Smith-ben, a szabadalmi ügyvivőben váratlanul, igen különös módon tudatosult, hogy a kandallópárkányon ott áll az óra.

Smith tárgyilagosan gondolkozott. Az életet olyannak fogta fel, amilyennek látta, éspedig látni olyannak látta, amilyennek komplikált, egymásba fűződő tények mutatták, melyek következtében soha nem jósolt magának fényes glóriát. Nem szorult bele művészi érzék. Irtózott a vallástól, a szépségtől, a csodatevéstől, mindentől, ami az ügyfeleit oktalanná tette, az élet dolgait pedig másmilyennek mutatta, mint amilyenek valójában voltak. De lám a nagyszombat mégis otthon találta – máskorra halasztotta vidéki útját, merthogy az alatta lakó szegény asszony, aki festői tevékenysége következtében az éhhalállal küszködött, éppen haldoklott. Smith otthon maradt, szinte akarata ellenére, céltalanul őgyelgett a városban nem is tudta miért, de valami miatt, ami maga nem volt tény, otthon maradt, s egyfajta érthetetlen csodálkozással megvetette magát érte. Merthogy nem száraz tény tartóztatta, miszerint az asszony haldoklott. Inkább a haldoklásával kapcsolatos megfoghatatlan valami. Annyit mindenesetre tudott: különös valamiről van szó.

És így, miközben a tea és a vacsora közti órácskában az eseten elmélkedett, szokatlan módon, váratlanul figyelt fel az órára: fura egy eset volt.

Namármost, az óra mindössze egy darabka szerkezet – ügyetlen egy szerkezet – hiszen nem készített el maga is több száz leírást az órák fejlesztésére vonatkozóan? A példánya négyszögletes volt és otromba, koszos fehér számlappal és két lyukkal a mutatóknak. Még sosem vette észre, hogy ennek ellenére tiktakol, és nem üti el az időt. Ám ezúttal, valamiféle váratlan ösztönzés következtében, felfigyelt rá a csöndben, hogy az óra szakadatlan kis kalapácsütésszerű hangjai figyelemre méltóak, hogy az óra valóban tiktakol, már-már beszél. Ekkor vette észre, hogy ott az óra – dolgozik, fontoskodik, okvetlenkedik. Sőt uralkodik. Immáron ő nincs teljesen egyedül. Smith valóban megindultan fordult az óra felé, mintha olyasvalakihez fordulna, aki üzenettel várakozik mellette. Szabadalmi ügyvivői agyában rendkívüli gondolat fogant meg: íme, egy óra, amelyik üzenetet tiktakol!

– Háromnegyed hét – olvasta le az óráról Smith. – Most kongatna – tette hozzá magában magyarázkodva. Arra készült, hogy felhúzza, de megtorpant. – Az nem lehet – morogta az orra alatt. Hiszen reggel felhúztam...

Erősen megszívta a pipáját, és csak állt az órára meredve, és fülelt. Az agy bizonyos tevékenységéből kifolyólag nem értette, és ösztönösen hadakozott ellene, de végül belátta, hogy ez az óraketyegés előre vetít valamit: egy bizonyos pillanatot. Úgy, ahogy a távírókészülék kikopogja az üzenetet, egy kis hang szándékosan ráirányítja a figyelmét valamire, valamire, ami történni fog. Anélkül, hogy pontosan értette volna, miről van szó, megtapasztalta a képzelő tehetség azon működését, miszerint ha az elme elég sokat foglalkozik valamivel, az megvalósul. Az óra hangja életre kelt és érintkezésbe lépett vele. És az, hogy miért azt a gondolatot ébresztette benne, miszerint valami történni fog, éspedig hét órakor, fölöttébb felpiszkálta.

Az elme eme állapotát a szabadalmi ügyvivő gyanakodva és nemtetszéssel fogadta. Szándékosan valami másra akart gondolni, de sikertelenül. Gondolatai következetesen visszakanyarodtak az alatta lakó, haldokló asszony vonásaira, a művésznőre, akit látni szokott, de soha nem beszélt vele, s akiről bizalmas információkat gyűjtögetett össze azon kíváncsiskodó forrásokból, amelyek egy bérházat hatalmas pletykálkodó galériává varázsolnak.

Neki mindig úgy tűnt, hogy megmagyarázhatatlanul – az asszony életstílusa miatt bírálni kezdte a sajátját – mintha egy erős jellem olyan hangulatot teremtett volna, ami rejtélyes módon átsugárzik téglán és vakolaton, hogy másokat befolyásoljon. Gyakran azon kapta magát, hogy összehasonlítja kettejük életét: a saját, önközéppontú, haszonelvű, magas morális szintet megütő életét, melynek során csak a tényeket fogadja el, az asszonyéval, a szépség után hiábavalóan kapálódzó lelkével, aki semmit nem ér el, mégis ragyogást sugároz magából azon meggondolásból, hogy ami neki van, az mindenkié, akinek arra szüksége lehet. Többek között azt is tudta az asszonyról, hogy igen gyakran még akkor is fizetett modelljeinek, amikor nem dolgoztatta őket, sőt saját elhatározásából még etette is őket. A szolgák káprázatos történeteket meséltek róla történeteket, melyek zavarba hozták, mígnem elhessegette magától őket... Így hát, amikor egypár napja megtudta, hogy az asszony súlyos betegen fekszik – elhagyatottan, talán már haldokolva –‚ összehasonlította az ő derűs, vidéki húsvétját az asszony gyászos kilátásaival, mire megmozdult benne a hajlandóság, hogy egy kicsit tovább maradjon a városban... talán azért, hogy egyáltalán tudjon róla... maga sem értette igazán... de mégis maradt.

Merengését ismét az óra tiktakja szakította meg.

– Tíz perc múlva hét – állapította meg Smith a számlapról.

Nagyon furcsállotta a dolgot: képtelen volt gondolatait elvonni az asszonyról. Az alanti emeleten csönd honolt. A falak mentén gyászosan suhant a szél, milliónyi esőcsöppet hozott, melyek apróka kalapácsként verdesték az ablakokat. Smith fejét újabb különös gondolatok rohamozták meg – sebesen tovatűnő képekben villantották fel előtte, mit hozhat az élet, ha valakinek olyan a vérmérséklete, mint az asszonynak. Talán arról tehetett szó, hogy az együttérzés eme szokatlan hulláma felpiszkálta tudatának eleddig ismeretlen zugát. Az asszony alakja – amilyennek akkor látta, amikor egyszer elment mellette a lépcsőn – makacs kitartással lebegett előtte. Az igazat megvallva, ez a korosodó, ír asszony nem volt egy szépség, de arcára, fényes dicsőséget hagyva maga után, kiült a lelke, s bárki megfigyelte, a felsőbbrendű dolgok iránti, mindenekfölötti, leírhatatlan vágyakozást látta benne.

És ő pedig, Smith, egy párszor elkapta az asszony eme arckifejezését. Fölöttébb csodálatos volt, csak úgy ragyogott. Smith-t töprengésre késztette a dolog, s feltette magában a kérdést, vajon valóban ez asszony-e az, aki elpocsékolja az életét, avagy ő az? Úgy hallotta, az asszony életelve az volt: segíts másokon és állj odébb – és így is élt, odébbállt, anélkül, hogy kapott volna valamit, önzetlenül adta magát, nem számított, mibe kerül az neki – időbe, pénzbe, energiába. És mégis most itt haldoklik, majdnem nincstelenül, tartalékot nem halmozott fel, semmit sem spórolt meg, semmit nem ért el – kész csőd. Megérte, hogy végigábrándozta a gyakorlatiatlan életét? Smith már régebben is rágódott ezen. És ezúttal is ezen tépelődött...

Az óra hangja ismét magára vonta a figyelmét.

– Öt perc múlva hét óra.

Az óra folytonos tiktakolása egyre makacsabbá vált. Smith megmagyarázhatatlanul nyugtalankodni és idegeskedni kezdett. Hátborzongató érzés kerítette hatalmába. Azt kívánta, bárcsak elmúlna már hét óra. Összehúzta a függönyt, hogy ne üvöltsön be annyira a szél. Többször maga mögé pillantott, mintha várna valamit, de nem tudja, mit... Még az is felötlött benne, hogy lemegy és megkérdezi az ápolónőt... segíthet-e valamiben?

Azonban csak ült a tükörrel szembeni foteljében, amikor a halk ajtónyitódás mögötte magára vonta a figyelmét. A rúdról lelógó függöny hangos susogásba kezdett. Smith nyomban felkapta a tekintetét, s a tükörben megpillantotta az asszony alakját, aki körül gondolatai jártak. Az asszony szeme úgy ragyogott, ahogy időnként az örültek szeme szokott, időnként meg a vakbuzgó híveké – a zavarodott lélek ragyogása fénylett benne, amely benső dicsőségét a hétköznapi napfénnyel próbálja összhangba hozni. Csakhogy az asszony esetében nem zavarodott lélekről volt szó – ahogyan Smith a tükörből látta, a ragyogás állandósult, az asszony fölöttébb megkapó arcvonásait béke és boldogság uralta.

Smith persze rögtön tudta, az asszony a delírium, vagy a láz hatása alatt járkált. Nyomban cselekednie kell, hogy visszavigye a lenti emeletre, vagy a nővért kell hívnia. Viszont képtelennek érezte magát, hogy bármit is csináljon. csak ámuldozott, olyan átható csodálkozással, hogy szinte fájt neki, csak ámult a tükörben visszaverődő, ragyogó, üdvözült arc láttán.

Megrökönyödve, ám nemcsak megrökönyödve, hanem egyúttal egyfajta felemelő borzalomtól áthatva, józanul is, felugrott, hogy szembe forduljon az asszonnyal. Amikor ráeszmélt, hogy ez valami miatt lehetetlen, beszédre nyitotta a száját. De nem tudott megszólalni. Ajkai nem mozdultak. A látvány szépségétől földbe gyökerezett a lába ás elakadt a szava. Bénultan állt, az asszony tükörképére meredt, a szótlanul mögötte álló, csodálatos, haldokló asszony tükörképére – micsoda hihetetlen káprázat!

Aztán különösen finom, suttogó hang kúszott a fülébe.

– Ez sokkal csodálatosabb, mintsem álmodni mertem volna. És megéri – megérte!

Smith hirtelen ráeszmélt valamire, amire eleddig nem. Szíve hatalmasat dobbant. A rejtély borzalmától átitatva nyomban hátrafordult. A szobában rajta kívül senki sem volt.

Az óra tiktakolása, mely eleddig piciny kalapácsként ütögette az agyát, elhalt. Az óramutatók hét órát jeleztek. A szerkezet érthetetlen módon elromlott…

Smith csak másnap hallotta hírét, hogy egy emberi szerkezet is elromlott pontosan ugyanabban az időben.

A látomást, akár egy álmot, könnyedén elhessegette, de az óra elromlása éveken át borzasztó fejtörést okozott neki…

Pap Viola fordítása