Donald Mac Lean a kávéházban Várt rája s amint Lothar belépett, feléje kiáltott:

– Végre! Már azt hittem, el se jön.

Lothar helyet foglalt, limonádéját piszkálgatta, melyet a lány eléje tett.

– Nos mi az? – kérdezte.

Mac Lean kissé előrehajolt.

– Ugy hiszem, érdekelni fogja – szólt. – Ön Aphrodite változatait tanulmányozza ugy-e – nos most tán uj formában láthatja a habok szülöttjét.

Lothár áított:

– Ah! – – Valóban?

– Valóban szólt – Mac Lean.

– Engedjen meg egy pillanatra – szólt Lothar. – Vénus, Proteusnak édes leánya, de én ugy hiszem, hogy összes maskaráit ismerem. Én több, mint egy évet töltöttem Bombayban, Klaus Petersennél.

– Nos? – kérdezte a skót.

– Nos? – Ön tehát nem ismeri Klaus Petersent? Klaus Petersen ur Hamburgból nagy tehetség, tán valóságos zseni is! – Gilles de Rais marsal hozzá képest szélhámos volt!

Donald Mac Lean a vállát vonogatta:

– Ez nem az egyetlen müvészet!

– Semmi szin alatt! De várjon csak. Oscar Wilde, amint tudja, jó barátom volt. És Inez Seckellel sok éven át jóban voltam. Minden egyes név egy csomó senzációról beszélhet önnek!

– Nem mindannyiról, – vetette közbe a festő.

– Nem mindannyiról? – Lothár dobolt az asztalon. – De mindenesetre a legjobbakról! Tehát röviden: én ismerem Vénust, amint Erosszá változik, én ismerem azt, aki prémet ölt magára és korbácsát suhogtatja, ismerem Vénust a sphinxet, aki karmait vérszomjasan vájja gyenge gyermekek hasába. Én láttam Vénust, amint kéjesen hempereg rothadó dögök közt, és ismerem a szerelem fekete istennőjét, aki a sátán miséjén a pap utálatos áldozatát fröcsköli szét a szüzanya fehér testén. Laurette Dumont elvitt állatkertjéhe és én tudom, amit csak kevesen tudnak, hogy mily ritka gyönyöröket rejtett Sodoma! Még több, én Genfben rábukkantam a Lady Kathlin Mac-Mardock titkára, amit rajtam kivül nem tud egyetlen más élő ember sem! Én ismerem a legromlottabb Vénust, – vagy mondjam tán, a »legtisztábbat«? – – aki virágokat párositott emberekkel! – És ön még mindig azt hiszi, hogy a szerelem istennője olyan köntösbe bujhatnék, amelyet nem ismerek?

Mac Lean lassan szürcsölte stregáját.

– Nem teszek önnek semmiféle igéretet, – szólt. – Csak azt tudom, hogy Ettore Aldobrandini herceg, három nap óta ujból Nápolyban van. Tegnap a Toledón találkoztam vele.

– Nagyon örülnék, ha megismerkedném vele – felelt Lothar. – Már sokszor hallottam róla, azt mondják, hogy egyike azon kevés embernek, akik értenek ahoz, hogy hogyan kell az életből művészetet csinálni, – és – meg is van hozzá a pénze.

– Ugy hiszem, hogy nem tuloztak, akik önnek meséltek róla, – folytatta a festő. – Nemsokára maga is meggyőződhetik róla: a hercegnél holnapután társaság lesz, majd bevezetem!

– Köszönöm – mondta Lothár.

A skót nevetett.

– Oldobrandini vidám izgalomban volt, mikor találkoztam vele. Vegye hozzá, hogy délután öt órára hivott meg, ez nagyon rendkivüli idő – egész biztos, hogy valami különös oka van. – Ezért azt hiszem, hogy a herceg valami egész rendkivüli meglepetést tartogat barátai számára; s ha ez igy van, biztos lehet benne, hogy valami hallatlan dologban lesz része. A herceg sohse jár már kitaposott utakon.

– Reméljük, hogy ön igazat mond! – sóhajtotta Lothar. – Tehát lesz szerencsém s eljöhetek önért holnapután a lakására?

– Kérem, sziveskedjék! – válaszolt a festő.

***

– Largo San Domenico, – Palazzo Corigliano! – kiáltott Mac Lean a kocsisnak.

Mindketten felmentek a széles barokk lépcsőn, egy angol lakáj a szalonba vezette őket. Hét, nyolc ur volt ott, valamennyi frakkban; csak egy pap volt közöttük lilaszin reverendában.

Mac Lean bemutatta barátját a hercegnek, ez kezet nyujtott Lotharnak.

– Köszönöm, hogy eljött hozzám, szólt nyájas mosollyal. – Remélem, hogy nem fog tulságosan csalódni.

Meghajolt, majd hangos szóval fordult a jelenlévőkhöz.

– Uraim! – szólott. – Bocsánatukat kérem, hogy ilyen nem illő időben fárasztottam önöket ide. De kényszer-helyzetben vagyok: a kis őzike akit lesz szerencsém ma önök elé vezetni – sajnos, rendkivül jó és tisztes családból való. Csak igen nagy nehézségek árán jöhet el hozzám, s minden körülmény közt este fél hétkor okvetlen odahaza kell lennie, hogy a mama és a papa és az angol gouvernánt mit se vegyen észre. Ezek a dolgok azonban oly szempontok, melyekre egy gavallérnak tekintettel kell lennie! S most kérem, legyenek olyan jók, bocsássanak meg pár percre, még néhány apróbb előkészülettel van dolgom. Addig is, tán lehetek szerencsés, itt egy kis frissitővel szolgálni.

A herceg intett szolgáinak, ujból meghajolt néhányszor és kiment.

Egy óriási Victor Emanuel-bajszu ur közeledett Lotharhoz; di Nardis volt, a Pungolo politikai lap szerkesztője, aki »Fuoco« álnév alatt irt.

– Fogadok, hogy valami arabs tréfát fogunk látni, – nevetett – a herceg ép most jött meg Bagdadból.

A tiszteletes fejét rázta.

– Nem, Don Goffredo, szólt bizonyosan egy porció római renaissance-ban fogunk gyönyörködni. A herceg vagy egy éve Valdomininek, a Borgiák titkairól szóló történelmi munkáját tanulmányozza, melyet hosszas könyörgés után adott ki neki kölcsön a Severino e Sosio-i állami levéltár igazgatója.

– Nos majd. meglátjuk – szólt Mac Lean.

– De lenne oly szives és adná meg nekem addig a holnapi futásra igért tippjeit.

A szerkesztő kihuzta noteszét és a szerzetessel és a skót festővel együtt elmerült a turfesélyek megbeszélésébe. Lothár csendesen szopogatta narancsfagylaltját kristálytányérából. A csinos aranykanálkát szemlélgette, melyen az Aldobrandiniak cimere diszlett, fogazott gerenda, hat csillagos mezőben.

Félóra multán egy szolga széthuzta a függönyöket.

– A herceg kéreti az urakat – kiáltott. Átvezette őket két kis szobán, majd egy szárnyas ajtót tárt fel, mindnyájan beléptek, az ajtó gyorsan zárult be mögöttük. Egy nagy és igen hosszu teremben voltak, mely csak nagyon gyengén volt megvilágitva. A padlót borvörös szőnyeg bontotta, az ablakokat és ajtókat is, hasonló szinü sulyos függönyök fedték és a mennyezet is ilyen szinre volt festve. A falakat, melyek teljesen üresek voltak, ugyancsak ilyen borvörös posztótapéta bontotta; ugyanezzel a szövettel volt a falak mentén elszórtan álló néhány szék, pamlag és longchair bevonva. A szoba tulsó vége teljesen sötétségben állott, nagy nehezen lehetett ott egy nagy hangszert felismerni, mely egy sulyos vörös takaróval volt letakarva.

– Kérem az urakat, sziveskedjenek helyet foglalni – kiáltott a henceg. Ő maga is leült s a többiek követték példáját. A szolga gyorsan lépkedett az egyik fali kandalábertől a másikhoz s eloltogatta a néhány szál égő gyertyát.

Mikor a helyiségben teljes volt a sötétség, gyenge akkordok hallatszottak a zongora felől.

Szivreható hangok, halk sorokban röppentek át a termen.

– Palestrina – suttogott a szerzetes. – Láthatja, Don Goffredo, hogy tévedett, mikor Arábiára gondolt.

– Nos – válaszolta a szerkesztő halkan, – tán ön jobban eltalálta a dolgot, amikor Caesare Borgiát emlegette?

Különben lehetett hallani, hogy az a hangszer egy régi spinett volt. Az egyszerü hangok Lotharban különös szenzációt keltettek, törte a fejét, de sehogy sem tudta eltalálni, hogy tulajdonképen mi is volt az. Mindenesetre olyasvalami, amit már réges rég nem érzett.

Di Nardis odahajolt hozzá, hogy hosszu bajusza az arcát csiklandozta.

– Már megvan! – bugta a fülébe. – Nem is hittem volna, hogy még ily naiv lehetek!

Lothar érezte, hogy igaza van.

Rövid idő mulva a néma szolga meggyujtott két gyertyát. Homályos, szinte riasztó fény borult a teremre.

A zene csak folytatta – –

– S mégis – sugta Lothar szomszédjának, – valami különös borzalom uszik ezekben a hangokban. Mondhatnám, valami ártatlan borzalom.

A csendes szolga ujból meggyujtott egy pár gyertyát. Lothar belebámult a vörös szinbe, mely az egész termet véres ködként árasztotta el.

Ez a vérszin majdnem megfojtotta. Lelke görcsösen kapaszkodott a hangokba, melyek valami tompafényü fehérség érzését keltették benne. De rátódult a vörös szin és győzedelmeskedett rajta: egyre több és több gyertyát gyujtott meg a hallgatag szolga.

– Ezt már nem lehet elviselni, – hallatszott Lothar mellett, mint a szerkesztő mormolta magában.

A terem most már félig-meddig meg volt világítva. Ugy érezték, hogy a vörösség fojtó sulyossága mindent elborit és az ártatlan hangu muzsika egyre halkabb – és halkabbá vált.

Ekkor a spinét mellől egy alak lépett elő, egy nagy fehér kendőbe burkolt fiatal leány. Lassan haladt a terem közepére, mint egy fehér felhő az izzó vörösségben.

Azután megállt a lány. Széttárta két karját, hogy a foulardkendő köréje hullt a földre. Mint néma hattyu, csókolgatta a kendő lábait, de a mezitelen leánytest fehérsége még villogóbb volt.

Lothar hátradőlt, önkénytelenül is szeméhez emelte kezét.

– Szinte vakit – susogott.

Fiatal, alig fejlett lány volt, fakadó éretlensége elragadóan gyönyörü maga volt a fölényes, semmi védelemre nem szoruló, ártatlanság, majd pedig a biztos igéret, mely a kielégités zabolátlan vágyát keltette. Kékes-fekete haja középütt elválasztva hullott halántékára és fülére és nehéz, hullámos csomóba gomolyodott a feje mögött. Nagy, fekete szemével egyenest az urakra nézett, részvétlenül és tán anélkül, hogy látott volna valakit. Szinte mosoly játszott rajtuk, mint ajkain, – az ártatlanságnak rejtelmes öntudatlan és borzalmas kegyetlenségü mosolygása.

És a villogó fehér hus oly erősen fénylett, hogy a nagy pirosság visszafutott körüle. A zene mintha felujongott volna.

Lothar most vette csak észre, hogy a leány kezében egy hófehér galambot tartott. Kezét felemelte, fejét kissé meghajtotta, a fehér galamb ekkor kinyujtotta fejecskéjét.

A galamb csókolgatta a fehér lányt. Az simogatta, kapargatta fejecskéjét és gyengéden a keblére szoritotta madárkáját. A fehér galamb kissé megemelte szárnyát és szorosan, egész szorosan odasimult a lány fénylő husához.

– Ó, boldogságos galamb! – suttogta a tiszteletes.

Erre – a fehér leány – hirtelen gyors mozdulattal a galambot két kezével magasra emelte, épen a feje fölé. Erősen, messzi hátravetette a fejét és egy heves rántással középütt kettétépte a fehér galambot. A piros vér lezuhant a vállára. Anélkül, hogy csak egy csöppje is érhette volna az arcát és végigcsurgott a mellén és a fehér leány egész ragyogó testén.

Körötte összetolult a vörösség és olyan volt, mintha a fehér leány egy hatalmas vérfürdőben sülyedt volna el. Remegve segitséget, menedéket keresve kuporodott össze. És minden oldalról kéjes, izzó forróság tört elő; mint egy tüzokádó torka nyillott meg a padozat; a szörnyű vörösség elnyelte a fehér leányt. – –

A következő pillanatban a sülyesztő már bezáródott. A néma szolga széttárta a függönyöket és gyorsan kivezette az urakat a külső termekbe.

Senkinek se volt kedve, hogy egy szót is szóljon. Hallgatagon vették el kabátjukat és mentek el. A herceg eltűnt.

* * *

– Uraim! – szólt az utcán a Pungoló szerkesztője Lothárhoz és a skót festőhöz. Nem vacsorálnánk ma Bertolini terraszán?

Mindhárman odahajtattak.

Szótlan szürcsölték pezsgőjüket, szótlan bámultak a borzalmasan szép Nápolyra, melyet a leáldozó nap sugarai ragyogó parázzsal öntöttek el.

A szerkesztő kihuzta noteszét és néhány számot irt bele.

– Tizennyolc – vér, négy – galamb, huszonegy – szüzlány, – mondta. – Szép terno lesz, még e héten meg játszom a lottón!

Dóczi Pál fordítása