A reminiszcencia privilégiuma, lett légyen az bármily kósza vagy érdektelen is, általánosságban az aggkor sajátja; voltaképp gyakorta az efféle visszaemlékezéseknek köszönhető, hogy a történelem kevéssé számottevő eseményei és a kiválóságok obskúrusabb anekdotái megőrződnek az utókor számára.

Jóllehet olvasóim nem egyszer fölfedezték és észrevételezték írásim valamelyest ódon irályát, örömemre szolgált, midőn generációm tagjaitól ifjúként fogadtattam el, elhitetvén vélük ama koholmányt, miszerént 1890-ben születtem volna Amerikában. Ámde immáron eltökélém, hogy megkönnyítem lelkem egy titoktól, melyet mind ez idáig magamban tartottam, félvén, hogy senki sem adna hitelt nekem; és a köz elé tárom számtalan éveim valóságos számát, miáltal kielégíteném autentikus források iránti igényüket egy olyas kor kapcsán, amelynek híres személyiségivel személyes kapcsolatban állottam. Tudassék tehát, hogy 1690. augusztus havának 10. napján (avagy, az újmódi Gregoriánus kalendárium szerént, augusztus 20-án) születtem devonshire-i családi birtokunkon, következésképpen immáron 228. évemben járok. Korán Londonba kerülvén, gyermekként megadatott látnom Vilmos király korának számos ünnepelt nagyságát, beleértvén a sokat siratott Dryden urat, aki gyakorta üldögélt Will kávéházának asztalinál. Addison úrral és Swift úrral utóbb jó barátságba kerültem, és még sokkalta jobb barátomnak tekinthetém Pope urat, akinek is halála napjáig ismerőse és tisztelője maradtam. Ám minthogy ezúttal későbbi cimborámról, a néhai dr. Johnsonról kívántatik írnom, ifjúságom további eseményiról nem óhajtanék megemlékezni itt.

Elsőként 1738. május havában szereztem tudomást a doktor kilétiről, noha az alkalommal nem találkozék vele. Pope úr épphogy bevégezé az Epilógust Szatíráihoz (amely darab így kezdődne: “Egy év alatt ‘ha kétszer megjelensz”), és előkészítette vala annak kiadását. Mely napon is e mű nyomtatásban kiadaték, ugyancsak kiadának egy Juvenalist mímelő szatírát, amely “London” címet viselt, az akkoriban még ismeretlen Johnson pennájából; és ez oly ámulást kelte a városban, hogy számos úriember kijelenté róla, miszerént Pope úrnál is kiválóbb költő műve lenne. Dacára annak, amit némely becsmérlők Pope úr kicsinyes irigykedéséről állítának, újdonsült riválisának versit igencsak fölmagasztalá; és Richardson úr jóvoltából megtudván, ki lenne e poéta, kijelenté előttem, miszerént Johnson úr hamarost deterré¹ lészen”.

Személyes ismeretséget nem köték a doktorral az 1763. évig, mikor is James Boswell úr, egy előkelő és nagy műveltségű családból való, ámde kevéske sütnivalójú skót ifjú, kinek verslábakba szedett ömlengésit némelykor átnézni volt tisztem, a Mitre Sörházban bémutatott neki.

Dr. Johnson szemügyre testes, kikerekedett férfiú volt, fölöttébb rosszul öltözött és lompos külsejű. Emlékim szerént bozontos bubiparókát viselt, mely sem hátrakötve, sem rizsporral bészórva nem volt, ugyanakkor fejének méretéhez kicsinynek mutatkozott. Rozsdabarna gúnyája szerfelett gyűröttnek tűnt fel, és némely gomboknak is híján volt. Orcáit, melyek túlontúl kerekdednek hatának, mintsem jóképűnek neveztethetnének, hasonlóképp valamely görvélyes nyavalya torzítá el; feje pediglen folyvást úgy rángatózna, valamint görcs hajtaná. Kórságárúl voltaképp korábban értesült valék; Pope úrtól hallomásból, aki vevé a fáradságot, hogy némi tudakozódásba fogna e’ kapcsán.

Immáron majd’ hetvenhárom éves lévén, tizenkilenc esztendővel idősb valék dr. Johnsonndl (doktort mondok, holott titulusát csupán két esztendő múltán szerzendé meg), természetlegesen elvártam, hogy tisztelné koromat; s ekképp nem tartottam olyannyira tőle, valamint mások bevallák. Mikor megkérdém tőle, miként vélekedik a Szótárjáról a Londonerben közzétett kedvező kritikámról, így válaszolt: “Emlékim szerént nem olvastam az ön dolgozatát, uram, és nem különösebben érdekel az emberiség kevéssé elmés részének véleménye.” Minthogy nem kissé sértőnek találám e megjegyzést olyasvalakitől, kinek hírneve kívánatossá tevé számomra, hogy jó véleménnyel lenne irányomban, hasonlóképp igyekezék visszavágni neki, s kifejtém, miszerént meglepőnek találom, hogy felvilágosult férfiú anélkül ítélkezzék mások tudatlansága felett, hogy egyetlen sort olvasna vala az ő dolgozatiból. “No de uram – felelé Johnson -‚ szükségtelen megismernem valamely személy írásit avégre, hogy felmérhessem tudása sekélyességét, ha az nyilvánvalóan megmutatkozik a buzgóságban, mikor első hozzám intézett kérdésében éppen saját dolgozatit említi.” Minekutána imígyen barátságot kötöttünk, különféle témákról társalgánk. Mikor, véleményét osztandó megemlítém, miszerént kételkedék az Osszián versek eredetiségében, Johnson úr így válaszolt: “Ebbéli vélelme, uram, nem válhat elmésségének érdemére, hiszen aminek immár az egész város tudatában lenne, nem nagy fölfedezés egy zugkritikustól. Hasonlóképp akár azt is kijelenthetné: gyanítja, Milton írta Az elveszett Paradicsomot!”

Ezt követően gyakorta találkozám Johnsonnal, legtöbbnyire AZ IRODALMI KLUB összejövetelin, melyet a reá következő esztendőben alakíta a doktor Burke úrral, a parlamenti szónokkal, Beauclerk úrral, a társasági úriemberrel, Langton úrral, az ájtatos hívővel és a Milícia kapitányával, Sir J. Reynolds úrral, a közismert festőművésszel, Goldsmith úrral, a prózaíróval és poétával, Nugent doktorral, Burke úr apósával, Sir John Hawkins és Anthony Chamier urakkal, valamint szerény személyemmel együttesen. Jobbadán estve hét órakor találkozánk hetente egy alkalommal a sohói Gerrard utcában álló Törökfejhez címzett fogadóban, míglen ez intézmény meg nem vásároltatott privát lakóház gyanánt; mely eseményt követően gyűlésinket a Sackville utcai Hercegbe, a Dover utcai Le Tellierbe, valamint a St. James utcai Parsloe ivójába és A zsúpfedeles házba helyezénk által. Eme gyűléseket jelentékeny fokú baráti hangulat és békesség jellemzé, ami kedvezőleges ellentétben áll a jelen kor irodalmi és amatőr sajtószövetséginek széthúzásival és összeszólalkozásival. Eme békesség még különösbnek hatott, lévén, hogy körünkben nagy mérvben ellentétes véleményeket hangoztató úriembereket tisztelheténk. Dr. Johnson és jómagam, valamint sokan mások is, a tory párt eszméinek lelkes hívei valánk; míg Burke úr whigpárti, és az amerikai háború ellenzője, kinek e témához kapcsolható beszédi széles körökben ismertté tétettek vala. A legkevésbé szívélyes tagnak az alapítók egyike, Sir John Hawkins mutatkoza, ki utóbb több, társaságunkat hamis színben feltüntető írást írand vala. SirJohn, e hóbortos férfiú egy ízben megtagadá az estebédért járó fizetséget, mondván, otthonában nem szokása estebédet magához vennie. Későbben oly akceptálhatatlan modorban sérté meg Burke urat, hogy mindannyian kénytelenek valánk kimutatni rosszallásunkat; mely eset után többé nem látogatá összejövetelinket. A doktorral mindazonáltal nyíltan soha össze nem veszett, s utóbb végakaratának végrehajtója vala; noha Boswell úr és mások is jó okot láttak megkérdőjelezni e csatolmány hitelességét. A KLUBHOZ későbben csatlakozott David Garrick úr, a színész és dr. Johnson barátja, Tho. és Jos. Warton urak, dr. Adam Smith, dr. Percy, az Emlékek egybegyűjtője, Edw. Gibbon úr, a történész, dr. Burney, a muzsikus, Malone úr, a műítész, valamint Boswell úr. Garrick úr csak nehézségek árán nyert bebocsáttatást; a doktor ugyanis, dacára kebelbéli barátságuknak, szünetlenül becsmérelni mutatkozott a színpadot, és mindeneket, ami azzal kapcsolatban állott. Johnson valójában ama különös szokást vette volt fel, hogy Davy mellett kardoskodott, valahányszor a többiek ellene érvelének, és ellene érvelt, valahányszor a többiek mellette kardoskodának. Nem kétlem, miszerént őszintén szerette volt Garrick urat, hiszen soha nem illetné őt oly szavakkal, valamint Foote-ot illeté, aki az ő komikusi zsenijének dacára igencsak durva fráternek bizonyult vala. Gibbon úr nem örvende különösb közkedveltségnek, minthogy undokul lefitymáló modora még azokat is taszítá, kik leginkább nagyra becsülék az ő történelmi dolgozatit. Goldsmith urat, e ruházatára fölöttébb hiú apró termetű férfiút, aki sajátságosan híján volt az elmés társalgás tudományának, különösen kedvelém; mivel a briliáns beszéd készsége jómagamnak hasonlóképp fogyatéka volt. Módfelett irigylette dr. Johnsont, jóllehet emiatt semmivel sem kevésbé kedvelé és tisztelé őt. Felrémlik, mikor egy ízben valamely külhoni, emlékim szerént egy német csatlakozék társaságunkhoz; és míglen Goldsmith beszédet intéze, felfigyelt reá, hogy a doktor közbevetendni készül valamit. Minthogy Goldsmithet önkénytelenül merő nyűgnek tekinté a kiválóbb férfiúhoz mérvén, a külhoni faragatlanul félbeszakítá őt, és örök gyűlöletét váltá ki közbülkiáltván:

“Hallga! Toktórh Sonszón szólani kíván!”

Eme illusztris társaságban inkább éveim száma, mintsem elmésségem vagy pallérozottságom okán tűrének meg; minthogy e tekintetekben fel nem vehetém a versenyt a többiekkel. Az ünnepelt Monsieur Voltaire-hez kötődő barátságom folyvást bosszúságra adott okot a doktornak; aki meggyőződéses ortodox lévén gyakorta mondta volt a franciák kapcsán, miszerént: “Vir est acerrimi ingenii et paucarum Literarum.”

Boswell úr, egy apró termetű ingerkedő, akit akkortájt immár némi ideje ismerék vala, minduntalan kigúnyolá félszeg modoromat, akárcsak ódivatú parókámat és gúnyámat. Egy ízben, kissé pityókásan a bortól (melynek rabja volt), megkísérelt kifigurázni valamely rögtönzött költeménnyel, melyet az asztal táblájára rótt vala fel; ám minthogy híján vala a segédletnek, mely alkotásiban rendszerént megtámogatá, súlyos grammatikai hibát vétett. Mondám neki, hogy nem illenék gúnyt űzni költészetének kútforrásából. Egy másik alkalommal Bozzy (eme névvel illeténk őt akkoriban) gorombaságomra panaszkoda, amivel az új írókat illetém a Monthy Review közölte cikkemben. Azt mondá, ezzel minden fölfelé törekvőt letaszajték a Parnasszus lejtejéről. “Tévedsz, uram – válaszolám. – Azok, kik megkapaszkodni képtelenek valának, erejük fogyatékossága folyományaként nem jutnak fel a csúcsra; ám elleplezni óhajtván az ő gyarlóságukat, a siker hibádzását az első ítésznek tulajdonítják, aki megemlítené őket.” Megelégedésemre dr. Johnson e kérdésben fenntartá vélekedésemet.

Dr. Johnsonnál senki nagyobb buzgalommal nem javítgatá mások verseményeit; alkalmasint úgy hírlik, szegény öreg, világtalan Williams asszonyság kötetében aligha két sor akad, amely nem a doktor munkáját dicsérné. Egy alkalommal Johnson felolvasá nekem Leeds herceg szolgálójának némely sorait, melyeket emlékezetébe vésett vala. Ezek a herceg frigyének alkalmából születének, és oly mértékben emlékeztetének más, későbbi korokban alkotni leendő fűzfapoéták munkáira, hogy nem állhatom nem ide másolni az említett rímeket:

“Midőn Leeds hercege megkötendé frigyét

Nemes hölgyek közül választva hitvesét

Minő boldogság övezendi majd hölgyét

Leeds méltóságával tölthetve estejét.”

Megkérdém a doktort, próbálkozék-e már valaha megfejteni a darab értelmét; s minekutána nemlegesen válaszola, ennen szórakozásomra az alábbi módon javítám a sorokat:

“Ha gáláns LEEDS magasztos frigyre lép

Egy ős dinasztiából sarj’ erényes szűzzel,

Vajh’ büszkeség lehetne-é telébb

Ily drága és becses hitvesért szított tűzzel!”

Midőn ezt megmutatám dr. Johnsonnak, így felele: “Uram, kiegyenesítéd a kacska verslábakat, ám sem elmét, sem poétikát nem vivél a sorokba.”

Örömest mesélnék még élményimről dr. Johnsonnal és szellemes baráti körével kapcsolatosan; ám agg korom folytán könnyen kifáradok. Úgy tűnhet, különösb logika avagy összefüggés híján kószálék, midőn a múltat felidézni igyekeznék; és attól félek, kevés oly eseményt sikerüle említnem, amit mások ne írnának le vala előttem. Amennyiben jelen visszaemlékezésim kedvező fogadtatásban részesülendenének, utóbb talán papírra rónék más anekdotákat is, melyeknek egyetlen túlélő szemtanúja: szerény személyem. Számtalan emléket őrizek Sam Johnsonról és az ő klubjáról, minekutána a doktor halála után, amit hosszasan és őszintén gyászolék, még soká fenntartám tagságomat. Emlékezem, midőn John Burgoyne úr, a tábornok, kinek drámai művei és költeményei csupán elhalálozását követően nyomtattak ki, három ellennel szavaztaték ki a társaságból; melynek oka valószínűleg az amerikai háborúban, Saratogában elszenvedett veresége lehetett vala. Szegény John! Apjának, akit utóbb bárói címmel jutalmazának, úgy vélem sokkalta jobb sors jutott. No de egészen ellankadtam. Öreg vagyok, nagyon öreg, és ideje már a délutáni szendergésnek.

¹ Közismert.

Galamb Zoltán fordítása