Vérvendég, A

Eredeti cím: Feaster from Afar, The

1 556

Szerző: Joseph Payne Brennan • Év: 1976

Sidney Mellor Madison kétévente írt egy történelmi regényt. Hat hónap körültekintő kutatás után pontosan egy évet töltött el a könyv megírásával. További hat hónap folyamán irodalmi hölgyklubokkal levelezett, sor került az új könyv lektorálására, majd a periódus vége felé különböző könyvesboltokban dedikálta legfrissebb alkotását.

Madison kellemes életet élt; pontosan tudta, milyen regényeket kell írni ahhoz, hogy bőven legyen mit a tejbe aprítania. Könyvei magas példányszámban fogytak, és mindig megértek egy puha fedelű utánnyomást is. A legtöbb esetben Hollywood is folyósított számára egy összeget az elővételi jogért. Tizenhat év elteltével a filmóriások még mindig további forgatókönyvekre vártak, és Madison könnyed vállrándítással zsebre vágta az opciós pénzeket. Volt filozófiája az ilyen esetekre...

Ezekben az időkben a hivatalos kritika sokat támadta. Bár könyvei hátterének hitelességét nem vitatták, szemére vetették, hogy dialógusai cirkalmasak, és hősei csupán marionettfigurák, melyeket látható zsinórokon rángat.

Ez persze nem volt teljesen igaz, de Madisonnak elég volt egy pillantást vetnie a bankszámlájára, ahol az összeg négyről öt számjegyűre emelkedett, és még ott sem állt meg, s úgy döntött, nem foglalkozik a kérdéssel. A kritikusok csak tegyék a dolgukat, ő meg egyre jobban él.

Anyagi helyzetében megerősödvén úgy döntött, hogy az egyéves alkotói periódust mentesíti azoktól a fölösleges megszakításoktól, melyek a városi élet velejárói. Megkérte hát ügynökét, hogy találjon számára egy kellőképpen eldugott helyet, ahol majd békében dolgozhat.

Néhány hét múlva kezében volt az ajánlat, hogy keresse fel Mr. Conway Camptont. Camptonnak volt egy vadászháza egy teljesen elszigetelt területen valahol fent Észak-New Englandben.

Miután üdvözölték egymást, Campton hellyel kínálta, majd maga is leült és hátradőlt.

– Őszinte leszek, Mr. Madison. A vadászok a szezon folyamán mindent lelőttek. Ez nem vicc! Talán túlságosan is mindent – de ez önt nem fogja zavarni. A házikó remek állapotban van, kifogástalanul bútorozott, és senki nem háborgatja majd a munkájában. Ennél alkalmasabb helyet el sem tudnék képzelni az ön számára.

Madison valami alattomos fényt vélt felfedezni Campton szemében, és az árat is sokallotta egy kicsit, mindazonáltal úgy döntött, hogy felmegy, és megnézi a házat. Abban maradtak, ha megfelelőnek találja, akkor ott is marad, és visszaküldi Camptonnak a csekket és az aláírt szerződést.

Tipikus szürke, kora őszi nap volt, Mr. Sidney Mellor Madison, az ismert regényíró elautózott New Englandbe, az apró falucskába, Granburybe, és megállt a vegyesboltnál. Bár Campton ellátta részletes eligazítással, meg akart győződni arról, hogy a helyes úton jött. Már sötétedett, és el is fáradt a vezetésben.

Az eladó rásandított a kopottas pult mögül.

– Campton kunyhója? Az eeső út baara a temető után. Oan tizenkét mérfőd innet. Asztán jobb lesz, ha lassan hajt, mer ölég rossz az út aarafelé.

Mikor a mély keréknyomokat meglátta az úton, Madison rájött, hogy az eladó finoman fogalmazott. Ilyen pocsék úton még soha nem vezetett.

Figyelmét teljesen lekötötte, hogy az autót a mély keréknyomokban elkormányozza, így alig észlelte, milyen is a környező vidék. Csak általános benyomásokat szerzett, miszerint sivár, lakatlan és mindenféleképpen barátságtalan helynek tűnik.

Még éppen alkonyat előtt elérte a házat. Durván faragott, de látszólag masszív faház volt. A gerendákat gondosan illesztették össze, és a süllyesztett ablakok – úgy tűnt – nem olyanfajták, melyek a legkisebb fuvallatra is megrezdülnek.

Magában átkozta Camptont, amiért nem tájékoztatta az út állapotáról, de amikor felkapcsolta a lámpát és a fűtést, úgy gondolta, mégis aláírja a szerződést. A ház első ránézésre falusiasnak tűnhetett ugyan, de központi fűtéssel volt felszerelve, és mindazokkal a kényelmi berendezésekkel, melyek egy szokásos városi lakás jellemzői. Egészen lakhatónak tűnt. Madison nem bánta volna, ha valamivel kevesebb robusztus bútor van a szobában, és a falon lóg néhány metszet, de végül is mit várhat az ember egy vadászháztól.

Egy korty whisky, könnyű vacsora és zuhanyozás után lefeküdt aludni. Kimerültsége ellenére nem aludt jól. Különös lidércnyomás kerülgette – számára merőben szokatlanul – egészen reggelig. Idegesen és nyugtalanul ébredt.

Madison mint öntudatos profi nem engedhette azonban meg, hogy egy magafajta, ismert és megbecsült író munkarendje holmi hangulatok miatt felboruljon. Pontosan nyolckor reggeli után – pirítós, tojás, kávé – munkához látott a faház dolgozószobájában.

Csaknem háromórai kitartó munka után úgy döntött, hogy aznapra befejezi. Általában tizenkettőig, esetleg még tovább is dolgozott, de az előző napi vezetés meg a nyugtalan éjszaka jobban elfárasztotta, mint hitte.

Hiába, öregszem – gondolta egy grimasz kíséretében.

Ebéd előtt még kiment a kocsijához, és becipelte a poggyászait, amiket este, érkezéskor még otthagyott. Palaszürke felhők takarták az eget, és csípős széllökések rázták a maradék leveleket. Néhány levél – vörös és okkersárga – fáradtan körözött alá és állapodott meg a kocsi tetején.

Madison megborzongott, és becsukta az ajtót. Könnyű ebédjét fogyasztva eszébe jutott, hogy döntenie kell: aláírja-e a szerződést, vagy csomagol és hazamegy.

Hangulatára vagy józan eszére hallgasson, ez volt a kérdés – és az ész döntött. Madison gyűlölte, ha a hangulat erősebb. Ismert például rengeteg írót, akik – mint mondták – „csak ideális körülmények között” tudnak dolgozni. Legtöbbjükből végül könyvkritikus lett, vagy valami hasonló visszataszító alak. Egyikük például odáig süllyedt, hogy beállt valami istenverte kábítószer-kereskedő bandába.

Miután aláírta tehát a szerződést, odakanyarított még néhány maró mondatot, és felragasztotta a borítékra a bélyeget. Ekkor eszébe jutott a következő kérdés: vajon kijön-e a posta idáig, vagy rá vár a feladat, hogy mindennap behajtson Granburybe? Körülnézett odakint, de nem talált postaládát. Úgy gondolta, legbölcsebb, ha azonnal érdeklődik a helyzet felől. Magában morgolódva rákanyarodott a pocsék útra.

A boltos, Mr. Saines ismét ugyanúgy sandított rá a kopott pult felett, mint előző nap. Madisonnak az a különös érzése támadt, hogy Saines el se mozdult onnan, amióta először találkoztak.

– Hogy mikó lessz a postás? Nem gyön az ide, uram. Eerefelé eemennek az emberek a leveleikér. Hová? Há ide, kérem, hozzám. Én ee megyek a levelekér is a hivataaba, amikó áruér megyek. Nincsen eerefelé akkora levelezgetés, mint magukná, a városban.

Madison igencsak bosszúsan adta át neki a levelet a szerződéssel. Nincs levélkézbesítés! Mindennap zötykölődhet végig azon az embertelen dűlőúton, ha a postáját akarja.

Mikor kifelé indult volna, Saines utána szólt:

– Mr. Madison, ön vadász?

A híres író habozott. Meglehetősen biztos volt benne, hogy ezek a falusiak soha nem hallottak róla. Nem volt róla meggyőződve, hogy tudniuk kellene, kicsoda ő. Kompromisszumot választott.

– Nem – válaszolta. – Én nem vadászom. Én kiadóknak dolgozom, különböző bonyolult kutatásokon. Azért jöttem ide, hogy ne zavarjon a város zaja.

Saines felvonta a szemöldökét.

– Há, itten senkise fogja zavarni. Hacsak... – harapta el a szót.

Madison elfordult, és az ajtó felé indult. Ezek a figurák meg kell hogy értsék, hogy az ő ideje igen értékes. Ő nem óhajt arra várni, hogy félbehagyott mondatokat befejezzenek.

Éppen, mikor kinyitotta volna az ajtót, valaki megszólalt a félhomályból, a pult végénél álló hordó közeléből.

– Lehet, hogy az úr nem vadászik, de aztán arról is győződjön ám meg, hogy az úrra sem vadásznak!

Madison megfordult, és rámeredt az emberre, aki a hordó mellett kucorgott a földön. Apró, aszott, de világító tekintetű jelenés nézett vissza rá mereven. Olyan toprongyosan volt öltözve, mintha egy madárijesztőről húzta volna le a ruháit.

Madison nyelve hegyén volt a válasz, de végül lenyelte inkább, vállat vont és kilépett az ajtón. Na, a falu bölcse – gondolta savanyúan. Ezek a kis falvak itt, New Englandben tele vannak ilyen fura szerzetekkel, rendszerint egy életen át lézengőkkel, akik összes elfoglaltsága legfeljebb az, hogy valahol lustálkodnak, vagy dámajátékkal ütik agyon az időt.

Madison megesküdött magának, hogy amennyire csak lehet, távol tartja magát Granburytől. A postáért majd hetente lemegy, a csekkjei meg eltartanak még egy darabig.

Miközben az elhanyagolt úton az avarral borított kátyúk között hazafelé manőverezett, a gnómszerű léhűtő titokzatos megjegyzése nyugtalanította.

Úgy gondolta végül, ezen nem érdemes rágódnia, de azért elhatározta, hogy egy kemény italt megérdemel, amint hazaérkezik.

Az első poharat követte a második. A kapkodva elkészített vacsora után korán ágyba bújt, ahelyett hogy – mint szokta – olvasott volna. Pihenését ismét különös, nyomasztó álmok zavarták meg, amiket a túl sok ital számlájára írt. De mindezek után is pontosan nyolckor munkához látott.

Nem tudott tisztességesen koncentrálni. Valami őrült oknál fogva az a fura senkiházi járt az eszében, aki a hordó mellett kucorgott Saines boltjában. Mit is mondott? Ja igen. „Lehet, hogy az úr nem vadászik, de aztán arról is győződjön ám meg, hogy az úrra sem vadásznak!”

Megnyugtatta magát, hogy a megjegyzésnek semmi különösebb értelme nem volt, csupán találomra kibökött okoskodás egy ütődött helybélitől. Nem voltak a környéken veszélyes állatok, csak néhány medve és egy kószáló puma. Ha valami szökött fegyenc vagy közveszélyes örült csavarogna errefelé, biztosan értesítették volna. De különben is, a házikó kitűnően fel volt szerelve a legkülönbözőbb fegyverekkel, biztonságosan tárolva zárható tokokban.

Tízkor felhagyott az írással. Megfájdult a feje. Remélte, egy séta ebéd előtt majd jót tesz.

Mielőtt elindult, kinyitotta az egyik fegyvertokot, és kiemelt egy duplacsövű vadászpuskát. Megtöltötte, ellenőrizte a biztonsági zárat, majd felvette prémgalléros kabátját.

A táj még sivárabb volt, mint ahogy emlékezett. Nyeszlett örökzöldek csoportjait sziklás foltok váltogatták, amelyek kevés védelmet nyújtottak az itt-ott megkapaszkodó durva fűcsomóknak és kiszáradt, zörgő zuzmóknak. A szél jeges ujjai borzolták a fűszálakat, olyan hangot adva, mint a kígyósziszegés.

Madison eltűnődött az állatok teljes hiányán. Bár jó pár mérföldnyit kószált a barátságtalan vidéken, még egy felriadt nyulat vagy egy kismadarat sem látott. Bizony, elég hátborzongató volt.

Nyugtalan, nyomott hangulatban tért vissza a házhoz. Valami nem volt rendjén ezzel a hellyel. Más, ehhez hasonló sivár és terméketlen vidékeken azért él egynémely teremtmény.

Ebéd közben töprengve úgy határozott, hogy amikor legközelebb a faluban jár, érdeklődni fog a dolog felől Sainestől, a boltostól.

Délután levelet írt, bőséges vacsorát készített, azután majdnem éjfélig olvasott. Ismét pocsékul aludt. Visszatérő rémálma volt, amelyben kétségbeesetten menekült a kihalt földeken, éjszakai sötétségben, miközben valami mélységes gyűlölet üldözte azzal az eltökélt szándékkal, hogy megölje. Nem tudta, mi ez a valami. de kétségbeesett erőfeszítése ellenére sem volt képes elmenekülni előle.

A rém úgy szökellt és suhant a sziklás talaj fölött, mintha a gravitáció semmilyen hatással nem lenne rá.

Verítékben úszva ébredt, és főzött magának egy erős kávét. Nyolckor nem ült le dolgozni, hanem felkapta a kabátját, vállára akasztotta a vadászpuskát, és autóba ült. A pocsék út kiszámíthatatlan kátyúi között zötykölődve azt gondolta, hogy úgy tesz, mintha a zsebében lapuló levelei sürgős információkat tartalmaznának. Ez kellőképpen megmagyarázza, hogy miért kellett ilyen kora reggel Granburybe sietnie.

Saines, a boltos megfelelő szívélyességgel üdvözölte, majd megvizsgálta a leveleket.

– Dél előtt nemigen indú ee a posta Pelierbe, Mr. Madison. Sürgősek a levelek? – Tulajdonképpen igen – ráncolta a homlokát Madison –, de délben még megteszi. Saines bólintott, majd előrehajolt a pult fölött.

– Asztán hogy érzi magát odafő a Camptonnál, Mr. Madison?

Madison habozott. Nem volt kedvére, hogy efféle emberekkel legyen körülvéve, és mégis, hirtelen kibukott belőle:

– Valami nincsen rendben azzal a vidékkel, Saines! Történt valamikor valami rossz arrafelé? Úgy értem, valami igazán rossz.

Ő maga is meg volt lepve, hogy ez ilyen leplezetlenül szakadt ki belőle, de már késő volt. ’ Saines töprengve nézett rá, bal hüvelykujjával az állát vakargatva.

– Hááá – felelte vontatottan –, azótátú, ho’ az utósó vadászt szitává luggatott fejjel tanáták, mindenki eekerüli aszt a vidéket, még az állatok is.

Madison rámeredt.

– Szitává lyuggatott fejjel? Mivel lyuggatták szitává? Saines titokzatoskodva hajolt előre.

– Mikó boncóták, aszonták, sörétes puska vót. De hallottam én mást is! Nem vót ottan semmiféle sörétes puska.

– Hanem micsoda?

Saines lefricskázott egy morzsát a pultról.

– Nemigen szívesen beszénék rúla, de... magának azér eemondom. Azok a lyukak a fejibe... nem rendes dolog ez... szóval a doktorok, mikó feenyitották a fejit... kérem... nem vót benne agyvelő!...

Madisonnak leesett az álla. Saines ismét előrehajolt.

– Tuggya, mit gondulok én? Asziszem, a nyomorút agyvelejét azokon a likakon keresztű kiszíjták. Les Carper fia – Carper itten a temetkezési válaakozó – látta azokat a likakat. Aszmongya, olyanok vótak, mintha száz dugóhúzóvaa fúrták vóna keresztű aszt a koponyát.

Medison becsukta a száját, és eltűnődött, hogy vajon nem a bolondját járatják-e vele.

Sikerült uralkodnia magán, a hangja nyugodtan csengett.

– Egy szót sem olvastam erről az újságokban. Nem volt semmiféle nyomozás? – Nem ír meg mindent az újság, Mr. Madison – kacsintott lekicsinylően Saines. – Nem büszkéékednek, ha nem sikerül a nyomozás.

Elfordult hallgatójától, mint aki megbánta, hogy ennyit fecsegett. Aztán újra megszólalt, mély, baljóslatú hangon:

-A maga helyébe eemennék innet, Mr. Madison. Van valami ottan a hegyekbe, aminek nem okos a közelébe lenni. Valamikó – sok évvel ezelőtt – a Whateley családból eppáran ottan laktak a hegyekbe. Tán hallott róluk. Érdekes lehet az oan írófélének, mint maga. Szóval ezek a Whateleyék odafő levarázsótak valamit az égbő, asztá mind otthagyták a fogukat. Nem vót oan rég. Valami Cthulhu-dógot vagy mit emlegettek. Maga tán jobban tuggya.

Madison felfortyant. Most biztos talajon érezte magát. Az öreg bolond egy évtizedek óta halott zugfirkász kiagyalmányára épített sületlenséggel szédítette. A munkái – ha ezeket egyáltalán munkáknak lehet nevezni – mostanában megint egyre felkapottabbak. Néhányat Madison maga is elolvasott közülük, bizonyos szórakoztató viszolygással.

Elfordult a pulttól, egyszerre bosszankodva és megkönnyebbülve.

– Ó, persze, hallottam arról a szennylapfirkászról. Szavanként egy pennyért körmölt, vagy még annyiért sem. Lovelock vagy Lovecrop, vagy valahogy így hívták. Az egész úgynevezett mítosz összefüggéstelen, ócska tákolmány. Egy szó igazság sincsen benne.

– Mindenkinek megvan a véleménye, én aszondom – mondta Saines eszesen. – Maga tőlem kérdeszte, én megmontam. Eppercig nem maradnék Campton tanyájának még a tájékán se. Asztá ho’mmaga micsiná, ammá nem az én dógom.

Rá sem hederítve egy rugó– vagy tengelytörés veszélyére, Madison végigszáguldott a dűlőúton. Cthulhu-mítosz! Micsoda eget verő sületlenség! Ezek a falusiak hiszékenyebb népség, mint gondolta. Kiverte az egész ügyet a fejéből, és a könyvére koncentrált.

Másnap pontosan nyolckor leült az asztalhoz dolgozni de csak makacssága és rendkívüli akaratereje kényszerítette oda az asztalhoz. Az éjszakai lidércnyomás rosszabb volt, mint valaha. Sápadt, beesett arccal, remegő kézzel látott neki az írásnak.

Egy óra múlva feladta. Mindössze néhány bekezdést írt, de átolvasva őket erőtlennek és hatástalannak találta. Egyszerűen képtelen volt koncentrálni. Végül úgy gondolta, hogy a friss, hideg szél odakint jótékony hatással lehet rá. A vadászpuskát lóbálva elhagyta a házikót, és céltalanul kóborolt a környező síkságon.

Néhány percig jobban érezte magát, de lassanként valami kétségbeejtő szorongás kezdett eluralkodni rajta. Az időjárást hibáztatta érte. Séta közben ugyanis az ég elsötétült, és feltámadt a szél. Úgy suhogott és sziszegett a száraz fűcsomók között, mintha valamire figyelmeztetni szerette volna. Fázni kezdett, pedig prémgalléros kabát volt rajta.

Mérgelődve visszafordult a házhoz. Amint visszaérkezett, bezárta az ajtót, letámasztotta a puskát, és töltött magának egy tömény whiskyt.

Tűnődve üldögélt, észre sem vette, hogy kabátját elfelejtette levenni.

Bár még a gondolatával sem volt hajlandó foglalkozni annak, hogy a Cthulhu-mítosznak bármilyen valós alapja lenne – amint azt a boltostól hallotta –, hajlott rá, hogy belássa, valamilyen fenyegető, ellenséges légkör veszi körül ezt a helyet. Megpróbálta megnyugtatni magát, hogy ez nem több puszta rossz közérzetnél. Magasan volt, hideg hegyi levegő, ezek a dolgok könnyen kikezdik az ember idegeit. Csak az elszigeteltség érzése lehet – győzködte magát – amit a sivár síkságokon járva érzett a széltől elgyötört, göcsörtös örökzöldek láttán. Valószínűleg érzékenyebb a vizuális benyomásokra, mint azt gondolta. Ez az érzékenység – okoskodott– tette ilyen kitűnő regényíróvá.

Makacs racionalizmusa és a bőséges alkohol végül jobb kedvre derítették. Ebédjét csaknem jóízűen fogyasztotta el, majd nekiült leveleket írni.

Sikeresen befejezett kettőt, majd feladta. Érthetetlenül kimerültnek érezte magát. Bosszúsan sóhajtva leemelt egy könyvet a vadászház egyik polcáról. Talán egy kis céltalan böngészés jót tesz majd.

Meg sem nézte a szerzőt és a címet, kinyitotta valahol középen, ahová valaki betett egy összehajtott papírt.

Kihúzta, kihajtogatta, és elkezdte olvasni.

„Engedd át a helyet, mert pecsétje őrzi Hasturnak, a kimondhatatlannak, aki kezedbe adta e figyelmeztetést. Megidéztetett és eljött. Valóban ő elősiklott jéghideg birodalmából, a véget nem érő éjszakából, mely valahol a galaxisok között uralkodik, és emberi lény nem áll meg előtte. Hódolat a hatalmas Hasturnak, a vérvendégnek, mert ő megtalálja azt, ami néki szükségeltetik.”

Madison megborzongott. Kísértést érzett, hogy ész nélkül kirohanjon a házból, beugorjon a kocsijába és mint egy őrült száguldjon Granburybe.

Évek hosszú munkájával azonban megedzette magát, hogy soha ne hallgasson érzelmi indíttatásaira. A cédulát gondosan tanulmányozni kell, és hátborzongató üzenetét azon józan mérlegelés alapján kell figyelembe venni, amit Madison minden körülmények között alkalmazott.

Voltak nyomra vezető jelek. A papír teljesen hétköznapi fajta, a kézírás – fakuló, fekete tintával – kusza, de olvasható. A papír a hajtások mentén töredezni kezdett, és a szélein sárgult. Ebből Madison arra a következtetésre jutott, hogy meglehetősen hosszú ideje a könyv lapjai között rejtőzködött.

Ekkor, mint a villámcsapás, eszébe jutott a megoldás. Micsoda kötözni való bolond is volt! Az volt a terv, hogy kipiszkálják a vadászházból, és kifizettessék vele a bánatpénzt a felbontott szerződés miatt. Majd, miután sikeresen elriasztották innét, jöhet a következő palimadár. Nem kételkedett abban sem, hogy Campton fizette le Sainest, a boltost, sőt a hordó mellett kucorgó madárijesztőt is. Az volt a dolguk, hogy megetessék ezzel a Cthulhu-mítosszal. Az ügyesen elhintett rémhírek miatti félelem és a sivár környék elijesztené öt, felbontaná a szerződést, utána pedig kénytelen lenne kifizetni az abban meghatározott összeget. Majd miután ő már megnyugtatóan messze jár, Campton kivetheti a csalit a következő baleknak.

Madison elégedetten vigyorgott. Az idegei félelmetesen jó formában voltak, és tudta, hogy visszanyerte az uralmat önmaga fölött. Látta már, hogy mire megy ki a játék.

A cédula mindenesetre bosszantotta. Egyértelműen réginek látszott. Honnan tudtak ezek egy sárguló, töredezett papírt szerezni, fakuló írással?

– Huh! Mi a fene tört rám már megint? Bármelyik ócska hamisító képes előállítani ilyesmit. Ez nyilván csak rutinmunka egy igazi profinak.

De még mindig maradt kérdés. Hogyan érték el azt, hogy megtalálja a papírt? Eltöprengett ezen egy ideig, aztán arra jutott, hogy a háza tele lehet hasonlókkal, a legkülönbözőbb helyeken elrejtve. Előbb-utóbb mindenképpen megtalálná valamelyiket. Megfogadta, hogy másnap végiglapozza a faház könyveit, és megnézi, hányat talál. Abban a pillanatban túl fáradtnak érezte magát egy ilyen feladathoz;

Vacsora után leült még olvasni, és kevert magának egy könnyebb italt. A gondolatai azonban elkalandoztak. Néhány fejezetet olvasott mindössze, aztán letette a könyvet. Az az átkozott hamisítvány járt az eszében. Tegyük fel – csak az elmélet kedvéért –, hogy nem hamisítvány.

Seggfejnek titulálta magát végül, és ágyba vonult.

Nyugtalan volt. Forgolódott, hánykolódott és sóhajtozott, aztán nagy sokára elszenderedett. Szinte azonnal megrohanták a már jól ismert rémképek, de ez alkalommal még életszerűbben és elborzasztóbban, mint eddig bármikor.

Újra végigszáguldott a barátságtalan hegyeken, miközben valami teljesen ismeretlen és halált hordozó jelenség üldözte. Habár teljes erejéből futott, tudta, hogy erőfeszítése hiábavaló. A félelem azonban olyan mértékben eltöltötte, hogy képtelen volt összefüggően gondolkodni vagy tudatosan cselekedni.

A jeges holdfényben, a zuzmóborította hegyoldal olyannak tűnt, mint egy idegen égitest felszíne. A hátborzongató táj minden apró részlete élesnek és valóságosnak tűnt. Mint egy robot, úgy rohant fel és alá a vidéken, egy pillanatra sem mert megállni vagy hátrafordulni. Ha valami vihartépte cserjés vagy cédruscsoport akadt az útjába, keresztültört rajta, percig sem törődve azzal, hogy csúnyán összekarmolhatják. Egészen biztosan érezte, hogy könyörtelen üldözője csak játszadozik vele, és bármely pillanatban lecsaphatna rá, ha úgy akarná.

Amint a végtelennek tetsző lankákon rohant támolyogva, beléhasított az iszonyú valóság felismerése: már régen nem álmodott. Lehet, hogy álmában kezdődött az egész, de ez már maga volt a kegyetlen valóság. Ez a ravasz és körülírhatatlan ördögi lény valahogy kicsalta őt a házból, lidércnyomásként elkábította megzavart elméjét!

Rádöbbent, hogy vérző lábán nincs cipő, és csak a pizsamáját viseli. Mint alvajáró, hagyta el a házat, hogy itt találja magát ezen a pokoli hegyoldalon.

Bár igencsak szegényesen volt öltözve, fel se tűnt neki a csípős hideg. Mint egy őrült, rohant tovább, vaktában, a menekülés minden esélye nélkül.

De még a halálfélelem táplálta energiák is kimerülnek egyszer. Végül elesett egy holdsütötte dombtetőn, zokogva a kimerültségtől és a halálos rettegéstől. Amint félelmetes üldözője közelített hozzá, Madison minden izma görcsbe rándult. Elméje elborult. Megpróbálta még visszanyerni uralmát a teste felett és odébb vonszolni magát, vagy félregördülni a dombtetőről, de tagjai nem engedelmeskedtek. Mintha kővé dermedt volna, vagy odaláncolta volna valami ismeretlen nehézkedési erő a dombtetőhöz.

Nem akarta látni a közelgő rettenetet, de tudta, hogy nem kerülheti el. Érezte, hogy ez része lesz ennek az észbontó játszmának.

Tudta, hogy közeledik. A levegő megdermedt körülötte, mintha valami jeges fuvallat érte volna, mely földöntúli régiókból áradt. Elviselhetetlen és felfoghatatlan hideg volt. A gyors halál kegyelme nem adatott meg neki.

Mikor fölemelte a fejét, nem hátrafelé nézett, ahol üldözőjét sejthette volna, hanem előre. És akkor megpillantotta. Úgy ereszkedett alá a jeges űrből, mint minden emberfeletti borzalom megtestesítője. Fekete volt, elképzelhetetlenül öreg, összeaszott, púpos, mint valami hatalmas, kozmikus majom. Ahogy közeledett, annak láthatóan valami szertartásos rendje volt. Madisonra szegezte emberi szavakkal körülírhatatlan színű, lángoló szemét.

Ahogy a dombtető közelébe ért, késszerű karmokban végződő, különös, tapogató végtagjait előrenyújtotta.

Madison eszét vesztve dadogni kezdett:

– Hastur!... Hatalmas Hastur!... Irgalom!... Irgalom!... – Szavai minden értelmüket elvesztették, és összefüggéstelenül kiáltozott.

A vérvendég kérlelhetetlenül siklott felé, és tapogató végtagjai megérintették áldozata fejét. Borotvaéles karmai beléhatoltak.

Még egy utolsó sikolyra futotta erejéből, egy metsző jajra, mely végtelen kétségbeesésében szakadt ki torkából. A sivár hegyek visszaverték hangját, és úgy adták körbe egymásnak, mint az emberi faj lélekharangjának kondulását. Granbury népe felriadt álmából, és felült az ágyban.

Ugyanakkor a távoli világ rettenetes hódítója, kinek emberi teremtmény nem állhat ellen, felemelkedett az oromról, és visszasuhant jéghideg világának örök sötétségébe.

Mikor a kutatóexpedíció egy héttel később megtalálta Madison holttestét, először úgy gondolták, hogy megfagyhatott, majd felfedezték koponyáján a lyukakat.

A boncolóorvosok ismét vonakodtak nyilatkozni. A rossz nyelvek azt mondják, hogy Madison koponyája úgy nézett ki, mintha száz acél fúróheggyel lyuggatták volna ki.

Majd, amikor felnyitották a koponyát, agyvelőt nem találtak benne. Úgy látszott, az utolsó cseppig mindent kiszívtak belőle.

Makovecz Pál fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

Hazel Smith

Dátum: 2017-04-24 05:13:59
 

Micsoda faszság!!

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre