FAUST: Először a Pokolról beszélj! / Mondd, hol az a hely, amit Pokolnak neveznek?

MEPHISTO: A Menny alatt.

FAUST: Igen, de hol, mégis?

MEPH: Az elemek gyomrában, ahol örökkön / Szenvedünk s raboskodunk: a Pokol határtalan, / Nem megfogható, mert ahol mi vagyunk, ott a Pokol, / és ahol a Pokol van, ott kell nekünk lenni aztán: / tulajdonképp, ha a világ szertehull, / És minden teremtmény tisztulásra vár, / Minden hely Pokol lesz, mi nem a Menny.

FAUST: A Pokol csak rege.

MEPH: Gondold csak így, míg a tapasztalat / Elméd meg nem fordítja.

Marlowe: Dr. Faustus

 

 

Csipkézett zöld fény táncolt a látóhatár fölött. A pengeéles keleti szél végigsöpört a puszta síkságon, felhőket kavart a szürkésbarna porból. Gilgames szélesen elmosolyodott. Enlilre, ez aztán a szél!

Oroszlánölő szél volt ez, amitől száraz és csikorgóan hideg lett a levegő. A mező vadjainak űzése ilyenkor a legszebb – ilyen kegyetlen, mostoha időben.

Gilgames összehúzott szemmel kémlelt a távolba, kereste aznapi zsákmányát.

Nemes fákból készült íja, amelyet senki emberfiának nem lett volna ereje felajzani – csak neki magának, és háromszorosan elvesztett barátjának, Enkidunak – lazán csüngött kezében. Gyertek, fenevadak! Gyertek, és hulljatok! Ma Uruk királya, Gilgames űz benneteket!

A többi ember ezen a vidéken puskát használt a vadászathoz – ezt a becstelen szerszámot, amit az Új Holtak hoztak; ami zajt, tüzet és füstöt okádva távolról szórja a halált. Vagy lézerfegyvert, amelynek ocsmány ormánya kékesfehér lángot köp. Gyáváknak való gyilkológépek! Gilgames szívből megvetette őket, mint az Új Holtak legtöbb eszközét. Az Új Holtak, a Pokol alattomos és nyüzsgő jövevényei… Ha tehette, nagy ívben elkerülte őket. Az alsó világban töltött évezredek során nem használt más fegyvert azokon kívül, amelyeket már „első” életében is ismert: gerelyt, lándzsát, kétélű bárdot, vadászíjat, és a jó öreg bronzkardot. Ezekhez ügyesség kellett, testi erő, és mindig volt némi kockázat is. Elvégre a vadászat egyfajta versengés, nemde?

Megvannak a maga szabályai. Ha arról van szó, hogy lehető leggyorsabban, legegyszerűbben és legbiztonságosabban leterítsük a prédát, akkor föl kell menni magasan a vadászmező fölé, és lepottyantani egy kisebb nukleáris bombát – így egyetlen csapással el lehet pusztítani öt királyságnyi vadat.

Gilgames tudta, sokan bolondnak tartják az ilyesféle gondolatokért. Ott van például Caesar. Az elbizakodott, hidegvérű Julius az övébe dugott csillogó pisztolyokkal, a vállán lógó gépfegyverrel…

– Miért, talán nincs igazam? – kérdezte egyszer, dzsipjével arrafelé jártában, míg Gilgames arra készült, hogy bevegye magát a Pokol végeláthatatlan vadonába. – Ez az ostoba ragaszkodás a nyilakhoz, gerelyhez, lándzsához nem egyéb pózolásnál, Gilgames! Már nem a régi Sumerban vagy, stimmt?

Gilgames megvetően kiköpött.

– Vadásszak tán kilenc milliméteres automatával? Vagy gránáttal, lézerrel? Szerinted ez sport?

– El kell fogadni a tényeket, a valóságot. Gyűlölöd a technológiát? Hát mi különbség van a nyilazás és a pisztolylövés között? Mindkettő egyfajta technológia, Gilgames. Ugyanúgy nem puszta kézzel ölöd meg az állatot, ha…

– Csináltam már puszta kézzel is – szólt Gilgames.

– Ugyan már! Elég a játszadozásból! A nagy, erős Gilgames, az együgyűen ártatlan, túlméretezett bronzkori hős! Ez is csak egy póz, barátom! Úgy teszel, mintha ostoba, keményfejű barbár lennél, mert így békén hagynak. Kószálhatsz és vadászhatsz kedvedre, és állításod szerint neked nem is kell több. De titokban magasabbrendűnek érzed magad mindenkinél, aki kényelmesebb korban élt, mint te! Azt szeretnéd, ha visszajönnének az ősi, rossz és mocskos módszerek, nem? Ha jól látom a dolgokat, akkor most csak kóborolsz fel-alá az íjaddal a kietlen Elhagyott Vidéken, amíg elérkezettnek nem látod az időt arra, hogy elindítsd a puccsot, ami a főhatalomig emel. Nem így van, Gilgames? Őrült terveket forralsz; le akarod győzni magát a Sátánt, hogy mindannyiunk ura lehess! Megint agyagtégla-városokban fogunk élni, és vonalkákat kapirgálunk agyagtáblákba, ha megvalósulnak az elképzeléseid. Mit mondasz erre?

– Azt mondom, hogy ez képtelenség, Caesar.

– Valóban? Itt csak úgy nyüzsögnek a császárok, királyok, szultánok, fáraók, sahok, elnökök, diktátorok – és kivétel nélkül mindegyik arra vágyik, hogy újra ő legyen a főnök. Szerintem te sem vagy kivétel.

– Ebben tévedsz.

– Alig hiszem. Szerintem azt hiszed magadról, hogy te vagy a legjobb köztünk, te, a rettenthetetlen harcos, a nagy vadász, a tégla atyja, hatalmas templomok és díszes falak építője, a régi hősiesség utolsó fénylő fáklyája! Azt hiszed, hogy mi mind dekadens, degenerált puhányok vagyunk, akik közt te vagy az egyetlen, akiből nem veszett ki az ősi virtus. De ugyanolyan büszke és ambiciózus vagy, mint mi, he? Szélhámos vagy, Gilgames, egy szélhámos izompacsirta!

– De legalább nem vagyok olyan nyálkás, alattomos kígyó, mint te, Caesar, aki parókát hord és asszonyok után kémkedik!

Caesar föl sem vette a kirohanást.

– Ezért az időd háromnegyed részét azzal töltöd, hogy az Elhagyott Vidék ostoba szörnyeit öldösöd, és mindenkivel elhiteted, hogy szentségtörés lenne, ha modern fegyvert vennél a kezedbe. De engem nem tudsz elkábítani. Nem az erény tart vissza attól, hogy a legújabb kétcsövű .740-es Springfielddel lövöldözz, hanem az intellektuális büszkeség, vagy egyszerűen csak a lustaság. Véletlenül az íj éppen az a fegyver, amivel felnőttél, ki tudja hány ezer évvel ezelőtt. Azért szereted, mert ehhez vagy szokva. De milyen nyelven beszélsz most? Talán a nehézkes eufráteszin? Nekem inkább angolnak tűnik. Az angollal nőttél fel, Gilgames? Dzsipen és helikopteren furikázva? Ezek szerint egyes új dolgokat te is elfogadhatónak tartasz.

Gilgames vállat vont.

– Azért beszélek veled angolul, mert itt ez a közös nyelv. A szívemmel a régi nyelven beszélek, Caesar. A szívem még mindig az uruki Gilgamesé, és úgy fogok vadászni, ahogy mindig is vadásztam!

– Uruk rég elporladt. Ez már az élet utáni élet, barátom. Már régóta itt vagyunk, és örökké itt leszünk – legalábbis azt hiszem. Az új emberek állandóan új és új dolgokat hoznak ide, és ezeket nem lehet csak úgy félretolni. Még te sem teheted meg ezt! Csak nem karórát látok a csuklódon. Gilgames? Méghozzá digitális órát?

– Úgy fogok vadászni, ahogy mindig is vadásztam – ismételte Gilgames. – Ha puskával csináljuk, nincs benne semmi sport. Semmi szépség.

Caesar megrázta a fejét.

– Soha nem tudtam megérteni, hogy a vadászatban mi a sport. Az ember megöl egy-két vadkant vagy szarvast, ha betéved a sötét gall vadonba, és az embereinek hús kell. De vadászni? Olyan ocsmány lényekre lődözni, amiket még csak megenni sem lehet? Apollóra, ennek semmi értelme!

– Pontosan így gondolom én is.

– De ha már vadásznod kell, miért zárkózol el a legújabb fegyverektől…?

– Nem tudsz meggyőzni.

– Nem – sóhajtotta Caesar. – Tényleg nem. Több eszem is lehetett volna, mint hogy leálljak vitatkozni egy reakcióssal…

– Még hogy reakciós! A magam idejében radikálisnak tartottak – mormolta Gilgames. – Amikor Uruk királya voltam…

– Hát ez az! – nevetett Caesar. – Uruk királya! Létezett-e valaha is olyan király, aki nem volt reakciós? A korona begyepesíti a fejet. Antonius háromszor ajánlotta fel nekem a koronát, Gilgames. Háromszor, és én…

– …te háromszor utasítottad vissza. Ezt már hallottam. Azt hitted, hogy tiéd lehet a hatalom a címke nélkül is. Kit tudtál becsapni, Caesar? Amennyire én tudom, Brutust nem nagyon. Brutus azt mondta, nagyravágyó vagy. És Brutus…

Ez talált.

– Elég legyen! – kiáltotta Caesar.

– …igen becsületes és tiszteletreméltó férfiú – fejezte be Gilgames, kiélvezve haragját.

– Ha ez még egyszer szóba kerül… – vicsorgott Caesar.

– Vannak, akik szerint ez a kínok hona – mondta Gilgames komolyan. – Ha ez igaz, akkor a tiédet valaki másnak a költészete hordozza. Hagyj meg engem az íjamnál és a nyilaimnál, Caesar! Te meg eredj vissza a dzsipedhez és átlátszó intrikáidhoz! Igen, bolond vagyok és reakciós – te viszont semmit sem tudsz a vadászatról. És egyáltalán nem értesz engem.

 

Mindez egy évvel – vagy kettővel, netán öttel – korábban történt: hiába az óra, a Pokolban, ahol a rőt nap mozdulatlan korongja sohasem tűnik el az égről, képtelenség nyomon követni az idő múlását. Gilgames most messze járt Caesartól és kegyenceitől, távol a Pokol zaklatott közepétől, távol az olyan fárasztó mesterkedőktől, mint Caesar, Nagy Sándor, Napóleon, vagy az a közönséges kis Guevara nevű ember, akik mind a hatalomért marakodtak.

Hadd manőverezzenek az újoncok! Talán egy idő után benő a fejük lágya – végső soron ez a célja ennek a helynek, ha ugyan van valami célja egyáltalán.

Gilgames inkább a háttérbe húzódott. A többi levitézlett császárral, királlyal, fáraóval, sahhal ellentétben ő nem érzett vágyat arra, hogy a Poklot a saját képére formálja. Caesar tévedett Gilgames ambícióit és a vadászatok okát illetően. Itt kinn, az Elhagyott Vidéken, a Pokol szeles és sivár hátországában Gilgames a békét kereste. Ez volt az egyetlen dolog, amire most vágyott: a békesség. Valamikor sokkal többet akart ennél, de az… nos, nagyon régen volt már.

Megzörrent a ritkás aljnövényzet.

Talán oroszlán?

Nem, gondolta Gilgames. A Pokolban nincsenek oroszlánok, csak furcsa alvilági bestiák. Undorító, szőrös, soklábú, dülledt szemű, lapult orrú lények; asszonyarcú, kutyatestű teremtmények, és még ezeknél is rosszabbak. Némelyiknek bőrhártyás szárnyai vannak, másoknak skorpiószerű, tüskés farkuk, megint másoknak akkora szájuk, amivel egyetlen falásra eltüntetnének egy elefántot. Démonok voltak, tudta ezt jól Gilgames, de nem izgatta különösebben a dolog. A vadászat az vadászat, a zsákmány pedig zsákmány: minden lény egyforma a nagy versenyben. Az a ficsúr Caesar sosem fogja ezt megérteni.

Gilgames kihúzott egy nyílvesszőt a tegezéből, és finoman az íjhúrra helyezte. Várt.

 

Ha jártál volna Texasban, H. P., akkor ezt a helyet is ismerősnek találnád – mondta a napégette arcú, hordómellkasú, izmos karú férfi.

Jobbjával széles mozdulatot tett, másik keze három ujjával pedig lezseren kezelte a Land Rover kormányát. Jókora kanyarokkal, cikkcakkokkal haladtak az úttalan utakon át. A köves talaj felett szürkésbarna por kavargott. A távolban kopár hegyek magasodtak – mint egy hatalmas, sötét és éles fogsor.

– Gyönyörű! Egyszerűen gyönyörű! Elképzelni sem lehetne olyan vidéket, ami ennél jobban hasonlít Texasra…

– Gyönyörű? – szólt a másik bizonytalanul. – A Pokol?

– Ez a vidék kétségtelenül szép. Ha ezt elismered… Jézusom, látnod kellett volna Texast! – A nagydarab férfi felnevetett, a gázra taposott, és a Land Rover lélegzetelállító sebességgel bukdácsolt tova.

Útitársa, ez a sovány, beesett arcú férfi, aki éppoly halovány volt, amilyen barna a másik, csendesen ült az utasülésen, összeszorított térdekkel és a bordáihoz támasztott könyökkel, mintha minden percben az ütközést várná. Már napok óta utazgattak az Elhagyott Vidék végeláthatatlan pusztáin – hogy pontosan hány napja, azt még az Öreg Istenek sem tudták volna megmondani. Követek voltak: méltóságos Robert E. Howard és H. P. Lovecraft, Új Szent-Sátáni Angliából; őbritannikus felsége VIII. Henrik küldöttei János pap országába.

Előző életükben írók voltak, fantaszták, mesegyártók – de amiben most találták magukat, az felülmúlta legmerészebb álmaikat is. Mert ez nem mese volt, hanem maga valóság. A Pokol valósága.

– Robert… – mormolta aggódva a sápadt.

– Igen, nagyon hasonlít Texasra – folytatta Howard. – Bár némileg vérszegényebb az eredetinél. Amolyan elnagyolt vázlat. Látod arra azt a kezdődő homokvihart? Nálunk voltak csak igazi homokviharok: egész megyéket takartak be! Látod azt a villámot? Texasban ez csak pislákolás lehetne.

– Ha egy kicsit lassabban vezetnél, Bob…

– Lassabban? Cthulhu szakállára, ember, hisz már most is lassan megyek!

– Vagy legalábbis meg vagy győződve róla.

– Úgy tudom, H. P., szereted azokat, akik teljes sebességgel száguldanak. Hetven-nyolcvan mérföld óránként: ezt kedvelted, legalábbis a történetek szerint.

– A másik életben az ember csak egyszer hal meg, és akkor végetérnek a fájdalmai – válaszolta Lovecraft. – De itt, ahol az ember újra és újra mehet a Sírásóhoz, és visszatértekor elevenen emlékszik minden egyes haláltusájára… Itt, kedves Bob barátom, sokkal inkább félhetünk a haláltól, mert a fajdalom örökre velünk marad, és több ezerszer is elpatkolhatunk! – Szomorkásan mosolygott. – Kérdezz meg erről egy hivatásos harcost. Bob – egy trójait, hunt vagy asszírt, esetleg egy gladiátort. Valakit, aki újra és újra meghalt. Kérdezd meg a halálról és az újjászületésről, a fájdalomról, a kínokról, ahogy újra meg újra átélnek minden részletet! Rettenetes dolog meghalni a Pokolban. Itt sokkal jobban félek a haláltól, mint bárhol és bármikor másutt. Itt nem akarok vállalni semmilyen felesleges kockázatot!

Howard szortyantott.

– Csak próbáljon az ember kiigazodni rajtad! Amikor azt hitted, hogy csak egy életed van, élvezted ha repesztettek veled az autópályán. Itt, ahol a halál csak átmeneti állapot, azt akarod, hogy úgy vezessek, mint egy öreg hölgy. Nos, megkísérelem, H. P., de szívem szerint száguldanak, mint a szélvész! Ha nagy területen nősz fel, akkor megtanulod, hogy úgy győzd le a távolságot, ahogy csak bírod. Texas pedig a létező legnagyobb terep. Nem egyszerűen hely, inkább lelkiállapot…

– Úgy, mint a Pokol – mondta Lovecraft. – Habár garantálhatom, hogy a Pokol nem Texas.

– Texas! – rikkantotta Howard. – Bárcsak láttad volna! Istenemre, H. P., milyen jól éreztük volna magunkat együtt, ha eljöttél volna Texasba! Két magunkfajta íróember, amint elvágtat Corpus Christiből El Pasóba és vissza, mindent megnéz, és remek történeteket mesél egymásnak egész úton! Esküszöm, szárnyakat kaptál volna, H. P.! Olyan szépség, amit elképzelni sem tudsz! Végtelen ég, izzó nap! És az a hatalmas, nyílt tér! Egész birodalmak férnének bele kényelmesen! A te Rhode Islandedet úgy le lehetne ott ejteni, hogy többé meg sem találnád. Amit itt látsz, az csak a halvány visszfénye annak a magasztos szépségnek – bár el kell ismernem, hogy ez a hely is elég szép.

– Bár tudnék így lelkesedni ezért a tájért, Bob… – mondta csendesen Lovecraft, amikor úgy látta, hogy Howard már mindent elmondott, amit akart.

– Egyáltalán nem érdekel? – kérdezte Howard meglepetten, és némileg megbántva.

– Egy előnye tagadhatatlanul van: messze esik a tengertől.

– Ez sokat megér neked, nem?

– Tudod, mennyire gyűlölöm a tengert, és mindent, ami a tengerben van! Azokat az undok lényeket, a sós levegőt… – Lovecraft megremegett – De ez a föld, ez a keserű sivatag… Szerinted nem lehangoló? Nem rideg?

– Ez a legszebb hely. amit Pokolra kerülésem óta láttam!

– Ez a szépség, sajna, túl szubtilis az én szememnek. Teljesen elkerül. Én mindig városi ember voltam.

– Más szavakkal te csúnyának látod. Így van? Komor és kísérteties, mint a Leng Fennsíkja, mi, H. P.? – nevetett Howard. – Terméketlen szürke gránit hegyek… jeges, havas kősivatagok…

Mivel tőle idéztek, Lovecraft is elnevette magát, bár kevésbé élénken. Howard folytatta:

– Körülnézek a Pokol Elhagyott Vidékén, és valami olyasmit látok, mint Texasban. Nekem nagyon tetszik. Neked olyan baljóslatú, mint a sötét és fagyos Leng, ahol az embereknek szarvuk és patájuk van, holttesteken lakmároznak és Nyarlahotephez énekelnek himnuszokat. Ó, H. P., H. P., az ízlésekről nem lehet vitatkozni! Még olyan emberek is vannak, akik… Hűha! Oda nézz!

A fékre taposott, megállította a Land Rovert. Egy kicsi, gonosz külsejű, pikkelyes bőrű és parázsló szemű valami tört ki fedezékéből az útra, éppen előttük. Szemben volt velük, rájuk nézett, sziszegett és lángot fújt.

– Pokolmacska! – kiáltotta Howard. – Pokolsakál! Nézd, H. P.! Láttál már ennyi rondaságot ilyen kis csomagba összezsúfolva? Még egy shoggoth is halálra rémülne tőle…

– El tudsz menni mellette? – kérdezte borzongva Lovecraft.

– Először meg akarom nézni közelebbről. – Howard lenyúlt a csizmája mellé, és egy pisztolyt húzott elő a kárpit réséből. – Nem fut végig a hátadon a hideg, amikor olyan vidéken járunk, ahol hemzsegnek az ilyen dögök, amik akár a mi könyveinkből is kiléphettek volna? A szeme közé akarok nézni ennek a kis rém-macskának!

– Robert…

– Várj meg itt! Egy perc múlva itt leszek.

Howard kiugrott a Land Roverből, és magabiztosan a sziszegő kis lény felé tartott. Lovecraft dermedten figyelte. Az a bestia bármelyik percben rávetheti magát Bob Howardra, szörnyű sárga karmait a nyakába mélyesztheti, vagy éppen a mellkasába, a texasi meleg, dobogó szívébe…

Howard és a kis szörny csak álltak és méregették egymást, úgy egy tucat lábnyi távolságból. Egy hosszú pillanatig egyikük sem mozdult. Howard a pisztollyal a kezében előrehajolt, hogy megvizsgálja a lényt, mintha egy ugrásra kész macskát nézne. Le akarná lőni?

Nem, gondolta Lovecraft. Hangoskodása ellenére a robusztus Howard meglepően irtózott a vérontás és erőszak mindenféle formájától.

Az események hirtelen felgyorsultak. A baloldali cserjésből hirtelen egy jóval nagyobb állat ugrott elő: izmos combú, krokodilfejű, görbe karmú, üvöltő pokolfajzat. A torkát oldalról nyílvessző fúrta át. A sebből undok, sötét nedv csorgott kékesszürke bundájára. A kisebbik lény, látván, hogy a másik sebesült, habozás nélkül ráugrott a hátára, és karmait diadalmasan a vállába vájta. Egy pillanattal később ugyanabból a bozótosból hatalmas termetű férfi bukkant elő – fekete haj, fekete szakállú; ruházata egyetlen, a derekára csavart kelmedarab.

Nyilvánvalóan ő a vadász, aki megsebesítette a nagyobbik szörnyeteget. Elképesztő nagyságú íjat tartott a kezében, és teli tegez himbálódzott a hátán. A félelem legkisebb jele nélkül kapta le az alattomos kis jószágot zsákmánya hátáról, messzire hajította, aztán visszafordult, előhúzott egy csillogó bronztőrt, és egyetlen erőteljes mozdulattal áldozata mellkasába döfte. A nagy állat a földre zuhant.

Mindez egyeden szempillantás alatt játszódott le. Lovecraft a Rover ablakán át figyelte az eseményeket. Lenyűgözte őt a gyors közbelépés és a félmeztelen vadász magassága és ügyessége. Howardra nézett, aki kissé félreállt. Még az ő figyelemre méltó termete is jelentéktelennek rémlett a szakállaséhoz képest.

Howardot egy kis időre megbénította és elnémította a meglepetés, de aztán mégis elsőnek szólalt meg:

– Cromra – motyogta az óriást bámulva. – Ez csakis aquilóniai Conan lehet, senki más! – Reszketett. Tétova lépést tett a szakállas férfi felé, két kezét furcsa mozdulattal előretartva, tán a hódolat jeleként. – Lord Conan! Te vagy az, nagy király? Conan…? – Térdre ereszkedett a haldokló lény mellett, szemét félelemmel és elragadtatással szegezte a fölötte tornyosuló alakra.

 

A mai vadászat semmiben sem különbözött a többitől. Három vad leterítése hosszú és izgalmas hajsza után, az állatok rendesen megnyúzva, a hús csaléteknek előkészítve, a bőr és a fej félretéve estére, további tisztításra. Mindebben igazi öröme telt.

Mégis érez valami ürességet – nem maradéktalanul boldog, ha nyila tisztán célba talál is. Nem érezte az igazi kielégülést, amit keresett.

Miért van ez? Talán azért – mint azt a keresztény halott magyarázta –, mert ez a Pokol, ahol a definíciójából eredően nem létezhet öröm?

Gilgames ezt ostobaságnak tartotta. Azok, akik úgy jöttek ide, hogy örökös bűnhődésre számítottak, azok meg is kapták – és szörnyűbbet annál, amit vártak. Jót tett nekik, azoknak az igazhívőknek, a naiv Új Holtaknak, annak a hiszékeny keresztény nyájnak!

Nagyon meglepődött, amikor az elsők közülük megérkeztek a pokolba, csak Elki tudja, hogy hány ezer évvel ezelőtt. Mit össze nem beszéltek!

Fortyogó olajfolyamok! Szuroktavak! Vasvillás démonok! Erre számítottak, és az Adminisztráció készségesen állt rendelkezésükre.

Bőségesen voltak Kín-városok azoknak, akiknek ez kellett. Gilgames sosem tudta megérteni, miért. A Régi Holtak közül senki sem tudta kiismerni őket, az abszurd Új Holtakat a megszállott bűnhődés-mániájukkal. Minek is nevezte őket Sargon? Mazochista, ez volt az a szó. Szánalmas mazochisták. De erre a ravasz kis Machiavelli azt mondta:

– Nem, uram: ellenkezne a Pokol alaptörvényeivel, ha egy valódi mazochistát a kínok birodalmába küldenének. Oda csak az erősek mennek – a hencegők, szájhősök, azok, akik a szívük mélyén gyávák!

Augustus is hozzászólt a kérdéshez, meg Caesar, aztán belekotyogott Hatshepsut is, az az egyiptomi szuka, aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, még mindig a Keresztény Új Holtak problémáját feszegetve. Míg végül Gilgames meg nem szólalt, mielőtt elhagyta a termet.

– Az a ti bajotok, hogy értelmet kerestek ebben a helyben. Pedig ha olyan régen lennétek itt, mint én…

Nos, meglehet, a Pokol tényleg a bűnhődés helye. Hiszen voltak kellemetlen tényezők. Például a szex dolgában. Lehetetlenség elmenni, még ha az ember egész álló nap nyomorgatja is. Meg az emésztés problémái. Lehet rendes ételt enni ugyan, de nagyon rossz érzés, ahogy áthalad a bélrendszeren.

Gilgames hajlott a feltételezésre, hogy mindezek csak a halott állapot természetes következményei. Ez a hely végül is nem az élőké, ezért nincs is ok arra, hogy a dolgok ugyanúgy menjenek, mint odaát.

El kellett azonban ismernie, hogy a Pokol valóságának semmi köze nincs ahhoz, mint amit a papok ígértek. A Por és Sötétség Háza, így nevezték Urukban régen. Az a hely, ahol a halottak élnek örökös éjszakában és szomorúságban, mint a madarak a szárnyuk alatt. Ahol porból van a kenyerük és agyagból a hús. Ahol a földi királyok és uralkodók szerényen, koronájuk nélkül élnek, és szolgaként várják a démonokat…

Nem csoda, hogy annyira tartott a haláltól, hiszen azt gondolta, hogy rá is ez vár.

Valójában mindez puszta mítosz, hiedelem. Gilgames még emlékezett, milyen volt a Pokol, amikor megérkezett: nagyon hasonlónak tűnt Urukhoz, alacsony, lapostetős meszelt téglaházakkal és magas, lépcsős emelvényeken álló templomokkal. Itt voltak a régi idők hősei, élve, mint azelőtt: az apja, Lugalbanda; apjának apja, Enmekar, és Ziusudra, aki azt a hajót építette, amivel az emberiség megmenekült az Özönvíztől – és még sokan mások, az idők hajnaláig. Először csak ezeket látta Gilgames, de később felfedezte, hogy vannak más körzetek is, ahol az emberek barlangokban laknak, vagy földbe vájt üregekben, esetlen nádkunyhókban. A Szőrös Embereknél pedig egyáltalán nem voltak házak.

Ennek nagy része persze eltűnt már: nagyon átalakították azok, akik mostanában érkeztek a Pokolba. Rengeteg értelmetlen undokság és ideológiai ostobaság érkezett az Új Holtakkal az elmúlt századok során.

Mégis, az a gondolat, hogy ez az egész hatalmas birodalom – sokkalta nagyobb, mint a Két Folyó Országa, amin ő uralkodott – csakis azért létezik, hogy a halottakat megtisztítsa bűneiktől, túl őrültnek tűnt Gilgames számára ahhoz, hogy komolyan foglalkozzék vele.

Akkor miért olyan halvány és üres a vadászat öröme? Miért hiányzik az az eksztázis, melyet régen a zsákmány felderítésekor, az íj felajzásakor, a nyíl kilövésekor érzett?

Gilgames azt hitte, ismeri az okot, és ennek semmi köze sem volt a büntetéshez. Néhány ezer évig a Pokolban is örömet talált a vadászatban. Ha az öröm eltűnt, az azért van, mert mostanában egyedül vadászik. Nincs vele Enkidu, a barátja, fivére, másik énje. Ez az ok, semmi más. Enkidu nélkül sosem érezte teljesnek magát. Azóta, hogy először találkoztak, megbirkóztak, testvérek módjára megszerették egymást sok évvel ezelőtt, Uruk városában… Enkidu magas volt és erős, mint maga Gilgames, a magas bércek gyermeke. Gilgames soha senkit nem szeretett úgy, mint Enkidut.

De úgy tűnt, Gilgamesnek az a sorsa, hogy újra és újra elveszítse.

Enkidut először nagyon régen szakították el tőle – még Urukban, azon a fekete napon, amikor az istenek bosszút álltak rajtuk kevélységükért, és elküldték a lázat, hogy elvegye Enkidu életét. Aztán Gilgamesre is sor került, őt is a Pokolba vitték, ami egyáltalán nem olyan volt, mint az a Pokol, amiről az írások és a papok beszéltek. Ott Enkidu keresésére indult, és egy dicső napon rá is bukkant. Akkoriban a Pokol még kisebb hely volt, úgyszólván mindenki ismerte egymást, de még így is jó időbe telt, mire megtalálta. Micsoda örvendezés volt aznap a Pokolban! Ének, tánc, véget nem érő ünneplés. A Pokol lakói abban az időben odafigyeltek egymásra: mindenki örült Gilgames és Enkidu találkozásának. Először a krétai Minosz adott bált a tiszteletükre, aztán Amenhotep, majd Agamemnon. A negyedik napon a karcsú, sötét Valuha, a meluhhai király volt a vendéglátó, az ötödiken pedig a jégvadász nép ősi csarnokában gyűltek össze a hősök, ahol a félszemű Vy-otin volt a főnök, és a padlón mamut-agyarak hevertek, aztán…

És ez így ment tovább még jó ideig, a nagy találkozás megünneplésére.

Ez jóval azelőtt történt, hogy megérkeztek az Új Holtak, ezek a hősnek egyáltalán nem mondható szerencsétlenek, akik magukkal hurcolták csúf kis démonjaikat, sötét eszméiket a kárhozatról és bűnhődésről.

Mielőtt ők megjöttek, a Pokol egyszerűen csak az a hely volt, ahol az élet után élnek. Akkor még minden más volt, boldogabb.

Négy felejthetetlen évig Gilgames és Enkidu úgy éltek együtt Gilgames pokolbéli palotájában, mint annak idején a Két Folyó Országában. Nem volt semmi gondjuk: vadásztak, szórakoztak, és még akkor is boldogok voltak a Pokolban, miután az Új Holtak megérkeztek, és meghozták a rettenetes változásokat.

Zavaros népség volt az Új Holtaké. Keveredett bennük a lélek és az értelem szikrája, bosszantó volt pózolásuk és kicsinyes rivalizálásuk.

Gilgames és Enkidu azonban mindig távolságot tartott tőlük, azok meg újrajátszották életük minden szórakozását: értelmetlen keresztes hadjárataikat, idióta kereskedelmi háborúikat és meddő teológiai vitáikat. A baj az volt, hogy nem csak eszelős gondolataikat hozták át a Pokolba, hanem átkozott, ördögi modern szerkentyűiket is, elsősorban hitvány puskáikat, amelyekkel hangosan és messziről öltek a maguk alávaló gyávaságában. A hősök értenek ahhoz, hogy elhárítsák egy harci bárd vagy egy kard csapását, de legyenek bármekkora hősök, mekkora esélyük lehet egy puskagolyóval szemben? Ez volt Enkidu tragédiája: belecsöppent két ilyen lövöldöző banda hadakozásába, a kevély spanyolok és az arrogáns angolok közé, és megpróbálta kibékíteni őket. Azoknak persze eszük ágában sem volt békülni, és már repültek is a lövedékek. Gilgames még épp időben érkezett, hogy lássa, ahogy egy golyó keresztülfúrja a drága Enkidu nemes szívét.

A Pokolban senki sem hal meg végleg, de vannak olyanok, akik hosszú ideig maradnak halottak, és ez történt Enkiduval is. A Sírásónak ezúttal úgy tetszett, hogy több száz évig tartsa őt dermedésben – ki tudja, hány százig? Hisz az ilyen dolgok mindig nehezek a Pokolban… Mindenesetre szörnyű hosszú ideig, és Gilgamesre megint rátört a magánynak az az érzése, amit csak Enkidu jelenléte gyógyíthatott meg. A Pokol továbbra is változásban volt, de a változások már elképesztően sűrűn jöttek. Sokkal több lett az ember, mint annak előtte, és nap mint nap újabb seregek özönlöttek a Pokolba; idegen söpredék, akik az első pillanatok ijedelme és csodálkozása után azonnal hozzáfogtak, hogy ezt a helyet is olyan kuszává és visszataszítóvá formálják, amilyen saját világuk volt. Jött a gőzgép minden csörgésével és zörgésével, aztán valami dinamó nevezetű dolog, aztán harsogó, villogó elektromos fények jelentek meg az utcákon a lámpákban, gyárak nőttek ki a földből és ontották furcsa termékeiket. És nem volt egy perc megállás. Vasút. Telefon. Autó. Zaj, füst mindenütt – és nem lehetett elbújni előle. Ők úgy hívták. Ipari Forradalom. A Sátán és bürokrata serege az Adminisztrációnál szerette az új dolgokat, és ezzel mindenki más is így volt, kivéve Gilgamest és néhány más, megcsontosodott konzervatívot.

– Mit akarnak ezek? – kérdezte egy nap Rabelais. – Pokollá akarják tenni ezt a helyet?

Az Új Holtak most már olyan dolgokat hoznak, mint a rádió, helikopter, számítógép, és már mindenki angolul beszél, úgyhogy Gilgamesnek, aki már a görögöt is csak nagy nehezen tanulta meg Agamemnon szándéka szerint, újabb hebegő, kusza nyelvet kellett elsajátítania. Nehéz időszak volt ez számára. Aztán végre újra megjelent Enkidu – messze, az egyik hideg északi tájon. Elindult délnek, és hamarosan megint egymásra találtak. Uruki Gilgames ekkor megint megbékélt a Pokollal.

De mostanra ismét távol kerültek egymástól, és ennek nem csak a puszta halál az oka, hanem valami hidegebb, valami gonoszabb. Olyasmi történt, amire álmukban sem gondoltak volna: összevesztek. Csúnya szóváltásba keveredtek – ilyesmi sosem történt még velük az élőknél és a Pokolban együtt töltött évezredek alatt –, és végül Enkidu olyat mondott, amit Gilgames el sem tudott volna képzelni eddig:

– Elegem van belőled, Uruk királya! Ha az utamba kerülsz, az életeddel fizetsz!

Tényleg maga Enkidu mondta ezt? tépelődött Gilgames. Vagy a Pokol valami démona Enkidu alakjában?

Mindenesetre Enkidu eltűnt. Beleveszett a Pokol zűrzavarába, intrikáiba – és túllépett Gilgamesen. Mikor pedig Gilgames érdeklődött felőle, mindig ezt a választ kapta:

– Nem akar beszélni veled. Nem szeret, Gilgames!

Lehetetlen! Ez csak valami boszorkányos praktika lehet. A Pokol és az Új Holtak sötét mesterkedése, ami testvért testvér ellen fordít, és elevenen tartja Enkidu haragját. Egy napon – ebben biztos volt Gilgames – Enkidu diadalmaskodni fog a lelkét fogvatartó bűbáj felett, és újra elfogadja Gilgames szeretetét. De az idő egyre telt a Pokol körkörös módján, és Enkidu nem tért meg fivére karjaiba.

Mit volt mit tenni – vadászott, várt és remélt.

 

Így hát Gilgames a Pokol elhagyott vidékein vadászott. Ölt, ölt és újra ölt, a nap vége felé pedig olyan teremtmény torkába röpített nyílvesszőt, ami a Pokol átlagos lényeihez képest is visszataszító volt. Rettentő életerő lakozott a vadban: szörnyű ordítással megugrott, menekült, miközben sebéből csak úgy patakzott a fekete vér.

Gilgames a nyomába eredt. Bűnös dolog csak sebet okozni, de meg nem ölni.

Egy fáradságos órán át futott, keresztül-kasul az ellenséges terepen. Tövises ágak csaptak rá gonoszul, az erős szél szúrós homokszemek felhőjét kavarta körülötte. Az ördögi teremtmény még mindig nem került a kezébe, pedig kiömlött vére jól látszott a földön.

Gilgames nem lankadt, hisz az égiek ereje feszült benne apja, a mennyei Lugalbanda révén, aki egy személyben volt isten és király. Tovább kellett mennie, nem állhatott meg. Háromszor veszítette szem elől a zsákmányt, és találta meg újra a vérnyomot követve. A mozdulatlan, vörös szem, a Pokol napja mintha csúfolódott volna: úgy ragyogott előtte, mintha végtelen hajszára akarná késztetni.

Aztán meglátta a lényt, mely erős volt ugyan, mégis botladozott már, ahogy bevetette magát egy kisebb bozótosba.

Gilgames habozás nélkül utána ugrott. Az ágak az arcába csaptak, a nyálkás növények összekenték, leveleikkel a lába közé akartak nyúlni, mint valami szégyentelen kurtizán, de ő félretolta őket, és kibukkant egy tisztásra, ahol szemtől szembe került a vaddal.

Egy undorító kis lény csüngött zsákmánya hátán, és az értékes bőrt tépkedte éles karmaival. Egy Land Rover állt a közelben, és egy sápadt, keskeny arcú, furcsa ember bámult ki az ablakán. Egy másik, napégette képű, testes ember pedig ott állt Gilgames hörgő, üvöltő prédája mellett.

Mindent a maga idejében. Gilgames előrenyúlt, letépte a kapálózó, sziszegő kis állatot a nagyobbik hátáról, és elhajította. Aztán teljes erejéből döfött tőrével arrafelé, ahol a nagy lény szívét sejtette. A szúrás pillanatában Gilgames hatalmas rándulást érzett az állat mellkasában. A pokol-élet egy pillanat alatt elszállt a teremtményből.

A feladat teljesítve. Mégsem érez elégedettséget, örömet, csak valami homályos megkönnyebbülést, hogy nem maradt félbe a munka.

Gilgames visszatartotta lélegzetét, és körülnézett.

Mi ez? úgy látszik, a napégette képű utazóra rájött a bolondóra. Remeg, verejtékezik, térdre hull, a szeme eszelősen ragyog…

– Lord Conan! – kiáltja. – Nagy király!

– A Conan nem tartozik címeim közé – mondta Gilgames csodálkozva. – Valaha Uruk királya voltam, de itt már nem uralkodom semmi fölött. Kelj fel, ember!

– Pedig megesküdtem volna rá, hogy te vagy Conan! – morogta az ismeretlen. – Egészen biztosra vettem!

Gilgames hirtelen megundorodott a fickótól. Szolgalélek! Még hogy Conan… A név semmit sem, jelentett számára. Nem, várjunk csak: ismert egy Conant, egy keltát, akivel valami kocsmában találkozott. Lapos orrú, széles arccsontú, fényes fekete hajú senkiházi volt, részegségében hasztalan fohászkodott holmi elfeledett istenekhez. Igen, ő Conannak nevezte magát. Túl sokat ivott, zaklatta a felszolgálólányt, igen, ő volt az. Gilgames bele is dobta egy nyitott pöcegödörbe, hogy jómodorra tanítsa. Hogy tévesztheti össze őt ezzel az alakkal ez a vörös képű? Egyre csak olyan országok nevét emlegeti, amelyeknek hírét sem hallotta: Kimméria, Aquilónia. Hyrkania, Zamora. Ostobaság! Ilyen helyek nem léteznek.

És mi az a csillogás a fickó szemében? Miféle pillantás ez? Az imádat pillantása, majdnem olyan, mint egy nő tekintete, amikor eldönti, hogy aláveti magát a szeretett férfi akaratának…

Gilgamesnek bőven volt része ilyen pillantásokban a régi időkben, mind nők, mind férfiak részéről, és örült is nekik, ha nőktől kapta – nem szerette viszont, ha férfiak „tisztelték meg” vele. Összerezzent.

Minek hisz ez engem? Talán azt képzeli, mint oly sokan, hogy mert Enkidut olyan nagyon szerettem, olyan férfi vagyok, aki megölelne egy másik férfit úgy, mintha asszony lenne? Nem! Még a Pokolban sem! SOHA!

– Mondj el mindent! – könyörgött neki a vörös képű. – Minden hőstettedet, amit a nevedben megálmodtam, Conan! Mondd el, milyenek voltak igazából! Amikor a jégóriás lányával találkoztál a hómezőkön, amikor a Fekete Part királynőjével hajóztál a Tigressen, amikor lerohantad az aquilóniai fővárost, és letaszítottad trónjáról Numenides királyt…

Gilgames idegenkedve nézte a lábainál csúszó-mászó alakot.

– Elég legyen már ebből! Kelj fel! Azt hiszem, összetévesztesz valakivel.

A másik férfi is kiszállt a Land Roverből, és feléjük tartott. Furcsa alak volt ő is, csontsovány és halottsápadt, vékony gólyanyaka alig látszott elbírni hosszú fejét. Az öltözéke is különös: tiszta fekete és többrétegű, mintha a legkisebb fuvallattól is félne. Mégis szelídnek és értelmesnek látszott, nem úgy, mint a barátja.

Biztosan írástudó, gondolta Gilgames, netán pap. Hogy a másik micsoda, azt legfeljebb az istenek tudják.

A sovány ember kezét a másik vállára tette.

– Vedd már észre magad! – korholta. – Ez biztosan nem Conan.

– Biztosan ő! A termete, a nagysága, ahogy megölte a bestiát…

– Bob… Bob! Conan puszta kitaláció. A képzelet szüleménye. Gyere, állj fel! – Aztán Gilgameshez fordult. – Bocsánatát kérem, jó uram. A barátom néha… túlságosan felizgatja magát.

Gilgames elfordult, vállat vont, és szemügyre vette zsákmányát. Nem óhajtott a másik két emberrel foglalkozni. A nap hátralévő része eltelik azzal, hogy tisztességesen megnyúzza az állatot, elvonszolja a szálláshelyére és eldönti, mire van szüksége belőle trófeának…

– Szóval kitaláció, H. P.? – hallotta maga mögül a vörös képű hangját. – Honnét tudhatnád biztosan? Magam is azt hittem, én találtam ki Conant, de mi van, ha tényleg létezett, ha véletlenül rátapintottam egy valós történelmi alakra? Ha az igazi Conan áll előttünk ebben a pillanatban…

– Kedves Bob, a te Conanednek kék szeme volt, nem? Ennek az embernek pedig olyan fekete a szeme, mint az éjszaka.

– Nos.. – morogta a másik.

– Olyan izgatott voltál, hogy észre sem vetted. De én igen. Ez valami barbár harcos, igen, kétségtelenül valami nagy vadász – egy Nimród vagy Ajax. De nem Conan, Bob! Ő nem a te találmányod! – A vékony ember odament Gilgameshez, és hivatalos, udvarias hangon megszólította. – Jó uram, én Howard Phillips Lovecraft vagyok, eredetileg a Rhode Island-i Providence-ből, a társam pedig a texasi Robert E. Howard, aki másik életét velem együtt a Krisztus utáni huszadik évszázadban élte le. Akkoriban mesemondó volt a mesterségünk, és ő valószínűleg összetéveszt téged az egyik maga kiagyalta hőssel. Kérlek, ne haragudj hát, és tudasd velünk a nevedet!

Gilgames föltekintett. Csuklójával letörölt a homlokáról egy fekete vércseppet, és a másik ember szemébe nézett. Ez legalább nem bolond, bármilyen furcsán fest is.

– Tudjátok hát meg, hogy nevem Gilgames, Lugalbanda fia – mondta halkan.

– A sumér Gilgames? – suttogta Lovecraft. – Gilgames, aki az örök életet kutatta?

– Igen. Gilgames vagyok, aki akkor volt király Urukban, amikor ez volt a Két Folyó Országának legnagyobb városa, és aki elbizakodottságában azt hitte, hogy kijátszhatja a halált.

– Hallod, Bob?

– Hihetetlen! Teljességgel hihetetlen – motyogta a másik.

Gilgames fölegyenesedett, amíg teljesen föléjük nem tornyosult, aztán mély lélegzetet vett, és félelmesen zengő hangon mondta:

– Gilgames vagyok, aki előtt minden tudás feltárult, minden titok, az élet és halál igazságai – de főképp a halálé. A Szent Házasság ágyában egyesültem Inanna istennővel, démonokat pusztítottam el és istenekkel beszélgettem, két részt magam is isten vagyok, csak egy részem halandó! – Itt megállt, hagyta hogy szavai, amiket már oly sokszor elmondott hasonló helyzetekben, leülepedjenek. Aztán nyugodtabb hangon folytatta: – A halál mégis elragadott. Akkor érkeztem erre az alsó világra, amit Pokolnak neveznek. Itt vadászattal múlatom az időmet, és most… bocsássatok meg, de mint látjátok, dolgom van.

Elfordult.

– Gilgames! – mondta Lovecraft csodálkozva, mire a másik is megszólalt:

– Ha az idők végezetéig élnék itt, H. P., akkor sem tudnám megszokni. Ez fantasztikusabb, mintha Conannal találkoztunk volna. Képzeld csak el, maga Gilgames!

Fárasztó ez a csodálat, ez a tömjénezés, gondolta Gilgames.

Persze mindennek az a nyavalyás eposz az oka. Meg tudta érteni, miért olyan ideges Caesar, valahányszor Shakespeare-idézetekkel gyötrik. Általában nem bírja tovább a harmadik szótagnál.

Ha egyszer már versbe foglaltak, merengett mint utánam Caesart, Odüsszeuszt és Achillest, saját egyéniséged lassanként elvész, eluralkodik rajtad a vers-éned, és kétlábon járó klisé lesz belőled. Shakespeare különösen veszélyes ebből a szempontból – erről III. Richárd, Macbeth vagy Owen Glendower bővebben tudna nyilatkozni…

Az említettek állandó, ideges készenlétben járkáltak, hiszen valahányszor kinyitották a szájukat, az emberek rögtön beléjük fojtották a szót azzal, hogy „Országomat egy lóért!” és hasonlók. Gilgamesnek meg kellett tanulnia együtt élni ezzel már pokolbéli tartózkodása kezdetétől, hiszen szinte azonnal jöttek a költemények, a több-kevesebb valóságalappal rendelkező fennkölt művek. Aztán a babilóniaiak, az asszírok, sőt még a fokhagymától bűzlő hettiták is elkezdték lefordítani és kiszínezni őket – és csak színezték, színezték több ezer éven át, úgyhogy a végén az ismert világ minden lakója kívülről fújta mindet. Még azután sem volt nyugta, hogy ezek a népek nyelvükkel együtt kihaltak, mert a huszadik századi banda rájuk bukkant, valahogy lefordította és ismét a köztudatba dobta őket.

Századok során át ő, Gilgames volt az ügyeletes hős, ami rettenetes teher volt számára. Volt belőle valamennyi a Prométeusz-legendában, a Herkules-történetben, Odüsszeusz kalandjaiban, sőt, még a kelta mítoszokban is – valószínűleg ezért nézte Conan-nek ez a csúszómászó Howard. Az a kis iszákos patkány, az a Conan, legalább kelta volt…

Enlilre! Meglehetősen fárasztó, hogy tőle várják el húsz-harminc különböző kultúrhérosz összes hőstettét. És kínos is, hiszen az eredeti, közönséges Héraklész, Odüsszeusz meg néhány társuk is itt élt, és ők nagyon ragaszkodtak a róluk szóló mítoszokhoz, még akkor is, ha azok csak egyszerű variációi voltak Gilgames sokkal ősibb mondáinak.

Persze valós tartalma is volt e történeteknek, különösen a róla és Enkiduról szóló részeknek – a szerző azonban megfűszerezte a tényanyagot néhány ostoba kitalációval, mint mindenki a fajtájából. Egy szó mint száz, elég fárasztó, ha az ember hosszú és fordulatos életét mindig ugyanarra a néhány tucat versszakra és történésre egyszerűsítik le. Végül Gilgames azon kapta magát, hogy ő is idézgeti a legnagyobb Gilgames-költeményt, azt, amelyik az örök élet kereséséről szól – az igazat megvallva ez elég közel állt a valósághoz, habár rengeteg fantázia szülte részlet körítette – ahogy bemutatkozik: „Az az ember vagyok, aki előtt minden tudás feltárult, minden titok, az élet és halál igazságai!” A vers szavai ezek. Fárasztó, nagyon fárasztó!

Mérgesen belevágta tőrét az állat bőrébe és munkához látott, amíg a másik két ember tovább duruzsolt egymással arról, hogy milyen módon kerülhetett az uruki Gilgames ide, a Pokol eme elhagyatott zugába.

 

Furcsa érzések kavarogtak Robert Howard lelkében, de ő nem törődött velük. Meg tudta bocsátani magának, hogy egy zavaros pillanatig elhitte: ez a Gilgames az ő Conanja. Ez csak a művészi temperamentum megnyilvánulása, hirtelen felbuzdulás. Ha az ember hirtelen szembetalálja magát egy ágyékkötős, csupa izom óriással, aki éppen leterít egy szörnyeteget bronztőrével, akkor teljesen megbocsátható, ha azt hiszi, hogy ő a hatalmas kimmériai. Itt a Pokolban az ember hamar megtanulja, hogy akárkivel összefuthat. Előfordul, hogy Lord Byronnal kockázol, egy kehelyből iszol Menelaosszal, vagy Platónnal vitatod meg Nietzsche nézeteit, aki szintén ott áll, és pofákat vág hozzá. Egy idő után megszokod. Többé-kevésbé.

Miért ne hihetnéd, hogy ez a fickó Conan? Az, hogy Conannak más színű a szeme, csak jelentéktelen részletkérdés. A lényeges dolgokban igenis hasonlít Conanra. Épp olyan nagy, épp olyan erős – és éppen olyan királyi. Olyannak látszik, akiben megvan Conan hűvös intelligenciája, lelki bonyolultsága, uralkodói bátorsága és fékezhetetlen szelleme!

Mindössze az volt a baj, hogy Conan – a csodálatos kimmériai harcos, időszámításunk előtt 19000-ból – sohasem létezett másutt, csak Howard szárnyaló képzeletében.

A Pokolban pedig nincsenek képzeletbeli alakok. Találkozhatsz Richard Wagnerrel, de nem láthatod Siegfriedet. Tézeusz is itt van valahol – nem úgy Minotaurosz. Hódító Vilmos van. Tell Vilmos nincs. Ennyi.

Ez így is van rendjén, Howard. Az az elképzelése, hogy Conannal találkozott, saját narcizmusának terméke. Jobban jár nélküle. Mennyivel érdekesebb az eredeti Gilgamest látni! Egy igazi sumér királyt, a történelem hajnalának titánját, a maga valóságában, nem papírmaséból! A hús-vér embert, aki mulatott, nagy csatákat vívott és szemtől szembe látta az ősi isteneket. A férfit, aki a halál elkerülhetetlensége ellen küzdött, és aki halálában kapta meg a mitikus őstípusok halhatatlanságát. Olyan ember, akit érdemes megismerni. Be kellett vallania magának, hogy semmivel sem tanult volna többet egy Conannal folytatott beszélgetésből, mintha saját magával társalgott volna. Arról nem is beszélve, hogy ha esetleg mégis találkozott volna az igazi Conannal, az biztosan olyan lelki töréseket és ellentmondásokat keltett volna a lelkében, amelyeket sohasem tudott volna kiheverni. Mégiscsak jobb, hogy ez Gilgames, nem pedig Conan. Kezdett megbékélni a ténnyel.

De az a másik dolog, az a késztetés, ami arra indította, hogy az óriás lábai elé vesse magát, hátha az fölemeli és roppant karjaival magához szorítja…

Ez mi volt? Ez honnan jött? Ahriman fényes szívére, mit jelentsen ez?

Howardnak eszébe jutott egy kép az előző életéből, amikor lement a Cisco-gáthoz, és látta, ahogy az építőmunkások levetkőznek és a vízbe ugranak: jókötésű, magabiztos, elegáns mozgású férfiak. Egy pillanatig rajtuk felejtette a szemét, elgyönyörködött testük tökéletességében. Lehettek volna akár életre kelt görög szobrok is, gondtalan Apollók és Zeuszok.

Amikor hallotta hangos nevetésüket és kiáltozásukat, haragra gerjedt, és hirtelen úgy kezdte látni őket, mint ostoba állatokat, akik természetes ellenségei a magafajta álmodozóknak. Gyűlölte őket, mert a gyengének mindig gyűlölnie kell az erőseket, akik akkor tapossák el az álmodókat és álmaikat, amikor akarják. Aztán emlékeztette magát arra, hogy ő maga sem éppen gyenge – hogy ő, aki valaha esendő volt, kemény erőfeszítésekkel naggyá és erőssé fejlesztette magát. Nem volt olyan tökéletes a teste, mint azoké a férfiaké – ahhoz túl húsos volt, túl tömzsi – de tény, hogy nincs olyan ember, akinek a gerincét ne tudná eltörni, ha küzdelemre kerülne a sor. Amikor otthagyta azt a helyet, telve volt haraggal és a véres erőszak képeivel.

Mi végre mindez? Az a félig elfojtott harag – valami sötét, rejtett kívánság, valami vágyakozás a legállatiasabb bűn után? Azért támadt benne ez a harag, hogy leplezze azt a megvetést, amit maga iránt érzett, amiért megnézte és megcsodálta a meztelen férfiakat?

Nem, nem, nem. Ő nem perverz. Ez biztos.

A férfiak saját nemük iránti vonzalma mindig a dekadencia jele volt, a civilizációk hanyatlásáé. Ő maga határeset, semmiképpen sem mocskos és ördögi szodomita. Ha egész életében nem is ismerte asszony szerelmét, az a lehetőség hiányából fakadt, nem a más irányú érdeklődésből. Mivel napjait egy apró, istenháta mögötti városkában élte a prérin, életét anyjának és munkájának szentelve, úgy döntött, hogy nem alacsonyodik le prostituáltakhoz és könnyű nőkhöz, de biztos volt benne, hogy ha valaha az útjába kerül az a nő, aki igazi társa lesz, akkor biztosan nem fogja elszalasztani.

És mégis…

Az a pillanat, amikor először meglátta Gilgamest, és azt hitte, hogy Conan az…

Valami bizsergés futott át rajta, legerősebben az ágyékán. Mi más lehetett, mint vágy, hirtelen és elemi erejű?

De egy férfi iránt?

Elképzelhetetlen! Még ha dicső hős is, monumentális, királyi jelenség…

Nem. Nem. Nem!

A Pokolban vagyok, ez a kín pedig a jussom, mondta magának Howard.

Mérgesen járkált föl-alá a Land Rover mellett. Kétségbeesetten küzdött a sötét gyötrelem ellen, ami már-már hatalmába kerítette, mint már annyiszor, előző és élet utáni életében egyaránt. A kifosztottság, romlottság érzése, amely nem egyéb, mint a lélek ördögi perverziója. Az, amely kétségbeesésbe és önutálatba akarja kergetni. De Cromra is – ő ellenáll neki! Ishtar kebelére, nem adja meg magát a sötétségnek!

A szeme mégis a közeli bozótos felé kalandozott, ahol Gilgames térdelt áldozata fölött.

Micsoda félelmetes izmok domborodnak azon a széles háton, az acélkemény combokon! Milyen könnyed hozzáértéssel fejti le az állat bőrét, pedig könyékig borítja a fekete vér… A drágaköves pánttal lazán lefogott dús fekete hajzuhatag, a fürtökbe kunkorodó sűrű fekete szakáll…

Howardnak kiszáradt a torka. A gyomra görcsbe rándult.

– Az alkalmat várod, hogy beszélhess vele, mi? – mosolygott Lovecraft.

Howard megpördült. Érezte, hogy az arcába szalad a vér. Biztos volt benne, hogy a bűntudat világosan leolvasható az arcáról.

– Ezt hogy érted? – morogta. Önkéntelenül ökölbe szorult a keze. Mintha tüzes pánt lett volna a homlokán. – Szerinted miről kéne beszélnem vele?

Lovecraftot meglepte Howard reakciójának hevessége, a hang és a testtartás vadsága. Egy lépést hátrált, kezét védekezően maga elé tartotta.

– Micsoda furcsa kérdés! És épp tőled, aki annyira odavagy az antik korért és az ősi keleti birodalmak ködös mítoszaiért! Hát semmit sem akarsz megtudni a sumér királyságokról? Urukról, Nippurról vagy Urról? Inanna istennő titkos rítusairól a zikkurátok sötét járataiban? Az Alvilág kapuit nyitó igékről, a szavakról, amik a világok démonait kötötték meg vagy oldozták el? Ki tudja, mi mindent tudna nekünk mesélni? Itt áll egy hatezer éves ember, egy hős az emberiség hajnaláról, Bob!

Howard fújt egyet.

– Nem hinném, hogy ez a hústorony itt valamit is el akarna mondani nekünk. Csak azzal törődik, hogy megnyúzza azt a véres tetemet.

– Már majdnem elkészült vele. Miért nem várunk egy kicsit, Bob? Kérjük meg, hogy üljön le velünk egy kicsit! Beszéltessük, hogy magától mesélje el, milyen volt az élet az Eufrátesz vidékén! – Most Lovecraft szemei csillogtak úgy, mintha valami furcsa vágy támadt volna fel benne; homloka furcsán fényes volt a rá egyáltalán nem jellemző verejtéktől. De Howard tudta, hogy Lovecraft esetében pusztán tudásvágyról van szó, információéhségről, hogy minél többet megtudjon a titokzatos antik birodalmakról ettől, a mezopotámiai hőstől. Ő maga is érezte ugyanezt a vágyat. Beszélni ezzel az emberrel, aki még Babilon előtt élt, aki már akkor Ur utcáin járt, amikor Ábrahám még meg sem született…

De voltak más vágyai is a tudásszomj mellett, alantas vágyai, amiket mindenáron le kellett tagadnia.

– Nem – mondta kurtán. – Tűnjünk el innen, H. P.! Az idegeimre megy ez a környék.

Lovecraft furcsán nézett rá.

– Hát nem azt mondtad, milyen gyönyörű…

– Nem érdekes, mit mondtam! Henrik király azt várja tőlünk, hogy tárgyaljunk és szövetséget kössünk. Itt a kopároson nem jutunk semmire.

– Hogy hol?

– A kopároson. Azaz civilizálatlan vidéken. Ez a kifejezés már a mi időnk után jött divatba, H. P. Úgy látom, nem nagyon foglalkoztál a tájnyelvvel. – Megragadta Lovecraft ruhaujját. – Gyere! Ez a nagydarab, vérengző vadember semmit sem fog mondani az életéről és a koráról, ebben biztos lehetsz. Talán már nem is emlékszik semmi érdekesre. Engem nem érdekel. Csak púp lenne a hátamon – már elnézést a kifejezésért. Nem érdemes törődni vele. Nem baj, H. P.? Elindulhatunk?

– Be kell valljam, hogy néha teljesen elképesztesz, Bob. Persze ha te… – Lovecraft szemei hirtelen döbbenten elkerekedtek. – A földre, Bob! A kocsi mögé! Gyorsan!

– Mi…

Egy nyílvessző szelte át a levegőt és fütyült el Howard füle mellett.

Aztán még egy és még egy. Az egyik nyílvessző hátborzongató hang kíséretében pattant le a Rover oldaláról. A másik rezegve fúródott a fémbe, több centiméter mélyen.

Howard hátrafordult. Lovasokat látott, talán egy vagy másfél tucatnyit, akik a látóhatáron sűrűsödő homályból rohantak rájuk.

Egyenes tartású, keménykötésű keleti emberek voltak karmazsin bőrzekében. Lapos fejű, izzó szemű szürke Pokol-paripákon vágtattak. Dühödten kiáltoztak és hujjogtak.

Mongolok? Törökök?

Akárkik voltak is, vadul vágtattak a Rover felé, mintha a Halál küldöttei lennének. Némelyikük riasztó külsejű, éles, görbe kardot szorongatott, de a többség furcsa, kicsi íjat használt, amellyel elképesztő gyorsasággal eregették nyilaikat.

A Land Rover mögött, Lovecraft mellett kuporgó Howard megbabonázva figyelte a támadókat. Milyen gyakran írt meg hasonló helyzeteket! Táncoló pengéket, szúrásra emelt lándzsákat, nyílvesszők fellegeit! Dübörgő patákat, vad csatakiáltásokat, a barbár nyilak koppanását az aquilóniai pajzsokon! Felágaskodó lovakat, melyek levetik magukról lovasukat… Véres páncéllal a földre roskadó lovagokat… a csatamezőt borító vértes alakok halmait… Ám ez most nem izgalmas mese volt holmi hybóriaiakról. Ezek a lovasok valóságosak voltak – olyan valóságosak, mint minden más ezen a helyen – ahogy feléjük vágtattak a Pokol szélfútta pusztaságán. Ezek valódi nyilak voltak, melyek az eleven húsba hatolva fájdalmas halált okozhattak.

Gilgames felé pillantott. A hatalmas sumér az elejtett állat mögött lapult. Erős íját a kezében tartotta. Howard csodálattal figyelte, ahogy céloz és lő. A nyíl a legközelebbi lovast találta, áthatolt a zekéjén, a mellkasán, és kibukkant a hátából. De a harcosnak még sikerült egy utolsó nyilat kilőnie, mielőtt lefordult a lóról. A lövés furcsa pályán, nagy ívben haladt Gilgames felé, és megsebesítette az alkarján.

A sumér higgadtan vette szemügyre a nyílvesszőt. Bosszankodva megcsóválta a fejét, mintha csak darázs csípte volna meg. Aztán – éppen úgy, ahogy Conan tette volna; de még mennyire úgy! – a válla felé billentette fejét, és KETTÉHARAPTA a vesszőt. Élénkpiros vér csordult a sebből, amikor a két darabot kihúzta belőle.

Mintha mi sem történt volna, ismét felemelte íját, és újabb vesszőért nyúlt. Vérpatakok folytak le a karján, de ő észre sem vette.

Howard lenyűgözve figyelte. Nem bírt megmozdulni, még a lélegzetvétel is nehezére esett. Rosszullét kerülgette. A könyveiben könnyedén dobálózott halálos sebek és a patakzó vér leírásával, de a valóságban az igazi erőszak és vérontás látványa elborzasztotta.

– A pisztolyt, Bob! – sürgette Lovecraft. – Használd a pisztolyt!

Howard lenézett. Ott volt az övébe dugva a pisztoly, amit a Roverből vett ki, amikor kiszállt megnézni a kis szörnyeteget az úton. Most kézbe vette, üveges tekintettel bámulta, mintha egy baziliszkuszt tartana.

– Mit csinálsz? – sziszegte Lovecraft. – Add ide! – Türelmetlenül kiragadta a fegyvert Howard dermedt ujjai közül, aztán egy pillanatig nézegette, mintha még sohasem lett volna a kezében fegyver. Talán tényleg nem is volt. Végül mindkét kezével megmarkolta a pisztolyt, óvatosan kidugta a Rover teteje fölé, és lőtt.

A robbanásszerű hang elnyomta a harcosok kiáltozását. Lovecraft nevetett.

– Megvan az egyik! Ki hitte volna…

Újra tüzelt. Ebben a pillanatban Gilgames is leszedett egy támadót az íjával.

– Visszavonulnak! – kiáltotta Lovecraft. – Alhazredre, erre biztosan nem számítottak! – Újra nevetett, és lövőhelyzetbe emelte a fegyvert. – Ia! – rikkantotta olyan hangon, amit Howard eddig soha sem hallott a félénk könyvmoly szájából. – sHUB-nIGGURATH! – Lovecraft harmadszor is lőtt. – pH’NGLUI MGLW’NAFH cTHULHU r’LYEH WGAH’NAGL FHTAGN!

Howard érezte, hogy a teste verítékben fürdik. Mit szólna a tehetetlenségéhez, a bénultsághoz, a szégyenhez Conan? Mit szólna Gilgames? És Lovecraft, ez a szelíd és visszahúzódó ember, aki irtózik a tengertől, a New England-i tél hidegétől és még sok egyébtől, aki most itt kurjongat és lövöldözik, mint egy közönséges gengszter, szemmel láthatólag remekül érzi magát…

Szégyen és gyalázat!

Mit sem törődve a veszéllyel, Howard bemászott a Rover utasterébe, és keresgélni kezdte a padlón a második fegyvert. Meg is találta, és az ablak mellé térdelt.

Hét vagy nyolc ázsiai lovas hevert a földön holtan vagy halódva a kocsi százyardnyi körzetében. A többiek meglehetősen messzire vonultak vissza, és zavartan nyargalásztak körbe-körbe. Visszarettentette őket a nem várt heves ellenállás – hisz valószínűleg könnyű győzelemre számítottak a félreeső határvidéken.

Vajon mit csinálnak? Összetömörülnek, a lovaik orra egymást éri.

Tanácskoznak. Aztán két harcos előszed valami harci lobogó-félét az egyik nyeregtáskából, és bambuszrudakon kifeszítik egymás között: hosszú sárga zászló vérvörös végekkel és fekete keleti írásjelekkel. Ez valami komoly dolog! Most egy sorba rendeződnek, szemben a Roverrel.

Készülődés az utolsó kétségbeesett, öngyilkos rohamra – legalábbis úgy látszott.

Gilgames teljesen fölegyenesedett, nyílvesszőt vett elő. Célzott és várta, hogy elinduljanak. Lovecraft, aki kipirult az izgalomtól és teljesen megváltozott a fegyveres harc eddig ismeretlen örömétől, előredőlve figyelt, lövésre kész fegyverrel.

Howard remegett. Szinte égette a szégyen. Hogy lapulhat ő itt, amikor a másik kettő vállalja a harc oroszlánrészét? Bár remegő kézzel, de kidugta a pisztolyt az ablakon, és megcélozta a legközelebbi lovast.

Ujja a ravaszra feszült. El tudja találni ilyen messziről? Igen. Igen!

Rajta! Remekül bánsz a pisztollyal. Itt az idő, hogy hasznát vedd a tudásodnak. Lökd le azt a sárga banditát a lováról, egyetlen lövéssel! Küldd a Pokolra – nem, ez nem jó, hiszen már ott van –, küldd a Sírásóhoz! Igen, ez az. Vigyázz – célra tarts…

– Várj – mondta Lovecraft. – Ne lőj!

Mi ez?

Amikor Howard nehézkesen, merev kézzel leengedte a pisztolyt, Lovecraft, aki a nap ellen kézzel árnyékolta le szemét, egy hosszú pillanatig figyelmesen nézte az ellenséges harcosokat. Aztán megfordult, benyúlt a Rover hátuljába, egy kicsit kotorászott, aztán előhúzta a barna borítékot, mely Henrik király megbízólevelét rejtette. Aztán…

De hát mit csinál ez?

Kilép a nyílt terepre, fölemeli a karját, meglengeti a borítékot – és megy az ellenség felé?

– Megölnek, H. P.! Feküdj! Feküdj!

Lovecraft vissza sem nézve vadul mutogatott Howardnak, hogy maradjon csendben. Azzal magabiztosan lépkedett tovább a lovasok felé, akik épp úgy meg voltak lepve, mint Howard. Mozdulatlanul ültek a nyeregben, íjukat mereven tartották maguk előtt. Vagy egy tucat nyíl hegye szegeződött Lovecraft-re.

Ez teljesen megbolondult, gondolta magában Howard. Sosem volt valami kiegyensúlyozott lélek. Kezdte elhinni azokat a mendemondákat az Öreg Istenekről, a dimenziókapukról, a szentségtörő szertartásokról a sötét New England-i hegyekben. És most ez a lövöldözés, ez az izgalom…

– Ne lőjetek! – kiáltotta Lovecraft, meglepően erős és határozott hangon. – János pap nevére kérlek benneteket, ne lőjetek! Mi nem vagyunk ellenségek! Követként jöttünk az uralkodótokhoz!

Howard levegő után kapkodott. Kezdte érteni. Szerencsére Lovecraft mégsem csavarodott be!

Ismét szemügyre vette a hosszú, sárga harci lobogót. Valóban, János pap jele látszik rajta! Ezek a vad lovasok éppen annak az államnak a határait őrzik, ahová ők igyekeznek!

Egészen elképedt, amikor megértette, mekkora lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy Lovecraft a harc szünetében tüzetesen megnézze a zászló feliratát – és mekkora bátorság ahhoz, hogy a borítékot lobogtatva elhagyja fedezékét. A kezében tartotta a megbízólevelet, és Henrik király kis, piros szalagos pecsétjére mutatott.

A lovasok megnézték, tárgyaltak egy kicsit maguk közt, és leengedték az íjukat. Gilgames ugyanígy tett, és zavartan bámult.

– Látjátok? – szólt Lovecraft. – Henrik király hírnökei vagyunk! Védelmet kérünk vezetőtöktől, Yeh-lu Ta-shih fejedelemtől! – A válla fölött visszanézve odaszólt Howardnak, menjen oda ő is. Egy pillanatnyi habozás után Howard leugrott a Roverről, és feléjük botorkált. Kellemetlen érzés volt így kiszolgáltatnia magát a komor képű íjászoknak. Mintha egy hatalmas szakadék peremén egyensúlyozna.

Lovecraft mosolygott.

– Minden rendben lesz, Bob! Ez a zászló, amit kiteregettek, János pap jelét viseli…

– Igen, igen, én is látom.

– Nézd! Oltalomlevelet csinálnak! Megértették, amit mondtam, Bob! És el is hitték.

Howard bólintott. Hirtelen megkönnyebbülés és valami öröm töltötte el. Kedélyesen hátba veregette Lovecraftot.

– Remek, H. P.! Nem is tudtam eddig, mire vagy képes! – Túláradtak benne az érzelmek. Széles mozdulatokkal mutogatott a lovasoknak. – Hé! Királyi küldöttek vagyunk! – kiáltotta. – Őbritannikus felsége, VIII. Henrik király követei! Vigyetek minket a császárotokhoz! – Aztán Gilgamesre nézett, aki továbbra is értetlenül állt, készenlétben tartott íjjal. – Hé, Uruk királya! Rakd el a fegyveredet! Minden rendben! János pap udvarába kísérnek bennünket.

 

Gilgames maga sem tudta, miért tart velük. Egyáltalán nem érdekelte se János pap udvara, se másé. Minden vágya az volt. hogy békén hagyják, nyugodtan vadászhasson és bujdoshasson a sűrűben, hogy gyógyírt találjon keserűségére.

De a gólyanyakú és a vörösarcú felajánlották, hogy menjen velük a Land Roveren, és amíg ezen gondolkozott, az undok lángosképű sárga katonák gyors, sürgető mozdulattal jelezték, hogy szálljon csak be. És ő úgy tett. Látszott rajtuk, hogy ha nem cselekszik önként, akkor kényszeríteni fogják. Nem mintha félt volna tőlük – egyáltalán nem –, de valami hirtelen impulzus, amit maga sem értett, arra késztette, hogy ne kezdje újra a harcot, hanem üljön nyugodtan a kocsira. Talán elege volt már a magányos vadászéletből. Talán a sebe tette, ami a harci izgalom csillapultával egyre érezhetőbben lüktetett: jobbnak látta, ha javasemberhez fordul vele. Karja csúnyán feldagadt, a nyíl teljesen átjárta. Kitisztíttatja, bekötöztetni a sebet, aztán továbbáll…

Most útban volt János pap palotája felé. Ott ült a rázkódó kocsi hátuljában, együtt ezzel a két fura Új Holttal, Írástudóval vagy mesemondóval, miközben János pap lovasai vezették őket.

A Howard nevezetű – aki nem tudta megállni, hogy időnként lopva rá ne pillantson, mint egy rajongó iskoláslány – vezette a kocsit Visszanézett az utasra, és ezt kérdezte:

– Mondd, Gilgames, volt már dolgod valaha ezzel a János pappal?

– Hallottam a nevét, ez minden – válaszolta a sumér. – De e név nem sokat mond nekem.

– Legendás keresztény császár – mondta a sovány, az a Lovecraft. – Állítólag Közép-Ázsia szélén volt a titkos birodalma, bár mások szerint Afrikában…

Ázsia, Afrika – csak nevek, gondolta komoran Gilgames.

Helyeket jelölnek a másik világban – de fogalma sem volt arról, milyen vidékeket. Mennyi hely és mennyi név! Képtelenség mindet észben tartani. A világ – az ő világa, az Ország – a Két Folyó, az Idigna és a Buranunu között, amit a görögök Tigrisnek és Eufrátesznek neveztek el.

Kik azok a görögök, és milyen jogon adtak új nevet a folyóimnak?

Most már mindenki ezeket az új neveket használta, maga Gilgames is – de nem a lelke mélyén.

Mi volt a Két Folyón túl? Messze keleten ott volt Aratta vazallus-állama, és a Cédrusok Földje is, ahol a tűzokádó Huwawa démon zúgott és mennydörgött. A keleti hegyvidéken terült el az elamiták barbár királysága. Északra volt az Uri nevezetű föld, nyugatra a sivatag, ahol a vad Martu-nép lakott, délen pedig Dilmun áldott szigete, maga a paradicsom. Volt valami ezen kívül a világon? Igen, ott volt Meluhha, Elamon túl, ahol fekete bőrű, szépen metszett arcú, lapos orrú és vastag ajkú emberek éltek. Meluhhán túl is volt egy ország, sárga bőrű emberekkel, akik holmi értékes zöld követ bányásztak. Ez volt a világ. Vajon hol lehetnek ezek az új helyek – ez az Afrika, ez az Ázsia, Európa meg a többi? Róma, Görögország, Anglia… Talán csak néhány régi helynek adtak új nevet. Az Országnak magának is számos neve volt az idők során: Babilónia, Mezopotámia, Irak, és így tovább. Mi szükség erre a sok névre?

Elképzelni sem tudta. Az új emberek új neveket találnak ki: úgy látszik, ez a világ rendje. Ez az Afrika, Ázsia, Amerika, Kína, Oroszország… Egy kicsi, Hérodotosz nevű görög egyszer már megpróbálta neki elmagyarázni ezt, a világ alakját és a tájak neveit, egy régi pergamenre felvázolt rajzról, aztán később egy Mercator nevű tette ugyanezt, aztán beszélgetett erről később egy Cook nevű angollal is, de abban, amit tőlük hallott, oly sok volt az ellentmondás, hogy végül semmi értelmet nem tudott kihámozni az egészből. Túl szerteágazó probléma ez ahhoz, hogysem megérthesse. Az a miriádnyi nemzet, ami utána bukkant fel… a felemelkedő és elpusztuló birodalmak, a kihalt dinasztiák, a kapitányok és királyok… Időről időre próbálta megtanulni a sorrendjüket, de hiába. Előző életében azt akarta, hogy minden tudás az övé legyen. Határtalan volt éhsége a tudás, a hatalom, a vagyon – és az asszonyok után. Magát az életet akarta. Mostanra mindez tökéletes ostobaságnak tűnt a szemében. Az a rengeteg zavaros és zavarbaejtő hely, nagy birodalom és távoli királyság egy másik világban van – miért törődne hát velük?

– Ázsia? – szólt. – Afrika? – Vállat vont. – János pap? – kutatott hatalmas emlékezetében. – Ó igen! Van valami János pap, ha nem tévedek, az Új Pokolban él. Sötét bőrű férfi, annak a címeres hazudozó Sir John Mandeville-nek a barátja. – Már jól emlékezett. – Igen, sokszor láttam őket együtt abban az ócska kis lebujban, ami Mandeville törzshelye volt… Folyvást útiélményeket mesélgettek egymásnak, és egyik nagyobb szélhámos volt, mint a másik.

– Az egy másik János pap lesz – vélte Lovecraft.

– Talán az etióp Susenyos lesz – mormolta Howard. – Afrikai zsarnok volt, és imádta a jezsuitákat. Most csak whiskyt vedel. Ő csak egy a sok közül. Itt a Pokolban tudomásom szerint legalább egy tucat János pap… él. De lehet, hogy annál is több.

Gilgames nemigen figyelt oda. Fájdalmasan tüzelt a karja. Lovecraft folytatta.

– Ez nem valódi név, csak egy titulus. Soha nem volt valódi János pap, csak különböző uralkodók különböző helyeken, akiknek tetszett, hogy az európai történetírók úgy emlegetik őket, mint János papot, a keresztény császárt, egy mesés birodalom ismeretlen és rejtélyes fejedelmét. Itt a pokolban nagyon sokan vannak, akik ezt a nevet aggatták magukra. Hatalom van benne, értitek?

– Hatalom és fenség! – kiáltott fel Howard. – És költészet, istenemre!

– Akkor ez a János pap, akit most meglátogatunk – kérdezte Gilgames –, valójában nem is János pap?

– Yeh-lu Ta-shih a neve – válaszolta Howard. – Kínai. Egészen pontosan mandzsúriai, az időszámítás szerinti tizenkettedik századból. A Kara-Khital birodalom első császára, Szamarkand székhellyel. Maroknyi mongol és török felett uralkodott, akik Gur Kánnak, azaz legfelsőbb úrnak nevezték, amiből valamilyen módon János lett, mire Európába ért. Úgy mondták, keresztény pap is egyben, Joannes Presbiter, azaz János pap. – Nevetett. – Ostoba népség! Semmivel sem volt keresztényebb, mint te. Valójában buddhista volt, egyszerű sámánista Buddha-hívő.

– Akkor miért…

– Mítosz és félreértések! – vágta ki Howard. – Dolgozott a nagy emberi butasággyártó gépezet. És ma sem tudnád az igazat, ha ez a Yeh-lu Ta-shih szinte érkezése pillanatában nem alapított volna egy birodalmat itt a Pokolban is egy hasonló területen, mint az eredeti hazája, és nem jött volna ki hozzá Richard Burton, aki János papról mesélt neki, meg arról, hogy az európaiak őt is így nevezték, és mesés dolgokat írtak róla. Erre azt mondta: „Igen, igen, csakugyan én vagyok János pap!” És most ennek jegyében alakítja ki a stílusát, mint az őt megelőző kilenc-tíz etióp – a te Mandeville barátod barátja is.

– Ők nem barátaim – szögezte le Gilgames. Hátradőlt, és fájó karját kezdte masszírozni. Kint a vidék jellege lassan megváltozott: több lett a hegy, és torz, vastag törzsű fácskák sarjadtak különös szögekben a vöröslő talajból. A sumér éles szeme itt-ott fekete sátrak elszórt csoportjait látta a hegyoldalakban, köröttük legelésző Pokol-lovakkal. Már azt kívánta, bár ne hagyta volna magát belerángatni ebbe az utazásba. Mit érdekli őt János pap? Csak egy a sok felkapaszkodott Új Holt közül, egyike a számtalan fejedelmecskének, akik tenyérnyi birodalmakat kreáltak maguknak itt, az Elhagyott Vidék végtelen pusztáin. Álnéven uralkodik. Csak még egy kevély, felfuvalkodott kis senki!

És akkor mi van? Nyugodtan eltölthet egy kis időt János pap országában, aztán továbbindul. Egyedül, a többiek nélkül, szüntelenül gyászolva elvesztett Enkiduját. Nem látott kiutat a rátelepedett komorságból, a keserű magányból, akár bőségben uralkodott Urukban, akár a Pokol pusztáin kóborolt.

 

Méltóságos P. E. Lovecraft és Howard E. Robert – kiáltotta hangosan – és hibásan – a főudvarmester. Háromszor megkopogtatta János pap tróntermének fekete márvány padlóját aranyozott végű jade-botjával. – Teljes jogú követei Őbritannikus felsége VIII. Henriknek, Új Szent Sátáni Anglia királyának!

Lovecraft és Howard előreléptek. Yeh-lu Ta-shih kurtán biccentett, és tudomásulvevően, elegánsan intett arasznyi hosszú körmű, finom kezével. A teljes jogú követek jelenléte nem különösebben érdekelte, sem az ok, amiért Őbritannikus felsége, Henrik király ideküldte őket.

A császár hűvös és fenséges pillantása most Gilgames felé fordult, aki azon igyekezett, hogy egyenesen álljon a lábán. Láz borzongatta, szédült – és nem tudta, mikor fogják észrevenni a nedvedző lyukat a karján. Még az ő tűrőképességének is voltak határai, habár általában leplezni próbálta ezt a tényt. Nem tudta, meddig bírhatja még.

Vannak esetek, amikor nagyon kellemetlen hőshöz méltóan viselkedni, és ez épp ilyen eset volt.

– …és őfelsége, a Néhai Gilgames, Lugalbanda fia, nagy király, Uruk királya, királyok királya, a Két Folyó Országának ura Enlil és An kegyelméből – dörögte az udvarmester ugyanolyan méltóságteljesen, mindössze egyszer pillantva a kezében tartott papírosra.

– Nagy király? – kérdezte Yeh-lu Ta-shih, miközben a legáthatóbb pillantásokkal méregette a sumért, amit az valaha is tapasztalt. – Királyok királya? Meglehetősen fellengzős címek ezek, uruki barátom!

– Puszta formulák – válaszolt Gilgames –, amelyeket megfelelőnek véltem arra, hogy bemutassanak udvarodban. Jelenleg a semmi királya vagyok.

– Ó! – szólt Yeh-lu Ta-shih. – a Semmi Királya.

Csakúgy mint te, kedves János papom! – Gilgames ezt nem mondta ki hangosan, pedig a szavak szinte maguktól tolultak a nyelvére. És az összes többi önjelölt uralkodó a Pokol törpebirodalmainak élén!

A trónon ülő, ámbraszín bőrű férfi előrehajolt.

– És vajon hol terül el az a Semmi?

Néhány udvaronc kuncogni kezdett, de maga János pap teljesen komolynak tűnt, habár Gilgames nem volt teljesen bizonyos benne, hogy valóban az. Hogy veszélyes ember, azt rögtön átlátta: ravasz, alattomos, önhitt, emellett durván és velősen intelligens. Egyáltalán nem az az üresfejű, pöffeszkedő fajankó, akire Gilgames a Pokol eme eldugott sarkában számított. Bármilyen kicsi és furcsa is a birodalma, János pap nyilvánvalóan tökéletesen uralja és kézben tartja. A palota fényűzése és a környező kicsi, de élő és stabil város ezt látszott alátámasztani. Gilgames nem volt egészen járatlan paloták és városok építésében. János pap fővárosa évszázadok szívós munkájának nyomát viselte.

Megint az az átható pillantás. Gilgames, karja fájdalmával küszködve, ugyanolyan nyílt pillantással viszonozta, és ezt felelte:

– A Semmi? Olyan ország, amely sosem volt, de örökké lesz, uram. Határai nincsenek, fővárosa azonban mindenhol ott van, és egyikünk se hagyja el soha.

– Vagy úgy. Szépen megfogalmaztad. Ugye te Régi Holt vagy?

– Nagyon régi, uram.

– Régebbi, mint Ch’in Shi Huang Ti? Régebbi Shang és Hsia urainál?

Gilgames meglepetten fordult Lovecraft felé, aki félig suttogva mondta neki:

– Kína ősi királyai. A te korod még régebbi.

Gilgames vállat vont, aztán válaszolt:

– Számomra ismeretlenek eme nevek, uram, de hallhattad, amit az angol követ mondott. Ő tanult ember, biztosan tudja. Csak annyit fűzhetek hozzá, hogy sokkal öregebb vagyok, mint Caesar; öregebb, mint Agamemnon vagy Ramszesz fáraó, sőt, mint maga Sargon. Jóval öregebb.

Yeh-lu Ta-shih egy pillanatig elgondolkozott. Aztán elutasító kézmozdulatot tett, mintha a relatív korok egész problémáját félre akarná söpörni. Szárazon felnevetett.

– Akkor hát nagyon régi vagy, Gilgames király. Gratulálok. Mégis, ha a Jégvadász népet kérdezed, ők azt mondanák, hogy te is és én is csak tegnap érkeztünk ide, a Szőrös Nép szemében pedig még a Jégvadászok is új jövevényeknek számítanak. És így tovább, és így tovább. Nincs kezdet. Pedig kezdet inkább lehetne, mint vég… – Elhallgatott, majd folytatta: – Hol szerezted azt a sebet, Semmi nagy királya?

Legalább észrevette, gondolta Gilgames.

– Félreértés volt, uram. Határőreid néha kissé túlbuzgóak.

Az egyik udvaronc a császár füléhez hajolt, és belesúgott valamit.

János pap szigorú homlokán összefutottak a ráncok. Egyik szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett.

– Kilencet megöltél közülük, nemde?

– Ránk támadtak, még mielőtt felmutathattuk volna diplomáciai dokumentumainkat – vetette közbe gyorsan Lovecraft. – Puszta önvédelem volt uram, János pap.

– Nem kétlem… – A császár egy pillanatig – de csak egyetlen pillanatig – elgondolkodott az eseten, ami kilenc embere életébe került, aztán szemmel láthatóan ezt az ügyet is félretette. – Akkor hát, követ uraim…

Gilgames hirtelen megtántorodott, és majdnem elesett. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy masszív porfír oszlopban, amit nem is engedett el addig, amíg össze nem szedte magát. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán és folytak a szemébe. Megborzongott. Úgy tűnt neki, mintha a hatalmas kőoszlop tágulna és mozogna. Szédülést roham tört rá, a tárgyak összemosódtak a szeme előtt. Minden vibrált körülötte. Mélyeket lélegzett, újra és újra, kényszerítve magát, hogy ne hagyja abba. Nem tudta, hogy vajon János pap próbára akarja-e tenni, hogy lássa, meddig tart az ereje. Ha így van, akkor akár az idők végeztéig is áll majd anélkül, hogy a gyengeség legkisebb jelét is mutatná.

De Yeh-lu Ta-shih-nek esze ágában sem volt meghosszabbítani szenvedéseit.

– Hívjátok az orvosomat! Hozza magával a szerszámait és főzeteit – azt a sebet már egy órával ezelőtt be kellett volna kötözni!

– Köszönöm, uram – motyogta Gilgames, vigyázva, hogy hangjából ne érződjék ki az irónia.

Az orvos szinte azonnal előkerült, mintha csak az előszobában várakozott volna idáig. János pap újabb trükkje? Az orvos középkorú, tömzsi, bozontos hajú ember volt, határozott és parancsoló modorú, de ugyanakkor megnyugtató, figyelmes és kedves. Lefektette Gilgamest egy zöldesszürke, pikkelyes Pokol-sárkánybőrrel fedett, alacsony díványra. Megvizsgálta a sebet, érthetetlenül mormogott magában valamit egy ismeretlen, torokhangú nyelven. Ujjaival megnyomta a seb szélét, amíg vér nem folyt belőle. Gilgames felszisszent, de meg sem rándult.

– Ach, mein lieber freund, ez megint fájni fog, de a maga érdekében teszem. Verstehen Sie?

Az orvos ujjal mélyen belevájtak a sebbe. Kitágította és megtisztította valamilyen folyadékkal, ami úgy mart, mint a sav. A fájdalom olyan erős volt, hogy Gilgames szinte már élvezte: megtisztította testét-lelkét.

– Mennyire súlyos, Dr. Schweitzer? – kérdezte János pap.

– Gott sei Dank – mély, de tiszta. Gond nélkül gyógyulni fog. – Folytatta a tisztítást, és közben megnyugtatóan mormolt Gilgamesnek: – Bitte, bitte – einen augenblick, mein freund… – Aztán János paphoz fordult. – Ez az ember vasból van. Nagyon bírja a fájdalmat. Nagy hőssel van dolgunk, nicht war? Maga Roland? Vagy talán Achilles?

– Gilgames a neve – mondta Yeh-lu Ta-shih.

Az orvos szemei felragyogtak.

– Gilgames? A sumér Gilgames? Wunderbar! Éppen ő, az élet keresője! Ach, nekünk beszélgetnünk kell, barátom, majd ha jobban lesz. – A táskájából ijesztő külsejű injekciós fecskendőt halászott elő. Gilgames ezt már csak távolról érzékelte, mintha a feldagadt, lüktető kar valaki máshoz tartozna. – Ja, ja, nekünk feltétlenül beszélnünk kell életről, halálról, filozófiáról, mein freund, a filozófiáról! – Gilgames bőre alá szúrta a tűt. – Így ni. Genug. Üldögéljen, pihenjen! Kezdődik a gyógyulása.

 

Robert Howard még sohasem látott ilyet. Mintha egyenesen egy Conan-története elevenedett volna meg. Ez a böhöm fickó kapott egy nyilat a karjába, aztán egyszerűen kirántotta, és verekedett tovább. Később úgy tett, mintha a sebe csak jelentéktelen karcolás lenne, egész végig a hosszú úton és a kimerítő fogadáson. Végigállta az egészet.

Mindenható isten, micsoda kitartás! Az igaz, hogy a végén azért megroggyant és majdnem beadta a kulcsot, de egy mezei halandó már régen kidőlt volna. A hősök tényleg más anyagból vannak. Más nemzetség az övék. Most is egyetlen hang nélkül tűri, hogy az öreg német orvos elvégezze a fájdalmas műveleteket!

Howardnak hirtelen kedve támadt odamenni hozzá, hogy megnyugtassa, hogy mellette legyen, hogy letörölje az izzadságot a homlokáról…

Igen, azért, hogy férfi módjára támaszt nyújtson neki.

Nem. Nem. Nem!

Megint itt van, az a szörnyű, kimondhatatlan, Pokol szülte, undok késztetés, ami az elméje legmélyebb rétegeiből kúszik elő…

Howard felvette vele a harcot. Igyekezett kizárni, elrejteni szem elől.

Letagadni, hogy valaha megfordult a fejében. Aztán azt mondta Lovecraft-nek:

– Szép kis orvos! Gondolom, a chicagói vágóhídon tanulta a mesterséget.

– Tudod te, hogy ki ez, Bob?

– Valami öreg hollandus, aki egyszer betévedt ide egy homokviharban, aztán ittragadt.

– Neked nem mond semmit a Schweitzer név?

Howard értetlenül nézett Lovecraft-re.

– Hát, Texasban nemigen hallottam.

– Ó, Bob, miért kell mindig megjátszanod, hogy bunkó cowboy vagy? Azt akarod mondani, hogy soha nem hallottál Schweitzerről? Albert Schweitzerről? A nagy filozófusról, teológusról, muzsikusról? Nem volt Bachnak nálánál hozzáértőbb tolmácsolója. Ha most azt mondod, hogy nem tudod, ki volt az a Bach…

– A fenébe, H. P., arról az öreg vidéki felcserről beszélsz?

– Igen aki megalapította az afrikai lepraklinikát Lamberene-ben. Aki annak szentelte életét, hogy segítsen a betegeken, a legprimitívebb körülmények között, a dzsungel közepén…

– Ugyan, H. P. Az nem lehet!

– Nem lehet, hogy egyetlen ember ennyi mindent elérjen? Biztosíthatlak, Bob, hogy a mi időnkben nagyon sokan ismerték. Persze lehet, hogy Texasban éppen nem, de attól még…

– Nem, nem arról van szó, hogy képes volt-e minderre, hanem arról, hogy itt van. Itt, a Pokolban! Ha ez a vén fószer tényleg az, akinek mondod, akkor szent ember. Kivéve persze, ha titokban verte a feleségét vagy ilyesmi. Mit keres egy szent a Pokolban, H. P.?

– És mi mit keresünk a pokolban? – kérdezett vissza Lovecraft.

Howard elvörösödött és félrenézett.

– Nos, azt hiszem, voltak az életünkben olyan momentumok, amelyek a szó legszorosabb értelmében bűnnek tekinthetők…

– A Pokol törvényeit senki sem ismeri, Bob – mondta szelíden Lovecraft. – Lehet, hogy a bűnnek semmi köze az egészhez. Gandhi is itt van, nem? És Konfuciusz. ŐK talán bűnösök voltak? És Mózes? Ábrahám? Mi csak a saját felszínes hiedelmeinket vagy a bűnről és bűnhődésről betanult tudományos fogalmainkat próbáljuk meg ráhúzni erre a bizarr helyre, ahová csöppentünk. Még csak nem is kapisgáljuk, hogy mi a Pokol igazi valója. Csak annyit tudunk, hogy tele van hősies gazokkal és gaz hősökkel, meg olyanokkal, mint te meg én – és ezek szerint Albert Schweitzer is itt van. Nagy rejtély ez. De talán egy napon…

– Psszt! – sziszegte Howard. – János pap hozzánk beszél.

– Követ uraim…

Gyorsan feléje fordultak.

– Felség? – szólt Howard.

– Felteszem, azért jöttetek ide, mert királyotok szövetséget akar. Mi célból? Ki ellen? Már megint összerúgta a port valakivel?

– A lányával – mondta Howard.

János pap szemmel láthatóan unatkozott Smaragd jogarával játszadozott.

– Úgy érted, Máriával?

– Erzsébettel, felség – mondta Lovecraft.

– A ti királyotok nagyon összeférhetetlen ember. Azt hittem, épp elég pápa van a Pokolban, hogy lefoglalják, és ne kelljen a saját lányaira fanyalodnia…

– Ők a Pokol legösszeférhetetlenebb nőszemélyei. – szólt Lovecraft – Ugyanaz a vér csörgedezik bennük, mint a királyban, és mindketten királynők maguk is. a saját zajos és zűrzavaros birodalmukban. Erzsébet felderítőket küld ki az Elhagyott Vidékre, uram, és Henrik királynak ez egyáltalán nem tetszik.

– Nekem sem – szólt Yeh-lu Ta-shih hirtelen feltámadó érdeklődéssel. – Neki semmi keresnivalója az Elhagyott Vidéken! Ez nem az ő területe.

Legyen elég Erzsébetnek a Pokol összes többi része. Mi után kutat itt?

– John Dee varázsló azt mondta neki, hogy valahol itt van a kijárat a Pokolból.

– A Pokolból nincs kijárat.

Lovecraft elmosolyodott.

– Én ezt nem tudhatom, felség. Erzsébet királynő mindenesetre hitelt adott ennek az állításnak. Walter Raleigh vezeti az expedíciót, vele van Hakluyt is, a földrajztudós, és még vagy ötszáz katona. Átlósan haladnak át az Elhagyott Vidéken, a te területeidtől délre egy térkép alapján, amit Dr. Dee adott nekik. Ő állítólag Cagliostrótól szerezte, aki viszont Hadrianustól vette, amikor Hadrianus még a Pokol légióinak főparancsnoka volt. Bizonyára valamilyen hivatalos Sátán-dokumentum.

János pap nem tűnt izgatottnak.

– Tegyük fel, az egyszerűség kedvéért, hogy a Pokolnak valóban létezik kijárata. Miért akarna Erzsébet királynő elmenni? A Pokol nem olyan rossz hely. Megvannak a maga kellemetlenségei, de az ember hamar megszokja őket. Talán azt hiszi, hogy a Mennyben ugyanúgy tudna uralkodni, mint itt, a Pokolban, feltéve persze, hogy egyáltalán létezik a Mennyország? Hiszen nincs rá bizonyíték!

– Erzsébetnek egyáltalán nem áll érdekében elmenni a pokolból, felség – mondta Howard. – Henrik király inkább attól tart, hogy ha megtalálja a kijáratot, akkor a saját tulajdonának fogja nyilvánítani, ráépít egy települést, és díjat szed a kapu használatáért. Akárhová vezet is a kapu, a király szerint milliók akarják majd kipróbálni, és Erzsébet besöpri a Pokol összes pénzét. Ennek pedig még a gondolatát sem tudja elviselni. Szerinte Erzsébet így is túl ravasz és agresszív, és nem szeretné, ha még erősebb lenne. Valószínűleg Erzsébet anyja is benne van a dologban: Boleyn Anna, Henrik második felesége. Vad és könnyelmű asszony volt. Henrik házasságtörésért lefejeztette, és most a király azt hiszi, hogy Erzsébet manőverei mögött Anna áll, aki azt hiszi, hogy így megússza…

– Kímélj meg a részletektől! – szakította félbe Yeh-lu Ta-shih ingerülten. – Mit vár tőlem Henrik?

– Küldj ki csapatokat, és fordítsd vissza a Raleigh-expedíciót, mielőtt még valami érdekesre bukkannának.

– És mi érdekem fűződik nekem ehhez?

– Ha a Pokol kijárata a határaid mentén van, felség, akkor nem hiszem, hogy örülnél, ha Erzsébet angoljai a szomszédságodba telepednének.

– A Pokolból nincs kijárat – ismételte János pap.

– És ha anélkül is felállítanak egy települést? János pap egy pillanatig nem szólt.

– Értem. – mondta végül.

– Segítségedért cserébe – folytatta Howard – felhatalmazásunk van arra, hogy felajánljunk neked egy rád nézve igen előnyös kereskedelmi szerződést.

– Ó!

– …és garantált katonai segítséget arra az esetre, ha ellenséges erők támadnának birodalmadra.

– Ha Henrik király seregei ilyen erősek, akkor miért nem bánik el maga a Raleigh-expedícióval?

– Nincs már idő arra, hogy felszereljen és elindítson egy csapatot ilyen nagy távolságra – válaszolt Lovecraft. – Mire ez az expedíció kitudódott, Raleigh-ék már régen úton voltak.

– Ó! – ümmögött megint Yeh-lu Ta-shih.

– Természetesen – folytatta Lovecraft – más uralkodói is vannak az Elhagyott Vidéknek, akiket Henrik király megkereshetett volna. Felmerült Moammar Khadafi neve; valami asszír – azt hiszem, Assurnasirpal –, és Mao Ce-tungot is emlegették. Nem, mondta érre Henrik király, kérjük János pap segítségét, hisz ő hatalmas és nemeslelkű uralkodó, akinek bölcsessége közismert az egész Pokolban. Igen, János pap az, akihez fordulnunk kell!

Furcsa, új szikra lobbant Ye-luh Ta-shih szemében.

– Szövetséget fontolgattatok Mao Ce-tunggal?

– Puszta ötletfelvetés volt, felség.

– Á, értem… – A császár fölállt trónjáról. – Nos, ezt a kérdést alaposan meg kell fontolnunk. Nem hozhatunk elsietett döntést. – Végignézett a tróntermen a dívány felé, ahol Dr. Schweitzer még mindig Gilgames sebével foglalatoskodott. – Nagyon türelmes vagy, doktor. Mi a helyzet?

– Vasból van ez az ember, felség, vasból! Gott sei dank, szemlátomást javul.

– Remek. Azt hiszem, mindnyájatoknak szüksége van egy kis pihenésre. Ismerjétek hát meg János pap vendégszeretetét!

 

János pap vendégszeretete, mint azt Gilgames hamarosan megtapasztalta, nem puszta szófordulat volt.

Egy fekete posztóval tapétázott különszobába vezették – egyfajta házon belüli sátorba – ahol három, a derekáig sem érő szolgálólány sietett oda hozzá, és levetkőztette. Óvatosan besegítették egy meleg tejjel töltött kádba, vigyázva megmosdatták és megmasszírozták fájó testét. Végül bonyolult szabású, sárga selyemruhába öltöztették, s bekísérték a császár csarnokába, ahol együtt volt az egész udvar csillogó sokasága. Valamilyen koncertet tartottak éppen: hét zenész játszott holmi harsány, pengő-bongó darabot. Gongok zengtek, trombita harsant, sípok jajongtak. A szolgák egy díszhelyre vezették Gilgamest, és leültették a szőrmékkel fedett bársonyvánkosokra.

Lovecraft és Howard már ott voltak, Gilgameshez hasonlóan csodálatos selymekbe öltözötten.

Némileg nyugtalannak látszottak mindketten. Howard alig bírt nyugodtan megülni a helyén: nevetett, integetett, sarkával a szőrméket rugdosta, mint egy gyerek, aki valami csínyt követett el, és most megpróbálja elterelni róla a figyelmet. Lovecraft ezzel szemben zavartnak tűnt. Olyan üveges volt a tekintete, mintha fejbevágták volna.

Furcsa két fickó ez, gondolta Gilgames. Az egyik igyekszik kedélyes és hangos lenni, és időről időre olyan pillantást vet rád, ami a lelkében fortyogó vérgőzt és fegyvercsattogást tükrözi. A valóságban viszont irtózik minden ilyesmitől. A másik, aki hűvös kívülállónak látszik, szemre nem olyan bolond, de ő is olyan embernek lehet, aki állandó harcban áll önmagával. Retteg attól, hogy bármilyen emberi érzés áttörheti modorossága vastag falait. A szerencsétlen bolondok biztosan halálra rémültek, amikor a szolgálólányok lehámozták a ruhájukat, meleg tejben fürösztötték és végignyomkodták őket. Úgy látszik, még mindig nem tértek magukhoz a szégyenletes élvezet után…

Pontosan el tudta képzelni elszörnyedt felkiáltásukat, amikor a kis mongol lányok dolgozni kezdtek rajtuk.

Mit csináltok? HAGYJÁTOK A NADRÁGOMAT! HOZZÁM NE NYÚLJATOK OTT! KÉRLEK… NEEE… ÓÓ… AH… ÓÓH! ÓÓÓH!!!

Yeh-lu Ta-shih méltóságteljesen intett neki elefántcsont és ónix trónszékéből, mint egyik király a másiknak. Gilgames szinte észrevehetetlen fejbólintással viszonozta a köszöntést.

Szörnyen untatták a hivatalos cikornyák. Már épp elégben volt része előző életében. Akkoriban ő ült a trónon, de ezzel együtt unta. Most meg…

De ez sem volt unalmasabb, mint bármi más. Gilgames már régen tisztázta magával, mi a Pokol legnagyobb átka: itt minden igyekezet és szándék hiábavaló; dörgés csupán, villám nélkül. És ez így lesz mindörökre. Lehet, hogy időnként meghalsz, mert ügyetlen voltál, vagy nem volt szerencséd, de előbb-utóbb visszakerülsz az újabb menetre, amikor a Sírásó úgy látja jónak. Nincs menekvés ebből a körforgásból.

Valaha kétségbeesetten vágyakozott az örök élet után, de aztán rájött, hogy nem szerezheti meg – legalábbis nem a halandók világában. Most olyan helyen van, ahol örökké élhet, de nem telik öröme benne. Már csak az a vágya, hogy leszolgálván idejét a Pokolban, végre örök álomra hajthassa a fejét. Erre azonban nem látott semmi esélyt. Az élet csak folyt, folydogált – mint a koncert, ez a vég nélküli zsibongás és csattogás.

Egy puha, eunuch-arcú szolga lépett hozzá, és egy szelet sülttel kínálta. Gilgames tudta, hogy megfizet majd ezért – mint minden evésért a Pokolban –, de éhes volt, és mohón bekebelezte a darab húst.

Aztán még egyet, és még egyet, aztán az egészet leöblítette egy kupa kancatejjel.

Egy tánccsoport jelent meg a színen, csillogó, áttetsző öltözékben.

Kard- és fáklyamutatványokat adtak elő. Egy második eunuch ismeretlen édességekkel megrakott tálat hozott Gilgamesnek, aki a következményekre fittyet hányva két kézzel bele is markolt a csemegébe. Farkaséhesnek érezte magát: gyógyuló testének minden energiára szüksége volt.

Howard mellette úgy döntötte le az erjesztett kancatejet, mintha vizet inna, és egyre Jobban becsípett. A másik, a Lovecraft nevű meg nem fogyasztott semmit, csak a táncosokat bámulta komoran. Reszketett, mintha fázna.

Gilgames intett, hogy még kér a kancatejből. Az orvos éppen ekkor érkezett meg, és vidáman helyet foglalt mellette. Schweitzer helyeslően bólogatott, amikor Gilgames jót húzott az italból.

– Fühlen Sie besser, mein Held? Fáj még a karja? Már kezd összeforrni a seb. Maga nagyon gyorsan regenerálódik! Maga az Isten egyik csodája, Gilgames! A Mindenható áldását hordozza magán… – Ő is elvett egy kupát az elhaladó szolgától, beleivott és elfintorodott. – Ach, ez a tej-bor! És ach, ez a verfluchte zene! Mit nem adnék érte, ha nemes moseli bort érezhetnék a nyelvemen, és a D-moll toccatát és fúgát hallhatnám! Ismeri Bachot?

– Kit?

– Bachot! Johann Sebastian Bachot. A legnagyobb muzsikust, az isteni zeneköltőt. Én egyszer, de csak egyszer, láttam őt, évekkel ezelőtt. – Schweitzer szeme felcsillant az emléktől. – Még új voltam itt, alig két hete érkeztem. Frigyes király villájában időztem – Nagy Frigyesében, ismeri? Nem? Porosz király. Der Alte Fritz. Nem számít. Nem számít. Es macht nichts. Egy teljesen hétköznapi külsejű ember lépett be, akit az utcán észre sem vennénk. Leült a csembalóhoz, és még három taktust sem játszott le, amikor azt mondtam: „Ez Bach. Biztos, hogy maga Bach!” Kedvem lett volna térdre borulni előtte, de szégyelltem magam. És tényleg ő volt. Azt mondtam magamnak: „Miért van Bach a pokolban?” De aztán azt mondtam, amit talán ön is mondott, és amit egyszer mindenki megkérdez itt magától: „És SCHWEITZER miért van a pokolban? – És tudtam a választ: azért, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek. Talán azért vagyok itt, hogy támasza legyek az elkárhozottaknak. Talán Bach is azért van itt. Talán mi magunk is elkárhozottak vagyunk, talán senki sem az. Es macht nichts aus, ez az egész spekuláció. Talán hiba, sőt villeicht bűn azt hinnünk, hogy megérthetjük Isten észjárását. Megvan a magunk feladata, és bőven elég, ha ezt tudjuk.

– Éreztem már hasonlóképp – mondta Gilgames –, amikor Uruk királya voltam, és megértettem, hogy nem kerülhetem el a halált. Nincs előle menedék. Akkor mi a cél? – kérdeztem magamtól. És azt mondtam magamnak: Az Istenek azért tettek minket ide, hogy végrehajtsuk feladatunkat. Ezzel éltem tovább, és ezzel haltam még. – Arca elborult. – De itt… itt…

– Itt is megvan a magunk feladata – mondta Schweitzer.

– Neked talán igen. Nekem csak az a dolgom, hogy elüssem az időt Valamikor volt egy barátom, aki segített vinni ezt a terhet…

– Enkidu.

Gilgames hirtelen, váratlan erővel ragadta meg a doktor csuklóját.

– Ismered Enkidut?

– Csak a versből. Nagyon híres vers.

– Igen, igen, a vers. De az igazi embert…

– Őt nem ismerem. Nein.

– A termete, mint az enyém. Hatalmas. Sűrű szakálla van, bozontos haja, válla még az enyémnél is szélesebb. Mindenhová együtt mentünk. De aztán veszekedni kezdtünk, és ő haraggal vált el tőlem. Azt mondta: „Ne kerülj többé az utamba!” Azt mondta: „Nem szeretlek, Gilgames!” Azt mondta: „Ha újra találkozunk, kioltom az életedet!” Azóta nem hallottam felőle.

Schweitzer megfordult, és közvetlen közelről Gilgames arcába nézett

– Hogyan lehetséges ez? Az egész világ tudta, mennyire szereti Enkidu Gilgamest.

Gilgames kért még egy kupa kumiszt. A beszélgetés feltépte a régi sebeket a lelkében, és ezek ezerszer jobban fájtak, mint a teste. Az ital csöppet sem csillapította a fájdalmat – ennek ellenére tovább ivott. Mély levegőt vett, és komoran mondta:

– Veszekedtünk. Súlyos szavakat vagdostunk egymáshoz. Azt mondta, hogy már nem szeret.

– Ez nem lehet igaz.

Gilgames vállat vont, de nem válaszolt.

– Újra meg akarod találni? – kérdezte Schweitzer.

– Ez az egyetlen vágyam.

– Tudod, hol van?

– A Pokol még a földnél is nagyobb. Bárhol lehet.

– Meg fogod találni.

– Ha tudnád, mennyit kerestem…

– Meg fogod találni. Biztosan tudom.

Gilgames megcsóválta a fejét.

– Ha a Pokol a kínok hona, az én kínom az, hogy soha többé ne találjak rá. Vagy ha igen, akkor eltaszítson. Vagy kezet emeljen rám.

– Ez nem így van – erősködött Schweitzer. – Szerintem ő ugyanúgy vágyódik utánad, mint te őutána.

– Akkor miért marad távol tőlem?

– Ez itt a Pokol – magyarázta szelíden Schweitzer. – Próbatétel ez, barátom, de egyetlen próba sem tart örökké. Még a Pokolban sem. Még ha a Pokolban vagy is, bízz az Úrban: hamarosan visszakapod Enkidut, um Himmels willen – mondta mosolyogva. – A császár hív. Menj hát! Azt hiszem, olyasmit akar mondani, amit hallani akarsz.

 

Harcos vagy, nemdebár? – kérdezte János pap.

– Az voltam – válaszolta Gilgames közönyösen.

– Generális, vezér?

– Az már a múlté – mondta Gilgames. – Ez már az élet utáni élet. Most a saját utamat járom, és nem veszem a hátamra senki terhét. A Pokol tele van generálisokkal.

– Én úgy hallottam, hogy még a vezérek közt is vezér voltál. Hogy úgy küzdöttél, mint a harc istene. Amikor a harcmezőre léptél, nemzetek dobták el fegyvereiket és borultak le előtted.

Gilgames nem szólt semmit.

– Nem hiányzik a csaták dicsősége, Gilgames?

– Hiányoznia kéne?

– Mit szólnál hozzá, ha felajánlanám neked a hadseregem parancsnokságát?

– Miért tennéd? Ki vagyok én neked? Mi nekem a te néped?

– A Pokolban olyan állampolgárságot választunk magunknak, amilyet akarunk. Mit szólnál, ha felajánlanám neked, hogy légy a parancsnok?

– Azt mondanám, hogy nagy hibát követsz el.

– Ez nem egy jelentéktelen csapatocska, hanem tízezer ember – légi járművekkel, nukleáris fegyverekkel, az Elhagyott Vidék legnagyobb tűzerejével.

– Félreértettél – mondta Gilgames. – Nem érdekel a háborúskodás. Nem ismerem a modern fegyvereket, és nem is érdekelnek. Rossz embert választottál, János pap. Ha generálisra van szükséged, hívasd ide Wellingtont, vagy Marlborough-t, Rommelt, Tiglath-Pilesert…

– Vagy Enkidut?

A név váratlan említése mellbe vágta Gilgamest. Az arca lángba borult, teste görcsösen összerándult.

– Mit tudsz te Enkiduról?

János pap fölemelte egyik gyönyörűen ápolt kezét.

– Hagyd meg nekem a kérdezés kiváltságát, nagy király.

– Enkidut emlegetted. Mit tudsz róla?

– Először beszéljük meg azokat a dolgokat, amelyek…

– Enkidu – makacskodott Gilgames. – Miért hoztad szóba a nevét?

– Tudom, hogy a barátod volt…

– Most is az.

– Nos, hogy a barátod. Erős és nemes. Ebben a pillanatban éppen birodalmam egyik legnagyobb ellenségének vendége. Tudomásom szerint éppen arra készül, hogy háborút indítson ellenem.

– Micsoda? – ámult el Gilgames. – Enkidu Erzsébet királynő szolgálatába szegődött?

– Ezt nem mondtam.

– Nem Erzsébet királynő küldött éppen egy csapatot, hogy betörjön birodalmadba?

Yeh-lu Ta-shih felnevetett.

– Raleigh meg a többi ötszáz ostoba? Az egész expedíció teljes képtelenség. Egy délután alatt elintézem őket. Teljesen más ellenségre gondoltam. Mondd, ismered Mao Ce-tungot?

– Az Új Halottaknak rengeteg királyuk van. Rengeteg név…

– Kínai, han. A Marxista Dinasztia császára volt, jóval az én időm után. Erős, makacs és kemény. Őrült, és nem is kicsit. Innen északra uralja Mennyei Népköztársaság nevű birodalmát. Alattvalóinak azt hirdeti, hogy a Poklot Mennyé változtathatjuk, ha kollektivizáljuk.

– Kollektivizáljuk? – ismételte értetlenül Gilgames.

– A parasztokból királyt csinálunk, és megfordítva. Mondtam, hogy nem normális. De megvannak a maga hűséges követői, akik habozás nélkül megteszik, amit mond. Az egész Elhagyott Vidéket a hatalmába akarja keríteni. Azután pedig az egész Pokolra ki akarja terjeszteni holdkóros eszméit. Félek, hogy Erzsébet összejátszik vele, és ez az egész értelmetlen Pokol-kapu expedíció csak azért indult, hogy Raleigh kikémlelje gyenge pontjaimat, és ezeket az információkat továbbadják Maónak.

– De hát ez a Mao minden királynak ellensége! Miért szövetkezne hát vele Erzsébet…?

– Nyilvánvaló, hogy csak ki akarják használni egymást. Erzsébet segít Maónak lecsapni engem, Mao pedig segít neki legyőzni az apját. Aztán meg ki tudja? Én mindenesetre lecsapok rájuk, mielőtt árthatnának nekem.

– És mi van Enkiduval? – mondta Gilgames. – Beszélj róla!

János pap kigöngyölt egy számítógépes nyomtatványtekercset. Átfutotta, aztán fennhangon olvasta:

– A Régi Holt harcos, a sumér Enkidu – Sumér, ez a te nemzeted, ugye? – megérkezett Mao Ce-tung udvarába ekkor és ekkor… a látogatás színlelt oka egy vadászexpedíció az Elhagyott Vidéken… egy amerikai kémmel, aki vadásznak és újságírónak adja ki magát, egy bizonyos E. Hemingway-jel… titkos találkozó Kublaj kannal, a Mennyei Népköztársaság hadügyminiszterével… jelenleg kommunista csapatokat készít fel Új Kara Khitai elfoglalására… – A császár fölpillantott. – Erre vagy kíváncsi, Gilgames?

– Mit akarsz tőlem?

– Az az ember a barátod. Úgy ismered, mint saját magadat. Védj meg minket tőle, és én mindent megadok neked, amit csak kívánsz!

– Én csak Enkidu barátságát kívánom – szólt Gilgames.

– Akkor Enkidut fogom átnyújtani neked, ezüsttálcán. Vezesd te a csapataimat Mao ellen! Segíts előre kitalálnom, milyen stratégiát tanított nekik Enkidu! Elsöpörjük a marxista gazembereket, foglyul ejtjük a generálisalkat, és akkor a tiéd lesz Enkidu. Mit mondasz erre, Gilgames? Mit mondasz erre?

 

A Pokol beláthatatlan, szürke síkságán lassan nyomultak előre János pap légiói. Skarlátszín-sárga zászlók lengedeztek a borús ég alatt. Az alakzat közepén egy szakasz bőrpáncélos lovas íjász állt, minden szárnyhoz egy nehézgyalogsági egység kapcsolódott. Az élcsapatot a császár tankjai alkották. Lassan, sietség nélkül haladtak előre a nehéz, repedezett terepen. A légvédelmet transzatmoszferikus ütegek látták el.

A távolban feltűnő porfelhő volt a bizonyítéka annak, hogy a Mennyei Népköztársaság seregei közelednek.

– Stygia démonaira, volt már részed ilyen hihetetlen látványban? – kiáltotta Robert Howard. Ő és Lovecraft úgy döntöttek, hogy a császári főhadiszállásról kísérik figyelemmel az eseményeket, egy erőtérrel védett, fényűző pagodából. Gilgames is ott volt, János pappal és a khara-kitai vezérkarral egyetemben. A császár szeme végigfutott a monitorokon, egyik segédtisztje pedig lázas gyorsasággal parancsokat gépelt be egy terminálon.

– Tiszta őrület! – mondta Howard. – Lovasok, tankok, fegyverállványok, egyszerre, egy időben… ezek az eszementek mindig így harcolnak?

Lovecraft a szája elé emelte mutatóujját.

– Ne ordíts úgy, Bob! Azt akarod, hogy János pap meghallja? A vendégei vagyunk, ha elfelejtetted volna. És Henrik király követei.

– Ha meghall, hát meghall. Micsoda zűrzavar van itt! Hát nem látja János pap, hogy egy huszadik századi kínai bolsevik jön ellene huszadik századi fegyverekkel? Mire fog menni a lovasaival, az istenért? Lovasrohamot akar indítani a nehéztüzérség ellen? Íjjal és nyíllal akar nekimenni az ágyúknak? – fintorgott Howard. – Lehet, hogy bevezette a nukleáris robbanó nyílhegyet?

– Úgy tudom, igen – mondta Lovecraft csendesen.

– Tudod, hogy ez lehetetlen, H. P.! Meglep, hogy te mondasz ilyet, a tudományos műveltségeddel. Tudom, hogy ez a nukleáris dolog már utánunk volt, de te biztosan ismered az elvi alapjait… Kritikus tömeg egy nyíl hegyén? Nem, H. P., te is tudod, hogy ez nem megy! És még ha menne is…

Lovecraft türelmetlenül csendre intette. A főmonitorra mutatott, János pap előtt. Egy testes, fehér szakállú ember arca jelent meg rajta.

– Ez nem Hemingway? – kérdezte Lovecraft.

– Hogy ki?

– Ernest Hemingway. Az író. Búcsú a fegyverektől. A Kilimandzsáró hava.

– Mindig is utáltam az ilyeneket • mondta Howard. – Iszákos puhányok nyavalygásai. Biztos hogy ő az?

– Puhányok, Bob? – kérdezte megdöbbenve Lovecraft.

– Én csak egy könyvét olvastam, az amerikaiakról Európában, akik állandóan bikaviadalokra jártak, ittak és egymás nőjével szórakoztak. Én ennyit ismerek Mr. Hemingway-től. Meg kell mondjam neked, H. P., hogy felfordult tőle a gyomrom. És hogy volt megírva! Kurta kis mondatok… Semmi báj, semmi költészet, H. P.!

– Ezt majd máskor beszéljük meg, Bob.

– …semmi heroikus látomás, semmi magasröptű szenvedély, ami megnemesíti a…

– Kérlek. Bob!

– …csak a hitványak, a nyomorultak, a kifosztottak ábrázolása…

– Ne légy abszurd, Bob! Teljesen félreértelmezed az életfilozófiáját. Ha rászántad volna magad, hogy a Búcsú a fegyverektőlt is elolvasd… – Lovecraft mérgesen megrázta a fejét. – Ez most nem az irodalmi viták ideje. Nézd csak! – biccentett a terem távolabbi sarka felé. – Az egyik figyelő jelez. Valami történt.

Tényleg történtek bizonyos fejlemények. Yeh-lu Ta-shih egyszerre négy-öt tisztjével foglalkozott. Gilgames vörös arccal, felajzva járkált föl-alá a számítógép előtt. Hemingway arca még mindig ott derengett a képernyőn, és hasonlóan felajzottnak látszott.

Howard és Lovecraft sietve átvágtak a termen. A császár hozzájuk fordult.

– Tárgyalást javasoltak – mondta János pap. – Kublaj kán már útban van ide. Részünkről Dr. Schweitzer fog beszélni. Ez a Hemingway pártatlan megfigyelő lesz – az ő pártatlan megfigyelőjük. Nekem is szükségem lesz hát egyre. Hajlandóak volnátok hát lemenni, mint egy semleges hatalom diplomatái, hogy szemmel tartsátok az eseményeket?

– Megtiszteltetésnek vesszük – mondta Howard nagyvonalúan.

– És milyen okból kérték a tárgyalást, felség? – kérdezte Lovecraft.

Yeh-lu Ta-shih a képernyő felé mutatott.

– Hemingway-nek az az ötlete támadt, hogy az egész ügyet lerendezhetnénk egyetlen összecsapással: egy párviadallal Gilgames és Enkidu között. Muníciót spórolnánk meg, és a Sírásót is megkímélnénk egy csomó fölösleges munkától. A részletekben azonban még nem született megállapodás. – Finoman elnyomott egy ásítást. – Ebédidőre talán elkészülnek.

 

Igencsak vegyes társaság voltak. Mao Ce-tung fővezére, az elhízott, díszesen öltözött Kublaj kán, akinek ravasz tekintete erőt és merészséget sugallt. Előző életében maga is uralkodó volt, de itt szívesebben vállat kevésbé felelősségteljes feladatot. Mellette a nagy, nehézkes Hemingway, mély hangjával és sima, csaknem arrogáns modorával.

Mao elküldött velük még négy apró embert, egyforma kék uniformisban, mellükön vörös csillaggal. „Pártemberek” – morogta valaki. Mindenki meglepetésére egy Szőrös Ember is volt velük: csapott homlokú, fejletlen állú, a legősibb lények közül. Ő is kommunista jelvényt viselt az egyenruháján.

Még valaki volt a csoportban: a hatalmas, domborodó mellkasú, égő tekintetű férfi, aki félrehúzódva állt mellettük.

Gilgames alig tudta rávenni magát, hogy ránézzen. Egy kicsit elkülönült a csoporttól, nem védte semmi a puszta csípős szeleitől. Szeretett volna odarohanni Enkiduhoz, átölelni, egyetlen mozdulattal elsöpörni minden keserűséget, ami elválasztotta őket…

Bárcsak ilyen egyszerű lenne!

Mao küldötteinek és János pap öt emberének – Schweitzernek, Lovecraftnek, Howardnak és két kara-khitai tisztnek – hangját Gilgames füléig sodorta a szél. Hemingway vitte a szót.

– Maguk írók? Mr. Howard és Mr. Lovecraft? Sajnos nem adatott meg nekem, hogy megismerkedjem műveikkel.

– Fantasyt írtunk – mondta Lovecraft. – Meséket, víziókat.

– Csakugyan? Dolgoznak az Argosynak meg a Postnak?

– Öt írásom jelent meg az Argosyban, de azok westernek voltak – mondta Howard. – Főleg a Weird Talesnek írtunk. H. P. néha a Suspense Storiesnak is.

– Furcsa Mesék… – mondta Hemingway. – Meglepő Történetek! – Lenéző kifejezés suhant át az arcán. – Hmm. Nem hinném, hogy ismerem ezeket a magazinokat. De önök jókat írtak, nem igaz, uraim? Megírták a legmélyebb érzéseiket, egyenesen kimondták az igazságokat. Hát persze. Tudom, hogy ezt tették. Becsületes írók lehettek, ha egyszer a Pokolra kerültek. Megy ez magától. – Nevetett. Összedörzsölte a kezét, megragadta Howard és Lovecraft vállát. Howard megriadt, Lovecraft pedig legszívesebben a föld alá süllyedt volna. – Akkor hát, uraim – dörögte Hemingway – mit tegyünk? Van egy kis problémánk. Az egyik hős puszta kézzel akar harcolni, a másik meg – hogy is mondta? – diszruptor pisztollyal. Önök nyilván jobban ismerik ezt, mint én. Úgy hangzik, mintha a Meglepő Történetekből vették volna. De ezt nem engedhetjük meg. Puszta kézzel a legmodernebb technika ellen? A harcnak csak egy tisztességes módja van: az egyenlő felek harca. Minden más elfogadhatatlan.

– Jöjjön csak nekem ököllel! – kiáltotta Gilgames a távolból. – Ahogy először harcoltunk az Ország piacán, ahol először keresztezte egymást az utunk Urukban!

– Nem meri használni az új fegyvereket – vetette oda Enkidu.

– NEM MEREM?

– Vettem egy puskát, egy kitűnő 12-es fegyvert, ajándékul fivéremnek, Gilgamesnek. Úgy megrémült tőle, mintha egy tekergődző kígyót adtam volna neki!

– Hazugság! – dörögte Gilgames. – Egyáltalán nem féltem tőle! Csak megvetettem, mert gyáva fegyver!

– Mindentől fél, ami új – mondta Enkidu. – Sosem hittem volna, hogy uruki Gilgames egyszer félni fog, de most fél a szokatlantól. Gyávának nevezett, mert puskával akartam vadászni. Szerintem ő a gyáva. Most is fél ismeretlen fegyverrel megvívni velem. Tudja, hogy legyőzöm. Még itt is fél a haláltól, hittétek volna? Mindig is a halál volt a legnagyobb félelme. Vajon miért? Mert sérti a büszkeségét? Szerintem igen. Túl büszke, hogy meghaljon, túl büszke, hogy elfogadja az istenek rendelését…

– Puszta kézzel is összeroppannak! – kurjantotta Gilgames.

– Adjatok nekünk diszruptorokat – sziszegte Enkidu. – Lássuk, meg mer-e fogni egy ilyen fegyvert!

– Egy gyáva fegyvert!

– Megint gyávának nevezel? Te, Gilgames, te vagy az, aki reszketsz a félelemtől…

– Na de uraim! Uraim!

– Félsz az erőmtől, Enkidu!

– Te pedig az én ügyességemtől. Azzal a szánalmas öreg kardoddal, a nyomorúságos íjaddal…

– Az az Enkidu gúnyol engem így, akit annyira szerettem?

– Te kezdted a gúnyolódást, amikor visszadobtad a puskát, elutasítottad az ajándékomat, gyávának neveztél…

– Én a fegyverre mondtam, hogy gyáva, nem rád, Enkidu.

– Az ugyanaz.

– Bitte, bitte… – szólt közbe Schweitzer. – Ez nem lesz jó így.

– Kérem, uraim! – avatkozott be újfent Hemingway is.

Amazok nem is hallották.

– Én azt mondtam…

– Te mondtad…

– Szégyen…

– Félelem…

– Háromszorosan gyáva!

– Ötszörösen áruló!

– Hamis barát!

– Szájhős!

– Uraim, meg kell kérnem önöket…

De Hemingway hangját, lehetett bármilyen erős és érces, teljesen elnyomta a Gilgames torkából feltörő dühödt morajlás. A harag szikrái pattogtak mellkasában, torkában, fejében. Ennél többet már nem tudott elviselni. Akkor is így kezdődött, amikor Enkidu hozta azt a puskát, ő visszautasította, és elkezdtek vitatkozni. Először csak finoman, észérvekkel, aztán hevesen, aztán már veszekedtek, végül jöttek a keserű vádaskodások. Azelőtt soha nem vették a szájukra a harag szavait, ők, akik testvéreknél is többek voltak.

Akkor nem fajult verekedéssé a dolog, mert Enkidu egyszerűen elsétált, miután kijelentette, hogy barátságuk véget ért. De most, amikor újra hallotta ugyanazokat a szavakat, és ugyanúgy védtelen volt velük szemben, Gilgames nem tudta tovább türtőztetni magát. Teljesen hatalmába kerítette a harag, a tehetetlenség dühe – és előre vetette magát.

Enkidu izzó tekintettel várta.

Hemingway megpróbált közéjük állni. Terebélyes termetével is csak gyereknek látszott Gilgames és Enkidu mellett, akik egyetlen mozdulattal, könnyedén félresöpörték az útból. Földet reszkettető dobbanással Gilgames rávetette magát Enkidura, és mindkét kezével megragadta.

Enkidu nevetett.

– Hát ez a módszered, Gilgames király! A puszta kéz!

– Ez az egyetlen mód – hörögte Gilgames.

Végre. Végre. Sem itt, sem a másik világban nincs olyan ember, aki birkózásban versenyre kelhetne uruki Gilgamessel!

Széttöröm, gondolta Gilgames, mert széttörte a barátságunkat. Kettéroppantom a gerincét! Ízekre szedem!

Harcoltak, mint régen. Mint két fújtató bika.

Tekintetük egybeforrt. Hörögtek, ordítottak, nyögtek. Gilgames hergelő biztatásokat kiáltozott Uruk nyelvén és minden más nyelven, ami éppen eszébe jutott, Enkidu pedig morgott és hörgött az állatok nyelvén, amit akkor beszélt, amikor még vadember volt, a síkság üvöltő oroszlánja.

Gilgames Enkidu életét akarta. Jobban szerette, mint az életét, mégis azért fohászkodott, hogy eltörhesse Enkidu hátát, hallja a gerinc száraz reccsenését, hogy félredobhassa, mint egy rongyos köpenyt. Olyan erős volt a szeretete, hogy a legvadabb gyűlölet fakadt belőle.

Visszaküldöm a Sírásóhoz, gondolta. Kidobom a Pokolból.

Úgy küzdött, mint még soha, mégsem volt képes legyűrni Enkidut. Az erek kidagadtak a homlokán, a karját borító kötés leszakadt, a sebből folyni kezdett a vér, de ő lankadatlanul próbálta Enkidut a földre vinni, és Enkidu lankadatlanul ellenállt. Emberére talált. Erő az erő ellen. Enkidu pedig szilárdan kitartott. Így maradtak mozdulatlanul, patthelyzetben, egymás szemébe nézve.

Sokáig álltak így, mire Enkidu megszólalt, úgy, ahogy akkor régen:

– Ó, Gilgames… Nincs hozzád fogható ember a földön! Dicsőség az anyának, aki téged a világra hozott!

Mintha egy gát szakadt volna át, és az életadó víz végigrohant volna az Ország aszály szikkasztotta mezőin.

Gilgamesből is azok a szavak fakadtak, amiket már elmondott egyszer:

– Van egy, aki olyan, mint én. De csak egyvalaki…

– Nem, hisz Enlil neked adta a királyságot!

– De te a fivérem vagy – mondta Gilgames.

Erre elnevették magukat, elengedték egymást és hátraléptek, mintha először látnák egymást – aztán nevettek megint.

– Nagy bolondság ez a harc miköztünk – rikkantotta Enkidu.

– Tényleg nagy bolondság, testvér.

– Mi szükség van puskára és diszruptorra?

– És miért bánjam én, ha ilyesmivel szeretsz játszani?

– Igaz, testvér!

– Így igaz!

Gilgames elfordult. Mindenki őket nézte – a négy pártember, Lovecraft, Howard, a Szőrös Ember, Kublaj kán, Hemingway – döbbenten, leesett állal. Csak Schweitzer mosolygott boldogan. Odament hozzájuk.

– Nem sebesítettétek meg egymást? Nem. Gut, gut. Akkor induljatok, együtt! Most rögtön. Miért törődnétek János pap és Mao háborújával? Semmi közötök hozzá. Menjetek. Gyerünk!

Enkidu elvigyorodott.

– Mit mondasz, testvér? Menjünk együtt vadászni?

– Az Elhagyott Vidék végére, aztán megint vissza. Te és én, és senki más.

– Csak íjjal és lándzsával vadászunk?

Gilgames vállat vont.

– Ha te úgy szereted, akkor diszruptorral. Ágyúval. Atomgránáttal. Ó, Enkidu, Enkidu…!

– Gilgames!

– Menjetek! – suttogta Schweitzer. – Siessetek. Hagyjátok itt ezt a helyet és vissza se nézettek. Auf wiedersehen! Glücliche reise! Gottes name, menjetek már!

 

Robert Howard hirtelen bánatot és ürességet érzett, ahogy látta őket együtt elmenni az Elhagyott Vidék kavargó porában. Milyen gyönyörűek voltak, a két hős, a két birkózó óriás! Az a hirtelen varázsos pillanat, amikor egycsapásra átlátták harcuk ostobaságát, amikor újra barátok voltak már, és nem ellenségek…

Aztán elmennek, ő pedig ittmarad a többiekkel, ezekkel az idegenekkel…

Ő akart Gilgames fivére lenni, vagy talán – bár ez az érzés túl homályos volt – több is, mint fivér. Ám ez lehetetlen álom volt. És mivel tudta, hogy lehetetlen, és tudta, hogy ez a férfi, aki annyira hasonlított Conanre, örökké elveszett számára, Howardot sírás kezdte fojtogatni.

– Bob! – szólongatta Lovecraft. – Bob! Jól vagy?

A fenébe, gondolta Howard. Egy férfi sosem sír – főleg nem más férfiak előtt.

Elfordult, szembe a széllel, hogy Lovecraft ne láthassa az arcát.

– Bob! Bob!

A fenébe, gondolta megint Howard.

És hagyta, hogy eleredjenek a könnyei.

Hoppán Eszter fordítása