Valamikor, amikor az istenek még ifjak voltak, és csak füstös képű szolgájuk, az Idő volt kortalan, az istenek leheveredtek a földre aludni egy széles folyó partján. Ott egy völgyben – amelyet az istenek a föld egészéből különítettek el pihenőhelyük számára – az istenek márvány álmokat álmodtak. És az álmok felemelkedtek, kupolákkal és dísztornyokkal, és felálltak pompával a folyó és az ég között, s valamennyi fehéren csillámolt a pirkadatra. A város közepén ezer ragyogó márványlépcső kapaszkodott a citadellához, ahol négy torony emelkedett hívogatón a mennyekbe, és legközépen a tornyok között ott állt a kupola – éppoly mérhetetlenül, amiként az istenek megálmodták. Körös-körül márványpázsit vezetett ónix oroszlánok alapos őrizete alatt egyik lombos sétányról a másikra, és az isteneknek világok szimbólumai közt lépkedő képmása volt beléjük vésve. Akkor egyszer csak egy hangra, amilyen a megcsendülő csengettyűké, messze, pásztorok földjén néhány dombtól rejtetten megannyi szökőkút vize tért haza újra. Akkor az istenek felébredtek, és ott állt Sardathrion. Nem közönséges emberek voltak azok, kiknek az istenek megengedték, hogy Sardathrion utcáin sétálhassanak, és nem a közönséges szemnek volt az kitéve, hogy láthassák a város szökőkútjait.

Csakis azoknak, akik magányosan jártak az éjszakában, amint azt az istenek megmondták, tanulva a csillagokból, azoknak, akik hallották az istenek hangjait a pirkadati egek felett, vagy látták az Ő arcaikat a tenger fölé hajolni, csak azoknak adatott meg, hogy lássák állni Sardathriont, hol tornyocskái együvé gyűjtettek az éji frissességben az istenek álmaiból. Mert a völgy körül egy nagy sivatag terül el, amelyen közönséges utazó nem jöhetett keresztül, ámde azok, akiket az istenek kiválasztottak, hatalmas vágyat éreztek hirtelen a szívükben, és átvágva a hegyeken, amelyek a sivatagot elválasztották a világtól, elindultak azokon keresztül az istenek által vezérelten, míg végül a sivatag közepében elrejtve megtalálták a völgyet, és szemeikkel felpillantottak Sardathrionra.

A sivatagban, túl a völgyön miriádnyi tövis nőtt, és valamennyi Sardathrion irányába szegeződött. Így eshetett meg, hogy az istenek számos alkalommal és szívesen fordultak meg a márványvárosban, ahonnan is senki sem térhetett vissza, mert más városok bizony nem voltak méltók arra, hogy azon embereknek szolgáljanak otthonául, akiknek lába megérintette Sardathrion márványutcáit, hová még az istenek sem szégyellték soha, hogy eljőjenek emberi álalakban köpenyeikkel burkolva el orcáikat. Így aztán nem volt város, amely valaha is hallhatta volna a dalokat, amelyeket a márvány citadellában énekeltek azok, akiknek fülében az istenek hangjai csengtek. Nem létezett beszámoló, amely valaha más földekre elérkezett volna Sardathrion szökőkútjai hullásának zenéjéről; mikor a vizek, amelyek az egekig szökelltek, megint visszatértek a tóba, hol néhanap az istenek hűsítették homlokukat emberi álalakban. Nem hallották beszédét soha ama város költőinek, kikhez az istenek szóltak.

Állt egy város a messzeségben. Nem járta róla szóbeszéd – egyedül én álmodtam róla, és nem vagyok biztos benne, hogy álmaim igazak.

Később az istenek már az Alkonyat felett trónoltak kormányozva a világokat. Esténként nem tettek hosszú sétákat a Márvány Városban szökőkútcsobogást hallgatva vagy fülelve az emberek énekére, amit ők annyira szerettek, mert az már később volt, és az istenek munkája már elvégeztetett.

Ám gyakran, amint megpihentek egy pillanatra az istenek munkájából – az emberek imáinak meghallgatásából, avagy a Dögvész ide –vagy a Kegyelem odaküldéséből – rövid ideig szólhattak Ők egymás között a régi időkről imigyen szólva: „Nemde, emlékeztek Sardathrionra?” S másikuk válaszolhatott:

„Ah! Sardathrion, s Sardathrion megannyi ködburkolta márványpázsitja, amin mostanában nem sétálgatunk.”

Akkor az istenek visszatértek végezni az istenek munkáját: válaszolgatni az emberek imádságaira vagy megbüntetni őket, s mindig az Ő füstös képű szolgájukat, az Időt küldték gyógyítani vagy romba dönteni. És az Idő ment egyenesen a világokba teljesíteni az istenek parancsát, noha titkon sokatmondó pillantásokat vetett mestereire, és az istenek bizalmatlansággal övezték az Időt, mert az már akkor ismerte a világokat, mikor az istenek valamivé váltak.

Egy napon, amikor a titokzatos Idő eltávozott a világokba, hogy fürgén sújtson le néhány városra, ahol belefáradtak az istenek tiszteletébe, az istenek az alkony fölött beszélgettek egymással, mondván: – Biztosan mi vagyunk az Idő urai, és amellett a világok urai. Nézzétek, miként emelkedik a mi városunk, Sardathrion más városok fölibé. Mások felemelkednek és elenyésznek, ámde Sardathrion áll még, az első és az utolsó a városok közül. Folyók vesznek el a tengerekben, és patakok hagynak el dombokat, de Sardathrion szökőkútjai egyre csak felszöknek a mi álomvárosunkban. Amint volt Sardathrion, amikor az istenek fiatalok voltak, olyanok az ő utcái manapság is, mint annak jele, hogy mi vagyunk az istenek.

Hirtelen az Idő füstösképű figurája állt fel az istenek előtt, mindkét keze vértől csöpögő, és ujjaival egy vörös kardot lóbált henyén, és így szólt:

– Sardathrion nincs többé! Én ledöntöttem azt!

És az istenek így szóltak:

– Sardathrion? Sardathrion, a márvány város? Te, te döntötted le? Te, az istenek szolgája?

És az istenek legöregebbje így szólt:

– Sardathrion, Sardathrion, és Sardathrion nincs többé?

És a titokzatos Idő reá pillantott, egyenesen az arcába, és akárha élezné, húzta végig csöpögő ujjait fürge kardjának markolatán.

Akkor addig ismeretlen félelem lett úrrá az isteneken, hogy a férfi, aki az Ő városukat ledöntötte, egy napon az isteneket ölheti meg. És egy új kiáltás szállt jajveszékelve az Alkonyon keresztül – az istenek siráma az Ő álomvárosuk felett, kiáltván:

– Könnyek nem hozhatják újra Sardathriont.

–Ám ezt az istenek tehetik, akik látták, és látták könyörtelen szemekkel a tízezer világ szomorúságát – isteneik sírhatnak értetek.

–Könnyek nem hozhatják vissza újból Sardathriont.

–Hiszed vagy sem, Sardathrion, hogy valaha isteneid küldték ezt a végzetet tereád; a férfi, aki ledöntött téged megdöntheti az isteneket is.

–Mily gyakran néztük mi – mikor az Éj jött hamarost a Reggelre az Alkonyi földeken – játszva tornyaid, amint kiemelkedtek a sötétségből, Sardathrion, Sardathrion, istenek álomvárosa, és ónix oroszlánjaid, amint végtagról végtagra kibontakoztak az alkonyatból!

– Mily gyakran küldtük gyermekünket, a Hajnalt játszani szökőkutad csúcsaival; mily gyakran barangolt az Este, istennőink közül a legkellemesebb, hosszan erkélyeiden!

– Hagyj egy töredéket márványodból, amelyek a por fölé magasultak, tiéidnek az öreg isteneknek, hogy dédelgethessék azt, miként az az ember, akinek már minden kincse elveszett szerette hajának egy tincse.

– Sardathrion, az isteneknek meg kell csókolni még egyszer a helyet, ahol utcáid voltak valaha!

– Gyönyörű márványok voltak a te utcáidon, Sardathrion!

– Sardathrion, Sardathrion, az istenek sírnak utánad!

Varga I. Nándor fordítása