„No, ebből egy kalap pénzt csinálok” – gondolta Lamar Warren, amikor először megpillantotta a régi házat. Második gondolata viszont ez volt: „Azért ez mégiscsak disznóság!”

A nagy pénz dacára sem akarta elvállalni a munkát, csak hát rossz idők jártak bontóiparra, a bank is szorongatta, egyre jobban követelődzött. Senkinek se ment jól manapság, építeni is alig építettek, bontani való meg még kevesebb akadt. A Warren Bontótársaság is kis híján becsukta a boltot az idén. „Ha már szétesik az egész ország darabokra – mondta Warren a feleségének –‚ legalább hagynák, hogy segítsek!”

Így aztán elvállalta az üzletet, noha sehogyan sem fűlött hozzá a foga. A fővállalkozó egy philadelphiai cég volt, nem is kért árajánlatokat, csak egyszer telefonált, és olyan árat kínált, amit képtelenség lett volna visszautasítani. Ezzel és a bontási hulladékkal együtt már csinos kis haszonra számíthatott. Meg is próbált lelkesedni a dolog iránt.

A külső gumi az útpadka sóderján csikorgott; a teherautó oldalra dőlt. George Colby káromkodva küzdött a kormánnyal.

– Rohadt út a rohadt göröngyeivel! – morogta. – És még egy rohadt híd van hátra! – dühöngött, amikor meglátta az ötödik keskeny fahidat a patak fölött.

A széles GMC utánfutó alig tudott átvergődni rajta, a régi hídgerendák vészesen nyikorogtak. Lamar az oldalsó tükörből figyelte, hogyan jön át a daruskocsi és a menet többi része. A sor végén néhány türelmetlen motorost látott. Vállat vont. Ilyen az élet. Végre az utolsó teherautó is átdübörgött a hídon. – Nem ám mindég ilyen szerencsénk lesz! – morogta George.

– Azért hoztam könnyűdarut.

– Naná, mer az vagy háromszó olyan nehéz, mind ezek a hidak. – George kiköpött az ablakon. – Nem teccik nekem ez a meló, Lamar.

Lamar kinézett. A lankás dombok észrevétlenül simultak bele a mocsaras lapályba. Mindenfelé ciprusok, legyezőpálmák, tűzliliomok. Sosem szerette a síkságot. Délre járt az idő. Kora nyári, álmos, fülledt forróság volt. Blessed Shoalsig, a shadmani megyeszékhelyig még egy óra volt az út, s majd még egy óra onnan a helyszínig. Lamar fintorgott. Négy óra utazás minden áldott nap! Kék zsebkendőjével megtörölgette izzadt, kopasz fejét. Azért mégiscsak megéri, biztatta magát. Még a túlórával, a benzinnel és a szállítással együtt is.

A lelke mélyén azonban azt kívánta, bárcsak ne vállalta volna el.

Nem Greymare rossz híre aggasztotta. Amikor a fővállalkozó ajánlotta a munkát, elment, és megnézte magának a házat. Benézett az ablakon, körüljárta a telket. Romos állapota ellenére gyönyörű volt. Nem érdemelte meg. hogy lebontsák.

Lamar szerette a jól megépített házakat, stílussal, korszakkal nem sokat törődött. Ezt az érzést nem esett nehezére összeegyeztetnie a munkájával, hiszen ha valaki új házat akart építeni, ahhoz szükségképpen le kellett bontani egy régit. Néha amolyan kíméletes ítélet-végrehajtónak tartotta magát, aki gyorsan végez a bontógolyó segítségével a kiszolgált épületekkel, s azok hosszas omladozó haldoklás helyett egy perc alatt a földdel lettek egyenlők. Az asszony ugyan kicsit hibbantnak tartotta ezért, de ő nem bánta. Ebben a világban csak kicsit hibbantan lehetett észnél maradni.

De ez a ház még nem állt készen a halálra. Törött ablakai és viharvert külseje ellenére jó állapotban volt; ha felújítják, tán egy újabb évszázadot is kibír.

„Nem, nem érdemli meg, hogy tönkretegyék – gondolta Lamar. – Miért, én megérdemlem? Vagy ő, vagy én…” – Semmi kedve nem volt csődöt jelenteni.

Fák között kanyargott az út. Észre sem vették, máris a helyszínre értek. A telek kisebb magaslaton állt; a valahai rizs és gyapotföldeket tüskebozót és boszorkányfű nőtte be. Valamikor a polgárháború előtt Greymare az állam legnagyobb ültetvénye volt. A fűvel borított földhányások alatt Lamar istállókat, nyári konyhát és rabszolgakunyhókat sejtett. Úgy hallotta, többször átépítették az egészet, végül műemléknek szánták, de ebből se lett semmi, átadták az enyészetnek.

„Nem is érdemes itt a hulladékkal vacakolni – gondolta Lamar. –‚ a dózer egyetlen nekifutásra elsöpör mindent.”

Maga az épület viszont szilárdan állt, régi volt ugyan, de nem látszott könnyű prédának.

„Minden erőnket össze kell szednünk, hogy megbirkózzunk vele.”

„Csak nem félek tőle?”

A teherautó széles kerekei már az elvadult füvet taposta. A kocsi megállt, Lamar zsibbadt lábait egyengetve mászott ki a vezetőfülkéből, a derekát masszírozta, nyújtózkodott. A felszerelés többi része is lassan befutott; a másik utánfutó, a dömper, a daru meg a targoncák. Utánuk következett az embereket szállító öt régi Ford Econoline és a kis teherautó, platóján a cserélhető munkagépfejekkel. Benzingőz terjengett a levegőben, aztán leálltak a gépek. Az emberek kiszálltak, a hosszú út után fáradtan káromkodtak, vagy éppen befejezték az imént elkezdett viccet. Ahogy szemügyre vették a nagy udvarházat, mindinkább elcsendesedtek.

Lamar figyelte a tekinteteket. Néhány munkás új volt, Blessed Shoalsban vette fel őket rakodni és romot eltakarítani. Egy Jim Driffs nevű fiatalember a házra pillantván keresztet vetett. Lamar a saját embereire nézett, legtöbbjükkel már évek óta együtt dolgozott. George Colbyval alapították a vállalatot kilenc éve; a magas, fekete férfi jó barátja volt. George az utánfutó mellett állt hüvelykujját a nadrágtartójába akasztva bámulta ő is az épületet.

Mellette Alice, a darukezelő, éppen a haját gyömöszölte a sapkája alá. Alice volt az egyetlen nő a társaságban, sőt amennyire Lamar tudta, az egész államban nem akadt más női munkaerő a bontóvállalatoknál. A negyvenhét éves, köpcös, megtermett asszonyra semmiképp sem lehetett azt mondani, hogy szép, míg meg nem ismerte az ember. Férjét Koreában, fiát Vietnamban vesztette el, s Lamar nem ismert nálánál jobb darukezelőt.

Ők ketten dolgoztak vele együtt a legrégebben. A többiek akkor jöttek, amikor a cég gyarapodni kezdett; Freddy es Larry Tom, a sofőrök, Dawson, Pettus meg a többi rakodó, a szerelők és a bontók. No és persze Randy Warren, a legújabb szerzemény. Ő volt a legfiatalabb, mindössze húszéves. Zavartan téblábolt, kilógott a többiek közül, lágy vonásaihoz sehogyan sem illett a durva sisak és az overall. Lamar a homlokát ráncolta, azon töprengett, vajon érdemes volt-e magával hoznia az unokaöccsét. Csak nyárra alkalmazta Randyt, ősszel úgyis visszamegy az egyetemre. Lamar aggódott, hogy esetleg valami értékes bontási anyag veszendőbe mehet a fiú tapasztalatlansága miatt. Aztán vállat vont. Adott neki egy lehetőséget.

Az emberek hallgatását ugyanannak vélte, mint amit ő maga is érzett: bámulatnak melybe némi tisztelettel vegyes félelem vegyült. Lamar átgázolt a füvön, szórakozottan elhessegetett egy muslicafelhőt, és megállt a széles, tornácos bejárathoz vezető lépcső alján. Fejét fölszegve méregette a házat. Fura stílus-egyveleget látott: klasszikus pilaszterek, gótikus oromzatok, csúcsíves ablakok, és Tudor-stílusú gerendás falak együttesét. És mégis egységes, lenyűgöző hatást keltett az egész. Bár szinte öt éve üresen állt, és az évszakok, viharok sem kímélték, mindezek ellenére nagyszerű volt. Három emelete tekintélyesen magasodott. Ha meg akarja őrizni a bontási anyagot, kézzel kell szétszedni, majdnem téglánként, s ez legalább egy hónapba telik, ha nem többe. Lamar felsóhajtott. Bűn lebontani, sőt isten ellen való vétek, mintha egy életet semmisítene meg…

– Lamar! – George lépett oda hozzá, és megkocogtatta a vállát. Lamar összerezzent és megfordult George egy lépést hátrált. – Jó lenne hozzákezdeni! – mondta halkan. – Mindjárt dél.

– Persze. Csak elbambultam. Na, gyerünk.

Randy felé pillantott észrevette, hogy a fiú az egyik teherautó árnyékában üldögél. Bosszankodott; csak nem képzeli, hogy lóghat, mert rokona?! Nem túlzottan ismerte Randyt; Grace nővére Atlantában lakott a családjával, s az nem kis távolság. Mindegy, most majd kiderül, milyen a srác.

– Randy! Gyere, nekimegyünk! Kinyitjuk! Vegyél kesztyűt meg csizmát, fene tudja, miféle férgek költöztek be oda!

Randy ránézett, aztán nagy nehezen elvigyorodott. Lamar megkönnyebbült; a srác legalább veszi a lapot.

Szólt még néhány másik embernek is, meglepetésére azok is vonakodtak. „Biztos a hőség” – gondolta.

Senki nem akart dolgozni. Nem mintha neki nagyon ínyére lett volna a dolog... de hát nem volt mit tenni.

Megálltak a hatalmas, nehéz, faragott tölgyfa kapu előtt. Rozsdás lakat és pánt rögzítette. Randy kulcsa nem nyitotta. Kicsit rángatta, erőltette, aztán kért valakitől egy ácsbárdot, és a nehéz bontószerszám fokával rácsapott a zárra. A fém élesen csattant a másik fémen. Három csapás után engedett a zár, az után kitárult az ajtó. Lamar hangos nyikorgásra számított, az ajtó azonban lassan és némán nyílt, csak sejtették mögötte a homályos előcsarnokot.

Lamar benézett, majd hátrapillantott a tornácon csendben ácsorgó emberekre.

– Na, mi bajotok? – kérdezte. – A csiga hozzátok képest... – Az unokaöccséhez fordult. – Egész nyáron ilyen tempóban akarsz dolgozni?

Randy farkasszemet nézett vele.

– Te nem érzed?

– Mit nem érzek?! És mi a fészkes fenének suttogsz?!

– A ház...

– Mi van vele?

Randy a többiektől remélt segítséget, aztán vállat vont.

– Lehet, hogy hülyén hangzik, Lamar bácsi, de szerintem ez a ház ellenáll nekünk.

Lamar tekintete Randyről a munkásokra vándorolt; egytől egyig feszengve álltak, vagy ormótlan csizmáikban toporogtak, kezük a farzsebükben. Senki nem szólt.

– Mi a nyavalyát akar ez jelenteni? – kérdezte végül. Jim Driffs, az egyik Blessed Shoals-i rakodó válaszolt végül izgatottan.

– Tudja, Mr. Warren, irtó sok mendemonda járja erről a házról a környéken. – Meghúzta az utolsó üveg langyos Pepsit. – Itten sokan éltek, meg sokan meghaltak, aszt vannak, akik aszongyák, hogy semelyik se ment el innét. Hogy van itten valami ebben a házban, amit itten tartja őket. Valami gonoszság. Ha maga meg lebontja... hát lehet, hogy semmi jó nem sül ki belőle.

– Mikor fölvettelek, nem úgy néztél ki, mint akit nagyon izgat ez a dolog – mondta Lamar.

Jim Driffs vállat vont.

– Köllött a pénz. Meg Greymare jó negyven mérföldre van tőlünk. Most meg itten állok a tornácán, aszt nem tudom, köll-e olyan nagyon az a pénz.

Végignézett a többieken, kicsit zavartan a hosszú szónoklattól, de látta, hogy sokan egyetértenek.

Lamar majdnem elkövette azt a hibát, hogy felnevetett, aztán jobban szemügyre vette a társaságot, és megállapította, hogy a ház csakugyan megrémítette mindnyájukat. Még George Colby is, akinek máskülönben vontatókötélből voltak az idegei, nyugtalannak látszott.

– Na, várjanak csak egy kicsit! – dünnyögött. Visszaballagott a teherautóhoz. A napsütésbe kilépve hunyorgott a hirtelen fénytől és melegtől. Most tűnt csak föl neki, milyen hűvös volt a tornácon.

Fölnyalábolt egy csomó nagy erejű zseblámpát, és visszafelé indult. Nagyon nem akaródzott mennie, pedig perzselően sütött a nap. Odanyújtotta a zseblámpákat Randynek, George-nak és a többieknek. – Gyerünk! – mondta vidáman, és átlépte a küszöböt.

Libabőrös lett a karja a benti hidegtől. Fintorgott a penészszagtól és a döglött rovarok, a málló textília kipárolgásától. Az előtér óriási szalonba nyílt, amely a bespalettázott ablakoktól és nehéz függönyöktől végtelen, homályos barlangnak látszott. Lamar föl kattintotta lámpáját; az erőteljes fénysugár áthasította a sötétséget. Egy árva bútordarab nem volt a szobában, ettől még tágasabbnak tetszett. Hatalmas kristálycsillár lógott a mennyezetről. Lamar végigpásztázta a sarkokat, nem alszik-e ott valami csavargó egy rongykupacon. Hallotta a patkányok surrogását és visítását; reszketni kezdett, de összeszedte magát. A bontási munkákhoz sajnos hozzátartoztak a férgek és a rágcsálók, de a patkányokat gyűlölte. Egyszer egy egész bérháztömböt kellett lebontania, s ahogy fogytak az épületek, úgy menekültek a patkányok házról házra, s végül egytől egyig ott lapultak az utolsó robbantásra váró házban. A régi téglafalak csak úgy hemzsegtek a százezernyi megfélemlített rágcsálótól. Neki meg be kellett mennie oda, hogy elhelyezze a robbanótölteteket...

Visszagyűrte emelkedő gyomrát. A fénysugár most egy lépcsőkorlátra vetült; széles lépcső vezetett az emeletre.

– Kirámolunk innét minden mozdíthatót, ha lesz elég időnk – mondta Lamar. A visszhang alaposan megijesztette Randyt és a többieket. Jöttek utána, erre számított is; a munkások szerettek neki dolgozni, és hallgattak is a szavára. Nem hagyták, hogy egyedül menjen be a házba. Lamar elmosolyodott, amikor meglátta a keményfa padlót és a tikfából készült díszes szegélylécet. A szemközti falon a kandallót faragott mahagónipárkány keretezte. A kandalló maga akkora volt, hogy egy felnőtt fölegyenesedve is elfért volna benne. Hátsó lapja kovácsoltvasból készült. „Nem is ház ez, hanem palota” – gondolta Lamar. Egyedül ez a szoba is hatalmas pénzt ígért, és hátravolt még vagy tizennyolc másik,

Jim Driffsre villantotta a lámpát. aki behúzta a nyakát, mintha megütötték volna.

– Valamelyiktek nyisson ablakot, hadd jöjjön be egy kis fény és friss levegő! Az majd elűzi a kísérteteket! – Rögtön megbánta, hogy ez kicsúszott a száján... megvetően hangzott. Aztán magára lett mérges, hogy mit finomkodik, mert az emberek továbbra is csak tessék-lássék mozogtak. A zseblámpák vastagon lengő pókhálókat világítottak meg. Pátyolgassa az összes melóst a munka befejeztéig?!

Randyre és George-ra bökött a lámpával.

– Ti ketten gyertek velem! Gyorsan átnézzük az egész terepet!

Balra óriási, keresztgerendás boltív nyílt az ebédlőbe. A sötét falak nem verték vissza a fényt. A mennyezetről – micsoda anakronizmus! – egy 1920-as évekbeli falapátos ventillátor lógott. Nyilván elkerülte a szállítók figyelmét annak idején. Lamar lába alatt valami ropogott; a lámpa fénye levedlett csörgőkígyóbőrre esett.

– Nézz a lábad elé! – szólt, s hallotta, hogy Randy levegő után kap.

Folytatták a kutatást konyhában melyet utólag toldottak az épülethez, nyilván az ültetvényes korszak nyári konyhája helyett. A konyha végében egy üvegezett ajtó engedte be gyéren a fényt. A dupla mosogató alól egy döglött patkány árasztotta a rothadás orrfacsaró bűzét. Lamar a kamrabenyíló melletti ajtóhoz lépett. Keze már-már lenyomta a kilincset, amikor Randy hirtelen rászólt.

– Ne nyisd ki!

Lamar megállt, keze a kilincsen.

– Aztán miért ne?

Randy még a zseblámpa ragyogó fényénél is holtsápadt volt.

– Az ott biztos a...

– …a pince – fejezte be George. – Meg egy csomó patkány, semmi más.

Lamar dühösen bámult mindkettőre.

– Na, most aztán elegem van az egész bandából! – fortyant fel. – Mit vagytok úgy berezelve egy régi háztól, mi? Meg kell nézni a pincét is az összes többivel együtt! – Saját magának is feltűnt emelt hangja. Ő is ideges volt, s ez nyugtalanította és dühítette. „Nincs itt semmi félelmetes – gondolta – a patkányokon kívül...”

Elengedte a kilincset.

– Rendben van. Mit számít, milyen sorrendben nézzük végig a szobákat! Randy, gyere, kipróbáljuk ezt a lépcsőt! – ezzel egy félig nyitott ajtóra mutatott, amögött is lépcsősor vezetett fölfelé. – George, menj ki, szedd össze a bontókat, kezdjék megjelölni a gerendákat!

– Már itt se vagyok! – George rögvest sarkon fordult kifelé indult a konyhából. – Aztán óvatosan odafönn! – szólt hátra a válla fölött, és távozott.

A keskeny, meredek lépcsőt valószínűleg a rabszolgák használták. Poros volt, és szűk; egyszerre egy patkány iszkolt el mellettük; hátrahőköltek az ijedségtől. Tágas emeleti folyosóra lyukadtak ki, melynek egyik oldalán ablakok néztek a valahai gyümölcsösre. A másik oldalról négy hálószoba nyílt, Lamar bekukkantott az elsőbe, de meglepetten torpant meg.

– Mi az? – kérdezte Randy a lépcsőről.

– Hideg – felelte Lamar. Továbbment karját lengette, mintha el akarna hessegetni valamit a levegőből. Pár lépés után eloszlott a hűvös, újból a párás nyári hőség fojtogatta. Elment a folyosó túlsó végéig, de nem változott a hőmérséklet. Visszafele jövet Randyre pillantott, aki még mindig a lépcsőn álldogált, és tágra nyílt szemmel bámult rá.

– Na, gyere már! – szólt rá Lamar. – Most meg attól félsz, megfázol?

Randy kilépett a folyosóra, aztán újfent megtorpant. Szeme még tágabbra nyílt, összefont karjaival melengette magát.

– Annyira azért nincs ám hideg! – jegyezte meg Lamar türelmetlenül.

– De igen!

Hangosan vacogott a foga. Lamar visszalépett a hűvös területre neki azonban közel sem tűnt annyira hidegnek. Maga felé húzta Randyt.

– Látod? Nem kell semmitől se félni. Csak egy kis huzat. Errébb meg olyan meleg van, mint egy kemencében, nem igaz?

A fiú hátranézett.

– Akármi legyek... – nem fejezte be a mondatot. – Ez egy valódi hideg pont!

– Na, ne mondd! Én is éreztem!

– De ez egy klasszikus okkult jelenség! – Randy a bűvös felé nyújtotta kezét, de aztán visszahúzta. – Olvastam róla... kísértetjárta házakban gyakran előfordul.

Lamar sóhajtott.

– Egyetemista létedre csak nem hiszel a szellemekben? – Csalódott; ha másért nem, legalább a műveltségéért tisztelte Randyt.

– Nem mondtam, hogy hiszek a szellemekben… mármint ha halottak lelkét érted ezalatt. Evvel a házzal viszont valami nincs rendjén, Lamar bácsi. Ebben még sok egyetemista meg diplomás egyetértene velem! Az egyetemen sok tudóssal beszéltem, akik szerint a világ dolgai mögött éppúgy állhatnak szellemek, mint bármi más. – Randy körülnézett, és megborzongott, pedig már nem is állt a hideg ponton

– Mi?! A tudósok hisznek a kísértetekben?

– Főleg a fizikusok – mondta Randy. – És meg lennél lepve, mi mindenben hisznek még. Lamar bácsi, menjünk már le! Muszáj a Greymare-ház többi helyiségét is átvizsgálnunk?

– Ha valamibe egyszer belevágtál – mondta elszántan Lamar –. azt végig kell csinálnod, még ha más nem is tud róla, csak te magad! Na, gyere szépen! – Elindult a folyosón, s legnagyobb megelégedésére hallotta, hogy Randy nagy levegőt vesz, és követi.

Belépett az első hálószobába. A folyosó ablakaiból szüremlett be némi világosság; bútor itt sem volt, de Lamar jólesően szemlélte a díszes lambériát és a finom parkettet. A második hálószobában mintás, de már erősen hámló tapéta fedte a falat. Lamar futólag az ajtó mögé kukkantott, majdhogynem elkerülte figyelmét a tükör. Behajtotta az ajtót, úgy csodálta a váratlan leletet. Földig érő, egész alakos tükör volt, az üvegen maratott virágminta, a sárgaréz kereten levéldíszes ötvösmunka és kétoldalt gyertyatartók. Micsoda remekmű, és most már az övé! Lamar a homályban tükörképére pillantott: alacsony, erőteljes férfi, őszülő haja kissé borzas, szeme sarkában ráncok, orrán apró, megpattant hajszálerek. Az öve fölött domborodó pocakot leszámítva igazán jó formában van!

Gondterhelt képet vágott, és közelebb hajolt a tükörhöz. Valami furcsát vélt volna fölfedezni a szobában? Talán csak a fény hiánya teszi... Mindenesetre a tükörből másképp festett a szoba. Lamar hunyorgott. Sem a szobában, sem a tükörképében nem látott semmi különöset... mégis mintha...

A fal, hát persze! A tapéta itt nem fakult ki, és ebben a sarokban nem is hámlott; pókháló sem csüngött a mennyezetről. Csak a sötét? Nem lehet, hiszen az ajtóból jövő fénynél tisztán kivehető volt a minta.

A tükör árnyékában valami megmozdult.

Lamar megpördült a sarkán, s e pillanatban hallotta meg a sikoltást... Fölemelte a zseblámpát, mint egy pisztolyt, de az csak pókhálókat világított meg, majd fölrántotta az ajtót, és kirohant a folyosóra. Randy éppen akkor támolygott ki az utolsó hálószoba ajtaján. Mészfehér volt az arca, egyik karját védekezőn maga elé nyújtotta. Beleütközött Lamarba, aki a vállánál fogva erősen megrázta. Neki is majdnem kiugrott a szíve a rémülettől.

– Mi van?! – kérdezte. – Mi történt?!

– Az ágy… vér... vér…

Lamar elengedte, és az utolsó hálószoba felé indult.

Meglehetős erőfeszítésébe került benyitni oda. Randy folytonos locsogása a Greymare-ház kísérteteiről, lassan rá is kezdett hatni. Meg mert volna esküdni például, hogy a tükörből valami sötét és félelmetes dolgot látott közeledni…

Nagy lélegzetet vett, és belépett a szobába

Üres volt, csak egy hatalmas, dupla rézágy terpeszkedett benne. Már évek óta itt állhatott; még mindig tarka ágytakaró borította, mely mostanra kifakult és poros lett. Máskülönben semmi érdekeset nem lehetett felfedezni rajta azon kívül, hogy nem értette, mit keres itt. A tükörről még csak megfeledkeztek a szállítók, de egy ilyen óriási bútordarabról?

Lamar nem próbálkozott további magyarázattal. Az ágy itt volt, övé lett. Körbesétálta, és megbámulta a rézkeretet. Vérnek nyomát sem látta se a takarón se a padlón. Nyikordult mögötte a padlódeszka. Villámgyorsan megfordult; Randy állt mögötte, és az ágyra meredt.

– Szóval? – kérdezte Lamar csendesen.

– Én... nem is tudom... – nyögte a fiú. Aztán folytatni próbálta: – A padló csurom vér volt... és vérben ázott az ágy is. Annyi vér nem is létezik... Csak úgy csöpögött a takaróból...

– Én nem látok semmiféle vért.

– Most már… én sem…

Lamar undorral elfordult. „Ez már több a soknál” – gondolta. Ő türelmes akart lenni, de isten bizony, ez már több a soknál! Ujjával megfenyegette öccsét.

– Ha még egy szót hallok arról, hogy itt kísértetek járnak…

A főlépcsőről lábdobogás hallatszott.

Lamar akarata ellenére összerezzent, Randy is levegő után kapott, és megfordult. George Colby lépett a szobába. Lihegett, és láthatólag ő is meg volt rémülve.

– Azt hittem, valaki segítségért kiabál – mondta.

Randy nem moccant.

– Szó sincs róla – felelte Lamar, és látta, hogy az öccse mennyire megkönnyebbül. – Csak egy sarokvas nyikorgott. Lent mi van?

George zavarba jött.

– Háát, elég lassan mén. Mindenféle történik.

– Nocsak. Mi?

– Hát egy ablakszárny fejbe verte Frank Scullyt. Aztán Pettus megégette a kezét.

– Hát az meg hogy lehet?

George megborzongott.

– Bebújt a kandallóba, megnézni a hátlap illesztését, és amikor hozzáért, ordítani kezdett, hogy meg égette a kezét, és kiugrott.

– Képtelenség – mondta Lamar.

George a vállát vonogatta.

Lamar az öccsére nézett. A fiú arca kifejezéstelen volt.

– Randy, te menj le, nézd meg, tudsz-e ott segíteni! George meg én majd folytatjuk idefönt.

Ismét látta rajta a megkönnyebbülést, George pillantásában meg a rosszallást. Randy már ott sem volt. Lefelé dobogó léptei a sűrű, párás levegőben lassan haltak el.

– Elegem van a dajkálásból – mondta Lamar. – Mást se hallok, mint kísértetek, szellemek! Meg képzelődik nekem! Rólad legalább tudom, hogy nem esel pánikba, még ha az idegeidre megy is a ház! – George összeszorította a fogát, s Lamar tudta, hogy most már nem futamodik meg.

Az emelet hátralévő részét már minden bonyodalom nélkül járták végig. Inkább csak átfutották a szobákat alig szóltak valamit, Lamar pedig magában beismerte, hogy őt is kezdi nyugtalanítani a Greymare-ház. Persze vigyázott, hogy George ebből ne vegyen észre semmit. George végül nem állta meg, és megszólalt:

– Azér csodállak, te Lamar. Bevallom, énnekem bizony teli van a nadrágom ettől a háztól. De neked, látom, semmi bajod.

– Nem nagyon szoktam én fantáziálni – felelte Lamar. – Kölyökkoromban se féltem soha a sötéttől, meg azt se értettem, a többi gyerek mitől van úgy oda. A nagyapám mesélt nekünk folyton kísértethistóriákat, a testvéreimnek meg fölállt a hátán a szőr. – Elhallgatott. – Én meg hülyeségnek tartottam az egészet. Ezen a büdös világon annyi minden bánthatja az embert, minek még ahhoz hozzákölteni?

– Ismertem egyszer egy ilyen fickót – mondta George. – Az szembe köpte vóna magát az ördögöt is mindenszentekkor. Olyan vőt, mint azok, akik semmit se konyítanak a zenéhez, na, hogy is hívják?

– Botfülű?

– Az, az. Csak épp annak a túlvilági dolgokhoz vót botfüle.

– Hát nekem is az van. – Lamar, amint ezt kimondta, megbánta. Érezte, hogy nem teljesen igaz. Életében először volt nyugtalan, anélkül, hogy tudta volna az okát. Idegesítette a régi ház csikorgása-nyikorgása, minden hangra összerezzent. Tulajdonképpen örült, hogy George ott van vele, bár ezt a világért se vallotta volna be.

– No, mán csak a padlás van hátra – mondta George. Lamar bólintott. Egy pillanatig el is hitte, aztán rájött, hogy George téved. Hátravolt még a pince is.

Összeszorult a gyomra a gondolattól. „Csak a patkányok miatt – győzködte magát –‚ csakis a patkányok miatt...”

Széles, zömök ajtó vezetett a padlásra, kicsit lejtett a lépcsőhöz képest. Nekifeszültek a vállukkal, kettejük ereje alig tudott vele megbirkózni.

Lamarnak egyre az járt a fejében, amit Randy mondott. Mostanában a tudósok is hinnének a szellemekben...? Ez zavarba ejtette, ugyanis a természetfeletti dolgokkal szemben a tudományt kénytelen-kelletlen tisztelte… végül is a tudósoknak köszönhető, hogy az ember járt a Holdon... ezt mégse tagadhatja senki, legfeljebb az öreg Abe Jeffries, aki még mindig kötötte az ebet a karóhoz, hogy átverés az egész... Persze, tegyük a kezünket a szívünkre, melyik hihetetlenebb: ember a Holdon vagy néhány kósza kísértet a Greymare-házban…?

A padláson nem volt teljesen sötét; némi fény és levegő keresztülhatolt a lyukacsos ereszcsatornán és a spalettákon. A süllyesztett ajtónyílástól L alakban nyílt a félhomályos padlásszoba. Lamar végigpásztázta a hosszabbik falat a zseblámpával. Csak port, pókhálót, néhány papírfecnit és rongydarabot látott. A tetőlétra közelében lódarázsfészek lógott. Lamar a patkányok surrogó neszezését hallgatta; mintha valaki kuncogott volna.

Ekkor szólalt meg George erőltetett nyugodt hangon:

– Lamar, itten nemcsak Randy képzelődik...

Lamar megfordult, és ránézett, George merően bámulta az egyik tetőgerendát a sarokban. Nem mozdult, csak a keze remegett.

Lamar nem látott semmit.

– Mi az, George?

– Azt akarod mondani, hogy te nem látod?

– A világon semmit. – Ez igaz volt. Csak érzett valamit, mintha eddig belülről mardosó nyugtalansága kiszivárgott volna a testéből, és megmérgezte volna körülöttük a levegőt. Fulladás környékezte, keze önkéntelenül ökölbe szorult, lélegzése felgyorsult. Egyre szaporábban sürögtek-forogtak a patkányok, s a nyomasztó hang mindinkább száraz, suttogó, gonosz gúnykacajra emlékeztette.

– Mondd el, mit látsz, George!

– Egy halottat. Ottan lóg egy kenderkötélről a gerendán, egy déli katona holtteste mintha csak tegnap akasztották volna föl. Alatta meg egy északi katona fekszik a saját vérébe. Isten az atyám, olyan tisztán látom akár téged.

Lamar előrement néhány lépést, és megállt a gerenda alatt. Olyan gyorsan vert a szíve, hogy majdnem beleszédült, de eltökélte, hogy nem mutatja a félelmét.

– Itt? – kérdezte, és fölfelé irányította a lámpa fényét a gerendára, de semmi mást nem látott, mint a szálkás fát.

– Pont... pont mellettük állsz, Lamar. A jenki vérében taposol... az istenért, ne menj közelebb... még megmozdul valamelyik!

Lamar még mindig nem látott semmit, de érezni határozottan érezte. Szíve dübörgött, mint a légkalapács, karja lúdbőrzött. A levegő vibrált az elektromosságtól. Lassúbb légvételekre kényszerítette magát.

Óvatosan megközelítette a padlásszoba túlsó csücskét, melyet az ajtóból nem lehetett látni. Meg akarta tudni, mi rejtőzik benne.

Úgy érezte, pókhálóból épült falat tör át, anyagtalant, egyszersmind ledönthetetlent. Az elektromosság eltűnt a levegőből. George ámulva és megkönnyebbülve szólalt meg mögötte:

– Né, eltűntek! Akár a szappanbuborék!

Lamar a falnak támaszkodott. Elgyengítette a feszültség oldódása.

– Na, gyerünk! – mondta. – Nézzük csak, mi rejtőzik itten.

George engedelmesen megindult és benézett a sarokba. Most is nyugodtnak látszott, csak a mozdulatai váltak szögletessé és a homlokán csillogott barna izzadságréteg.

Alacsony szekreter állt előttük.

– Gondolod, hogy ezt eldugták ide? – suttogta George.

– Nem tudom, mit gondoljak – felelte Lamar. – Csak azt tudom, hogy már eddig annyi kincset találtam ebben a házban, mint az Ali Baba barlangjában. – Megvizsgálta a szekreter zárját. Nem tudta kinyitni, és nem is állt szándékában kifeszíteni.

– Majd később megtaláljuk a módját – mondta.

– Vigyük le innét.

Nem volt nehéz. Levitték az emeleti folyosóig. Lamar zsebkendővel törölgette az arcát.

– Na. Itthagyjuk, majd a fiúk továbbcipelik. Menjünk le, még egy csomó dolgunk van.

Minden akaraterejére szüksége volt, hogy lassan ballagjon le a széles, kanyargós lépcsőn.

Kint gyülekeztek az emberek. Lamarnak feltűnt, milyen csendesek. Sok mindent találtak, ezeket a ház előtt, az elvadult füvön kupacba gyűjtötték. Lamar elégedetlen szemlélte a füles karosszéket, régi mosogatót, a kecskelábú asztalt és a többi ócskaságot. Ismert régiségkereskedőket, akik egy kalap pénzt fizetnek az effajta kincsekért. A szabadban, a napsütésben ismét megállapította, micsoda ostobaság volt hallgatnia a többiek félelmeire. Scully fején az a púp nagyon kellemetlen, kínos baleset, de aligha a szellemek műve. Az ablakok ellensúlykötelei nyilván elvástak, és elszakadtak. Pettus égési sérülését kicsivel nehezebb megmagyarázni, de biztos annak is megvan a maga oka. Mondjuk vöröshangyák…

– Na, emberek, ne pocsékoljuk az időt! – mondta. – Hozzáfogunk! Először a padlást szedjük szét!

Hirtelen elhallgatott, mert újból eszébe jutott a pince. Se ő, se más nem ment le körülnézni. „Hagyjuk ezt most” – gondolta. A bontás úgyis a tetőn kezdődik, még hetekbe kerül, mire a pincét veszik sorra. „Hagyjuk… vagy majd leküldök valakit…” Az emberei arcából ítélve semelyik se vállalkozott volna rá. Különben is, hogyan kérhetné meg bármelyiket, ha maga se menne le?

Eszébe jutott, mit mondott Randynek: „Ha egyszer belevágtál valamibe, végig kell csinálnod, még ha senki más nem is tud róla, csak te magad.”

„Micsoda marhaság – korholta magát. – Hiszen csak egy pince! Nyilván az égvilágon semmi nincs ott, legfeljebb, mondjuk, pár ócska láda vagy régi bútorok… És patkányok.”

Ettől a gondolattól borsódzni kezdett a háta. Hangja azonban nyugodt maradt.

– Kezdjétek szétkapni a padlást addig én megvizsgálom a pincét! – Visszafordult a házhoz. Jókedvre derítette a munkások döbbent és ijedt képe; bejelentésévei sikerült általános megrökönyödést keltenie.

A tornác felé indult.

– Lamar bácsi! – szólt utána Randy, de benne szakadt a szó.

Lamar ránézett.

– George majd megmondja, mit kell csinálnod; fiam – George-ra pillantott, aki szintén hitetlenül és aggodalmasan bámult rá. – Rögtön jövök – mondta olyan vidáman, ahogy csak tudta. Újra belépett a házba. A konyha felé menet saját lépteinek visszhangját hallgatta.

Kinyitotta a pinceajtót, majd ösztönösen hátrálni kezdett a sűrű, áthatolhatatlan sötéttől, mely mint egy függöny lógott az ajtó mögött. Nedves föld, penész és patkányürülék szaga csapta meg. Maga elé tartva a zseblámpát lefelé indult a lépcsőn. A fénysugár, amely fönt bőségesen elég volt, szinte elenyészett a fullasztó pincesötétben.

„Nincs itt semmi félnivaló! – biztatta magát. – Jó, jó, lehet, hogy valami tényleg nem stimmel a Greymare-házzal... talán tényleg kísértetek lakják...” Azért, mert ő még egyetlen kísértetet nem látott, nem biztos, hogy nem is léteznek... Persze valahol azt is hallotta, hogy a kísértetek soha nem bántják az élő embereket… csak megjelennek, és riogatják őket... ez a legtöbb, amire képesek. Vele meg talán még ezt se tehetik, ő még azt se látta, amit Randy meg George...

Az utolsó lépcsőfok kilazult, Lamar megcsúszott, és majdnem a síkos kőpadlóra esett. Fél kézzel valami kapaszkodó után hadonászott, feje fölött nagy, ragacsos pókhálóba akadt. Behúzta a nyakát, bizsergett a tarkója. attól félt, hogy valami undorító dolog esik a nyakába. Nagy kísértést érzett, hogy hanyatt-homlok fölrohanjon a lépcsőn. „Nyugalom!” – intette magát szemrehányóan. A zseblámpával csak azért is belelőtt a sötétségbe. Soha életében nem félt a sötéttől, de ez most valahogy más volt... ez kézzelfoghatóan rátelepedett, rátekeredett, fojtogatta.

A fénysugár körbepásztázta a pincét.

Óriási volt, sokkal nagyobb, mint gondolta. Hallotta a lámpafény elől menekülő patkányok kaparászását, és látta szemük zöldes villanását. Szaguk a bomlás és nedvesség bűzével keveredve émelyítette. A pincében még annyira sem volt hideg, mint a tornácon; Lamar furcsán, langyosan párás melegnek találta.

Kartondobozok szétrágott maradványait látta itt-ott, patkányfogak és patkánykarmok tépte újságpapírcafatokat, ezekbe raktak fészket a rágcsálók. Patkányfészkek körös-körül mindenütt. Valahogy sosem sikerült egy pillanatnál tovább a fénysugárral követnie egyetlen patkányt sem. Azt azonban látta, milyen hatalmasak.

Lamar a pince közepére ment, s lépcső alá világított. Ott sem talált mást, csak pókhálót. A gerendáról hatalmas fekete özvegy lógott kifeszített hálójában; a hirtelen fénytől megmerevedett. Lamar sietve kihátrált a gerenda alól, még mindig behúzva nyakát, pedig a pók magasan a feje fölött függött. Megfordult, tovább nézelődött; a patkányok ismét szétszaladtak és vackaikba bújtak a fénysugár elől. „Jóságos isten – gondolta Lamar – olyan a karmaik kopogása, mint valami gonosz, száraz vihogás!”

Visszaindult a lépcső felé. Semmi érdemlegeset nem talált a pincében, de bármennyire is maga mögött akarta tudni, még habozott. Valami megragadta a ügyelmét a padlón…

Oda irányította a zseblámpa fényét. Négyszögletes, régi, penészes csapóajtót pillantott meg, egyik oldalán fogantyúval. A Greymare-háznak tehát dupla pincéje van…

Lamar csak állt, és nézte. Lélegzetét visszafojtva egyre az zakatolt az agyában: „Föl kell derítenem!“

Megrázta a fejét; egész teste lúdbőrzött. „Nyugodtan mondhatom, hogy nem vettem észre!” – mondta magának. Távozás helyett azonban egyre közelebb és közelebb ment a csapóajtóhoz. Zsibbadt lábai alig engedelmeskedtek. Már ott állt a csapóajtó fölött, nézte, hogy milyen különösen csillog a korhadt fa a lámpafényben.

Hirtelen észrevette, hogy a patkányok elcsöndesedtek. Várakoznának? Egy se moccant, Lamar mégis hallotta azt a papírszáraz, gonosz egyre közeledő vihogást...

A csapóajtó megmozdult.

Lamar iszonyodva felsikoltott; a pincét egyszerre elözönlötték a patkányok. Kiáltásától megriadva csapatokban áramlottak föl a mélyből. Lamar a lépcső felé rohant; lábával kétségbeesetten próbálta félrerúgni-taposni a patkányokat. A kilazult lépcsőfokban megbotlott, elesett, és kezéből kihullott a zseblámpa. Teljes sötétség szakadt rá, majdnem megfojtotta. Négykézláb kapaszkodott fel a lépcsőn, köröskörül hemzsegtek a patkányok a testét is ellepték, visításuktól kis híján megsüketült. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült fölmásznia, tenyere és térde tele lett szálkával, aztán végre-valahára a konyha kőpadlóján találta magát, és berúgta a pinceajtót.

Zihálva, reszketve feküdt egy percig, majd nagy nehezen fölállt, s a tálalónak támaszkodva várta, hogy lihegése csillapodjék, aztán felrántotta a hátsó ajtót, és kimenekült a forró délutáni napsütésbe.

Rozsdásodó, nyelvtelen harang alatt állt, amely egykor a rabszolgákat szólította haza a mezőről. Nézte a házat; hátulról nem kevésbé fenséges és erős volt. Egyre csak nézte, tekintete fölsiklott a padlásszoba ablakáig. A tető alól távoli hangokat hallott; az emberek a faburkolatot hántották le a falakról.

Életében először rémítette meg a saját képzelete. Mert más nem lehetett. Lehetetlen, hogy bármiféle élőlény lakozzék ott a pince alatt!

Mindazonáltal megfogadta, hogy a pince tájékára se megy, amíg fölüle le nem bontották a házat, és végre nap sütheti az összes penészes mocskot odalenn.

Nézte a házat, s a kezdeti csodálat és sajnálkozás elmúlt belőle, s valami elszántsággá alakult.

– Lebontalak, ha addig élek is! – mondta a Greymare-háznak.

A bontóbrigád a padláson és az emeleten dolgozott. A tikkasztó levegő megtelt a kihúzott szögek nyomán nyikorgó deszkák, és a vakolatot hasogató vésők lármájával. A nagy mennyiségű értékes bontási anyag láttán Lamar elégedetten számolni kezdett. Egyedül a fát tekintve is valóságos kincsesbánya ez a Greymare! Micsoda árat kérhet majd a faragott diófa ablakkeretekért és tokokért, a vörösfenyő mennyezetgerendákért, gyámfákért, nem beszélve a mahagónikorlátokról...! „Az összes pénzt ki kell venni ebből a melóból – gondolta eltökélten –‚ máskülönben a Warren Bontótársaság megnézheti magát! Ennek a boltnak muszáj beütnie!

De nem ütött be.

Az első teendő a tető meglazítása volt. Csak ezután kellett a tetőszerkezetről leválasztani és daruval leemelni. Alice a nyitott darufülkében ült elnyűtt zöld bőrszékén, nevetős vonásait szemellenzős sisak védte. Rutinos, könnyed mozdulatokkal kezelte az emelő- és a lengőkart. Óvatosan emelte a magasba a nehéz golyót, és a kötél végén lógó kampót. A keltő pillanatban a tetőn dolgozó munkások a kampóhoz erősítették a tetőgerendák köré csavart köteleket. Lamar a dízelmotor nehézkes pöfögését hallgatta. A tető lassan fölemelkedett, lebegett egy másodpercig, majd a daru fordulásával fokozatosan eltávolodott az oromgerendáktól. Lamar szeretettel nézte Alice-t. Gyakran mondogatta, hogy az asszony ki tudna emelni a daruval egy pólyást a babakocsiból, anélkül, hogy az fölébredne. Ezért döbbent meg annyira, amikor látta, hogy a darukar váratlanul megrándul, a himbálódzó tető leszakad a kötelekről, és a földre zuhan. Óriási tető volt, egy ember könnyedén elfért alatta állva, csúcsán acél szélkakas. A lenti munkások a teherautón, akik arra vártak, hogy a köteleket megragadva a tetőt fűrészbakokra helyezzék, a hitetlenségtől szinte megdermedtek, majd sorra leugráltak az autóról. A tető a platóra zuhant, és összemorzsolt egy asztalt és néhány széket, melyeket már korábban fölraktak.

Lamar és a többi munkás odarohant. A tető és a bútorok legnagyobb része szilánkokra zúzódott, de szerencsére senki nem sérült meg. Valaki megérintette Lamar vállát; hátrafordult; Alice nézett rá, szögletes arcán elképedés, rémület ült.

– Lamar, én esküszöm, nem tudom, hogyan történt!

– Nincs semmi baj – válaszolta Lamar. Az asszony a könnyeit nyeldeste, főnöke vigasztalóan simogatta a vállát. – Nincs semmi baj – nyugtatgatta. – Kilenc év alatt egyetlen balesetet sem okoztál... még mindig te vagy a legjobb. – Alice sápadtan, de hálásan nézett rá. Lamar a teherautóhoz ment, hogy felmérje a kárt. George Colby a közelben állt és nézelődött; arca nem árult el semmit, Lamart mégis elöntötte az epe. – Mit bámulsz itt, George?! Nem vesztegettünk el mán épp elég pénzt meg időt amúgy is? Gyerünk, folytassuk a melót!

George nem válaszolt, csak bólintott, és gyorsan a ház felé indult. Lamarnak nem kerülte el a figyelmét, hogy a küszöb előtt egy pillanatra lelassít.

Elfordult a többiektől, akik meglepetten hallgatták kitörését. Tudta, szokatlan tőle az ilyesmi. De az istenért, ha Alice okozhat balesetet, akkor talán ő is dühönghet egy kicsit!

A házra nézett, és félhangosan elkáromkodta magát.

Folytatódott a munka. Potyogtak a zsindelyek, mint a piszkos, barna falevelek. Szétfeszítették a szoros csapolásokat, eresztékeket, leszedték az oromgerendát. Mire a hosszú, nyári alkonyat után leszállt az est; óriási lyuk tátongott a tetőszerkezetben, s csupaszon állt a padlás is. A lódarázsfészekből kirepült egy darázs, és megcsípte az egyik munkást, egy másik elvágta a kezét egy fém szellőzőnyílás peremén, ilyen kisebb sérülések azonban minden munkánál előfordultak. A világon semmi nem utalt arra, hogy bármi rendkívüli lenne a házban; Lamar folyton ezt hangoztatta, hogy megnyugtassa az embereket. Mégis, amikor a nap a fák mögé bukott, és sötét, pengeéles árnyak népesítették be a helyszínt, a munkások hanyatt-homlok igyekeztek kifelé a Greymare-házból. Csendben, gondolataikba mélyedve gyülekeztek a teherautók körül. Néhányan ugyan kijelentették, hogy semmi bajuk a házzal, de ezt a véleményüket nem nagyon merték a közhangulattal szembeállítani.

Lamar sem igen tudta fölvidítani az embereit. Életében először érezte, hogy nem tud a munkásai nyelvén szólni. „Ennyi ostobaságot! – dühöngött magában. – És ami a legrosszabb, engem is megfertőztek vele!” Elvörösödött szégyenében, ha a pincebeli élményre gondolt, bár szerencsére senki más nem tudott róla. Nincs abban a pincében semmi különös! Ez a ház is csak egy a sok bontásra váró épület közül.

Amikor azonban a teherautó elindult, még visszanézett a vöröses homályban feketén kirajzolódó épületre, megborzongott. „Ha létezik egyáltalán kísértet-ház – gondolta –‚ a Greymare-ház az!”

Másnap reggel korán érkeztek, és folytatták a munkát. Targoncákkal hordták a fát és a hulladékot a dömperekre, csavarkulcsokkal meglazították a reteszeket, lakatpántokat, és kihúzták helyükről a csavarokat, zsanértengelyeket. A legtöbben a főépületben dolgoztak, de Lamar meghagyta Bill Antoine-nak, hogy buldózerral menjen rá a facsemetékkel és bozóttal benőtt dombocskákra, ahol valaha a rabszolgakunyhók álltak.

A sárga földgyalu a régi épületmaradványok felé gurult, lánctalpa legázolta az elvadult begóniát és júdásfákat. Egyenletesen dübörgött a motor, a függőlegesen kipufogó kis kék füstfelhőket eregetett. Antoine leengedte a markolólapátot, a széles fémlap belemart a korhadt, szürkés fába, előretolta, aztán a vöröses földbe morzsolta, akár egy hatalmas fűnyíró a hangyabolyt. Lamar orrát megcsapta a letiport növények édeskés párájával keveredő benzinszag. Diadalittas elégedettség töltötte el az első épület összedőlte láttán. „Látod ezt, te ház? Látod? Te leszel a következő!” – gondolta. Magában nevetett ezen a gyerekségen, de ez mit sem csökkentette jó érzését.

A buldózer beleharapott a következő épületbe. Az eresz maradványai alatt madárfészkek bújhattak meg, mert napraforgómadarak sárga felhője rebbent a levegőbe. Lamar a ház felé indult, egy kis hűvösre vágyott. Amikor megpillantotta Randyt, aki Jim Driffsszel együtt az egyik dömper mellett állt, megtorpant. Néhány munkás vette körül a út, és egyetértő bólogatással hallgatták.

Lamar e percben döntötte el, hogy rokonság ide, rokonság oda, kirúgja. Minek húzzák tovább ezt a lehetetlen helyzetet? A fiú nyilvánvalóan nem veszi komolyan a munkát! Menjen csak vissza az egyetemre, a dilis professzorjai közé.

Még három lépést sem tett, amikor háta mögül ordítást hallott, közvetlenül azután, hogy a dózer újabb romot söpört el. Rémülten fordult meg, látta, hogy Antoine leugrik a dózerról, letépi a sisakját, és iszonyodva bámul valamit az épület helyén.

A párás melegben lihegve rohant oda hozzá. Fölnyúlt a munkagép nyitott fülkéjébe, és elzárta a motort. A hirtelen beálló, hangos, lüktető csendben hallotta Antoine reszelős lélegzetét, mely szinte zokogásnak is beillett. A ú tenyerébe rejtette arcát, és nem mozdult.

– Mi történt, Bill?! – kérdezte Lamar. – Az istenért, mi van?!

Antoine homlokába vájta karmait, hogy kiserkedt a vére; hangja fojtottan jött a tenyere mögül. Egész testében remegett.

– Én... én nem tudtam, hogy van itt valaki, Lamar... isten bizony, én nem... istenem! Borzasztó. Rettenetes... szegény kislány…

Lamar a szétroncsolt, nedvedző fák és kúszónövények kusza gomolyagára nézett. Nyomát sem látta emberi testnek a romok között. Kettejük közé árnyék vetült; felnézett, George-ot látta maga előtt. Hirtelen eszébe jutott mi történt a padláson. A markolólapát elé mutatott a földre.

– Látsz valamit? – kérdezte, és rettegve várta a választ.

George a fejét rázta

Lamar megkönnyebbülten sóhajtott

– Minden rendben Bill. – Óvatosan megpróbálta lefejteni a fiú kezét az arcáról.

– Ne! Ne csinálja! Nem akarom látni!

– Nincs is itten semmi látnivaló! Na!

Antoine keze lassan lecsúszott az arcáról. Tágra nyitott szemét, a homlokán szétfolyt a vér a ráncokba.

– 0, hála istennek!

– Mondd csak el, mit láttál!

– Egy néger kislányt... még egész kisgyerekforma vót... – Megrázkódott. – A markoló majdnem félbevágta a fejét a szeme meg még nyitva... – Ismét eltakarta a szemét.

Lamar újból a lerombolt kunyhó maradványaira nézett. Aztán George-hoz fordult.

– Vigyázzatok rá egy kicsit! – Ezzel távozott. A köréjük gyűlt munkások utat nyitottak neki. – Folytassátok a munkát! – szólt halkan. Az emberek lassan, vonakodva visszatértek a helyükre.

A nap hátralévő részében most is apróbb balesetek keserítették meg az életüket, Az egyik rakodó nagy kupac faburkolatot cipelt, amikor a hátsó ajtó előtt megbotlott egy lábtörlőben, s az eséstől csúnyán felhasította a lábát. A munkagépek motorja köhögött, hol az egyik, hol a másik fulladt le minden ok nélkül. Egy bontót megharapott egy patkány, azonnal a Blessed Shoals-i kórházba kellett vinni.

Lamar továbbra is azt mondogatta magának, hogy ilyesfajta nehézségek minden munkánál adódnak. Bizonyos dolgokra azonban nem tudott magyarázatot adni. Miért képzelődnek egyre-másra az emberei? Miért olyan feszült a légkör? Nem értette. Ha egy munkás lefeszítette a faburkolat egy darabját a falról, egyetlen mozdulat után elöntötte a hideg veríték, s idegesen hátranézett. Már minden lehetséges helyre lámpákat lógattak, hogy elűzzék a sötétet, és hallgatólagos egyezmény alapján senki nem tette be a lábát egy helyiségbe se egyedül.

Hazafelé a keskeny, kanyargós úton Lamar a reflektorok nyomán kirajzolódó fekete-fehér mintákat nézegette. „Még csak a második nap – gondolta –‚ és máris le vagyunk maradva!“

Persze nemcsak egyféleképpen lehet házat bontani. Emlékezett a bérháztömbre, a földön nyüzsgő patkányseregre, amelyen át kellett gázolnia, hogy a dinamitot elhelyezze. Kinézett az oldalsó ablakon a sötétbe. Távol a mocsárban lidércfényt vélt fölvillanni. Megborzongott.

A következő napon a helybéli rakodók nagy része nem jelent meg.

– Na és, mit tehetünk? – mondta George. – A környékről erre a melóra nem fogsz találni embert.

– Akkor is muszáj csinálni! – felelte Lamar. Megdöbbentette, hogy csak úgy faképnél hagyták. De folytatniuk kellett a munkát, hiszen a vállalat jövője függött attól, befejezik-e, vagy sem.

Ez a nap sem volt sokkal jobb. A markolólapát éles sarkával az egyik kis dózer kibökte az egyik dömper gumiját, mert a sofőr rosszul manőverezett. Az egyik oromzatról egyszerűen lecsúszott egy nagy darab vakolat, éppen hogy el nem talált jó néhány embert. Most már valami komor, nekikeseredett elszántsággal dolgoztak, akár a fegyencek az útépítésen.

Délben Lamar egy jókora cirbolyafenyő alatt ült, és az ebédre hozott szendvicset eszegette. Egyedül fogyasztotta ebédjét. Egyszer csak megpillantotta Randyt és Jim Driffset, aki különös módon nem lógott meg a helybéliekkel együtt. A szekreter fölé hajoltak a teherautó platóján. Lamar fölállt, és odament hozzájuk. A hálószobai epizód után alig állt szóba Randyvel, s továbbra sem volt vele megelégedve. A fiú nem volt hajlandó belépni a házba, inkább kint, a rakodókkal dolgozott. Jól kijött a többiekkel, kérdezgette őket, mi a véleményük a házról és a körülötte történő furcsaságokról. Lamar úgy érezte, mindent megtett érte, de azt már nem hagyhatta, hogy Randy tovább borzolja a kedélyeket. Ez a munka már amúgy is túl sok bosszúságot okozott.

Azt sem akarta, hogy a néhány érintetlenül maradt bútornak baja essék. A teherautó oldalának támaszkodott. Jim Driffs egy dróttal piszkálta a zárat, s még mielőtt Lamar szóhoz jutott volna, máris fölhúzta a szekreter tetejét. Lamar nyögve kapaszkodott föl a platóra. Randy és Jim meglepetten néztek rá. Lamar kíváncsisága hamar eloszlatta haragját, s együtt vizsgálták meg az íróasztal tartalmát.

A rengeteg polc és fiók zsúfolásig megtelt az íróasztalokon fölgyülemlő sokféle kacattal: volt ott sárgaréz gyertyatartó, benne olvadt gyertyamaradékkal, Currier-Ives-mintás tányér, egy csomó foltos, kifakult terítőcske és kézimunka. Nagy halom elsárgult papírt, borítékot és egy naplót is találtak.

Mindhárman érte nyúltak. Randy kaparintotta markába, és kinyitotta. Lamar letakarta a kezével a lapokat!

– Add ide! – szólt, és maga is meglepődött nyers hangján.

Randy gúnyosan ránézett, azután szó nélkül átadta a naplót. Lamar zavartan bámulta a lapokat egy darabig, akkor rájött, mi hibádzik. Tarkóját elöntötte a forróság.

– Mi ez?! – mordult föl.

– Franciául van.

Lamar visszaadta a könyvet. Randy az első oldalra lapozott.

– Egy Danielle Avinaign nevű nőé volt... az első bejegyzés 1975. október 15-i. Ez lehetett az utolsó bérlő... „Milyen boldogok leszünk itt Arnaud-val! Ez a ház nagyjából olyan, mint amilyenekről anyám mesék; masszív és tágas, egyszersmind bájos. Mennyit keresgéltünk, de még a híres-nevezetes felkapott New Orleans-i épületek között sem találtunk ehhez hasonlót! A szállítók végre befejezték a munkát, ebből az óriási káoszból most nekünk kell rendet teremtenünk. Arnaud szerint egyelőre csak magunkra számíthatunk, legalábbis addig, amíg valami rendes személyzetet kerítünk; a környék nem a civilizáció csúcsa. Mindegy, hátralevő éveinkben itt fogunk élni, egyszerűen, és, adja Isten, nyugalomban...” Randy a homlokát ráncolta. – A papír itt elszakadt, és csupa tinta… valami megijeszthette a nőt, mert ő szakította be a tollal... hűha, figyeljetek csak! – „Szólok Arnaud-nak, hogy azonnal vegyen csapdákat. Rengeteg a patkány” – Randy elhallgatott.

– Ennyi az egész? – kérdezte Jim Driffs.

– Arra a napra igen. – Randy lapozott néhányat és várt.

– Nyilván megpróbált jó képet vágni a dologhoz – mondta Lamar, aki az érdeklődéstől megint elfelejtkezett mérgéről.

– Nem lehetett könnyű... – jegyezte meg Randy a ház felé intve. Folytatta az olvasást – „A helybeliek, főképp egy bizonyos Eudora Hines nevű hárpia, időt, energiát nem kímélve próbálnak minél alaposabban beavatni Greymare szörnyű históriájába. Rengeteg olyasmit tudtam meg, amiről Arnaud hallgatott, bár forrásaim korántsem nevezhetők megbízhatónak. Ha hinni lehet nekik, Greymare még a Poe-féle Usher-házon is túltesz. Mivel a polgárháború előtt épült, folyamatosan rablások és gyilkosságok helyszíne volt. Az ínyenc Madame Hines egész sor hátborzongató történetet tálalt fel nekem Greymare múltjából. Íme, egynéhány példa a kevésbé ízléstelenek közül: A házat a 1700-as évek vége felé építtette Claiborne Greymare betegeskedő feleségének. Az asszony állandóan a hidegre panaszkodott, még nyáron is fázott, és ezért gyűlölte a házat. Nyilvánvalóan teljesen megbolondult, mert a földszinti kandalló tüzébe ugrott, és szabályszerűen máglyahalált halt. Greymare eladta a házat egy William Jared nevű gyapotbárónak, aki a beszámolók tanúsága szerint maga volt az emberbőrbe bújt ördög. Verte és kínozta a rabszolgáit; Eudora részletesen ecsetelte, hogyan kötözte az egyiket ahhoz a ház előtt álló gubacsos cirbolyafenyőhöz, és korbácsolta addig, míg a szerencsétlen kínjában el nem rágta a fakérget. Azt állítja, hogy a kéreg sose gyógyult be teljesen. A polgárháború alatt föllázadtak a rabszolgák, és Jaredet álmában szó szerint fölaprították vérben úszott még az ágya is...“– Randynek itt elakadt a lélegzete – Az ágy!

Lamar azonnal kapcsolt

– Várjunk csak – kezdte –. az nem lehet ugyanaz az ágy…

– Már miért ne? Lamar bácsi, én láttam a vért!

– Na, add csak ide azt a naplót! Nem tesz jót neked, hogy ilyesmivel tömöd a fejed! – Lamar a naplóért nyúlt. Randy elrántotta előle, és hadarva tovább olvasta.

– „… Greymare, úgy tűnik, vonzotta a bűntényeket. A polgárháború alatt egy déli hadseregben harcoló fiatalember követte a házba az északiak oldalán harcoló bátyját, megölte, aztán felakasztotta magát...”

– George Colby látta őket a padláson! – kiáltotta Jim Driffs.

Lamar észrevette, hogy a többiek lassan köréjük gyülekeztek, és feszülten figyelik Randy felolvasását. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a pánik... még majd mindenki faképnél hagyja! – Azt mondtam, add ide! – förmedt a fiúra, és kikapta a kezéből a naplót. Randy hátratántorodott, az asztalnak esett, aztán a bútor és hulladékkupacban ért földet.

A jelenetet mély csend követte. Lamar és Randy döbbenten bámultak egymásra. Végül: „Ne haragudj, Randy.” – szólalt meg Lamar. Lehajolt, hogy fölsegítse az öccsét.

– Kiborultam ettől a melótól…

Randy nem fogadta el a kinyújtott kezet, egyedül állt föl.

– Lamar – kérdezte halkan –‚ mi az a gubacsos fenyő?

A nagybátyja nem válaszolt. Zúgott-zakatolt a feje, sehogyan sem tudott rendet teremteni a gondolatai között. Helyette Jim szólalt meg:

– A fakéreg sebét hívják úgy, ami nem gyógyult be rendesen. Mint azt a heget, amott azon a fenyőn – mutatott a cirbolyafenyőre, amely alatt Lamar ült az előbb.

– Nagy fa – mondta Randy. – Könnyen meglehet százéves is.

Egymásra néztek Jimmel, mindketten leugrottak a teherautó platójáról, és a fához rohantak. A körülöttük állók közül sokan követték őket.

Lamar tehetetlenül nézte az embereit. Ha legalább tudná, mit mondjon, amivel észre téríthetné őket, amivel megállíthatná ezt a burjánzó őrületet.

– Ott! – kiáltott Randy, és a fatörzs egy pontjára mutatott. – Ott van!

Lamar a többiekkel együtt bámulta a fát. A távolság ellenére tisztán látta a forróságtól remegő levegőben, hogy a fatörzsön fehér seb éktelenkedik, és csillog a nedvességtől.

Másnap az emberek fele nem jelentkezett munkára. George Colby is jócskán elkésett. Amikor Lamar meglátta, kiabálni kezdett:

– A fene essék beléjük! Tudják, hogy élet-halál kérdése nekem ez a meló! Hogy tehetik…

– Könnyen – vágott közbe George – De nekem nem könnyű, Lamar... csak mégis muszáj megmondani... Azért jöttem, hogy szóljak, kiszállok a melóból.

Lamar szeme tágra nyílt. Délután volt; Alice daruja mellett álltak, s figyelték, ahogy a néhány maradék munkás végzi a munkáját.

– George – kezdte Lamar –‚ te vagy a legjobb emberem Meg a társtulajdonosa ennek a vállalatnak itt! Te… te soha nem vesztetted el a józan eszed, neked mindig kötélből vótak az idegeid! Nem emlékszel arra a melóra, amit Beatriceville-ben csináltunk, a kiégett házra? Amikor ott álltunk a markolóval, és leesett az elszenesedett tető?!

– Dehogynem.

– Akkor rá se rántottál – folytatta Lamar kétségbeesetten. – Csak fölénk hajtottad a markolólapátot, mint egy ernyőt, és mind a ketten megmenekültünk. Most meg tönkre akarsz tenni, George?

– Mit csináljak, Lamar, nem megy – mondta George. – Legyél eszeden... te nem érzed, amit mi mindnyájan érzünk ebben a házban. Az ember akármihez nyúl a feszítővassal... minden felkiált a fájdalomtól... meg a gyűlölettől. Te nem érzed. De akik megpucoltak, azok érezték. Maradtunk, ameddig bírtuk, miattad. De mostan mán nem megy tovább. Ne akarj tartóztatni minket, légy szíves! Nem tudod, min mentünk keresztül.

Lamar a pincére gondolt, a langyos, sűrű sötétségre. és a patkányok szemének hideg villanásaira. „A nyavalyát nem tudom! – gondolta dühösen. – Én legalább úgy be vagyok tojva, mint ti valamennyien. Csakhogy el kell végeznem ezt a melót!” Hangosan viszont csak ennyit mondott:

– Menj csak, menj, ha nincs elég vér a pucádban! De nálunk nincs szakszervezet meg effélék! Ne is gondold, hogy bárkit visszaveszek!

George őszinte szomorúsággal nézett rá.

– Ez nem vall rád, Lamar, egyáltalán. Nem tudom, mért lettél egyszerre ilyen, de ez se segít. Nem maradhatunk itten! Mondom neked, hogy ez a ház él, és harcol az életéért! Én is bíztattam az embereket, hogy menjenek.

– Akkor tönkreteszed a vállalatot! – a vállánál fogva rázta George-ot, – Te fogsz a csődbe vinni!

– Vagy ha én nem – felelte George –‚ akkor a Greymare-ház! – Kiszabadította magát, és a ház felé indult.

Lamar utána nézett. Agyára vörös köd ereszkedett a dühtől. „Be kell fejezni ezt a bontást! Semmi nem akadályozhatja meg ebben! Sem a ház, sem a patkányok, sem George.”

George után futott, de ekkor egy autó állt meg a háta mögött. Megfordult; Randy érkezett meg. Kiszállt a piros Volkswagenből, Lamar felé lobogtatta a naplót Arca sápadt volt, de eltökélt.

– Elolvastam – bökte ki. – Elolvastam az egészet múlt éjszaka – Kinyitotta a könyvet. – Figyelj. „Most már elhiszem, hogy a Greymare-ház gonosz, természetfeletti erők tanyája. Ez a gonosz élősködik az emberen, és a legrosszabbat hívja elő a lelke mélyéből! A pincében lakozik vagy Greymare földjében, s egy idő után a halálba kergeti azt, akit megszállt!... és azután ez a legszörnyűbb!... nem engedi őket meg halni! Ideláncolja a szellemüket Greymare szobáihoz, termeihez! Tudom, saját szememmel láttam! Láttam az üres kunyhókban a rabszolgák szellemét, akiket William Jared megkínzott, a megcsonkított koponyájú kislány szellemét... láttam Jared véres ágyát. A hálószobám falán, a tükörben leírhatatlan dolgok tükröződnek…” – Randy lapozott néhányat. – Ez az utolsó bejegyzés: „Arnaud-t is hatalmába kerítette, a borzalomtól megőrült. Arnaud engedett neki. Nem szabadulhatunk a házból. Az ajtók saját akaratuktól függően nyílnak és záródnak, a spalettákat sem lehet kifeszíteni. Most alkonyodik. Eddig még sikerült megőriznem ép elmémet, de a gonosz hatalma éjszaka erősödik.

Már majdnem lement a nap. A padlásszobában írok, a tehető legtávolabb a gonosz fészkétől. Arnaud tébolyult nevetését hallom a földszintről. A két erőszakos halált halt testvér holttestét látom, egyikük saját vérében fekszik, a másik lassan himbálódzik fölötte a gerendáról. A sötétből lassan előbújnak a patkányok… ők cseppet sem félnek…”

Randy becsukta a naplót.

– Hát ez az. Még mindig nem érted, Lamar bácsi? Az a szellem a gonosz vagy micsoda még mindig itt tanyázik!

Lamar az öccsére nézett, de nem látta tisztán. Fülében dübörgés, hangtalan kalapálás támadt, megfájdult tőle a feje.

– Lehetetlen – mondta lassan. – Csak kitalálod az egészet. Itt senki se tud... csak olvasod…

Mielőtt Randy válaszolhatott volna, a Greymare-házból üvöltés hallatszott.

Lamar megfordult, berohant a házba. Randy egy pillanatig habozott, aztán követte. Lamar léptei súlyosan dobogtak a lépcsőn; összeütközött a kifelé tülekedő egymást sodró emberekkel. Félrelökdöste-taszította őket, végül benyomult a homályos terembe.

Randy a nyomában. Már csak George Colby állt a kandallónál egyedül. Lamar követte George pillantását. Először semmit nem látott; erőlködve meresztette a szemét, úgy érezte, az élete múlik azon, hogy lássa, amit a többiek.

A szoba fokozatosan megtelt villódzó, narancsszínű fénnyel. A hatalmas kőkandalló szinte átizzott a lángoktól. Lamar hallotta a fenyőfa görcseinek pattogását, orrában érezte a füstöt. A lángok között egy asszony állt. Most ugorhatott a tűzbe, mert a hálóinge még égett, a haja éppen hogy tüzet fogott; Lamar csak nézte, lába földbe gyökerezett a borzatomtól, mert az asszony egyenesen felé fordult és rábámult. Kék szemében az őrület nyugalma, de ahogy rátört a fájdalom; úgy nyílt mind tágabbra és tágabbra ez a szempár, aztán ahogy bőre megfeketedett és zsugorodni kezdett, hátracsuklott a feje, és torkából előtört a sikoly.

A látomás imbolygott, fodrozódott, mint a megtört víztükör; majd eltűnt. A kandalló üres lett és hideg.

George Lamarhoz fordult.

– Most te is láttad – mondta nyugodtan.

Lamar töprengve bólintott.

George sarkon fordult, és kiment. A ház elől motorzúgás hallatszott. Az emberek bepréselődtek a régi Ford furgonokba és a teherautókba. Nyaktörő sebességgel elindultak.

Randy megragadta Lamar karját.

– Lamar bácsi, menjünk innét!

Lamar pislogott. Az árnyékban néhány patkány lapult; csendben figyeltek. Lerázta magáról Randy kezét és szembefordult az öccsével.

– Mindenről te tehetsz – mondta elfúló hangon. – Mindenről. Te fordítottad ellenem az embereimet... – Randy arcába vágott, érezte, hogy ökle a fiú arccsontját éri, s a bőrét repeszti. Randy hátratántorodott, és elterült a földön. Valahogy lábra vergődött, és elmenekült, de nem szaladt ki a házból, hanem az ebédlőbe vezető boltív felé tartott.

Lamar tétován bámulta sajgó öklét. Mintha őt is érte volna a Randyre sújtó ütés. Haragja azonmód elpárolgott.

– Randy! – kiabált – Nincs semmi bajod? – Utána rohant.

Az ebédlőben megtorpant. Randy a hatalmas, üres terem közepén állt. Tágra nyílt szemmel, vértelen arccal, meredten bámult valamit a padlón. Lamar meghallotta a száraz, vészjósló csörgést, még mielőtt észrevette volna a kígyót. Hatalmas rombuszfejű példány volt, közvetlenül Randy lába előtt tekergett. A fiú nem moccant.

– Nyugi! – súgta Lamar. – Maradj nyugton. – Valami fegyverként használható tárgy után nézett, de semmit nem talált. Hirtelen mozgásra lett figyelmes az öccse feje fölött a sötétben. Fölnézett. Nem hitt a szemének. A mennyezeti ventillátor forogni kezdett.

A házban nem volt elektromosság nem volt, ami hajtsa, s a ventillátor mégis forgott. Először lassan, majd egyre gyorsabban. Randy is felkapta a fejét, ahogy megmozdult fölötte a dohos levegő. A ventillátor most már nagyon gyorsan pörgött, mind gyorsabban, mind veszélyesebben. Remegett a padló is, s a falapátok vékony zümmögéssel hasították a levegőt. A ventillátor már imbolygott, de még egyre tovább gyorsult, heves légörvényt kavart, a huzat belekapott a hajukba és a ruhájukba. Randy nem mozdulhatott, fölváltva pillantott a tébolyult gépezetre és az összetekeredett csörgőkígyóra. Behunyta szemét, és nyöszörgött. Finom vakolatpor szitált a levegőben…

– Ne! – Üvöltött Lamar, amikor a ventillátor kiszakadt a plafonból, és a földre zuhant. Kezét arca elé kapta, de Randy sikolyától, s attól az iszonyatos hangtól, ami elvágta, így sem menekülhetett. Karján valami nedvességet érzett; nem látott, nem hallott, csak rohant ki a házból, nyomában a patkányok figyelő tekintetével.

A házból kitörve az otthagyott nehéz földgépekhez rohant; a dömper tövében térdre rogyott, és hányt.

Lassan, remegve föltápászkodott, és visszanézett a Greymare-házra.

Az épület némán, baljós fenséggel állt a délutáni napfényben. A tető legnagyobb része hiányzott az emeleti falak egy darabjával együtt, de a ház állt. Lamar hosszú ideig bámulta; a borzalom és a megbánás lassan elcsitult benne, helyt adva valami tompa, végleges elszántságnak…

Egyedül volt. Az emberei itthagyták, és Randy... Randy halott. Egyedül volt a ház ellen.

Egyedül kell lebontania.

Fölmászott az egyik teherautóra. A szállítmányból különlegesen vastag kezeslábast, egy pár kesztyűt és egy sisakot húzott elő. Aztán kiemelt egy zömök fadobozt, egy vésőt és fakalapácsot. A dobozt élére állította, és óvatosan leszedte a tetejét. Belül hosszú, téglavörös hengerek feküdtek fűrészporba csomagolva. Két nappal ezelőtt hozta el otthonról ezt a készletet, anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla. „Bevonhatták volna az engedélyemet szabálytalan robbanóanyag szállítás miatt” – gondolta és gúnyosan fölkacagott.

Lassan, körültekintően dolgozott, nem engedte, hogy gondolatai elkalandozzanak a feladattól. Minden dinamitrúdba gyújtószerkezetet illesztett, s a gyutacsokba piros és fekete drótot rakott. Párhuzamosan drótozta össze őket, egy szettbe öt töltet került. Az ötös egységeket rádióvevőhöz csatlakoztatta. Ezután fölvette a kezeslábast, a kesztyűt és a sisakot, fogta a dinamitot, és ismét a ház felé indult.

A nap már a látóhatár alsó pereméhez közeledett, de még nem ment le. Lamarnak eszébe jutottak a napló szavai; Greymare hatalma nappal gyengébb... Talán a gonosz megelégszik mai eredménnyel... Mindenképpen meg kell próbálnia.

Nagy lélegzetet vett, s rövidesen ott állt a ház előtt.

Amikor kimenekült, az ajtó becsapódott; ki se nyílt addig, míg a bontóvassal ki nem feszítette. Belépett.

Úgy volt, ahogy képzelte: patkányok, patkányok mindenütt; mocskos seregük elárasztotta a padlót, szüntelen motoszkálásuk betöltötte a szobát, és gonosz kacajra hasonlított...

Lamar keserűt nyelt, erőt vett magán, hogy eljusson a kandallóig, mely a ház egyik erős szerkezeti pontja volt. A patkányok belekapdostak nehéz csizmájába, fölágaskodtak a lába szárán, karmaikkal és fogukkal tépdesték kezeslábasát. Szétcsapott közöttük a feszítővassal. Az egyik dinamitegységet a kandallópárkányra tette, ahol nem érhetik el a patkányok. Ezután a konyha felé vette útját a rágcsálók özönében. Szándékosan nem pillantott Randy holttestére az ebédlőben. Egy másik csomagot a tálalón hagyott. Háta mögött nyikorgott valami; hátrafordult, s a látványtól rekedt ordítás tört fel belőle... A hátsó lépcsőn mászott fel az emeletre, a patkányok áradata ellen küzdve, mert a pinceajtó tárult ki…

Most már rohant, ahogy a lába bírta. Lerakta a maradék dinamitot az emeleti főfalak mentén. Labirintusnak látta a szobákat és folyosókat, ismeretlen irányba kanyarogtak, tévutakra vezették; mint egy lidérces álomban, úgy kereste a főlépcsőt, de hiába. És mindenütt a patkányok; tépték, karmolták, marcangolták. De a patkányok lármáján túl hallotta a legszörnyűbbet, az egyre közeledő nevetést, amely követte. Nem tudta, mi az, csak menekült előle, valami követte a sötét folyosók mélyén, hogy visszahúzza a pincébe, látta a vigyorgását, érezte, hogy már nem sokáig bírja, mert az a valami utoléri.

Foszlányokban mállott róla a ruha, a kesztyűt és a sisakot is elvesztette. Egy patkány nekiugrott, fogát a karjába mélyesztette... Lamar hátrahőkölt, s egyszerre csak előtte volt a lépcső. A lendülettől lezuhant, elejtette a feszítővasat; esését a patkányok teste párnázta. Üggyel-bajjal lábra állt, ismét átrohant a szobán, s észrevette, hogy feje fölött himbálódzik az óriási csillár... félreugrott, és a falhoz lapult. A csillár a padlóra zuhant; kristályszilánkok milliói záporoztak rá. A bejárati ajtó lassan csukódott; Lamar előrevetette magát, s még éppen átjutott a keskeny résen. A vérszínű alkonyatban a teherautó felé bukdácsolt.

Háta mögött ismét nyílt az ajtó.

Lamar nem nézett vissza. Szemét teherautóra függesztette, csak azt akarta elérni, mert ott volt a detonátor. Valami üldözte, valami képzeletének alaktalan retteneténél is szörnyebb lihegett a sarkában. Már érezte a leheletét, már szinte megadta magát, amikor végre megragadta a detonátort. Tudta, hogy az előírt távolságon belül van, mégis mindkét hüvelykujját tiszta erőből rászorította az elsütőgombra.

Inkább érezte, mint hallotta az irtózatos erejű robbanást, mely fölemelte és elröpítette a testét. Egyszer mintha teljes fordulatot is tett volna saját tengelye körül. Sem ütést sem fájdalmat nem érzett. A robbanás visszhangja lassan elhalt a törmelékzápor kopogásában, majd a teljes csendben, de Lamar ezt sem hallotta.

Öntudatának elveszítése pillanatában csak a nevetés csengett a fülében.

Sötét éjszaka tért magához.

Sokáig tartott, míg tökéletesen kitisztult az agya. Több ízben félig öntudatánál volt, mert tompán érezte arcán és testén az éjszaka bűvös szellőjét, de aztán ismét visszasüppedt a feketeségbe. Végül azonban teljesen magához tért. Elsőként a kordit maró szagát érzékelte. Megpróbálta kinyitni a szemét; csak az egyiket sikerült, a másikon mintha kéreg nőtt volna. Nézte a furcsa, fölfordult látványt, a felrobbantott Greymare-ház romjait.

A telihold éles fekete-fehérben világított meg mindent. „Jól helyeztem el a tölteteket” – gondolta Lamar, hihetetlen büszkeség töltötte el. Szinte az egész épület megsemmisült. A kandalló, a kémény, a szerkezet gerince kettéroppant, a többi detonáció pedig a levegőbe repítette az amúgy is meggyengült emeletet. Az egyik fal teljesen összeomlott, a másik háromból is csak töredékek álltak. A földszint a föld alá süllyedt. Mindenfelé kicsavarodott fémrudak, megperzselt fadarabok, gerendák szilánkjai, törött cserepek, üvegszilánkok. Az elülső ablak az egyik teherautóig repült, de a gépekben más kár nem keletkezett.

Lamart a robbanás a tüskebozót szélére röpítette. A hátán feküdt. Legnagyobb megdöbbenésére semmi fájdalmat nem érzett, amíg meg nem mozdult. Ekkor a bal karjába hasító fájdalom ráébresztette, hogy valószínűleg csontja tört. A lezuhanó csillár cserepei és a robbanás törmelékei összevissza szabdalták arcát, több sebből vérzett, de ezek a sérülések nem tűntek komolynak. Mindent összevéve elképesztő szerencséje volt. A sűrű növényfal felfogta, tompította az esését, megmentette az életét.

Fölemelte a fejét. A csekély mozdulattól is elvesztette egyensúlyát lefelé csúszott a földhányásról, és felborult. Kicsavarodhatott a karja; a fájdalomtól ajkába harapott. Megragadta a törött lépcsőkorlát egy darabját, mely a keze ügyébe esett, s megpróbált arra támaszkodni. Egy ujjal óvatosan megtapogatta a szemét, mi baja lehet, de el is kapta a kezét rögtön, mert úgy tűnt, a szeme odalett. Gyengének érezte magát, émelygett, nem tudta, meddig képes gyalogolni. De élt! Ő élt, és a Greymare-ház elpusztult!

„Milyen csendes az éjszaka” – gondolta. Aztán rájött, hogy ő süketült meg a robbanástól. Fölnézett a csillagokra; nyaka fájdalmasan ropogott, de ő csak nézett fölfelé. „Én tettem – mondta magának. – Én semmisítettem meg Greymare-t!”

Ismét a romokra pillantott, s ekkor látta meg a patkányokat.

Most még sokkal többen voltak... ide-oda cikáztak a maradványok között, de ügyet sem vetettek rá. Lamar esetlenül sántikált a teherautó felé. Greymare gonosz szellemének pusztulásával a patkányok ereje is csökkent.

„Nem lesz valami kellemes az út vissza Blessed Shoalsba”… nem tudta, hogyan fog sebességet váltani törött karral. De valahogy majd csak boldogul. A legrosszabbon már túl van, biztatta magát. Lassan bicegett Alice daruja mellett.

A daru mozgott.

Lamar megállt, ránézett. Nem tudta levenni szemét a daruról „Ne! – nyögött fel. – Ne, az istenért, ne!”

De a daru tovább mozgott. Előbb a fülke lódult meg egy kicsit jobbra, aztán balra, mint valami szimatoló állat. A darukar lejjebb ereszkedett, az acélkötelek megfeszültek.

A gép megindult Lamar felé.

Lamar lassan hátrált nem gondolt semmire, mereven bámulta a darut. Egészen tisztán látta a holdfényben. Ki tudta venni a lánctalpak szántotta barázdákat a földön, a vezető nélküli üres fülkét, minden egyes részletet. Senki nem húzta az emelőkart, a dob mégis lassan elfordult, tekeredett a kábel; s fokozatosan emelkedett a kétkagylós markolókanál, majd szétnyílt.

A csend volt a legszörnyűbb. Nem hallotta a darukar és a kábelek nyikorgását sem a lánctalpak kattogását. De tudta, hogy a motor nem jár, mert az indítás ugyan nem ütött nagy zajt, de a dízelmotor dübörgését a gyomrában is megérezte volna vagy a föld remegéséből. Nem a motor nem járt... a daru mégis mozgott.

„Nem lehet igaz...“ – gondolta.

Ismét hátralépett, megbotlott, s egy laza földhányáson lefelé szánkázott. Tagjai összegabalyodtak, a fájdalomtól felordított.

Ép szemét kinyitotta; rájött, hogy a pincébe esett. A pince csaknem sértetlenül vészelte át a robbanást. Alapterületének felén a földszint megsüllyedt padlója lógott; Lamar sötéten ásító barlangnak látta. A másik félen ezüstösen sütött be a hold, hidegen ragyogtak a szorosan egymáshoz illesztett kőlapok, rajtuk patkányok cikáztak sebesen, némán, akár az árnyak. Lamar megkövülten állt, a pince közepére bámult.

A csapóajtó nyitva volt.

„Hát persze – gondolta Lamar meglepően higgadtan – Éjszaka elemében van.”

Feje fölött mozgás támadt. Fölnézett. A darukar lengett a magasban, s a markolókanál lassan ereszkedett lefelé!

Lamar féloldalra húzódott érezte a föld remegését, amikor a súlyos acélkanál közvetlen mellette a kőbe csapódott. Bámulta, ahogy újra fölemelkedik; hegesztett fűrészfogain mindenféle mocsok. A kábel húzására ismét kitárult az óriás állkapocs.

Sántikálva menekült a beomlott földszint és a pince közötti üregbe. Egy pillanattal később megremegtek a törött padlógerendák a markolókanál ütése alatt. Lamar ép karját a feje fölé emelve védekezett a záporozó fa- és vakolatdarabok ellen.

A markoló újból lecsapott. A beomlott padló csúszni kezdett. Lamar tudta, ha alatta marad, a lezúduló föld és a törmelék betemeti.

Utolsó erejét megfeszítve megpróbált lendületből fölkapaszkodni az omladékkupac tetejére. Törött karját markolta az éppel. Nem volt elegendő a lendület. visszacsúszott a pincébe.

A markolókanál megint a padlót érte mellette. Lamar hátrálni kezdett, míg egyik lába már nem érzett szilárd talajt... megbillent... zuhant…

Nem esett nagyot, de az ütéstől elakadt a lélegzete. Megpróbált felállni, de nem sikerült. Koromsötét volt. Nedves földpadlón feküdt. Fölnézett; a csapóajtó magasan a feje fölött, elérhetetlen távolságban...

Vágyakozva gondolt a napsütésre... tudta, hogy a napfelkelte végre kiűzi az évszázados gonoszt Greymare alól, de azt is tudta, hogy ő ezt már nem éri meg.

Süketen is hallotta a száraz, gonosz kacagást... vagy csak patkányok kaparásztak volna. Valami megérintette a bokáját, és fölfelé kúszott a lába szárán.

„Istenem – gondolta –‚ add, hagy patkány legyen.”

Merényi Ágnes fordítása