Ha az orvosok diagnózisa helyes, akkor nekem már csak néhány marsi órám van hátra. Ebben a néhány órában megkísérelem egységbe foglalni – mintegy figyelmeztetésként azoknak, akik esetleg a nyomdokaimba akarnak lépni – azokat a különös és félelmes eseményeket, melyek véget vetettek kutatásainknak a Yoh-Vombis romjai között. Ha csak azt elérem, hogy elejét vegyem a további vizsgálódásoknak, erőfeszítésem már nem volt hiábavaló.

Nyolcan voltunk, mindnyájan hivatásos régészek, több-kevesebb földi és bolygóközi tapasztalattal. Ignarhból, a Mars kereskedő-metropoliszából indultunk útnak bennszülött vezetőinkkel, hogy felkeressük ezt az ősi, eonok óta elhagyatott várost. Hivatalos vezetőnk, Allan Octave azért tett szert kiemelkedő szerepére, mert mindenki másnál többet tudott a marsi régészetről, a csapat néhány más tagja pedig, mint például William Harper és Jonas Halgren számos korábbi kutatásában is vele tartottak. Én, Rodney Severn, inkább új jövevénynek számítottam, hisz akkor még alig néhány hónapja tartózkodtam csak a Marson, s földönkívüli tapasztalataim jobbára a Vénuszra korlátozódtak.

A mezítelen, spongyamellkasú ajhaik elrettentő történeteket meséltek az örök viharok kavarta hatalmas sivatagokról, melyeken keresztül kell haladni Yoh-Vombis felé, s bőkezű pénzbeli ajánlataink ellenére is nehezen találtunk vezetőket az útra. Ezért is volt kellemes meglepetés, amikor mindössze hét órányi gyaloglás után a sík, kietlen, sárgás pusztában Ignarhtól délnyugat felé, elértük a romokat.

Először az apró, távoli nap alkonyi sugarainál pillantottuk meg úti célunkat. Egy pillanatig azt hittük, hogy a kupolátlan, háromszögű tornyok és a romos monolitok valamely más, jelentéktelen várost jeleznek, és nem azt, amelyiket mi keresünk. A romok elhelyezkedése azonban – íves vonalban egy kopár domb szinte teljes hosszában –, hamar meggyőzött minket arról, hogy jó helyen járunk. A Mars egyetlen más ősi városának sem volt ilyen elrendezése, s a különös, sokteraszos támpillérek, melyek az elfeledett Anakim lépcsősoraira emlékeztettek, a Yoh-Vombist létrehozó történelem előtti faj jellegzetes kézjegyei voltak.

Láttam már a Macchu Picchu égre törő falait és a távoli Andokat csakúgy, mint Uogam óriás bástyáit a Vénusz éjszakai félgömbjének fagyos tundráin, de azok mind eltörpültek ezek mellett a falak mellett. Az egész térség távol esett azoktól az életadó csatornáktól, melyeknek hatókörén túl még az igénytelenebb állatok és növények is ritkák voltak, s csakugyan, semmiféle élőlénnyel nem találkoztunk Ignarh után. Úgy tűnt, hogy itt, a megkövesedett sterilitásban, az örök, puszta magányban nem is létezhet élet.

Azt hiszem, mindnyájunkban ugyanaz a benyomás alakult ki, miközben szótlanul bámultuk az alkonyi fényben derengő sötét, megalitikus romokat. Emlékszem, hogy vissza is fojtottam egy kicsit a lélegzetem, a levegő mintha a halál belélegezhetetlen borzongását hordozta volna, s hallottam a többiek szaggatott lélegzetvételét is.

– Ez a hely halottabb, mint egy egyiptomi balzsamozó – jegyezte meg Harper.

– Az biztos, hogy sokkal régebbi – ismerte el Octave. – A legmegbízhatóbb legendák szerint a yorhikat, akik Yoh-Vombist építették, a jelenlegi uralkodó faj söpörte el legalább negyvenezer évvel ezelőtt.

– Ha jól tudom, van egy olyan történet is – szólt Harper –, hogy a yorhik utolsó írmagját valami ismeretlen dolog pusztította el – valami, ami túl szörnyű és felfoghatatlan ahhoz, hogy akár egy mítosz is leírja.

– Igen, én is hallottam erről – helyeselt Octave. – Talán a romok között találunk valamit, ami igazolja vagy cáfolja a történetet. A yorhikat valamilyen szörnyű járvány is elpusztíthatta, mint amilyen a yashta-pestis. Ez egy zöldes színű penészféle, ami felfalja a csontokat, a fogakkal és a körmökkel egyetemben. De nekünk nem kell félni, hogy elkapjuk ha vannak is múmiák itt – a baktériumok épp úgy elpusztultak, mint áldozataik, a hosszú szárazság alatt.

A nap szokatlan gyorsasággal bukott le, mintha sietne. Azonnal megéreztük a kékeszöld alkonyat hidegét, s az ég olyan lett fölöttünk, mint egy átlátszó, roppant jégkupola a csillagok elszórt sziporkáival. Felvettük a marsi szőrméből készült kabátokat és sapkákat, amelyeket éjszaka mindig viselni kellett, majd a falaktól nyugatra felvertük táborunkat, hogy kissé védve legyünk a dzsaartól, a kegyetlen sivatagi széltől, ami mindig feltámad kelet felől hajnalban. Ezután meggyújtottuk az alkoholos lámpákat, melyeket főzés céljára vittünk magunkkal, majd köréjük kuporodtunk amíg az étel el nem készült és el nem fogyott.

Inkább a kényelem, mintsem a kimerültség miatt korán hálózsákjainkba bújtunk, a két ajhai pedig merev bassa-takaróba burkolózott – vastag bőrükkel ennél több védelemre nem is volt szükségük, még mínusz fokoknál sem.

Én még vastag, duplaszigetelésű zsákomban is éreztem a kemény éjszakai hideget, és bizonyosan leginkább ez tartott ébren, majd tette ritka elszunnyadásaimat nyugtalanná és töredezetté. Mindenesetre semmiféle rossz előérzetem nem volt. Csak nevettem volna, ha bárki azt mondja, hogy bármiféle veszély leselkedhet ránk Yoh-Vombisban, melynek hihetetlen ősiségében már fantomjai is rég elenyésztek.

Újra és újra elszenderedhettem, hirtelen fél-felébredésekkel tarkítva. Az egyik ilyen alkalommal távolról érzékeltem, hogy a két apró ikerhold, a Phobos és Deimos felkeltek és hatalmas, elnyújtott árnyakat húznak a kupolátlan tornyok elé. Némelyik ilyen sötét sáv majdnem társaimig ért.

Az egész táj megkövesedett nyugalmat árasztott, s egyetlen alvó sem mozdult. Aztán, mikor már éppen lecsukódott volna a szemem, mintha mozgást észleltem volna a fagyos homályban, és úgy látszott, mintha a legelőbbre nyúló árny önálló életre kelt volna, és kúszni kezdene Octave felé, aki a többieknél közelebb feküdt a romokhoz.

Még a félálom kábulatában is megérintett valami természetellenesnek és talán baljóslatúnak az előérzete. Mikor megmozdultam, az árnyalak, bármi is volt, visszahúzódott, és beleolvadt a nagyobb árnyékba. Eltűnése teljesen magamhoz térített, mégsem lehettem biztos benne, hogy csakugyan láttam a jelenséget. Az utolsó, futó pillantásra nagyjából kerek, mintegy tizenkét-tizennégy lábnyi átmérőjű gyűrött anyag– vagy bőrdarabnak tűnt, mely araszoló hernyó módjára haladt a talajon, megdöbbentő összehúzódó-kiegyenesedő mozgással.

Még vagy egy óráig nem tudtam újra elaludni, s ha nem lett volna a dermesztő hideg, biztosan felkeltem volna, hogy utánanézzek: csakugyan valami különös dolgot láttam, vagy csak álmodtam. De aztán egyre jobban sikerült meggyőzni magamat, hogy a jelenség túl bizarr és fantasztikus volt ahhoz, hogy álmon kívül bármi is lehessen. Ezzel végül sikerült álomba merülnöm.

A hideg s a dzsaag démoni lehelete ébresztett, s láttam, hogy a halovány holdfény a kora hajnal árnyalatlan színét öltötte magára. Mindnyájan felkeltünk, s hidegtől merev ujjakkal elkészítettük a reggelinket.

Éjszakai látomásom egyre inkább vad fantazmagóriának kezdett tűnni. Épp csak futólag gondoltam vissza rá, és a többieknek nem szóltam róla. Már alig vártuk, hogy elkezdjük a kutatást, és röviddel napkelte után előzetes felderítő útra indultunk.

Különösnek tetsző módon a két marsi nem volt hajlandó velünk tartani. Ezek a szívós, hallgatag alakok nem adtak magyarázatot, de szemlátomást semmivel sem lehetett volna őket rávenni, hogy belépjenek Yoh-Vombisba. Nem tudtuk eldönteni, hogy félnek-e a romoktól, mert talányos arcuk az apró, vágott szemekkel és nagy, tág orrlyukakkal sem félelmet, se más, ember számára értelmezhető érzelmet nem árult el. Kérdezősködésünkre csak annyit feleltek, hogy ősidők óta egyetlen ajhai sem lépett a romok közé. Szemlátomást valamiféle misztikus taburól volt szó, ami ehhez a helyhez kötődik.

Erre az első útra csak elektromos lámpát és feszítővasat vittünk magunkkal szerszám gyanánt. Többi felszerelésünket és a robbanóanyagokat a táborban hagytuk, hogy később, ha szükséges, felhasználjuk. Néhányunknak automata fegyvere is volt, de ezeket is hátrahagytuk, hisz teljesen abszurdnak tűnt a gondolat, hogy bármiféle életformával találkozhatunk a romok közt.

Octave látható izgalommal fogott hozzá a kutatáshoz, és munkáját állandó felkiáltásokkal, kommentárokkal kísérte. A többiek nyomottak és hallgatagok voltak: nehéz volt lerázni a komor áhítatot és csodálatot, melyet a megalitikus kőóriások kényszerítettek ránk.

Egy ideig folyamatosan haladtunk a háromszögletű, teraszos épületek között, követve a cikkcakkos utcákat, melyek összhangban voltak a különös építészettel. A legtöbb torony többé-kevésbé viharvertnek tűnt, és mindenfelé láttuk a szélkergette homok pusztító munkájának nyomait, mely sok helyen lekerekítette az eredetileg éles szögű falakat. Bementünk pár toronyba, de mindig csak tökéletes ürességet találtunk odabent. Minden bútorzat, ami valaha itt lehetett, régen porrá bomlott, a port pedig elfújták a fürkész sivatagi fergetegek.

Hamarosan egy hatalmas terasz falához érkeztünk, mely magából a sziklaplatóból volt kifaragva. Ezen a teraszon a központi épületek akropolisz-szerűen csoportosultak. Időmarta lépcsők vezettek fel a magaslatra, melyek sokkal hosszabb lábakra voltak méretezve, mint az embereké vagy a modern kori marsiaké.

Megálltunk és úgy döntöttünk, hogy későbbre halasztjuk a magaslati épületek vizsgálatát, melyek, mivel az időjárásnak még jobban kitett helyen állnak, kétszerte romosak és lepusztultak, s nyilván nem sok eredménnyel kecsegtetnek. Octave hangot adott abbéli csalódottságának, hogy nem találtunk semmiféle tárgyat, mely fényt vethetne Yoh-Vombis történelmére.

Aztán, kissé jobbra a lépcsőtől, bejáratot vettünk észre a főfalban, melyet félig betemetett az ősi törmelék. A halom mögött egy lefelé vezető lépcsőt leltünk. A nyílásból mintha ömlött volna a pangó ősi rothadás szagával terhes sötétség, s az első néhány lépcsőn túl semmit sem láttunk, mintha éjfekete szakadék fölött állnánk.

Lámpájának fényét a mélységbe irányítva Octave elindult lefelé, és sürgetően kiáltott fel nekünk, hogy menjünk utána.

A magas, fura lépcsők aljára érve hosszú, tágas teremben találtuk magunkat, afféle földalatti folyosón. A padlót vastagon borította a finom por. A levegő különösen nehéz volt, mintha a mainál nehezebb ősi atmoszféra maradványai leülepedtek és megmaradtak volna itt, az állandó sötétségben. Nehezebb lett a légzés, mint odakint, s a levegő mintha ismeretlen effluviumokkal lett volna telve, a por pedig minden lépésnél felkavarodott, mintha széthullt múmiák kelnének életre.

A folyosó végén, egy szűk átjáró előtt fáklyáink fényénél hatalmas, sekély edény-féleség bontakozott ki, mely rövid kockalábakon állt s fénytelen, zöldesfekete anyagból készült. Az alján sötét, hamuszerű darabkákat láttunk, melyek halovány, de félreérthetetlen szagot árasztottak. Octave, aki áthajolt az edény peremén, köhögni és tüsszögni kezdett, amikor belélegezte.

– Valami nagyon erős füstölő lehetett – jegyezte meg. – Nyilván a barlangok fertőtlenítésére használták.

A sekély edény mögötti ajtó egy nagyobb terembe vezetett, melynek padlója viszonylag pormentesnek bizonyult. Észrevettük, hogy a lábunk alatti sötét kövezeten különféle geometrikus ábrák láthatók okkerrel futtatva, melyek közt, mint az egyiptomi ábrázolásokon, hieroglifikus, erősen formalizált rajzok helyezkednek el.

Keveset tudtunk kivenni belőlük: a legtöbb nyilván magukat a yorhikat ábrázolta. Az ajhaikhoz hasonlóan ők is magasak és szögletesek voltak, jókora, fújtató-forma mellkassal. A fülük és az orruk nem volt olyan nagy és szembetűnő, mint a modernkori marsiaknak, már amennyire meg tudtuk ítélni. Ezek a yorhiak mezítelenül voltak megjelenítve, de az egyik ábramezőben, amit sokkal sietősebben készíthettek, mint a többit, két olyan alakot láthattunk, akiknek magas, kúpos homloka valami turbánféleségbe volt burkolva, melyet éppen levenni vagy megigazítani készültek. A művész mintha különösen ki akarta volna hangsúlyozni a furcsa mozdulatot, amellyel az inas, négyízületű ujjak a fejfedőkhöz kapnak, s az alakok tartása is megmagyarázhatatlanul torz volt.

A második teremből járatok indultak ki minden irányba, a katakombák valóságos halmazaihoz. Itt hatalmas, hasas urnák – ugyanabból az anyagból, mint a füstölőtál, de fejmagasságnál feljebb, szögletes fogantyújú dugókkal – sorakoztak ünnepélyes glédában a falak mentén, alig hagyva helyet két embernek. Mikor sikerült kihúznunk az egyik hatalmas dugót, láttuk, hogy a korsó színig van hamvakkal és égett csontdarabokkal. Kétségtelen volt, hogy – ahogy az a marsiaknál még mindig szokás – a yorhik egész családok elégetett maradványait tárolták egyetlen urnában.

Még Octave is elcsendesedett, ahogy haladtunk előre, s afféle meditatív áhítat foglalta el korábbi izgatottsága helyét. Minket többieket, azt hiszem, teljesen hatalmába kerített a józan észt meghazudtoló ősiség derengése, melybe minden lépéssel egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk.

Az árnyak úgy verdestek előttünk, mint szörnydenevérek hatalmas szárnyai. Mindenhol csak a letűnt korok atompora látszott, s a korsók, melyek egy rég kihalt faj hamvait őrizték. Az egyik későbbi folyosóban azonban, fent a magas mennyezeten sötét, dudoros kerek alak foltját láttam, mint egy kiszáradt taplógombát. Lehetetlen lett volna elérni, és némi meddő találgatás után továbbmentünk. Különös módon ekkor nem is jutott eszembe a gyűrött árnyalak, amit az éjszaka láttam, vagy véltem látni.

Fogalmam sincs, milyen messzire jártunk, amikor elértük az utolsó termet, de úgy tűnt, mintha időtlen idők óta bolyonganánk az elfeledett alvilágban. A levegő egyre állottabb és belélegezhetetlenebb lett, mint egy dohos rongy, s hajlottunk arra, hogy visszaforduljunk. Ekkor teljesen váratlanul puszta falba ütköztünk az urnákkal szegélyezett katakomba végén.

Itt került sor egyik legkülönösebb és legmisztikusabb felfedezésünkre – egy mumifikálódott, hihetetlenül kiszáradt testre bukkantunk, mely álló helyzetben támaszkodott a falnak. Több mint hét láb magas volt, bőre barna bitumenszín, teste mezítelen, eltekintve egy fekete csuklyaféleségtől, mely a feje felső részét borította, és oldalt ráncos redőkben lógott le. A test nagyságából és jellegéből világos volt, hogy egy yorhi maradványaival állunk szemben – a fajta talán egyetlen tagjával, akinek teste épségben megmaradt.

Kimondhatatlan borzongás futott át rajtunk, amikor arra gondoltunk, mennyi idős ez az összeaszott test, mely a bolygó összes történelmi és geológiai eseményét átvészelte itt, s kézzelfogható láncszem volt az elmúlt korok felé.

Amikor fáklyáinkkal közelebbről is szemügyre vettük, megértettük, miért maradhatott a múmia állva. Bokájánál, térdénél, derekánál, vállánál és nyakánál fogva súlyos fémpántokkal a falhoz volt bilincselve. A fémet annyira elrágta az idő, hogy először észre sem vettük a homályban. A különös csuklya közelebbről megszemlélve is rejtélyes maradt. Finom, penészszerű halom rakódott le rajta, tisztátalan és poros, mint a régi pókháló. Magam sem tudom, miért, de azonnal iszonytatónak és visszataszítónak éreztem.

– Jupiterre! Ez aztán a felfedezés! – rikkantotta Octave, s belevilágított a múmia arcába. Az árnyak eleven alakokként mozogtak a szemüregekben, a hatalmas hármas orrlyukakban és a csuklya alól felkunkorodó fülekben.

Octave óvatosan megérintette a testet. Bármilyen finoman is tette, a hordóforma törzs alsó része, a lábak, a kezek, karok egy csapásra porrá omlottak, s csak a fej meg a felsőtest maradt lógva a fémpántokon. A rothadás folyamata furcsán egyenetlen volt, mert a megmaradt részek nem mutatták az elporlás jeleit.

Octave undorral felkiáltott, majd köhögni és tüsszögni kezdett, amikor a könnyen szállingózó barna por beterítette. Mi többiek hátraléptünk a felhő elöl. Ekkor hihetetlen dolgot pillantottam meg a szállongó por felett. A múmia fején lévő fekete csuklya a sarkainál elkezdett felfelé kunkorodni, féregszerű mozdulattal összehúzta magát és levetődött az aszott koponyáról. Röptében mintha görcsösen összehúzódott-kiterült volna, majd Octave fején landolt, aki a múmia hirtelen elporlása feletti döbbenetében a falnál maradt. A rémületnek ebben a hirtelen pillanatában eszembe jutott az a valami, ami kiaraszolt Yoh-Vombis árnyaiból az ikerholdak fényénél, majd gyorsan visszahúzódott első éber moccanásomra.

A rongyként szétterülő lény beborította Octave haját, homlokát, szemét. Vezetőnk kiabálni kezdett, összefüggéstelen szavakkal kiáltott segítségért, és vadul próbálta letépni magáról az eleven csuklyát, de nem járt sikerrel. Ezután kiáltozása eszelős halálordításba csapott át, mintha pokoli kínokat élne át. Ugrált és csapkodott, különös módon elkerülve minket, akik egy emberként ugrottunk feléje, hogy elérjük és megszabadítsuk különös fejfedőjétől. Az egész olyan rejtelmes volt, mint valami lidérces álom, de a dolog, ami a fejére esett, nyilvánvalóan valamiféle marsi életforma volt, amely a tudomány minden törvénye ellenére életben maradt az ősi katakombákban. Meg kellett mentenünk tőle Octave-ot.

Próbáltuk becserkészni vezetőnk szökdécselő alakját, ami a helyiség szűkössége miatt elvileg egyszerű feladat kellett volna, hogy legyen. Octave azonban teljesen kiszámíthatatlanul, vakon cikázott. Megkerült minket és elrohant, hogy talán örökre eltűnjék a kereszteződő folyosók urnákkal teli labirintusában.

– Szentséges isten! Mi történt vele? – kiáltotta Harper. – Olyan, mint akit megszállt valami.

Nem volt idő megvitatni a rejtélyt, hanem mind mesterünk nyomába eredtünk, olyan gyorsan, ahogy csak döbbent kábulatunk engedett. Elveszítettük szem elől a sötétben, s mikor az első urnacsoporthoz érkeztünk, nem tudtuk, merre mehetett, de ekkor hátborzongató sikoly ütötte meg a fülünket, mely többször megismétlődött a legszélső bal járatból. A sikolyoknak különös, természetfeletti felhangja volt, mely lehetett az állott levegő vagy a különös belső akusztika műve is, én azonban úgy éreztem, hogy ezek a hangok nem emberi szájtól erednek – legalábbis nem eleven emberi szájból. Valami lélektelen, gépies fájdalom volt bennük, mintha ördög-kísértette hulla adná ki őket.

Fáklyáinkat magunk előtt tartva rohantunk előre a hatalmas urnák közt. A sikolyok elhaltak, s síri csend támadt, valahonnan távolról azonban futó lábak fojtott dobogását hallottuk. Követtük a zaj forrását, de a pállott, miazmás levegőben hamar kifulladtunk, s egyszer sem pillantottuk meg Octave-ot. Nagyon halványan, minden eddiginél távolabbról hallottuk elenyésző fantomlépteit. Aztán a nesz végleg elhalt és semmit sem hallottunk, csak a saját kapkodó zihálásunkat és a fülünkben lüktető vér riadt dobolását.

Három csoportra oszolva mentünk tovább, és egy hármas elágazáshoz érkeztünk. Harper, Halgren és jómagam középen indultunk el, s miután hosszas keresés után semmi nyomát nem találtuk Octave-nak, a roppant, hamvakkal teli korsók közt visszaérkeztünk a geometrikus padlómintázatú terembe. Itt hamarosan csatlakoztak hozzánk a többiek, akik szintén nem jártak sikerrel.

Hasztalan lenne részletezni a folytatódó hosszas kutatást a rengeteg járatban, melyek közül sokat csak most fedeztünk fel. Minden üres volt, legalábbis ami az élő jelenlétet illeti. Emlékszem, hogy újra elérkeztünk abba a járatba, ahol korábban a különös foltot láttam a mennyezeten, s borzadva láttam, hogy a sötét korong eltűnt. Kész csoda volt, hogy nem vesztünk el a földalatti útvesztőben, s végül visszaértünk az utolsó katakombába, ahol a falhoz bilincselt múmiát találtuk.

Ütemes, ismétlődő zörgés ütötte meg a fülünket, amint közeledtünk a helyhez – fölöttébb riasztó és rejtélyes volt ez a hang az adott körülmények között. Mintha élőhalottak ütnének kalapáccsal valami elfeledett mauzóleumot. Mikor közelebb merészkedtünk, fáklyáink fénye nem kevésbé különös és megmagyarázhatatlan látványt tárt elénk. Egy emberi alak állt nekünk háttal, fején kanapé-vánkos méretű és formájú puffadt fekete valamivel, és egy hegyes végű fémrúddal verte a falat. Nem lehetett tudni, mióta lehet itt Octave, és hol találta a rudat, de a puszta fal leomlott vad csapásai alatt, és egy apró, keskeny ajtó tűnt elő, mely ugyanabból az anyagból készült, mint a tűztál és az urnák.

Mindnyájunkat megbénított a döbbenet. Az egész ügy annyira rémisztő és felfoghatatlan volt, s nyilvánvalónak tűnt, hogy Octave-ot valamiféle őrület ragadta el. Rám tört a hányinger, amikor felismertem a gusztustalanul felpüffedt valamit, ami Octave fejére tapadt és a nyakára lógott. Nem is mertem belegondolni, mitől puffadt fel ennyire.

Mielőtt bármelyikünk magához térhetett volna, Octave elhajította a fémrudat, és kaparászni kezdett a falban. Nyilván valami titkos nyitószerkezet lehetett, bár elképzelni sem tudtuk, honnan tudott a létezésérő1 és a helyéről. A kibontott ajtó tompa, ocsmány csikordulással kinyílt, mint egy mauzóleum súlyos kőkapuja, s nyílásából szinte kicsapott az ősrégi, dohos, pokoli éjfél. Elektromos fáklyáink hirtelen hunyorogni kezdtek és fényük elhalványult. Mindnyájan belélegeztük a fojtó kigőzölgést, a kimondhatatlan rothadás világának leheletét.

Octave ekkor felénk fordult és mozdulatlanná dermedt az ajtó előtt, mint aki befejezte a rábízott feladatot. A csapatból elsőnek én tértem magamhoz a bénító varázslatból: előhúztam csat-késemet – az egyetlen fegyverhez hasonló tárgyat, ami nálam volt –, és rárontottam. S próbált elhúzódni, de nem elég gyorsan, s én beledöftem a négyhüvelykes pengét a fekete masszába, ami fogva tartotta az egész fejét, és lefolyt a szemére.

Inkább nem képzeltem el, mi lehet az a dolog – már ha egyáltalán el lehetett volna képzelni. Alaktalan volt, mint egy roppant tömlő, nem volt se feje, se farka, sem más, felismerhető szerve. Tisztátalan, püffedt valami volt, azzal a finom, penészszerű szőrrel borítva, amit már korábban említettem. A kés úgy hatolt belé, mint az elrothadt papiruszba. Hosszú vágást ejtettem, s a szörnyűség összelappadt, mint a kipukkadt hólyag. Emberi vér, félig elbomlott hajhoz hasonlító szálkás, sötét massza, felolvadt csontra emlékeztető fehér, zselés darabkák és túrószerű foszlányok gyomorforgató zuhataga tört elő belőle. Octave hirtelen megtántorodott és elterült a földön. A por vadul kavarodott fel mozdulatlanná dermedő teste körül.

Leküzdve undoromat, portól fuldokolva föléje hajoltam és letéptem róla az ernyedt, nedvedző borzalmat, ami váratlan könnyedséggel vált le, mint egy nedves rongydarab. Bár ne szedtem volna le! Alatta már rég nem volt emberi fej: a dolog mindent megevett, egészen a szemöldökig, s a félig felfalt agy csupaszon fehérlett. Hirtelen megmerevedett ujjaim közül kiejtettem a rettenetet, ami estében felfordult, s láthatóvá váltak rózsaszínű tapadókorongjai, melyek kör alakban helyezkedtek el egy idegszerű szálakkal fedett halvány korong körül.

Társaim előbbre nyomakodtak mögöttem, de jó ideig senki sem szólt. – Mit gondoltok, mióta halott? – Halgren volt az, aki súgva kimondta a borzalmas kérdést, melyet magunkban már mind feltettünk. Senki nem akart, de nem is tudott válaszolni, csak iszonyodva, időtlen döbbenettel meredtünk Octave-ra.

A végén nagy erőfeszítéssel sikerült elszakadnom a látványtól, s véletlenül épp a leláncolt múmia felé tekintettem. Csak most vettem észre az aszott koponya félig megevett állapotát. Innen pillantásom az újonnan nyílt ajtóra vándorolt, de először nem is vettem észre azt, ami odavonzotta a szemem. Aztán messze az ajtó mögött, mintha egy pokoli gödörben, kúszó féregszerű árnyak vonaglását pillantottam meg. Mintha forrongtak volna a sötétségben, aztán a széles küszöbön át kiáradt a gyilkos sereg – ugyanaz a borzalmas fajzat, amit Octave-ról téptem le. Némelyik vékony és lapos volt, mások vastagabbak, lomhábbak. Hogy mi ennivalót találhattak a zárt, örök éjszakában, nem tudom, és remélem, soha nem is tudom meg.

Hátraugrottam előlük, mintha áramütésként csapott volna meg a rémület. Rosszullét kerülgetett, ahogy a fekete sereg végtelen sorokban araszolt elő a felnyitott mélységekből, mint a pokol undorító hányadéka. Amint a menet felénk tartott, tekergőző hulláma alá borítva Octave testét, láttam, hogy az előbb félrehajított, látszólag halott lény megmozdul, és láttam ocsmány erőlködését, ahogy csatlakozni igyekezett a többiekhez.

Sem én, sem társaim nem bírtuk tovább. Sarkon fordultunk és rohanni kezdtünk az urnák sorai között, nyomunkban a démoni piócákkal, s pánikba esvén szétszóródtunk az első elágazásnál. Nem figyeltünk se egymásra, se semmire a menekülésen kívül, s vakon vetettük magunkat a sötét járatokba. A hátam mögött hallottam, ahogy valaki megbotlik és elesik, aztán átkozódik, végül eszelősen felsikolt, de tudtam, hogy ha megállok és visszamegyek, azzal csak a saját fejemre idézem a szörnyűséget, ami elérte a leghátul haladókat.

Elektromos lámpámat és nyitott késemet szorongatva beszaladtam egy kisebb járatba, ami – homályos emlékeim szerint – mintha nagyjából egyenesen a geometrikus padlójú terembe vezetett volna. Azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok. A többiek a fő katakombákban maradtak, és távolról eszelős ordítások elfojtott zűrzavarát hallottam, mintha egyszerre többet is elkaptak volna közülük az üldözők.

Úgy látszott, hogy elhibáztam az irányt, mert a járat teljesen ismeretlen módon kanyargott, rengeteg kereszteződéssel. Hamarosan teljesen eltévedtem a fekete labirintusban, ahol a por zavartalanul ülepedhetett le a földre számtalan nemzedék alatt. Itt ismét fojtott csend volt, csak saját rémült zihálásomat hallottam, mintha egy titán fújtatna a halotti némaságban.

Ahogy mentem tovább, lámpám fénye hirtelen emberi alakra vetült, aki felém közeledett a homályban. Mielőtt úrrá lehettem volna döbbenetemen, az alak hosszú, gépies léptekkel elhaladt mellettem, mintha vissza akarna térni a belső termekbe. Talán Harper lehetett, magassága és testalkata alapján, de nem voltam biztos benne, mert a szemeit és a feje tetejét fekete, puffadt csuklya fedte, és a sápadt ajkak szorosan zárva maradtak a kín – vagy a halál – némaságában. Bárki is volt, már rég elejtette lámpáját, és vakon ment a teljes sötétségben, a földöntúli vérszívó irányítása alatt, az elszabadult iszonyat kútfője felé. Tudtam, hogy ember már nem segíthet rajta. Meg sem próbáltam megállítani.

Remegve folytattam utamat, és csapatom további két tagja haladt el mellettem a robotok gépies gyorsaságával és biztonságával, a sátáni piócák ösztökéje alatt. A többiek nyilván visszamentek a főfolyosókra, mert velük nem találkoztam – de nem is vártam, hogy valaha is látom még őket.

Menekülésem további része a páni rettegés elmosódott folyama volt. Egyszer, mikor ismét azt hittem, hogy közel járok a külső teremhez, eltévedtem újra, és óriás urnák erdején vágtam keresztül olyan folyosókon, melyek jóval túlnyúltak felfedezéseink határain. Úgy éreztem, hogy évek óta bóklászok, s a tüdőm fájt a halott levegőtő1. Lábaim már rogyadoztak alattam. amikor megláttam az áldott napfény egy pontocskáját. Hátam mögött az idegen borzalom fenyegetésével futni kezdtem felé, és láttam, hogy a folyosó alacsony, romos kijáratban végződik, melynek romjain átsütött a fény.

Másik járat volt ez, mint amin bejöttünk. Talán egy tucat lépésre lehettem a nyílástól, amikor mindenféle nesz vagy más jel nélkül valami a fejemre esett a mennyezetről. Azonnal elvakított és rám szorult, mint egy megfeszített háló. Fejembe, homlokomba egyszerre mintha millió tűt szúrtak volna – egyre erősödő fájdalmat éreztem, ami mintha csontomig hatolt volna, és minden oldalról az agyam felé közelítene.

Annak a pillanatnak a rettenete és kínja rosszabb volt mindennél, mint amit a földi őrület vagy delírium hozhat. Éreztem a szörnyű halál – és a halálnál is rosszabb borzalom – ocsmány vámpír-érintését.

Azt hiszem, elejtettem a lámpát, de jobb kezemben még ott volt a nyitott kés. Ösztönösen – hisz aligha lettem volna képes tudatos cselekvésre – felemeltem a pengét és vakon lecsaptam, újra meg újra, a lényre, mely halálos szorításába font. A kés éle sok helyen áthatolhatott az ocsmány testen, és a saját bőrömet is megvágta, de semmit sem éreztem ebből a fájdalomból a millió helyen lüktető kín közepette.

Végre megláttam a fényt, és egy fekete csíkot láttam lógni a nyakamon, ami szabadon engedte a szememet, és saját véremtől csöpögött. Egy kicsit még tekergőzött lógtában is. Letéptem magamról, akárcsak a többi maradványát, aztán tovább botorkáltam a kijárat felé, s a világos derengés távoli, visszahúzódó, táncoló lánggá vált a szemem előtt, ahogy kibuktam a barlang nyílásán – láng, mely úgy menekült, mint a teremtés utolsó csillaga az ásító, csúszó-mászó káosz és öntudatlanság elő1, amelybe én belesüppedtem...

Később azt mondták, hogy nem sokáig voltam eszméletlen. Mikor magamhoz tértem, a két marsi vezető talányos arca hajolt fölém. A fejemben szúró fájások zsongtak, s félig felidézett borzalmak fogták körü1 az elmémet, mint gyülekező fantomok árnyai. Átfordultam és visszanéztem a barlangkijáratra, ahonnan a marsiak nyilván elvonszoltak, mikor rám találtak. A barlangnyílás egy külső épület teraszos fala alatt volt, látótávolságnyira a táborunktól.

Kábult döbbenettel meredtem a fekete lyukra, és mozgást véltem látni a homályban – a piócalények féregszerű mozgását, melyek előjönnek a sötétben, de nem merészkednek ki a fényre. Az örök éjszaka és bezártság teremtményei biztosan nem bírják a napot.

Ekkor lett úrrá rajtam a végső borzalom, a kezdődő őrület. Amellett, hogy borzongtam és azonnal el akartam menekülni a barlangszáj rettenete elől, éreztem egy ezzel teljesen ellentétes vágyat is, hogy visszatérjek, hogy végigmenjek az összes katakombán, ahogy a többiek, hogy lemenjek oda, ahol ember – a végleg elkárhozottakon kívül – sosem járt, hogy rátaláljak egy olyan leírhatatlan alvilágra, amit az emberi elme elképzelni sem képes. Ott volt a fekete fény, a néma hívás agyam legalsó bugyraiban: a vérpióca által belém ültetett késztetés, mely átható, gyilkos méregként hálózta be testemet. Egyre a nyílás felé csalt, melyet Yoh-Vombis halálraítélt népe befalazott, hogy elzárja a pokoli, halhatatlan piócákat, ezeket a sötét parazitákat, akik a halottak félig felfalt agyán tengetik visszataszító életüket. Hívott engem a mélységbe, ahol a nyüzsgő, nekromanta Lények élnek, akiknek a piócák minden vérszívó gonoszságukkal együtt is csak jelentéktelen szolgáik...

Csak a két ajhainak köszönhető, akik nem hagytak visszamenni. Küszködtem, vergődtem, amikor lefogtak inas karjukkal, de alaposan kifáradtam a nap borzalmaiban, és újra elvesztettem az eszméletemet. Csak jóval később tértem magamhoz újra: a sivatagban vittek Ignarh felé.

Hát ez az én történetem. Próbáltam összefüggően és a maga teljességében előadni. olyan erőfeszítés árán, ami elképzelhetetlen az épelméjűek számára... hogy befejezhessem, mielőtt az őrület újra lecsap rám, mégpedig hamarosan... már itt is van... Igen, elmondtam a történetem... te pedig leírtad az egészet, ugye? Most vissza kell mennem Yoh-Vombisba... vissza a sivatagon át, le a katakombákba és még lejjebb, az örök sötétségbe. Van valami az agyamban, ami parancsol nekem és irányít... mondtam, mennem kell...

&nbso;

UTÓIRAT

&nbso;

Mint az ignarhi földi kórház belgyógyásza, én kezeltem Rodney Severn különleges esetét, aki a Yoh-Vombisba indult Octave-expedició egyetlen túlélő tagja volt. A fenti történetet az ő diktálása alapján jegyeztem le. Severnt az expedíció marsi útikalauzai hozták be a kórházba. A hajas fejbőre és a homloka gyulladt, csúnyán sebes állapotban volt. Az idő legnagyobb részében delirált, és le kellett fogni, ha rátört visszatérő mániája, melynek erőssége kétszeresen is megmagyarázhatatlan volt komoly agysérülése után.

Mint az a történetéből kiderült, a fejsebeket főként ő maga okozta. Emellett számtalan apró, kerek sérülése is volt, melyeket jól meg lehetett különböztetni a vágott sebektől s melyek szabályos körben helyezkedtek el, s rajtuk keresztül ismeretlen mérgek kerültek Severn fejébe. Ezeknek a sebeknek a keletkezését nehéz megmagyarázni, hacsak hitelt nem adunk Severn történetének. A későbbi események fényében én a magam részéről azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy higgyek neki. Különös dolgok akadnak ezen a vörös bolygón, és én csak megismételni tudom a halálraítélt régész kívánságát a további kutatások megelőzését illetően.

Miután befejezte a történet diktálását, az éjszaka – míg egy másik orvos volt ügyeletben –, Severnnek sikerült megszöknie a kórházból, nyilván az egyik említett rohamának hatása alatt. Ez nagyon különös volt, hisz szörnyű elbeszélése után a szokásosnál is jobban kimerült, és halálára minden percben számítani lehetett. Még döbbenetesebb, hogy mezítelen lábnyomait megtalálták a sivatagban, Yoh-Vombis felé. A talplenyomatokat egy idő után betemette a homokvihar, és Severnnek magának is nyoma veszett.