Más az Istenünk, s nem ismerhetjük erőinket.

(bennszülött közmondás)

Jó néhányan úgy tartják, hogy Szueztől keletre megszűnik a gondviselés hatalma, s helyette Ázsia démonai és istenei irányítják sorsunkat, míg az anglikán egyház gondviselésének jelenlétét csupán esetlegesen s szabálytalan módon érzékelheti az arra tévedő angol utazó. Ez az elmélet részben megmagyarázza az indiai hétköznapok egyes feleslegesnek tűnő rémségét, s talán az alábbi történet olvastakor sem lesz haszontalan szem előtt tartanunk igazságát.

Az esetnek tanúja volt egy jó barátom, Strickland, aki amúgy a rendőrségnél van alkalmazásban. Dumoise, az orvos, szintén tanúja volt azoknak az eseményeknek, melyben Strickland és én érdekelve voltunk, de hibás következtetésre jutott. Már nem él.

Fleete-nek volt némi pénze s egy kisebb birtoka valahol Dharmsala közelében, a Himalájában. Mindkettő nagybátyja örökségéből származott, s Fleete azért jött Indiába, hogy megpróbálja szaporítani a vagyont. Nagydarab, nehézkes, barátságos, szelíd ember volt, de nem értett igazán a bennszülöttekhez, s gyakorta panaszkodott, milyen érthetetlen számára a nyelvük.

Újév előtt belovagolt az állomásra a dombok közül, s Strickland házában szállt meg, avval a szándékkal, hogy ott tölti az ünnepnapokat. Szilveszter este nagy vacsorával egybekötött dáridót tartottunk a klubban, s mindenki alaposan elázott. A birodalom legtávolabbi pontjairól egybegyűlt társaság tagjainak minden joga megvolt arra, hogy jól érezzék magukat. A határról érkezett, ún. "légyfogó papírok'' például egész évben nem láttak a magukén kívül más fehér arcot, hozzá voltak szokva, hogy l5 mérföldet lovagoljanak a legközelebbi erődig egy vacsora kedvéért, s közben kockáztatniuk kellett, hogy az ital helyett egy Khybaree golyó fogadja őket a célnál. Nem csoda, hogy alaposan kiélvezték a helyzet biztonságát. Egy arra tévedt sündisznó segítségével biliárdjátszmát rögtönöztek a kertben, s egyikük körbe-körbe futkározott a teremben, fogai között az eredményjelző táblával. Vagy fél tucat délről érkezett ültetvényes a legképtelenebb történeteket mesélte Ázsia leghazudósabb emberének, aki viszont egyszerre próbált túltenni mindegyiken. Szinte mindenki ott volt, s kölcsönösen beszámoltunk egymásnak a változásokról, számba vettük halottainkat; s hogy ki mindenki hagyta el a szolgálatot abban az évben. Tökéletesén el voltunk ázva, s emlékszem, hogy elénekeltük az „Auld Larig Syné”-t, miközben mindenki köteles volt az egyik lábával belelépni a pólóbajnokság kupájába. A kristálytiszta éjszakában ragyogó csillagok alatt örök barátságot fogadtunk egymásnak. Azóta sokunknak eldőlt a sorsa. Jó páran ottmaradtak a burmai háborúban, mások kitüntették magukat a szudáni áttörésnél, vagy ugyanott, a suakimi bozótosban őket tüntette el az ellenség; megint mások megházasodtak, ami minden elképzelhető rossz közül a legrosszabb volt, s mi, akik megmaradtunk régi helyünkön, leginkább pénzkereséssel voltunk elfoglalva, de jócskán akadtak, akiket tapasztalatlanságuk még így is romlásba döntött.

Az este sherryvel és különféle száraz aperitifekkel kezdődött Fleete számára, majd egészen a desszertig egyenletes időközökben követték egymást a teli pezsgőspoharak. Nyers Capri következett, mely erejében felér a whiskyvel, s erre benedictine-t ivott. Négy vagy öt whisky kellett hozzá, hogy célzáskor ne remegjen a kezében a biliárddákó, fél háromkor kéthárom sörrel tetézte a dolgot, s végül némi brandyvel javította a szájízét. Ennek következtében hajnali fél négykor összeveszett a lovával, amiért az udvariatlanul köhögött, majd elhatározta, hogy békaügetésben száll fel a nyeregbe. A ló természetesen elszökött, s Strickland és jómagam alkottuk a mondhatni, inkább dicstelen, mint díszkíséretet, mely Pleete-et volt rendelve eltámogatni az ágyig.

A bazáron át hazafelé vezető út elhaladt egy kis Hanuman-templom mellet. Hanuman tudvalevőleg majomisten, igen tiszteletreméltó, s első az égiek között. A magam részéről fontos istennek tartom Hanumant, s soha nem bántom a nagy szürke majmokat, akik a dombok között laknak, mivel az ő alattvalói. Soha nem lehet tudni, hogyan tehetünk szert barátokra.

Világosság szűrődött ki a templomból, s elhaladtunkban hallottuk, hogy odabent himnuszokat énekelnek. A bennszülött templomokban gyakran egész éjszaka folynak az istentiszteletek. Mielőtt megakadályozhattuk volna, Fleete felszaladt a lépcsőn a templomba, két papot hátba vágott, s gyászos arckifejezéssel elnyomta szivarját a vörös kőből faragott Hanuman-szobor homlokán. Strickland megkísérelte elvonszolni onnan, de ő leült, és fennkölt arccal így szólt:

– L-láttátok? A v-va-vaddállat jjele. Én cs-csináltam! Jó, mmi?

A templom fél perc alatt megelevenedett, s megtelt lármával. Stricklandnek elkomorult az arca, mivel tudta, milyen következményekkel járhat, ha valaki meggyalázza a bennszülöttek isteneit, s kijelentette, hogy történni fog valami. Nagyon szégyellte magát, mivel hivatalos minőségén túl is gyengéje volt a bennszülöttekkel való érintkezés, s a templom papja személyes jó ismerőse volt. Fleete a földön ülve megmakacsolta magát, s kijelentette, hogy a jó öreg Hanuman a világ legkényelmesebb párnája.

Hirtelen egy ezüstszínű ember lépett elő a szobor mögül. A rettenetes hideg ellenére teljesen meztelen volt, különleges testszínét a leprának köszönhette. A Bibliával szólva "hófehér lepra borította a testét". Mivel a betegség már régóta pusztította, arcából jóformán semmi sem maradt. Lehajoltunk, s felemeltük Fleete-et a földről, miközben a templomban egyre sűrűsödött a tömeg, mintha a földből bújtak volna elő. A leprás ördögi gyorsasággal átbújt karjaink alatt, miközben a vidráéhoz hasonló nyávogó hangot hallatott, átölelte Fleete-et, s mielőtt megakadályozhattuk volna, a mellére ejtette fejét. Ezután visszavonult egy sarokba, összekuporodott, s tovább vinnyogott, miközben a tömeg hozzáférhetetlenné tette az épület bejáratait.

A papokat szemmel láthatóan megnyugtatta az előbbi eset, pedig nagyon haragudtak Fleete-re. Néhány perces szünet után Stricklandhez léptek, s egyikük tökéletes angolsággal megszólalt:

– Vigye el a barátját! Ő végzett Hanumannal, de Hanuman még nem végzett vele!

A tömeg szétnyílt, s kicipeltük Fleete-et a templomból. Strickland dühöngött. Szerinte mindhárman pórul járhattunk volna, s Fleete hálát adhat a jó szerencséjének, amiért élve elengedték. Fleete-nek azonban esze ágában sem volt megköszönni senkinek semmit, mivel kegyetlenül be volt rúgva. Csak annyit mondott, hogy aludni szeretne.

Mentünk tovább. Strickland szótlanul s haragosan támogatta Fleete-et, aki időnként remegni kezdett, csorgott róla az izzadság, s kijelentette, hogy nem bírja elviselni a bazárban terjengő bűzt, és nem érti, miért engedélyezik, hogy angol rezidenciák szomszédságában vágóhidat létesítsenek.

– Ti nem érzitek a vér szagát? – kérdezte Fleete. Hajnalodott, mire sikerült lefektetnünk Fleete-et, s Strickland ennek örömére felajánlott nekem egy whiskyt szódával. Iszogatás közben a templomi felfordulásról elmélkedtünk, s Strickland bevallotta, hogy nem érti a dolgot. Nem szereti, ha a bennszülötteknek sikerül őt megzavarniuk misztikájukkal, mivel élete nagy feladatának tekinti, hogy saját fegyvereikkel győzze le őket. Mindeddig sikertelenül kísérletezett, de 15-20 év múlva bizonyára közelebb kerül céljához.

– Azt vártam, hogy agyonverjenek – mondta. – A nyávogást pedig végképp nem értem. Nem tetszik nekem az ügy.

Azt feleltem, hogy a templomi bizottság feltehetően büntetőjogi eljárást indít ellenünk vallásgyalázás címen. Az indiai büntető törvénykönyv egy idevágó szakasza éppen a Fleete-éhez hasonló cselekedeteket van hivatva megtorolni. Strickland mindössze annyit mondott, hogy reméli, hogy így lesz, s imádkozzunk érte.

Távozás előtt benéztem Fleete-hez. Jobb oldalán feküdt, s bal mellét vakargatta kezével. Hajnali hét órakor tértem aludni, fázósan, kedvetlenül s nyomott hangulatban.

Délután egykor átlovagoltam Stricklandhez, mivel kíváncsi voltam, hogy milyen állapotban van Fleete, bár részben el tudtam képzelni. Reggelizett, amikor megláttam, de valami kihozhatta a sodrából, mivel a szakáccsal veszekedett, aki nem véresen, hanem átsütve tálalta neki a bordát, amit rendelt. Különösnek találtam, hogy valaki ilyen éjszaka után véres húst egyék reggelire, s ezt közöltem Fleete-tel, aki elnevette magát.

– Fura szúnyogokat nevelnek maguk ezen a vidéken – mondta. – Alaposan megrágtak, de csak egy ponton.

– Mutasd azt a harapást – mondta Strickland. Talán lelohadt egy kicsit reggel óta.

Míg sült a hús, Fleete kigombolta az ingét, s egy foltot mutatott a mellén, amely tökéletes mása volt a leopárd bőrét mintázó fekete rozettáknak. Öt vagy hat szabálytalan alakú, kör alakban elrendezett folt. Strickland megvizsgálta, majd így szólt:

– Reggel még rózsaszínűek voltak. Mostanra feketültek meg.

Fleete a tükörhöz szaladt.

– Teringettét! – kiáltotta. – Ez aztán ocsmány. Vajon mi lehet ez?

Nem tudtunk felelni. Megérkeztek a véres lében úszó bordák, s Fleete a lehető leggusztustalanabb módon mindhármat befalta. Fogazatának csak bal oldali részét használta, s fejének egész lendületével tépte a húst. Hamar észbe kapott, s elnézést kért különös viselkedéséért.

– Soha nem voltam még ennyire éhes. Úgy nyeldekeltem, mint egy strucc, mi?

Amikor befejeztük a reggelit, Strickland így szólt hozzám:

– Kérlek, maradj még, s ha lehet, éjszakára se menj el.

Kérését képtelennek éreztem, mivel otthonom mindössze három mérföldre feküdt Strickland házától, de ő nem tágított. Mielőtt megindokolhatta volna kérését, Fleete félbeszakította társalgásunkat, s kijelentette, hogy ismét megéhezett. Strickland elküldött egy fiút a házamba ágyneműért s egy lóért, majd együtt elsétáltunk az istállóhoz, hogy eltöltsük az időt, amíg el nem érkezik a lovaglás ideje. Aki igazán kedveli a lovakat, az soha nem fárad bele vizsgálgatásukba, s ha két rajongó találkozik, rendszerint sok hasznos tudnivalót és ugyanakkor számos hazugságot mondanak el egymásnak.

Az istállóban öt ló állt, s mi hárman elindultunk, hogy végigjárjuk őket. Soha nem felejtem el azt a jelenetet. A lovak úgy viselkedtek, mintha veszettség tört volna ki rajtuk. Ágaskodtak és sikoltoztak, csaknem szétrúgták a palánkokat, verejtékeztek, tajtékoztak és reszkettek. Szemmel láthatóan tébolyult félelem vett erőt rajtuk. Az eset annál különösebb volt, mivel Strickland lovai csaknem olyan jól ismerték őt, mint kutyái. Tartottunk tőle, hogy az állatok kárt tesznek magukban, ezért sietve elhagytuk az istállót. Ott Strickland visszafordult, s intett, hogy kövessem. A lovak még nem nyugodtak meg egészen, de közelebb engedtek magukhoz, hagyták, hogy megveregessük a hátukat, s hozzánk dörgölték a fejüket.

– Nem tőlünk félnek – mondta Strickland. – Hanem annyit mondhatok, hogy sokért nem adnám, ha Outrage beszélni tudna.

Outrage azonban néma maradt, fejét gazdája melléhez hajtotta, s csendesen fújtatott, mivel így jelzik a lovak, hogy fontos közlendőjük volna. Még a bokszban tartózkodtunk, amikor Fleete ismét megjelent a bejáratnál, s a lovakon úrrá lett a rémület. Menekülnünk kellett, ha rúgások nélkül akartuk megúszni a rohamot.

– Valami kifogásuk van ellened – fordult Fleete-hez Strickland.

– Ostobaság – felelte Fleete. – A csődöröm jobban ragaszkodik hozzám, mint egy kutya.

A bokszhoz lépett, de amint elhúzta a rudakat, a ló felágaskodott, s Fleete-et elsodorva a kertbe futott. Elnevettem magam, de Strickland korántsem tartotta ilyen mulatságosnak a helyzetet. Olyan görcsös mozdulattal pödörte meg a bajuszát, hogy csodáltam, hogy nem szakad ki helyéből. Fleete meg sem próbálta befogni az állatot. Nagyot ásított, kijelentette, hogy elálmosodott, s bevonult a házba aludni. Meglehetősen furcsa viselkedésnek számított ez az új év első napján.

Strickland és én leültünk az istállóban egy padra, s ő megkérdezte tőlem, hogy nem észleltem-e valami furcsát Fleete viselkedésében. Azt feleltem, hogy Fleete úgy zabált, mint egy vadállat, de ennek minden bizonnyal az az oka, hogy egyedül él a dombok között, s így elszokott a miénkhez hasonlóan kellemes és felemelő társasági élettől. Strickland nem vette a lapot. Talán nem is figyelt rám, mivel a Fleete mellén keletkezett foltról kezdett beszélni. Kőrisbogarak is okozhatták, mondta, de az is lehet, hogy olyan anyajegy, ami csak most vált láthatóvá. Miután megegyeztünk abban, hogy semmiképpen sem kellemes látvány, Strickland visszamenőleg idiótának nevezett.

– Ha elmondanám neked, amire gondolok, bolondnak néznél – mondta. – De szeretném, ha egypár napig itt maradnál, s szemmel tartanád Fleete-et, de ne mondj semmit, amíg én nem határoztam.

– Ma este el kell mennem – feleltem:

– Nekem is és Fleete-nek is – mondta. – Bár ő lehet, hogy meggondolja magát.

A kertben sétálgattunk s dohányoztunk. Jó barátok közt gyakran felesleges a beszéd, s így hallgattunk, mivel a fecsegés amúgy is árt a dohány ízének. Mikor pipáink kialudtak, elindultunk, hogy felébresszük Fleete-et. Már egy ideje talpon volt, s a szobájában matatott.

– Ami igaz, az igaz – mondta –, elbírnék még néhány bordával. Rendelhetek?

Nevetve mondtuk, hogy öltözzön át, mert rövidesen megérkeznek a lovak.

– Rendben van – felelte Fleete. – Amint megettem a bordákat, már itt sem vagyok. De véresen kérem.

Nem akart ugratni minket. Bár még csak délután négy óra volt, s aznap egykor reggeliztünk, Fleete hosszasan követelte a bordákat. Azután átöltözött, s lovaglóruhában kilépett a verandára. A csődőr, melyet a délutáni incidens óta nem fogtak be, nem engedte oda magához. Mindhárom ló kezelhetetlennek bizonyult. Majd megvesztek a félelemtől. Fleete végül kijelentette, hogy otthon marad, és inkább eszik valamit. Strickland és én kilovagoltunk, bár mindkettőnket gondolkodóba ejtett a dolog. Hanuman temploma előtt találkoztunk az ezüst emberrel, aki nyávogni kezdett, amikor meglátott bennünket.

– Ez a fickó nem tartozik a templom papságához – mondta Strickland. – Szívesen megszorongatnám a torkát.

Semmi örömünk sem telt az aznapi vágtában a versenypályán. A lovak is merevek voltak. Úgy mozogtak, mintha hosszú utat tettek volna meg aznap.

– Kifárasztotta őket az ijedtség – mondta Strickland.

Ez volt minden, amit a lovaglás során mondott. Azt hiszem, magában többször is káromkodott, de ez egyedül rá tartozott.

Hét óra is elmúlt, mire hazaértünk, s a bungalóban még nem gyújtottak világot.

– Az inasom egy lusta gazfickó – mondta Strickland.

A lovam visszahőkölt a feljárón, s amikor az okát kerestem ennek, láttam, hogy Fleete állta el az útját. Keresztben térdepelt az úton.

– Mit fetrengsz itt a kertben? – kérdezte Strickland döbbenten, de mielőtt választ kaphatott volna kérdésére, a lovak vadul nekiiramodtak, s kis híján levetettek magukról. Az istállónál leszálltunk, s Fleete-hez siettünk, aki négykézlábra ereszkedve mászkált a narancsbokrok alatt.

– Mi az ördög van veled? – szólította meg Strickland.

– Semmi. Semmi a világon – felelte Fleete sietős, dadogó hangon. – Kertészkedem egy kicsit. Tudjátok, botanizálgatok, botanizálgatok. A föld illata nagyszerű, azt hiszem, sétálni fogok. Igen, igen, ma éjjel hosszú sétára indulok.

Láttam, hogy valami nincs rendjén, s szóltam Stricklandnek, hogy meggondoltam magam: mégsem megyek el vacsorára.

– Hála Istennek – felelte Strickland, majd Fleete-hez fordult. – Gyerünk, öregem, állj fel, és menjünk be a házba, mert megfázol. Meggyújtatjuk a lámpákat, és megvacsorázunk.

Fleete rosszkedvűen emelkedett fel a földről.

– Lámpákat ne. Nem kell a fény. Vacsorázzunk inkább a szabadban, itt sokkal kellemesebb. Vacsorára sok bordát kérek. Jó véresen, sok porcogóval.

A januári éjszakák kegyetlenül hidegek Indiában. Fleete javaslata egyértelműen jelezte, hogy megháborodott.

– Gyerünk – szólt szigorúan Strickland. – Befelé. Sikerült magunkkal vinnünk, s amikor meghozták a lámpákat, láttuk, hogy Fleete tetőtől talpig sáros. Minden bizonnyal meghempergette magát a kertben. A fényt nem bírta elviselni, bemenekült a szobájába. A szemei borzalmasak voltak. Zöld fény lebegett mögöttük, nem bennük, ha értik, mit akarok mondani, és lelógott az állkapcsa.

– Ma éjjel baj lesz, nagy baj – mondta Strickland. – Ne öltözz át.

Megrendeltük a vacsorát, és vártuk, hogy Fleete visszatérjen. Hallottuk, amint a sötét szobában tesz-vesz, majd hirtelen elnyújtott farkasüvöltés rezegtette meg a levegőt.

Sokszor leírták már, hogy a rémület megfagyasztja a vért ereinkben, s égnek áll a hajunk. Nem szabadna tréfálni ezekkel a kifejezésekkel, mert a borzalom, amit kifejeznek, túlságosan is szörnyű. Strickland arca halottfehérre halványult, s nekem megállt a szívem, mintha kés járta volna át.

Újabb üvöltés hallatszott a szobából, s válasz is érkezett rá a távoli síkságok felől. Ez felrázott minket kábulatunkból. Strickland felpattant, és berontott Fleete-hez, én a nyomában. Fleete az ablakban volt, ki akart mászni rajta. Rákiáltottunk, de nem bírt felelni. Vadállati hörgések törtek elő a torkából, és eszelősen köpködött.

Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy képtelen volnék részletesen felidézni őket. Strickland feltehetően elkábította Fleete-et a csizmahúzóval, különben nem tudtam volna leteperni és rátérdelni a mellkasára. Képtelen volt emberi hangon megszólalni. Acsarkodott és morgott, mint egy farkas. Úgy látszik, fokozatosan párolgott el belőle a lélek napközben, s amikor lebukott a nap, végleg elhagyta a testét. Egy vadállattal volt dolgunk, aki valaha Fleete volt.

Az eset meghaladta az emberi tapasztalatot, s bár orvosilag egyértelműen hidrofóbiára* kellett gondolnom, ezt nem mertem hangosan kimondani, mivel éreztem, milyen hazugul esengene a szó. A punkah kötél bőrszíjaival a vadállat hüvelykujjait odakötöztük a nagylábujjaihoz, és a száját betömtük a cipőhúzóval, amely nagyon hatékony módszer, ha az ember bánni tud ezzel a szerszámmal. Az összekötözött testet átvittük az ebédlőbe, és elküldtünk Dumoise-ért, az orvosért, azzal, hogy lehetőleg azonnal jöjjön. Miután a fiú elszaladt az üzenettel, s egy csöpp lélegzethez jutottunk, Strickland megszólalt:

– Nincs semmi értelme. Ez nem orvosnak való munka.

Én is tisztában voltam ezzel, de nem szóltam semmit. A vadállat szabadon maradt fejét ide-oda dobálta, s nyögött. Ha valaki belép akkor a szobába, nyugodtan azt képzelhette volna, hogy élő farkas bőrét nyúzzuk. Rettenetes érzés volt.

Strickland leült, s tenyerébe támasztotta állát. Szótlanul szemlélte a földön fetrengő vadállatot. Dulakodás közben elszakadt az inge, s mellkasának bal oldalán láthatóvá vált a fekete rozetta. Olyan volt, mintha felhólyagosodott volna a bőre. A csendben egyszer csak nőstény vidra nyávogásához hasonló hangot hallottunk odakintről. Talpra szöktünk, és én fizikai rosszullétet éreztem. Strickland nevében nem beszélhetek, mindenesetre kölcsönösen azzal nyugtattuk egymást, akárcsak a Picafore legénysége, hogy a macskát hallottuk.

Dumoise megérkezett, s arcán hivatásához méltatlan megdöbbenést láttam tükröződni. Hidrofóbiát állapított meg, s azt mondta, hogy akármilyen szívbe markoló is az eset, semmit sem tehetünk. A beavatkozás minden formája csakis nyújtaná a szerencsétlen szenvedéseit. A vadállatnak habzott a szája. Mondtuk Dumoise-nak, hogy Fleete-et jó néhányszor megharapták a kutyái. Ha valaki hat terriert tart, akkor számíthat rá, hogy ez előbb vagy utóbb bekövetkezik. Dumoise sajnálta, hogy nem segíthet, de megerősítette, hogy Fleete hidrofóbiában szenved, és haldoklik. A vadállatnak sikerült kiköpnie a cipőhúzót, s üvöltött. Dumoise felajánlotta, hogy velünk marad, mivel nem lehet messze a vég, s valakinek el kell látnia a halottkém feladatát. Jószívű kisember volt az orvos. Strickland visszautasította az ajánlatot, mivel nem akarta Dumoise számára tönkretenni az újevet .

Csak annyit kért tőle, hogy egyelőre senkinek ne szóljon az esetről.

Alighogy Dumoise elment, s a kocsikerekek zörgése elhalt a távolban, Strickland elmondta nekem a gyanúját, mely annyira képtelen volt, hogy félhangosan mert csak beszélni, s bár mindenben osztottam nézeteit, annyira szégyelltem ezt, hogy hitetlenkedést színleltem.

– Ha igaz volna is – mondtam –, hogy a leprás megbabonázta Fleete-t, amiért beszennyezte Hanuman templomát, akkor sem valószínű, hogy ilyen rövid idő alatt beteljesedik rajta az átok.

Még be sem fejeztem, odakint ismét felhangzott a nyávogás, s a vadállat görcsösen próbált megszabadulni kötelékeitől. Olyan heves volt a roham, hogy már-már attól tartottunk, sikerrel jár.

– Jól figyelj! – mondta Strickland. – Amennyiben ez hatszor megismétlődik, kezembe veszem a törvénykezés jogát. Megparancsolom: segíts nekem.

Szobájába sietett, majd rövidesen visszatért. Puskacsöveket, vastag kötelet, egy darab horgászzsinórt s egy egész ágykeretet hozott magával. Jelentettem, hogy két másodpercenként következtek a görcsök, s mindannyiszor nyávogás előzte meg azokat. A vadállat érezhetően vesztett erejéből.

– Az életét nem veheti el – mormogta fogai közt Strickland. – Arra nem képes.

– Talán mégis a macska volt – mondtam, bár magam sem hittem el, amit beszéltem. – Biztos a macska volt. Ha az ezüst ember a felelős mindezért, akkor nem merne idejönni.

Strickland szó nélkül a szőnyegre helyezte az ágykeretet, a puskacsöveket a parázs közé dugta, a kötelet szétteregette az asztalon, s végül kettétört egy sétabotot. A dróttal megerősített horgászzsinór végeit összecsomózta, s így hurkot alkotott. Ilyen eszközt használnak mahseer halászathoz. Azután így szólt:

– Élve kell elfognunk, de még nem tudom, hogyan. – Bízzunk a gondviselésben – feleltem. – Fogunk egy-egy pólóütőt, kiosonunk a sövényhez, és ott meglapulunk. Akár ember, akár állat adja a hangokat, annyi biztos, hogy szabályos köröket ró a ház körül. Elbújunk a bozótban, s ha odaért, előugrunk és leütjük.

Strickland elfogadta a javaslatomat. A fürdőszobaablakon keresztül kimásztunk a verandára, majd a kocsifelhajtón át a bokrokhoz lopakodtunk.

Láttuk a holdfényben, amikor a leprás felbukkan a ház sarkánál. Időnként megállt, elnyávogta magát, és táncot lejtett saját árnyékával. Visszataszító látvány volt, s amikor belegondoltam, hogy ez a gusztustalan lény mint művelt szegény Fleete-tel, elhatároztam, hogy akármilyen borzalmas kínzásokat eszel ki Strickland, mindenben a segítségére leszek. Amikor a leprás megállt egy pillanatra a tornác előtt, rávetettük magunkat. Meglepően jó erőben volt, s attól tartottunk, hogy sikerül megszöknie, avagy esetleg halálos sebet kap, mielőtt megkötözhetnénk. A leprásokat rendszerint gyengének tartja az ember, ám ez tévhit. Stricklandnek sikerült elgáncsolnia, s én a nyakára léptem. Borzalmas nyávogást csapott, és a csizma talpán keresztül éreztem, hogy bőre nem egészséges emberi bőr. A kézzel-lábbal kapálódzó ember hóna alatt áthúztuk a kutyakorbácsot, s bevonszoltuk az ebédlőbe, ahol bőrövekkel alaposan megkötöztük. Itt már nem tiltakozott, csak nyávogott.

Szembesítettük a vadállattal. A hatás leírhatatlan volt. A vadállat teste pattanásig feszült, mint akit sztrichninnel mérgeztek meg, s szánalmasan nyögdécselt. Más is történt, de azt nem adhatom közre.

– Azt hiszem, nem tévedtem – mondta Strickland. – Most szépen felkérjük, hogy gyógyítsa meg ezt a páciensét.

A leprás azonban csak nyávogni volt hajlandó. Strickland törülközőt csavart a keze köré, a tűzhöz lépett, s kiemelte az izzó csöveket a parázsból. A leprást, a horgászzsinór és a hurkon átbújtatott fél sétabot segítségével, a nyakánál fogva az ágyhoz bilincseltem. Akkor értettem meg, hogy miként tudják végignézni férfiak, nők és gyerekek a máglyára ítélt boszorkányok kivégzését. A vadállat fetrengett, és irtózatos hangokat hallatott. A húsfalon, mely valaha a leprás arca volt, rettenetes érzelmi viharok jeleit véltem megfigyelni, olyan hőhullámok formájában, melyek a felforrósított vason játszó fehéres vörösizzásokhoz voltak hasonlatosak...

Strickland egy pillanatra eltakarta a kezével az arcát, majd munkához látott. Ami ezután következett, az nem tűri a nyomdafestéket...

Hajnaltájt sikerült végre szóra bírnunk a leprást. Addig csak nyávogott. A vadállat elájult a kimerültségtől, s mély csend honolt a házban. A leprást eloldoztuk, s ráparancsoltunk, hogy űzze ki a gonosz szellemet Fleete testéből. Odavonszolta magát a vadállathoz, kezét annak bal mellkasára fektette, azután orra bukott. Vadul szívta a levegőt, s nyüszített.

Lassan megelevenedett a vadállat arca, s érezhetően visszatért belé Fleete lelke. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán s szemei ismét emberi kifejezést öltöttek, majd lecsukódtak. Amikor egy órát vártunk, s Fleete még nem ébredt fel, szobájába vittük, s útjára engedtük a leprást. Kárpótlásul neki adtuk az ágyat, a törülközőket, amivel hozzáértünk, a korbácsot, amivel elfogtuk, s egy lepedőt, amit maga köré kerített, hogy eltakarja meztelenségét, majd szó és nyávogás nélkül eltűnt a hajnali ködben.

Strickland letörölte homlokát, s leült. A városból odahallatszott, amint hetet kongatnak.

– Huszonnégy óra – mondta Strickland. – Amit ez alatt a huszonnégy óra alatt véghezvittem, bőven elég ahhoz, hogy lefokozzanak és bevigyenek a bolondokházába. Lehet, hogy az egészet csak álmodom?

Az izzó puskacső legurult a földre, és sisteregve égette a szőnyeget. A szag nagyon is valóságos volt. Tizenegykor ébresztettük Fleete-et. Mielőtt felráztuk volna, megállapítottuk, hogy a fekete rozetta eltűnt. Kókadt volt és fáradt, de amint meglátott, megszólalt:

– Az ördög vigyen el, fiúk! Boldog új évet! Soha ne igyatok kevertet. Nekem végem...

– Kedves, hogy figyelmeztetsz, de elkéstél – mondta Strickland. – Ma másodika van, egy napot átaludtál.

Nyílt az ajtó, Dumoise lépett be. Gyalog jött, azért nem hallottuk, s azt hitte, ravatalozunk.

– Megkértem egy nővért, hogy jöjjön el – kezdte. – Talán segíthet valamiben...

– De édes öregem, hát még mennyire, hogy segíthet! – kiáltotta Fleete, s vidáman felült az ágyban. – Gyerünk azokkal a nővérekkel!

Dumoise ostobán nézett. Strickland karon fogta, kivezette a szobából, s elmagyarázta, hogy valószínűleg tévesen diagnosztizálta a beteget. Dumoise továbbra sem szólt egy szót sem, de sietve elhagyta a házat. Azt hiszem, hajlamos volt arra, hogy úgy érezze: csorbát szenvedett orvosi hírneve, s személyes sértésként könyvelte el Fleete felépülését. Strickland is elment, s amikor visszatért, elmondta, hogy a Hanuman-templomban járt, s jóvátételt ajánlott a papoknak a szentély meggyalázásáért. Azok komolyan biztosították, hogy nyugodt lehet, a bálványt fehér ember keze soha nem érintette, s ő, minden erények megtestesítője, bizonyára rosszul emlékszik.

– Mit szólsz? – fordult hozzám Strickland. – „Több dolgok vannak földön és égen...” kezdtem, de Strickland leintett. Gyűlöli ezt az idézetet, mert azt állítja, hogy agyonkoptattam.

Aznap még egy különös dolog történt, ami majdnem annyira megijesztett, mint az éjszakai események. Amikor Fleete utánunk jött az ebédlőbe, megállt az ajtóban, beleszagolt a levegőbe. Szokása volt, hogy kutya módjára mozgatta az orrát, ha érzett valamit.

– Micsoda kutyaszag van itt – mondta. – Igazán, Strick! Oda kellene figyelned azokra a terrierekre. Strickland felelet helyett két kézzel megragadta az egyik szék támláját, s hisztérikusan felkacagott. Nincs lehangolóbb egy hisztérikus férfi látványánál. Ekkor rám tört, hogy abban a szobában küzdöttünk egész éjjel Fleete lelkéért, s megértettem, hogy örökre lejárattuk magunkat egymás előtt mint gentlemanek, s rajtam is erőt vett a gurgulázó, fuldokló nevetés. Fleete megsértődött, s bolondnak nevezett bennünket. Soha nem mondtuk el neki, mi történt.

Jóval később, mikor Strickland megházasodott, egy ízben felesége kedvéért idéztük fel az incidenst, s Strickland javaslatára írtam meg ezt a beszámolót.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ettől nem lesz könnyebb tisztázni az esetet. Először is: senki nem fog hitelt adni egy ilyen kellemetlen történetnek, másodszor pedig, minden józanul gondolkodó ember előtt világos, hogy a pogány istenek pusztán bronzba és márványba öntve léteznek, s helyesen ítélnek el minden olyan kísérletet, mely az ellenkezőjéről kívánja meggyőzni őket.

* veszettség

Hajnal Péter fordítása