Árnyék az időn túlról

Eredeti cím: Shadow Out of Time, The

0 615

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1934-35

„Nem szabad úgy hinni, hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota az egyetlen lehető állapot...”

Abdul Alhazred

 

I.

 

A lidércnyomás és rettegés huszonöt éve után, amelyet csupán a bizonyos benyomások mesés voltába vetett kétségbeesett hit enyhített, kénytelen vagyok tanúsítani az igazságot, amellyel feltehetőleg 1935. július 17-18-án találkoztam. Van okom remélni, hogy tapasztalataim teljes mértékben vagy nagyrészt érzékcsalódásból fakadnak, amire valójában bőven volt okom. Mégis olyan ocsmányul valószerűnek tűnt, hogy néha lehetetlennek találom a reményt.

Ha a dolog megesett, akkor az embernek el kell fogadnia a világegyetem fogalmait és a saját helyét az idő fortyogó örvényében, amelynek puszta említése is bénító. Továbbá ugrásra készen kell vigyáznia egy sajátos, lopakodó veszedelemre, amely, noha sohasem fogja elpusztítani az egész fajt, borzalmas és elképzelhetetlen iszonyatot zúdíthat az emberiség egyes kalandor természetű tagjaira.

Ez utóbbi okból szorgalmazom minden erőmmel, hogy ne próbálkozzanak tovább az ismeretlen, ősi falromok feltárásával, amelyekhez magam vezettem expedíciót.

Feltételezve, hogy épelméjű és éber voltam, akkor, azon az éjszakán olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyek még nem jutottak osztályrészül embernek. Sőt, rémítően megerősített mindent, amit elhessegettem mint álmot és mesét. Hála Istennek, nincs rá bizonyság, mivel rémületemben elvesztettem azt az ijesztő tárgyat, amely – ha létezett, és ha elhoztam abból a veszedelmes mélységből – tagadhatatlan bizonyíték lett volna.

Egyedül voltam, amikor rábukkantam a borzalomra, és mostanáig senkinek sem beszéltem róla. Nem tarthattam vissza a többieket az ásatások folytatásától, de a véletlen és az elcsuszamló homok eddig még megakadályozta, hogy bármit találjanak. Most meg kell fogalmaznom egy végleges nyilatkozatot – nem csupán saját szellemi egyensúlyom érdekében, de azért is, hogy figyelmeztessem azokat, akik komolyan elolvassák.

Ezeket a lapokat – amelynek korábbi részei ismerősek lesznek azoknak, akik nyomon követik az általános és tudományos sajtót – annak a hajónak a kabinjában írom, amely hazavisz. Át fogom adni őket a fiamnak, Wingate Peaslee-nek, a Miskatonic egyetem professzorának, családom egyetlen tagjának, aki hű maradt hozzám régi, furcsa emlékezetvesztésem után, és aki legjobban ismeri esetem bizalmas adatait. Ő az, aki a legkisebb valószínűséggel fogja nevetségesnek találni, amit elmondok arról a végzetes éjszakáról.

Indulás előtt nem világosítottam föl szóban, mert úgy gondolom, jobb, ha írásban kapja meg. Kényelmesen elolvasva és újraolvasva sokkal meggyőzőbb képet alkothat majd róla, mint amit zavaros nyelvemtől remélhetek.

Bármit tehet ezzel az elbeszéléssel, amit jónak tart kellő megjegyzésekkel megmutathatja bárhol, ahol véleménye szerint megfelelően fogadják. Az olyan olvasók kedvéért, akik nem tájékozottak az előzményekben, egy elég terjedelmes előszóban foglalom össze esetem hátterét.

A nevem Nathaniel Wingate Peaslee, és akik emlékeznek az egy nemzedékkel korábbi újságokra – vagy a hat-hét éves pszichológiai folyóiratok leveleire és cikkeire –, tudni fogják, ki vagyok. A sajtó tele volt 1908 és 1913 közötti különös emlékezetkiesésemmel, és ehhez nagyban hozzájárultak a rémület, őrület és boszorkányság hagyományai, amelyek ott lappanganak akkori és mostani otthonom, az ódon massachusettsi város falai mögött. Mégis le kell szögeznem, hogy felmenőim között és korábbi életemben nem fordult elő semmiféle őrültség vagy baljós események. Ez rendkívül fontos tény annak az árnyéknak a szempontjából, amely olyan hirtelen hullott rám, külső forrásból.

Talán a több évszázados sötét borongás tette a titokzatos célozgatásoktól zsongó, korhatag Arkhamet különösen sebezhetővé az ilyesfajta árnyékokkal szemben – noha még ez is kétségesnek tűnik a később tanulmányozott egyéb esetek fényében. De itt az a legfontosabb, hogy őseim és hátterem tökéletesen normális. Ami eljött, az valahonnan másfelől érkezett – hogy honnan, azt még most is habozok szavakba foglalni.

Jonathan és Hannah (Wingate) Peaslee fia vagyok, akik mindketten az egészséges régi haverhilli fajtából származnak. Magam is Haverhillben születtem és nőttem föl, régi házunkban, a Boardman Streeten, a Golden Hill közelében, és nem is mentem Arkhambe, amíg 1895-ben a Miskatonicra nem kerültem a közgazdaságtan tanáraként.

Életem további tizenhárom éve simán és boldogan telt. 1896-ban feleségül vettem a haverhiui Alice Keezart, 1898-ban, 1900-ban és 1903-ban sorban megszületett három gyermekem, Robert, Wingate és Hannah. 1898-ban docens lettem, 1902-ben rendes egyetemi tanár. Abban az időben a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítottam az okkultizmus vagy az abnormális pszichológiája iránt.

1908. május 14-én kezdődött különös emlékezetkiesésem. A dolog meglehetősen hirtelen történt, noha később rájöttem, hogy a több órával korábban felvillanó kurta látomások – zavaros víziók, amelyek nagyon felkavartak, mert minden előzmény nélkül törtek rám alkothatták a figyelmeztető tünetcsoportot. A fejem fájt, és az a furcsa, sohasem tapasztalt érzésem támadt, hogy valaki birtokba akarja venni a tudatomat.

Az összeomlás délelőtt 10.20-kor történt, miközben elsősöknek és néhány másodikosnak tartottam előadást a gazdasági élet történetéről és jelen irányzatairól. Sajátos alakok jelentek meg a szemem előtt, úgy rémlett, valamilyen groteszk szobában állok a tanterem helyett.

Gondolataim és beszédem elcsapongtak a témától, a diákok látták, hogy valami nagy baj van. Azután öntudatlanul hanyatlottam hátra székemben, olyan kábulatban, amiből senki sem tudott föléleszteni. Ezután öt évig, négy hónapig és tizenhárom napig nem érzékeltem normális képességekkel normális világunkat.

Természetesen mindezt másoktól és később tudtam meg. Tizenhat és fél órán keresztül az öntudat semmi jelét nem mutattam, bár hazavittek otthonomba, a Crane Street 27-be, és a legjobb orvosi ellátásban részesültem.

Május 15-én délután háromkor kinyitottam a szememet és megszólaltam, ám az orvos és családom hamarosan megrémültek arckifejezésemtől és beszédemtől. Világosan látszott, hogy nem emlékszem személyazonosságomra és előéletemre, noha valamilyen okból lázasan igyekeztem titkolni tudásom e hézagát. Tekintetem idegenül meredt a körülöttem tartózkodó személyekre, arcizmaim merev feszülése is tökéletesen idegen volt.

Még a beszédem is nehézkes és idegenes lett. Ügyetlenül, tétován használtam hangképző szerveimet, dikcióm különös mesterkéltséget öltött, mintha verejtékes munkával, könyvből tanultam volna angolul. Egzotikusan barbár kiejtéssel beszéltem, szókincsemben furcsa, régies kifejezések keveredtek teljesen érthetetlen fordulatokkal.

Ez utóbbiak közül főleg egyet emlegetett föl húsz év múlva rendkívül nyomatékosan – sőt riadtan – a legfiatalabb orvos. Ebben az időszakban nagyon fölkaptak egy kifejezést – először Angliában, azután az Egyesült Államokban is –, amely rendkívüli bonyolultsága és vitán fölüli újdonsága ellenére is a legapróbb részletig megegyezett annak az 1908-as különös arkhami betegnek a zavarba ejtő szavaival.

Testi erőm azonnal visszatért, noha mintha újra meg kellett volna tanulnom a kezem, lábam és általában a testem használatát. Ezért és emlékezetkiesésemmel kapcsolatos más jelenségek miatt egy ideig szigorú orvosi felügyelet alatt álltam.

Amikor láttam, hogy hiábavalóan próbálkozom emlékezetkiesésem leplezésével, nyíltan bevallottam, majd szorgosan szívtam magamba mindenféle információt. Orvosaimnak úgy tűnt, hogy amint láttam, mennyire természetes fejleménynek tekintik amnéziámat, azonnal elvesztettem érdeklődésemet a saját személyem iránt.

Feltűnt nekik, hogy elsősorban a történelem, természettudomány, művészet, nyelvek és néprajz olyan részben borzasztóan bonyolult, részben gyermetegen egyszerű – témáiban igyekeztem elmélyedni, amelyek tudatos állapotomban többnyire és fölöttébb különös módon kívül maradtak érdeklődési körömön.

Ugyanakkor észrevették, hogy megmagyarázhatatlanul jártas vagyok a tudomány számos, úgyszólván ismeretlen tartományában – és ezt a jártasságot, úgy tűnt, inkább rejtegetni, mint mutogatni kívánom. Mintegy mellesleg, hanyag magabiztossággal hivatkoztam különleges eseményekre, amelyek az elfogadott történelmen kívüli homályos időkben estek – tréfával ütve el az ilyen utalásokat, amikor észrevettem, milyen meglepetést keltek velük. Két-három esetben pedig oly módon beszéltem a jövőről, hogy valósággal megrémítettem őket.

E nyugtalanító felvillanások egy idő után szűnni látszottak, bár némelyik megfigyelő ezt csupán óvatos elővigyázatnak tekintette, és nem hitte, hogy kikopott volna belőlem ez a különös, rejtett tudás. Oly abnormálisnak tűnő mohósággal habzsoltam korom beszédét, szokásait és kilátásait, mintha messze, idegen országból elszármazott buzgó utazó volnék.

Amint megengedték, szinte ki se mozdultam az egyetemi könyvtárból; hamarosan elkezdtem szervezni azokat a furcsa utazásokat és különleges tanulmányokat amerikai és európai egyetemeken, amelyek a következő néhány évben oly sok megjegyzésre adtak okot.

Nem volt hiányom tanult ismerősökben, esetem ugyanis kisebbfajta kuriózumnak számított a korabeli pszichológusok között. Gyakran tartottak előadást rólam, mint a másodlagos személyiség jellegzetes példájáról, még akkor is, ha időnként zavarba hoztam őket bizarr tünetekkel, vagy a gondosan álcázott gúnyolódás furcsa felcsillanásaival.

Mindazonáltal ritkán tapasztaltam valódi barátságot. Volt valami a külsőmben és beszédemben, ami bizonytalan félelmet és ellenszenvet keltett mindenkiben, akivel találkoztam, mintha mérhetetlenül távol estem volna mindattól, ami normális és egészséges. A távolság eszméje, amelyhez valaminemű rejtett iszonyat kiszámíthatatlan fekete mélységei kapcsolódtak, széles körben és makacsul tartotta magát velem kapcsolatban.

A saját családom sem jelentett kivételt. A feleségem különös ébredésem pillanatától rendkívüli félelemmel és irtózással viseltetett irántam, esküdözve, hogy teljesen idegen vagyok, aki férjének testét bitorolja. 1910-ben törvényesen elvált tőlem, és soha többé nem volt hajlandó találkozni velem, még azután sem, hogy 1913-ban visszatértem a normális életbe. Érzelmeiben osztozott idősebb fiam és kislányom is, egyiküket sem láttam azóta.

Úgy látszott, csak második fiam, Wingate volt képes úrrá lenni a félelmen és viszolygáson, amelyet változásom keltett. Ő is úgy érezte, hogy idegen vagyok, de noha csupán nyolcéves volt, nem adta föl a reményt, hogy valódi énem visszatér. Amikor ez megtörtént, megkeresett, és a bíróság nekem ítélte. A következő években segített megszállott tanulmányaimban, és ma, harmincöt éves korában a lélektan professzora a Miskatonic egyetemen.

De nem is csodálkozom, ha rettegést okoztam; biztos, hogy az 1908. május 15-én fölserkent valaki elméje, hangja és arckifejezése nem Nathaniel Wingate Peaslee-é volt.

Nem akarok túl sokat mesélni 1908-1913 közötti életemről; a felületes tényeket olvasóim összegyűjthetik a régi újságok és tudományos folyóiratok lapjairól, ahogy nagyrészt magam is cselekedtem.

Magam kezelhettem a vagyonomat; lassan, bölcs belátással költöttem, utazással és tanulással a tudomány különböző központjaiban. Mindazonáltal utazásaim rendkívül különösek voltak, mert hosszú ideig tartó látogatásokat tettem távoli, eldugott helyeken.

1909-ben egy hónapot töltöttem a Himalájában, 1911-ben meglehetős figyelmet keltettem, amikor egy tevekaravánnal átvágtam Arábia ismeretlen sivatagain. Sohasem sikerült kiderítenem, mi történt ezen utazások során.

1912 nyarán hajót béreltem, és elhajóztam az Északi sarkra, túl a Spitzbergákon, minekutána a csalódás jelei mutatkoztak rajtam.

Ugyanezen évben, valamivel később heteket töltöttem egy szál magamban a nyugat-virginiai hatalmas mészkőbarlang-rendszer föltárt részeinek határán túl, egy olyan bonyolult fekete útvesztőben, hogy meg se próbálhattam rekonstruálni utamat.

Egyetemi tartózkodásaimat abnormálisan gyors asszimiláció jellemezte, mintha másodlagos személyiségem intelligenciája hatalmasan fölülmúlná az enyémet. Azt is megállapítottam, hogy döbbenetes teljesítményeket nyújtottam az olvasásban és a magányos tanulmányokban. Ha csak átlapoztam egy könyvet, olyan gyorsan, ahogy bírtam, máris a legapróbb részletekig megjegyeztem a tartalmát; miközben egészen ijesztő tehetséggel végeztem egyetlen pillanat alatt bonyolult számításokat.

Időnként egészen rút híresztelések röppentek fel, hogy hatalmamban áll mások cselekedeteinek és gondolatainak irányítása, bár én láthatólag igyekeztem minél kevesebbet mutogatni ezt a tehetségemet.

Más rút híresztelések közeli kapcsolatba hoztak okkultista csoportok vezetőivel és olyan tudósokkal, akik a gyanú szerint iszonyú óvilági misztériumokat űző névtelen csoportokkal tartottak fenn összeköttetést. Ezek a pletykák sohasem nyertek bizonyítást, noha kétségtelenül alátámasztotta őket némely olvasmányom jellege – olyan ritka könyveket tanulmányoztam, hogy azok nem maradhattak titokban, a könyvtár falain belül.

Kézzelfogható bizonyítéka van, lapszéli jegyzetek formájában, hogy olyan műveket tanulmányoztam aprólékosan, mint d’Erlette gróf Cultes de Goules-ja, Ludwig Prinn De Vermis Mysteriis-e, az Unaussprechlichen Kelten von Juntztól, a döbbenetes Eibon könyvének fennmaradt részletei és az őrült arab Abdul Alhazred rémületes Necronomiconja. Valamint az is tagadhatatlan, hogy friss és gonosz dagálya támadt a földalatti kultuszoknak különös változásom idején.

1913 nyarán kezdtem az unalom, a csökkenő érdeklődés jeleit mutatni, és számos ismerősöm előtt célozgattam rá, hogy hamarosan változás várható. Beszéltem korábbi életem emlékeinek visszatéréséről – noha legtöbb hallgatóm őszintétlennek ítélt, mert jelentéktelen emlékekkel hozakodtam elő, csupa olyasmivel, amiket megtudhattam régi irataimból.

Augusztus közepén visszatértem Arkhambe, újra kinyitottam a régen bezárt házat a Crane Streeten. Itt a lehető legkülönösebb szerkezetet állítottam össze, amelyet darabonként építettek Európában és Amerikában a tudományos műszerek mesterei, és gondosan elrejtettem mindenki elől, aki elég értelmes lehetett hozzá, hogy elemezze.

Azok, akik látták – egy munkás, egy szolgáló és az új házmester –, azt mondják, furcsa keveréke volt a rudaknak, kerekeknek és tükröknek, noha csupán hatvan centi magas, harminc centi széles és harminc centi vastag. Központjában kör alakú, homorú tükör állt. Mindezt megerősítették a részeket elkészítő mesterek, akiket sikerült megtalálnom.

Szeptember 26-án, péntek délutántól másnap délig szabadságot adtam a házmesternek és a szolgálónak. A fények késő estig égtek a házban, és egy vékony, sötét, furán idegenes külsejű ember érkezett látogatóba automobilon.

Hajnali egy óra lehetett, amikor a fényeket utoljára lehetett látni. Negyed háromkor egy rendőr sötétnek látta az épületet, de az idegen autója még ott állt a járda mellett. Négy órára a jármű már biztosan eltűnt.

Reggel hatkor egy tétova, idegenes hang telefonon megkérte Wilson doktort, hogy látogassa meg házamat, és élesszen fel különös ájulásomból. Ezt a hívás távolsági volt – visszanyomozták, és egy nyilvános fülkéhez jutottak a bostoni North Station pályaudvaron, de semmi sem utal arra, hogy a vékony idegent valaha is megtalálták volna.

A házamba érkező orvos öntudatlan állapotban talált a nappali egyik karosszékében, amely elé asztalt húztak. A fényes asztallapon karcolások mutatták, hogy valami súlyos tárgy pihent rajta. A különös gépezet eltűnt, senki sem hallott később róla. Semmi kétség, a rejtélyes idegen vitte magával.

A könyvtár kandallójában töméntelen hamu volt, nyilvánvalóan azért, mert ott égettem el minden papírt, amire csak írtam különös emlékezetkiesésem kezdete óta. Dr. Wilson nagyon furcsának tartotta a lélegzésemet, ám egy bőr alá adott injekció azt is szabályosabbá tette.

Szeptember 27-én délelőtt 11.15-kor hevesen összerázkódtam, addig maszkszerű arcom kezdett valamiféle kifejezést ölteni. Dr. Wilsonnak feltűnt, hogy ennek az arckifejezésnek semmi köze másodlagos személyiségemhez, sokkal inkább normális énemre emlékeztetett. 11.30-kor nagyon különös szótagokat dünnyögtem, amelyek mintha semmiféle emberi nyelvhez nem tartoznának. És mintha viaskodtam volna valamivel. Azután, épp amikor dél múlt – akkor jött meg a házmester és a szobalány –, angolul kezdtem motyogni:

– …a korszak ortodox közgazdászai között Jevon tipikus képviselője a tudományos összefüggés koncepciójának. Kísérlete, hogy kapcsolatba hozza a prosperitás és a depresszió kereskedelmi ciklusait a napfoltok fizikai ciklusával, talán a csúcspontja volt a…

Visszatért Nathaniel Wingate Peaslee, az a szellem, akinek időszámításában még mindig az a csütörtök reggel volt 1908-ban, amikor fölnézett a dobogón álló viharvert asztalról a közgazdaságtan hallgatóira.

 

II.

 

Visszatérésem a hétköznapi életbe fájdalmas és nehéz folyamat volt. Több mint öt év elvesztése sokkal tetemesebb bonyodalmakat okoz, mint képzelnék, és az én esetemben számtalan más tényező is súlyosbította.

1908 óta megesett cselekedeteim zavarba ejtettek és meghökkentettek, de amennyire tehettem, igyekeztem filozofikusan felfogni a dolgot. Végül, miután sikerült törvényesen visszakapnom második fiamat, Wingateet, berendezkedtem a Crane Street-i házban, és megpróbáltam folytatni az oktatást, mivel az egyetemen jóindulatúan fölajánlották régi katedrámat.

1914 februárjában kezdtem el oktatni, de csak egy évig tartottam ki. Addigra rájöttem, milyen mélyen megráztak tapasztalataim. Noha reményeim szerint tökéletesen normális voltam, és eredeti személyiségem hiánytalanul visszatért, hiányzott belőlem a régi napok ideges energiája. Tétova álmok, különös eszmék kísértettek, és amikor kitört a világháború, elmém a történelem felé fordult, és a legsajátosabb módon kezdtem gondolkozni időszakokról és eseményekről.

Időfogalmam – az a képesség, hogy különbséget tegyünk az egymásutániság és egyidejűség között – alig észrevehetően megzavarodott; így agyrémeim támadtak arról, hogyan lehet egy korszakban élni úgy, hogy közben az ember átküldi az elméjét az örökkévalóságon, hogy tudást szerezzen a múltról és jövendőről.

A háború sajátos benyomásokat keltett bennem, mintha távoli következményeire emlékeznék – mintha tudnám, hogyan végződik, visszanéznék rá, jövendő információk fényében. E fantomemlékek sok fájdalmat okoztak, és úgy éreztem, valami pszichológiai sorompó zárja el őket.

Amikor mások előtt félénken célozgattam benyomásaimra, az emberek különbözőképpen reagáltak. Néhányan feszengve néztek rám, de a matematikai fakultás tagjai meséltek a relativitáselmélet később oly híres, ám akkor még csak tudományos körökben ismert új fejleményeiről. Dr. Albert Einstein, mondták, puszta dimenzióvá zsugorította az időt.

De az álmok és a zavart érzések tovább üldöztek, így 1915-ben abba kellett hagynom rendszeres munkámat. Bizonyos benyomások idegtépő formát öltöttek, és én egyre úgy éreztem, hogy emlékezetkiesésem valami istentelen csere volt; hogy másodlagos személyiségem nem volt egyéb, mint egy ismeretlen tartományokból behatoló erő, ami kiszorította igazi személyiségemet.

Így tehát ijesztő, homályos feltételezésekbe bocsátkoztam, hogy hol lehetett valódi énem azokban az években, amikor valaki más birtokolta a testem. A különös tudás és testem legutóbbi tulajdonosának furcsa életvezetése, ahogy mind többet tudtam meg róla emberektől, újságokból, folyóiratokból, egyre jobban megrendített.

Különcsége, ami másokat meghökkentett, iszonyúan illeni látszott a tudatalattim szurdokait elfertőző fekete tudáshoz. Lázasan kutatni kezdtem minden információmorzsa után, ami annak a másiknak a sötét években folytatott tanulmányaira és utazásaira vonatkozott.

Egyáltalán nem minden problémám volt ilyen félig elvont. Ott voltak az álmaim, amelyek egyre élénkebbek, konkrétabbak lettek. Mivel számítottam a többség reagálására, ritkán említettem meg másnak, a fiamat és néhány megbízható lélekbúvárt kivéve, ám később tudományos esettanulmányokba kezdtem, hogy lássam, mennyire tipikusak, vagy épp nem tipikusak az ilyesfajta látomások az emlékezetvesztés áldozatai között.

Eredményeim, amelyek pszichológusok, történészek, antropológusok és a lelki betegségek gyógyítóinak széles körű tapasztalataira, valamint a hasadt személyiségek kórtörténetét az ördöngös megszállottságoktól az orvosilag alátámasztott jelen esetekig felölelő tanulmányra támaszkodtak, először inkább idegesítettek, mint megvigasztaltak.

Hamarosan rájöttem, hogy a valódi amnéziás esetek túlnyomó többségében nincs megfelelője álmaimnak. Ám maradt egy maroknyi beszámoló, amelyek évekig elképesztettek és megrendítettek élményeim párhuzamaival. Voltak morzsák az ősi folklórból; voltak esetek orvosi évkönyvekből; egy-kettő anekdotaként rejtőzött közhelyes történetek sötét mélyén.

Úgy tűnt, hogy bár különleges nyavalyám fantasztikusan ritka, szórványosan akadnak párhuzamai az ember történetének hajnala óta. Volt évszázad, amikor egy, két vagy három eset fordult elő, máskor egy sem, vagy legalábbis egyetlen följegyzés sem maradt róla.

A lényeg mindig ugyanaz volt: egy kifinomult gondolkodóban hirtelen felütötte a fejét egy másodlagos én, és elkezdett hosszabb-rövidebb ideig tartó rendkívül idegenszerű létet élni, amelyet legelőször a hang és a testmozgás nehézkessége jellemzett, majd hatalmas természettudományos, történelmi, művészeti és antropológiai ismeretek elsajátítása; ez a tanulás lázas buzgalommal és egészen abnormális bevésési képességgel zajlott. Azután hirtelen visszatért a normális tudat, amelyet időnként homályos, érthetetlen álmok sötétítettek el, gondosan kitörölt ocsmány emlékek roncsait sejtetve.

Ezek a lidércnyomások, amelyek a legapróbb részletekig hasonlítottak az enyéimre, fikarcnyi kétséget sem hagytak afelől, hogy tipikus jelenségek. Egy-két esetnek istenkáromlón ismerős, fakó holdudvara volt, mintha már hallottam volna róluk valamilyen elképzelhetetlenül torz és rémítő kozmikus csatornán át. Három esetben külön említés történt egy olyan ismeretlen masináról, amilyen második megváltozásom előtt az én házamban volt.

A másik dolog, ami kutatásaim során aggasztott, hogy az esetek többségében e tipikus lidércnyomások olyan egyéneket látogattak kurta, csalóka villanásokra, akiknél nem fordult elő emlékezetkiesés.

Ezek az egyének zömmel középszerű, vagy annál is hitványabb elmével bírtak; némelyük oly primitív volt, hogy el sem lehetett képzelni őket emberentúli tanulás és szellemi képességek edényének. Egy másodpercre fölgyújtotta őket valamilyen idegen erő, azután visszahullottak, agyukból gyorsan elpárolgott a nem emberi iszonyat emléke.

Legalább három ilyen eset fordult elő az elmúlt fél évszázadban, az egyik alig tizenöt évvel ezelőtt. Vak tapogatózása lenne valaminek a természet valamely nem is gyanított mélységéből, az időn át? Ezek az enyhébb esetek netán afféle szörnyeteg, baljós kísérletek, amelyeknek értelmi szerzője messze túlesik az ép elme határán?

Ilyen formátlan gondolatokkal foglalkoztam gyengébb óráimban, tanulmányaim során megismert mítoszokkal táplálva képzelgéseimet. Abban viszont nem kételkedhettem, hogy ama bizonyos, az emlékezet előttről folyamatosan fennmaradt legendák, amelyekről nem tudnak a közelmúlt amnéziás eseteinek áldozatai és orvosaik, az enyémhez hasonló döbbenetes és félelmes részletességgel.

Az egyre elevenebb álmok és benyomások természetéről még most is csaknem félek beszélni. Mintha belekóstoltam volna az őrületbe, és néha csakugyan azt hittem, hogy megtébolyodom. Létezne talán egy sajátos látomás, amely azoknak tűnik fel, akik az enyémhez hasonló emlékezetkiesésben szenvednek? Elképzelhető, hogy a tudatalatti erőfeszítései, amikor álemlékekkel tölti fel a zavarba ejtő hézagokat, ilyen különös, szeszélyes képzeteket gerjeszt.

És csakugyan – noha végül hihetőbbnek találtam egy másik néprajzi elméletet –, ugyanez volt a meggyőződése számos elmeorvosnak, akik segítettek hasonló eseteket fölkutatni, és velem együtt hüledeztek, amikor néha tökéletes megfelelések bukkantak föl.

Ők az állapotot nem minősítették közönséges őrületnek, inkább a neurotikus rendellenességek közé sorolták. Lelkesen helyeselték, hogy a pszichológia legüdvösebb elveinek megfelelően inkább kutatni és elemezni akarok, mint elvetni vagy felejteni. Különösen azért becsültem sokra tanácsaikat, mert ők vizsgáltak akkor is, amikor mintha megszállt volna az a másik személyiség.

Kezdeti zavaraim egyáltalán nem vizuálisak voltak, az eddig említetteknél sokkal elvontabb dolgokhoz kapcsolódtak. Mély és megmagyarázhatatlan rettegéssel néztem például magamat. Különös módon féltem tulajdon alakom látásától, mintha valami rendkívül idegen és felfoghatatlanul borzalmas lenne.

Amikor végignéztem magamon, és megláttam a szokott emberi formát szolid szürke vagy kék öltönyömben, mindig sajátos megkönnyebbülés fogott el, bár ehhez a megkönnyebbüléshez mérhetetlen rettegésen kellett erőt vennem. Amennyire lehetett, kerültem a tükröket, és mindig fodrásznál borotváltattam magam.

Hosszú időbe telt, amíg e felzaklató érzéseket összekötöttem a futó vizuális benyomásokkal, amelyek akkor kezdtek kialakulni. Az első eset ahhoz a furcsa sejtelemhez kapcsolódott, hogy úgy éreztem, külső, mesterséges gáttal rekesztették el az emlékezetemet.

Mintha azok a kurta bepillantások mélységes és szörnyű jelentéssel bírnának. Mintha ijesztő közük lenne hozzám, de valami céltudatos befolyás visszatart attól, hogy felfogjam ezt a jelentést és kapcsolatot. Ezután következtek az idő furcsaságai és a kétségbeesett erőfeszítések, amelyekkel el akartam helyezni az álomtörmelékeket az idő és a tér mintázatában.

Maguk a pillanatok először sokkal inkább idegenek voltak, mint rémítőek. Hatalmas, boltozatos termet láttam, amelynek fenséges sziklamennyezete csaknem elveszett a fönti árnyak között. Ez a jelenet bármilyen időben vagy helyen lehetett volna; a boltív elvét ugyanúgy ismerték és alkalmazták, mint a rómaiak.

Voltak itt kolosszális, kerek ablakok, magas, boltíves ajtók és talapzatok vagy asztalok, amelyeknek magassága elérte egy normális szobáét. Sötét fából készült hatalmas polcok álltak a falak mentén, rajtuk hihetetlenül nagy méretű kötetekre emlékeztető tárgyak, gerincükön különös hieroglifákkal.

A sziklafalakat furcsa faragások borították, csupa görbe matematikai ábra, mellettük vésett feliratok, ugyanazokkal a betűkkel, amelyek a hatalmas köteteken díszelegtek. A sötét gránitból emelt ciklopszfalakat úgy építették, hogy a homorú tetejű tömbökre domború aljú kockákat illesztettek.

Székek nem voltak, de a hatalmas talapzatok teteje tele volt szórva könyvekkel, papírokkal és valamilyen írószerekkel: különös alakú bíborszín fémkorsókkal és festékes végű rudakkal. Mivel magasabb voltam a talapzatoknál, időnként láthattam őket felülről. Némelyiken lámpaként szolgáló nagy kristálygömbök ragyogtak, és üvegszerű csövekből meg fémrudakból álló, érthetetlen masinák álltak.

Az üvegezett ablakokat vaskos rács védte. Noha nem mertem odamenni, hogy kinézzek, onnan, ahol álltam, láthattam holmi páfrányszerű furcsa növények lombjának lengő csúcsát. A padló tömör, nyolcszögű kövekkel volt kirakva, szőnyegnek és drapériának nyoma sem látszott.

Később olyan látomásaim jöttek, amelyekben végigsuhantam ciklopszi kőfolyosókon, és fel-alá lebegtem ugyanilyen falazással készült gigászi rámpákon. Lépcsőt sehol sem láttam és három méternél keskenyebb folyosókat sem. Némelyik építmény, amely mellett ellebbentem, több száz méterre emelkedhetett az ég felé.

Odalent többszintes fekete pincék követték egymást; mélyükön soha ki nem nyitott, fémpántokkal és zárakkal megerősített csapóajtók sejtettek valamiféle sajátos veszélyt.

Mintha fogoly lettem volna, és a rémület lengett sötéten mindenfelé, amerre néztem. Úgy éreztem, azok a gúnyos, görbe hieroglifák a falakon szétrobbantanák a lelkemet üzeneteikkel, ha nem védene meg az áldott tudatlanság.

Még később álmaimban megjelentek a tájak, amelyeket a nagy, kerek ablakokon át és a csipkés kőmellvéddel keretezett, lapos, titáni tető kopár síkjáról, a fura kertek közül láthattam, onnan, ahol a fölfelé haladó rámpák véget értek.

Minden irányban csaknem végtelen mérföldeken át húzódtak több mint hatvan méter széles, kövezett utak mentén a gigászi épületek, mindegyik a saját kertjében. Külsőre fölöttébb különböztek, ám kevés akadt, amelynek alapterülete kisebb lett volna a százötven négyzetméternél, vagy ne érte volna el a háromszáz méteres magasságot. Némelyik oly irdatlan volt, hogy homlokzata sok száz méteren át folytatódott, míg néhányuk hegyként fúródott a szürke, gőzölgő egekbe.

Úgy látszott, hogy főképpen kőből és betonból épültek, a legtöbbet ugyanazzal a furcsa görbe falazással emelték, amelyet az engem fogva tartő épületen figyeltem meg. A tetők laposak voltak, kertek borították őket csipkés mellvédek gyűrűjében. Némelyiken többszintes teraszokat alakítottak ki, vagy széles, üres terek választották el a kerteket. A hatalmas utakon mintha mozgott volna valami, de a korai látomásokban ezt nem észleltem részletesebben.

Helyenként hatalmas, sötét, henger alakú tornyok törtek messze az összes többi épület fölé. Egyedülálló alakzatok voltak, amelyeken irdatlan kor hagyta rajta bélyegét. Furcsa, szögletesre faragott bazaltkockákból rakták őket, kerek tetejük felé kissé elkeskenyedő alakban. Ablaknak, egyéb nyílásnak nyoma sem volt rajtuk, nem számítva a hatalmas ajtókat. Láttam alacsonyabb épületeket is, sok ezer év időjárásától romosakat, amelyeknek építési módja emlékeztetett ezekre a sötét, henger alakú tornyokra. E szögletes falazású, tébolyult tornyok a fenyegetés és a sűrített félelem ugyanazon megmagyarázhatatlan kisugárzását árasztották, akár a lezárt csapóajtók.

A mindenütt jelenlevő kertek szinte ijesztőek voltak idegen voltukban, a bizarr, ismeretlen formájú növényekkel, amelyek ott bólogattak a furcsán faragott monolitokkal szegélyezett, széles utak mentén. Legtöbb volt az abnormálisan hatalmas páfrányfélékből: némelyik zöld volt, némelyik kísértetiesen, gombaszerűen fakó.

Közülük zsurlóra emlékeztető, látomásszerű növények emelkedtek ki, bambuszforma törzsük hihetetlen magasságokba szökkent. Voltak mesebeli cikászokat idéző bóbitás növények, groteszk, sötétzöld bokrok, és a tűlevelűekre hajazó fák.

A virágok aprók, színtelenek és fölismerhetetlenek voltak; mértani formájú virágágyakban nyíltak, meg találomra elszórtan a zöldben.

Néhány teraszon és tetőkertben szinte bántóan éles körvonalakban, tarkábban virítottak a nagyobb virágok, amelyeket mintha úgy tenyésztettek volna ki. Hihetetlen méretű, formájú és színű gombák pöttyözték a képet szabályos térközökben, valamilyen ismeretlen, de fejlett kertkultúrára utalva. A lenti nagyobb kertekben látszott, hogy megpróbálták megőrizni a természet szabálytalanságait, ám a tetőkön fokozottabb választékosság uralkodott, és több tanújelét lehetett megfigyelni a kertművészetnek.

Az ég csaknem mindig párás és felhős volt; időnként szörnyű zivataroknak voltam tanúja. Mindazonáltal néha megpillanthattam a rendellenesen nagynak tűnő napot és a holdat, amelynek sajátos foltjai eltértek az általam megszokottól. Amikor – nagyon ritkán – tiszta volt az éjszakai ég egy része, alig felismerhető csillagképeket fedeztem fel rajta. Néha emlékeztettek az ismert alakzatokra, de ritkán voltak azonosak velük; a néhány felismert csoportból úgy véltem, a déli féltekén lehetek, a Baktérítő környékén.

A távoli látóhatár mindig belemosódott a párába, de azért láttam az ismeretlen páfrányfák, zsurlók, pikkelyfák és pecsétfák őserdejét a város körül; fantasztikus lombozatuk incselkedve integetett a sodródó párán át. Itt-ott mozgás villant az égen, de ezekben a korai látomásokban sohasem ismertem föl a repülő lényeket.

1914 őszén néha olyan álmaim voltak, amelyekben különös módon lebegtem a város és a környező vidék fölött. Végtelen utak vezettek a pöttyös, rovátkolt és csíkos törzsekből álló félelmetes erdőn át, el más városok mellett, amelyek éppolyan idegenek voltak, mint az, amelyik kitartóan kísértett.

Láttam fekete vagy szivárványszínű kövekből emelt, szörnyeteg építményeket olyan nyiladékokon és tisztásokon, ahol örök félhomály uralkodott, átkeltem hosszú töltéseken oly sötét mocsarak fölött, hogy nem sokat láttam nyirkos, toronyló növényzetükből.

Egyszer láttam egy területet, ahol megszámlálhatatlan mérföldön át sorakoztak az időtől mállott bazaltkő romok, amelynek stílusa a lidércálombeli város néhány ablaktalan, kerek tetejű tornyára emlékeztetett.

Egyik alkalommal láttam a tengert – gőzölgő vízfelület nyúlt a végtelenbe a kupolás, boltíves gigászi város irdatlan mólói mögött. Hatalmas, formátlan árnyékok siklottak fölötte, felszínén különös vízoszlopok lövelltek a magasba.

 

III.

 

Amint már mondottam, ezek az eszeveszett látomások nem azonnal nyerték el borzalmas jelentőségüket. Hiszen sok ember szokott furcsaságokat álmodni, amiket az álom korlátlan szeszélyei rendeznek mesebeli alakzatokba a mindennapi élet, a képek, olvasmányok összefüggéstelen cserepeiből.

Egy ideig természetesnek fogadtam el ezeket a látomásokat, noha korábban sohasem voltam élénk álmodó. Azzal érveltem magamnak, hogy a legtöbb elfajulás olyan sok, közönséges forrásból származhat, amelyeket nem is lehet hiánytalanul visszanyomozni, másokban viszont a százötvenmillió év előtti – perm vagy triász kori – életről és növényekről szóló olvasmányaim tükröződnek.

Mindazonáltal néhány hónap múltán álmaimban egyre nagyobb szerep jutott a rettegésnek. Ez volt az az időszak, amikor az álmok egyre inkább emlékképek formáját öltötték, elmém pedig kezdte összekötni őket egyre súlyosabb tudatzavaraimmal – a memóriablokk érzésével, az idővel kapcsolatos különös gondolatokkal, az 1908 és 1913 közötti gyűlöletes személyiségcserével, és jóval később saját személyem iránti megmagyarázhatatlan irtózatommal.

Ahogyan bizonyos részletek elkezdtek álmaimba hatolni, rémítő hatásuk ezerszeresére növekedett. 1915 októberében úgy éreztem, valamit tennem kell. Ekkor kezdtem behatóan tanulmányozni az emlékezetvesztés és a látomások egyéb eseteit, abban a hiszemben, hogy így tárgyilagosan tekinthetek gondjaimra, és kiszabadulhatok az érzelmi szorításból.

De mint már említettem, először csaknem pontosan ellenkező volt az eredmény. Nagymértékben növelte zavaromat, amikor látnom kellett, hogy álmaim milyen sokszor felbukkantak már; különösen azért, mert néhány beszámoló túlságosan korán keletkezett ahhoz, hogy a vizionáló bárminemű geológiai tudással bírt volna, tehát bármilyen formában következtethetne a primitív tájakra.

Mi több, számos beszámoló vérfagyasztó részleteket és leírásokat tartalmazott a nagy épületekkel, dzsungelkertekkel – és sok minden mással kapcsolatban. Már a bepillantások és bizonytalan benyomások is elég szörnyűek voltak, de amire más álmodók célozgattak, az közel állt az őrülethez és istenkáromláshoz. De mindennél rosszabb volt, hogy álemlékezetem egyre vadabb álmokat gerjesztett, és elkövetkező kinyilatkoztatásokkal hitegetett. Mégis, a legtöbb orvos mindent összevéve hasznosnak tartotta kutatásaimat.

Alaposan tanulmányoztam a lélektant, és hatásomra Wingate fiam is követte példámat. Akkori tanulmányai vezették el mostani professzorságáig. 1917-ben és 1918-ban speciális tanfolyamokat hallgattam a Miskatonicon. Közben fáradhatatlanul folytattam orvosi, történelmi és antropológiai kutatásaimat, távoli könyvtárakat látogattam, és végül még a tiltott tudományok azon ocsmány könyveit is elolvastam, amelyek iránt másodlagos személyiségem olyan meghökkentő módon érdeklődött.

Némelyik közülük ugyanaz a példány volt, amelyet megváltozott állapotomban már áttanulmányoztam. Mélységesen fölzaklattak az ocsmány szövegek mellé írt lapszéli jegyzetek és a tüntetően odakanyarított helyesbítések, amelyeket különös módon nem emberinek tűnő betűkkel és nyelven vetettek a papírra.

E megjegyzések többnyire az adott könyv nyelvén íródtak, amelyeket a jegyzetelő láthatólag anyanyelvi szinten, noha némileg pedáns ízzel beszélt. Viszont az egyik jegyzet Junzt Unausprechlichen Kulten című könyvében riasztóan más volt: görbe hieroglifák, ugyanazzal a tintával írták őket, mint a német helyesbítéseket, ám semmilyen emberi írásra nem emlékeztettek. Ezek a hieroglifák nagyon közeli, félreismerhetetlen rokonai voltak az álmaimban látottaknak, olyan jelek, amelyeknek jelentését néha mintha értettem volna, vagy legalábbis a felismerés határáig jutottam.

Tetézte sötét zavaromat, hogy mikor megkérdeztem, ki búvárkodott énelőttem ezekben a könyvekben, sok könyvtáros biztosított róla, hogy a nyilvántartásból ítélve csakis én vethettem papírra a lapszéli jegyzeteket másodlagos tudati állapotomban. Ez annak ellenére is tény maradt, hogy a kérdéses nyelvek közül hármat nem ismertem és ma sem ismerek. Amikor összerakosgattam a nyilvántartások különálló elemeit, klasszikust és modernt, antropológiát és orvostudományt, a mítoszok és látomások olyan összefüggő elegyére bukkantam, amelynek skálája és eszeveszettsége egészen elkábított. Csak az az egy vigasztalt, hogy ezek a mítoszok olyan ősi időkben keletkeztek. Hogy mily elveszett tudás szőhette bele e primitív mesékbe a paleozoikumból és mezozoikumból származó tájképeket, azt még csak nem is sejthettem, de a képek ott voltak, így meglett az alap az érzékcsalódások rögzült formáihoz.

Semmi kétség, az amnézia esetei teremtették meg az általános mitikus keretet, ám később a mítoszok szeszélyes kikristályosodásai befolyásolhatták az emlékezetkiesés áldozatait, és kiszínezték álemlékeiket. Jómagam betegségem alatt olvastam és végighallgattam mindeme korai meséket; kutatásaim bőségesen bizonyították. Vajon nem természetes ezután, hogy későbbi álmaimat és érzelmi benyomásaimat azok az elemek színezték és formálták, amelyeknek lenyomata megmaradt másodlagos énem idejéből?

Némelyik mítosz sokatmondó kapcsolatban volt az ember előtti világról szóló más, ködös legendákkal, főleg azokkal a hindu mesékkel, amelyek az idő szédítő mélységeire utalnak, és alapját képezik a modern teozófia tanának.

Az ősi mítoszok és a modern látomások egyaránt azt tételezték fel, hogy Földünk hosszú és jórészt ismeretlen történetében az emberiség csupán egyike – talán a legkisebbike – a rendkívül fejlett, uralkodó fajtáknak. Ezek az elképzelhetetlen alakzatok égnek meredő tornyokat emeltek, és a természet minden titkát megfejtették, még mielőtt az ember első kétéltű őse háromszázmillió éve kimászott volna a meleg tengerből.

Némelyek a csillagok közül jöttek; néhányuk egyidős volt a világegyetemmel; mások villámsebesen fejlődtek ki földi csírákból, annyival előzve meg a mi életciklusunk első csíráit, amennyire ezek a csírák megelőznek bennünket. Évmilliárdokról, más galaxisokkal, világegyetemekkel fenntartott kapcsolatokról beszélek. Olyan, mint idő, ahogyan az ember elképzeli, nem is létezik.

Ám a legtöbb mese és hagyomány egy viszonylag késői fajhoz kapcsolódik, egy furcsa, bonyolult formához, amely egyetlen tudományosan feltárt fajhoz sem hasonlít, és alig ötvenmillió évvel az ember hajnala előtt élt. Azt állítják róla, hogy a legnagyobb volt valamennyi faj között, mert egyedül ez fejtette meg az idő titkát.

Mindent megtanultak, amit valaha ismertek vagy ismerni fognak a Földön, legnagyobb elméik erejével kivetítették magukat a múltba és a jövőbe, át akár évmilliók szakadékain, és minden kor tudományában elmélyedtek. Ennek a fajnak a teljesítményeiről szól minden legenda és prófécia, beleértve az emberi mitológiát is.

Hatalmas könyvtáraikban megtalálhatók voltak a Föld minden évkönyvének kötetei, szövegei és képei, minden valaha létezett és később létező faj története, leírása, minden művészet, vívmány, nyelv és pszichológia nyilvántartása.

Eonokat átölelő tudásával a Dicső Faj minden korból és életformából olyan gondolatokat, művészetet és eljárásokat válogatott ki, amelyek megfeleltek természetének és helyzetének. A múltat, az ismert érzékeken túllendülve nehezebb volt tanulmányozni, mint a jövendő ismereteit.

Ez utóbbi esetben a dolog könnyebben és konkrétabban zajlott. Megfelelő gépi segédlettel egy elme előrevetítette magát az érzéken túli, halványan sejtett jövőbe, addig, amíg el nem érte a kívánt korszakot. Akkor előzetes tanulmányok után megszerezte a korszak legmagasabbrendű életformájában föllelhető legjobb elmét. Belépett az agyába, és áthangolta saját hullámaira, miközben az eltávolított tudat visszaszáguldott a bitorló korába, elfoglalva annak testét addig, amíg az eljárást meg nem fordították.

A kivetített elme a jövőbeli szervezet testében úgy viselkedett, mintha ahhoz a fajhoz tartozna, amelynek külsejét viseli; amilyen gyorsan lehetett, mindent megtudott a kiválasztott korról, felhalmozott tudásáról, technikájáról.

Közben a bitorló testébe és korába visszavetett elmére gondosan vigyáztak. Őrizték, nehogy ártalmára legyen az elfoglalt testnek, és erre kiképzett kérdezők minden tudást kipréseltek belőle. Gyakran a saját anyanyelvén kérdezgették, ha a korábbi kutatók már hoztak följegyzéseket az adott nyelvről.

Ha az elme egy olyan testből jött, amelynek nyelvét a Dicső Faj képtelen volt fizikailag reprodukálni, okos masinák helyettesítették őket, amelyek olyan könnyen lejátszották az idegen nyelveket, mint hangszer a zenét.

A Dicső Faj tagjai hatalmas, három méter magas, rücskös felületű kúpok voltak, fejük és egyéb szerveik a csúcsból nőttek ki, harminc centiméter vastag csápokon. Négy végtagjuk közül kettő irdatlan mancsban vagy ollóban végződött; ezekkel kapirgálva vagy csattogtatva beszéltek, és három méteres átmérőjű, nyálkás alapjukat összehúzva-kinyújtva közlekedtek.

Amikor a foglyul ejtett elme döbbenete és haragja megenyhült, és miután – feltéve, ha a Dicső Fajtól gyökeresen eltérő formájú testből érkezett – elmúlt ismeretlen, ideiglenes alakja fölött érzett rémülete, megengedték neki, hogy tanulmányozza új környezetét és a csodákat, valamint rabtartóinak tudományát.

Megfelelő óvintézkedések mellett és megfelelő szolgálatok fejében megengedték a testnek, hogy bejárja az egész lakott világot titáni léghajókon, vagy a széles utakon haladó hatalmas, hajószerű, atommotoros járművekkel, hogy kedvére turkáljon a könyvtárakban, amelyekben megtalálhatta a följegyzéseket a bolygó múltjáról és jövőjéről.

Ez számos fogoly elmét összebékített sorsával, mivel valamennyien értelmesek voltak; az ilyen szellemek számára a Föld rejtett titkainak feltárása, a felfoghatatlan múlt lezárult fejezeteinek, a saját korukat követő eljövendők szédítő örvényeinek megfejtése az élet leghatalmasabb élményének bizonyult, még akkor is, ha az iszonyat szakadékaiba kellett bepillantaniuk.

Hébe-korba egyes foglyoknak lehetővé tették, hogy a jövőből elragadott más elmékkel is találkozzanak, hogy eszmét cseréljenek olyan tudatokkal, amelyek száz, ezer vagy egymillió évvel az ő koruk előtt vagy után éltek. Valamennyiüket arra buzdították, hogy bőségesen írjanak saját nyelvükön magukról és korukról, olyan könyvekbe, amelyeket aztán a nagy központi levéltárban helyeztek el.

Ezenkívül bizonyos különleges foglyok a többiekét messze meghaladó kiváltságokkal rendelkeztek. Ezek voltak a haldokló állandó száműzöttek, akiknek jövőbeli testét elragadták a Dicső Faj kifinomult elméjű tagjai, mert a halállal szembenézve úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a szellemi megsemmisülés elől.

Az ilyen búskomor száműzöttek egyáltalán nem voltak olyan sokan, mint várni lehetett volna, mivel a Dicső Faj hosszú élettartama csillapította a mohó életvágyat, különösen a kivetítődésre képes, felsőbbrendű elmék között. Az idősebb elmék állandó kivetítése okozott többszörös személyiség-változásokat a későbbi történelemben, beleértve az emberiségét is.

A kutatásnak az volt a megszokott menete, hogy amikor a kivetített elme megtudta a jövőben mindazt, amit akart, épített egy éppen olyan szerkezetet, mint amilyennel megkezdte repülését, és megfordította a kivetítés folyamatát. Ismét a saját testében és a saját korában találta magát, a fogoly elme pedig visszatért abba a jövőbeli testbe, amelyhez tartozott.

Csak amikor egyik vagy másik test meghalt csere közben, akkor vált lehetetlenné az eredeti helyzet visszaállítása. Ilyenkor a felfedező elmének – kiút híján a jövőben kellett élnie idegen testben; vagy a fogoly elme – mint a haldokló állandó száműzöttek – kényszerült rá, hogy napjai fogytáig a Dicső Faj testében és korában maradjon.

Ez a sors kevésbé volt borzalmas, ha a rabul esett elme ugyancsak a Dicső Fajhoz tartozott, ami gyakran megesett, mivel a faj minden korszakban élénken érdeklődött saját jövője iránt. A haldokló száműzöttek között nagyon kevesen képviselték a Dicső Fajt, főképp azért, mert szörnyű büntetés járt érte, ha a Dicső Faj jövendőbeli példányába költözött egy haldokló.

A kivetítéssel a törvénysértő elme új, jövendőbeli testére is rá lehetett mérni a büntetést. Néha erőszakkal vették rá, hogy a cserét visszacsinálja.

Bonyolultabb volt a helyzet, ha a kutató vagy már foglyul ejtett elméket a múlt már ismert és gondosan kiigazított tartományaiból származó elmék váltották fel. A kivetítés felfedezése óta a népesség apró, de elismert hányada a Dicső Fajból való elméket hordozott, olyan korokból, ahol azok hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak.

Amikor egy idegen eredetű elme visszatért jövőbeli saját testébe, bonyolult mechanikus hipnózissal mindent eltávolítottak belőle, amit a Dicső Faj korában tanult, mivel baj lett volna belőle, ha túl sok tudást visz magával.

Volt néhány példa a törlés nélküli visszavetítésre; ez mindig súlyos katasztrófákat okozott, és fog okozni a jövőben is. Főleg két ilyen eset következménye volt, mondják a régi mítoszok, hogy az emberiség megtudott olyasmit, ami a Dicső Fajra tartozott.

Az eonokkal korábbi világot csupán eldugott helyeken és a tenger szintje alatt megmaradt, ciklopszfalú romok meg a rémítő Pnakotikus kéziratok részei őrizték tárgyi alakban.

Ily módon a visszatérő elme úgy érte el saját korát, hogy arról, ami ez idő alatt történt, csupán a leghalványabb és töredékesebb látomásai maradtak. Kitöröltek belőle minden emléket, amit lehetett, így legtöbb esetben csupán álmok árnyaiba burkolt üresség nyúlt vissza az első csere idejéig. Némely elmék többre emlékeztek másoknál, nagy ritkán utalásokat is megőrizhettek jövő korok elrejtett idejéből.

Valószínűleg sohasem volt olyan idő, amikor titkos csoportok vagy kultuszok ne őrizték volna féltő gonddal ezeket az utalásokat. A Necronomicon céloz egy ilyen földi kultuszra, ami néha segítséget nyújtott az elméknek, amelyek visszautaztak az Bonokon át a Dicső Faj napjaiba.

Közben a Dicső Faj csaknem mindentudóvá fejlődött, azt a célt tűzte maga elé, hogy elméket cseréljen más planétákkal, fölfedezve azok múltját és jövőjét. Valószínűleg ki akarta fürkészni múltját és eredetét annak az Bonok óta halott, fekete bolygónak is a távoli űrben, ahonnan saját szellemi örökségük származott, mert a Dicső Faj tudata öregebb, mint testi alakjuk.

Egy haldokló, vénebb világ lényei, végső titkok bölcs ismerői új világot és fajokat kerestek, ahol folytathatják hosszú életüket, és tömegesen küldték tudatukat abba a jövőbeli fajba, amely a legjobban alkalmazkodni tudott hozzájuk: a kúp alakú lényekbe, amelyek milliárd évvel ezelőtt népesítették be Földünket.

Így keletkezett a Dicső Faj, miközben a visszaküldött elméket miriádszámra hagyták meghalni az idegen formák borzalmai között. Később a faj ismét szembenézett a halállal, mégis tovább élt oly módon, hogy újra előreküldte legjobb elméit olyan testekbe, amelyek a távoli jövőben éltek.

Ez a háttér rajzolódott ki az összefonódott legendákból és látomásokból. Amikor 1920 körül kutatásaim összefüggő formát öltöttek, éreztem, hogy kissé csökken a feszültség, amely a korai szakaszokban egyre nőtt. Végül is a vak érzelmek gerjesztette fantáziálások ellenére talán nem lehetett simán megmagyarázni a legtöbb jelenséget? Nem lehetetlen, hogy szellemem az emlékezetkiesés idején sötét tanulmányokba mélyedt. Azután elolvastam a tiltott legendákat, találkoztam régi, rossz hírű kultuszok képviselőivel. Nyilvánvaló, hogy ez anyagot szállított az emlékezet visszatérte után támadt álmokhoz, zűrzavaros érzelmekhez.

Ami az álombeli hieroglifákat és az előttem ismeretlen nyelveken írt jegyzeteket illeti, amelyekről a könyvtárosok azt állították, hogy az én műveim – könnyen lehet, hogy másodlagos állapotomban felszínes ismereteket szedtem össze ezekről a nyelvekről, a hieroglifákat pedig kétségtelenül ama ódon legendák leírásából találtam ki, amelyek később beleszövődtek álmaimba is. Bizonyos pontokat igyekeztem tisztázni ismert kultikus vezetőkkel, de sohasem sikerült utat találnom hozzájuk.

Továbbra is nyomasztott, hogy történetem oly távoli korok eseteivel párhuzamos, másrészt viszont úgy gondoltam, hogy ezek az izgalmas folklórelemek kétségtelenül sokkal általánosabbak voltak a múltban, mint a jelenben.

Az enyémhez hasonló esetek áldozatai valószínűleg régről és bensőségesen ismerték ezeket a meséket, amelyekkel én csupán másodlagos állapotomban találkoztam. Amikor ezek az áldozatok elvesztették emlékezetüket, azonosították magukat házi regekincsük alakjaival, a mesés behatolókkal, akik állítólag elfoglalják az emberek elméjét, és nekiláttak összeszedni azt a tudást, amelyről úgy vélték, hogy visszaviszi őket elképzelt nem emberi múltjukba.

Amikor azután visszatért emlékezetük, visszafordult a képzettársítási folyamat, és úgy gondoltak magukra, mint korábban elfogott elmékre, nem pedig mint a bitorló lényre. Innen származtak a mitikus mintát követő álmok és álemlékek.

Ezek a magyarázatok nyilvánvaló nehézkességük ellenére végül minden mást háttérbe szorítottak, nagyrészt a rivális elméletek gyengesége miatt. A legkitűnőbb pszichológusok és antropológusok túlnyomó többsége egyetértett velem.

Minél többet gondolkodtam, annál meggyőzőbbnek találtam az érvelésemet; végül igazán hatásos védelmet építettem ki a látomások és a gondolatok ellen, amelyek még mindig meg-megtámadtak. Tegyük föl, különös dolgokat látok éjszakánként. Ez csupán azért van, mert hallottam vagy olvastam róluk. Tegyük föl, különös irtózásaim, meglátásaim és álemlékeim támadnak. Ezek is csupán visszhangjai a másodlagos állapotomban magamba szívott mítoszoknak. Semmi, amit álmodhatok, semmi, amit érezhetek, nem bírhat valódi jelentőséggel.

Ezzel a filozófiával megerősítve jelentősen javítottam idegi egyensúlyomon, noha a látomások – sokkal inkább, mint az elvont benyomások – egyre gyakoribbak, egyre kínosabban részletesek lettek. 1922-ben képesnek éreztem magam, hogy ismét dolgozni kezdjek, és újonnan szerzett tudásomat a gyakorlatban is kamatoztassam, így elfogadtam az egyetem ajánlatát egy pszichológiai előadói állásra.

Régi katedrámat a közgazdaságtan fakultáson már régen betöltötték – mellesleg a tantárgy oktatási módszerei jócskán megváltoztak az én napjaim óta. A fiam éppen ez idő tájt kezdte posztgraduális tanulmányait, amelyek mostani professzorságához vezettek, és sokszor dolgoztunk együtt.

 

IV.

 

Mindazonáltal továbbra is gondosan följegyeztem szertelen álmaimat, amelyek olyan sűrűn és élénken látogattak. Úgy érveltem, hogy az ilyen feljegyzésnek komoly értéke van mint pszichológiai dokumentumnak. Azok a halvány képek még mindig átkozottul emlékeztettek emlékfoszlányokra, bár meglehetős sikerrel harcoltam e benyomás ellen.

Írásaimban úgy kezeltem a víziókat, mint a valóban látott dolgokat, egyébként azonban félresöpörtem őket, mint az éjszaka törékeny látomásait. Hétköznapi társalgásban mindig kerültem az ilyen témákat; ám a róluk szóló jelentések csak kiszivárogtak, ahogy az ilyen dolgok szoktak, és különböző híresztelések keltek szárnyra elmeállapotomról. Mulatságos volt elgondolni, hogy ezek a pletykák kizárólag a laikusok körére szorítkoztak, anélkül, hogy az orvosok vagy pszichológusok közül bárki hitelt adott volna nekik.

1914 utáni látomásaimból itt csupán néhányat említek, mivel a teljesebb beszámolók és följegyzések elérhetők a komolyabb érdeklődők számára. Nyilvánvaló, hogy az idő múltával a különös gátlások valahogyan gyengültek, mivel látomásaim horizontja hatalmasan megnőtt. Mindazonáltal megmaradtak összefüggéstelen töredékeknek, amelyek híján voltak minden látható rendezőelvnek.

Álmaimban egyre nagyobb szabadságot nyertem útjaimon. Sok furcsa kőépületen siklottam át, gigászi föld alatti folyosókon jutottam el egyiktől a másikig, ami itt, úgy látszik, a megszokott közlekedési útvonal volt. A legalacsonyabb szinteken néha találkoztam ama titáni lezárt csapóajtókkal, amelyek körül a félelem és tilalom légköre lebegett.

Láttam óriási, mozaikkal kirakott medencéket, jártam fura szobákban, amelyekben miriádnyi érthetetlen rendeltetésű eszközzel találkoztam. Voltak kolosszális üregek, bennük bonyolult gépezetek, amelyeknek körvonalai és céljai tökéletesen ismeretlenek voltak előttem, hangjuk csak sok évi álmodás után vált hallhatóvá. Itt megjegyzem, hogy a látás és a hallás volt az érzékelésnek az a két formája, amellyel valaha is találkoztam ebben a látomásos világban.

A valódi borzalom 1915-ben kezdődött, amikor először pillantottam meg élőlényeket. Ez még azelőtt volt, hogy mitológiai és esettanulmányaim figyelmeztethettek volna, mire számítsak. Amint meggyengültek a szellemi gátak, nagy tömegeket pillantottam meg az épületek különböző részeiben, és a lenti utcákon a ritkás párában.

Egyre szilárdabbá, kivehetőbbé váltak, míg végül kínos élességgel láthattam szörnyű részleteiket. Óriási, szivárványló kúpoknak tűntek, három méter lehetett a magasságuk és alapjuk keresztmetszete, valamilyen rovátkolt, pikkelyes, félig rugalmas anyagból épültek föl. Csúcsukból négy hajlékony, henger alakú végtag eredt, mindegyik harminc centiméter vastag, ugyanolyan barázdált anyagú, mint a kúpok.

Ezek a végtagok néha annyira összehúzódtak, hogy szinte nem is látszottak, néha pedig három méteres hosszúságúra nyúltak. Kettő hatalmas ollókban vagy csipeszekben végződött, a harmadik négy vörös trombitaféleségben, a negyedik szabálytalan, nagyjából hatvan centiméter átmérőjű sárgás gömbben ért véget, legnagyobb kerülete mentén három hatalmas, sötét szemmel.

Ezen a fejen négy, virágszerű függelékben végződő, karcsú, szürke kocsány nőtt, alóla nyolc zöldes tapogató vagy csáp lógott. A kúp alapját gumiszerű szürke anyag borította, amely kiterjedve-összehúzódva mozgatta a testet.

Cselekedeteik, noha ártalmatlanok voltak, jobban megrémítettek, mint küllemük, mert nem volt egészséges dolog rémeket figyelni, amint olyasmit cselekszenek, ami csak emberről feltételezhető. Céltudatosan mozogtak a nagy szobákban, könyveket vettek le a polcokról, letették őket a hatalmas asztalokra, vagy onnan vitték vissza, néha szorgalmasan írtak, a különös pálcákat a fejük alatti zöld tapogatóikba fogva. Az irdatlan csipeszeket a könyvek tartására és társalgásra használták; beszédük valami kattogásféléből állt.

Ezek a lények nem viseltek ruhát, ám kúp alakú testük csúcsáról iszákot vagy hátizsákot lógattak le. Fejüket és az azt tartó végtagot általános a csúcs magasságában tartották, bár gyakran fölemelték vagy leengedték.

A másik három nagy végtagot használaton kívül rendszerint másfél méteresre engedve lógatták a kúp palástja mentén. Olvasásban, írásban, gépkezelésben tanúsított gyorsaságukból – az asztalon álló szerkezetek mintha kapcsolatban álltak volna gondolataikkal arra a következtetésre jutottam, hogy értelmi képességeik messze meghaladják az emberét.

Később mindenütt láttam őket; nyüzsögtek a gigászi szobákban és folyosókon, kezelték a óriás gépeket a pincékben, száguldottak a széles utakon titáni, csónak alakú járműveikkel. Nem féltem tőlük többé, olyan természetesen hozzá tartoztak a környezethez.

Kezdtem fölismerni egyéni eltéréseiket. Némelyüket mintha bizonyos értelemben korlátozták volna. Ez utóbbiak testi azonosságuk ellenére mozgásukban és szokásaikban különböztek nem csupán a többiektől, de egymástól is.

Rengeteget írtak, amennyire ködös szememmel megítélhettem, különböző írásjegyekkel – egyik sem volt azonos a többség használta görbe hieroglifákkal. Néhány esetben mintha saját ábécénk ismerős betűit láttam volna. Sokkal lassabban is dolgoztak, mint a többség.

Álmaimban egész idő alatt testetlen tudat voltam, amely a megszokottnál sokkal szélesebb látótérrel rendelkezett, szabadon lebegett, mégis korlátozta mozgását az utcák geometriája és az átlagos utazósebesség. Egészen 1915 augusztusáig semmi jel sem utalt rá, hogy testi mivoltom nyugtalanítana. Azt mondom, nyugtalanítana, mert az első szakaszban ez pusztán elvont érzés volt, noha hihetetlenül szörnyű, mivel összekapcsolódott korábban említett önutálatommal.

Álmaimban legfőbb igyekezetem egy darabig arra irányult, hogy elkerüljem a tükörbe nézést, és emlékszem, milyen hálás voltam, amiért a különös szobákból teljesen hiányzik a tükör. Rettenetesen zavart, hogy a hatalmas asztalokat – amelyek magassága nem lehetett három méternél kevesebb – nem alulról látom.

Később mind nagyobb lett a beteges kísértés, hogy végignézzek magamon, míg egy éjjel nem tudtam ellenállni. Első lefelé irányuló pillantásom semmit sem tárt föl. Egy pillanattal később rájöttem, hogy ez azért van, mert a fejem toronymagasra nyúlik egy rugalmas nyak végében. Miután visszahúztam ezt a nyakat és lenéztem, megláttam a három méter magas, alapjánál három méter széles kúp pikkelyes, rücskös, szivárványló palástját. Sikoltásom ekkor ugrasztotta talpra fél Arkhamet, miközben felvetődtem az álom szakadékából.

Csak több heti ocsmány ismétlés után tudtam félig-meddig elfogadni magam ebben a szörnyeteg formában. Álmaimban most már testet öltve mozogtam a többi ismeretlen lény között, olvastam a végtelen polcokon álló félelmetes könyveket, és órákon át írtam a hatalmas asztaloknál, a stílust a fejem tövéből lógó zöld csápjaimba fogva.

Annak, amit írtam és olvastam, a töredékei megmaradtak a tudatomban. Borzalmas évkönyvek voltak más világokról, más világegyetemekről, a minden világegyetemen kívül mocorgó formátlan életről. Különös lények rendjeit említették, amelyek a világ elfeledett múltjában léteztek, és rémítő krónikákat találtam a groteszk testű, értelmes lényekről, amelyek évmilliókkal aztán fognak élni, hogy az utolsó ember meghalt.

Az emberi történelem olyan fejezeteiről értesültem, amelyeknek létezését a mai tudósok még csak nem is sejtik. A legtöbb könyvet a hieroglifák nyelvén írták; ezeket egy zümmögő gépezet segítségével olvastam. Maga a nyelv ragozó fajta volt, olyan tőrendszerrel, amelyet egy emberi lény tökéletesen valószínűtlennek talált volna.

Hasonlóképpen tanulmányoztam más köteteket, amelyeket más nyelveken írtak. Nagyon kevés általam ismert nyelvű könyv akadt. Végtelenül sokat segítettek a rendkívül okos képek, amelyeket a szöveg lapjai közé illesztettek, vagy külön kötötték be őket. Mintha egész idő alatt saját korom történetét írtam volna angol nyelven. Amikor fölébredtem, csupán jelentéktelen és értelmetlen foszlányokra emlékeztem mindazon ismeretlen nyelvekből, amelyeket álmomban mesterfokon bírtam, bár a történetből egész mondatok maradtak meg a fejemben.

Megtudtam – még mielőtt éber felem tanulmányozni kezdte volna a hasonló eseteket vagy az ősi mítoszokat, amelyekből az álmok kétségkívül eredtek –, hogy a körülöttem lévő lények a világ legnagyobb fajához tartoznak, amely meghódította az időt, és minden korba elküldte fölfedező elméit. Azt is tudtam, hogy engem a saját koromból ragadtak el, miközben valaki más használja a testemet, és hogy némely különös test hasonlóképpen foglyul ejtett elméknek szolgál otthonul. Úgy rémlett, hogy az ollókattogás különös nyelvén a naprendszer minden szögletéből ide száműzött lényekkel társalkodom.

Volt itt egy elme a Vénusz bolygóról, aki a jövő kiszámíthatatlan messzeségében fog élni, egy másik a Jupiter egyik külső holdjáról, hatmillió évnyi múltból. A földi elmék közül akadt néhány az őskori Déli-sark szárnyas, csillagfejű, félig növény lakóiból; egy másik a mesés Valusia hüllőnépéből származott; hárman ember előtti, bundás hüperboreusok voltak, Tsathoggua imádói; egy a rendkívül visszataszító csocsók közül; ketten a Föld utolsó korszakának pókszerű bennszülötteit képviselték; öten az emberiség után következő vitéz bogárféléket, akikbe a Dicső Faj egy napon majd tömegesen menekíti át legnagyobb elméit a borzalmas veszély elől; továbbá számosan az emberi fajból.

Beszéltem Jiang-Li tudatával, aki Can-Csan kegyetlen birodalmának filozófusa lesz Kr. u. 5000 táján; a Dél-Afrikában Kr. e. 50 000-ben élt nagyfejű barna nép tábornokával; egy Bartolomeo Corsi nevű firenzei szerzetessel a tizenkettedik századból; annak a Lomar nevű birodalomnak az egyik királyával, amely a szörnyű sarkvidéken uralkodott, százezer évvel azelőtt, hogy elárasztották volna a vidéket a nyugatról érkezett tömzsi, sárga inuitok.

Beszéltem Nug-Soth varázslóval, aki a Kr. u. 16 000 körül élt sötét hódítók népéből származott; egy Titus Sempronius Blaesus nevű rómaival, aki quaestor volt Sulla idejében; az egyiptomi XIV dinasztia Kefnesz nevű fáraójával, aki Nyarlathotep ocsmány titkairól mesélt nekem; egy pappal Atlantisz középső királyságából; egy James Woodville nevezetű suffolki úriemberrel, Cromwell kortársával; az inkák előtti Peru egyik udvari csillagászával; egy Nevel Kingston-Brown nevű ausztrál orvossal, aki 2518-ban fog meghalni; a Csendes-óceánban eltűnt Je fővarázslójával; Kr. e. 200-ból egy Theodotidész nevű görög-baktriai hivatalnokkal; egy Pierre-Louis Montagny nevű koros, francia úriemberrel, aki XIII. Lajos idejében élt; a Kr. e. 15 000-ben létezett kimmériai birodalomból származó Krom-Ja-val; és még oly sokakkal, hogy agyam nem bírja megtartani a tőlük hallott döbbenetes titkokat és bódító csodákat.

Minden reggel lázasan ébredtem, néha felhevült igyekezettel próbáltam igazolni vagy megcáfolni értesüléseimet a modern tudomány fényében. Hagyományos tények nyertek új, kétséges távlatot, és én csodáltam az álom fantáziáját, amely képes volt ilyen meglepő adalékokkal kiegészíteni a történelmet és a tudományt.

Reszkettem, hogy miféle titkokat rejthet a múlt, és borzongtam a fenyegetésektől, amelyeket a jövő hozhat magával. A célzások, amelyeket a nem emberi lények ejtettek el az emberiség jövőjéről, olyan hatást tettek rám, amit le sem merek írni.

Az ember után félelmetes bogárcivilizáció következik, az ő testüket foglalja majd el a Dicső Faj elitje, amikor az öregebb világ szembenéz szörnyű végzetével. Később, ahogy lejár a Föld ideje, az átsugárzott elmék ismét keresztülvándorolnak az időn és a téren, egy újabb megállóra a Merkúr buborékos növényeinek testébe. De még utánuk is léteznek majd fajok, amelyek tragikusan ragaszkodnak a hideg planétához, beássák magukat iszonyatteli kérgébe, amíg el nem jön a vég.

Közben álmaimban folyton írtam saját korom történetét, amelyet – félig önként, félig a könyvtárak és az utazási lehetőségek ígéretének fejében – a Dicső Faj központi levéltárába szántam. A levéltár egy kolosszális föld alatti épületben volt a városközpont közelében, amelyet jól ismertem a gyakori munkák és konzultációk miatt. Úgy készült, hogy kitartson a faj végéig, és ellenálljon a legvadabb földmozgásoknak is. Ennek a titáni tárolónak a hegységszerű, tömör szilárdsága egyetlen másik épülethez sem volt fogható.

A följegyzéseket különösen ellenálló, nagy cellulózlapokra nyomtatták vagy írták, amelyeket a tetejükön nyíló kötetekbe gyűjtöttek, és külön-külön helyeztek el valami rendkívül könnyű, rozsdamentes, szürkés árnyalatú fémből készült, matematikai jelekkel díszített dobozokban, amelyekre a Dicső Faj görbe hieroglifáival írták rá a címet.

Ezeket a dobozokat ugyanabból a rozsdamentes fémből öntött, bonyolultan elforgatott kilincsgombokkal záródó, négyszögletes páncéltermek soraiban tárolták számtalan csukott, lezárt polcon. A saját történetemnek is kijelöltek a pincében egy külön helyet a legalsó, vagy gerinces szinten – ezt a részt szánták az emberiség, és az azt közvetlenül követő bundás és hüllőszerű fajok kultúráinak.

Egyetlen álmom sem adott azonban teljes képet a mindennapi életről. Valamennyi ködös, összefüggéstelen töredékekből állt, és az is biztos, hogy ezek nem a megfelelő sorrendben követték egymást. Például nagyon tökéletlen elképzelésem volt a saját életrendemről az álomvilágban; bár mintha meglett volna a saját nagy, sziklafalú szobám. A fogolyként tapasztalt korlátozások fokozatosan eltűntek, így egyik-másik látomásom érdekes utazásokról szólt a félelmes dzsungelekben, körutakról különös városokban, és néhány hatalmas, sötét, ablaktalan rom feltárásáról, amelyektől a Dicső Faj sajátos félelemmel hőkölt vissza. Ugyancsak tettem hosszas tengeri utazásokat óriási, hihetetlen sebességgel közlekedő, többfedélzetes hajókon, kirándultam vad tájakra elektromos impulzussal hajtott, lövedékforma légi járművekkel.

A széles, meleg óceánon túl a Dicső Faj más városai terültek el, az egyik távoli földrészen láttam primitív településeit a fekete pofájú, szárnyas teremtményeknek, akik uralkodó fajjá válnak, miután a Dicső Faj elküldi legjobb elméit a jövőbe, hogy megmeneküljenek a settenkedő borzalomtól. Minden táj lapos volt és buján zöldellt. Csak ritkán fordultak elő alacsony dombok, amelyek rendszerint a vulkanikus erők jeleit viselték magukon.

Az állatokról, amelyeket láttam, köteteket írhatnék. Valamennyi vad volt; a Dicső Faj gépi kultúrája régen nem szorult háziállatokra, élelmük pedig teljes mértékben növényi vagy mesterséges anyagokból állt. Hatalmas testű, otromba hüllők cammogtak a párolgó lápokban, röpködtek a nyomasztó levegőben, fröcsköltek a tengerekben és tavakban; közöttük mintha bizonytalanul fölismertem volna számos, a paleontológiából ismert faj kisebb, ősibb előképét: a dinoszauruszokét, madárgyíkokét, halgyíkokét, a labyrinthodonokét, a plesiosaurusokét és hasonlókét. Madarat és emlőst egyet se láttam.

A földön és a mocsarakban nyüzsögtek a kígyók, gyíkok és krokodilok, a buja növényzet fölött szüntelenül zümmögtek a rovarok. Messze kint a tengeren soha nem látott, ismeretlen szörnyek fröccsentettek hegynyi haboszlopokat a párás ég felé. Egyszer egy gigászi tengeralattjáróval utaztam, és irdatlan, élő retteneteket láthattam a hajó fényszóróinak sugarában. Láttam továbbá hihetetlen, elsüllyedt városok romjait, és a tengeri liliomok, kacslábúak, korallok és halfélék hemzsegő sokaságát.

Látomásaim kevés információt tartalmaztak a Dicső Faj testi fölépítéséről, népszokásairól, részletes történelméről; sokkal több elszórt morzsát szedtem össze régi legendákból és mások eseteiből, mint saját álmaimból.

Idővel természetesen olvasmányaim és kutatásaim sok téren utolérték és meghaladták álmaimat, így eleve megvolt a magyarázat bizonyos álomtöredékekre, míg azok visszaigazolták tanulmányaimat. Ez vigasztalóan megerősítette abbéli hitemet, hogy az összes szörnyű pszeudo-emlék ugyanilyen olvasmányokból és kutatásokból fakad, amelyeket másodlagos egyéniségem folytatott.

Álmaim ahhoz a nem egészen százötven millió évvel ezelőtti időszakhoz kapcsolódtak, amikor a paleozoikum átadta helyét a mezozoikumnak. A Dicső Faj által birtokolt testeknek nincs – legalábbis tudományosan ismert – leszármazottja a földi fejlődésben. Sajátos, csaknem homogén, rendkívül specializálódott szervezetük inkább volt növényi, mint állati jellegű.

A sejtműködés egyedi formája úgyszólván lehetetlenné tette a fáradtságot, teljes mértékben megszüntette az alvás igényét. Az egyik hajlékony végtagon nőtt vörös, trombitaforma függelékeken át fogyasztottak kizárólag félig folyékony táplálékot, ami sok szempontból szöges ellentéte volt az állatok táplálékának.

E lényeknek csupán két olyan érzékszerve volt, amelyeket mi is ismerünk: a látás és a hallás. Hallani a fejükön nőtt szürke tapogatók virágszerű nyúlványaival hallottak. Voltak még más, ismeretlen érzékszerveik is, ám ezeket a testeket lakó idegen, foglyul ejtett elmék nem tudták használni. Három szemük úgy helyezkedett el, hogy a normálisnál sokkal szélesebb látóteret tett lehetővé. Vérük egyfajta mélyzöld, nagyon sűrű ikhór volt.

Nemük nem volt, az alapjuk mentén sorakozó magok vagy spórák útján szaporodtak, amelyek csupán víz alatt indultak fejlődésnek. Nagy, sekély tartályokban nevelték csemetéiket, de csak korlátozott számban, mert roppant sokáig éltek; az átlagos életkor négy-ötezer év volt.

Az észrevehetően fogyatékos egyedeket gyorsan rendbe hozták, amint észlelték hiányosságaikat. Mivel nem tudtak tapintani, és nem éreztek fájdalmat, csupán a szemmel látható tünetekből mérhették fel, hogy valaki beteg vagy a végét járja.

A halottakat méltóságteljes szertartások után elégették. Néha, mint már említettem, egy-egy magasabb rendű elme megmenekült a haláltól, mivel előrevetítette magát az időben; de ilyesmi csak ritkán fordult elő. Ha megesett, a jövőből hozzájuk száműzött elmét a legnagyobb gyengédséggel kezelték, amíg szokatlan otthona meg nem semmisült.

A Dicső Faj egyetlen, lazán összefüggő nemzetet vagy szövetséget alkotott. Politikai, gazdasági rendszerüket egyfajta fasiszta szocializmusnak lehetett volna nevezni, a legnagyobb erőforrásokat ésszerűen osztották el, a hatalmat kis kormányzó csoportok gyakorolták, amelyeket azok választották, akik átmentek bizonyos műveltségi és pszichológiai vizsgákon. A családi kapcsolatok nem voltak túl erősek, bár ismerték a közös leszármazás kötelékét, és a fiatalokat rendszerint a szüleik nevelték.

Viselkedésük és intézményeik természetesen egyrészt a legnagyobb elvontság szféráiban, másrészt a minden szerves életre jellemző elemi ösztönök terén hasonlítottak legjobban az emberéire. Néhány további hasonlóság abból eredt, amit a Dicső Faj tudatosan vett át a jövőből, mert tetszett neki.

Az ipar, nagymértékben gépesített volta miatt, kevés időt követelt a polgároktól; a bőséges szabadidőt különböző intellektuális és művészi tevékenységekkel töltötték ki.

A tudományok hihetetlen szintre fejlődtek, a művészet az élet fontos része volt, noha álmaim idejében már túljutott a csúcson. A technika állandó és hatalmas ösztönzést kapott a túlélésért folytatott harcban, mert neki kellett fenntartania a nagyvárosok szövedékét az ősidők titáni földtani mozgásai közepette.

A bűnözés meglepően ritka volt, és rendkívül hatékony rendőrséggel vigyázták a közrendet. A büntetés a kiváltságok megvonásától és a bebörtönzéstől a halálig, vagy a legnagyobb érzelmi kínzásokig terjed, de sohasem alkalmazták anélkül, hogy a leggondosabban ne tanulmányozták volna az elkövetők okait.

A hadviselés az utóbbi néhány évezredben megszűnt, bár amikor nagy néha harcba szálltak a Déli-sarkon tanyázó szárnyas, csillagfejű Öregekkel, az rendkívüli pusztításokkal járt. Hatalmas hadsereget tartottak fenn, amely szörnyű elektromos hatásokat keltő, kameraszerű fegyverekkel volt fölszerelve, noha ritkán említették, miért szükséges ez a haderő, de nyilvánvalóan kapcsolatban volt a szüntelen félelemmel, amellyel a sötét, ablaktalan, régi romok és a legalsó szintek lezárt ajtajai iránt viseltettek.

Ez a félelem a bazaltromoktól és a csapóajtóktól nagyrészt célozgatásokban, vagy legföljebb titkos sugdolózásokban nyilvánult meg. Jellemző módon sehol sem említették azok a könyvek, amelyek a nyilvános polcokon hozzáférhetőek voltak. Ez volt az egyetlen tabutéma a Dicső Faj tagjai között, és úgy tűnt, kapcsolatban áll a régi szörnyű harcokkal és azokkal a jövőbeli veszedelmekkel, amelyek egy napon rákényszerítik a fajt, hogy legjobb elméit tömegesen menekítse a jövőbe.

Noha a többi tény is tökéletlenül és töredékesen szerepelt az álmokban és legendákban, ez a téma egészen elképesztően belemosódott a homályba. A sötét ősi mítoszok kerülték a kérdést, bár az is lehet, hogy minden célzást kitöröltek belőlük. Saját álmaimban és a másokéiban furcsa módon kevés volt a vonatkozó utalás. A Dicső Faj tagjai szándékosan sohasem beszéltek róla, és amit sikerült megtudnom, az néhány jobb megfigyelő fogoly elmétől származott.

Eme információmorzsák szerint a félelem alapja egy iszonyú, vénebb faj, félig-meddig polipszerű, mélységesen idegen nép, amely mérhetetlenül messzi világegyetemekből érkezett az űrön át, és hatszázmillió évvel ezelőtt ők uralták a Földet meg a Naprendszer három másik bolygóját. Csak részben voltak anyagiak mármint abban az értelemben, ahogyan mi értelmezzük az anyagot – , tudatuk és érzékelésük módja gyökeresen eltért a földi szervezetekétől. Például érzékszerveik közül hiányzott a látás; mentális világuk a benyomások különös, nem vizuális mintáiból állt össze.

Ahhoz elég anyagiak voltak, hogy ahol találták, eszközként használják a világűr anyagát. Házaik is voltak, bár elég sajátosak. Érzékeik áthatoltak minden konkrét akadályon, ám anyaguk nem; az elektromos energia bizonyos formái képesek voltak teljesen elpusztítani őket. Tudtak repülni, bár nem rendelkeztek szárnyakkal, és semmilyen látható szervük nem volt a lebegéshez. Tudatuk olyan szerkezetű volt, hogy a Dicső Faj nem tudott hatékonyan eszmét cserélni velük.

Amikor ezek a teremtmények a Földre érkeztek, félelmetes, ablaktalan tornyokból álló bazaltvárosokat építettek, és vérfürdőt rendeztek az itt élő lények között, egészen addig, amíg a Dicső Faj elméi meg nem érkeztek az űrön át abból a sötét, galaxisközi világból, amelyet a meghökkentő és vitatott Eltdowni Töredékek Yith néven említenek.

Az újonnan érkezettek az általuk szerkesztett gépezetekkel könnyen uralmuk alá hajtották a ragadozókat, és leűzték őket a földkéreg belső kamráiba, amelyeket azok már berendeztek tartózkodási helyüknek.

Azután lepecsételték a bejáratokat, és sorsukra hagyták őket, majd legtöbb nagyvárosukat elfoglalták, megőrizve egyes fontos épületeket, olyan indokokkal, amelyeknek több köze volt a babonához, mint a közömbösséghez, arcátlansághoz vagy a tudományos-történelmi buzgósághoz.

Ám Bonok múltával bizonytalan, gonosz jelek érkeztek, hogy a Mérhetetlen Vének megerősödtek és megsokasodtak a belső világban. Szórványos és feltűnően ocsmány kitörések történtek a Dicső Faj egyes távoli kisvárosaiban, és egyes kihalt ősi városokban, amelyet a Dicső Faj nem népesített be, olyan helyeken, ahol a mélység szakadékaiba vezető ösvényeket nem zárták le vagy őrizték megfelelően.

Ezután megerősítették a védelmet, sok utat örökre lezártak – noha néhány csapóajtót meghagytak stratégiai célból, hogy megküzdhessenek a Mérhetetlen Vénekkel, ha valahol váratlan helyen kiszabadulnának.

Leírhatatlanul förtelmesek lehettek a Mérhetetlen Vének kitörései, mert örökre otthagyták nyomukat a Dicső Faj pszichológiájában. Annyira iszonyodtak tőlük, hogy még csak nem is említették, milyenek. Külsejüket illetően egyszer sem találkoztam egyértelmű utalással.

Hallottam zavaros célzásokat szörnyű alakváltoztató képességükről, arról, hogy időnként láthatatlanná tudtak válni, míg mások szerint képesek voltak irányítani és fegyverként használni a nagy szeleket. Sajátos füttyögő hangokat és öt körből álló gigászi lábnyomokat is emlegettek velük kapcsolatban.

Nyilvánvaló volt, hogy a Dicső Faj kétségbeesetten rettegett közeledő végzete – az, ami elől egy napon sokmilliónyi kifinomult elmét küldenek keresztül az idő szakadékán, idegen testekbe, a biztosabb jövőbe – kapcsolatban állt a Mérhetetlen Vének végső, sikeres kitörésével.

A szellemi kivetítések minden korban félreérthetetlenül figyelmeztettek erre a borzalomra, és a Dicső Faj úgy döntött, ezt senkinek sem kell elviselnie, aki el tud menekülni. Tudták a bolygó későbbi történetéből, hogy a kitörést sokkal inkább a bosszúvágy hajtja, mint a kísérlet a külső világ visszafoglalására. Kivetítéseik megmutatták nekik, hogyan jönnek-mennek a fajok anélkül, hogy a szörnyetegek zavarnák őket.

Talán a rémek jobban szerették a Föld mélységeit a változó, vihar szaggatta felszínnél, mivel a fény semmit sem jelentett nekik. Az is lehet, hogy lassan elgyöngültek az Bonok múltával. Köztudott, hogy kihaltak, mire a menekülő elmék befészkelték magukat az embert követő bogárfajba.

A Dicső Faj addig is fenntartotta a gondos őrizetet, hatalmas fegyvereik szüntelenül készen álltak, bár a hátborzongató témát száműzték a hétköznapi beszélgetésből és a hozzáférhető följegyzésekből. A névtelen félelem árnyéka mindig ott lebegett a lezárt csapóajtók és a sötét, ablaktalan ősi tornyok fölött.

 

V.

 

Álmaim ezt a világot visszhangozták halványan és töredékesen minden éjjel. Nem is remélem, hogy kifejezhetem, mennyi iszonyat és félelem sűrűsödött ezekben a visszhangokban.

Amint mondottam, tanulmányaim ésszerű pszichológiai magyarázataikkal fokozatosan pajzsot alakítottak ezek ellen az érzések ellen; oltalmazó hatásukat fokozta a megszokottság alig észrevehető árnyalata, amelyet az idő múlása hoz magával. Mégis, mindennek ellenére időnként egy-két pillanatra előtört a bizonytalan, kúszó rettegés. De nem szippantott magába mindenestül, mint régen; 1922 után a munka és pihenés egészen normális váltakozásában éltem.

Az évek múltával kezdtem úgy érezni, hogy tapasztalataimat – együtt a hasonló esetekkel és a vonatkozó néprajzi tényekkel – képes vagyok összesíteni és közzétenni a komoly tudósok épülésére; ezért elkészítettem egy cikksorozatot, amely tömören összefoglalta a kérdéskört, és a cikkeket az álmaimból megmaradt formák, jelenetek, díszítő minták és hieroglifák kezdetleges rajzaival illusztráltam.

Cikkeimet sorra jelenttette meg 1928 és 1929 folyamán a Journal of the American Psychological Society, de nem keltettek túlzott figyelmet. Én közben továbbra is a legapróbb részletig lejegyeztem álmaimat, bár a beszámolók kötege kezdett elképesztő méretet ölteni.

1934. július 10-én levelem érkezett a Pszichológiai Társaság címére, és ez a levél lett a nyitánya a legiszonyúbb szakasznak, amelyben elérte csúcsát az egész őrült megpróbáltatás. A bélyegző szerint a levelet a nyugat-ausztráliai Pilbarrában adták föl, és mint nyomozásaim kiderítették, egy meglehetősen ismert bányamérnök írta alá. Néhány fölöttébb különös fényképet is tartalmazott a boríték. Szóról-szóra idemásolom a szöveget, és egyetlen olvasóm sem fog csodálkozni azon, milyen szörnyű hatást gyakoroltak rám ezek a fényképek.

Egy ideig döbbent és hitetlen voltam; noha gyakran elgondoltam, hogy kellett valami tényalappal rendelkezniük az álmaimat színező legendák egy bizonyos részének, a legkevésbé sem voltam fölkészülve rá, hogy bármi ilyen kézzelfogható fönnmaradhatott a minden elképzelésünket felülmúló, elveszett világból. De mindennél borzalmasabbak voltak a fényképek, mert itt álltak a homokban, hideg, megcáfolhatatlan valóságukban a kopott, esőmarta, időverte kőtömbök, amelyeknek némiképp domború teteje, kicsit homorú alja magáért beszélt.

Amikor nagyító alatt tanulmányoztam őket, a hoporcsok és horpadások között nagyon is világosan megláttam azoknak a hatalmas görbe vonalú rajzoknak és hieroglifáknak a nyomait, amelyeknek értelme olyan visszataszító számomra. De íme a levél, amelyhez nem kell kommentár.

 

49 Dampier St.

Pilbarra, Nyugat-Ausztrália

1934. május 18.

N. W. Peaslee professzornak

az Amerikai Pszichológiai Társaság útján

30 E. 41. St.

New York, USA

 

„Tisztelt Uram!

Nemrégiben beszéltem a perthi Dr. E. M. Boyle-lal, és ő néhány újságot adott nekem, amelyben az ön cikkei találhatóak, valamint azt tanácsolta, hogy számoljak be Önnek néhány dologról, amelyeket a Nagy Homoksivatagban láttam, aranymezőinktől keletre. Annak fényében, amit Ön ír a különös mintákkal és hieroglifákkal díszített, ciklopszfalú ősi városokról, úgy tűnik, valami nagyon fontosat találtam.

A feketék mindig rengeteget emlegették a „nagy köveket”, amiken jelek vannak, és láthatólag szörnyen féltek tőlük. Valamiért összekapcsolják őket saját fajtájuk közismert legendájával Buddairól, a gigászi vénemberről, aki ősidők óta alszik a föld alatt, fejét kezére hajtva, de majd egy napon fölébred, és megeszi a világot.

Vannak nagyon ősi, félig elfeledett mesék hatalmas, föld alatti kőkunyhókról, ahonnan folyosók vezetnek egyre lejjebb, és ahol szörnyűségek történnek. A feketék azt állítják, hogy egyszer néhány harcos egy csatából menekülve lement az egyikbe, és sohasem jöttek vissza, viszont nem sokkal azután, hogy lementek, félelmetes szél kerekedett arrafelé. Bár ezek a bennszülöttek sok értelmetlenséget összefecsegnek.

Amit mondanom kell Önnek, az ennél sokkal fontosabb. Két éve, amikor ötszáz mérföldre keletre a sivatagban kutattam, számos furcsa, nagyjából 3x2x2 láb méretű faragott követ találtam, amelyek nagyon erodálódtak.

Először semmi olyan jelet nem láttam rajtuk, amilyenekről a feketék beszéltek, de amikor közelebbről megnéztem, viharvertségük ellenére is mély véseteket fedeztem föl rajtuk. Különös ívek voltak, éppen olyanok, mint amilyeneket a feketék igyekeztek leírni. Negyven-ötven kőtömb lehetett, némelyiket csaknem eltemette a homok, és valamennyi egy talán negyedmérföldes körben hevert.

Miután megnéztem néhányat, alaposabban körbeszemlélődtem, hátha találok még, és gondosan átvizsgáltam a műszereimmel a környéket. A tíz-tizenkét legjellegzetesebb kőtömböt lefotóztam, és a fényképeket elküldöm Önnek.

Információimat és képeimet elküldtem a perthi kormánynak is, de azokat nem érdekli.

Ekkor találkoztam Dr. Boyle-lal, aki olvasta az Ön cikkét a Journal of the American Psycholgical Society-ben, történetesen éppen azokat, ahol a köveket említi. Amikor megmutattam neki a fotókat, rendkívül érdekesnek találta őket, és nagyon izgatott lett, mondván, hogy a kövek és a jelek éppen olyanok, mint azé a falazaté, amelyről Ön álmodott, és amelyet a legendákban is leírnak.

Írni szándékozott Önnek, de mindig késleltette valami. Közben elküldte nekem a legtöbb újságot, amelyben az Ön cikkei megjelentek; rajzaiból és leírásaiból azonnal láttam, hogy a köveim biztosan éppen olyasfajták, mint amilyenekre Ön gondol. Ezt látni fogja a mellékelt fényképeken, és később hallhatja Dr. Boyle-tól.

Mármost én megértem, hogy mindez milyen fontos lehet Önnek. Semmi kétség, egy minden eddiginél ősibb, ismeretlen civilizáció maradványaira bukkantunk, ami alapját képezi az ön legendáinak.

Bányamérnökként van bizonyos fogalmam a geológiáról, és annyit mondhatok, ezek a tömbök olyan régiek, ami egyenesen ijesztő. Többnyire homokkőből és gránitból faragták őket, bár az egyik csaknem biztosan valamilyen különös cementből vagy betonból készült.

Olyan nyomokat hagyott rajtuk a víz, mintha a világnak ez a része korokkal ezelőtt lemerült, majd ismét felszínre tört volna, jóval azután, hogy ezeket a tömböket kifaragták és beépítették. Mindez évszázadokkal és ezredekkel ezelőtt, vagy Isten tudja, mennyivel régebben történt. Nem is szeretek belegondolni.

Tekintettel az Ön korábbi szorgalmas munkájára, amellyel végignyomozta a legendákat és mindent, ami kapcsolatban áll velük, nem kételkedem, hogy expedíciót kíván majd vezetni a sivatagba régészeti feltárások végett. Dr. Boyle és én készek vagyunk együttműködni Önnel, amennyiben Ön – vagy az Ön által ismert szervezetek – képesek megteremteni ennek anyagi alapjait.

Tucatnyi bányászt össze tudok szedni a kemény ásatási munkálatokra. A feketék használhatatlanok, úgy találtam, csaknem mániákusan rettegnek attól a helytől. Boyle és én nem szóltunk senki másnak, Ön nyilvánvalóan megérdemli, hogy első legyen a fölfedezésben.

A helyet Pilbarrából lehet elérni. Motoros traktorral négy nap, amennyiben a saját felszerelésünket használjuk. Valamivel nyugatra és délre esik Warburton 1873-as útjától, továbbá száz mérföld választja el Joanna Seringtől. A holmit a De Grey folyón is fölúsztathatjuk, ahelyett, hogy Pilbarrából indulnánk – de mindezt később is megbeszélhetjük.

A kövek nagyjából a déli szélesség 22° 3’ 14” és a keleti hosszúság 125° 0’ 39”-nál levő ponton vannak. Az időjárás trópusi, a sivatagi körülmények nehezek.

Várom levelét a témával kapcsolatban, és csakugyan szívesen részt vennék tervei megvalósításában. Miután tanulmányoztam a cikkeit, komoly benyomást tett rám az anyag mélyebb értelme. Dr. Boyle később ír Önnek. Ha gyors üzenetváltásra van szükség, egy Perthbe küldött táviratot drót nélkül továbbíthatnak hozzánk.

Várom mielőbbi válaszát. Higgyen nekem!

 

A legnagyobb tisztelettel

Robert B. F. Mackenzie”

 

Ennek a levélnek a közvetlen következményei olvashatóak a sajtóban. Szerencsére sikerült megnyernem a Miskatonic egyetem támogatását, és úgy Mr. Mackenzie, mint Dr. Boyle igen értékes segítőnek bizonyult ausztráliai részről. Nem akartuk közzétenni kutatásunk célját, nehogy kellemetlen felhangot kapjon az olcsó lapok szenzációhajhász viccelődésétől. Ennek eredményeképpen kevés cikk jelent meg nyomtatásban, ahhoz azonban elég, hogy szó kerüljön az ausztráliai romok utáni kutatásainkról és az előkészület lépéseiről.

Utamra elkísért William Dyer professzor a geológiai karról, az 1930/31-es délsarki expedíció vezetője, Ferdinand C. Ashley a történelmi karról, Tyler M. Freeborn az embertani karról, valamint Wingate fiam.

Levelezőtársam, Mackenzie 1935 elején ellátogatott Arkhambe, és segített a végső előkészületekben. Rendkívül hozzáértő, kellemes, csodálatosan olvasott, ötvenes férfi volt, és igen jól ismerte az ausztráliai utazások feltételeit.

Traktorjai Pilbarrában várakoztak, mi pedig béreltünk egy édesvízi hajózáshoz alkalmas, megfelelően kicsi gőzöst, hogy odáig vigyen bennünket a folyón. Fölkészültünk, hogy a leggondosabban, tudományos módszerekkel végezzük az ásatásokat, átszitálva minden szem homokot, és igyekszünk mindent eredeti vagy eredetinek tűnő – állapotban hagyni.

1935. március 28-án indultunk Bostonból a szuszogó Lexingtonnal, kényelmesen végighajóztunk úti célunk felé az Atlanti-óceánon, a Földközi-tengeren, át a Szuezi-csatornán, le a Vörös-tengeren, keresztül az Indiai-óceánon. Nem is kell mondanom, mennyire lehangolt az alacsony, homokos nyugat-ausztráliai part képe, és mennyire utáltam a hitvány bányászvárost, a kietlen aranymezőket, ahol a traktorok végül lerakták szállítmányukat.

Dr. Boyle, akivel ott találkoztunk, idősebb, kellemes, értelmes embernek bizonyult, aki alaposan ismerte a pszichológiát. Számos hosszú beszélgetést folytattunk hármasban, ő, a fiam és én.

Várakozással elegy feszengés különös keveréke töltött el bennünket, amikor tizennyolc fős csapatunk keresztülzötyögött a homok és szikla borította száraz mérföldeken. Május 31-én pénteken átkeltünk a De Grey egyik ágán, és beléptünk a teljes elhagyatottság birodalmába. Határozott félelem vett erőt rajtam, ahogyan közeledtünk a legendák takarta idősebb világ lelőhelyéhez, és ezt a félelmet természetesen csak erősítette, hogy zavaros álmaim és álemlékeim változatlanul gyötörtek.

Június 3-án hétfőn pillantottuk meg az első félig eltemetett kőtömböket. Nem tudom leírni érzelmeimet, amikor a valóságban is megérintettem egy töredékét a ciklopszi falazatnak, ami minden tekintetben hasonlított álmaim épületeire. Világosan kivehető volt a faragás – és a kezem megremegett, amikor fölismertem egy töredékben a görbe díszítményt, ami olyan pokolian kísértett a kínzó lidércnyomás és meghökkentő kutatás éveiben.

Egy hónapnyi ásás során összesen 1250, a pusztulás és megsemmisülés különböző szakaszait mutató kőtömböt tártunk föl. Többsége alul-felül ívelt, vésett megalít volt, kisebb része laposabb, sima kocka, vagy nyolcszögletűre faragott kő – akár a padlók lapjai álmaimban –, néhány feltűnően masszív darab pedig úgy ívelt és hajlott, hogy talán egy mennyezethez tartoztak, vagy pedig egy boltíves, illetve kerek ablakhoz.

Minél mélyebbre – és minél keletebbre meg északabbra – ástunk, annál több tömböt találtunk, noha még mindig nem bukkantunk semminemű rendezettség nyomára. Dyer professzort megdöbbente a töredékek mérhetetlen kora, Freeborn pedig olyan jelképeket talált, amelyek baljósan rímeltek bizonyos hihetetlenül ősi pápua és polinéziai legendákra. A tömbök állapota és szétszórtsága szédítő időtávról és kozmikus vadságú geológiai mozgásokról regélt.

Volt velünk egy aeroplán is. Wingate fiam gyakran fölszállt különböző magasságokba, és végigpásztázta a sziklás-homokos pusztaságot a hatalmas körvonalak gyönge nyomai, szintkülönbségek vagy szétszórt kövek után. Gyakorlatilag semmilyen eredménnyel sem járt; valahányszor azt képzelte, hogy megpillantott valami jellegzetest, a következő úton azt kellett látnia, hogy a szélfújta dűnék új, csalóka képet rajzoltak a régi helyébe.

Egy-két ilyen változékony kép sajátosan, kellemetlenül hatott rám. Valahogy rímeltek valamire, amit álmodtam vagy olvastam, de már nem emlékeztem rá. Volt bennük valami szörnyen ismerős, amitől titkolt, rossz előérzettel pillantottam végig a visszataszító, terméketlen tájon.

Július első hetében rendkívül vegyes érzelmekkel figyeltem az északkeleti irányba húzódó ásatást. Volt ebben félelem, érdeklődés, és mindenekelőtt az a zavarba ejtő tudat, hogy ezt már láttam valahol.

Igyekeztem mindenféle pszichológiai segítséget igénybe venni, hogy kiverjem a fejemből, de sikertelenül. Elfogott az álmatlanság is, de szinte örültem neki, mert legalább kevesebbet kellett aludnom. Rákaptam a hosszú, magányos, éjszakai sétákra a sivatagban, rendszerint északi vagy északkeleti irányba, amerre különös új benyomásaim is vonzottak.

Ezeken a sétákon néha belebotlottam az ódon falak csaknem elrejtett maradványaiba. Noha errefelé kevesebb kőtömb hevert a felszínen, mint ott, ahol ásatásainkat kezdtük, biztosan éreztem, hogy a felszín alatt nagy bőségben találhatók. A terep kevésbé sima volt a táborhelyünknél, és az uralkodó erős szelek itt-ott fantasztikus, ideiglenes buckákba torlaszolták a homokot, föltárva az ősi kövek sorát, más nyomokat pedig eltakarva.

Betegesen izgatott, hogy erre a területre is kiterjesszem az ásatást, ugyanakkor rettegtem, hogy mit találhatunk. Látható, hogy meglehetősen rossz állapotba kerültem, de mindennél rosszabb volt, hogy nem beszélhettem róla.

Rossz idegállapotomra bizonyítékot nyertem, amikor egyik éjszakai kóborlásom során különös fölfedezést tettem. Július 11-ének estéjén történt, amikor a hold furcsán fakó fénnyel vitorlázott a rejtelmes dűnék fölött.

Valahogy messzebbre jutva szokásos sétáimnál, egy nagy kőhöz értem, amely feltűnően különbözött minden eddigitől. Csaknem teljesen be volt temetve, ám én lehajoltam, kezemmel kotortam félre róla a homokot, majd szemügyre vettem a hold és villanylámpám fényénél.

A többi nagy sziklától eltérően ez tökéletesen szögletesre volt faragva, homorulatok és domborulatok nélkül. Az is látszott, hogy sötét, bazaltszerű anyagból készült, teljesen elütött az ismerős gránittól, homokkőtől és a néhány betonkockától.

Hirtelen fölegyenesedtem, sarkon fordultam, és inam szakadtából rohanni kezdtem a tábor felé. Teljesen öntudatlan és értelmetlen menekülés volt, már csak a sátramhoz közeledve jöttem rá, hogy miért futottam. Beugrott a magyarázat. A különös, sötét kő olyasmi volt, amiről már olvastam és álmodtam; valami, aminek az ősöreg legendárium legvérfagyasztóbb borzalmaihoz van köze.

Egyik kőkockája volt azoknak a korábbi bazaltépületeknek, amelyektől a mesés Dicső Faj olyannyira félt, azoknak a magas, ablaktalan romoknak, ama baljós, félig anyagi idegen fajzat építményeinek, amely a végtelen űrből érkezve árasztotta el a Földet; az ő szélszerű, láthatatlan erejük ellen zárták le a csapóajtókat és állítottak mindig éber őröket.

Egész éjjel virrasztottam, de hajnalra beláttam, mekkora ostobaság hagyni, hogy egy mítosz árnya ennyire fölizgasson. Rémület helyett a fölfedező lelkesedésének kellett volna elöntenie.

Másnap déltájt meséltem a többieknek fölfedezésemről; Dyer, Freeman, Boyle, a fiam és én elmentünk, hogy megnézzük ezt a rendellenes tömböt, ám kudarcot vallottunk. Nem tudtam pontosan, hol is láttam a követ, és a később feltámadt szél teljesen megváltoztatta a vándorló homokdűnék képét.

 

VI.

 

Most következik elbeszélésem legfontosabb és legnehezebb része – annál is nehezebb, mivel nem tudok meggyőződni a realitásáról. Néha kínzóan biztos vagyok benne, hogy nem álmodtam vagy hallucináltam; és – tekintettel tapasztalataim objektív valóságának döbbenetes jelentőségére – ez az érzés indított arra, hogy ezeket a följegyzéseket elkészítsem.

Fiam – képzett pszichológus, aki az egész esetről a legtöbb és legrokonszenvezőbb tudással bír – meg tudja ítélni, amit most fogok elmondani.

Először hadd írjam le a külsődleges tényezőket, ahogyan a tábor lakói ismerik: július tizenhetedikén este egy szeles nap után korán tértem haza, de nem bírtam elaludni. Valamivel tizenegy előtt fölkeltem, és mivel most is elfogtak a szokott gyötrő érzések, amikor végignéztem az északkeleti irányban húzódó ásatáson, elindultam éjszakai sétáim egyikére. Közben csak egyetlen emberrel találkoztam, akit üdvözöltem is egy Tupper nevű ausztrál bányász volt –, majd elhagytam a tábor területét.

A hold, amely nemrég kezdett fogyni, felhőtlen égből világított alá, és elárasztotta az ősi homokot valami fehér, fekélyes ragyogással, ami nekem valamiért hihetetlenül gonosznak tűnt. Már nem fújt a szél, és nem is kezdett rá még majdnem öt órán keresztül, amit Tupper és mások is tanúsíthatnak, akik láttak, amint északkeleti irányban sebesen átvágok a sápadt, titokőrző dűnéken.

Hajnali fél négy tájban olyan erős szél támadt, hogy mindenkit fölébresztett a táborban, és három sátrat fölborított. Az ég felhőtlen volt, a sivatag még mindig abban a fekélyes holdfényben izzott. Amikor az expedíció a sátrakkal kezdett foglalkozni, észrevették, hogy nem vagyok ott, de tekintettel korábbi sétáimra, ez a körülmény senkit sem ijesztett meg. Mégis legalább három ember – mindnyájan ausztrálok – érzett valami baljósat a levegőben.

Mackenzie elmagyarázta Freeborn professzornak, hogy ez a félelem a feketék folklórjából ragadt rájuk. A bennszülöttek gonosz mítoszok egész szövedékét költötték a heves szelekről, amelyek nagy ritkán végigsöpörnek a derült ég alatt, a homok fölött. Azt suttogják, hogy azokból a nagy, föld alatti kőkunyhókból fújnak, ahol szörnyű dolgok történnek, és sehol sem lehet érezni őket, csak a környéken, ahol a nagy, faragott kövek hevernek. Négy óra felé a szélvihar éppen olyan hirtelen elállt, ahogy elkezdődött, és új, ismeretlen formákba rendezte a dűnéket.

Már öt óra is elmúlt, a dagadt, gombaszerű hold lefelé süllyedt a nyugati égen, amikor betámolyogtam a táborba – kalap nélkül, rongyosan, összekarcolt, véres arccal, villanylámpa nélkül. A legtöbb ember lefeküdt, de Dyer professzor még a sátra előtt pipázott. Látva kifulladt és csaknem eszelős állapotomat, hívta Dr. Boyle-t, és ketten eltámogattak a priccsemig, majd kényelembe helyeztek. A fiam, akit fölébresztett a sürgésforgás, hamarosan csatlakozott hozzájuk, és valamennyien igyekeztek rávenni, hogy feküdjek nyugodtan, és próbáljak meg aludni.

De számomra nem adatott meg az alvás. A legdöbbenetesebb pszichikai állapotban voltam – különbözött mindentől, amitől korábban szenvedtem. Egy idő után ragaszkodtam hozzá, hogy beszélhessek, hogy idegesen és fáradságosan elmagyarázhassam állapotomat.

Elmondtam nekik, hogy elfáradtam, és lefeküdtem a homokra szundítani egyet. Ott, ahogy mondtam nekik, még félelmetesebb álmaim voltak, mint rendesen – és amikor a hirtelen szélviharra fölébredtem, túlfeszült idegeim fölmondták a szolgálatot. Pánikba esve menekültem, gyakran fölbuktam a félig eltemetett kövekben, így lettem rongyos és piszkos. Sokáig alhattam, tekintve távollétem óráit.

Akármilyen különös dolgot láttam vagy tapasztaltam, egy szóval sem utaltam rá – ebben a tekintetben a legnagyobb önuralmat gyakoroltam. Arról viszont szóltam, hogy megváltoztattam a véleményemet az expedícióról, és sürgettem, hogy ne ássunk tovább északkelet felé.

Érvelésem elég gyönge volt: arra hivatkoztam, milyen kevés arrafelé a kőtömb, hogy ne sértsük meg a babonás bányászok érzékenységét, hogy esetleg kimerülnek az egyetemtől kapott tartalékok, és hozzátettem még sok más hazug vagy lényegtelen dolgot. Természetesen ügyet sem vetettek új kívánságaimra, még a saját fiam sem, aki pedig láthatóan aggódott egészségem miatt.

Másnap fölkeltem, körbejártam a tábort, de nem vettem részt az ásatásokban. Elhatároztam, hogy amint lehet, idegeim érdekében hazatérek, a fiam pedig megígérte, hogy amint átvizsgálta azt a területet, amelyet én ki akartam hagyni a kutatásokból, rögtön elröpít Pertlibe, ami ezer mérföldnyire volt délnyugati irányban.

Úgy gondoltam, hogy ha még látni lehet az általam fölfedezett valamit, akkor megpróbálkozom egyfajta figyelmeztetéssel, vállalva akár a nevetségesség kockázatát. Az elképzelhető, hogy a bányászok, akik ismerik a helyi folklórt, mellém állnak. Fiam, hogy a kedvembe járjon, még aznap délután elvégezte a légi föltárást, végigrepült a terep fölött, amerre a sétám vezethetett. Semmi olyasmi nem került a szeme elé, amivel én találkoztam.

Az lehetett a helyzet, ami a rendellenes bazalttömbbel: a vándorló homok eltörölt minden nyomot. Egy pillanatig félig-meddig sajnáltam, hogy páni félelmemben elveszítettem egy ijesztő tárgyat – de most már tudom, hogy ez volt a szerencse. Így elhihetem, hogy egész élményem érzékcsalódás volt, főleg akkor, ha mint őszintén remélem – sohasem találják meg azt a pokoli szakadékot.

Wingate július 20-án elvitt Pertlibe, de nem volt hajlandó otthagyni az expedíciót és hazatérni. 25-éig velem maradt, ekkor indult a gőzös Liverpool felé. Most, amikor az Empress kabinjában lázasan és hosszasan töprengek a dolgon, elhatároztam, hogy legalább a fiamat informálnom kell. Rajta múlik, hogy szélesebb nyilvánosság elé tárja-e a történetet.

Minden eshetőségre készen összefoglaltam az előzményeket – amelyeknek töredékeit néhányan már ismerték –, és most elmondom, olyan röviden, ahogy csak lehetséges, hogy mi történt azon az ocsmány éjjelen, miközben távol voltam a tábortól.

Feszült idegekkel, a megmagyarázhatatlan, rettegő álmok ösztökéjétől egyfajta beteges lelkesedésbe hajszoltan botorkáltam északkelet felé a gonoszul izzó hold alatt. Itt-ott láttam félig homokba ásottan azokat a névtelen és elfelejtett Bonokból itt maradt kőtömböket.

E szörnyeteg romok elképzelhetetlen kora és a sötét félelem jobban nyomasztott, mint valaha, és egyre csak őrjítő álmaimra, a mögöttük lappangó rémületes legendákra tudtam gondolni, meg arra, mennyire félnek a bennszülöttek és a bányászok a sivatagtól és a faragott kövektől.

Mégis tovább botorkáltam, mintha valami szörnyű találkozóra igyekeznék, miközben egyre jobban gyötörtek a döbbenetes álmok és képzelt emlékek. A sorba állított kövekre gondoltam amelyeket a fiam látott a levegőből, és azon töprengtem, miért tűntek egyszerre olyan fenyegetőnek és ismerősnek. Valami matatott és zörgött emlékezetem zárján, miközben egy másik ismeretlen erő igyekezett csukva tartani azt a kaput.

Az éjszaka szélcsendes volt, a sápadt homok föl-le ívelt, mint a tenger megfagyott hullámai. Nem volt célom, mégis úgy haladtam, akárha a sors ujját követném. Álmaim feltolultak a való világba, így mindegyik homokba merült megalít mintha az ember előtti épületek végtelen szobáihoz és folyosóihoz tartozott volna, telefaragva jelképekkel és hieroglifákkal, amelyeket túlságosan jól ismertem azokból az évekből, amikor elmém a Dicső Faj foglya volt.

Néha szinte láttam azokat a mindentudó, kúp alakú rémeket, amint megszokott módjukon foglalatoskodnak, és féltem végignézni magamon, nehogy magamat is ilyennek találjam. Egyszerre láttam a homokkal borított kőkockákat és a szobákat meg a folyosókat; a gonosz, izzó holdat és a világító fénygömböket; a végtelen sivatagot és a bólogató páfrányokat az ablakok mögött. Egyszerre voltam ébren és álmodtam.

Nem tudom, mennyi ideig, milyen messzire mentem, még azt sem, milyen irányba, amikor először pillantottam meg a kőrakást, amelyről a szél letakarította a homokot. Itt eddig ez volt a legnagyobb csoportos lelet, és olyan erős benyomást tett rám, hogy a legendás Bonok látomásai hirtelen eltűntek.

Ismét csak a sivatag volt, a gonosz hold és az ismeretlen múlt maradványai. Közelebb mentem, megálltam és elektromos lámpám fényét ráirányítottam a düledező halomra. Egy dűnét elfújt a szél, alatta, tizenhárom méteres átmérőjű területen szabálytalan kör alaprajz, alacsony megalitépítmény, valamint kisebb töredékek maradtak meg. Magasságuk hatvan centimétertől két és fél méterig terjedt.

Rögtön az elején rájöttem, hogy van valami rendkívül szokatlan ezekben a kövekben. Nem csupán a mennyiségük volt példátlan, de valami megragadott a homokmarta mintában is, miközben végigvizsgáltam a hold és elektromos lámpám egyesített fényében.

Nem mintha bármelyik annyira különbözött volna a korábban talált példányoktól. Ez valami kifinomultabb különbség volt. Benyomásom nem egy különálló tömb vizsgálatából keletkezett, hanem akkor, amikor ugyanazzal a pillantással több megaliton is végigsétáltattam a tekintetemet.

Azután kezdett derengeni az igazság. Több ködön is illettek egymáshoz a görbe minták – egyetlen hatalmas díszítés részei voltak. Az ősöreg sivatagban először találtam rá eredeti helyzetében egy falazatra. Düledezett és málladozott, ez igaz, mindazonáltal a leghatározottabban létezett.

Lejjebb ereszkedtem, nagy nehezen átbukdácsoltam a kőrakáson; itt-ott lesöpörtem róla a homokot, miközben egyfolytában a méreteket, formákat, stílusokat és a rajzok kölcsönös kapcsolatát próbáltam értelmezni.

Egy idő után fölsejlett, mi lehetett hajdan ez az építmény, és milyen minta húzódott az ősrégi falazat hatalmas felszínén. Annyira hasonlított némelyik álmomhoz, hogy az idegtépő rémülettel töltött el.

Ez itt valaha egy ciklopszi folyosó volt, tíz méter széles és tíz méter magas, nyolcszögletű kockákkal kikövezve, tömör boltozattal lefedve. Jobbról szobák nyíltak, a végében kezdődött az egyik különös rámpa, amely az alsó mélységekbe vezetett.

Összerázkódtam, amikor mindez eszembe jutott, mert jóval több volt annál, mint amit a kőtömbök elárultak. Honnan tudom, hogy ez a szint messze a föld alatt volt? Honnan tudom, hogy a fölfelé vezető rámpának a hátam mögött kell lennie? Honnan tudom, hogy egy szinttel fölöttem volt a hosszú, föld alatti folyosó, amely balra, az Oszlopok Terére vezetett?

Honnan tudom, hogy a gépteremnek és a központi levéltárba vezető alagútnak két szinttel lejjebb kell lennie? Honnan tudom, hogy az egyik szörnyű, megvasalt csapóajtó az építmény legalján, négy szinttel alattam van? Az álomvilág áttörése a valóságba annyira összezavart, hogy reszkettem, fürödtem a hideg verejtékben.

Ekkor, és ez volt az utolsó, elviselhetetlen csepp a pohárban, megéreztem a gyenge, hűvös, alattomos huzatot, ami a hatalmas kőrakás közepéből, valamilyen mélységből szivárgott elő. Látomásaim, akárcsak korábban, rögtön elhalványultak, ismét csupán a gonosz holdfényt, a sötét sivatagot, a terpeszkedő ősrégi kőfalakat láttam. Most valami igazival és megfoghatóval találkoztam, ami mégis át volt itatva az éjszakai rejtelem sugallatával. Ez a hideg légáramlat egyetlen dologról beszélt: hogy a felszín kusza kőkockái alatt valami nagy mélység rejtőzik.

Első gondolatom a feketék baljós legendája volt a megalítok közötti föld alatti kunyhókról, ahol a borzalmak történnek, és a nagy szelek születnek. Azután gondolataim visszatértek saját álmaimra, és éreztem, hogy halvány álemlékek motoszkálnak elmémben. Mi lehet alattam? Miféle ősöreg legendakörök és kísérteties lidércnyomások kútjának pereménél állhatok?

Csak egy pillanatig haboztam, azután erőt vett növekvő félelmemen a kíváncsiság és a tudományos hév. Szinte gépiesen mozogtam, mintha a kényszerítő végzet markában lennék. Zsebre vágtam a lámpát, és olyan erővel, amelyről eddig sejtelmem sem volt, egyik titáni törmelékdarabot löktem félre a másik után. Erősebb lett a huzat, amelynek nyirkossága különös ellentétben állt a sivatag száraz levegőjével. Fekete hasadék ásított előttem, és végül – amikor minden törmelékdarabot félrelöktem, amely elég kicsi volt, hogy megbirkózzam vele – a leprás hold egy akkora nyílásra világított rá, ami elég széles volt, hogy bejuthassak rajta.

Elővettem a lámpámat, és ragyogó fényt vetítettem a nyílásba. Alattam az omlás kaotikus egyenetlenséggel lejtett észak felé nagyjából negyvenöt fokos szögben; láthatóan réges-régen, felülről rogyaszthatta be valami.

Az omlás teteje és a talaj között áthatolhatatlan feketeség ásított, amelyben felül mintha egy gigászi, nyomástól eltorzult boltív sejlett volna. Úgy tűnt, hogy itt a Föld ifjúkorából származó, titáni épület padlóját takarta a sivatagi homok. Hogy miként vészelhette át a földtani korok hánytorgásait, azt sem akkor, sem most nem kísérlem meg elképzelni.

Innen visszatekintve az őrület netovábbjának tűnik az ötlet, hogy csak úgy, egy szál magam, amikor egyetlen élő lélek nem tudja, hol vagyok, leereszkedjem egy ilyen fenyegető mélységbe. Talán őrült is voltam, de akkor éjjel habozás nélkül elindultam lefelé.

Ismét éreztem a vonzás és a végzet ösztökéjét, ami úgy tűnt, végig irányította utamat. Az elem kímélése végett csak időnként villantottam föl a lámpát, miközben elkezdtem eszelős vergődésemet lefelé a baljós, ciklopszi lejtőn a nyílás alatt, néha arccal előre, amikor jó kapaszkodókat találtam, máskor, nyaktörőbb helyzetekben a megalithalom felé fordulva.

Kétoldalt mállatag, vésett falak homálylottak fenyegetőn a távolban. Előttem csak sötétség honolt.

Nem tudom, mennyi ideig ereszkedtem lefelé. Elmém annyira forrt a döbbenetes sejtésektől és képektől, hogy a valóság mintha mérhetetlen messzeségbe vonult volna vissza. A testi érzések meghaltak, még a félelem se lett egyéb kísérteties vízköpőnél, ami tehetetlenül vigyorgott rám.

Végül elértem az egyik szint padlóját, ami tele volt szórva lezuhant, formátlan kőtömbökkel, homokkal és mindenféle hulladékkal. Kétoldalt, egymástól talán tíz méterre tömör falak emelkedtek, amelyek hatalmas boltívben egyesültek. Azt láttam, hogy a falakat kifaragták, de a díszítések értelmét nem foghattam fel.

Legjobban a fejem fölötti boltív fogott meg. Lámpám fénysugara nem ért el a mennyezetig, ám a szörnyeteg boltívek alsó részét még láthattam. Olyan tökéletesen azonos volt azzal, amit számtalanszor álmodtam az idősebb világról, hogy most először reszkettem, mint a nyárfalevél.

Mögöttem, magasan fönt elmosódó, fakó folt jelezte a távoli, holdfényes felvilágot. Az óvatosság pislákoló maradványa figyelmeztetett, hogy nem szabadna elhagynom ezt a fényfoltot, különben nem lesz kalauzom visszafelé.

Elindultam a bal oldali fal felé, ahol a legjobban lehetett látni a faragásokat. A törmelékkel teleszórt padlón csaknem olyan nehéz volt előrejutni, mint a lefelé vezető lejtőn, de azért nagy nehezen képes voltam haladni.

Egy helyütt félredobtam néhány követ, arrébb rúgtam a törmeléket, hogy lássam, milyen a padló, és megborzongtam a még mindig összefüggő burkolatot alkotó nagy, nyolcszögletű lapok végzetesen ismerős látványától.

Amikor elég közel kerültem a falhoz, lassan, gondosan végigpásztáztam a fénysugárral a véset kopott maradványain. Valami elvonult áradat hagyta ott a nyomát a homokkövön, és különös beágyazódásokat is találtam, amelyeket nem tudtam mivel magyarázni.

Helyenként a falazat nagyon laza, omlatag volt. Azon tűnődtem, vajon hány Bonig tarthatja még meg eredeti formájának nyomait ez az ősi, rejtett épület a föld hánytorgásai közepette?

Ám legjobban maguk a faragások izgattak. Idő nyűtte állapotuk ellenére közelről viszonylag könnyen ki lehetett venni őket; a részletek ismerős meghittsége majdnem elvette az eszemet. Hogy az ősöreg fal díszítményeinek többsége egyáltalán ismerős lehet, az túl volt a hihetőség határán.

Miután mély benyomást gyakoroltak bizonyos mítoszok költőire, testet öltöttek egy titokzatos tartományban, amelyről hellyel-közzel tudomást szereztem emlékezetvesztésem ideje alatt; most plasztikus képeket hívtak elő tudatalattimból.

De mivel magyarázzam, hogy ennek a rajznak minden vonala és spirálisa pontosan egyezett azzal, amit sok évvel ezelőtt megálmodtam? Mily sötét, elfelejtett jelképtár tudott fölidézni minden finom árnyalatot, amelyek olyan kitartóan és változatlanul ostromolták éjszakáról éjszakára álombéli látomásaimat?

Ebben az esetben nem lehetett szó véletlen vagy távoli hasonlatosságról. A sok évezredes, Bonok óta elrejtett folyosó, amelyen álltam, határozottan és abszolút módon az eredetije volt valaminek, amit álmaimból oly bensőségesen ismertem, mint a saját arkhami házamat a Crane Streeten. Semmi kétség, álmaim ezt a helyet mutatták romlatlan, ősi állapotában; ettől azonban nem lett kevésbé valós. Kétségek nélkül, iszonytatóan tudtam, hol vagyok.

Ismerős volt az a rész is, ahol álltam. Tudtam, melyik pontján található álmaim szörnyű ősvárosának. Hátborzongató, ösztönös bizonyossággal tudtam, hogy nem tévednék el, ha be akarnám járni ennek az építménynek vagy a városnak azt a részét, amely megúszta a mérhetetlen idő alatt bekövetkezett változásokat és pusztulásokat. Az Isten szerelmére, mit jelenthet ez? Honnan tudom, amit tudok? És mennyi szörnyű valóság rejtőzhet az ősi kövek eme labirintusában tanyázó lényekről regélő ódon mesék mögött?

A szavak csak töredékesen közvetíthetik az elmémet dúló félelem és zavarodottság viharzását. Ismertem ezt a helyet. Tudtam, mi van alattam, és mi volt előttem, mielőtt a magasba törő szintek porrá, törmelékké és sivataggá omlottak volna. Megborzongva gondoltam el, hogy egyáltalán nem szükséges szem előtt tartanom a hold halvány sugarát.

Őrlődtem a menekülésvágy és égő kíváncsisággal elegy, parancsoló végzetszerűség között. Mi történt ezzel a szörnyeteg óriásvárossal az álmaim óta eltelt sokmillió év alatt? Vajon a város alatt elterülő, a titáni tornyokat összekötő föld alatti alagutak útvesztőjéből mennyi élte túl a földkéreg vonaglásait?

Rábukkantam volna az egész eltemetett, irtózatosan ősi világra? Vajon megtalálnám még az írómester házát és a tornyot, ahol S’gg’ha, a délsarki növényszerű, csillagfejű ragadozó karcolt képeket az üres falsíkokra?

Nincs-e eltömődve, járható-e még az átjáró két szinttel lentebbre, az idegen elmék csarnokába? Abban a csarnokban tartott egy agyagból mintázott tárgyat egy elképesztő, félig képlékeny lény foglyul ejtett elméje, aki tizennyolcmillió évvel a mi időnk után fog élni a Plútón túl, egy ismeretlen bolygó üreges belsejében.

Lehunytam a szemem, és hiábavaló, szánalmas igyekezettel kaptam a kezemet a fejemhez, hogy kiűzzem ezeket az őrült álomtöredékeket a tudatomból. Most először éreztem kínzó élességgel a levegő hűvösségét, mozgását, nyirkosságát. Remegve döbbentem rá, hogy az Bonok óta halott, fekete szakadékok valószínűleg csakugyan ott ásítanak valahol előttem és alattam.

A félelmes kamrákra, folyosókra és lejtőkre gondoltam, ahogy álmomból emlékeztem rájuk. Vajon nyitva-e az út a központi levéltárba? Megint éreztem az ellentmondást nem tűrő sors ösztökéjét, amikor eszembe jutottak a félelmetes följegyzések, amelyek valaha ott pihentek a rozsdamentes fémből készült, szögletes kamrákban.

Ott tárolják, mondják az álmok és legendák, az egész történelmet, az idő-tér kontinuum múltját, jövőjét, amelyet a naprendszer minden bolygójáról és korából foglyul ejtett elmék írtak. Persze őrültség – de nem őrült vagyok-e én is, hogy idebotlottam egy hozzám hasonlóan eszement világ éji sötétjébe?

A lezárt fémpolcokra gondoltam, a zárra, amit olyan furcsán kell elforgatni, hogy kinyithassuk őket. Tisztán láttam magam előtt a saját polcomat. Hányszor csináltam végig a csavarások és nyomások bonyolult szertartását a legalsó szinten, a földi gerincesek részlegében! Minden részlet friss és ismerős volt.

Ha létezik az a polc, amelyről álmodtam, akkor egy pillanat alatt ki tudom nyitni. Ekkor kerített hatalmába teljesen az őrület. Egy pillanattal később talpra ugrottam, és máris a sziklatörmelékben botladoztam a lenti mélységekbe vezető rámpa felé, amelyre jól emlékeztem.

 

VII.

 

Ettől a ponttól kezdve alig bízhatok benyomásaimban. Még mindig melengetek magamban egy végső, kétségbeesett reménysugarat, hogy mindez egy démoni álom, vagy önkívület gerjesztette látomás része volt. Láz perzselte agyamat, és mindent egyfajta ködön át érzékeltem, néha csak töredékesen.

Lámpám fénysugara nem sokat hasított ki a mindent elnyelő sötétből. Egy-egy kísérteties villanásra feltűntek az ocsmányul ismerős, kortól ragyás falak és faragások. Egy helyütt hatalmas darabon beomlott a boltozat, így hatalmas kőrakáson kellett átmásznom, ami csaknem a groteszk sztalaktitokkal borított tetőig ért.

Ez volt a lidércnyomás csúcspontja, amelyet még rosszabbá tett az emlékek iszonyú ösztökéje. Csak egyetlen dolgot nem tudtam, mégpedig azt, mekkora lehetek a szörnyű épülethez képest? Nyomasztott szokatlan kicsinységem, mintha új és abnormális dolog lenne emberi testből nézni e toronymagas falakat.

Mindegyre szorongva néztem végig magamon; kissé zavart az emberi test, amelyben voltam.

Egyre ugráltam, másztam, botladoztam a mélység sötétjében; gyakran elestem, összehorzsoltam magam, és egyszer csaknem eltörtem a lámpámat. E démoni szakadék minden zuga és köve ismerős volt. Több ponton megálltam, hogy fénysugarammal megvilágítsam az eltömődött, omladozó, mégis ismert átjárókat.

Némelyik szoba teljesen összeomlott; mások kiürültek, vagy tele voltak törmelékkel. Néhányban nagy fémtárgyakat láttam – egyik-másik elég érintetlen volt, mások összetörtek, szétzúzódtak, összenyomódtak –, amelyekben álmaim kolosszális talapzatait vagy asztalait ismertem föl. Hogy valójában mire szolgáltak, azt találgatni sem merem.

Megtaláltam a rámpát, és ereszkedni kezdtem, ám egy idő után megtorpantam egy tátongó, fűrészes szélű hasadéknál, amely a legkeskenyebb pontján nem sokkal lehetett szélesebb egy méternél. Itt a födém átszakadt, és feltárta az alatta levő tusfekete, ismeretlen mélységet.

Tudtam, hogy még két további pinceszint van ebben a titáni épületben, és megremegtem páni félelmemben, amikor eszembe jutott a legalsó szinten a vasalt csapóajtó. Most nem állhattak mellette őrök; ami odalent ólálkodott, rég elvégezte ocsmány munkáját, és visszasüppedt hosszú hanyatlásába. Halott lesz, mire az embereket felváltja a bogárfaj. Mégis beleremegtem, amikor eszembe jutottak a bennszülött legendák.

Szörnyű akaraterő kellett hozzá, hogy átugorjam a tátongó szakadékot, mert a törmelékes padló miatt lehetetlen volt nekifutnom, de az őrültség hajtott tovább. Kiszemeltem egy pontot a bal oldali fal közelében, ahol a hasadék a legkeskenyebb volt, és a földet érés helyén viszonylag kevés veszedelmes törmelék halmozódott föl, majd egy borzasztó pillanat után biztonságban megérkeztem a túlpartra.

Végül elértem az alsó szintet, elbotladoztam a gépszoba bejárata mellett; odabent fantasztikus fémroncsokat láttam, amelyeket félig eltemetett a lezuhant boltív. Minden ott volt, ahol emlékezetem szerint lennie kellett, így magabiztosan másztam át a hatalmas összekötő folyosó bejáratát eltorlaszoló kupacon. Rájöttem, hogy ezen jutok el a város központi levéltárába.

Úgy rémlett, végtelen idő telt el botladozással, szökdécseléssel és mászással a törmelékkel ellepett folyosón. Itt-ott láttam a faragásokat az időtől mocskolt falakon; némelyik ismerős volt, másokat álmaim korszaka után készíthettek. Mivel ez volt a házakat összekötő föld alatti főút, nem voltak benne kereszteződések, csak ha átvezetett az épületek legalsó szintjén.

Némelyik kereszteződésnél elkanyarodtam, hogy benézzek a jól ismert szobákba. Csupán kétszer találkoztam gyökeres változással álmaimhoz képest – és az egyiknél láttam azt a lepecsételt bejáratot, amelyre jól emlékeztem.

Hevesen reszketni kezdtem, és különös gyengeség fogott el, ami lelassította mozgásomat, miközben vonakodva átsiettem az egyik romos, ablaktalan óriástorony pincéjén, amelynek idegenszerű bazalt falazata szörnyű eredetről árulkodott.

Ez az ősi pince kerek volt, több mint hatvan méter átmérőjű, a sötét falakat semmiféle faragás nem díszítette. A padlón sem volt más, mint por vagy homok; láthattam a fölfelé és lefelé vezető nyílásokat. Nem volt se lépcső, se rámpa – álmaimban ezeket az ősi tornyokat nem érintette a mesés Dicső Faj. Azoknak, akik emelték őket, nem volt szükségük lejtőkre vagy lépcsőkre.

Álmaimban a lefelé vezető nyílást szorosan lezárták, és aggályosan őrizték. Most nyitva volt: feketén ásított, hűvös, nyirkos levegő áradt belőle. Nem engedtem meg magamnak, hogy elgondoljam, mi lehet odalent a határtalan szakadékokban, az örök éjszakában.

Később, amikor a folyosó egy csúnyán megroggyant szakaszán másztam keresztül, elértem egy olyan helyre, ahol a mennyezet teljesen leszakadt. Átmásztam a törmelékhegyen, áthaladtam egy hatalmas, üres téren, ahol lámpám fényében nem látszott se fal, se boltív. Ez lehet, véltem, a fém szállítóeszközök házának pincéje. A harmadik térre nézett, nem túl messze a levéltártól. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett vele.

A kő– és törmelékdomb után ismét rátaláltam a folyosóra, de nem sokkal később olyan helyre értem, ahol a boltív lezuhant darabjai majdnem a veszedelmesen lehajló mennyezetig értek. Hogyan sikerült annyi tömböt félrecibálnom, hogy átjáróhoz jussak, hogy mertem megbolygatni a szorosan beágyazódott romokat, amikor az egyensúly legcsekélyebb változása is elindíthatta volna a fedőkőzet ízzé-porrá zúzó tonnáit, azt nem tudom.

A tiszta őrület hajtott és vezetett – már ha egész föld alatti kalandom nem volt – mint remélem – ördögi látomás vagy álomkép. Mégis csináltam – vagy azt álmodtam, hogy csinálok – egy átjárót, amelyen keresztül tudtam evickélni. Miközben kúsztam a törmelékhalom tetején, számban bekapcsolt lámpámmal, éreztem, amint belém hasítanak a mennyezetről lógó, fűrészes sztalaktitok.

Most már közel jártam nyilvánvaló úti célomhoz, a nagy föld alatti levéltárhoz. Lecsúsztam-kecmeregtem a kupac túlsó oldalán, és megindultam a hátralévő folyosószakaszon, kezemben az időnként fölvillantott lámpával, míg végül elérkeztem egy alacsony kör alakú kriptához, amelyből köröskörül csodamód épen megmaradt boltívek nyíltak.

A falakat, illetve azokat a részeket, ameddig lámpám fénye elért, sűrűn telerótták hieroglifákkal, és beléjük vésték a jellegzetes görbe jelképeket. Némelyik az álmomban megélt korszak után került oda.

Beláttam, hogy a sors vezetett ide, és azonnal balra fordultam az ismerős boltív felé. Furcsamód alig kételkedtem benne, hogy megtalálom-e a megmaradt szintekre fölfelé és lefelé vezető rámpákat. Ezt a hatalmas, a földkéregtől védett épületet, amelyet a naprendszer évkönyveinek őrzésére emeltek, rendkívüli ügyességgel építették olyan erősre, hogy addig maradjon meg, amíg maga a rendszer.

Olyan szilárddá formálták a lángeszű matematikával kiegyensúlyozott, hihetetlenül kemény cementtel megkötött, hajmeresztő méretű kőtömböket, mint magának a bolygónak a sziklás magja. Itt ép elmével fölfoghatatlan idő után is állt az egész rejtett tömb, a hatalmas, porral behordott padlón alig lehetett látni a másutt túltengő törmeléket.

Furcsamód úgy gondoltam, hogy innen viszonylag könnyű a közlekedés. A lázas buzgalom, amelyet eddig kudarcok fékeztek, egyszerre eszelős sietségként robbant ki belőlem; szó szerint rohantam az alacsony mennyezetű, iszonyúan ismerős sorok között a boltív alatt.

Már nem hüledeztem azon, hogy ismerős dolgokat látok. Kétoldalt hatalmasan meredtek fölém a hieroglifás fémpolcok; némelyik még a helyén állt, volt, amelyik felbillent, volt, amelyik megroggyant és összecsuklott a hajdani geológiai nyomástól, ami azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy szétzúzza a titáni építményt.

Itt-ott porlepte kupac hevert a tátongó üres polc alatt, jelezve, hol rázta ki a dobozokat a földrengés. Helyenként az oszlopokon hatalmas jelképek és betűk mutatták a kötetek osztályát és alosztályát.

Egyszer megálltam egy nyitott rekesz előtt, ahol a szokott fémdobozok még mindig a helyükön álltak a mindenütt jelenlevő szúrós porban. Kinyújtottam a kezem, némi nehézség árán elővettem az egyik vékonyabb darabot, és letettem a padlóra, hogy megvizsgáljam. A szokásos görbe hieroglifákkal írták rá a címet, bár a betűjelek elrendezésében volt valami alig észrevehető rendellenesség.

A fedelet leszorító szerkezetet tökéletesen ismertem, így hát fölcsaptam a nem rozsdásodó, még mindig működő fedelet, és kihúztam belülről a könyvet. Mint vártam, ötvenszer harminchét centiméteres volt, vastagsága öt centiméter, és a vékony fémfedél a tetején nyílt.

A kemény cellulózlapokon nem hagytak nyomot az évmiriádok, és én kísértetiesen ébredező emlékezettel tanulmányoztam az ecsettel húzott furcsa betűket, amelyek nem hasonlítottak a hieroglifákra, vagy bármely ábécére, amelyet az emberi tudomány ismer.

Emlékeim szerint ezt a nyelvet egy fogoly elme használta, akivel álmaimban felületes ismeretségbe kerültem; egy nagy aszteroidáról származott, ahol sok minden megmaradt annak a bolygónak az ősi életéből és tudományából, amelyről valaha az égitest leszakadt. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy a levéltárnak ezt a szintjét a nem földszerű bolygóknak szentelték.

Mire abbahagytam ennek a hihetetlen dokumentumnak a tanulmányozását, láttam, hogy lámpám fénye halványodni kezd, ezért gyorsan beletettem a tartalék elemet, amelyet mindig magammal hordok. Majd az erősebb fénnyel fölfegyverkezve folytattam lázas rohanásomat a polcok és folyosók végeérhetetlen szövedékében. Itt-ott feltűntek ismerős polcok, és csak az zavart, hogy a hely akusztikája fura visszhangot kölcsönzött lépéseimnek ebben a katakombában.

Borzongtam még a tulajdon lábnyomaim láttától is, amikor megláttam őket ebben az ősidők óta föl nem kavart porban. Ha őrült álmaimban van valami igazság, akkor emberi láb még sohasem taposta ezeket az időtlen köveket.

Tudatom nem igazított el, hogy mi a célja őrült rohanásomnak. Mindazonáltal valami ördögi erő ajzotta kábult akaratomat és eltemetett emlékeimet, így tehát volt egy olyan bizonytalan sejtelmem, hogy nem vaktában futok.

Odaértem egy ereszkedő rámpához, követtem a mélységbe. Rohantamban emeletek villantak el mellettem, de nem álltam meg, hogy átkutassam őket. Kavargó agyam egy bizonyos ritmusra kezdett lüktetni, jobbom ugyanerre az ütemre rángatódzott. Szerettem volna kinyitni valamit, éreztem, hogy ismerem a bonyolult csavarásokat és nyomásokat, amelyeket végre kell hajtanom. Olyan lesz, mint egy modern széf, kombinációs zárral.

Álom vagy sem, ezeket a mozdulatokat ismertem és ismerem. Hogy egy álom – vagy egy öntudatlanul megismert legenda bármely töredéke – miként volt képes megtanítani ilyen aprólékos, bonyolult, összetett mozgásra, arra meg sem kíséreltem magyarázatot találni. Ez túl van a logikus gondolkodás határán. De nem volt ez az egész élmény – ismeretlen romok döbbenetesen ismerős mivolta, a pontos egyezés mindazzal, amit csupán álmokból és ódon mítosztöredékekből tudhattam – az értelmen túli borzalom?

Akkor – mint most is, tisztább pillanataimban – meg voltam győződve róla, hogy nem is vagyok ébren, és ez az egész elrejtett város csak egy lázas látomás része.

Végül elértem a legalsó szintet, és a lejtőről jobbra kanyarodtam. Valamilyen ködös okból igyekeztem halkabban lépkedni, még akkor is, ha ez csökkentette sebességemet. Volt egy terület, itt, az utolsó, legmélyebben elrejtett szinten, amelyen féltem keresztülmenni.

Közeledve eszembe jutott, mitől félek. Mindössze attól, hogy itt volt az egyik gondosan őrzött, fémveretes csapóajtó. Most azonban senki sem őrizte; emiatt remegtem és óvakodtam lábujjhegyen, ahogyan korábban is, amikor abban a fekete bazaltpincében elmentem egy hasonlóképpen ásító csapóajtó mellett.

Mint ott, most is megcsapott a hideg, nyirkos huzat, és azt kívántam, bár másfelé vezetne utam. Nem tudtam, miért épp erre kell mennem.

Odaérve láttam, hogy a csapóajtó fenyegetően, nyitva tátong. Azon túl ismét elkezdődtek a polcok, és az egyik előtt megpillantottam egy dobozhalmot, amelyeket nagyon vékonyan fedett a por, nemrégen eshettek le. Ugyanebben a pillanatban ismét megrohant a pánik, noha egy ideig nem tudtam, miért.

A lehullott dobozok kupacában nem volt semmi szokatlan, az Bonok során földmozgások rázták ezt a fényt nem látott labirintust, időnként lehulló tárgyak fülsiketítő zörgése verte föl csendjét. Csak amikor közel kerültem ama helyhez, akkor döbbentem rá, miért remegtem olyan erősen.

Nem a kupac volt az oka. A padló porleplében zavart valami. Lámpám fényében mintha nem lenne olyan egyenletes, mint kellett volna – egyes helyeken vékonyabbnak tűnt, mintha nem olyan túl sok hónapja valami megzavarta volna. Nem vehettem biztosra, mert a foltok is elég porosak voltak; mégis rendkívül nyugtalanító volt ezeknek a képzelt egyenetlenségeknek a szabályossága.

Amikor a lámpát közelebb vittem az egyik ilyen különös folthoz, nem tetszett, amit láttam, mert nagyon megerősítette a szabályosság illúzióját. Mintha egyenletes vonalak lenyomata lett volna. Ezek a lenyomatok hármasával ismétlődtek, mindegyik valamivel hosszabb volt harminc négyzetcentiméternél, és mindegyik további öt, csaknem kör alakú, egyenként hét-hét centiméter átmérőjű lenyomatot tartalmazott, amelyek közül egy előbb volt a többi négynél.

Ezek a harminc négyzetcentiméteres nyomok mintha két irányba vezettek volna. Mintha valami elment volna valamerre, hogy aztán visszatérjen. Természetesen nagyon halványak voltak, és lehetett az egész káprázat vagy véletlen is; de volt az útvonalukban valami ködös, esetlen rémület. A nyomok egyik vége a dobozoknál volt, amelyek nem is olyan régen eshettek le, a másik a fenyegető csapóajtónál tűnt el, ahol nyirkosan tört fel az elképzelhetetlen szakadékba nyíló, őrizetlen hasadékból a hideg huzat.

 

VIII.

 

Olyan mély és mindent elsöprő volt a különös kényszer, hogy legyűrni látszott félelmemet is. Semmi ésszerű okom nem volt továbbhaladni a gyanús nyomokon, amelyek lopakodó álmokat keltettek föl. Jobbom azonban még mindig ijesztően rángatódzott arra az ütemre, ahogyan a zárat kell majd nyitnia. Mielőtt észbe kaptam volna, már túl is voltam a nemrég lehullott kupacon, és lábujjhegyen inaltam tovább a polcközökben a tükörsima porban egy betegesen, iszonyatosan ismerősnek tűnő hely felé.

Elmém olyasmiket kérdezgetett, amiknek eredetét és fontosságát csak most kezdtem sejteni. Elérhető-e a polc emberi testtel? Emberi kezem képes lesz-e végrehajtani a záron az Bonok óta ismert mozdulatokat? Vajon sértetlen és működőképes lesz-e a zár? Mit fogok tenni – mit merek tenni – azzal – amit csak most kezdtem megérteni –, amit megtalálni remélek és rettegek? Fogja-e bizonyítani iszonyú, észbontó igazságát valaminek, ami túl van a normalitás határán, vagy csupán azt mutatja majd meg, hogy mindez csak álom?

Legközelebb arra tértem magamhoz, hogy már nem iszkolok lábujjhegyen. Némán álltam, és rámeredtem egy polcsor őrjítően ismerős hieroglifáira. Csaknem tökéletesen ép állapotban voltak, errefelé csupán három ajtó pattant fel.

Nem tudom leírni, mily érzések fogtak el e könyvespolcok láttán – mintha régi ismerőst pillantottam volna meg. Fölnéztem a csaknem legfelső sorra, amely túl messze volt, semhogy elérhessem, és azon tűnődtem, hogyan tudnék felmászni hozzá. Négy sorral lejjebb egy nyitott ajtó segítségemre siethet, valamint a csukott ajtók zárján is megvethetem kezemet-lábamat. Majd a fogaim közé szorítom a lámpát, mint másutt, ahol mindkét kezemre szükség volt. Mindenekfölött nem szabad zajt csapnom.

Nehéz lesz lehozni, amit akarok, de valószínűleg rá tudom akasztani mozgatható kapcsát a kabátom gallérjára és úgy vihetem magammal, mint egy hátizsákot. Ismét eltöprengtem, sértetlen-e a zár? Hogy az ismerős mozdulatokat el tudom ismételni, afelől a legcsekélyebb kétségem sem volt. Reméltem, a tárgy nem fog zörögni vagy nyikorogni, és a kezem megfelelő szerszám lesz.

Miközben mindezt végiggondoltam, a számba vettem a lámpát, és mászni kezdtem. A kiálló zárak meglehetősen silány kapaszkodót nyújtottak, de mint vártam, a nyitott polcajtó sokat segített. Fölfelé haladtamban egyaránt használtam a nyitott ajtót meg a nyílás peremét, és sikerült elkerülnöm minden hangos reccsenést.

Az ajtó fölső szélén egyensúlyozva, messze jobbra kihajolva éppen elértem a zárat, amelyet kerestem. Az ujjaim, amelyek félig elgémberedtek a mászástól, először ügyetlenek voltak; de hamarosan láttam, hogy anatómiailag semmi bajuk, a ritmus emlékezete pedig erős volt bennük.

A bonyolult, titkos mozdulatok az idő ismeretién távolából minden részletükben helyesen értek el az agyamba. Alig ötperces próbálkozás után kattanás hallatszott, amelynek ismerős mivolta annál megdöbbentőbb volt, mert tudatosan nem számítottam rá. Egy újabb pillanat múlva a fémajtó lassan, a legapróbb nyikorgás nélkül kitárult.

Bódultan bámultam föl a dobozok szürke végeire, és valami teljesen megmagyarázhatatlan érzelem rohant meg borzasztó erővel. Éppen jobb kezem ügyében volt egy doboz, amelynek görbe hieroglifáitól megborzongtam, ám ennek végtelenül bonyolultabb okai voltak a puszta félelemnél. Még mindig reszkető kézzel igyekeztem kiszabadítani szúrós homokszemcsék zápora közepette, és megpróbáltam magam felé húzni, anélkül, hogy nagyobb zajt csapnék.

A másik dobozhoz hasonlóan, amelyet a kezemben tartottam, ez is valamivel nagyobb volt ötvenszer harminchét centiméternél, és görbe matematikai jeleket domborítottak rá. Vastagsága meghaladta a hét és fél centimétert.

Ügyetlenül beékeltem magam és a felület közé, amelybe kapaszkodtam, és addig matattam a csaton, amíg kiszabadítottam a horgot. Megemeltem a fedelet, a súlyos tárgyat a hátamra vetettem, és beakasztottam a galléromba. A kezem így felszabadult, ügyetlenül leereszkedtem a poros földre, hogy megtekintsem zsákmányomat.

Letérdeltem a kemény homokba, körbelendítettem a dobozt, és magam elé tettem. A kezem reszketett, csaknem annyira féltem kihúzni a könyvet, mint amennyire – kényszeresen – vágytam megtenni. Fokozatosan derengeni kezdett, mit kell találnom, és csaknem megbénított a felismerés.

Ha ez a tárgy ott van – és ha nem álmodom –, akkor ennek jelentősége túl van az emberi ésszel elviselhető határon. Leginkább az gyötört, hogy pillanatnyilag képtelen voltam álomnak tekinteni környezetemet. Borzalmas volt a valóság érzése – és most is az, amikor visszaidézem a jelenetet.

Végül remegve kihúztam a könyvet a tartójából, és elbűvölve meredtem a borítón látható, jól ismert hieroglifákra. Láthatólag kiváló állapotban volt, a cím görbe betűi csaknem úgy hatottak rám, mintha el tudnám olvasni őket. Nem esküdnék meg rá, hogy az abnormális emlékezet tünékeny és szörnyű áttörése folytán nem tudtam volna megtenni.

Nem tudom, meddig tartott, amíg föl mertem emelni a vékony fémfedelet. Csak húztam az időt, és kifogásokat találtam magamnak. Kivettem a lámpát a számból, lekapcsoltam, hogy kíméljem az elemet. Azután a sötétben összeszedtem a bátorságomat, és lámpagyújtás nélkül fölemeltem a fedelet. Legvégül csakugyan rávilágítottam a lámpával az első lapra – előre megacéloztam magamat, hogy nem adok hangot, akármit találjak is.

Egy pillanatig bámultam, azután összeestem. De azért összeszorítottam a fogaimat, és csöndben maradtam. Egészen odatapadtam a padlóhoz, egyik kezemet a homlokomhoz szorítottam a mindent elborító feketeségben. Pontosan az volt előttem, amit vártam, amitől féltem. Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj.

Bizonnyal álmodom – de próbára tehetem az iszonyatot, ha magammal viszem ezt a tárgyat, és megmutatom a fiamnak, hogy csakugyan létezik-e. Fejem rémítően kóválygott, bár nem voltak a közelben tárgyak, amelyek foroghattak volna körülöttem a homályban. Az az előbbi pillantás a legvérfagyasztóbb rettenet gondolatait és képeit szabadította el; körém gyűltek és elhomályosították érzékeimet.

Eszembe jutottak a nyomok a porban, és még a saját lélegzetemtől is rettegtem. Ismét fölvillantottam a lámpát, és úgy meredtem a lapra, ahogyan egy kígyó áldozata meredhet elpusztítójának szemére és méregfogaira.

Azután a sötétben ügyetlen ujjakkal becsuktam a könyvet, visszatettem dobozába, és lezártam a fedelet a furcsa horoggal. Ezt vissza kell vinnem a külvilágba, amennyiben valóban létezik – ha az egész mélység létezik –, ha létezem én és maga a világ.

Nem voltam biztos benne, amikor talpra kecmeregtem és elindultam visszafelé. Sajátos módon – ez bizonyítja, mennyire elszakadtak érzékeim a normális világtól – az alvilágban töltött ocsmány idő alatt egyetlen pillantást sem vetettem órámra.

Lámpával a kézben, a baljós dobozzal a hónom alatt, néma pánikban, lábujjhegyen osontam el a huzatos mélység és ama gyanús lábnyomok mellett. Enyhítettem az elővigyázatosságon, amikor fölfelé kapaszkodtam a végtelen rámpán, de nem tudtam lerázni a szorongás árnyékát, amelyet lefelé menet nem éreztem.

Rettegtem, hogy ismét át kell kelnem azon a fekete bazaltkriptán, amely vénebb magánál a városnál, ahol hideg huzat tör fel az őrizetlen mélységből. Az járt az eszemben, amitől a Dicső Faj félt, és ami még mindig odalent lappanghat, akár gyengén, haldokolva is. Eszembe jutottak azok az öt körből álló lábnyomok, és amit róluk hallottam, a hozzájuk társított furcsa szelek és a füttyögés. A feketék meséire gondoltam a rémítő szélviharokról és a névtelen romokról.

A falra vésett jelképről tudtam, hogy a megfelelő szinten járok, és végül – miután elhaladtam a másik megvizsgált könyv mellett – elértem a nagy kerek térbe, ahol találkoztak a folyosók. Jobbra azonnal fölismertem azt a boltívet, amelyen át beléptem ide. Befordultam, abban a tudatban, hogy haladásomat innentől kezdve megnehezíti a levéltáron túlnani épület roskatagsága. Lehúzott fémdobozba zárt új terhem, és egyre kevésbé bírtam hangtalanul közlekedni a mindenféle törmelék és rom között.

Odaértem a mennyezetig érő omladékhoz, amelyen alig tudtam átjutni. Iszonyúan féltem ismét keresztülkúszni rajta, mivel első utamon is némi zajt ütöttem, és most, miután láttam ama nyomokat, minden dolog közül a zajtól tartottam a legjobban. A doboz kétszeresen megnehezítette az átjutást a keskeny hasadékon.

Fölmásztam az omladékra, ahogy tudtam, és magam előtt toltam a dobozt a résen keresztül. Azután lámpával a számban magam is átmásztam, és mint korábban, a sztalaktitok most is megtépték a hátamat.

Amint ismét meg akartam fogni a dobozt, az idegtépő csörömpöléssel leszánkázott az omláson. Visszhangjától kivert a hideg verejték. Nyomban utánavetettem magam, és sikerült elkapnom anélkül, hogy további lármát csaptam volna, ám egy pillanattal később a lábam alatt csúszott meg hirtelen zörgéssel az omladék.

Ez a zörgés lett a vesztem. Mert nem tudom, jól hallottam-e, de mintha iszonyú válasz jött volna rá, valahonnan messze mögülem. Úgy rémlett, éles fütyülést hallok, olyat, amit még senki más nem hallott a Földön, és amelynek leírására nincsenek szavak. Ha így van; akkor az ezután következőkben volt valami keserű irónia, mert ha nem esem pánikba, a második dolog sohasem esett volna meg.

Halálos rémület vett erőt rajtam. Megmarkoltam a lámpát, ügyetlenül magamhoz szorítottam a dobozt, vadul előrerontottam, nem gondolva semmire, csak innen akartam kikerülni, e lidércnyomásos romok közül a sivatagi felvilágba, amely oly messze odafent nyújtózott a holdfényben.

Szinte észre se vettem, amikor odaértem a törmelékdombhoz, amely a beomlott tetőn túl tornyosult az áthatolhatatlan sötétségben; többször is felhorzsoltam és megvágtam magam, miközben fölfelé araszoltam a fűrészes kőtömbök és az omladék meredek lejtőjén.

Azután következett a katasztrófa. Vakon áttörtettem a halom tetején, de nem voltam fölkészülve a hirtelen meredek lejtőre. Megcsúsztam, és egyszerre ott találtam magam a zuhanó faldarabok húst szaggató lavinájában, amelynek ágyúszerű dörrenései fülsiketítő visszhangokkal szabdalták a fekete üreg levegőjét.

Nem emlékszem, hogyan keveredtem ki ebből a zűrzavarból, de tudatom pillanatnyi töredékében azt látom, amint rohanok, elesem, mászom a robajló folyosóban, és a doboz meg a lámpa még velem van.

Azután éppen amikor elértem a rettegett ősi bazaltkriptát, bekövetkezett a végső őrület. Ahogy a lavina visszhangja elült, hallani lehetett, hogyan ismétlődik a félelmetes idegen füttyszó, amelyet mintha már hallottam volna. Ez alkalommal nem lehettek kétségeim – és ami még rosszabb volt, nem mögöttem hallatszott, hanem előttem!

Ekkor valószínűleg fölsikoltottam. Elmosódottan látom magam, amint keresztülrohanok a Mérhetetlen Vének pokoli bazaltpincéjén, és hallom a kárhozat idegen hangjait, amint fölfelé szállnak a határtalan lenti feketeségből a nyitott, őrizetlen ajtón át. Feltámadt a szél, de nemcsak holmi hűvös, nyirkos huzat, hanem erőszakos, céltudatos szélroham böffent elő gyilkosan, fagyosan abból az undorító üregből, ahonnan a füttyszó is hallatszott.

Vannak emlékeim, amint szökkenek és kúszom mindenféle akadályon át, mialatt pillanatról pillanatra erősödik a szélroham és a visongás, ami mintha szándékosan kerülgetett volna, miközben gonoszul feltört előttem és mögöttem a mélyből.

Bár hátba kaptam a szelet, olyan különös hatása volt, hogy hátráltatott, és nem segítette a haladásomat; mintha hurkot vagy lasszót vetettek volna rám. A zajra oda se hederítve ismét átvergődtem egy nagy törmelékhalmon, és megint azon a folyosón voltam, amely a felszínre vezetett.

Emlékszem, megpillantottam a gépterembe nyíló boltívet, és csaknem fölkiáltottam, amikor előtűnt a két emelettel mélyebben ásító, egyik ocsmány csapóajtóhoz vezető rámpa. De kiáltás helyett mindegyre azt suttogtam, hogy ez csak álom, amelyből hamarosan fölébredek. Talán a táborban vagyok, talán otthon Arkhamben. E reményekkel támogattam ép eszemet, miközben nekivágtam a felfelé tartő rámpának.

Természetesen tudtam, hogy ismét át kell jutnom a méteres hasadékon, de túlságosan elfoglaltak egyéb félelmeim, semhogy tudatosodhatott volna bennem a vállalkozás teljes szörnyűsége. Lefelé jövet könnyen ugrottam át, de vajon sikerül-e ugyanúgy átjutnom fölfelé menet, miközben gátol a félelem, a kimerültség, a fémdoboz súlya és ez a démoni szél, ami abnormális módon visszafelé rángat? Mindez csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, azokkal a névtelen lényekkel együtt, amelyek a szakadék mélyén leselkedhetnek.

Imbolygó lámpám egyre gyöngébben világított, de valamilyen homályos emlék figyelmeztetett, hogy a hasadékhoz közeledem. A dermesztő széllökések, a hátam mögül hallatszó undorító, visító füttyögés irgalmas mákonyként zsongított, megnehezítve, hogy elképzeljem az előttem tátongó szakadék iszonyatát. Aztán tudatosult bennem, hogy elölről is fúj a szél és füttyögnek. Az ismeretlen és elképzelhetetlen mélységből árhullámként tört fel a förtelem.

Ez maga volt a lidércnyomás, vegytiszta formájában. Ép elmém elhagyott, nem törődtem semmivel, csak menekültem, akár az állat; úgy törtettem fölfelé az omladékon, mintha nem is létezne az a hasadék. Megpillantottam a peremét, erőm minden töredékét összeszedve ugrottam, és azonnal magába szippantott a visszataszító hangok pandemoniális örvénye és a förtelmes, anyagilag tapintható feketeség.

Amennyire vissza tudok emlékezni, itt véget érnek tapasztalataim. Minden további benyomásom teljes mértékben a hagymázas álmok tartományába tartozik. Álom, őrület és emlékfoszlányok olvadtak össze a valóságtól végleg elrugaszkodott, vadul fantasztikus, töredékes látomásokban.

Ocsmány zuhanás következett a bábelien ricsajozó, nyúlós, érző sötétség megszámlálhatatlan mérföldjein át, amelynek semmi köze sem volt ahhoz, amit a Földről és a rajta tenyésző szerves életről tudunk. Mintha szunnyadó, primitív érzékek ébredeztek volna bennem, hogy szóljanak a lebegő borzalmakkal benépesített, a naptalan bércekhez és óceánokhoz vezető tárnákról és aknákról, amelyeknek végén az ablaktalan bazalttornyok nyüzsgő városaira sohasem süt le a nap.

Hang és látvány segítsége nélkül villantak át agyamon a mérhetetlen Bonokat látott ősbolygó titkai, oly dolgokba nyertem beavatást, amelyekre még legvadabb álmaim sem utaltak. Közben egész idő alatt szorongattak és tapogattak a nedves pára hideg ujjai, és a sötétség ricsajozó, majd elnémuló örvényei fölött hátborzongatóan csapongott a pokoli, fütyülő sikoly.

Ezután álmaim ciklopszi városa merült föl előttem; nem romjaiban, hanem úgy, ahogyan álmodtam róla. Ismét abban a kúp alakú, nem emberi testben voltam elvegyülve a Dicső Faj és a foglyul ejtett elmék tömegében –, amely könyveket cipelt ide-oda a fenséges folyosókon és a széles rámpákon.

Majd a vak öntudat félelmetes villanásai oltották ki a képeket, kétségbeesett vergődés jött, vad küzdelem, szabadulóban a fütyülő szél szorító csápjai közül, bőregér őrült röpte a félig szilárd légben, eszeveszett furakodás a ciklon korbácsolta sötétben és lázas botladozás-csimpaszkodás a lehullott kövek között.

Egyszer csak félig-meddig látható villanás odakintről – halvány, diffúz visszfénye a messze fönti kékes sugárzásnak. Majd széltől űzött evickélés-kapaszkodás álma következett, ki a holdfény gúnyos izzásába, miközben mögöttem eszelős hurrikánban omlottak a kövek. A holdfény gonosz, egyhangú lüktetése értette meg végül velem, hogy visszatértem oda, amit valaha tárgyilagos felvilágnak ismertem.

Hasmánt kúsztam az ausztrál sivatag homokjában, körülöttem olyan szélvihar tombolt, amilyet sohasem tapasztaltam bolygónk felszínén. Ruhám ronggyá szakadt, egész testem tele volt zúzódásokkal és vágásokkal.

Nagyon lassan tért vissza az öntudatom, nem tudom megmondani, mikor hagytak el a lázálmok és kezdődtek el a valódi emlékképek. Rémlik a titáni kőtömbökből álló domb, az alatta elterülő mélység, a múlt förtelmes feltárása és a vég lidércnyomásos félelme – de mennyi ebből a valóság?

Az elemlámpám eltűnt, hasonlóképpen a fémdoboz, amelyet talán fölfedeztem. Vajon létezett ez a doboz bármilyen mélység – vagy bármely domb? Fejemet fölemelve hátranéztem, de csupán a sivatag terméketlen, hullámzó homokját láttam.

A démoni szél elült, a dagadt, gombaszerű hold vörösen süllyedt lefelé a nyugati égen. Föltápászkodtam, és tántorogni kezdtem délnyugatnak a tábor felé. Mi történt velem valójában? Csupán összeestem a sivatagban, és álmoktól kínzott testtel vonszolódtam a homokon és az eltemetett kövekkel teli mérföldeken át? Ha nem, akkor hogyan éljek tovább?

Mert most, ettől az új gyanútól minden hitem, amit látomásaim mítoszokból lett irrealitásába vetettem, ismét felolvadt a régi kárhozatos kételkedésben. Ha az a mélység valódi, akkor a Dicső Faj is létezett; istenkáromló terjeszkedésük az idő világegyetemet átölelő örvényében többé nem mítoszok vagy lidércnyomások, hanem egy elmesorvasztó szörnyű valóság részei.

Hát csakugyan, a legteljesebben, legiszonytatóbban igaz, hogy visszarántottak egy százötvenmillió éves, ember előtti világba, az emlékezetkiesés sötét, döbbenetes idején? Jelenlegi testem egy pangaeai időszakadékokból fölszállt, félelmetes idegen tudat szállítóeszköze volt?

Vajon ama csoszogó borzalom foglyaként csakugyan ismertem azt az átkozott kővárost ősi virágzásában, és keresztülvonaglottam azokon az ismerős folyosókon foglyul ejtőm ocsmány testében? Vajon azok a kínzó álmok csakugyan többek voltak sötét, szörnyeteg emlékek húsz évig tartó utóhatásánál?

Vajon csakugyan beszéltem az idő és tér elérhetetlen zugaiból származó elmékkel, megtudtam a világegyetem titkait a múltról és jövőről, megírtam saját korom történetét, amelyet annak a titáni levéltárnak az egyik fémdobozában helyeztek el? És a többiek? Valóban ott lappanganak fenyegetőn a vadul szélviharzó, démonian sípoló Mérhetetlen Vének várakozva és lassan gyengülve a fekete mélységekben, miközben a bolygó időtől szántott felszínén különböző életformák futják végig sok ezer éves pályájukat?

Nem tudom. Ha az a mélység és a tartalma létezik, akkor nincs remény. Akkor nagyon is igaz, hogy időn túli, gúnyos és hihetetlen árnyék hullik az ember világára. De szerencsére nincsen rá bizonyíték, hogy mindeme dolgok többek lennének mítoszokból született álmaim újabb szakaszánál. Nem hoztam vissza a fémdobozt, ami bizonyíték lehetett volna, és mostanáig nem találták meg azokat a föld alatti folyosókat.

Ha a világegyetem törvényei kegyesek, akkor nem is fogják. De el kell mondanom a fiamnak, amit láttam vagy látni véltem, és rá kell bíznom, hogy pszichológusként döntse el, mennyi valóságalapja van élményeimnek, és hogy meg kell-e ismertetnie másokkal ezt a beszámolót?

Mint mondtam, álmoktól kínzott éveim után a félelmetes igazság maradéktalanul megtestesült abban, amit látni véltem azok között a ciklopszi, eltemetett romok között. A szó szoros értelmében nehezemre esett leírni ezt a fontos beszámolót, bár ezt minden olvasó sejtheti. Természetesen ott volt abban a könyvben, a fémdobozban, amelyet sok millió évszázad porából előhúzva nyitottam fel.

Szem nem látta, kéz nem érintette azt a könyvet azóta, hogy az ember megjelent ezen a bolygón. Mégis, amikor a félelmetes mélységben megvilágítottam zseblámpámmal, láttam, hogy az Bonoktól sötét, merev cellulózlapokra nem a Föld ifjúkorából származó, névtelen hieroglifákat festettek, hanem a mi ismerős ábécénk betűivel, angol nyelven vetette oda a szavakat az én tulajdon kezem.

Bihari György fordítása

Legújabbak

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Edward F. Benson:
Confession of Charles Linkworth, The

Charles Linkworthot halálra ítélik gyilkosság miatt és ki is végzik. Bűntudatos szelleme azonban vallomást akar tenni, és telefonhívást kezdeményez a börtönből...

Olvasás

Frank Belknap Long:
Horror from the Hills, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Suttogás a sötétben

A vermonti hegyekben állítólag különös, nem a Földről származó lények élnek, és az 1927-es áradások során számos idegen testet is magával sodort a víz. Albert Wilmarth, a Miskatonic Egyetem tanára különös levelet kap az Ördöghegy közelében élő magányos embertől, Henry Wentworth Akeleytől, aki a szkeptikus tanárnak azt bizonygatja, hogy a mendemondák igazak, sőt, földönkívüli szörnyek titkos szervezetéről rántja le a leplet a fiatal tudós előtt. Amikor Wilmarth megérkezik Akeleyhez, a férfit leromlott állapotban találja, és hátborzongató események veszik kezdetüket. A bujkáló, félelmetes humanoidok ötlete egyértelműen Arthur Machen hatása, akinek A fekete pecsét története című írása is ember előtti, rejtőzködő életmódot folytató lények létezését sugallja az elhagyatott, vadregényes dombokon. Lovecraft a Weird Talestől 350 dollárt kapott érte, amely rekordfizetésnek bizonyult, hiszen semelyik más írásáért nem kapott ennyit.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre