Sötétség az én nevem

Eredeti cím: Duisternis Is Mijn Naam (Darkness, My Name Is)

0 750

Szerző: Eddy C. Bertin • Év: 1976

Irgendwo, auf einem einsamen Platz

Wo Sie niemals bleiben wollten

Irgendwann, in diesen leeren Raum

Werden Sie einen Weg finden

Das Pfad im Dunkeln.

 

részlet a Von denen Verdammten, oder: Eine Verhand-lung über die unheimlichen Kulten der Alten c. könyv Edith Brendall által készített 1907-es változatából, amely Kazaj Heinz Vogel cím nélküli, betiltott eredeti művén alapul

 

Prológus: Liyuhh

 

Kérem, bocsássa meg merészségemet; tudom, nagyon szokatlan dolog, ha valaki odasétál egy csinos hölgyhöz és mindenféle bemutatkozás nélkül beszélni kezd neki. Természetesen nincs semmi oka a félelemre – ugyan mi történhetne Önnel ebben a zsúfolt kis étteremben, Hamburg szívében? Egyelőre nem árulom el a nevem, mert nem ez a fontos, és Önnek sem kell megmondania a magáét, mert pillanatnyilag ez sem lényeges. Örülök, hogy beleegyezett abba, hogy meghívjam egy italra, még ha csak női kíváncsiságból tette is. Nyugodjon meg, ki fogom elégíteni a kíváncsiságát. Szeretnék megmutatni Önnek egy könyvet és pár fényképet. Ne, kérem, ne menjen el! Nem arról van szó, amire gondol! Talán úgy nézek ki, mint egy pornográf képekkel üzletelő exhibicionista vagy egy enciklopédia-ügynök? Kérem, maradjon itt, bitte sehr, Fräulein, és vegye el tőlem ezt az öt fényképet. Nincs rajtuk más, csak öt szobrocska.

Látom, felismeri őket. Talán még nem tudja, miért és honnan ismerősek, mert alighanem még soha életében nem látta, sőt valószínűleg még csak nem is hallott róluk – de tudja, hogy ismeri őket. Das stimmt, nicht wahr? Ezt az öt szobrocskát Vaeyen-nek hívják. Ebben a könyvben is szó esik róluk. Ez egy szinte teljesen ismeretlen német műnek a fénymásolata, aminek a címe Liyuhh. Van benne pár ábra öt szobrocskáról – itt Feiaden-nek nevezik őket –, és bizonyára egyetért velem abban, hogy teljesen megegyeznek a fotókkal. Tudja, mik azok, nem igaz, kedves? Ne is próbálja letagadni. Azt is tudja, mire valók. Ne aggódjon, nem vagyok ellenség, de meg kellett győződnöm arról, hogy maga tényleg az, akinek gondoltam. Abban a pillanatban megéreztem a kettőnk közötti kapcsot, amikor először megláttam Önt abban az áruházban, ahol odasétáltam magához. Önnek is fel kellett ismernie, különben nem jött volna el velem ide. Most kérem, hallgassa végig figyelmesen a történetet, amit elmondok – ebből mindenre fény derül. Ne szakítson félbe; biztos vagyok benne, hogy a történet végére minden kérdésére választ kap. Csak figyeljen…

 

I. Cyäegha

 

Ahol a sötétség feketébb a feketénél, olyannyira, hogy már saját színe van, ahol a semmi valami és ahol a homály fényesebb a fénynél, ott volt Az. Az mindig is ott volt; legalábbis Az így gondolta azokban az időszakokban, amikor egyáltalán képes volt gondolkodni – az öntudat azon rövid periódusaiban, melyeket az alvás vagy nemlét végtelennek tűnő szakaszai választottak el egymástól. Talán Az minden egyes alkalommal meghalt, hogy aztán újjászülessen, már ha egyáltalán képes volt meghalni – ugyanis Az ezt sem tudta. Volt, amikor Az magára gondolt, és ilyenkor tudta, hogy neve is van, ami nem más, mint Cyäegha; de ez nem mondott neki semmit, csupán annyit, hogy létezik. Az egyszerűen csak volt; semmi nem férhetett hozzá ahhoz a helyhez, ahol Az létezett, mert nem volt sehol – de ő sem férhetett hozzá semmihez.

Elmondhatnánk róla, hogy gonosz volt, ha a gonoszság szónak lett volna valami jelentése Az számára; de nem volt. Maradjunk annyiban, hogy Cyäegha valami olyasmi, ami fölötte állt az emberek által ismert jónak és gonosznak; egy természeti erő, vagy akár egy természeti jelenség, mint például egy erdőtűz vagy egy tornádó vagy egy vihar, vagy egyszerűen csak a halál… valami olyasmi, ami kívül állt az emberi törvényeken.

Néha, azokban a ritka pillanatokban, amikor megengedték neki, hogy gondolkodjon, vagy megengedte magának, hogy gondolkodjon – mert nem tudta, hogy nem saját maga okozza-e ezeket az az álom/halál periódusokat –, Az megpróbált többre is visszaemlékezni a nevén kívül. Emlékezett az évmilliárdokkal korábbi időkre; emlékezett a kék jégre meg a tűzokádó vulkánokra, melyek gennyes pattanásként fakadtak ki a Föld felszínén – mindez olyannyira ostoba és jelentéktelen volt Cyäegha számára, hogy visszavonult előle a halálba és az alvásba. Neki az idő semmilyen jelentőséggel nem bírt; olyasmi volt, ami egyszerűen csak telt, anélkül, hogy Az észrevette volna – tökéletesen jelentéktelen tényező Cyäegha számára, aki csapdába esve létezett abban a talán önmaga által készített börtönben, és egyedül a tudata érintkezett a külvilággal. És azon alkalmakkor, amikor Az ébren volt, és teljesen ébren volt – olyankor Az gyűlölt; úgy gyűlölt, ahogy csakis olyasvalaki képes, aki fölötte áll a jónak és a gonosznak. Olyan szemekkel látott, melyek nem szemek voltak, fülekkel hallott, melyek nem fülek voltak, és az egész lényével gondolkodott, mert nem voltak olyan primitív szervei sem, mint az agy. Csöndben, magában gyűlölt.

Az eltelt évmilliárdok alatt Az idegen álmai olykor eljutottak egy-egy ember tudatáig és nyáladzó idiótát csináltak belőlük. Némelyikük erősebb volt a többinél – őket épphogy csak megérintették Az álmai, és arra késztették őket, hogy esszéket írjanak róluk, vagy különös történeteket fabrikáljanak belőlük. Volt olyan író, aki szándékosan fikciónak bélyegezte a saját műveit, tudván tudva, hogy a világ sosem lenne hajlandó elfogadni egy ilyen szörnyűségesen idegen valóság létezését. Természetesen őket is őrültnek tartották, akárcsak azokat, akiket ténylegesen a tébolyba kergettek Az víziói. Senkinek nem volt meg hozzá a tudása vagy az eszközei, hogy ennél többre is rájöjjön. Pedig megtehették volna, hiszen Az nevét – és még rengeteg másik nevet, amiről azt hitték, hogy az övé – már réges-régen mészkőtáblákba vésték, mint ahogy Az alakját is ráfestették néhány elfeledett és mindmáig feltáratlan barlang falára, noha igazából Aznak nem volt valódi alakja, és állandóan változott. Később reszkető kezek írtak Azról ősi papirusztekercsekre, még később pedig pergamenekre – de mikor az emberek rábukkantak ezekre, rögtön elégették mind. És mikor néhányan ki merészelték nyomtatni Az nevét, akkor az írókat és nyomdászokat együtt égették el a saját könyvükkel. Néhányan azonban mindig megmaradtak, néhányan mindig megőrizték – legalább részben – az elméjük épségét, és ők voltak azok, akik terjeszteni kezdték Az álmait. Voltak, akik imádkoztak Azhoz, friss, dobogó szíveket ajánlva fel neki, melyeket emberáldozatok véres mellkasából hasítottak ki; és voltak, akik átkozták Azt, rengeteg különféle nyelven káromolva – de Azt egyikük sem érdekelte. Nem gyűlölte őket emiatt sem jobban, sem kevésbé. Mindenkit ugyanúgy, az egész lényével gyűlölt.

És néha Cyäegha álmodott is, álmodott a többiekről, akik hasonlóak hozzá, mégis annyira mások; éppoly ősiek, mint Az maga, és ugyanolyan rejtettek is – időtlen idők névtelen iszonyata fedi őket. És Az eltűnődött rajta, vajon ők hol lehetnek.

Talán rejtőznek, vagy maguk is foglyok, akárcsak Az?

Várakozás… örök várakozás.

Gyűlölet… örök gyűlölet.

 

II. Freihausgarten

 

Herbert Ramon nézte, ahogy távolodik a vonat: lassan, csigaként vánszorgott a rozsdamarta síneken, úgy szuszogva, akár egy öreg, kimerült állat. A mozdony ugyanolyan lepusztultnak tűnt, mint az a kis állomás, ahol a férfi leszállt a vonatról. A kerekek egy végső, szortyogó hanggal – akár egy beteges krákogás – eltűntek Herbert szeme elől… és ezzel eltűnt az utolsó dolog is, ami még valamennyire emlékeztetett a civilizációra, itt a Frankische Jura Hegység kellős közepén.

A férfi arra gondolt, mekkora pechje van, hogy a vonat nem megy el Freihausgartenig – ez a falu volt ugyanis Ramon úticélja. Csakhogy Freihausgarten egy kicsi völgy legmélyén feküdt, melyet minden irányban hegyek határoltak. Egyetlen helyen volt köztük rés – itt épült fel az állomás, mert a sínek lefektetésekor praktikusabbnak tűnt az a megoldás, hogy a vonat a völgy mellett haladjon el. Nem mintha a falu annyira elfeledett lett volna; a repülőgépek és a nemzetközi turizmus korában többé nem léteznek eldugott helyek. Freihausgarten rajta van a részletesebb németországi térképeken, de ennek ellenére elkerülte a civilizáció; talán azért, mert túl jelentéktelen ahhoz, hogy bajlódjanak vele, és mert túlságosan bajos ide eljutni ahhoz, hogy „felfedezetlen, napos, üdüléshez ideális hely”-ként szerepeljen az utazási irodák prospektusaiban.

Herbert egyedül állt a peronon. A Nap forrón, perzselőn tűzött le rá, s a férfit tetőtől talpig kosz és izzadtság borította. Lassan előhalászott egy zsebkendőt a zsebéből és letörölte a verejtéket a szeméről és nyakáról. Körülnézett, hordár után kutatva (mindhiába), aztán káromkodva lehajolt és maga emelte fel a két nehéz bőröndöt. Kicipelte őket az állomás elé. A peron végén nem volt kapu, és a jegyét sem kérte senki. Csak egy öregember volt ott – alighanem az állomásfőnök –, aki egy jobb napokat látott hintaszékben üldögélt.

– Guten Tag! – mondta Herbert, de az öreg nem válaszolt. Csak ringott tovább, lassan, előre-hátra, akár egy örökké mozgó inga. Úgy tett, mintha észre sem venné Herbertet, bár a tekintete végig követte őt. Az állomás előtt nem állt taxi. Pontosabban volt ott egy, de Herbertnek komoly kétségei támadtak afelől, hogy ezt a valamit taxinak lehetne nevezni.

Az autó olyan volt, akár az állomás: ősöreg. Nem volt üveg a keretekben, így a por egyenesen Herbert képébe szállt a Freihausgartenig tartó – szerencsére nem túl hosszú – utazás alatt. Mintha mindene poros lett volna: a ruhája, az arca, a szeme, szája, orra. Az autó kényelmetlenül és rendszertelenül rángatózott, és Herbert már meg sem tudta állapítani, hogy ez az út vagy a jármű állapotának köszönhető-e. Talán mindkettőnek. Ami a motorból kiszűrődő hangokat illeti, annak leírására az emberiség még nem találta meg a ráillő kifejezést. Mindezek ellenére húsz perccel később Herbert még mindig egy darabban volt, és ott állt Frehausgarten minden valószínűség szerint egyetlen szállodájának küszöbén. A falu már első látásra sem tűnt vonzónak: ósdi házak látszólag tökéletesen irracionális együttese, melyeknek egyetlen hosszú, burkolat nélküli utca szabott határt.

Ha azt mondom, hogy Herbert a hotellel sem volt megelégedve, azzal még nem mondtam semmit. Vén, koszvadt épület volt, ami tökéletes összhangban állt a falu megjelenésével. A tető enyhén a bejárat felé dőlt, azt az érzést keltve, hogy rögtön leomlik és maga alá temeti a balszerencsés látogatót. Herbert felnézett és látta, hogy csak egyetlen emelet van, annak is be van törve két ablaka; régi, szétázott újságpapírral fedték be őket, melyeket mostanra alig tartott valami a helyükön.

Rövid, kellemetlen déja vu érzés fogta el, mintha már látta volna mindezt, vagy legalábbis előre tudta volna, hogy ilyen lesz. Sietve lerázta magáról az érzést.

A fából készült falak szárazak voltak és szétmállottak az érintése alatt, sötét foltot hagyva Herbert ujjain. Az egész épületről lerítt a kor és az elhanyagoltság, de nem volt más választása.

Hát ennyit Freihausgarten látványosságairól, gondolta Herbert. Bár az is igaz, hogy nem nyaralni jöttem.

Kifizette a taxist és becipelte a bőröndöket a hotelbe. A pult is ugyanolyan poros és lestrapált volt, mint a helyiség többi része. Nem állt ott senki. A pult mögött lógó kulcsokból Herbert azonnal megállapította, hogy ő lesz az egyetlen vendég. Csengő sem volt. Herbert lerakta a bőröndöket és az öklével dübögött a pulton.

– Bien, bien, jövök már, jövök! – csaholta egy hang a magasból. – Egy pillanat! – Nem sokkal később a szállodatulajdonos robogott le a lépcsőn. Nem volt túl nagy, de annál testesebb és hájasabb. Az arca vörös volt és redőzött; rövidre nyírt haja ritkulásnak indult. Undorodva elfintorodott, mikor meglátta Herbert „városias” megjelenését és jókora csomagját. – Az emeleten voltam. – morogta. – Nem kell rögtön akkora ricsajt csapni, ami még a holtakat is feltámasztja, nicht wahr? Miben segíthetek?

– Sajnálom, ha megzavartam a munkában. – mondta Herbert gondosan kiszámított szarkazmussal. – Szeretnék kivenni egy szobát.

– Nem zavart. – felelte a férfi, láthatóan észre sem véve a gúnyos célzást. – Csak egy kis rendet raktam. Van szoba bőven, pillanatnyilag nincs itt senki, és belátható időn belül nem is lesz. Meddig marad?

– Még nem tudom. – mondta Herbert. – Talán csak pár napot, de lehet, hogy több hetet. Attól függ.

– Hmm. Mit csinál ennyi ideig ebben a koszfészekben? Elnézést kérek, nem akartam tolakodó lenni. Nem tartozik rám, parbleu. Jöjjön csak, megmutatom a szobáját.

Lehajolt és felemelte Herbert bőröndjeit, úgy menve fel velük a lépcsőn, mintha teljesen súlytalanok lennének. Az emeleten négy szoba volt. A szállodás berúgta a legelsőnek az ajtaját és becipelte a csomagokat.

– Megfelel? – kérdezte. – Çá va?

Herbert körülnézett. A szobának egy ablaka volt, ami a hotel oldalából nyílt. A férfi odasétált és elhúzta a függönyt. A Nap pont betűzött a szobába; bántotta a szemét. A perzselő fény jól megvilágította a miriádnyi porszemet, melyek lustán szállingóztak az állott levegőben.

Egy ósdi asztal, egy meghatározhatatlan eredetű szekrény, pár szék és egy matrac és takaró nélküli ágy alkotta a szoba berendezését.

– Rögtön hozom az ágy többi részét. – mondta a szállodás. – Egy perc. – Elment anélkül, hogy megvárta volna a választ, de kisvártatva visszatért. Gyorsan megcsinálta az ágyat, s a munka végén egy tipikus német pehelypaplannal takarta le (amiről Herbert rögtön megállapította, hogy ebben a klímában aligha lesz rá szüksége). – Elnézést a rendetlenségért. – mentegetőzött a szállodás. – Csak nagyon ritkán vannak vendégeim.

– Úgy jó, ahogy van. – közölte Herbert. – Nem vagyok túl igényes. Úgysem leszek itt sokat. Csak egy hely kell, ahol alhatok és lerakhatom a holmimat.

Újra kinézett az ablakon, aztán rámutatott egy helyre.

– Az ott a Sötétdomb, ugye?

A szállodás felhorkant.

– Igen, az a Dunkelhügel… a Sötétdomb. Járt már itt?

– Soha. – felelte Herbert. Nem fáradozott azzal, hogy alaposabban is kifejtse a dolgot.

– Szereti az érintetlen természetet, ugye? – a szállodás tovább próbálkozott. – Igazi városi ember, nem igaz, oui?

Herbert mosolyra húzta a száját, de ebben a mosolyban nem volt vidámság.

– Bizonyos értelemben igen. – mondta. – Író vagyok. Rengeteg bajom van: gyomorpanaszok, idegi problémák, ilyesmi. Az orvos azt mondta, túlhajtottam magam, és levegőváltozást javasolt. Így aztán úgy döntöttem, visszavonulok egy időre valami eldugott kisvárosba, ahol élvezhetem a jól megérdemelt pihenést. Talán esténként – ha hűvösebb lesz – dolgozom majd valamicskét, de javarészt csak sétálni és csatangolni fogok. Elvégre én osztom be az időmet.

– Eldugott kisváros? Jó helyre jött. – felelte a szállodás. – Nyáron olyan hőség van itt, akár a pokolban, télen meg hideg, mint a Déli Sarkon. Freihausgartenben soha nem változik semmi; ez a legideálisabb hely a semmittevésre. Maga nem német, ugye?

– Nem. – mondta Herbert. – Már évek óta Németországban élek, de amerikai vagyok.

– Gondoltam. Nagyon folyékonyan beszéli a nyelvet, de azért észre lehet venni az akcentusát.

– Akkor már ketten vagyunk. Maga francia, ugye?

– Moi? Oui, és büszke vagyok rá. Hirtelen elhatározásból jöttem ide; megvettem ezt a hülye helyet, amit előtte csak fényképen láttam. Azt gondoltam, itt jól megélek majd… ehelyett itt ragadtam, és még hosszú évekbe telik, mire összekaparok annyit, hogy végre eladjam az egészet és elköltözzem innen. Keresek annyit, hogy ne haljak éhen – de ez minden.

– Hol vannak a falusiak? Nem láttam senkit.

– Vagy a földeken dolgoznak, vagy benn vannak a házakban. Most túl nagy a forróság; majd este fognak kijönni, ha hűvösebb lesz.

– És milyenek? Mármint a lakosok.

– Unalmasak. Nem sokat érintkezem velük, és cserébe ők is békén hagynak engem. Vacak parvenus… arrogáns népség. Azt hiszik, többet érnek mindenkinél, aki nem német. Annyit mondanak, hogy „hello” meg „jó éjszakát”, és ezzel nagyjából ki is merül a velük folytatott társalgásom. Az utca vége felé van egy kávézó; ha találkozni akar velük, sétáljon el oda estefelé. Szinte mind ott vannak, szopogatják a Bier und Schnaps adagjukat… huhh, sose tudtam megérteni, hogy lehet együtt inni a sört meg a brandyt. Maga író – bizonyára szeretne belekóstolni a falu hangulatába. Na, ott majd sikerülni fog. És ne is törődjön vele, ha úgy néznek magára, mintha valami apporté par le chat lenne… hogy is mondják? Mintha a seggükből húzták volna elő.

– Különös, hogy ennyire lepusztult ez a hely. Az ember azt hinné, hogy a romlatlan természet tömegével vonzza a turistákat meg az utazási ügynökségeket.

– Nincs errefelé semmi értékes. Semmi ásvány, semmi, amit érdemes lenne exportálni. Még a föld is csak annyi termést hoz, amennyi épp, csak hogy elég a falunak. És ami a turistákat illeti… Csak elegyedjen szóba a falusiakkal. Itt nincsenek melegszívű, söröskorsót lengető, barátságos németek. Eleven jégtömb mindegyik; nincs bennük emberi melegség, emberi érzelmek. Nem akarnak semmilyen kapcsolatot a külvilággal. Így élnek talán már évszázadok óta, és ez nekik tökéletesen megfelel. Dolgoznak, esznek, isznak és feltehetően szeretkeznek időnként a feleségükkel is, mert azért vannak gyerekek, noha épp csak annyi, hogy fennmaradjon az egyensúly a holtak és az újszülöttek száma között. Nem lennék meglepve, ha még a tizenhatodik századi stílusban szeretkeznének – tetőtől talpig érő hálóingben, amin csak a szükséges helyen van kivágás. Undok, közönyös farmerek, nekem pedig még hosszú éveket kell eltöltenem köztük. Mon dieu! Legszívesebben üvöltenék, valahányszor csak eszembe jut.

A szállodás mély levegőt vett, mintha csak belefáradt volna a hosszú monológba. – De ez csak az én véleményem. Attól még Ön nagyon jól fogja magát érezni Freihausgartenben, ha csendre és magányra vágyik. Most már lemehetünk aláírni a vendégkönyvet?

– Persze. – Herbert követte a férfit és beírta a nevét a vendégkönyvbe. A szállodás a válla fölött kukucskált, miközben az oldalához dörgölte a kezeit. – Herbert Ramon. – olvasta. – Erről jut eszembe, még be sem mutatkoztam. A nevem Julien. Julien-Charles Pandira.

Kezet ráztak.

Enchanté, Julien. – mondta Herbert. A szállodás szája széles vigyorra húzódott.

– Parbleu, maga az első, aki helyesen ejti ki a nevemet. Ezt meg kell ünnepelni.

Benyúlt a pult mögé és két konyakospoharat húzott elő, majd jött utánuk egy poros üveg is, melyből színültig töltötte mindkettőt. Az egyik poharat Herbert kezébe nyomta, a másikat magasra emelte.

A votre santé; csirió! – mondta.

– Egészségére! – mondta Herbert és óvatosan belekortyolt az italba. Meg kellett állapítania, hogy elsőrangú minőség.

– Jónak kell lennie. – közölte Julien. – Ez valódi Napóleon, nem az a savas lötty, amit „brandynek” hívnak errefelé. Ez az egyetlen gyengém… a valódi francia konyak. Minden negyedik hónapban hazaautózok Franciaországba és felfrissítem a készleteimet. De megéri.

Herbert egyetértett vele. Lassan iszogatta a pohara tartalmát, élvezve a konyak lágy, mégis perzselő utóízét. – Nos, köszönöm, Julien, – mondta. – de azt hiszem, most már ideje mennem és kicsomagolnom a holmimat. Egyébként van itt olyan hely, ahol lehet étkezni?

– Sajnos itt nincs étterem. – felelte Julien. – Mint már mondtam, errefelé nem nagyon szívelik a turistákat. Én mondom, ez kész kísértetváros, tele a múlt mumifikálódott szellemeivel, akik csak hiszik magukról, hogy még élnek. Esetleg megveheti egy farmertől az alapanyagokat, és aztán elkészítheti az ebédjét saját magának. Vagy csatlakozhat hozzám, ha nem riad vissza a fokhagymától és a vöröshagymától meg az erős francia fűszerektől. Nem nagy fáradság kettőre főzni egy helyett, és én is örülni fogok, ha a változatosság kedvéért nem egyedül kell étkeznem. Nem kerülne sokba – az alapanyagok árán kívül nem számítok fel mást.

– Akkor megegyeztünk. Nem vagyok túl jó szakács, így ha nem leszek rosszul a legelső étkezéstől, örömmel tartanék Önnel. Most viszlát.

 

III. Von denen Verdammten

 

Herbert felment a szobájába és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Mindent por borított, de ez nem zavarta. A kutatásai alatt már hozzászokott az effajta körülményekhez. Ledobta a köpenyét az ágyra és beletúrt a hajába. A törött falitükör öt példányban tükrözte vissza Herbert képmását: harmincas évei végén járó, megfáradt külsejű férfi, éles vonású arccal és hideg, szürke szemekkel.

A kis szobában minden megvolt, ami csak kellett neki. A szekrény tetején pont elfértek a könyvei, az asztalon pedig elég hely volt ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Elkezdte kipakolni a két bőröndöt. A ruhákat, alsóneműket és a többi hasonló dolgot minden teketória nélkül ráhajította az egyik székre. A munkaeszközeivel már jóval gondosabban bánt. Egy hordozható írógép és más írószerszámok, papírkötegek, néhány geometriai segédeszköz, egy mikroszkóp, ásók, pár kisméretű véső, zseblámpák, elemek. Aztán jöttek a könyvek – nagy részük madzaggal átkötött fénymásolat, vagy Herbert apró, már-már olvashatatlan kézírásával lemásolt, saját készítésű példányok.

A másolt könyvek némelyike olyan dolgokról szólt, melyek egyidősek voltak az emberi tudással… és egyidősek az emberi félelemmel. Julien – vagy bárki más – igencsak furcsának találta volna a címüket, és még furcsábbnak a tartalmukat. Az eredeti könyvek némelyike igazi ritkaság volt (pár közülük már évszázadok óta). Másokhoz csak speciális könyvtárak vagy magángyűjtemények zárt részlegében lehetett hozzáférni, és Herbertnek minden befolyását latba kellett vetnie, hogy tanulmányozhassa őket, és akkor is csak úgy engedték, hogy szigorúan megtiltották neki a lemásolásukat. De egy nagyon drága és hatékony, tenyérbe rejthető, miniatűr fényképezőgép igazi csodákra képes. Herbert le tudta vele fotózni az őt érdeklő részeket, még úgy is, hogy közben az olvasóterem túlsó végében álló őr folyamatosan szemmel tartotta, nem jegyzetel-e vagy nem tép-e ki pár oldalt a becses kéziratból vagy pergamenből. Utána már gyerekjáték volt átírni a lényeges részeket a kinagyított fényképekről. És most itt voltak nála: töredékek a R’lyehi szöveg-ből és Ludvig Prinn eredeti jegyzetei a De Vermis Mysteriis-hez. Prinnt máglyán égették meg Brüsszelben, de először Brügében, majd Gentben élt, és ott fejezte be a könyvét. Pokoli mázli volt, hogy Herbert egy magángyűjtemény mélyén rábukkant a kézzel írt jegyzetekre, annál is inkább, mert a tulajdonosnak fogalma sem volt a valódi tartalmukról; pusztán azért őrizte meg őket, mert régiek – így értékesek – voltak. Ott volt a Liyuhh, a R’lyehi szöveg csaknem teljesen ismeretlen német fordítása (vagy inkább adaptációja és részletes elemzése); François-Honoré Balfour, le Comte d’Erlette Cultes des Goules című művének egy igencsak viharvert példánya, ami elég kiábrándító volt, mert a borzalmak, amikről írt, nagyrészt nem a valóságon, csupán a szerző fantáziáján alapultak. Voltak még egyéb, még elvontabb könyvek is, és Herbert gyakran káromkodott, amiért pont a legfontosabbhoz nem tudott hozzájutni. Mit meg nem adott volna a Necronomicon egy példányáért! Megpróbált hozzájutni, de kudarcot vallott; aztán megpróbált hozzájutni másvalakin keresztül, akinek még nála is több befolyása volt, de ő is kudarcot vallott; még azt sem engedték nekik, hogy egyáltalán megnézzék a könyvet.

Itt voltak a hatalom könyvei, könyvek a hatalomról, melyhez képest minden más eltörpül a Földön, és könyvek a tudásról. Tudásról, ami öregebb, mint az emberiség; könyvek, melyek szerzőit megkínozták és megölték az irományaik miatt. Könyvek, amik megpróbálták rá felhívni az emberiség figyelmét – mindhiába –, hogy egyáltalán nincs egyedül az univerzumban!

Herbert az ablakhoz lépett és a völgy felé pillantott. Még mindig izzasztó volt a hőség. Szerencséje van, hogy Julien az első szobát választotta. Herbert Ramon a völgy végén álló dombra nézett – úgy érezte, mintha láthatatlan szemek néznének vissza rá, és a tekintetük szentségtelen egységben találkozna össze. Itt vagyok, gondolta. Déja vu. Soha nem voltam még itt, mégis ismerős, és tudom, hogy éreztem már ugyanezt. Csak képzelődöm, vagy tényleg sötétebb a növényzet azon a dombon? Könnyen lehet!

A keze megmarkolta az ablakot. Itt vagyok, gondolta. Bármi is légy, én itt vagyok, és tudom, hogy te is ott vagy!

Elő se kellett vennie a Von denen Verdammten, oder: Eine Verhandlung über die unheimlichen Kulten der Alten (Az Elkárhozottakról, avagy: Értekezés a régi idők iszonyatos kultuszairól) nála lévő példányát. Még az ő fénymásolata sem a két évszázaddal korábbi eredetiről készült. Az eredeti könyv írója, Kazaj Heinz Vogel német emigráns volt, aki Amerikából visszatérve, a szülőhazájában írta meg förtelmes művét. Nem tudni, mi történt vele; talán egy állami börtön mélyén végezte, vagy egyszerűen csak megölették az egyház emberei. A Von denen Verdammten cím nélküli mű volt, amit a megjelenése után azon nyomban betiltottak. Néhány példány minden bizonnyal fennmaradt, de csak kettőnek a hollétéről lehetett tudni: német könyvtárak zárt részlegén voltak. Néha – ha valakinek befolyásos barátai voltak – megengedték egy-egy embernek, hogy tanulmányozza a könyvet. Ez történt 1907-ben egy fiatal német egyetemistával, Edith Brendallal is. A lánynak káprázatos emlékezőtehetsége volt, és a tanulmányozás után újraírta a könyvet. Balszerencséjére ezt követően közzé is tette (a saját költségére, mivel egyetlen kiadó sem volt hajlandó megjelentetni). Nem sokkal később valaki felvásárolta az összes példányt, majd fokozatosan eltünedeztek a közkönyvtárakban lévő példányok is. Edith Brendall a szülővárosából, Hamburg-Altonából átköltözött Berlinbe, aztán Bonnba. Ez sem segített rajta – 1910. március 27.-én nyoma veszett, és aztán nyolc nappal később, a Rajnában úszva találtak rá a holttestére.

Herbert Ramonnak nem kellett elővennie a könyvet – anélkül is tisztán emlékezett a versikére, amivel Brendall átdolgozása kezdődött. Akkor is tudta volna, ha álmából költik fel:

 

Irgendwo, auf einem einsamen Platz

Wo Sie niemals bleiben wollten

Irgendwann, in diesen leeren Raum

Werden Sie einen Weg finden

Das Pfad im Dunkeln

Und Dunkeln, ist mein Name.

(Valahol, egy kihalt hely mélyén

Hol magától senki nem kutat

Valamikor, síri űr éjén

Meg fogod találni az utat

A sötétbe vezető terem

És a Sötétség – ez a nevem.)

 

– Igen. – suttogta Herbert. – Meg fogom találni azt az utat. Mert tudom, hogy hol keressem. Talán a Von denen Verdammten önmagában nem lett volna elég, de a Liyuhh megadta a szükséges kiegészítést.

Elfordult az ablaktól és elővette a Liyuhh nála lévő példányát. Az ötödik oldalra egy alig kivehető térkép volt felvázolva. A vonalai szinte teljesen elhalványultak, de Herbert kénytelen volt beérni velük. A térkép egy völgyet ábrázolt, de már csak a vastagon megrajzolt részek voltak kivehetők. A völgy egyik felén volt egy nyílás; a többi részt hegyek vették körül. Néhány furcsa jelet írtak ahhoz a részhez, ahol a völgy beleolvadt a síkságba, de ezek már nem voltak kivehetők. A völgy másik végébe egy alakot rajzoltak; egy különös kreatúrát, ami egyaránt emlékeztetett keselyűre és denevérre is.

Herbert mellérakta a Von denen Verdammten másolatát. A könyvben csak két térkép volt, de az egyik – amit most épp összehasonlított a Liyuhh-ban lévővel – nagyon élesen és jól kivehetően volt megrajzolva. A völgy bejáratát őrző lény testének arányai itt kissé eltérőek voltak, de ezt leszámítva tökéletesen megegyezett a másik ábrával. Ez a térkép ráadásul sokkal részletesebb volt. A legnagyobb domb tetejére – amelyik a legmesszebbre esett a völgy bejáratától – furcsán aszimmetrikus, gigászi kőtömbökből készült épületek voltak felrajzolva. Állt még ott pár kisebb, kör alakban elrendezett építmény (már ha azok akartak lenni), melyek egy magasabb épületet vettek körül. Ez utóbbi úgy festett, mint egy piramis, melynek egyik oldala hihetetlenül széles volt. Hét darab, egy sorba rendezett obeliszk vezetett a piramis bejáratához, ami részben nyitva állt, így látni lehetett, mi van belül: a térkép rajzolója – hihetetlen precizitással – hosszú csarnokot vázolt fel, melynek végében kőoltár (?) állt.

Herbert gyakran eltűnődött rajta, ki lehetett az a rajzoló, és mi történhetett vele. A Von denen Verdammten ábráit minden bizonnyal nem Edith Brendall készítette, bár kétségtelenül ő adta meg az elkészítésükhöz szükséges adatokat, melyeket káprázatos vizuális memóriájával jegyzett meg. De ha ezt figyelembe vesszük, akkor annál megdöbbentőbb, hogy az oltár fölötti lény rajza ennyire hasonlít arra a kreatúrára, amelyik a Liyuhh szerint a völgy bejáratát őrzi. Az emberiségnek mindig is bizarr víziói voltak az általa kreált istenségekről, de ez a rajzoló felülmúlta mind magát, mind kortársait. Ez a rajz nem csupán egy keselyű– és denevérszerű kreatúrát ábrázolt; sokkal részletesebb volt ennél. A lény itt részben emberi volt, vagy legalábbis ránézésre úgy tűnt, de ez a benyomás rögtön elmúlt, ha valaki alaposabban megfigyelte a részleteket. A fej oldalsó részén lévő szemek – mind a négy – hidegek és halszerűek voltak. A testet pikkelyek borították; az öt hosszú, pókszerű kart szőr vagy tüskék fedték. A kezek erekkel borított húscsomók voltak, az ujjakon pedig – melyek száma mindegyik kézen különbözött – nem volt köröm, és így inkább pici, tekergőző csápokra emlékeztettek. A test alsó részén férfi és női nemiszervek is voltak, ráadásul obszcénul túlméretezett nagyságúak. A lény két lábon állt, melyek madárszerű karmokban végződtek. Két „karját” kinyújtva tartotta maga előtt. Az egyikben meztelen és látszólag eszméletlen női testet tartott, akinek a hátából fekete denevérszárnyak nyúltak elő. A másik csápszerű kar varangyszerű lényt fogott, hatalmas, kiguvadó szemekkel és két, villás nyelvvel.

Herbert becsukta a két könyvet. Tizenöt év, gondolta, tizenöt évi kutakodás a könyvtárak és a magángyűjtemények okkult és démonológiai könyvritkaságai között, hogy végül kimazsolázza azt a pár szűkös utalást és eljusson ebbe a völgybe, ehhez a dombhoz. De most végre megtalálta… ebben majdnem teljesen biztos volt. Ez a völgy lesz az, és ott, azon a dombon lesznek a templom maradványai.

Egy olyan isten temploma, aki annyira iszonyatos, hogy a könyvek még a nevét sem merték leírni. A Liyuhh úgy emlegette, mint „a dolog, ami a sötétben vár”, de ennél többet nem árult el. A Von denen Verdammten minden más szempontból részletesebb volt, ezt az egyet kivéve; csak annyit írt róla, hogy „das wartende Dunkel”: „a várakozó sötét”. Azért határozottan különös, hogy a jelek szerint senki nem tudott a templom létezéséről. Ha tényleg olyan nagy lenne, ahogy a rajzokon szerepel, akkor innen is látszódnia kellene. De a domb tetején nem volt semmi.

Tudás és hatalom, gondolta, még mindig ott kell, hogy legyenek, annak a dombnak a tetején… vagy talán a domb belsejében. Meg fogom találni őket. És a te emléked is ott van, te idegen isten, aki valaha emberek szolgáltak. Te már eltűntél, rég eltűntél, de az ősi kincsek, a kövek, talán még a kéziratok is ott vannak. És én meg fogom találni őket.

De először ki kell derítenie, hogy az itteniek tudnak-e valamit, és ha igen, mennyit. Lehet, hogy lassan, kövenként elhordták a templomot és megszerezték a domb valamennyi kincsét. Ha ez a helyzet, akkor meg kell tudnia, mit csináltak velük.

Bezárta a szobáját és lement a földszintre megnézni, csinált-e Julien valami ennivalót.

 

IV. Dunkelhügel

 

A szűkös, de élvezhető vacsora után Herbert úgy döntött: túl késő van már ahhoz, hogy bármit is csináljon, így aztán megfogadta Julien tanácsát és elment a kávézóba meginni egy italt. A kocsma egyetlen teremből állt, amely zsúfolásig volt tömve. Lehet, hogy Freihausgarten lakosai nem voltak túl társaságkedvelők, de az italadagjukhoz annál jobban ragaszkodtak. A kicsi, köralakú asztaloknál nem maradt egyetlen üres hely sem. Pipadohány illata keveredett a sörszaggal és az emberi izzadtság bűzével. Néhány asztalnál kártyáztak, de nem nagyon beszélgettek sehol. A kuncsaftok javarésze középkorú volt; fiatalokat – néhány mogorva külsejű huszonévest leszámítva – sehol sem lehetett látni. A legtöbbjük megelégedett annyival, hogy a pult mellett állt és a túlméretezett korsóba töltött sörét dédelgette. Fullasztó volt a hőség; Herbert alig pár perc után már érezte, hogy a fülén és hátán patakokban folyik a verejték. Rendelt egy brandyt és gyanakodva beleszürcsölt. Julien brandyjéhez képest olcsó lötty volt, de azért iható. Csaknem egy órájába telt, amíg sikerült bekapcsolódnia a társalgásba. A szokásos témák voltak terítéken: időjárás, a nagy kánikula és annak a termésre gyakorolt hatása, a megjavítandó épületek, pár pletyka a feleségekről, egy kutya, aki elszökött a gazdájától és még nem került elő – tipikus kisvárosi letye-fetye. Herbert óvatosan megpróbálta az őt érdeklő témákra terelni a szót, anélkül, hogy közvetlenül rákérdezett volna. Hamarosan felfedezte, hogy a falusiak ellenséges pillantást vetnek rá, aztán ugyanúgy folytatják a saját társalgásukat, mintha meg sem hallották volna. Tett még egy kísérletet: ecsetelni kezdte a völgy pásztorkölteménybe illő szépségét, azt, hogy milyen kedvező a földrajzi helyzete és milyen gyönyörű itt a természet. Minden jól is ment, egészen addig, amíg meg nem említette a dombot. Akkor egy pillanatra teljes csönd támadt, aztán hirtelen mindenki beszélni kezdett valami egészen másról. Herbert nem tudta nem észrevenni a rejtett üzenetet.

Még két órát töltött a kocsmában. Ezalatt fizetett pár italt, hogy elmossa a viselkedésével keltett rossz érzést, és az időjárásról meg a nagyvárosi és falusi élet különbségeiről beszélgetett a falusiakkal. Hű maradt a meséjéhez, miszerint ő író, aki vakációzni jött ide, és gondosan kerülte, hogy szóba hozza a dombot.

Másnap reggel korán kelt. A feje hasogatott az olcsó brandytől. Épp most kelt fel a Nap, odakint még friss és hűvös volt a levegő. Herbert farmert és vékony kardigánt húzott, aztán nekifogott első hosszú sétájának. Nem volt semmilyen különösebb terve; egyszerűen csak fel akarta mérni a saját szemével is a völgy és a domb elhelyezkedését. A völgy két domb között terült el. Az egyik a völgy bejáratától messzebb, balra helyezkedett el – alacsony, jellegtelen domb volt, ez tette ki a bezáratlan kör kb. egyhatod részét. A másik domb kapcsolódott az elsőhöz, és ez fejezte be a kört, kivéve azt a keskeny részt, ahol a völgy találkozott a síksággal. Azon a részen volt az állomás is; az elhaladó vonatok csak érintették a völgyet, de egyik sem jött beljebb. A falu a völgy ellenkező végében, a Dunkelhügel – Sötétdomb – oldalában helyezkedett el; itt volt a völgy legmagasabb része. Herbert előbb céltalanul kóborolt, majd egy idő után nyílegyenesen a Sötétdomb felé vette az irányt. Így a napfényben ez a hely is csak annyira volt furcsa vagy fenyegető, mint bármelyik másik domb. Herbertnek eszébe jutott, milyen sötétnek tűnt, mikor messziről nézte. Talán csak optikai csalódás volt? Közelről nézve a növényzet teljesen hétköznapinak látszott.

Elővette az eszközeit és végzett néhány mérést, aztán begyűjtött pár talajmintát is. Egyikben sem volt semmi rendellenes.

A következő napon bejárta az egész dombot. Mikor befejezte, teljesen elbizonytalanodott, és kezdett kételkedni a Liyuhh és a Von denen Verdammten adatainak helyességében. Ezen a dombon nem volt semmi, egyáltalán semmi!

Csakhogy ez lehetetlen. Ez a völgy kellett, hogy legyen az, amelyikről a könyvek írtak; túlságosan ráillett a leírás ahhoz, hogy véletlen legyen. Ennek ellenére a rajzokon lévő templom nem tűnhetett el minden nyom nélkül. Ha Herbert logikusan gondolkodott, arra a megállapításra kellett jutnia, hogy a templom a hegy belsejében van. De ez szintén lehetetlen. Ez a domb számlálatlan századokon át formálódott ilyenné; erodálódott az évszakok behatása alatt, és teljesen benőtte a növényzet. Évszázadok óta nem ért hozzá senki, ebben Herbert teljesen biztos volt, úgyhogy a gondolat, hogy egy földcsuszamlás temette maga alá a templomot, ugyanolyan nevetséges volt, akár az összes többi. Ráadásul a könyvek nagyon is egyértelműen fogalmaztak: a templom a domb tetején állt. Volt is ott néhány jellegzetes lapos rész, de egyik sem akkora, hogy elférjen rajta egy ekkora építmény; de még ha elfért volna is, akkor is kellett volna maradni valami nyomnak.

Brendall maga is utánajárt pár dolognak, mikor újraírta a Von denen Verdammten-t, és a saját jegyzeteivel egészítette ki a könyvet. A templomot 1850 után többé sehol nem említették, viszont Brendall említést tett bizonyos ősi és iszonytató szertartásokról, melyeket „egy sötét és titkos helyen hajtottak végre, amit a Várakozó Sötétnek szenteltek fel”. Ez a „sötét és titkos hely” csakis a templom belseje lehet. Vagy lehetséges, hogy a templom csupán egy szimbólum? Semmi egyéb, csak valami szokásos boszorkánygyülekezet álneve, akik egy rejtett barlangban tartották az összejöveteleiket? De nem, a Liyuhh is említi a templomot… talán a gyülekezet tagjai (már ha tényleg ilyesmiről van szó) magukkal vitték a templom maradványait a titkos találkozóhelyükre.

De akkor Kazaj Heinz Vogel miért írt volna erről olyan sokat? Egy szimpla boszorkánygyülekezet manapság – mikor már létezik hivatalos sátánista egyház is – nem túl ijesztő és nem is igazán istenkáromló. Lehet, hogy a gyülekezet még mindig létezik? Több, mint két évszázad után ez meglehetősen kétséges, de nem lehetetlen. Talán nemzedékről nemzedékre adták át ezt a hagyományt; ez megmagyarázná, miért reagáltak a falusiak olyan érzékenyen a kérdéseire. Vagy lehet, hogy a szekta létezéséről nem tud mindenki? Még egy ilyen kis közösségben is titokban lehet tartani, ha a tagjai elég óvatosak.

Tovább fürkészte a dombot, de nem talált semmit. A növényzet sűrű volt és érintetlen, ami nagyon megnehezítette a haladást. Herbert hónalját csípte az izzadtság, a Nap pedig perzselőn tűzött le rá a felhőtlen égből. A férfi úgy érezte magát, mintha visszatért volna az időben a történelem előtti korszakokba, mikor még dinoszauruszok jártak a Földön, s az emberiség csak valami megnevezhetetlen istenség képzeletében létezett.

Mikor visszaért a hotelszobájába, rögtön észrevette, hogy járt nála valaki. Nem hiányzott semmi, de néhány tárgy nem ugyanott volt, ahol hagyta őket. Szerencsére a könyvek és a jegyzetei a bőröndben voltak, amit mindig zárva tartott, s a hívatlan látogatók – bárkik is voltak – nem merték feltörni a zárat. Herbert Julien elé tárta mindezt, de a szállodás csak felvonta a szemöldökét.

– Sajnálom, de nem tudok semmiről. – közölte. – Egyedül én voltam a szobájában, hogy kiszellőztessek. Elraktam az ágyat, de semmi máshoz nem nyúltam, mais non!

– Egész nap itt volt a hotelben?

– Hát… nem. – felelte Julien. – Kétszer-háromszor elmentem. Egyszer beugrottam a kávézóba egy pint hideg sörért, aztán meg bevásároltam. És bevallom, a délután egy részét át is aludtam; nem tudtam mással elütni az időt. Remélem, nem tűnt el semmi.

– Ha jól láttam, nem. – mondta Herbert. – De ezentúl kétszer is ráfordítom a kulcsot. És talán vigye magával ön is a tartalék kulcsot, ha elmegy valahová.

Határozottan nyugtalanította a dolog. Megbízott Julienben. Bárki bejöhetett ide a szállodás távollétében és kinyithatta az ajtót a tartalék kulccsal. Talán csak egy szimpla besurranó tolvaj volt, aki valami értékeset keresett. De Herbert a szíve mélyén nem igazán hitte, hogy ez történt.

 

V. Vaeyen

 

A következő három nap eseménytelenül telt. Napközben Herbert nagyokat sétált; nem mindig a domb irányába indult, nehogy túl nyilvánvaló legyen az érdeklődése, de pár óra alatt mindig ott lyukadt ki. Esténként a jegyzetein dolgozott, és néha elment a kocsmába. A helyiekkel viszont nem sikerült elfogadtatnia magát. Fogadták a köszönését, váltottak vele pár szót, de a tekintetük tele volt bizalmatlansággal és gyanakvással.

A hatodik napon bukkant rá a tárgyra – gyakorlatilag puszta véletlenségből botlott bele. Épp egy keskeny ösvényen ereszkedett alá a dombról, mikor a lába megakadt valamiben. Megbotlott és elesett; a karjával kellett megfékezni a zuhanást. Utána megnézte, mi gáncsolta el. Rögtön látta, hogy nem egyszerű fagyökér volt. Gyorsan kiásta a földből. Mikor letörölte róla a koszt és meglátta, mi az, alig tudott hinni a saját szerencséjének.

Nem volt túl nagy – kb. tizenkét centiméteres –, de súlyosabb volt, mint amekkorának látszott. A kis szobrocskát valaha talán befestették, de ezt már lekoptatta az idő, és csak a csupasz, fedetlen alap maradt. Pár darabka letört róla, de fel lehetett ismerni: a Liyuhh térképén lévő keselyű-denevér lényt ábrázolta. Felegyenesedve ált, a szárnyait összecsukta a háta mögött. Most, hogy ilyen közelről látta, Herbert rájött, hogy tévedett: a Liyuhh keselyű-denevér lénye nem ugyanaz volt, mint a Von denen Verdammten-ben a templomban lévő szobor. Ezen már korábban is elgondolkozott: vajon azt a lényt, akit az egyik könyvben a templom mélyében szolgálnak, miért ábrázolnák ennyire messzire a templomtól a másikban?

Elvigyorodott. Ez volt az, amit keresett. Végre valami fizikai bizonyíték a templom létezésére! Helyesen tette, hogy idejött. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de ez a szobrocska bizonyítja, hogy valamiyen módon be lehet jutni a templomba.

Elrakta a szobrot a batyujába és a visszaindult a faluba. Közben eszébe jutott valami, aminek már korábban is fel kellett volna tűnnie.

Soha nem látott senkit a dombnak még a környékén sem.

A faluba érve egyenesen Julienhez ment. Mostanra megkedvelte és bizalmába fogadta a testes franciát, és szerette volna tudni a véleményét a tárgyról, amit talált.

Julien felpillantott az újságjából. A hotel egyik székében ült – vagy inkább feküdt –, és örökösen bűzlő szivarjainak egyikét szívta.

– Helló! – mondta. – Jót sétált?

– Igen, és hoztam magammal valami érdekes és szokatlan dolgot is. – közölte Herbert. Elővette a szobrocskát a batyuból és lerakta az asztalra Julien elé.

Arra számított, hogy a szállodás mérsékelt érdeklődéssel fogadja majd a felfedezést – de erre azért nem: Julien felpattant, felborította a széket, és holtsápadt lett. Még a szivar is kiesett a kezéből.

– Egy Vaeyen. – mondta rekedt hangon. – Tegye el!

– Egy micsoda? – kérdezte Herbert meglepve. – Ez csak egy szobrocska, amit találtam.

– Hát persze, hogy csak egy szobrocska, de tegye el gyorsan, mielőtt még a falusiak meglátják! – mondta Julien. – Maga a Sötétdombon szaglászott, igaz? Ott találta ezt a dolgot, és a legjobb lesz, ha vissza is viszi oda.

Herbert lassan visszarakta a szobrocskát a batyuba. – Belebotlottam. – közölte. – Szinte teljesen be volt temetve; csak a feje állt ki a földből. Más körülmények között soha nem vettem volna észre ezt a… minek is hívta?

Julien lehajolt és felvette a szivart. Most, hogy a szobrocska már nem volt szem előtt, ő is nyugodtabbnak látszott.

– Nem hívtam semminek. – mondta. – És bármit mondtam, felejtse el. Én is elfelejtem, hogy valaha is láttam önnél ezt a dolgot… de könyörgöm, ügyeljen rá, hogy a falusiak nehogy meglássák vagy akár csak megsejtsék, hogy magánál van! A legjobb lenne, ha visszavinné oda, ahol találta.

– Ne szórakozzon velem, Julien. Maga tudja, hogy mi ennek a neve – és ha nem hajlandó megmondani, akkor megyek és megkérdem mástól.

– Én az ön helyében nem tenném. Baj lehet belőle. – mondta Julien. – Higgyen nekem. Tudom, mit beszélek… még ha nem is tudok sokat.

– Akkor mondja el nekem, mit tud.

– Ez az izé… egy Vaeyen. Valami ősi démonnak a képmása. Ez egy őrző, a Sötétdomb őreinek egyike. Több is van belőlük, de még egyiket sem láttam. Csak hallottam róluk.

– Kitől, Julien?

Julien nem felelt. Az ajtóban állt és a domb felé mutatott.

– Nézze. Ott van, a vakító napfényben. Mégis sötétnek, természetellenesnek… gonosznak látszik. Most senki nem megy oda az egész faluból – és magának se kellene.

– Hogy érti azt, hogy most senki nem megy oda? Van olyan időszak, amikor odamegy valaki, Julien? Ki az és miért? Ugyan már! Maga modern, racionális ember, ne mondja már, hogy megijed egy régi démont ábrázoló kőszobrocskától!

– Most nem a nagyvárosban van. Ez itt Freihausgarten, egy ősi sziget a civilizáció nevű óceán kellős közepén. Az itteni emberek nem úgy beszélnek és nem úgy gondolkodnak, mint mi. Ezért akarok eltűnni innen, amint megengedhetem magamnak. Nem tartozom ide; senki nem tartozik ide, aki nem Freihausgartenben született. Engem csak megtűrnek. Nem vagyok babonás, de nagyon nem szeretném, ha rájönnének, hogy magánál van az ő becses Vaeyen-jeik egyike. De ha többet akar tudni, menjen, látogassa meg holnap der Pfarrer-t. A lelkész sem itt született, de itt él már több, mint huszonöt éve, és a közösség befogadta őt, mert nem üti bele az orrát mások dolgába. És ha egy mód van rá, én sem.

És ezzel le is zárult az esti társalgásuk.

Herbert felment a szobájába és ott teljesen letisztogatta a szobrocskát. Nagyon régi volt, ehhez nem fért kétség, de a készítése idejét képtelen volt meghatározni. A súlya még mindig meglepte. Megpróbálta megkapirgálni a szerszámaival, hogy megállapítsa, nem kevertek-e bele valamilyen nehézfémet. Mindhiába.

Visszatért a jegyzeteihez, hátha talál köztük valami idevágó dolgot. A Liyuhh egyik bekezdése ötlött a szemébe:

…und Seine Welt is eine Welt die schwarzer ist als das Schwarze und dunkler als das absolute Dunkel zwischen den Sternen.”

– …és az Ő világa olyan világ, ami feketébb a feketénél és sötétebb, mint a csillagok közötti abszolút sötét. – fordította Herbert. Különös, hogy a Liyuhh ilyen sok utalást tartalmazott a sötétségre. Talán valahol a sorok között ott van a Sötétdomb furcsa optikai csalódásának magyarázata is? Ez tényleg elég különös jelenség, de mikor ez a könyv íródott, akkor még volt ott egy templom is, nem csak egy nyomorult domb!

Elővette a Von denen Verdammten-t. Talált benne egy részt, ami különösen lényegesnek tűnt:

„Und Das Dunkel dass wartet hat fünf Diener, fünf Wächter des Tempels, und fünf Wächter des Dunkels, genannt die Feiaden: das schwarze Licht, das weisse Feuer das schwarzer ist als die Nacht, das weisse Dunkel das roter ist als das Feuer, das geflügelte Weih, und der grüne Mond, die Ihm halten und dienen in Seine Dunkelheit.”

A francba, gondolta Herbert, miért nem árulják el az „Ő” nevét? Miért csak „a Várakozó Sötét”-nek nevezik? Szóval „Neki” öt szolgája van, öt várakozó… nem is, a Wächter őrzőt vagy vigyázót jelent. Öten vannak, akik a templomot és a Sötétet őrzik, és a nevük Feiaden. Ez stimmel; a Feiaden – a német kiejtést figyelembe véve – alighanem ugyanaz, mint a Vaeyen. Szóval öten vannak: a Fekete Fény; a Fehér Tűz, ami Feketébb az Éjszakánál; a Fehér Sötét, ami Vörösebb a Tűznél; a Szárnyas Nő; és a Zöld Hold. Ők azok, akik „őrzik és vigyázzák Őt az Ő Sötétségében”. Ez egybevág a rajzokkal is: öt őrdémon, akik őrzik a templomot és szolgálják az istenséget. A Von denen Verdammten ábrája alighanem az istenséget ábrázolja, egyik kezében a „szárnyas nővel”, másikban a varangyszerű lénnyel. Ez utóbbi a többi négy bármelyike lehet… akárcsak ez a szobrocska. Bárcsak tudná, milyen volt a színe eredetileg; az talán nyomra vezetné. Persze az is lehet, hogy ezek csak szimbolikus elnevezések. „A Fekete Fény”: utalás arra az éjszakára, mikor a szertartásokat tartják? „A Fehér Tűz”: egy folyamatosan égő láng a templom belsejében? „A Zöld Hold”: a hold fénye, ami egy zöld völgyre, egy zöld dombra vetődik? De mi lehet az a „Fehér Sötét”?

A kutatás ezen pontján még nem volt értelme a kérdéseken rágódni; már most is túl sokat tudott, de ez még messze nem volt elég.

 

VI. A templom a Sötétdombon

 

Másnap reggel az első dolga volt elmenni a lelkészhez. Der Pfarrer, a „lélekőrző” egy negyvenes évei végén járó férfi volt. Az arca azt a benyomást keltette, mintha kövér lenne, holott nem volt az. Erős testfelépítése és durva kezei olyan emberre utaltak, aki a vasárnapi istentiszteletek tartásán kívül másfajta munkákhoz is hozzászokott már. Az üdvözlése szívélyes volt, de visszafogott.

Herbert úgy gondolta, itt csak úgy érhet el eredményt, ha kezdettől nyílt lapokkal játszik. A bemutatkozás és a szokásos udvarias megjegyzések után kivette a szobrocskát a zsebéből és lerakta az asztalra.

– Úgy értesültem, hogy ezt Vaeyen-nek hívják. – mondta. – Ez valamiféle gonosz szellemet jelent. Azt is mondták, hogy rejtsem el a falusiak elől, és forduljak önhöz, ha többet is meg akarok tudni róla.

A pap nem válaszolt azonnal, de nem is rémült meg úgy, mint Julien. Fölemelte a Vaeyent és halkan füttyentett, mikor megérezte a súlyát. Gondosan megszemlélte, aztán visszarakta az asztalra.

– Szerencséje van, hogy rábukkant. – mondta. – Tudja maga, milyen értékes ez a szobor? Minimum ötszáz éves, de szerintem még annál is jóval öregebb… talán egyidős az emberiséggel. Ahogy azt már ön is tudja, ez valóban egy Vaeyen, méghozzá a legelső, das schwarze Licht, a Fekete Fény.

– De micsoda ez? És miért tanácsolták azt, hogy rejtsem el?

A lelkész megdörgölte a tokáját, miközben éles pillantást vetett Herbertre.

– Mr. Ramon, mi lenne, ha előbb ön mondaná el azt, hogy kicsoda maga, és miért érdekli ennyire ez a szobrocska? Úgy értesültem, hogy maga író, aki pihenni jött ide, ami nehezen egyeztethető össze az ön hosszú és fárasztó sétáival… amik különös módon mindig Dunkelhügel, a Sötétdomb közelébe vezetnek. Maga valamiféle sci-fi szerző? Egy regényhez gyűjt itt anyagot, vagy valami ilyesmi?

Mennyit mondhat el ennek a férfinek? – kérdezte magában Herbert. Mindent egész biztosan nem; de eleget ahhoz, hogy kielégítse a kíváncsiságát. Csakhogy a lelkész nem volt ostoba. Herbert gondosan megválogatta a szavait.

– Nem vagyok sci-fi szerző. – mondta. – Tudományos és életrajzi témájú műveket írok. Pillanatnyilag egy amerikai író műveit tanulmányozom, aki 1937-ben halt meg. A neve Howard Phillips Lovecraft. Talán már ön is hallott róla; számos novelláját német nyelvre is lefordították, mint ahogy a levelei és műkritikái egy részét is. A novellái túlnyomó része a „természetfeletti történet” kategóriájába tartozik. Hosszabb történetei közül a legtöbb idegen „istenségekről” szól – olyan lényekről, akik jóval az emberiség előtt éltek ezen a bolygón, és akikhez számos bizarr kultusz kapcsolódik. Lovecraft jellegzetes módon keverte a valóságot a kitalációval, különösen mikor a szektákról és a boszorkányságról szóló ősi könyvekről írt. Ennek eredményeképpen nemrég megjelent egy cikk egy jól ismert folyóiratban. A cikk szerint elképzelhető, hogy ezen kultuszok egy része a valóságban is létezik, és erről Lovecraft is tudott, de szándékosan kitalációnak bélyegezte műveit. Az életrajzom hitelessége kedvéért szeretném szétválasztani a fikciót a valóságtól; ezért tanulmányozni kezdtem az ősi és elfeledett kultúrákat, és sikerült hozzáférnem néhány régi könyvhöz, melyek az okkultizmusról, mágiáról, hiedelmekről és különféle vallásokról szólnak. Néhány könyvben térképek is voltak, valamint olyan információk, amik furcsa párhuzamot mutattak bizonyos szektákkal, melyek még ennek a századnak az elején is léteztek Amerikában. Jelenleg megpróbálok utánajárni annak a kulturális és vallási kapcsolatnak, ami összeköti ezeknek az amerikai szektáknak a hiedelmeit egy másik valláséval, ami – információim szerint – a XVIII., sőt XIX. században is létezett Európában… így Németországban is. Tudni akarom, hogy ezek a furcsa istenségekhez kötődő, pogány hiedelmek eredetileg is léteztek-e már ezekben az országokban – és ha igen, úgy mi az eredetük –, vagy csak az egyik országból „importálták” őket a többibe.

A lelkész bólintott. – Ezek szerint nem valami félnótás szektához tartozik. – mondta, majd felnevetett. – Bocsásson meg, hogy ezt mondtam; az elmúlt huszonnégy évben – mióta itt vagyok – csak két ilyen ember jött ide, de az egy életre elég volt. – Tréfás kedve ugyanolyan váratlanul enyészett el, mint ahogy megjelent. – Mit tud még?

Herbert habozott. Mennyit mondhat még el? Hát, abból nem lehet baj, ha felfed még párat a lapjaiból – még ha ezzel vakvágányra is juttatja a beszélgetést.

– Leginkább az a templom érdekelne, aminek a Sötétdomb tetején kellene lennie… de nincs ott. Valójában ezért jöttem ide – hogy kiderítsem, mi belőle a valóság és mi a fikció.

A lelkész bólintott és leült a székébe. Nagyot kortyolt a brandyjéből, aztán megint Herbertre pillantott.

– Ott volt. – mondta. – És még mindig ott van.

– Hol?

A pap széttárta a kezét. – Abban reménykedtem, hogy ezt majd ön fogja megmondani, Mr. Ramon. Maga nagyon őszinte volt hozzám, és cserébe én is az leszek. Úgy gondolom, mi ketten sokat segíthetünk egymásnak. Ön jól hazudik, de nem elég jól. Természetesen ismerem az írót, akit említett. Rengeteget olvasok; mást itt nemigen lehet csinálni. Számos irodalmi lapot járatok, és mikor az egyikben találtam egy ismertetőt Lovecraft műveiről, haladéktalanul megrendeltem az összes könyvét Insel Verlagtól, a német kiadótól. Persze a művei túlnyomó része kitaláció – ugyan ki hinné el, hogy tényleg léteznek azok az istenségek, akikről írt? De vannak ott más dolgok is, bizonyos látszólag egységes hiedelmekről és szektákról… és ez viszont nem fikció. Ezek valóban léteznek – még napjainkban is. Ne kérdezze tőlem, honnan származnak. Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy léteznek, Európában ugyanúgy, mint Angliában vagy az Egyesült Államokban. Elmondom önnek, mit tudok. Gondolom, megérti: ez nem hivatalos beszélgetés. Minden szónak köztünk kell maradnia. Látta a templomomat: kicsi, egyszerű, de pont megfelel nekem és a felekezetemnek. Huszonnégy éve élek itt velük; mindannyian eljárnak a vasárnapi misére. Ismerem őket mind… és mégsem ismerem. Árulja el – ön hisz az elme hatalmában?

– Nem egészen értem, mire gondol.

– Nem az okkultizmusra. Nem is a természetfelettire. Amire én gondolok, az a telepátia, teleportáció, telekinézis… auto-szuggesztió, tömeghipnózis, meg az összes többi adottság, amire állítólag az emberi elme képes. Elhinné nekem, ha azt mondanám: ez a falu – és a falu lakosai – nem változtak semmit az utóbbi háromszáz évben? Mármint nem úgy értem, hogy nem halnak meg, hanem az általános… hú, de nehéz megtalálni a ráillő kifejezést. Az életmódjuk, a gondolkodásmódjuk, az egész mentalitásuk. Hallotta már ön azt a nevet, hogy… Cyäegha?

– Igen, hallottam, de csak a nevet. Néhány könyvben szó volt róla. Valamifajta istenség… a föld, a barlangok istene, vagy valami ilyesmi.

– Ó, hogyne. Cyäegha… a Várakozó Sötét, a Barlangok Ura. Ez egy nagyon ősi istenség; valamifajta földelementál. Ezt az… istenséget – nevezzük így – a tizenhetedik századtól kezdve szolgálták ezen a vidéken. Talán még régebben, de arról még nincsenek feljegyzések. Állítólag a Sötétdomb belsejében élt, és a hívei még… emberáldozatokat is hoztak neki, noha ő nem tudta elérni őket. Az istenséget öt Vaeyen – öt démon – szolgálta, akik ugyanakkor valamiféle őrző-feladatot is elláttak. Ők őrizték az istenséget és a völgyet a hívatlan látogatóktól. Amit most mondok, az elképesztőnek, hihetetlennek fog tűnni. De egészen azóta van valamilyen korlát a völgy körül… egy pszichológiai korlát, ami távol tart minden változást és egyfajta statikus, változásra képtelen mentális állapotot hoz létre! És ennek a korlátnak a középpontjában az az átkozott templom állt. Nem tudom, kik és mikor építették… én még sohasem láttam. Talán az egész templom csak egy áldozati oltárból állt a domb tetején. De a hatalma még mindig létezik.

– Az előbb azt mondta, hogy a Vaeyenek kettős feladatot láttak el?

– Igen. A hívők rettegtek ettől az… istenségtől. Talán ők alkották meg a Vaeyeneket – azok ugyanis nem csupán a völgy és a domb érintetlenségét őrizték, hanem ők tartották féken az istenséget is.

– Mi történt?

– A szekta túl nagy lett; valahogy kiszivárgott az emberáldozatok híre. A pletyka gyorsan terjedt, és 1860 körül egy fiatal pap érkezett ide – egy fiatal, elkötelezett ember, akinek megvoltak a szükséges ismeretei. Ő volt az, aki véget vetett az ügynek. A feljegyzések legalábbis ezt állítják – de ugyan mennyi igazság lehet ezekben az ősi irományokban? Azt is írják, hogy az ifjú pap puszta kézzel és szent szavakkal lerombolta a templomot. Utána mondott valami ráolvasást az öt Vaeyen fölött is, aztán pedig elhelyezte őket, hogy örökre őrizzék a dombot. Ő maga is a dombon halt meg.

– Ön azt mondta, hogy a szekta még mindig létezik.

– Igen. Tudom, hogy létezik. Mint már mondtam, a falusiak mindenféle problémával fordulnak hozzám; itt vannak minden vasárnap. De minden éjjel, amikor telihold van, kihalt a város – és én tudom, hogy olyankor ott vannak a dombon. Ne kérdezze, hogy miért, vagy hogy mit csinálnak ott. Semmi emberáldozat vagy ehhez hasonló; talán nem több ez, mint egy hagyomány, melyet évszázadokon, generációkon örökítettek át. De ugyan miért tartanak életben egy ilyen régi szertartást?

– Miért nem kérdezi meg tőlük?

A lelkész habozott, vett egy mély levegőt, aztán folytatta. – Ez az, amiben segíthetnénk egymásnak. Ezért kérdeztem az előbb, hisz-e ön az elme hatalmában. Ugyanis én megkérdeztem tőlük… de nem tudják! Mikor arról faggatom őket, mit csinálnak a teliholdas éjszakákon, nem játsszák meg az értetlent… valóban fogalmuk sincs róla! Csak bambán bámulnak, mintha egy szót se értenének abból, amit mondok. Nem emlékeznek rá!

– De hát ez lehetetlen!

– Úgy gondolja? Márpedig ez a helyzet. Bizonyára észrevette már, hogy félnek a dombtól; a közelébe sem mennek. Ennek ellenére tudom, hogy havonta egyszer mindannyian ott vannak… de vajon miért?

– Ezt csak egy módon lehet megtudni.

– Hogyne. Azt hiszi, én még nem próbáltam meg felmenni a dombra az egyik teliholdas éjjel? Tudja, mi történt? Itt ébredtem fel, a saját házamban. Az utolsó emlékem az volt, hogy elindultam a dombhoz; még arra is emlékszem, hogy mikor nekivágtam annak a keskeny, felfelé vezető kaptatónak, világító fényeket pillantottam meg a domb tetején. És aztán… semmi! Egyáltalán semmi, egészen addig, amíg hirtelen újra itt nem találtam magam a kiindulóponton. Most azt hiszi, őrült vagyok?

– Nem. Eleget tudok ahhoz, hogy ne higgyem magát őrültnek. Ahhoz viszont nem tudok eleget, hogy magyarázattal szolgáljak.

– Pontosan ez az, amiben segíthetünk egymásnak. Ön tud olyan dolgokat is, amit én nem, és sejtelmem sincs róla, miért jött ide valójában. De végeredményben mind a ketten ugyanazt keressük: a tudást. Mert a tudással végre felszabadíthatnám a népemet a Sötétdomb átka alól, ami évszázadok óta kísérti őket. Nem kérhetek hivatalos segítséget; ha ördögűzőt akarnék hívatni, azt hinnék, becsavarodtam. Hogy magyarázzam el a feletteseimnek, hogy egy szörnyű hatalom uralja azt a dombot évszázadok óta, és minden hónap egyik éjszakáján elveszi tőlem a nyájamat? De ha együttműködünk, talán maga is meg fogja találni azt, amiért idejött, és én is kiszabadíthatnám a gyülekezetemet a pogány babonák és rituálék börtönéből.

– Nem is tudom. Ön rengeteg mindent elmondott nekem, és ezért nagyon hálás vagyok. Bár én is ugyanennyit mesélhetnék, de képtelen vagyok. Ahhoz túl keveset tudok.

– Akkor derítse ki…

A lelkésztől való távozása után Herbert észrevette, hogy a falusiak viselkedése még az eddiginél is ellenségesebb lett. Nem mintha érdekelte volna; már úgyis észrevették a Sötétdombra tett kirándulásait, hiszen a papnak is beszámoltak róluk. Legalább Juliennel sikerült kibékülnie: azt mondta neki, hogy a lelkésznél hagyta a Vaeyent.

Az egész nem stimmelt. Herbert eddig azt hitte, hogy a falusiak valami ősi szektához tartoznak, de a pap története mindent a feje tetejére állított. A lakosoktól mindenesetre nem fog megtudni semmit, hiszen ők se tudnak semmit. De ennek így nincs értelme. Több időre van szüksége. Csakhogy épp ez volt az, amiből már nem volt több. Mert az álom még ugyanezen az éjjelen megtámadta őt.

 

VII. Nagaäe

 

Nem tudott rá jobb kifejezést a „támadás” szónál, mivel egyébként szinte sohasem álmodott, de ha igen – és vissza tudott emlékezni rá –, akkor is csak racionális dolgokról.

Napközben újabb hosszú, sikertelen túrát tett a Sötéthegyen, este pedig sokáig tanulmányozta a Vaeyent. Készített néhány vázlatot a szobrocskáról, és mikor elaludt, a képmása még ott égett az agyában. Talán ez volt az, ami elindította az álmot. Ha ugyan tényleg álom volt…

Herbert úgy érezte, mintha felébredt volna, és egy hosszú völgy bejáratánál találta volna magát. A völgyet fekete, fűrészes peremű hegyek szegélyezték… már-már olyan érzés volt, mintha egy holdkráter belsejében állna. A talaj lilásfekete volt – sötéten, visszataszítóan lila –, tele hasadékokkal, melyek mintha egész a Föld mélyéig nyúltak voltak… mintha a Föld valami szőrnyű kórtól szenvedne, és ezeken a pórusokon keresztül próbálná kiüríteni magából a belső romlást és gonoszságot.

Herbert lassan elszakította tekintetét a meggyötört földtől és végignézett a völgyön. Annak túlsó végében – nagyon messze, de mégis mintha karnyújtásnyira lett volna – egy épület állt. Gigászi, egyenetlen kőtömbökből épült, és durván piramis alakú volt. Egyik oldalán egy sor karcsú obeliszk állt, melyekbe idegen jeleket és szimbólumokat véstek. Bár nagyon messze voltak, Herbert mégis tisztán látta az összes ábrát. A piramis lelapított tetején áldozati tűz égett… furcsa, fehér tűz, ami valahogy mégis sötétebb volt, mint a környező éjszaka. Jóval az épület és a tűz fölött gigászi, halványzöld hold bámult alá a csillagtalan, fekete égből.

Ebben az álomban semmi nem tűnt abszurdnak vagy illogikusnak. Herbert mélázó, de valahogy mégis éber agya mindent teljesen helyénvalónak látott. Tudta: arra vár, hogy megérkezzen valami, hogy történjen valami – de hogy mi lenne az, arról sejtelme sem volt. Nem érzett sem kíváncsiságot, sem félelmet; mintha egy láthatatlan parazita kiszívta volna az összes érzelmet az agyából, és egy sötét tömböt rakott volna a helyükre. Megfigyelő volt, őrszem, dróton lógó marionettbábu, aki csak a bábmester kezének mozdulatára vár.

Aztán valami megmozdult az árnyak között és kúszni kezdett felé. Herbert szenvtelenül nézte. Átlátszó, varangyszerű teste volt; a lüktető belső szerveket csak egy vékony bőrréteg fedte. A hátsó lábai békára, a mellsők emberre emlékeztettek. Úgy haladt, akár egy rák: puffadt pocakját a földön vonszolta és a hátsó lábaival lökdöste magát, miközben a hasával kormányzott. A mellső lábakat imádkozó sáska módjára a magasba emelte – mind a négyet. Az arca (már ha lehet így hívni) főleg kiguvadó szemekből és egy túlméretezett szájból állt, amiből két villás nyelv bukott elő. A lény mély árkot szántott maga után a talajban.

Herbert képtelen volt félelmet vagy undort érezni. Tudatában volt a lény jelenlétének, de azt is tudta, hogy nem ez az, amire vár.

Nem kellett sokáig várnia.

A hold szétnyílt. Herbert csak most döbbent rá, hogy az ég nem az ég, és a fényes zöld valami sem a hold, hanem egy gigászi, sötét árny szeme, ami koromfekete pacaként terpeszkedett a Föld és a valódi égbolt között. A szem szörnyű megvetéssel nézett le rá, és Herbert egy pillanatra felfogta, milyen tébolyítóan, elképzelhetetlenül iszonyatos az a valami, ami a magasból lesi őt.

Felnézett a lényre és aztán kiejtette azokat a szavakat, melyeket mindig is ismert, noha sejtelme sem volt róla. Minden figyelmeztetés nélkül hagyták el az ajkát, mintha csak a kollektív tudat sötét óceánjából úsztak volna elő… szavak azokból az időkből, mikor az emberiség szája még nem volt elég fejlett a mai szavak kiejtéséhez. Kimondta őket, mert tudta, hogy a holdszemű árny ezt akarja, és mert tudta, hogy ki kell mondania őket.

Az árny az égen megváltozott… és aztán ott volt valami más, valami, ami feketébb a feketénél, sötétebb a sötétségnél, valami, ami gigászi karmával Herbert felé nyúlt.

Herbert felüvöltött. És elesett.

A talaj durva és szemcsés volt a kezei alatt. Támolyogva talpra állt és felnézett. A holdból nem látszott több, csak egy árnyék, melyet fekete felhők takartak. A férfi a Sötétdomb tetején állt, és kezében ott szorongatta a Vaeyent.

Ez már nem álom!

Teljesen fel volt öltözve. Az éjszakai szél kellemetlenül hideg volt kipirult arcának. Érzett valamit… valamit, ami olyan hideg, olyan sötét, hogy éber agya nem képes megérteni, nem képes belőle többet felfogni, csak a Lénye leghalványabb érintését. Valamit, amit figyel és várakozik.

Újra felnézett a holdra. Zöld volt és hatalmas.

Herbert felsikoltott és futásnak eredt. Jókora ugrásokkal rohant le a dombról, nem törődve a ruhái épségével. Futás közben mély árkokat pillantott meg a talajban. Mintha csak valami nagy lény kúszott volna erre, akinek több lába volt a kelleténél…

A Nagaäe, üvöltötte az agya, a Nagaäe!

Mintha valaki nevetett volna a háta mögött, de Herbert nem fordult meg, hogy megnézze. Kétszer is megbotlott és elesett, és alaposan megütötte magát, de aztán talpra állt és rohant tovább, amíg el nem érte a hotelt.

Egy papírdarabot szögeztek az ajtóra; a férfi letépte. Furcsa jelek voltak rajta. Herbert azonnal tudta, hol látta már őket: a Von denen Verdammten-ben.

Rekedten zihálva belépett a hotelbe.

A recepcióspult fölött egyetlen csupasz villanykörte égett. Julien még fenn volt. Ami azt illeti, olyannyira fenn volt, hogy nem is érintette a talajt. Lábbal fölfelé odaszögezték a falhoz. Nem lenne pontos azt mondani, hogy „fejjel lefelé”, mert feje már nem volt.

A vér legnagyobb része már eltűnt a padló réseiben..

Herbert hátrazuhant, neki a bejárati ajtónak, ami becsukódott a súlya alatt. Iszonyatos rosszullét vett rajta erőt. Mikor valamennyire magához tért, négykézláb találta magát; a gyomra még mindig háborgott. Az ajkához emelte a kezét, hogy letörölje a hányadék maradékát és annak keserű utóízét – és ekkor észrevette a száraz, sötétvörös foltokat a kezén. Felállt és a nadrágjába törölte. Látta, hogy még mindig legalább két méterre van attól a helytől, ahol a vér a padlóra csöpögött. Jókora, sötétvörös pengéjű konyhakés hevert a kiszögezett hulla mellett. Julient úgy tűzték a falhoz, akár valami szörnyű, dagadt pókot, és Herbertnek nem nagyon kellett törnie a fejét ahhoz, hogy rájöjjön, kinek az ujjlenyomatát fogják majd megtalálni a konyhakésen. Túlságosan is egybevágott minden.

Az agya tiltakozott. Ez őrület, gondolta. Ez nem történhet meg Juliennel… sem velem. Csakhogy megtörtént. Juliennel. És vele.

Julientől természetesen nem kaphatott választ. A fejét elég kegyetlenül szedték le: előbb elfűrészelték a késsel, aztán – a gerinc átvágása után – egyszerűen letépték a leffegő maradványt. A torkából hús– és izomcafatok lógtak ki.

Ezek őrültek. gondolta Herbert. Totális, közveszélyes őrültek! Csakhogy most mindannyian alszanak, az egész falu, egyedül én, én vagyok ébren. Ha ébren vagyok egyáltalán…

Lassan erőt vett rajta a felismerés. Hol volt az utóbbi pár órában? Aludt? És hogy került fel a Sötétdombra? Most nem volt ideje, hogy ezen rágódjon. Pillanatnyilag nem számít, ki művelte ezt az iszonyatot; a kezein lévő vérre inkább nem is gondolt. Biztos, hogy a falusiak műve – azt akarják, hogy elveszítse a fejét (akárcsak Julien). Le akarják állítani a kutatásait; ezt akár le is szögezhetjük (mint ahogy Julient felszögezték). Ki kell jutnia innen – most csak ez számít. Felment az emeletre (közben gondosan kerülte a falon lógó, csöpögő hulla látványát) és elkezdte az egyik bőröndbe hajigálni a legszükségesebb dolgait. Most nincs ideje magával vinni a könyveit és a szerszámait. Voltak itt más dolgok, amikre most nagyobb szüksége volt… mert holnap éjjel telihold lesz. Eddig azt hitte, rengeteg ideje lesz még a kutatásra – de tévedett. Nincs több ideje.

Csöndben, a hátsó ajtón keresztül hagyta el a hotelt; még a lámpát sem kapcsolta le. Visszament a dombhoz.

A hold most már teljesen hétköznapi volt – hideg és érzelemmentes.

Herbert agyát viszont furcsa köd borította. Tudta, hogy nem gondolkodik ésszerűen, hogy nem így kellene reagálnia, de muszáj volt engedelmeskednie a teste parancsának… a primitív késztetésnek, hogy meneküljön.

Csak a domb lábánál torpant meg; próbálta összeszedni a gondolatait. Elmehetne a paphoz. Ő talán hinne neki. Talán igen, talán nem. Nem merte megkockáztatni. Most már nem, most, hogy látta: készek gyilkolni is, csak hogy megállítsák. Most már nem… most, hogy idáig fajultak a dolgok.

Az lenne a legjobb, ha keresne egy jó búvóhelyet és itt töltené az éjszakát. Holnap majd meglátja, mit tegyen.

Kényelembe helyezte magát, amennyire csak tudta, és megpróbált elaludni, kiszorítani a fejéből a racionális gondolatokat. Főleg azokat a gondolatokat, amik Julienre vonatkoztak… és arra, hogy mit tettek vele.

Végül sikerült elaludnia, de az álom nem hozott felfrissülést, mert amint Herbert elhagyta az éber gondolatok világát, rögtön azon a furcsa, idegen tájon találta magát, a zöld hold alatt. A varangyszerű lény – most már tudta, hogy Nagaäe a neve – megint elkúszott mellette, és a férfi most már érezte éles, gyíkszerű szagát is… undorító bűz, olyasmi, amit utoljára az állatkertben, a hüllők ketrece előtt érzett. A lény olyan közel volt hozzá, hogy megérinthette volna – de úgy kúszott el mellette, mintha észre sem venné, noha a férfi tudta, hogy a lény figyeli őt, szünet nélkül figyeli.

Álmában újra belépett a templomba. Úgy érezte, mintha nem lenne fölötte tető, csak a puszta égbolt. Az ég lassan szétnyílt, és aláereszkedett belőle valami, ami sötétebb volt a sötétségnél; úgy áramlott le a templom falain, mint valami amőba, hosszú, tapogatózó nyúlványokkal, mielőtt még a központi test leérkezett volna, hogy magába fojtsa a férfit, szörnyű anyagával töltve meg a templomot és Herbert testét és elméjét…

A férfi próbált megfordulni, de képtelen volt rá. Sikoltani akart, de nem volt már hangja. A sötétség elnyelte, magába szippantotta, a saját részévé tette: céltudatos, gondolkodó, gonosz, fekete masszává.

Felriadt – a benn szorult sikoly még mindig a torkában rezgett. Eltartott egy darabig, amíg összeszedte a gondolatait. Reflexszerűen nyúlt a takaró és az ágy meleg, ismerős puhasága után, de csak a száraz, kemény földet és a testére hullott faágakat találta. Bénító hirtelenséggel döbbent rá, hogy a Sötétdombon van – és eljött a reggel.

 

VIII. A dolog, ami a sötétben vár

 

A napot részben azzal töltötte, hogy látcsővel figyelte a falut, részben pedig azzal, hogy előkészítette a dolgokat, amikre szüksége lesz, ha túl akarja élni az éjszakát. Próbált nem gondolni Julienre. Ami történt, megtörtént. Talán sohasem tudja majd elfelejteni, de ideiglenesen ki tudja zárni az agyából.

Ahogy közeledett az este, úgy fokozódott Herber déja vu érzése is, ami már eddig is sokszor úrrá lett rajta a megérkezése óta. Úgy érezte, mintha előírt dolgokat hajtana végre; mintha olyan parancsokat teljesítene, melyeket még eónokkal korábban adtak neki. Mintha egy örökösen visszatérő álmot élne át, ami most válik valósággá – egy álmot, amire eddig nem emlékezett, de végig ott volt a tudatküszöbe alatt, és csak most jön elő, most, mikor kezd valóra válni.

Mikor kezdtek megnyúlni az árnyak, Herbert látta, hogy a falusiak elhagyják a házaikat… nem csoportosan, hanem egyenként, alattomosan. Látta, amint odaérnek a dombhoz, találkoznak egymással – de nem szólalnak meg; egyetlen mozdulattal sem üdvözlik egymást. Tehát igaz. Itt tartják a havi összejövetelüket, a Sötétdombon. És hogy miért? Azt hamarosan megtudja.

Előbújt rejtekhelyéről és – egyik kezében az előkészített dolgokkal – feljebb mászott a dombon, közel ahhoz a helyhez, ahol a Vaeyent találta. Keresett egy jó búvóhelyet, és meg is találta pár bokor mögött, melyek a sziklák közti résben nőttek. Itt nem láthatta meg senki, ő viszont remekül belátta a domb legnagyobb részét, főleg azt, amelyik a legideálisabb helynek tűnt az éjszakai ceremónia számára. Nem messze innen – szinte a szeme előtt – volt az a hely, ahol a mesebeli templom állhatott.

Letette maga elé a Vaeyent, aztán előhúzott egy papírzacskót, tele színes krétaporral. Lassan, gondosan felrajzolt egy pentagrammát a Vaeyen köré, majd ezt a pentagrammát egy még nagyobb csillagba zárta, melyben maga is letelepedett. Más színű krétával három vörös kört rajzolt saját maga köré, aztán elővett egy pici, háromlábú állványt, amit még a nap folyamán fabrikált pár lenyesett faágból. Az állványra ráhelyezett egy azbesztből készült tálkát, abba pedig beleszórt pár vegyi anyagot és néhány nagyon egzotikus növényi összetevőt.

Mire teljesen besötétedett, a faluban már csak elvétve égett pár lámpa. Mostanra szinte mindannyian a dombon voltak, és mikor az első látogatók alig száz méterre a rejtekhelyétől megtorpantak, Herbert megállapította, hogy szerencsésen választott. Teljesen üres rész volt, pár elszórt sziklával. Bármi is történjen – noha jó elképzelése volt arról, hogy mi fog történni –, ő mindent látni fog.

Az összes falusi libegő, sötét színű köpenyt viselt, minden díszítés nélkül; egyedül egy idősödő férfin és egy fiatal lányon látszott egy vastag ezüstlánc is, melyről pici fémszobrocska csüngött alá. Ebből a távolságból Herbert nem látta, a szobrocska a Vaeyeneket ábrázolja-e. Felismerte a nőt: az egyik farmer lánya volt. A férfi is ismerős volt neki: ő volt a helyi hentes. Távolabb álltak a többiektől; nem volt nehéz rájönni, hogy az egyikük a főpap, a másik pedig az eleven oltár szerepét fogja betölteni. A látcsövön keresztül látta, hogy egyre többen és többen érkeznek. Legtöbbjük már ismerős volt neki a kávézóból, bár a rohamosan közelgő sötétség miatt egyre nehezebb volt kivenni őket. Egyikük sem szólalt meg – csak elfoglalták a helyüket a tömegben, aztán türelmesen vártak.

Kb. egy óra múlva három férfi lépett elő, akik három laza követ helyeztek el a nyílt tér közepén, úgy, hogy a kövek durva háromszöget… vagy inkább egy piramis horizontális képét formázzák. Utána a nyílt rész végébe mentek és puszta kézzel ásni kezdtek a földben. Nem haboztak, nem kellett keresgélniük – pontosan tudták, hol találják meg azt, ami kellett nekik. Hirtelen mindannyian izgatottak lettek és odamentek a főpaphoz. Herbert tudta, miért: a férfiaknál négy szobrocska volt, melyeket a sziklaháromszög körül rendeztek el. Négy darab az öt Vaeyen közül… most vették észre, hogy az egyik hiányzik. Herbert egy percre attól félt, hogy lefújják az egész ceremóniát, de – feszült vita után – a főpapjuk furcsa jelet rajzolt a levegőbe. A többiek bólintottak, aztán a háromszög csúcsaihoz mentek és ott egy-egy tüzet gyújtottak.

Tehát folytatják. A férfi kíváncsi lett volna, valójában mennyit tudnak arról, amit csinálnak. Azt már a kutatásai elején is gyanította, hogy vallási őrültek ellenállásába fog ütközni, de Julien szadista lemészárlására azért nem számított. Márpedig rá is ugyanilyen – vagy rosszabb – sors vár, ha rájönnek, hogy nála van az egyik becses szobrocskájuk. A lelkésznek volt némi elképzelése arról, hogy mi folyik itt – de tévedett, nagyon is tévedett. Egy folklorista hagyomány védelmében nem szokás hidegvérrel megölni és megcsonkítani valakit… és egész biztos, hogy őt is el akarják kapni, még ugyanezen az éjjelen. Talán Julien az útjukban állt, vagy egyszerűen csak meglepte őket. És – mint azt ő maga is mondta – ő csak egy kívülálló volt; az ő ereiben nem a falusiak vére folyik. Talán nem is voltak tudatában annak, mit tesznek vele… hamarosan kiderül.

Herbert egy kis zacskót halászott elő a zsebéből és a benne lévő szürke port rászórta a Vaeyenre, miközben ezt mormolta: – Most megidézlek téged, Hatalmas Adonai, és Johavam, Agla, Tagla, Almouzin, Arios, Membrot, Aqua, Etituamus, Zariatnatmik…

Ez az igazi, klasszikus tradíció!, gondolta elégedetten. A maradék port beleszórta az állványon lévő keverékbe és egy koponya felső részével takarta le. A koponya nagyon nagy volt, s a szemrései is szokatlan alakban álltak. Herbert orrát erős szag csapta meg, amint a koponya belsejében lévő keverék sisteregve lángra lobbant. A szemrésekből vékony, kék füstcsík szállingózott – mintha a koponya lélegzett volna.

– Aglon, Tetagram, Yaycheon, Stimulatamathon Erohares… Ratragsmahon Clyorian Icion… Hallgass meg, Hastur és Zhar, Ithaqua és Lloigor; halljátok meg hangom, Hatalmas Nyarlathotep, Tsathoggua, Shub-Niggurath és Yog-Sothoth, Nyogtha és a Rejtett Őrzők…

A tömeg körötti tüzek mostanra fényes lánggal égtek, és Herbert egy időre abbahagyta csendes mondókáját, hogy a tisztásra figyeljen. A tüzek homályos, vörös árnyakat vetettek a környező sötétségbe. A főpap és a nő a kőháromszög belsejében állt. A férfi a keresztre feszítés gúnyos utánzataként tárta szét karját, s a hangja betöltötte a dombot.

– Halld meg szerény hangomat, Te, a Sötétdomb Mestere, Te, aki a Sötétben Várakozol, a Barlangok Ura, Hatalmas Cyäegha! Halld meg hangom és fogadd el ajándékom, és a népem ajándékát, a Te Népedét, hogy aztán tovább nyugodhass a Te Sötétségedben, tovább alhass Éjfekete Hegyed mélyén…

Ugyanebben a stílusban folytatta tovább is; a tömeg minden egyes mondat után megismételte a szavait. Aztán a főpap intett egyet, mire két férfi lépett elő a tömegből és levették a lányról az ezüstláncot meg a köpenyt. Az – immár teljesen meztelenül – előlépett, majd megfordult és a főpap elé térdelt. Lehajolt és megérintette a férfi lábát, majd odament a háromszög egyik kövéhez és háttal fekve elterült rajta. Ezzel kész is volt az eleven oltár. A két férfi, aki levetkőztette, most letérdelt – az egyik a lány fejénél, a másik a lábánál; az arcuk már-már érintette a földet. A pap a tömeg felé fordult és egy X-et rajzolt a levegőbe.

– Benedicat vos omnipotens. – mondta, aztán visszafordult az oltárhoz. Herbert észrevette, mennyire merev a lány teste. Vagy elkábították, vagy pedig (és ez tűnt valószínűbbnek) valamilyen auto-szuggesztió vagy önhipnózis hatása alatt állt.

– Dominus vobiscum. – mondta a pap, mire a tömeg így felelt: – Et cum spiritu tuo.

Úgy ám, az Úr legyen veletek, gondolta Herbert, csak éppen nem az az Úr, akinek ezeket a szavakat eredetileg szánták. A főpap egy tálat vett elő a köpenye alól, és Herbert a látcsövön keresztül látta, hogy egy összetekeredett hegyi kígyó fekszik benne… valószínűleg döglötten.

– Ece Agnus Dei, ecce, qui tollit peccáta mundi… – A pap felemelte a tálkát és lágyan a lány hasára helyezte a kígyót. – Hic est énim Calix Sanguinis mei, novi et aetérni testaménti; mystérium fidei: qui pro vobis et pro multis effundétur in reminissiónen peccatórum. – Lehajolt és megcsókolta a lány gyomrát és melleit. – Hoc est enim Corpus meum…

Melodrámai mozdulattal felemelkedett, megérintette a lány szemeit, orrát, füleit, száját és mellbimbóit, majd szélesre tárta karját. – Cyäegha, Hatalmas Úr, Aki Örök Sötétsége Mélyén Vár, Aki a Megnevezhetetlen Idő Eónjain Keresztül Szunnyad, a Sötétdomb Lakója, Időnek Ura, Életnek Ura, Halálnak Ura, halld, mit mondok neked a népem nevében, a Te néped nevében, fogadd el ajándékunk, szerény, méltatlan ajándékunk, fogadd el imáinkat, szerény, méltatlan imáinkat, olvaszd be őket a Te Sötétségedbe, és bocsásd meg nekünk A Jeleket, bocsásd meg nekünk A Vaeyeneket, hisz tudod, hogy szükségünk van rájuk. Bocsáss meg nekünk, amiért nem osztozhatunk a Te Sötétségedben, bocsásd meg, amiért nem a Te Utadat járjuk, hisz mi csak emberek vagyunk és nem lehetünk Hozzád hasonlatosak, nem oszthatjuk meg Veled…

Tökkelütött parasztok, gondolta Herbert, ostoba bolondok! Váratlan önbizalomhullám vett rajta erőt, ahogy a beszédüket hallgatta, ami valójában csak a Gyászmise elferdített változata volt. Ezek a barmok tényleg azt hiszik, hogy Cyäegha meghallgatja az imáikat? Rettegnek tőle, de nem tudnak róla szinte semmit. Azt hiszik, benn tarthatják őt a domb belsejében a Vaeyenek hatalmával, meg azokkal a szavakkal, amiket a pap tanított nekik, aki bebörtönözte a Várakozó Sötétet. Csakhogy a pap régen meghalt, végzett vele az erő, melyet ő maga idézett meg – a falusiak szavainak pedig immár nem volt semmi hatása, mert a becses Vaeyenjeik közül az egyik hiányzott.

Herbert ujjait széttárva megérintette a felhevült koponyacsontot. Égette az ujjbegyeit, mégsem kapta el.

– Onera Erasyn Moyn Meffias Soter… Emmanual Saboth Adonai, A Neved Visszájára Fordult, A Képed megváltozott, de Van, Volt, és mindig is Lesz! Az Idő Most Van Itt, az Idő Ez, az Idő Múlt, az Idő Jövő, és Mind Te Vagy! Iä, Iä, Cyäegha! A Kígyó a Farkába harapott és megalkotta a Csontkört! A Csillagot megtörték, az Ősi Jel csúcsa elveszett!

Egy villanásnyi időre kijózanodott. Arra gondolt: Ez őrültség. Semmivel nem vagyok különb náluk; én is ugyanolyan zagyvaságokat gagyogok, melyeket csak az elmebetegek érthetnek meg. Miért csinálom ezt? Csakhogy tudta a választ: Azért, mert muszáj. Mert most jött el az idő, mert már csináltam ezt korábban, noha nem tudom, hol és mikor, és valamikor majd megint meg fogom tenni, újra és újra. Az idő múlt, az idő jövő, és a Csontkör ma fog megnyílni.

– Mn’gwayii, Cbyorgä! Nyílj meg előttem, ó, Sötétség Ura, ó, a Várakozó Sötétség Ura, ó, a Türelmesen Várakozó Sötétség Ura! Ph’ngläyä ft’gglhnayn! N’cryastaepecioggl’n bggn’th flwaägor!

Álmában sem gondolta volna, hogy meg tudta jegyezni a régi kéziratokon szereplő szavakat – azt meg főleg nem, hogy ki is tudja ejteni őket –, de most mégis egymás után hagyták el az ajkát, belemarva a szájába és fülébe; Herbertnek olyan érzése volt, mintha valaki más beszélne helyette, aki az ő hangját használja fel.

– Maradj ott, ahol vagy, te gyilkos! – szólalt meg valaki a háta mögött. Herbert mozdulatlanná dermedt, csak a fejét fordította a hang irányába. A papból csupán egy sötét árnyalak látszott, de a kezében tartott pisztoly csillogott Herbert tüzének fényében.

– Ezek szerint csak sikerült feljutnia a dombra, tiszteletes úr. – mondta Herbert. – Nem mintha meglepő lenne: most, hogy az egyik Vaeyen hiányzik, a dombot védelmező erő is meggyengült. Most már nem állíthatta meg önt semmi.

– Te… vadállat! Miért? Nem értem. Látom, mit csinálsz, de miért nem vagy ott velük, a tisztáson? Miért kellett megölnöd Julient? Miért?

– Maga tényleg azt hiszi, hogy én öltem meg? – elcsuklott a hangja. – Pedig tudhatná, hogy nem én voltam. Bizonyára felismeri a szertartást, amit csinálok; ez a Vach-Viraj Rituálé a hozzá tartozó koponyával és hurkos kereszttel. Természetesen nem arra használom, amire való – minden rituálét meg lehet fordítani, minden ördögűzésből idézést lehet csinálni. És persze nem tartozom közéjük; erre már maga is rájöhetett volna. Ha nem hisz nekem, tegye le azt a fegyvert, vegye el a látcsövemet és nézze meg alaposan, mit csinálnak ők. Rajta. Mindketten ugyanazt akarjuk: megállítani őket. Hát vegye el és nézze meg jól…

Lassan, minden hirtelen mozdulat nélkül átnyújtotta a látcsövet a papnak, aki habozva elfogadta és belenézett – de a pisztoly csöve továbbra is Herbert felé mutatott. Aztán a lelkész felhördült, eldobta a fegyvert és a látcsövet, majd elfordult és hányni kezdett.

Herbert felszedte a látcsövet és ő is belenézett. Előre tudta, mit fog látni. A főpap elővette a köpenye alól Julien levágott fejét és a lány merev teste fölé emelte, aztán az áldozati kése egyetlen csapásával kettészelte! Az agyvelő az élő, mozdulatlan oltárra csorgott.

– Ph’nglui mglw’afhn Cthulhu R’lyehhgand gah’ln fhtgagn… Yr et Dho-Nha Ephrai Nmagl’n nagoghnath, Iä! Shub-Niggura’pwai Feyadia gnl! Fogadd el áldozatunkat, Nagy Öreg, a Sötét Barlangok Ősi Szunnyadója, a Névtelen Lény az Álom Fala Mögül, az időtlen csillagok és a csillagok közötti sötét űr Vándora, a második éjszaka Álmodója, Rgth’ll R’Liyuhai tec djivvai! Tyr-Fharle és a Háromarcú Dolog nevében, fogadd el szerény áldozatunk és szunnyadj tovább, ó, Nagy Öreg, szunnyadj tovább a Sötétség Hegyében és hagyj minket magunkra, minket, kiket az öt Vaeyen véd haragodtól, hallgass hát meg minket, Várakozó Sötét, és hagyj magunkra, a Fekete Fény és a Fehér Tűz, az éjszakánál is sötétebb Fehér Sötétség, a Zöld Hold és a Szárnyas Nő nevében!

A lelkész szája rángatozott, szemei parázslottak. – Őrültek! – vinnyogta. – Ezek őrültek! – Többé ügyet sem vetett Herbertre; ehelyett felpattant és átgázolt a bokrokon. – Gyilkosok! – üvöltötte. – Mocskos, pogány gyilkosok!

Egy pillanatig dermedt csend volt, aztán a tömeg lassan megindult a pisztolyt lóbáló lelkész felé.

Herbert is felállt és leemelte a koponyát az állványról. A láng felcsapott, éles, szúró füstöt bocsátva ki.

– Most nyílj meg előttem, ó, Uram! – sikoltotta olyan hangon, amit többé már nem érzett a sajátjának. – Phlegethor k’yarnak, Cyäegha kn’aa stell’hsna, nilgh’re kadishtu na Ya!

Lehajolt és felvette a Vaeyent, majd két kézzel a feje fölé emelte. Többé a kezeit sem érezte a magáénak; ereiben és izmain hihetetlen erő futott végig, ami aztán a világűr hidegével hasított bele az agyába. Kettétörte a szobrocskát, a darabokat pedig porrá morzsolta az ujjai között.

Hirtelen szélroham támadt körülötte. A bokrok mozgással és hangokkal teltek meg, amint számtalan pici élőlény rohant szét minden irányban. Herbertnek az a része, amit még mindig a sajátjának érzett, már csak rémülettől dermedt szikra volt a tudata legmélyén; tébolyult, vinnyogó lényecske, aki kétségbeesetten csimpaszkodott a saját tudásába, a saját realitásába.

– Nyílj meg előttem, ó, Hatalmas Cyäegha, ó, Apám! – sikoltotta a hangja.

 

IX. Semmi-Idő

 

A sötétség szilárd valósággá vált, belefolyt a testébe, jéggé dermesztette, és aztán magával sodorta az elméjét. A férfi önkéntelenül is megmozdította a lábát, eltörölve a pentagram oltalmazó köreit. Egy töredék pillanat alatt kizuhant a valóságból és a valóság és az idő közötti űr, az abszolút vákuum részévé vált. Egy szörnyű pillanatra eggyévált a Csendes-óceán alatti elsüllyedt városban szunnyadó Dologgal meg az afrikai dzsungel ember nem látta barlangjában lapuló névtelen lénnyel meg a Himalájában kóborló iszonyatos árnnyal.

A völgy megváltozott. A Holdat zöld füst takarta el. A talaj lilásfeketére váltott és mély hasadékok nyíltak benne. És ahol a dombnak kellett volna lennie, most ott állt a templom – szörnyűséges, idegen építmény. A bejárata tátongó szájként ásított. A tetején lidérces tűz égett, amiből lángnyelvek csaptak a zöld hold felé.

Herbert megindult. Ügyet sem vetett a hívek dermedten ácsorgó tömegére; úgy ment el köztük, mintha csak a halott múlt anyagtalan kísértetei lennének. Belépett a templomba – a léptei nem ütöttek zajt. Áthaladt a lidérces faragásokkal és feliratokkal övezett átjárón, míg oda nem ért a szoborhoz. Nem nézett fel, nem érintette meg; csak kinyújtotta a kezét és felemelte a nyitott könyvet, ami a karmos lábak előtt hevert. Herbert egész lénye iszonyodott a könyv érintésétől – az ujjai mégis gyengéden simogatták az oldalakat. A szeme olyan formulákon és szavakon siklott végig, melyekről tudta, hogy nem az ő nyelvének szánták – de a szája mégis megmozdult és kimondta őket.

– Tec djivvaiga nicoigh’lnaäaëyi… micaroď gghln’häe…

Dobd el, üvöltötte az agya. Dobd el és fuss! Csakhogy az agya immár a koponyája foglya volt, a teste többé nem engedelmeskedett neki; önállóan, saját magától cselekedett. Herbert megpróbálta behunyni a szemét – mindhiába. A szája tovább kántálta az idegen szavakat, mind hangosabban és hangosabban, és az volt a legszörnyűbb, hogy értette őket; tudta, hogy mit tesz.

– Ghg’lghá djëcai Cyäegha pfh’gai d’whoggl, micaroď tec…

A kezei becsukták a könyvet. Széttárta a karját és – most először – felnézett, egyenesen a titáni szobor iszonyú arcába.

– Tec Cyäegha djivvaigh! Tec Cyäegha fht’hgain! – üvöltötte Herbert. A templom falai magukba itták és visszaverték és újra és újra és újra megismételték a szavait.

A falak megremegtek. A föld felpúposodott, mintha valami kövér, gigászi féreg próbálna kitörni belőle. Odakintről kusza sikítozás hallatszott, de ezután jött a másik sikoly, olyan hangos, hogy Herbert azt hitte, beszakad a dobhártyája, és rögtön utána egy tébolyult, esztelen kacaj, ami egyre hangosabb és hangosabb lett – egy iszonyatos, szavak nélküli hang, amiből végtelen diadal és gyűlölet áradt. A templom falai megrepedeztek; egyre nagyobb darabok estek ki belőlük. A szobrok leomlottak és szilánkokra törtek a padlón. A mennyezetet repedések pókhálója szőtte át, olyan gyorsan, akár a villám; hatalmas szikladarabok zuhantak alá, de porrá omlottak, mielőtt még elérték volna a földet. Herbert térdre zuhant, a porba temette az arcát, és a fülére szorította a kezét, hogy elnémítsa valahogy azt az iszonyatos hangot.

Hirtelen abbamaradt a zaj; szörnyű, idegen csend zuhant a dombra. Herbert lassan felnézett. A templom eltűnt, és ő ott ült a Sötétdomb tetején. Körötte mindenütt emberek hevertek, a legkülönfélébb pozíciókban. Némelyik még fészkelődött; az ujjukat belevájták a fülükbe, arcuk gyötrelmes maszkká torzult. Mások próbáltak talpra állni – szemük félelemtől kitágult gömbként meredt elő arcukból; pupillájukon még ott szikrázott a parázsló tüzek fénye. Mindannyian felfele néztek, fel a holdra – a hatalmas, zöld holdra, ami a templom és a domb fölött lebegett.

Halk, de rohamosan erősödő kacaj hallatszott – a fülsértő vijjogás és fuldokló hörgés együttese, amire egyetlen emberi torok sem lenne képes. A hold körül megmoccant a levegő – úgy tűnt, mintha egy hatalmas, fekete felhő középpontja lenne… aztán lehullott róla a vékony hártya és láthatóvá vált, hogy a hold helyett valójában egy gigászi szem mered le rájuk. A szem körül felhasadt az ég; mély repedések nyíltak, melyekből sötétség szivárgott elő, sötétség, ami feketébb az éjszakánál, s ami aztán kocsonyás csápok rengetegeként kúszott alá, miközben egyre határozottabbá… egyre szilárdabbá vált.

És végezetül ott volt előttük valami a fekete ég háttere előtt: valami, aminek sötétségből voltak a csápjai és egyetlen szeme zöld fénnyel izzott; valami, ami kacagott rajtuk, őrülten, tébolyultan kacagott.

Herbert megfordult és futásnak eredt – akárcsak a többiek. A Lény nem követte őket. Nem volt rá szüksége. Árnyéka ott volt az egész völgy felett.

A saját valósága rétegein át Cyäegha lenézett a picike völgyre, de ugyanakkor fel is nézett a dombról és a föld belsejéből, ahol gigászi testének többi része hevert. Többé már nem számított, melyik testrésze merre van, mert a korlát szétporlott, a rengeteg különböző valóság egymásba csúszott és az összes rész eggyé, Egyetlen Lénnyé vált… és Ő volt Cyäegha. És Gyűlölt; végtelen eónokon át táplálta és gerjesztette ezt a gyűlöletet, hogy most végre szabadjára eressze. Nem voltak szemei, legalábbis emberi értelemben nem, de miriádnyi testének összes tapogatójával érezte a valóságot; érezte a templom összeomlását, ahol ezek az idióta teremtmények évszázadokon át szolgáltak egy olyan szobrot, aki még csak nem is hasonlított Rá, mert az Ő alakja ugyanúgy változott, ahogy az Ő valósága. Ezek az idióta teremtmények rabságban tartották őt a szobraik hatalmával, de most az ötágú csillag elvesztette egyik csúcsát; az Ősi Jel ereje megtört. Nem számított, hogy ez pont az idióta lények ostobasága miatt történt; még Cyäegha bosszújában sem volt semmilyen érzelem – a gyűlöletet kivéve. A bosszúnak mindig oka van, csakhogy Neki nem volt szüksége okra. Nem volt semmi más, csak gyűlölet.

Herbert mindezt érezte, miközben lefele botorkált a Sötétdombról, próbálva utat találni a sötétségen keresztül. A lába megcsúszott, amint a föld ismét megremegett alatta. Elesett, de közben megfordult és látta, hogy a domb megmozdul, mintha valami hatalmas féreg bújna elő a földből… egy kolosszális vakondtúrás, ami talajt, köveket és növényeket köpködött mindenfelé… Aztán a domb teteje felnyílt és előjöttek belőle Ők, esetlenül kúszva karmos lábaikon, porban húzva puffadt, hártyás testüket; a Nagaäe, a lények, akiket Herbert a rémálmában… nagyon is valós rémálmában látott. És utánuk előjött valami más, egy árnyék, ami kocsonyás csápjait felfele nyújtotta, ahol találkoztak a holdszemű árny sötét anyagával és aztán eggyéolvadtak, egyetlen iszonyatos torzszüleményt alkotva, ami ellentmond a természet valamennyi törvényének.

Zokogó, sikoltozó, egymást tipró férfiak és nők haladtak el Herbert mellett. Némelyikük elesett és fekve is maradt, arcát a földbe túrta, próbálva kikerülni a zöld szem pillantása alól.

Ez őrület, vinnyogta egy picike rész Herbert agyának mélyén. Ez nem történhet meg valójában. Ez az egész csak baromság, egy tébolyult, pszeudo-tudományos kísérlet, egy pár vén formula meg ráolvasás. Csak egy rémálom, amiből fel kell ébrednem. Istenem, könyörgök, engedd, hogy felébredjek, engedd, hogy felébredjek, mielőtt megőrülök!

A koponyája összeszűkült, a csontjai satuként szorultak rá az agyára, és Herbert tudta, hogy ez a valóság. Valami előbújt a tudata sötét mélyéből, valami nagyon hideg, nagyon síkos és nagyon ijesztő – az agya éber része még nem jött rá, mi is az. Lassan talpra állt. A teste megbénult, a vére egyre lassabban és lassabban keringett az ereiben, míg végül teljesen mozdulatlanná vált. A tarkójában fényes, fehér villanást érzett, amint megállt a szíve. Felemelte a kezeit és látta, hogy sötét foltok jelennek meg a kézfején, jelezve, hogy a bőr alatti szövetek atomjaikra esnek szét. A bőr, a hús, az inak, az izmok… mindene folyékonnyá vált; amőbaszerű masszává. A nyelve kiszáradt a szájában; kellemetlen, fogakhoz súrlódó bőrszalag maradt csak belőle, de aztán az is porrá omlott, eltömítve a torkát. A teste hullámzani kezdett, amint az agya mozgásba lendült, próbálva menedéket találni, mielőtt maga is elpusztulna a testtel együtt. Különös mozgást érzékelt; érezte, amint kinyúl valami után, amiről tudja, hogy ott kell lennie; végtelen ürességen vitorlázott át, de tudta, hogy van ott valami, ami már várja őt; és aztán hirtelen…

A völgy fölött volt, onnan nézett lefelé. Látta a pici, rohanó alakokat, és – nem túl messze – Freihausgarten ablakainak mikroszkopikus, tűhegynyi fényeit. Egyszerre volt valahol és sehol; a belsejében csillagok égtek, melyek szintén hozzá tartoztak, mégis távolinak tűntek – nem is annyira térben, inkább valóságban; mintha több rétegnyi valóság állna köztük, akár az egymásra tett üveglapok – mindegyiket egyszerre látta, de egyiket sem vehette ki tisztán. Úgy érezte, mintha gigászi gubót szőne a völgy köré, a saját testéből alkotva hálót, melyen belül megáll az idő. Hihetetlen vitalitás futott végig terjeszkedő, nyújtózó, folyamatosan változó, folyamatosan alkalmazkodó testén. Halványan emlékezett még a Semmi-Helyre; valószerűtlen, álomhoz hasonlatos emlék volt ez a várakozásról – végtelen időkön átívelő, éber várakozásról. Olyan iszonyatosan idegen tudás birtokában volt, amit Herbert emberi agya sosem lett volna képes befogadni, pedig érezte, hogy mindig is tudott róla; tudta, hogy ezek az ő emlékei. És gyűlölt, olyan ádázul gyűlölt, hogy az már kívül esett az emberi megértésen, az emberi magyarázaton. Lénye egy pici része megpróbálta megőrizni emberi tudatának törékeny héját, de túl gyorsan történt minden; ezt az emberi értelem már képtelen volt befogadni. A gyűlölet átáramlott rajta és új lényén, és Herbert iszonyattal döbbent rá, hogy belőle is árad, hogy mindig is része volt, hogy valójában ő maga is része ennek a dolognak... Halandó, emberi teste csupán egy hírvivő volt, Cyäegha számtalan töredékének egyike, az esszenciális lény picike szikrája, egy démon, melyet még évszázadokkal ezelőtt küldött ki, egy sejthalmaz, egy genetikai képződmény az agysejtjei aminosavainak DNA-láncai között, melynek az volt az egyedüli célja, hogy egy napon meglelje az utat, a kaput a sötétséghez, ahol az anyateste vár és álmodik… és gyűlöl.

Testének minden sejtjével bömbölt, mely képtelen volt emberi hangok kiadására. Hangtalanul, felfoghatatlanul, diadalittasan bömbölt. Aztán lenyúlt és felszedett pár picike alakot a törmelék közül. Az arca elé emelte őket – vagy legalábbis ahhoz a részhez, ami a legközelebb állt egy archoz – és aztán összezárta a karmait, majd a szétlapított csontok, véres szövetek és belsőségek kusza halmazát ledobta a magasból a földre. Nem kellett mozognia; egész teste idegen, élő sötétséggé vált, mely ott lüktetett a völgy fölött és a völgy körül, teljesen magába zárva azt, saját világának részévé téve, amivel kedvére eljátszhat. A Nagaäe – Cyäegha szolgái – szintén megéheztek; lassú vadászok voltak, de kérlelhetetlenül üldözték zsákmányukat. Rengetegen voltak, akik sokkot kaptak vagy eszméletlenül hevertek – belőlük kedvükre falatozhattak volna. Csakhogy a Nagaäe élvezték a vadászat izgalmát, és a futkosó prédát cserkészték be először.

Cyäegha figyelte, hogy rohan a lány, aki az oltár szerepét töltötte be – meztelen teste fényesen csillogó célponttá tette, melyet az Ő sötétségének fekete fénye világított meg. Futott és futott; próbált kikerülni a Nagaäe sóvár karmai közül. De nem volt kiút, most már ott voltak mindenütt – végtelen áramlatként özönlöttek elő a Sötétdomb belsejének fekete pokolgödreiből. Körülvették a lányt, megvárták, amíg sarkon fordul az iszonyattól, aztán kinyúltak érte… és nagyon-nagyon lassan cafatokra tépték, elfogyasztva minden egyes kitépett darabkát, mielőtt újabbat kanyarítottak volna az őrülten sikító és rángatózó testből. Rengeteg idejük volt, és a lánynak is rengeteg időt hagytak rá, hogy meghaljon.

Ismét lenyúlt, véletlenszerűen felcsípett egy szaladó alakot és felemelte magához. A lelkész volt az. Cyäegha mindenféle érzelem nélkül – a gyűlöletet leszámítva – összeszorította, míg a pap szája szélesre nem tárult a kíntól és a teste vadul fészkelődni nem kezdett, amint a bordái eltörtek, keresztülszúrva a tüdőt és a gyomrot. Aztán Az hatalmas, kampós tűt formált magának és a pap száján keresztül ledugta a torkán, hogy aztán kifordítsa a testét és a véres testrészeket a földre szórja.

Megőrültem, üvöltötte Herbert hangtalanul. Kérlek, hagyj meghalni, kérlek, hadd őrüljek meg, hadd ne kelljen látnom, kérlek, kérlek!

Cyäegha figyelme a várakozó falu felé fordult. Testének külső részéből sötét, remegő csápok miriádját bocsátotta ki, melyek lenyúltak a házakhoz, szétlapították őket a benne levőkkel együtt, aztán leszakították a tetőt és a falakat, feltárva a házak belsejét, majd pedig lenyúltak a pincékbe, rettegő, bujkáló túlélőket kutatva. Úgy törte fel mindegyik házat, akár egy tojáshéjat, és megtalált mindenkit… aztán pedig a csápjaival magába olvasztotta őket. Herbert a nyúlványain, sötét tapogatóin át is érezte picike életerejüket. Szétolvasztotta a csontjaikat és behabzsolta a hátramaradt alaktalan masszát – csak nedves, nyálkás bőrüket hagyta meg.

 

X. Minden-Idő

 

Herbert Ramon saját mélységébe hullott. Nem volt többé más, csak egy esztelenül üvöltő részecske, eleven szilánk, picike morzsája annak a totális entitásnak, ami csak úgy ismerte magát: Cyäegha, a Dolog, Ami a Sötétben Vár. Ahogy Cyäegha terjeszkedett, úgy terjedt szét Herbert is; tudata racionális része most döbbent csak rá, milyen iszonyatos hatalma van ennek az anya/apa testnek. Ez nem egy „kisebb” földelementál volt, mint a testvére, Nyogtha! Herbert egyszerre volt valahol és sehol, a létezés egy időtlen, tér nélküli síkján. A völgy, az ég, de még maga a Föld is valószerűtlennek tűnt, a képzelete játékszerének – olyan törékeny volt, olyannyira jelentéktelen. Szellemi teste kinyúlt a semmi-idő/semmi-tér felé, ami ugyanakkor egyszerre volt a minden-idő/minden-tér is. A csillagok parázsként izzottak Az/ő testében, de egyre kisebbek és jelentéktelenebbek lettek, amint Az/ő tovább terjeszkedett, túl a Földön, hogy aztán magába olvassza őket, de ugyanakkor úgy is érezte, mintha Az/ő valójában nem is növekedne, hanem összezsugorodna, mivel tudatára ébredt a többiek létezésének, akik még Az/ő nála is hatalmasabbak és szörnyűbbek voltak. Érezte a R’lyeh-ben álmodó lény jeges ujjait és szörnyűséges tisztasággal ébredt tudatára, hol is van R’lyeh valójában; elhúzódott az ellenséges tűzköpő dologtól, aki Cthugha volt, és aki szörnyű gyűlölettel és viszolygással töltötte el; Tsathoggua, a Varangylény oldalán kúszott; és a téboly egy bénító pillanatában a Káosz közepén táncolt, a Vak és Idióta Isten, Azatoth színe előtt rángatva mikroszkopikus/gigászi testét, őrült fuvolások szörnyű zenéjének ritmusára. Előbb magányos csillagokat, majd egész galaxisokat olvasztott magába – nem is annyira megérintette őket, mint inkább megízlelte és önmaga részévé tette a valóságukat, miközben növekedett, egyszerre érezve diadalt és félelmet, ahogy közeledett a Mindenhez. Ubbo, sikoltotta az elméje, Ubbo-Sathla, az Örökkévaló Forrás, segíts most nekem! Hatalmas Abhoth, Yog-Sothoth, Shub-Niggurath, törjetek át a határon! Segítsetek nekem, most, hogy kiszabadultam! Zúzzátok szét a korlátokat! Szabad vagyok, az Ősi Jel megtört, és végre szabad vagyok! Jöjjetek, segítsetek nekem, segítsetek magatokon! Morzsoljátok porrá a csillagokat, hisz oly vének és gyengék már! Segítsetek nekem, és akkor ti is szabadok lesztek!

De volt valami furcsa félelem a könyörgésében, és ez a félelem egyre erősödött, ahogy terjeszkedett és elérte a Mindent, és aztán a Minden magába szippantotta őt, oda, ahol a semmi-idő és semmi-tér minden-idő és minden-tér volt. Makogott és sikított – a hangok fekete, undorító hányadékként ömlöttek ki belőle, amik kiléptek a Mindenből és visszatértek Az testébe. Szétterjedt lénye beleolvadt a Mindenbe és Az részévé vált, része a végtelen szenvedésnek, megalkotva az összes, az eltorzult, a megtépett Egyetlen Létezést. Idegen erők hasítottak belé, és ő érezte és felismerte és megértette őket és felüvöltött esztelen, idegen, végtelen kínjában. Nagy Öregek és Ősi Istenek, a Teremtés Kezdete és Vége, fekete és fehér, nappal és éjszaka, az élet születése és a végső elmúlás, ezek mind-mind a folyamatos, kezdet és vég nélküli kör foszlányai voltak, egy agytalan, összetett Lény széthullott lényének darabkái, ami nem más volt, mint minden-idő/minden-tér. Érezte, ahogy darabokra foszlik, ahogy a lényét a saját belsejéből jövő hatalmak tépik szét, de a szétvált hatalmak mégis mind nagyobbak és erősebbek voltak nála; a legvégső iszonyat betódulása, ahol minden egyensúlyban maradt. Idegen sötétségbe hullott, ahol valamennyi szín egyszerre alkotta meg a Totális Sötétséget; ez nem a csillagok közötti fekete űr volt, nem is a primitív fekete-fehér mágia alternatív világainak egyike, hanem a Minden, a Minden belseje, a megszámlálhatatlan, miriádnyi, valamennyi létező dolog belseje, valamennyi lényé egyszerre, akik a Mindent alkották és puszta létükkel fenntartották.

A sikoltozó lény, aki valaha Herbert Ramon volt, most rájött: nem várhat segítséget a többiektől, mert valamennyien saját magukkal küzdenek; mindannyian töredékek, különálló részecskéi a Mindennek, akik saját maguk személyesítik meg Az örök dualitását; valamennyien a saját rabjaik, saját őreik, saját elméjük belsejével küzdenek és ő éppúgy a részük, mint amennyire a Mindennek is az – és vele együtt mindenki más is. Itt nem voltak érzelmek, nem voltak gondolatok, csak a puszta egyensúly. Cyäegha felsikoltott.

Az/ő egyre csak sikoltott, a sikoly Az saját valósága részévé vált – a totális kétségbeesés sikolya, mert rájött, hogy minden elveszett, hiszen soha nem is kaphatta meg, mert a győztes, a vesztes és maga a tét is ugyanahhoz az egyetlen létező folyamatossághoz tartozott. Az zsugorodni kezdett, saját magába omlott; gyötrelmes, összefüggéstelen sikolya görcsösen reszkető nóvák képében robbant ki belsejéből. Az maga volt az örökké elpusztuló és újjászülető, totálisan jelentéktelen világmindenség; a szemei lángoló szupernóvák; a karmai messzi, megszületetlen csillagködök a minden-idő mélyében. Az haldokolva belezuhant saját felismerésének vermébe, és Az egy része érezte egy mikroszkopikus bolygón létező valamennyi amőba és rovar létezésének minden egyes mikroszekundumát; egy bolygón, melyet az ott élő idióta lények csak Földnek hívtak. Ez a rész, Aznak az a része, ami valaha Herbert Ramon volt, érezte a bolygó valamennyi életformájának kettősségét, érezte az élet és halál örök harcát… és a mérleget az egyiknek az irányába mozdította el. Rákos növekedés indult meg Az belsejében, és Az képtelen volt szembeszállni az új jövevénnyel. Az új dolog egyre csak növekedett, miközben Cyäegha elpusztult, s eközben a Földön rovarok haltak meg és állatok rohangáltak megkergülten és emberek kezdtek ámokfutásba, lemészárolva mindenkit, aki csak megláttak, vagy csak egyszerűen, csöndesen megtébolyodtak az évszázadok alatt. Egy Edgar Allan Poe nevű iszákos és öngyilkos költőre – akinek a jelek szerint sikerült visszanyernie a józan eszét – delíriumos állapotban bukkantak rá az esőcsatornában, és nem sokkal később értelmetlen szavakat makogva halt meg egy kórházban. Egy elmaradt, jelentéktelen, Howard Phillips Lovecraft nevű szerző idegen rémségek szörnyű vízióit építette be történeteibe, kitalációnak álcázva látomásait. Egy ígéretes európai horrorírónak olyan szörnyű rémálmai és víziói támadtak, hogy előbb inni kezdett, majd kivetette magát a hatodik emeleti lakása ablakán.

És mindeközben Cyäegha azon része, amit valaha Herbert Ramonnak hívtak, egyre növekedett, Az többi része pedig elpusztult; beszippantotta őket az egyensúlyt létrehozó Minden. Az egyensúly változott, átértékelődött, mint ahogy azt mindig is tette – bármiféle tudatos gondolat vagy intelligencia nélkül –, és Cyäegha Sötétje addig zsugorodott, amíg helyre nem állt ez az egyensúly. Csillagok lövelltek ki Az testéből, és csak sikoltott, sikoltott esztelenül, amikor elérte a sötét átjáró küszöbét. Akkor is sikoltott, amikor a Sötétség Kapuja rácsapódott, amint a semmi-idő rákos daganatként lepte be testét – a folyamat visszafele gyorsabban játszódott le, mint a növekedés. Az idő megtorpant, majd visszafordult, hogy helyreállítsa a Minden becses egyensúlyát. Egy nap… két nap… egy hét… A valami, ami valaha Herbert Ramon volt, visszatért a testébe, valahol, egy pici és jelentéktelen bolygó felszínén; a bolygón, ahol valaha egy iszonyatos Sötétdomb állt, és a domb alatt egy ultradimenzionális templom mélyén volt egy gigászi kripta, melyet sötét kapu zárt le, és ahol valami századokon át szunnyadt és várakozott… és most újra várakozik.

És ahogy Herbert Ramon visszatért az apa/anya testhez, ugyanúgy adaptálódott most a saját teste is a megváltozott körülményekhez, miközben visszatért az időben – vissza a Sötétdombhoz, ahonnan Cyäegha kiemelkedett. Ez már nem a semmi-idő volt, és ami valaha megtörtént, az most már csak a lehetett-volna volt a Mostban.

A Minden egyensúlya helyreállt – ahogy az mindig is volt és mindig is lesz; önpusztítás és önalkotás, Nagy Öregek és Ősi Istenek, jó és gonosz, angyalok és démonok, és mindaz, ami kevesebb ezeknél és több ezeknél… mindegyikük egy pici darabja volt annak a lénynek, ami Cyäegha és Herbert Ramon volt, a Rab és az Őrző, a Börtön és a Kapu, a Múlt és a Jelen és a Megszületetlen és Soha Meg Nem Történő Jövő. Egyikük sem volt igazán élő, sem igazán halott, és soha egyik sem létezett igazán abban a valóságban, ami most épp önnön múltjában született újjá.

 

Epilógus: Őrző

 

Tudja, annak az isten háta mögötti völgynek a szélén van egy picike állomás. Vonat is jár arra, de a völgybe már nem megy be – oda csak autóval tud eljutni. Ha megtalálja azt a völgyet és eltölt ott némi időt, ha megismerkedik azokkal a kedves, de visszahúzódó falusiakkal, ha beszélget velük egy kicsit esténként a kávézóban – akkor talán el fognak Önnek mondani egy furcsa történetet. A kocsma egy Julien-Charles nevű franciáé, de mivel olyan régóta él már ott, ezért a helyiek már csak Johannak hívják. Ő Freihausgarten egyetlen szállodájának tulajdonosa is; ha franciául szólna hozzá, talán már meg se értené. Van egy furcsa sebhely a nyakán, és ha megkérdezné tőle, honnan szerezte, csak elmosolyodna és a távolba révedne a pillantása – mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire, amiről tudja, hogy nem felejthette el, mégsem képes felidézni. Aztán tréfásan megjegyzi majd, hogy egyszer valaki megpróbálta elvágni a torkát, de kudarcot vallott; ezen aztán mindenki nevetni fog, és a téma le lesz zárva. Sem ő, sem más nem fogja elárulni, hogy valójában egyikük sem tudja, honnan van az a sebhely. Arra sem fognak válaszolni, ha olyan dolgokról kérdezgeti majd őket, amik valójában meg sem történtek. Amire senki nem emlékszik, az meg sem történt, nem igaz? Freihausgarten házai tökéletesen épek, mint ahogy a Sötétdomb, Dunkelhügel is. Erről Ön is meggyőződhet, ha felkeresi a völgyet és áthatol a körötte lévő korláton – ami végül is csupán egy pszichikai korlát.

Ó, igen. Ha arról a napról kérdezi őket, amikor az idegen megérkezett, szívesen válaszolnak majd – arra ugyanis mindannyian jól emlékeznek. Füllesztő, nyári délután volt, mikor a férfi leszállt a peronra. Csak állt és nézte, ahogy távolodik a vonat. Elővette a zsebkendőjét és megtörölte az arcát, aztán pedig lehajolt, hogy felvegye a bőröndjeit. Talán, ha sikerül eléggé lerészegítenie az egyik falusit, akkor el fogja mondani magának azt, amit mindannyian tudnak, de egyikük sem képes szavakba önteni: azt a szédítő, hátborzongató érzést, melyhez foghatót még sohasem éreztek, és ami mindannyiukon egyszerre lett úrrá (mint azt később, óráikat összevetve megállapították); egy pillanatra mintha minden megállt, minden megdermedt volna… mintha az idő kihagyott volna egy másodpercet. Némelyikükön furcsa rosszullét vett erőt rögtön ezután – azt viszont senki nem fogja elmondani, milyen iszonyatos érzés volt… milyen iszonyatos az érzés, mikor hirtelen idegennek érzed magad a saját testedben, a saját elmédben.

De ez az érzés csak egy másodpercig – vagy még addig sem – tartott, és utóbb mindannyian egyetértettek abban, hogy csak a hőség okozta. Ami viszont az idegent illeti… Ő nem emelte fel a bőröndjeit. Mintha megdermedt volna: csak állt, állt lehajolva, mozdulatlanul, ugyanabban a testhelyzetben, több mint fél órán keresztül. A hordár ekkor odament hozzá és – mint azt utóbb elmondta – észrevett rajta valami különöset: az idegen ruhái nem illettek rá; túl nagyok voltak neki. Aztán meglátta az idegen arcát és felsikoltott – az idegen pedig a földre zuhant. A hordár soha senkinek nem árulta el, milyen volt az idegen arca; rögtön elrohant az orvoshoz, akivel együtt elcipelték az idegen testét a lelkészhez. Ott – a jelek szerint – az idegen visszanyerte az eszméletét, de senki nem tudja, mi játszódott le azok mögött a zárt ajtók mögött. Csak annyit tudni, hogy az idegen (akit Herbert Ramonnak hívtak) még ugyanazon az éjjelen meghalt, és a testét – a pap kérésére – a Sötétdombon temették el. Az idegen többi holmija rejtélyes módon eltűnt, bár két nappal később furcsa tűz égett a pap kertjében, és a füst különös szagokat sodort a falu felé. De senki nem kérdezett semmit. A pap két héttel később felakasztotta magát.

Talán összefut majd a helyi hentessel is – kövér, jól megtermett férfi, akit most a falusiak jótékonysága tart el. A kezeit sohasem lehet látni, mert állandóan kesztyűt visel. Csak a legegyszerűbb, legelemibb hangokat képes kiadni. És ha esetleg elejt pár megjegyzést egy lányról, egy idős farmer lányáról, aki valaha a falu szépe volt… hát nem fog rá választ kapni. A lányt most zárt ajtók mögött tartják, mert teljesen megbénult – és gyógyíthatatlan elmebeteg. Vannak emlékek, melyeket nem lehet kitörölni, még az idő visszafordítása után sem.

Persze vannak dolgok, melyeket nem fognak elmondani. Nem fognak beszélni a Sötétdomb tetején tartott évenkénti ünnepségről sem, melyet azóta nem tartanak meg többé, mióta az idegen megérkezett. Még ha megkérdezi tőlük, akkor sem fogják bevallani, hogy egyszer kinyitották az idegen sírját, de rögtön vissza is temették és soha többé nem mentek oda. De ha a gyerekeket kérdezi, ők talán mesélnek majd magának a Vaeyenek Őréről: a furcsa öregemberről, akivel még sohasem találkoztak, de tudják, hogy ott van; a Halott Férfiről, aki a Sötétdombon lakik, s akinek a haja hosszú és szürke, akár a köd. De ha nem elég gyors és nem a megfelelő kérdéseket teszi fel, akkor az anyák ki fognak jönni és be fogják vinni a házba a gyerekeiket, és akkor többé nem tud meg tőlük semmit.

Ha összeszedi a bátorságát és felmegy a Sötétdombra, talán megpillantja őt: dermedt, fehér arcát, ami sötét, mégis átlátszó, és oly feneketlen, akár az univerzum tengerének csillagtalan mélye. És ha belenéz a szemébe, meg fogja látni, hogy azok valójában nem szemek, hanem mérhetetlen, fekete vermek, sötétbe vezető alagutak… és ha van olyan merész, hogy közelről is megnézi őket, hát meg fogja pillantani bennük saját magát – valahol, nagyon-nagyon pici figuraként, a sötét örökkévalóság foglyaként…

Azt hiszem, nem kell többet mondanom. Ne kérdezze tőlem, honnan tudom mindezt, hisz most már maga is jól tudja. Van köztünk egy kapocs, amit azonnal felismertem – máskülönben sohasem szólítottam volna meg Önt. Cyäegha magvai ott vannak mindenütt. Herbert Ramon nem volt ostoba, de túl keveset tudott; sőt, valójában nem is tudott semmit. Mire rájött, mi is ő, már túl késő volt. De Te tudod, és én is tudom. Herbert Ramon magányos volt, tanácstalan, és megrémítette az, amire rábukkant – vagy csak hitte, hogy rábukkant. De mi nem vagyunk azok. Többé már nem. Ne próbálj védekezni; engedd, hogy úrrá legyen rajtad a felismerés, hogy áthassa az egész lényedet… bukj le a sötétségbe, ami mindig is ott volt benned. Vissza fogsz emlékezni, sőt, már kezdesz is – érzem –, de időt kell hagynod, hogy az egész valód, az egész agyad megértse és elfogadja… nehogy mi is kudarcot valljunk, akárcsak Herbert Ramon. De ne feledd, ő egyedül volt – mi viszont nem.

Igen, tudom, merre van Dunkelhügel.

Vitális Imre fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre