Múmia lába, A

Eredeti cím: Pied de momie, Le (Foot of the Mummy, The)

0 205

Szerző: Theophile Gautier • Év: 1840

Unalmamban betértem egy ritkaságkereskedőhöz, akit bric–á–brac–boltosnak hívnak párizsi nyelven, de ezt Franciaország többi részében egyáltalán nem értik.

Bizonyára belepillantottak már a kirakatüvegen keresztül egy ilyen boltba, amelyek annyira elszaporodtak, amióta divat régi, bútorokat vásárolni, és a legkisebb váltóügynök is kötelességének tartja, hogy legyen egy középkori szobája.

Valami olyan dolog ez, amely egyszerre ócskavasüzlet is, meg áruház, kárpitosbolt, alkimistalaboratórium és festőműterem, e titokzatos barlangokban, ahol a redőnyökön keresztül óvatosan szűrődik be a félhomály, a legigazibb régiség: a por; a pókhálók sokkal hitelesebbek itten, mint a selyemcsipkék, és az öreg körtefa fiatalabb, mint az Amerikából tegnap érkezett mahagóni.

Az én bric–á–brac–kereskedőmnek üzlete valóságos Kafarnaum volt; mintha minden évszázad és mindegyik ország itt adott volna egymásnak találkát; egy vörös földből készült etruszk lámpa egy Boule–szekrényen hevert, amelynek ébenfa lapjait szigorúan vonalazta be a rézveret; egy XV. Lajos korabeli kerevet hanyagul nyújtóztatta őzlábait egy XIII. Lajos uralkodásának idejéből való nehéz asztal alatt, amelyet a tölgyfa nehézkes csigavonalai és lombozattal, szörnyalakokkal kevert faragványok díszítettek.

Egy damaszkuszi milánói fegyverzet a sarokban csillogtatta vértjének fölpántlikázott hasát; máztalan porcelánból készült Ámorok és nimfák, kínai porcelánfigurák, halványzöld meg repedéses vázák, szászországi és régi sévres–i csészék töltötték meg az állványokat és sarokszekrényeket.

A kredencek fogas szélű polcain óriási japán tálak ragyogtak, vörös és kék rajzokkal, miket arany árnyékvonalkák emeltek ki, mellettük Bernard Palissy zománcaival, amelyek kígyókat, békákat és gyíkokat ábrázoltak domborműszerűen.

Tárt–nyitott szekrényekből ezüstragyogású selyemszövetek zuhatagjai jöttek elő, brokátáradatok telehintve apró szemcsékkel, amik csillogtak a ferdén beeső napsugáron; mindenféle korból való portrék mosolyogtak a sárgult lakk alól a többé–kevésbé fakult keretekben.

A kereskedő óvatosan követett engem a kanyargós úton, amit a bútorhalmazok között szorítottak, az antikvárius és uzsorás nyugtalan figyelmével ügyelve a könyökömre.

Különös egy figura volt ez a kereskedő: óriási koponyája sima volt, mint a golyó, és fehér hajának gyér koronája övezte, ami élénkebben emelte ki a bőrének világosvörös lazacszínét, és megtévesztőleg a patriarchális kedélyesség arckifejezését kölcsönözte neki, amelyet egyébként megjavított két kis sárga szemének pislogása, amik úgy remegtek a gödrükben, mint két aranypénz, ha kénesőre teszik. Orrának sasorrba hajló körvonalai keleti vagy zsidó típusra emlékeztettek.

Sovány, keskeny, erezett kezei tele voltak kidomborodó inakkal, mint a hegedű nyakán a húrok, a körmei azokhoz a karmokhoz hasonlítottak, amilyenekben a denevérek hártyás szárnyai végződnek, és öregesen reszkettek, amit kellemetlen volt nézni; de ezek a lázas görcstől rángatózó kezek szilárdabbak lettek, mint az acé1 harapófogó vagy a tengeri rák ollói, mihelyt valami értékes tárgyat emeltek föl, egy ónixserleget, velencei poharat, vagy egy csehországi kristálytálat; ennek a furcsa öregnek olyan erősen rabbinusi és kaballisztikus képe volt, hogy az ábrázata miatt elégették volna három évszázaddal ezelőtt.

– Nem vesz tőlem semmit máma, uram? Íme, egy maláji "kris", amelynek a pengéje úgy hullámlik, mint a láng; nézze ezeket a barázdákat, amik a vér lecsurgatására valók, ezeket a visszafelé álló fogazatokat, amik kiszakítják a belső részeket, ha visszahúzzák a tőrt; vad fegyver emez, nagyon jól beleillenék az ön zsákmánygyűjteményébe; ez a két kézre való kard is nagyon szép, Josepe de la Herától származik, micsoda fönséges egy munka!

– Nem; van elég fegyverem és vérengző eszközöm; szeretnék egy szobrocskát, valamiféle tárgyat, ami levélnyomónak szolgálhat, mert ki nem állhatom azokat a hitvány bronzokat, amiket a papírkereskedők árulnak, és amiket állandóan ott lehet látni minden íróasztalon.

Az öreg gnóm, fürkészve a régiségei között, elém rakott antik és antiknak mondott bronzokat, malachitdarabokat, apró hindu és kínai bálványokat, valami jadekő bábufajtát, amely Brahmát vagy Visnut ábrázolta, és nagyszerűen alkalmas volt arra a kevéssé mennyei célra, hogy újságokat és leveleket tartson a helyükön.

Haboztam egy szemölcsökkel végig kirakott porcelánsárkány (melynek torkát horgok és fogak díszítették) és egy kis, igen undok mexikói fétis között, amely természethűen ábrázolta Witziliputzili istent, mikor egy bájos lábat vettem észre, amelyet eleinte egy antik Venus töredékének tartottam.

Az a szép, rőt és vöröses színezete volt, ami a firenzei bronznak olyan meleg és eleven hatást kölcsönöz és annyira fölülmúlja a közönséges bronzok rézrozsdás tónusát, amit az ember könnyen valami szétbomló szoboranyagnak tarthatna: ennek azonban fényjátszó csillogás reszketett a formáin, amiket gömbölyűvé és simává tettek húsz évszázad szerelmes csókjai; mert ez bizonyára korinthozi érc, a fénykor munkája, talán magának Lüzipposznak öntvénye !

– Ez a láb jó lesz nekem – szóltam a kereskedőhöz, aki gúnyos és ravasz arccal nézett rám, miközben felém nyújtotta a kívánt tárgyat, hogy jobban szemügyre vehessem.

Meglepődtem, mennyire könnyű; nem ércből való láb volt, hanem húsból, egy bebalzsamozott láb, múmia lába: közelről szemlélve ki lehetett venni a bőr göröngyösségét és az alig észrevehető préseléseket, amiket a szalagocskák fonalai nyomtak be rajta.

Vékony, finom ujjai voltak, és az ujjak végén tökéletesek a körmök, tiszták és áttetszők, mint az achát; a hüvelykujj kissé különállott és szerencsésen ellensúlyozta a többi ujjak elhelyezését, ókori módra, ami fesztelenebb helyzetet adott a lábnak és könnyedebbé tette, mint a madár lába; a talpat alig rovátkolta be néhány láthatatlan barázda, ami arra vallott, hogy sohasem érintette a földet, és nem érintkezett csupáncsak a Nílus legfinomabb gyékényeivel és a legpuhább párducbőr szőnyegekkel.

– Ha! ha! ön a Hermonthis hercegnő lábát akarja – szólt a kereskedő különös gúnykacajjal, reámszegezve bagolyszemeit – ha! ha! ha! levélnyomónak! eredeti gondolat, művészötlet; aki azt mondta volna az öreg fáraónak, hogy imádott leányának lába levélnyomónak fog szolgálni, bizonyára meglepte volna őt ezzel, mikor gránithegyet furatott ki, hogy oda helyezze el a színes és aranyozott hármas koporsót, amely tele volt hieroglifekkel és a lelkek ítéltetésének szép képivel – tette hozzá halkan és mintegy önmagához beszélve a különös kis boltos.

– Mennyiért adja el ezt a múmiatöredéket?

– Ah! amilyen drágán csak tudom, mert, ez egy fönséges darab; ha megvolna a párja; nem kapná meg ötszáz frankon alul: egy fáraónak a lánya, nincs ennél– drágább dolog.

– Határozottan nem közönséges dolog; de végre is mennyit akar érte? Először tudtára adok önnek valamit; azt, hogy nincs több kincsem, mint öt arany; megveszek mindent, ami öt aranyba kerül, de drágábbat semmit. Kikutathatja a legutolsó mellényzsebemet is és a legtitkosabb fiókjaimat, nem fog találni benne még csak egy nyomorult ötkarmú tigrist sem.

– Öt arany a Hermonthis hercegnő lába, ez nagyon kevés; valóban nagyon kevés; egy hiteles lábért – mondta a kereskedő rázva a fejét és a szemét körbeforgatva. – Na, fogja, és ráadásul még odaadom a borítékát is – tette hozzá, belecsavarva a lábat egy öreg damasztrongyba – nagyon szép, igazi damasztselyem, indiai damaszt, amit még nem festettek újra; erős, puha dörmögte, miközben ujjait a feslett szöveten jártatta, kereskedői megszokásból dicsérve egy ilyen csekély értékű tárgyat, amit maga is csak ráadásra valónak tartott.

Becsúsztatta az aranyakat egy középkori alamizsnatartófélébe, amely az övén lógott; ismételgetve:

– Hermonthis hercegnő lába levélnyomónak!

Aztán reám szegezve foszforszemeit, éles hangon – mint ahogy a macska nyávog, ha szálkát nyelt – így szólt hozzám :

– Az öreg fáraó nem fog örülni, szerette a lányát ez a jó ember.

– Ön úgy beszél róla, mintha kortársa lenne; igaz, hogy öreg már, de azért nem viheti vissza korát az egyiptomi piramisokig – feleltem neki nevetve a bolt küszöbéről.

A szerzeményemmel nagyon megelégedetten tértem haza.

Hogy rögtön hasznát vegyem, ráhelyeztem az isteni Hermonthis hercegnő lábát egy köteg papírosra, versfogalmazványokra, kibetűzhetetlen, törlésekkel teli írásegyvelegekre: voltak ott megkezdett cikkek; elfelejtett és a fiókba föladott levelek; amilyen tévedés gyakran megesik a szórakozott embereknél; a hatás bájos, különös és regényes volt.

Nagyon kielégített ez a dísz, lementem az utcára és sétálni indultam, egy olyan emberhez illő komolysággal és büszkeséggel, akit a beléje ütköző járókelők fölé emel az a kimondhatatlan érdem, hogy birtokosa Hermonthis hercegnő, a fáraó leánya egyik testrészének.

Föltétlenül nevetségesnek találtam mindazokat, akiknek nincs a birtokukban, mint nekem, egy ilyen nyilvánvalóan egyiptomi levélnyomó; és az okos ember igazi foglalkozásának tartottam, hogy legyen az asztalán egy múmialáb.

Szerencsére néhány barátommal találkoztam, és kiment a fejemből az iménti vásárlás okozta ámulat; velük indultam ebédelni, mert nehezen tudtam volna ebédelni egymagamban.

Mikor este hazatértem, keleti parfümök lebegő illatárja csiklandozta kellemesen’ a szaglókészülékemet, a szoba melege föllangyosította a nátrumot, bitumot és mirhát, amikbe a balzsamozók fürösztötték a hercegnő testét, a édes, bár erős illat volt, parfüm, amit négyezer év sem `tudott elpárologtatni.

Egyiptom álma az örökkévalóság volt: ezek az illatok szilárdak, mint a gránit és épp olyan tartósak.

Nemsokára tele torokkal ittam az álom fekete serlegéből; egy–két óra hosszat minden átlátszatlan maradt, a feledés és a megsemmisülés árasztott el sötét hullámaival.

Azonban a szellemi sötétség eloszlott bennem, és az álmok csöndes röpködéssel kezdték meg–meglegyinteni a lelkemet.

Lelki szemeim kinyíltak; és a szobámat olyannak láttam, amilyen tényleg volt, ébren levőnek hihettem volna magamat, de egy határozatlan érzet azt súgta, hogy alszom és hogy valami különös dolog fog történni.

A mirha illata erősbödött, és egy kis főfájást éreztem, amit helyes okoskodással tulajdonítottam annak a néhány pohár pezsgőnek, amit az ismeretlen istenek egészségére és a mi jövendő sikereinkre ittunk.

Szobámban várakozó érzéssel néztem körül, amit pedig semmi sem igazolt; a bútorok tökéletesen a helyükön voltak, a lámpa égett az állványon, és szelíden kidomborította homályos kristálygömbjének tejszerű fehérsége, a vízfestmények csillogtak a cseh–üvegek alatt; a függönyök bágyadtan lógtak, minden alvónak és nyugodtnak látszott.

Azonban néhány másodperc múlva ezt a nyugodt enteriőrt mintha megzavarták volna; a faburkolatok lopva megrecsegtek; a hamu alá temetett tuskóból hirtelen kék gáz lövellt ki, és a fali tálak korongjai ércszemeknek tűntek föl, amelyek figyeltek, mint én, a bekövetkező dolgokra.

A tekintetem véletlenül az asztalra esett, amelyre ráhelyeztem a Hermonthis hercegnő lábát.

Ahelyett, hogy mozdulatlan maradt volna, amint egy négyezer év óta bebalzsamozott lábhoz illik, izgett–mozgott, összehúzódott és ugrált a papíron, mint a megijedt béka: azt lehetett volna hinni, hogy valami galvanikus teleppel érintkezik; jól kivehettem az apró zajt, amit kis sarka okozott, amely kemény volt, mint a gazella patája.

Eléggé bántott a vásárlás, mert szerettem az egy helyben ülő levélnyomókat, és nem nagyon találtam természetesnek, hogy a lábak lábszár nélkül sétáljanak, és kezdtem érezni valamit; ami erősen hasonlított a félelemhez.

Hirtelen megmozdulni láttam az egyik függönyöm hajlását, és tipegést hallottam, mintha valaki fél lábon ugrálna. Be kell vallanom, hogy melegem volt és fáztam váltakozva; hogy valami ismeretlen szelet éreztem a hátamon, és az égnek álló hajszálaim két–három lépésnyire dobták a hálósapkámat.

Megnyíltak a függönyök, és egy alakot láttam közelegni, a legkülönösebbet, ami csak elképzelhető.

Fiatal leány volt, nagyon sötét kávészínű, mint az Amani bajadér, tökéletes szépség és a legtisztább egyiptomi típusra emlékeztetett; mandulaformára hasított szemei voltak fölhúzott szöglettel, és a szemöldökei annyira feketék, hogy már kékbe játszottak, finom metszésű volt az orra, csaknem görög finomságú és egy korinthoszi bronzszobornak nézhette volna őt az ember, ha kiálló arccsontjai és szájának kissé afrikai vastagsága nem árulták volna el minden kétséget kizárva a Nílus partjainak hieroglifnemzetségét.

Vékony és orsószerű karjait, mint a nagyon fiatal lányokéit, érckösöntyűfélék és üvegkarikák vették körül; a haja vékony zsinórokba volt fogva, és a mellén egy zöld agyag bálványkép függött, amelynek hétágú, ostoráról rá lehetett ismerni Íziszre, a lelkek kalauzára; aranylemez csillogott a homlokán, és néhány festékvonal törte át orcáinak érces színezetét.

A ruházata pedig, az bizony nagyon különös volt.

Képzeljenek el egy fekete és vörös hieroglifákkal fölcicomázott szalagkötényt bitumennal kikeményítve, amelyen meglátszott, hogy egy nemrég kigöngyölített múmiának a ruházata.

Az álmokban oly gyakori gondolatugrálás többször fülembe zúgatta a bric–á–brac–kereskedő hamis, rekedt hangját; mint valami egyhangú refrént, azt a mondatot, amit olyan rejtélyes hangsúlyozással mondott a boltjában:

– Az öreg fáraó nem fog örülni, nagyon szerette a leányát ez a jó ember.

Egy különös jelenség nyugtalanított: a látomásos alaknak csak egy lába volt, a másik lába bokában el volt vágva.

A leány az asztal felé indult, ahol a múmialáb kettőzött gyorsasággal mozgolódott és ficánkolt. Mikor odaért, reáhajolt az asztal szélére, és egy könnyet láttam kibuggyanni és leperegni a szeméből.

Nem beszélt ugyan, de azért világosan kivehettem a gondolatát: nézte a lábát, mert hisz az övé volt, végtelenül bájos, kacér szomorúsággal az arcán; a láb pedig ugrált és ide–oda szaladgált, mintha acélrugók rángatnák.

Ekkor Hermonthis hercegnő és a lába között, amely külön életet látszott élni, egy igen furcsa párbeszéd keletkezett, ősi kopt nyelven, amit körülbelül harminc évszázaddal ezelőtt beszélhettek Ser–ország sírkamráiban: szerencsére ezen az éjszakán tökéletesen értettem a koptot.

Hermonthis hercegnő így szólt lágy hangon, amely reszketett, mint egy kristálycsöngettyű:

– Ejnye! drága kicsi lábam, te mindig szaladsz előlem, pedig én nagyon gondodat viseltem. Parfümös vízben fürdettelek, alabástrommedencébén; pálmaolajba áztatott lávakővel csiszoltam a sarkadat, aranycsíptetőkkel vágtam a körmeidet és a víziló fogával simítottam; gonddal válogattam ki neked a hímzett és festett felkunkorodó thabebeket, amelyeket megirigyelt Egyiptom valamennyi leánya; a hüvelykujjadon gyűrűket viseltél, amik a szent szkarabeuszt ábrázolták; és a legkönnyebb testek egyikét hordoztad, amilyet csak egy lusta láb kívánhat magának.

A láb duzzogó és bánatos hangon válaszolt:

– Tudod jól, hogy én már nem vagyok a magamé, megvettek és kifizettek; a vén kereskedő jól tudta, mit csinál, még mindig haragszik rád, amiért nem akartál hozzá menni feleségül: csúfosan kijátszott téged. Az arabot, aki föltörte a te királyi koporsódat a thébai temető föld alatti üregében, ő küldötte, ő akarta megakadályozni, hogy fölmehess az árnyak népeinek összejövetelére, az alvilági városokba. Van neked öt aranypénzed, hogy visszavásárolj engem?

– Sajnos, nincs! A drágaköveimet, a gyűrűimet, arany– és ezüsterszényeimet mind ellopták tőlem – felelte Hermonthis hercegnő egyet sóhajtva.

– Hercegnő – kiáltottam erre én – sohasem tartottam vissza jogtalanul senkinek a lábát: igaz, hogy nincs önnek öt aranya, amibe nekem került, de azért én visszaadom szíves örömest; kétségbe ejtene, ha sántává tennék egy olyan szeretetreméltó teremtést, mint Hermonthis hercegnő.

Trubadúrszerű hangon szavaltam ezt a beszédet, amin meglepődhetett a szép egyiptomi nő.

Felém fordította hálával teli tekintetét, és a szemei kékes fényben villantak föl.

Megfogta a lábát, amely ezúttal hagyta magát, mint mikor egy asszony felhúzza fűzős cipőjét, és nagy ügyességgel odaillesztette a lábszárához.

Elvégezte ezt a műveletet, két–három lépést tett a szobában, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy valóban nem sánta többé.

– Ah! mennyire fog örülni az apám, aki annyira kétségbeesett a megcsonkulásom miatt és aki a születésem napjától fogva egy egész népet munkára fogott, hogy nekem sírt ásasson, olyan mélyet, hogy sértetlenül tartson meg az utolsó napig, amikor a lelkek megméretnek az Amenthi serpenyőin. Jöjjön velem az atyámhoz, jól fogja önt fogadni, hiszen ön visszaadta nekem a lábamat.

Ezt az ajánlatot egészen természetesnek találtam; magamra vettem egy tarkán mintázott háziruhát, amely erősen fáraószerű külsőt kölcsönzött nekem; gyorsan török papucsokat húztam, és jelentettem Hermonthis hercegnőnek, hogy kész vagyok őt követni.

Hermonthis, mielőtt elindult volna, leakasztotta a nyakáról a kis zöld agyagszobrocskát, és rátette a szétszórt papírdarabokra, az asztalt borították.

– Úgy illik – mondta mosolyogva –, hogy pótoljam az ön levélnyomóját.

Kezét nyújtotta felém, amely puha és hideg volt, mint a kígyóbőr, és elindultunk.

Egy darabig nyílsebesen rohantunk, valami folyékony, szürkés környezetben, ahol jobbra–balra alig körvonalazott árnyképek maradoztak el.

Egy pillanatra csupán a vizet és az eget láttuk.

Néhány percre rá obeliszkek kezdtek föltünedezni, pilonok, szfinxekkel szegélyezett lépcsők rajzolódtak a láthatárra.

Megérkeztünk.

A hercegnő egy rózsaszínű gránithegy elé vezetett, ahol egy nyílás volt, olyan szűk és alacsony, hogy nehéz lett volna megkülönböztetni a kövek hasadékaitól, ha két, faragványokkal tarkított oszlop fölismerhetővé nem teszi.

Hermonthis meggyújtott egy fáklyát, és megindult előttem.

Nyers sziklába vájt folyosókon jártunk; a falakat hieroglifákkal és allegorikus fölvonulásokkal teli oldallapok borították, amiken ezernyi kéz dolgozhatott évezredeken keresztül; ezek a végtelen hosszúságú folyosók négyszögletű szobákba torkolltak, amelyeknek középén kutak voltak ásva, ahová vasfogók és csigalépcsők segélyével ereszkedtünk le.

A kutak ismét más szobába vezettek bennünket, ahonnan új folyosók nyíltak, amik épp olyan tarkák voltak: karvalyok körbe görbült kígyó, T alakú figurák, szent pásztorbotok, csodálatos munkák, amiket eleven szem nem láthatott, végeszakadatlan gránitlegendák, amelyek olvasásához csak a holtaknak van idejük az örökkévalóságban.

Végre kibukkantunk: egy terembe, amely oly terjedelmes, oly óriási, oly mérhetetlen volt, hogy a végét nem is lehetett látni; ameddig a szem ellátott; óriási méretű oszlopok sorakoztak, közöttük pedig sápadt csillagok sárga fénye reszketett: ezek a ragyogó pontok kiszámíthatatlan mélységekbe világítottak.

Hermonthis hercegnő még mindig kézen fogva tartott, és bájosan üdvözölte múmiaismerőseit.

A szemem hozzászokott ehhez a szürkületi félhomályhoz, és kezdte kivenni az egyes tárgyakat.

Trónusokon ülve a föld alatti népek királyait láttam: nagy, szikár aggastyánok voltak, ráncosak; pergamenszerűek, feketék a naftától és a szuroktól, aranykoronát viseltek, mellpáncéllal és nyakvérttel borítva, drágakövekkel kirakva, a szemük egy szfinx merevségével nézett, és hosszú szakállukat fehérre festette a századok hava: hátuk mögött az alattvalóik állottak, bebalzsamozva, az egyiptomi művészet merev és erőszakolt tartásában, örökre megőrizve a szertartási kódextől előírt helyzetet; a népek mögött nyávogtak, szárnyaikat verdesték és vigyorogtak a velük egykorú macskák, ibiszek és krokodilusok, amelyeket még szörnyűbbnek mutatott a szalagos pólyázatuk,

Valamennyi fáraó ott volt, Keopsz, Kefrénesz, Pszamétukisz, Sesotrisz, Amenotef; valamennyi fekete uralkodója a piramisoknak és föld alatti sírkamráknak; egy magasabb emelvényen trónoltak Kronosz király és Xixutrosz, aki a vízözön idejében élt és Tubal Cain, aki az elődje volt.

Xixutrosz király szakálla olyan hosszúra nőtt, hogy már hétszer körülfonta a gránitasztalt, amelyre reákönyökölt, ábrándozásba merülve és álmosan.

Távolabb, poros párázatban, az örökkévalóság ködén át bizonytalanul kivehettem a hetvenkét Ádám előtti király körvonalait, hetvenkétféle népükkel együtt, akik mind örökre eltűntek.

Hermonthis hercegnő – miután néhány percig zavartalanul élvezni hagyta ezt a szédítő látványt – bemutatott fáraó atyjának, aki méltóságteljes fejbólintással fogadott.

– Megtaláltam a lábamat! megtaláltam a lábamat! – kiáltozta a hercegnő, és összecsapdosta kis kezeit a bolond örömnek minden jelével – ez az úr adta vissza.

A Kemé népfajok, a Nasahi népfajok, valamennyi fekete, bronzszínű, rézbőrű nemzetek kórusban ismételték:

– Hermonthis hercegnő megtalálta a lábát.

Xixutrosz maga is meghatódott.

Nehéz szemhéját fölemelte, végigsimította ujjaival a bajuszát és reám ejtette évszázadoktól terhes tekintetét.

– Omszra, az alvilág kutyájára, és Tmeire, a Nap és az Igazság leányára, ez aztán derék és méltó egy ifjú – mondta fáraó, és felém nyújtotta a kormánypálcáját, amely lótuszvirágban végződött.

– Mit kívánsz kárpótlásul?

Fölbátorodva, azzal a merészséggel, amit az álmok adnak, ahol semmi sem tűnik lehetetlennek, a Hermonthis kezét kértem: kezet a lábért, ezt elég jó ízlésre valló ellenszolgáltatásnak tartottam.

A fáraó tágra nyitotta üvegszemeit, meglepődve a tréfámon kérésemen.

– Milyen országból való és milyen korú vagy?

– Francia vagyok és huszonhét éves, tisztes fáraó.

– Huszonhét éves! és nőül akarja venni Hermonthis hercegnőt, aki mögött harminc évszázad áll! – kiáltott föl egyszerre valamennyi trónus és valamennyi nemzetcsoport.

Egyedül Hermonthis nem találta illetlennek a kérelmemet.

– Ha csak legalább kétezer éves volnál – folytatta az öreg király –, nagyon szívesen neked adnám a hercegnőt, de a különbség igen nagy, aztán meg olyan férj kell a mi lányainknak, aki sokáig tart, ti pedig nem tudjátok épségben tartani magatokat; az utolsók, akiket alig tizenöt századja hoztak ide, ma már nem többek egy csipetnyi hamunál; nézd csak, az én húsom szilárd, mint a bazalt, a csontjaim acélrudak. A világ végén ugyanazzal a testtel és arccal fogok megjelenni, ami az életemben az enyém volt; Hermonthis lányom tovább fog tartani, mint egy bronzszobor. Addigra a szél már szétszórta az utolsó porszemét a te hamvaidnak és maga Ízisz is, aki meg tudta találni Ozirisz testrészeit, zavarba jönne, ha neki kellene összeállítani a te testedet. Nézd, milyen erőteljes vagyok még és milyen jól, bírja a karom – mondta, és angol módra megrázta a kezemet, annyira, hogy a gyűrűimmel szinte elvágta az ujjaimat.

Oly erősen szorította a kezemet, hogy fölébredtem és Alfréd barátomat pillantottam meg, aki a karomat húzta, és rángatott, hogy fölébresszen.

– Na, végre. Te álomszuszék; hát az utcára kell téged cipelni és petárdát elsütni a füledbe? Már dél elmúlt, nem emlékszel, mit ígértél, hogy eljössz értem és elmegyünk Agnado úr spanyol festményeit megnézni?

– Istenem! Nem is gondoltam rá – feleltem én öltözködés közben –; mindjárt megyünk: itt van a belépőjegy az asztalomon.

Indultam is, hogy magamhoz vegyem, de képzelhetik, mennyire meglepődtem, mikor a tegnap vásárolt múmialáb helyett ott találtam a kis zöld agyagfigurát, amit Hermonthis hercegnő tett a helyére!

Zolnai Béla fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Kőhalom, A / Kőhalom a hegyfokon, A

A novella igen bonyodalmas háttérrel bír: három változata van, három különböző zsánerben: történelmi elbeszélés, fantasy és horror. Howard konokul ragaszkodott hozzá, hogy megírja az 1014-es clontarfi csata történetét, amelyben a kelta törzsek szövetsége, élén Brian Boru királlyal, megakasztotta a hódító vikingek írországi terjeszkedését. Először a történelmi elbeszélés zsánerében próbálkozott, Clontarf lándzsái (Spears of Clontarf) címmel, és nagy reményeket fűzött a kézirathoz, amelyet 1931. június 1-én küldött el Harry Batesnek, a Strange Tales magazin főszerkesztőjének. Azonban Bates hiányolta a sztoriból a fantasztikus elemeket. Howard erre beillesztett a cselekménybe egy erőteljes természetfölötti szálat: ez a változat lett A szürke isten tovatűnik (The Grey God Passes). Batesnek ezúttal az volt a kifogása, hogy túl sok a szereplő, és a temérdek fura név teljesen összezavarná az olvasókat. Howard hiába tiltakozott, hogy ez egy valódi történelmi szituáció, amit képtelenség holmi leegyszerűsített alapsémára redukálni. Végül azt a megoldást választotta, hogy az idősíkot a jelenbe helyezte át, egy reinkarnációs vízió beiktatásával, ami munkásságának első szakaszában előszeretettel alkalmazott technikája volt. A novella így horrorsztorivá vált, amit 1932. tavaszán A kőhalom a hegyfokon (The Cairn on the Headland) címmel küldött be a Strange Talesnek, és Bates végre elfogadta. Amikor írása megjelent a magazin 1933. januári számában, azzal kellett szembesülnie, hogy a szerkesztő belenyúlt a szövegbe és teljesen összezavarta a két fő karakter hátterét, illetve egymáshoz való viszonyát. A dühös hangvételű levél, amelyben barátjának, Lovecraftnak fakad ki Bates ellen, ékesen tanúsítja a pulp-korszak szerzőinek alkotói kiszolgáltatottságát. A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Howard a Strange Talesszel párhuzamosan más magazinoknál is kísérletezett a kéziratokkal; a Clontarf lándzsáit például a Soldiers of Fortune, A szürke isten tovatűnik-et pedig a Weird Tales is visszadobta. E verzió - az egyetlen olyan, amely megjelent a szerző életében - a Howard eredeti kézirata alapján javított változat.

Olvasás

Robert E. Howard:
Jel, A

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Közhelyek könyve

Lovecraft álmait, ötleteit, rövid gondolatait tartalmazza, amelyeket írásaihoz kívánt témaként felhasználni.

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre