előtt ért a Dagon-tó náddal benőtt partjára. Letette köpenyét és övét, majd kibújt rövid szárú bőrnadrágjából. Aztán fogai közé szorított egy csupasz pengéjű tőrt, s egy vidra olajozott mozdulatával vetette magát a vízbe. Erős karcsapásokkal a kis tó közepére ért, ahol mély lélegzetet vett, és alábukott.

A tó mélyebb volt, mint gondolta. Úgy érezte, soha nem fog a fenekére jutni, és mikor mégis elérte, tapogatózó keze semmit nem talált. Zúgó füle figyelmeztette; elrugaszkodott, és a felszínre emelkedett.

Néhány mély levegővétel után újra lebukott, ám ezúttal is hiába. Mikor harmadjára kutatta át a tó mélyét, a fenék iszapjában valami ismerős tárgyra bukkant. Megragadta és fölmerült.

A Kő nem volt különösebben nagy, de annál nehezebb. Bran nyugodt tempóban úszott, `és hirtelen rádöbbent, hogy a vizet valami más is kavarja, nemcsak az ő egyenletes karcsapásai. A tófelszín alá dugta a fejét, és megpróbált tekintetével áthatolni a borongós, kék mélységen. És ekkor mintha valami bizonytalan, óriási árnyat vett volna észre.

Fürgébben kezdett úszni. A lába talajt ért, és sietve kigázolt a partra. Mikor visszafordult, látta, hogy a víztükör felborzolódik, aztán lassan elsimul megint. Szitkozódva rázta a fejét. Nem tulajdonított sok jelentőséget a régi legendának, mely szerint a Dagon-tó mélyén egy rémületes vízi szörny honol, most mégis az az érzése támadt, hogy csak hajszál híján menekült meg. A vidék ősi mítoszai a szeme láttára keltek életre tegnap. Brannak sejtelme sem volt, miféle szörnyeteg leselkedhet a tó csalókán csöndes felszíne alatt, de most már értette, miért kerülik a láp lakói ezt a környéket.

Bran felöltözött, visszaült fekete ménjére, s az alkonyi pírban nekivágott az ingoványnak. A Fekete Követ a köpenyébe csavarta. Nem a kunyhója felé tartott, hanem nyugatnak, a Torony és Dagon Köre irányába. Néhány mérföld után a horizonton felpislákoltak a vérvörös csillagok. Lassan elmúlt éjfél, s Bran tovább lovagolt a holdtalan éjszakában. Szíve lángolt a gondolattól, hogy hamarosan viszont fogja látni Titus Sullát. Atla alig várta, hogy lássa kínok közt fetrengeni a rómait, a pikt királynak azonban nem voltak ilyen szándékai. A kormányzó fegyverrel a kezében védheti majd magát. Bran a saját kardját fogja odaadni neki, ő csak a tőrét tartja meg; Sulla harci bátorságán múlik, él-e, hal-e. Ám noha Sulla ügyes kardforgató hírében állt a tartományban, Brannak szemernyi kétsége sem volt a párbaj kimenetelét illetően.

Dagon Köre nem esett túl messze Trajanus Tornyától. Egyenesen álló, magas sziklák gyűrűje volt, középen egy durván faragott kőoltárral. A rómaiak viszolyogva tekintettek ezekre a menhirekre. Úgy tartották, a druidák emelték őket, a kelták pedig a maguk részéről ugyanezt gondolták Bran népéről, a piktekről. Bran azonban nagyon jól tudta, milyen kezek állították föl hosszú-hosszú idővel ezelőtt a zord monolitokat. Hogy miért tették, arról nem bocsátkozott találgatásokba.

A király nem lovagolt egyenesen Dagon Köréhez. Furdalta a kíváncsiság, hogy miképpen fogják beváltani ígéretüket szörnyűséges szövetségesei. Nem kételkedett benne, hogy képesek elragadni Titus Sullát testőrei gyűrűjéből, és azt is tudni vélte, miképpen látnak munkához. Bizonytalan előérzet gyötörte, amiért ismeretlen hatalmakkal szövetkezett, és talán olyan erőket szabadított el, melyeknek nem fog tudni megálljt parancsolni. Valahányszor eszébe jutottak a ferde vágású szempárok, a hüllőszerű sziszegés, hideg borzongás futott rajta végig. Már akkor is elég ijesztően néztek ki, mikor népe hosszú idővel ezelőtt a dombok alatt húzódó barlangokba űzte őket. Mi történhetett velük a rejtőzködés hosszú évszázadai alatt? Egyáltalán megőriztek valamit emberi mivoltukból a földalatti élet egymást váltó nemzedékei során?

Valami arra ösztönözte, hogy a Torony felé tartson. Tudta, hogy már a közelében jár. Voltaképpen már látnia kéne, bármilyen sűrű is a sötétség. Homályos balsejtelem fogta el, s gyorsabb ügetésre sarkallta csataménjét.

Hirtelen megingott a nyeregben, mintha arcul csapták volna, olyan meglepő volt a látvány, ami a szeme elé tárult. Trajanus bevehetetlen Tornya nem volt többé! Bran döbbent pillantása egy gigászi romhalmazra esett, szétzúzott kövekre és pozdorjává hasadt gránittömbökre, melyek közül törött oszlopok berepedt végei álltak ki.

Bran leszállt a nyeregből, s zavart fővel, gyalog folytatta útját. A várárok csaknem színültig tele volt a fal maradványaival. Átmászott rajtuk, és a romok közé jutott. Ahol alig néhány órája kőlapok döngtek a vasveretes lábak ütemes léptei alatt, s a falak pajzsok csengését, csatakürtők harsogását visszhangozták, most kísérteties csend uralkodott.

Egy összetört alak görnyedt fel Bran előtt, s fájdalmasat nyögött. A király lehajolt a vérében fetrengő legionáriushoz. Első pillantásra látta, hogy haldoklik.

Ölébe emelte a harcos fejét, és ajkához illesztette vizestömlőjét. A római mély kortyokban ivott, a víz szörcsögve áramlott törött fogai között. A halvány csillagfényben Bran látta, hogy a szeme kinyílik.

– A falak beomlottak – motyogta a haldokló. – Úgy zuhantak le ránk, mint a mennybolt a végítélet napján. Jupiterre! Csak úgy záporozott ránk a gránitszilánk!

– Nem éreztem földrengést – mondta csodálkozva Bran. – Nem is földrengés volt az – zihálta a római. – Tegnap hajnalban kezdődött... valami bizonytalan, halk furkálás és kaparászás, mélyen a föld alól. Akik őrségben álltunk, mind hallottuk. Olyan volt, mint mikor a patkányok Lyukat kaparnak maguknak... mintha férgek vájkáltak volna a földben alattunk. Titus csak nevetett rajtunk, de mi egész nap hallottuk. Éjfélkor a torony megremegett, aztán, összeroskadt, mintha eső áztatta volna szét az alapjait.

Borzongás futott végig Bran Mak Mornon. A Föld férgei! Ezernyi ocsmány csúszómászó, amint a földben vájkál mélyen az erőd alatt, s elrágja az alapjait... Az istenekre! Ezek szerint ezt az egész vidéket szó szerint átszövik a barlangok és alagutak. Ezek a szörnyetegek még távolabb állnak az emberi lényektől, mint hitte! Micsoda iszonyú alakokat hívott segítségül az éjszakából?

– Mi történt Titus Sullával? – kérdezte, és újra megitatta a legionáriust. Ebben a pillanatban szinte testvérét látta a haldokló rómaiban.

– Mikor a torony megrendült, iszonytató sikolyt hallottunk a kormányzó szobájából – felelte a katona. – Odarohantunk, és mialatt betörtük az ajtót, végig hallottuk az üvöltözését. Mintha... mintha egyre mélyebbről hallatszott volna! Berontottunk... a szoba üres volt. Vérmocskos kardja a kőlapokon hevert, s a padló helyén fekete verem ásított. Aztán meginogtak a... védőbástyák, a mennyezet beomlott... én csak másztam... másztam...

Az összetört alak görcsbe rándult.

– Fektess le – suttogta a római. – Meghalok.

Elszállt belőle a lélek, mielőtt Bran teljesíteni tudta volna kívánságát. A pikt fölállt, elsietett. És mialatt a sötét lápon vágtatott, az elátkozott Fekete Kő súlyát gyilkos lidércnyomásnak érezte halandó mellkasán.

Mikor Dagon Körének közelébe ért, látta, hogy kísérteties izzás tölti ki belülről, a magas kövek kiszáradt csontváznak tűntek, amelyben boszorkányláng lobog. A ló fújtatott és kapált, miközben Bran kikötötte az egyik menhirhez. A köpenyébe csavart Kővel belépett a félelmetes sziklakörbe, és meglátta az oltár mellett álló Atlát. A vérasszony csípőre tette kezét, hajlékony teste kígyóként vonaglott. Az egész oltár kísérteties fényben izzott, és Bran tudta, hogy valaki – valószínűleg Atla – foszforral kente be.

Előrelépett, kitépte köpenyéből az elátkozott Követ, és minden erejével az oltárlapra vágta.

– Részemről betartottam a megállapodást – recsegte.

– Ők is – felelte a nő. – Nézd! Jönnek!

A piktek királya megpördült, keze reflexszerűen nyúlt a kardmarkolat után. A körön kívül a hatalmas, mén rémülten fölnyerített, és a kantárszárát rángatta. A hullámzó fűben keservesen jajgatott az éji szél. Tompa sziszegés hallatszott. Fekete árnyak áradata özönlött a menhirek közé. Dagon Köre megtelt a foszforeszkáló oltár halovány félkörén kívül villogó, sárga tüzű szempárokkal. Valahol kinn a sötétben egy emberi hang kuncogott csukladozva. Bran megdermedt az iszonyattól.

Szemét erőltetve próbálta kivenni az alakokat, amik körülvették. Ám nem látott mást, csak hullámzó árnyak tömegét, melyek nyúlós masszaként emelkedtek, süllyedtek, kavarogtak és örvénylettek.

– Tartsák be, amit ígértek! – kiáltotta haragosan.

– Lásd hát, ó király! – kiáltott Atla, s hangjából csak úgy sütött a gúny.

A kavargó sötétségben valami zavar támadt, mint amikor kő fodrozza a víztükröt, s az árnyak közül egy emberalak mászott elő négylábú állat gyanánt, amely nyögve-nyöszörögve arcra bukott Bran lába előtt, majd az égnek emelte halálfő-koponyáját, s felvonított, akár egy döglődő kutya. Bran ijedten meredt a kísérteties fényben a merev, üveges szemekbe, a hullasápadt arcba, a csupasz téboly jelét hordozó petyhüdt, habos ajakra. Az istenekre, ez volna Titus Sulla, élet és halál dölyfös ura a távoli Eboracumban?

Bran kivonta kardját.

– Azt hittem, bosszúból mérem majd rád ezt a csapást mondta zordul. – Most mégis irgalomból teszem. Vale Caesar!

A penge megvillant a kísérteties fényben, s Sulla feje a közönyösen izzó oltárkő sarkához gurult, ahol aztán az égre meredve megállapodott.

– Nem bántották... egy ujjal sem nyúltak hozzá! – hasított a csöndbe Atla gyűlölködő kacaja. – Amit látott és megtudott, az gyilkolta meg az elméjét! Semmit sem tudott ennek az ősi földnek a titkairól, mint ahogy a többiek sem, akik a fajtájából valók. Ma éjszaka a pokol legmélyebb bugyrain hurcolták át, ahol még te is elsápadnál, ó király!

– Jó a rómaiaknak, hogy nem ismerik ennek az elátkozott földnek a titkait! – bömbölte Bran dühöngve. – Hogy mit sem tudnak a víziszörnyekről, a pokolra való boszorkákról, a barlangokról és föld alatti járatokról, ahol az éjszaka alvilági lelkeket fiadzik!

– Ők talán förtelmesebbek, mint az a halandó, aki a segítségüket keresi? – kérdezte Atla csúfondáros kacajjal. Add vissza nekik a Fekete Követ!

Leírhatatlan undor töltötte el Bran lelkét vörös haraggal. – Igen, vigyétek csak az átkozott Követeket! – ordította, miközben fölkapta a Követ az oltárról, és olyan erővel vágta az árnyékok köze, hogy csontok reccsentek a nyomában. Sustorgó sziszegés kélt, s az árnyak izgatottan kavarogtak. Egy részalak szempillantásnyi időre kivált a tömegből, és Bran iszonyodva felüvöltött, bár csak futólag látta azt a valamit; csak egy kurta pillantást vethetett a széles, lapított fejre, a petyhüdten csüngő ajakra, az ívesen hajló, hegyes fogakra, a nyomorék, foltos testre, s mindenekelőtt a mereven bámuló hüllőszemekbe. A mítoszok felkészítették rá, hogy torz testű, bestiális pofájú szörnyeket lát emberi alakban, de ez az iszonyat itt előtte a sötétség és az eleven éjszaka szülötte volt.

– Takarodjatok vissza a pokolba, és vigyétek magatokkal az ocsmány bálványotokat! – bömbölte, s ökölbe szorított kezét az ég felé rázta, miközben az örvénylő árnyak enyészni kezdtek, s lassan elapadtak, mint a szennyes tengeri tajték apály idején. – Az őseitek még emberek voltak; bár torzak és különösek, de legalább emberek. Ti viszont, az istenekre mondom, valóban azzá lettetek, aminek atyáim csúfságból neveztek benneteket!

– Föld férgei, tűnjetek el az odúitokban! Megmérgezitek a levegőt és beszennyezitek a szűz földet a kígyók mocskával, amikké váltatok! Gonarnak igaza volt: vannak fegyverek, melyek még ahhoz is túl förtelmesek, hogy Róma ellen fordítsam őket!

Kirohant Dagon Köréből, ahogy az ember a lecsapni készülő kobra elől menekül, s letépte a menhirről a ló kantárszárát. Mellette Atla rikoltó nevetése hasogatta a levegőt. A vérasszonyról lepelként hullott le minden emberi vonás.

– Piktek királya! – süvöltötte. – Bolondok királya! Így elsápadsz egy ilyen kis apróságtól? Maradj itt, és megmutatom neked a pokol vermeinek igazi gyümölcseit! Ha-ha-ha! Fuss csak, bolond! Fuss! De a szenny rajtad marad. Szólítottad őket, és ők ezt nem, fogják elfelejteni! És legközelebb... legközelebb maguktól jönnek el hozzád!

A király vadul káromkodott, és keményen szájon vágta. Atla hátratántorodott, ajkát vér futotta el, démoni kacaja azonban csak harsogóbb lett.

Bran a nyeregbe pattant, s őrült vágy fogta el észak pusztasága és hideg, kék dombjai után, ahol becsülettel forgathatja kardját, bemocskolt lelkét rőt harci dühvel töltheti el, s talán el tudja feledni a borzalmakat, melyek a nyugati lápvidék alatt leselkednek. A reszkető állat véknyába vágta sarkantyúját, s megszállottként vágtatott bele az éjszakába, míg a rikoltozó vérasszony pokoli kacaja el nem halt mögötte a sötétségben.