Krazykat Gáspár dr. a következőket irta testvéröccsének:

„Kedves öcsém! Köszönöm leveledet, az elsőt nyolc esztendő óta; lehet, hogy tiz vagy tizenkét éve is van már annak, hogy utoljára irtál s még ennél is több ideje már, hogy én irtam neked. Ez bizonyára jó volt igy: miután mi mindig csak anyánktól hallottunk egymásról s igy tulajdonképen kölcsönösen csak az ő szemén keresztül ismerhettük egymást, ennélfogva mindig harmónikus egyetértés volt köztünk s mi csak szeretetet és barátságot tápláltunk egymás iránt. Az a néhány eset, amikor alkalmilag találkoztunk egymással valahol a világon, rendesen tul rövid volt ahhoz, hogy a legcsekélyebb árnyékot is vesse erre a mi ideális viszonyunkra.

Ha én most egyszerre mégis válaszolok a leveledre s oly hosszan és kimeritően irok neked, amint azt tennem kell, akkor képzelheted, hogy erre rendkivül fontos okom van.

A leveled, kedves öcsém, tele van ujjongó örömmel és lelkesedéssel. Hiszen te is nemsokára ötven éves leszel és ismered, mint én, mind az öt világrész asszonyait, igy tehát bizonyára van itélőképességed. Nos, vőlegény lettél s néhány héten belül meg akarsz házasodni. Menyasszonyod a legjobb családból való, nagyon gazdag, nagyon szép, virul az egészségtől és hozzá intelligens. Az imádásig szereted, ő téged még jobban, mit kivánhat még az ember? Tiz sürün teleirt oldalon áradozol a te nagy boldogságodról és én szóról-szóra mindent elhiszek neked a legapróbb részletekig. S azt sem állitom, hogy lelkesedésed akár csak annyira is tulzott, mint az i betün a pontocska. Másfelől: a te előkelő állásod, jövedelmed, vasakaratod, férfias szépséged, bocsásd meg e bókokat, de valahányszor anyánknál vagyok látogatóban, meg kell csodálnom legujabb arcképeidet s meg kell hallgatnom a rólad szóló lelkes magasztalásokat. Anyánk joggal büszke rád és őszintén megvallva, én nem kevésbé. Tehát: a te választottad nagyon boldog lehet, hogy elnyerhet téged s a kettőtök közt levő korkülönbség igazán nem sokat számit. Mindent összevéve: boldogságod kék egén nincs a legkisebb felhő sem, veled kellene örülnöm s azt a forró óhajomat kellene kifejeznem, vajha mindig igy maradna!

E helyett azonban sürgősen és könyörögve kérlek: bontsd fel azonnal eljegyzésedet és – ne házasodjál meg!

Te, kedves öcsém, oly makkegészséges vagy, mint én vagyok hasonlóan egészséges asszony bizonyára erős és egészséges gyermekekkel ajándékozna meg. Amennyire te tudod – és amennyire én is idáig tudtam – családunkban sem atyai, sem anyai részről nem fordult elő egyetlen olyan eset sem, ami valamiféle aggodalomra adhatna okot. Atyánk maga meglehetősen magas kort ért el s egész életében erős és munkabiró volt, anyánk tul van a nyolcvanon, mégis az egész város csodálja ugy testi, mint szellemi frissességét és rugékonyságát. Mégis: ő miatta van, amiért óvnom kell téged, kedves öcsém. Jól tudod, hogy valamely betegségre való hajlam, valami furcsa rendellenesség, bármi is legyen az, gyakran nem a szülőktől öröklődik a gyermekekre, hanem átugrik egy nemzedéket: nos, hát attól félek, hogy anyánk különös hajlamai a te ivadékaidban ujra jelentkezhetnének.

Én magam is háromszor vagy négyszer az életemben voltam pont ugyanabban a helyzetben, mint amelyben most te vagy, kedves öcsém. Én akkoriban még nem tudtam azt, amit most tudok, semmit sem tudtam csodálatos természetéről annak az asszonynak, aki anyánk nekünk. Tehát kétségkivül valami titkos ösztön volt, amely minden alkalommal az utolsó pillanatban szerencsésen megóvott attól a lépéstől, amelyre, ugylátszik te most el vagy szánva: a megházasodástól. A viselkedésem valamennyi barátom és ismerősöm előtt mindannyiszor teljesen érthetetlennek, sőt valósággal esztelennek tünt fel. Messzire vezetne, ha minden eljegyzési esetemet és hirtelen szakitásomat el akarnám most mondani neked. Csak az egyiket mondom el tehát néhány szóval, mint amelyik a többi esetekre is jellemző. Akkor ugy volt, hogy a következő napon feleségül veszek egy leányt, akiről még ma is elmondhatom mindazt, amiket te irsz a menyasszonyodról. Csakhogy nekem akkoriban a házasodásra sokkal sulyosabb okaim voltak, amelyek nálad egyáltalában nem forognak fenn. Teljességgel minden jövedelem nélkül álltam, már egy esztendeje csak adósságokból éltem, sőt ha jól emlékszem, téged is megpumpoltalak akkoriban. Az idegeim akkortájt tökéletesen meg voltak rongálva, hónapok óta már csak a legkülönbözőbb izgató szerekkel tudtam fenntartani magamat. Voltaképen azonban épp ez a nő volt az, aki engem életben tartott, akiben hittem és akit szerettem.

Amikor az esküvőm előestéjén lefeküdtem, az a jóleső érzésem volt: no, most kikerültél végre minden nyomoruságból. Azzal a fölöttébb kellemes öntudattal csavartam le a lámpát, hogy másnap reggel először fogok valami rendkivül okosat cselekedni. Hiszen mi, – te is, meg én is, – nagyon jó alvók vagyunk; talán ez az, ami oly üdén tart bennünket. Két perccel azután, hogy a takarót magamra huzom, rögtön mélyen alszom, igy van ez még ma is és igy volt azelőtt is. Egyike volt ez ama kevés éjszakáknak életemben, amikor nem tudtam elaludni. Nem mintha valami fölött gondolkoztam volna. Hanem valami motoszkált bennem. Olyan volt ez, mintha egy idegen kéz nyult volna a bensőmbe és rejtett mélységből egy szunnyadó gondolatot akart volna napvilágra hozni. „Én”, az öntudatom figyelte ezt, egy furcsa kiváncsiság érzése volt ez bennem, hogy vajjon az a gondolat, amely egyébként teljesen közömbös volt előttem, elő fog-e kerülni, vagy nem. Ez igy ment egy darabig, azután igyekeztem megszabadulni tőle és öntudatosan valami másra gondolni. A legközelebb fekvő természetesen az volt, hogy a menyasszonyomra gondoljak. Arra gondoltam, hogy mint fog illeni neki a menyasszonyi fátyol és a ruhájára tüzött narancsvirágok. És abban a pillanatban éreztem, hogy az a rejtett gondolat, amely öntudatom alatt fészkelt, épp a menyasszonyommal – fátyolos és narancsvirágos menyasszonyommal – van valami összefüggésben. És nyomban rá öntudatom határán jelent meg ez a gondolat, gyökeret vert az agyamban s ott megfészkelte magát: ne menj vele az anyakönyvvezetőhöz, ne lépj vele az oltár elé, ne vedd feleségül!

Egy pillanatra megrémültem. De azután olyan nevetségesnek találtam ezt a gondolatot, hogy hangosan nevetni kezdtem. Elképzeltem, mily hihetetlenül ostoba, mennyire abszurd, mily borzalmas és aljas volna ez. Őt, akit szerettem s aki éppugy szeretett engem, sőt talán még jobban, egész életére szerencsétlenné tenném, talán öngyilkosságba is kergetném. Sőt talán magamat is; valóban abban a helyzetben, amiben akkor voltam, nem igen maradt volna más hátra! Amint az ügyek álltak, szabályos őrültség lett volna akár egy percig is tétovázni.

Mindazonáltal a gondolat jelen volt, követelőn, makacsul, határozottan: ne házasodjál!

Igyekeztem valami ok után kutatni, hogy vajjon miért ne házasodjam, de nem találtam semmiféle okot. És ami csak eszembe jutott, az mind inkább az „igen” mellett szólt. Ám a „nem” egyre ott kóválygott, felbukkant ujra meg ujra, teljesen megfoghatatlanul.

Minden erőmmel igyekeztem elaludni. Nem sikerült. Felkeltem, felcsavartam a lámpát, magamra öltöttem kimonómat ős ugy szaladgáltam körül a szobámban. Próbáltam olvasni, elszivtam egy cigarettát, azután még egyet. Egyik szobából a másikba futottam, rábámultam minden képre és minden butordarabra, kinyitottam az ablakot, kinéztem, mindent megpróbáltam, hogy megszabaduljak a gondolattól.

De az nem engedett, fogvatartott; ne tedd!

Végre ott ültem az iróasztalnál. Hosszu levelet irtam egy asszonynak, akihez valamikor közel álltam, megirtam neki, hogy megházasodom és elbucsuztam tőle. Nagyon erőltetett levél volt és teljesen fölösleges is, mert ehhez az asszonyhoz már régóta nem volt semmi közöm. Ezt az első sortól kezdve tudtam. Mégis megirtam a levelet. Azután elképzeltem, hogy mit fog majd mondani, ha megkapja. És azután, hogy mit szólna hozzá, ha néhány órával később magam jönnék elmondani, hogy mégsem házasodtam meg.

Természetesen eltéptem a levelet.

Azután uj papirost vettem elő, esküszöm neked, hogy nem „én” irtam, habár az én kezemben percegett a toll a papiroson. Ez a levél a menyasszonyomnak szólt: „Nem lehet. Nem házasodhatom meg. Nem tudok semmiféle okot, de nem tehetem”. Ezt a levelet kezem a boritékba tette, felirta rá a cimet és bélyeget ragasztott rá. A lábaim levitték a levelet, le a lépcsőn, ki az utcára. Igy került a levélszekrénybe.

Hazamentem, visszafeküdtem az ágyba és abban a pillanatban elaludtam.

Másnap reggel egészen pontosan emlékeztem rá, hogy mit tettem. Csak egy érzésem volt: kikerülni a magyarázgatásokat. Becsomagoltam egy kis kézitáskába, kimentem a vasuthoz, jegyet váltottam, mindegy, hogy hová és elutaztam.

Ennek már sok éve. Sokszor és nagyon behatóan gondolkoztam ezen s ujra meg ujra be kellett vallanom önmagam előtt, hogy teljesen a józan ész ellenére cselekedtem s ugy a magam, mint a más boldogságát esztelen, gyerekes és borzalmas módon tiportam szét. És ennek ellenére ugyanakkor nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy mégis ez volt az egyedüli helyes és okos eljárás, noha ennek soha, semmiféle okát nem tudtam adni.

Ha távolról sem ilyen durvák, de teljesen hasonlatosak voltak a többi esetek is. Eleinte mindig szilárdan el voltam tökélve rá, hogy megházasodom, de azután minél inkább közeledett az esküvő napja, annál kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam, amig végül szakitással könnyitettem a lelkemen. Természetesen minden ilyen alkalommal, ha öntudatlanul is, kerestem valami okot és mindig meg is találtam. És azután elhitettem magammal, hogy ez az ok nagyon alapos; hogyha ma utána gondolok, mindezek a megokolásaim meglehetősen bárgyuak voltak. Egyszer nagyon érzelgős bucsulevelet irtam, amely abban a mondatban csucsosodott ki, hogy: „nem mondhatok le a szabadságomról, nem engedhetem bezárni magamat egy aranykalitkába”. Más alkalommal...

De nem untatlak ezekkel a visszaemlékezésekkel. Elég az hozzá, hogy saját magamnak is hazudtam, amikor ugy képzeltem, hogy ebből, vagy abból az okból léptem vissza a házasságtól. Ma már belátom, hogy mindazok a kifogások, melyeket tettem, tiszta képtelenségek voltak, persze nem is győztek meg soha senkit. Ma azonban már tudom, honnan eredt az az ösztönszerü ellenállás, amely engem mindig visszatartott az ilyen döntő lépéstől.

Több, mint három hónap óta látogatóban vagyok anyánknál, akit sok, sok esztendő óta nem láttam. Kevés a tennivalóm, igy hát naponta órákon keresztül vagyok egyedül vele. Anélkül, hogy tulajdonképen akartam volna, anélkül, hogy ez a legtávolabbról is szándékom lett volna, ezek alatt a hetek alatt nagyon alaposan megfigyeltem őt. Ismét elfogott az az öntudatlan érzés, mintha valami után kutatnom kellene.

Kutattam tehát. És rátaláltam...

Az eredmény: neked és nekem, nekünk nem szabad házasodni. Azért nem, mert nagyon könnyen lehetséges, hogy gyermekeink egyike, vagy másika, esetleg egy nemzedék átugrásával, örökölni találná anyánk különös hajlamait. És hogy azzá válhatnék, mint anyánk: boszorkánnyá.

Bizonyosan nevetni fogsz ezen. Vagy talán egy idő mulva komoly képet vágnál és fejcsóválva többé-kevésbé enyhén kételkedni kezdenél a beszámithatóságomban. Legyen! Magam is, amikor ez a felfedezésem először tárult fel tisztán a szemem előtt, ezt a jelen korban oly képtelennek, nevetségesnek, ostobának és gyermekesnek hangzó „boszorkány” szót nemkevésbé nevetségesnek és furcsának találtam. Magam is kételkedni kezdtem benne, hogy helyén van-e az eszem, épugy, mint ahogy te is kételkedni fogsz benne. De olvasd csak tovább; ha azok után, amiket itt el fogok mondani neked, még kételkednél, ha nem sikerülne meggyőznöm téged mindannak a valóságáról, amit elmondok neked, akkor csak tedd meg könnyü szivvel azt, amit én az emberiség ellen való bünténynek tartok részedről: házasodjál meg! Nevelj gyermekeket, nevelj – boszorkányokat a világnak!

* * *

Te is természetesen, mint én, tudsz arról a bámulatos varázsról, ami anyánkból sugárzik s ami alól senki sem vonhatja ki magát. Mindenki, kicsinyek és nagyok, ismerik őt a városban. Ha reggelenként botjára támaszkodva elindul hazulról, rendszerint minden utcasarkon akad egy férfi, vagy nő, aki átvezeti a kocsiuton, és ügyel rá, hogy a közelébe ne kerüljön egy autó, egy kerékpár, vagy a villamos. Ha bevásárolt, bizonyára megint odalép hozzá egy gyerek és megkéri őt, hogy vihesse csomagját. A zsufolt omnibuszon, villamoson, vagy propelleren nemcsak az az ur ugrik fel, aki éppen előtte ül, hogy átengedje neki a helyét, nem, hanem az urak és hölgyek valamennyien versengenek, hogy felajánlják neki a helyüket. Az Operaházban, a szinházakban és a hangversenytermekben, valamint az üzletekben és a vendéglőkben, amelyekben itt-ott vacsorázni szoktunk, megdöbbentenek, valósággal megszégyenitenek előzékenységükkel az alkalmazottak, szinte ugy tünik fel, mintha az emberek versenyezni akarnának, hogy anyánknak kedveskedjenek. Esténkint, ha egy órácskára sétálni megyek vele, ujra és ujra elcsodálkozom. Ismerős urak és nők, még gyermekek is, akik épp virágot visznek a kezökben, odasietnek, ha őt látják, hogy odaadják neki virágaikat. Amellett nem mulik el nap, hogy virágokat vázában, vagy cserépben a lakására ne küldjenek. Az én dolgom reggelenként megöntözni a virágokat és csaknem negyven percembe kerül, amig szerencsésen elkészülök a munkával.

Nem tudom, irt-e valaha neked a „névnapjairól”? Néhány év előtt rájött, hogy egyetlen születésnap mégis csak nagyon kevés egy hosszu esztendőben, elhatározta ennélfogva, hogy a „nevenapját” is meg fogja tartani. Utána nézett a naptárban, hogy mikor van ez. A neve, mint tudod, Johanna Nepomucena Hubertina Mária. Hubert, az csak egyszer fordul elő novemberben és Nepomuki János napja is csak egyszer van. De mennyi János-nap és Mária-nap, ez valóságos boldogság! Igy hát kijelentette, hogy miután nem tudja magát elhatározni rá, hogy melyiket tartsa meg, meg fogja tartani valamennyit! Ezt kereken kijelentette és ettől kezdve a tucatnyi névnap mindegyikére az ismerősök serege, az egész rokonság és szomszédság virágokat és ajándékokat küld neki. Erkélye, amely a klastrom-kertre néz, valóságos virágoskert; ott szokott üldögélni a délutáni tea idején fiatal emberekkel, festőkkel és szobrászokkal, muzsikusokkal, énekesekkel és szinészekkel, ifju férfiakkal és nőcskékkel. Persze másfajta emberekkel is, de mindig a müvészet adja az alaphangot. És mindig: az ifjuság, az öreg embereket nem kedveli. Te és én, mi tulajdonképen már tulságosan öregek vagyunk számára, minket azonban, mint fiait, voltaképen még mindig kisgyerekszámba vesz. És az az egy bizonyos, hogy ami öreg édesanyánk valamennyi között még mindig a legfiatalabb; oly élénk, olyan vidám, annyira tele szikrázó szellemmel. Az emberek mindig azt mondják neki, hogy bizonyára van valami titkos é1etelixirje. Ilyenkor mosolyog.

Természetesen ő uralkodik; a magáén kivül nem tür más akaratot a házban. Ami engem illet, engem még mindig „nevel”. Mindennap megkapom a magam büntetését. Öt márka, mert későn jöttem a reggelihez, husz márka gunyos mosoly miatt, harminc márka, mert a kávét nem találtam oly kitünőnek, mint egyébkor, tiz márka mogorva arckifejezés miatt és igy tovább. Olcsón csinálja, amint látod, de ötven márkán alul nem uszok meg egy napot. A mama nagyon meg van elégedve, hogy felfedezte ezt az uj jövedelmi forrást. Semmi érzéke nincs a pénz értéke iránt; mindenkin segit, aki rászorul és persze adósságokat csinál, mint egy diák. Pont ilyen gondtalanul gyüjtögeti a számlákat és szives kiegyenlités végett átnyujtja őket nekem, vagy neked, kedves öcsém, amelyikünk éppen meglátogatja.

Mindez persze elragadó s mint mindenki mást, engem is elbüvöl ennek az öreg dámának, kit anyánknak nevezhetünk, a bája. Minden harmónikus rajta és némely kis hiba csak arra szolgál, hogy az összbenyomást még vonzóbbá tegye.

És mégis, ez az asszony...

Kevéssel tizenegy óra után. szokott lefeküdni. Ilyenkor bekisérem a hálószobájába, jó éjszakát kivánok neki és felmegyek a szobámba. Nemrég lent felejtettem egy könyvet, ujra lementem tehát, hogy magammal vigyem. Halkan kopogtattam az ajtaján. Semmi válasz. Minthogy még aligha aludhatott el, megismételtem a kopogást, azután óvatosan kinyitottam az ajtót. A szoba félhomályban volt, az ágy érintetlen. Az ebédlőn keresztül a nappali szobájába mentem. Ott ült egy széken. Teljesen felöltözve, könyökét az asztalra támasztva, fejét tenyerébe hajtva. Szemeit tágra nyitva belemeredt az ürességbe. Beléptem, elsőbb halkan, azután szándékosan egy kis zajt csináltam, de ugylátszott, hogy nem hall semmit. Az első pillanatban megrémültem, talán valami baja történt. De a következő pillanatban már megnyugodtam, élt és lélegzett. Leültem tehát kissé távolabb tőle egy karosszékbe és figyelni kezdtem.

Nem mozdult. Vonásai mozdulatlanok voltak, de nem merevek, a szeme is élénknek látszott. Olykor ugy tünt, mintha valami megfoghatatlan borzadály futna rajta végig, de lehet, hogy ebben tévedek. Nem égett lámpa a szobában, de az augusztusi éj teli holdvilága beáradt a tágranyitott ablakokon. Ő ennek az ezüstös fénynek a közepében ült. Én éppoly csendben voltam, mint ő; vártam, vártam, hogy valami történni fog. De nem történt semmi. Hallottam ütni a lépcsőház ingaóráját, épp fél tizenkettő volt.

Éreztem teljes bizonyossággal, hogy itt egy ritka rejtelem előtt vagyok. De nem tudtam magyarázatot találni rá. Nem történt semmi, teljességgel semmi. Végre ugy látszott, hogy kezd kibontakozni ebből a trance állapotból, könnyedén sóhajtott egyet, vagy kettőt, azután mosolygott. Felkelt, ujra mosolygott, néhány tétova lépést tett az ablak felé. Kétségtelenül teljesen ébren volt már. Láttam, hogy néhány hervadt levelet tör le egy geránium-ágról és kidobja az ablakon. Aztán megfordult, anélkül, hogy észrevett volna engem a sarokban és szilárd léptekkel ment a hálószobába.

Az ajtóhoz osontam és hallgatóztam. Hallottam, amint mosakszik, azután levetkőzött és az ágyba feküdt. Majd nagyon rövid idő mulva hallottam nyugodt lélegzetvételét az alvónak. Halkan kisurrantam a szobából, az órán még nem volt negyed egy. Önkivületi állapota tehát alig tartott tovább negyven percnél.

A következő estéken folytattam megfigyeléseimet. Halkan beléptem a szobájába, miután visszavonult, hogy lefekszik és a sarokban vártam. Vártam több órán keresztül, de nem jött. A negyedik éjszakán azután ujra jött. Nem ugyanabban az órában, mint első izben, hanem valamivel később. Nyilván bevárta, tudatosan vagy öntudatlanul, a hold teljes felkeltét. Csendben lépett a szobába és leült egy székre, nem arra, amelyiken legutóbb ült, de ismét a teli holdfénybe. A mozdulata sem ugyanaz volt, mint a multkor; kezei a szék karjába kapaszkodtak, igy meredt kifelé. Pontosan ellenőrizhettem az időt, harminchat percig ült mereven, anélkül, hogy megmozdult volna. Azután ismét csendben visszavonult.

A legközelebbi éjjeleken, sőt hetekben semmi sem történt. Sejtettem, hogy a teliholddal van valamiképen összefüggésben a dolog. Vártam tehát a szeptemberi holdtöltéig. Akkor ujra jött és általánosságban megismétlődött az előbbeni szinjáték. Ezen az éjszakán történt valami, ami valamivel közelebb vitt engem a jelenség megértéséhez. Miközben az anyám – kékesezüst fürtjei ezuttal kibontva omlottak a válla fölé – a hold sugaraiban fürdött, én egy ügyetlen mozdulatot tettem és feldöntöttem egy kis asztalkát, amelyiken két virágos váza állott. De a tulhangos robaj ellenére sem mozdult meg az anyám. Nyilvánvaló volt, hogy nem hallja. A teste itt volt előttem a holdfényben, de a szelleme sok száz mérföldnyi messzeségben járt. Mikor azután visszatért a hálószobájába, ismét fülelni kezdtem az ajtónál és egyszerre hallom, hogy az ajtó felé közeledik. Gyorsan felcsavartam a villanyt, az asztalhoz mentem és ugy tettem, mintha keresnék valamit. A mama kinyitotta az ajtót.

– Itt felejtettél valamit? – kérdezte.

A hangja nyugodtan csengett, mint mindig. Mi sem emlékeztetett a somnambul-állapotra, amiben még néhány perc előtt volt.

Azt feleltem, hogy a töltőtollamat keresem, nevetett és azt mondta, hogy ő meg az óráját felejtette itt. Jó éjszakát kivánva mégegyszer megcsókoltam. Ő viszont lelkemre kötötte, nehogy későn jöjjek le a reggelihez.

Meg lehetett állapitani tehát, hogy vagy a legkisebb mértékben sem emlékezett trance állapotára, vagy ha igen, annyira megszokta ezt az állapotot, hogy már nem is forditott rá figyelmet s pár perccel utóbb már el is felejtette. Másrészről azonban olyan mély volt ez a somnambul álom, hogy még az a nagy zaj sem tudta belőle felébreszteni, amit egy vázával megrakott asztal feldőlése idéz elő. És bizonyos volt, hogy öntudata szünetelésének ebben a félórájában szelleme, lelke, vagy ahogy akarod, eltávozott testéből s valahol másutt kalandozott.

Ámde hol? Ezt kellett megtalálni.

Egész sorozatot állitottam össze különös részletekből, amik engem, nagyon lassan ugyan, nyomravezettek. Ezek közül néhányat csak most figyeltem meg, a legtöbb azonban már sok év óta ismert volt előttem, de sohasem tulajdonitottam nekik valami jelentőséget. Te tudod, kedves öcsém, hogy sok béka és gyik van a kertünkben, Zöld és aranysárga szemü, igen szép, nagy békák és be kell vallanom, hogy anyám szeretetét ez állatok iránt én teljesen örököltem. Emlékszel-e még, amikor mint kis fiuk tejes tányérokat állitottunk oda nekik? Bögöly vagy giliszta alkalmasint sokkal kivánatosabb lett volna számukra. Hogy a mama, ha néha végigment a kertben, örült neki, ha egy béka ugrált keresztül az uton, hogy alkalomadtán beszélt is ez állatokhoz, azt tudod. De talán ujság lesz számodra, amit pár héttel ezelőtt figyeltem meg. Alkonyattájt keresni mentem a mamát, hogy sétálni menjek vele s egyszerre csak hallom, amint halkan beszél a kertben. Lemegyek és látom, amint a kert ösvényein lassan sétálva, selyemszalagocskán egy hatalmas barna békát visz magával, amelyet mint egy kutyuskát ugy vezetett. És beszélgetett hozzá. Amikor odamentem, nevetni kezdett és azt mondta, hogy a „Lizi” ma nagyon neveletlen és nem akar rendesen menni. Elmesélte azután, hogy már mint kisleány azzal szórakozott, hogy békákat vezetett pórázon. Azután leoldotta az állatot és odahelyezte a haraszt aljába a légyölő galóca alá. Ez is amolyan apró jel – ezek a gombák! Miféle rendes kertben türnek meg mérges gombákat? Anyánk azonban évről évre valóságos csatákat vivott a kertésszel, akinek semmi szin alatt sem volt szabad ezekhez a gombákhoz nyulni. Amikor a kertész néhány nappal később eljött, hogy a viragágyakat rendbehozza, megkérdeztem tőle, mifajta gombák vannak tulajdonképen a kertünkben. A légyölő galóca mellett van itt: piros rostélygomba, fekete pöfeteg, földi csillag gomba, sárga palánka és cserepes gerben. Valamennyi mérges, mint a bün. És egyetlen ártalmatlan gomba nem termett a kertünkben. Ez egyszer arra a gondolatra vitt engem, hogy közelebbről szemügyre vegyem anyám szobanövényzetét és virágait. Ezek közt egész sereg van persze, amelyek egyáltalában nem mérgesek; miután mindenki virágokat küldözget anyám házába, igy tehát ez magától érthető. Egy kedvező alkalommal arra a kérdésre irányitottam a beszélgetést, hogy miféle növényeket és virágokat kedvel különösen, – hiszen kedveltjeinek legtöbbjét már sok esztendő óta ismerem. Emlékszel-e még, kedves öcsém, hogy már karácsony táján a parkba, vagy a klastromkertbe kellett mennünk, hogy a hó alatt fehér Krisztus-virágot keressünk. Ez a karácsonyi rózsa volt mindig az esztendő első virága, amelyet a mama mindenáron meg akart szerezni, épugy, mint az esztendő utolsó virágát, az őszi kikericset. Ez pedig mind a kettő nagyon mérges, amint tudod. Vázáiban hatalmas aranyeső-bokrokat tartott tavaszkor, később piros gyüszüvirágot és kék sisakvirágot. Ősszel és télen mindenütt a házban nagy cserép alpesi ibolyák állanak, majd utána csakhamar a kis anemonék következnek, amelyeket mi szélvirágoknak neveztünk. Nos, ezek a virágok mind nagyon erős méregtartalmuak. Azt fogod felelni, kedves öcsém, hogy azért nem kevésbé szépek és hogy a mama e mérges növények mellett mindig egész sereg ártalmatlan virágot is tart. Megengedem, nem beszélek tehát a keserü csucsorról és a foltos bürökről sem, bárha bizonyára nem sok házban fogod látni ezeket. Mi szép van azonban a kutyatejen, a fekete pemetefün és az őszi héricsen, ezek pedig részint a kertben, részint cserepekben viritanak nálunk. A legfeltünőbbek azonban azok a cserepek, melyekben az utálatos beléndek diszeleg. Nem tagadhatod, kedves öcsém, hogy sokáig kellene keresni, amig még egy olyan házat találnál, ahol ilyen virágokat tartanak.

És az a furcsa, hogy éppen ezeket a növényeket kedveli a legjobban. Hiszen szereti a rózsákat, szó sincs róla, de az aranyeső sárgabogyós ága sokkalta kedvesebb neki. És ez a különös hajlandóság teljesen ösztönszerü; semmiesetre sem azért szereti ezeket a virágokat, mivel hogy éppen mérgesek. Egyikről-másikról persze ő is tudja ezt, anélkül azonban, hogy ennek valami sulyt tulajdonitana. Másrészről azt is megállapitottam, hogy egyes növényeinek és virágainak mérges voltáról egyáltalán sejtelme sincs. Igy rendkivül meg volt lepve, amikor megmondtam neki, hogy a Krisztus-virág és a szélvirág mérgesek, hogy pedig az alpesi ibolya is az, egyszerüen el sem akarta hinni nekem. Nem képzelhető máskép: ugyanazon titkos érzés folytán, amely a békát és gyikot szimpatikussá teszi előtte, kedveli a mérges gombákat és mérges növényeket is.

Egyebekben nem csinál semmit ezekkel a mérges dolgokkal. Néha megsimogatja őket, meg is csókol egy különösen szép virágot, de ezt megteszi a legártatlanabb barackvirággal, fuksziával és oroszlánszájjal is. Az egyedüli a mérges növények közül, amelyhez különösebb gyengédséggel vonzódik, egyben a legundokabb Is, – a beléndek. Hogy mit csinál vele, sohasem tudtam megfigyelni, azt azonban láttam, hogy alkalomadtán az egyik cserepet – négy van belőle – magával viszi a hálószobájába.

Félbe kell szakitanom, kedves öcsém, a mama hiv.

* * *

A mama hivott, ezuttal az állatkertbe kellett menni vele. Gyakran jár oda – és én mondom neked, öcsém, az állatok éppen ugy vannak vele, mint az emberek: valamennyi előbujik és a rácshoz igyekszik, amikor ő jön. Hiszen igaz, mindig visz magával néhány zacskó eleséget. Ezuttal még külön egy kis zsákot is magammal kellett cipelnem, a gesztenyék most érnek s nekem először a kertbe kellett mennem, hogy összeszedjem valamennyit, amelyek a fáról lepotyogtak. Hogy az elefántok és tevék, a medvék és majmok és őzek és szarvasok, le egészen a tengeri nyulig és tengeri malacig ismernek valakit, aki rendesen hozni szokott számukra valamit, azon nincs semmi csodálkozni való és azon sem, hogy türelmetlenül viselkednek, ha a készlet már elfogyott és egyiknek-másiknak ezuttal nem jutott belőle. De honnan van azoknak az állatoknak a szimpátiája, amelyeket nem szabad etetni, vagy azoké, amelyeknek eledelét – nyers hust, vagy halat igazán nem hozhatja magával az ember? Meg tudom érteni, hogy a kis mosómedve örömében ugrándozik, amikor az öreg asszony a ketrecéhez jön, hogy egy darabka cukrot adjon neki és hogy csaknem emberi módon sir, amikor elbucsuzik tőle. De az teljesen megfoghatatlan előttem, hogy az öreg marabunak, amely különben egész nap féllábon álldogál a maga kis rétjén és nagy megvetéssel méri végig az emberi csürhét, a mama érkezésekor hirtelen eszébe jut, hogy van egy másik lába is. És hogy azonnal elősiet és bolondos fakirtáncot lejt, amelyhez vén csőrével maga veri a taktust! De miért bujik elő a tigris is sötét vackából s jön előre, végigdörgölődzik a rácson, örömüvöltésben törve ki, amit egy kis jóakarattal szinte dorombolásnak lehetne nevezni? Miért usznak a fókák is nyomban a parthoz és adnak nyilvánvaló kifejezést az örömüknek? Hiszen jól tudják, hogy a mama nem hoz halakat a számukra, mint ahogy a ragadozó állatok is tudják, hogy nem kapnak tőle hust.

Az állatkertben az egyedüli, amelyik nem vesz részt ebben az örömmámorban, egyben ugyanaz az állat, amelyet különös kegyével tüntet ki anyánk. Az andaluziai vad hegyi kecskék fajához tartozik, amelyek a Sierra Nevadán tenyésznek. Meglepően nagy, szürkésfehér bakkecske ez, amely valahol hátul egy sziklán szokott állni és eszeágában sincs onnan lejönni, mialatt kecske-társai valósággal törik magukat a csemegékért, amiket a mama hoz nekik. Az öreg kecskét ugy kell hivni, szinte könyörögni kell neki, hogy fáradjon oda ő is. Végre rászánja magát, leszáll a kövekről és lassan, kimért léptekkel jön a keritéshez. Elfogadja ugyan a cukrot, de ugy veszi el, mintha valami nagy kegyet gyakorolna vele. Pompás szakálla van, hajlott orra és szürke szeme. Kurta szarvai fölfelé ágaskodnak a bozontos fül felett, a vén fickó csakugyan szörnyüséges emberi ábrázatot visel, mint maga a „nagy Pán”. Az is igaz, hogy büdös s a mama rendszerint elő szokta venni kölnivizes üvegét, hogy kissé befecskendezze vele.

Egyébiránt a rokonszenv, amelynek az állatok világában örvend, nem szoritkozik egyedül az állatkertre. Minden kutya és minden macska azon nyomban barátságot köt vele, ugyszintén az a ló is, amely kocsi elé fogva áll az utcán. A vadszőlő és borostyánbokrok között, amelyek házunkat a kerti oldalon szegélyezik, tucatszám vannak madárfészkek, valamint a házunk fái és cserjéi között is. Verebek és fekete rigók állandó vendégeink, amikor az erkélyen reggelizünk. Egy kis vörös mókus, amely valahol a klastromkertben tanyáz, minden istenáldotta reggel megjelenik a mama hálószobájában, hogy elvigye a diót, amit a mama az éjjeliszekrényére készit. A mama azt mondja, hogy ez az ő „ébresztő mókuskája”.

Nyáridőben minden házba be-berepül a nyitott ablakon egy-egy pillangó, de azután a legelső alkalmat megragadja, hogy ismét szabadba jusson. A mi házunkban azonban állandóan ott vannak a pillangók ezen a nyáron. Az egyik két, a másik három-négy napon át ott marad. Egyikük, egy csinos pávaszem, több mint egy hétig lakott anyám szobájában.

Egy idő óta tücsök is van a lakásban. Nem magaszántából jött, mint a lepkék. Egyik esti sétánkon egy pékbolt mellett mentünk el, amikor meghallottuk cirpelő muzsikáját. Anyánk azonnal bement a boltba és kijelentette a péknek, hogy ez a tücsök kell neki. A pék nevetett és azt mondta, hogy szivesen odaadná, ha nyomára tudna jönni, hogy hol van. Ám ezek az állatkák nagyon nehezen kaparithatók meg, ez már hetek óta itt van a péküzletben, de látni még nem látta senki. A mama bement a sütőmühelybe és kijelenthetem neked, kedves öcsém, a kis fekete állatocska volt az első, amit megláttunk, ahogy ott ült a padlón. Nyugodtan türte, hogy a mama megfogja és egy gyufaskatulyában hazavigye magával.

– Véletlen – fogod mondani, kedves öcsém – mindez puszta véletlen.

Egy szóval sem mondom, hogy nem az. Mindaz, amit eddig közöltem veled és amit még megirok neked, mondjuk, hogy véletlenség. De azután vedd együvé mindezeket a dolgokat és mondd meg nekem, hogy lehet-e itt minden esetben csupán „véletlen”-ről szó?

Igy fest tehát anyánk viszonya az emberekhez, állatokhoz és növényekhez. Mindjárt látni fogod, hogy milyen álláspontot foglal el más dolgokkal szemben. Az ékszernek a legcsekélyebb értéke sincs az ő szemében. Még mindig csak egy kis fekete zománcos melltüt hord, amelyben a te, – vagy az én – első fogacskámat őrzi. Ami más ékszere volt, azt már mind rég elajándékozta, vagy talán valamely fiókban hever teljesen elfeledve egyik-másik darab. A mütárgyakat, amelyek itt-ott lógnak vagy állnak a házban, ismered. Az a pár darab ezek közül, amelyeket anyánk maga gyüjtögetett össze élete folyamán, jobbára állat- vagy szörnyeteg-figurák. Mindenütt békák, bronzból és porcellánból, továbbá csigák, gyikok, sáskák és más ilyen állatok. De még inkább különböző mesebeli szörnyalakok. Van egy nagyon Szép macskafejü egyiptomi istennője. Anyám azt állitja, hogy az embernek csak be kell hunynia a szemét, hogy szinte dorombolni hallja. Az iróasztalán, ágya mellett és másutt clhelyezett bronz falikarokon a gótika fantáziájának legvadabb szörnyszülöttei láthatók. Különös kedvteléssel gyüjtögeti a különböző bálványszobrokat s a mindenféle mesebeli alakokat, furcsa keverékeit embereknek és állatoknak, legyenek bár egyiptomi vagy asszir, kinai, vagy indiai eredetüek. De ugylátszik, legjobban szereti mégis a gótikus figurákat. Egész albumai vannak, tele rajzokkal, rézkarcokkal, fotografiákkal, amelyekben időkint gyönyörködni szokott és másoknak is szivesen mutogat; mindig örül, ha valaki egy uj példánnyal lepi meg. Azt merném állitani, hogy legalább, ami „a Szent Antal megkisértése” különböző megörökitéseit illeti, e tekintetben a gyüjteménye teljesnek mondható. Jellemző továbbá, hogy nincs kedvesebb olvasmánya, mint Flaubertnek ama könyve, amely ezt a témát tárgyalja és te is el fogod ismerni, hogy ez nem éppen könnyü olvasmány. Nagyon sajátszerü azonkivül, hogy a mama e vad pokolfajzatok neveit, a gnosztikusokat, a manichaeusokat, ophitákat, Marconiusokat és Priscilliánusokat époly kevéssé tartja emlékezetben, mint prófétáikat és varázslóikat, Irenaeust, Simon Magust, Apolloniust, Valentinianust, Marcust, Montanust és a többieket. Azonban: a kultuszaikat nagyon jól ismeri és Flaubert szavaival tudja elmondani.

Ám mindezen teljességgel nem lehet csodálkozni. Miért ne érdeklődhetne ezek iránt épugy, mint valami más iránt. Nem lehet azonban ugyan ezt mondani, ha a seprüről van szó. Azon a sötét és szük folyosón, amely a szomszéd szobát a hálószobától elválasztja, nem kevesebb, mint negyvenhárom seprüt tart a mama, ujakat és ócskákat és én azt hiszem, hogy a mi házunkban még sohasem dobtak ki egy seprüt. Nyugalomba helyezik őket, mint az államhivatalnokokat és a keskeny folyosó két oldalán szép rendben sorakoznak egymás mellett, Nem lehet őket látni, mert függönnyel vannak eltakarva, én mégis azt hiszem, hogy a házban számos sokkal jobb helyet is lehetett volna találni a seprügyüjtemény számára. A széles pajta csaknem teljesen üres, a konyha mellett levő kamrákban és a kertben szintén bőven van hely, ahol seprük százait is kényelmesen lehetne őrizni. De nem, összezsufolja őket a szük kis folyosón, közvetlenül a hálószobája mellett! Mi több, egy vagy két nagy seprü magában a hálószobában van, elrejtve egy elfüggönyözött kis sarokban, ott, ahol a toilette-asztalkája áll.

Tudod, ugyebár, hogy néhány nagyon jeles orvos jár anyánk házába, de nem hivatásukat gyakorolni, csak mint a ház barátai. Ezeknek állandóan azt mondja, hogy abszolute nem tudnak semmit, megis minden kicsiségnél kikéri tanácsukat és azt lelkiismeretesen követi. Nincs ugyan hajlama a kuruzsláshoz és a javasláshoz, mindazonáltal vigan gyakorolja ezt a mesterséget. Sohasem önmagán, hanem az egész szomszédságon és rendesen meglepő eredménnyel. Müködési köre persze nagyon korlátolt, csak tyukszemeket, árpát, szemölcsöket és szeplőket kezel. Tyukszemek számára van egy magakészitette barna kenőcse; ennek a felkenése alatt három miatyánkot kell imádkozni. Az árpánál, ugylátszik, már nem segit a miatyánk: ez a kezelés már valamivel komplikáltabb és itt az Ave Mária a megfelelő segitő eszköz. Jegygyürüjével, amig három Üdvözlégy tart, megdörgöli az árpát és pedig lehetőleg holdvilágban. A szemölcskezelés valamivel tovább tart az illető, aki kezelés alatt áll, tizennégy napon át minden második reggel eljön és egy zöldesszinü kenőcsöt kap. Mialatt ez szárad – lehetőleg a napon – a De profundist kell imádkozni. Hogy a kura segit, az vita tárgya sem lehet; saját szememmel láttam féltucat hatalmas szemölcsöt lassan eltünni. Még érdekesebb a szeplőkura ezt csak tavaszkor gyakorolja. Április három utolsó hetében a fiatal lányok – sohasem hallottam még, hogy fiuk is használták volna ezt a kurát – reggel és este bedörzsölik az arcukat egy kenőccsel, ezuttal kékesszinüvel, miközben néhányszor elimádkozzák az Ur angyalát. Minthogy a mama nemcsak buzgó katolikusokat, hanem protestáns, zsidó és szabadgondolkozó szülők leányait is páciensei közé számithatja, előbb megtanultatja velük az imákat, ugy a Miatyánkot, mint az Ávét. Május első napján a fiatal leánynak nagyon korán fel kell kelnie és mielőtt bárkihez egy szót szólna, ki kell futnia a kertbe. Ott leveti magát a fübe, arcát minden oldalról megdörzsöli és megfürdeti az első májusi nap harmatában. Azután ismét három heti kenés és Salve Regina következik, mire – eltünnek a szeplők.

És mondhatom neked, öcsém, valóban el is tünnek, mint eltűnik az árpa, a szemölcs és a tyukszem. A kis Lotti, az orvos leánya, esküszik a mamára és azt mondja, hogy többet tud, mint a papája, aki semmit sem ért a szeplőkhöz és hogy az egészen gyatra kifogás, mikor a papa azt mondja, hogy ő idegorvos és nem tyukszemdoktor. Maga az orvos is nagyon meg van elégedve Lottijának sima arcocskájával és szivesen látja ezt a konkurrenciát.

Azonban mindez ártatlan játék. Sokkal kevésbé nevezhető annak egy másik dolog. A mama sohasem mond jövendőt, nem jósol tenyérből, kártyából vagy más dolgokból. És ha szóbakerül ez a dolog, mindig azt szokta mondani, hogy ez ostobaság. Ehelyett azonban – kivánni szokott. Nem gyakran persze, csak néhányszor egy évben. De mindannyiszor megdöbbentő eredménnyel. Szinte bámulatos, amit az emberek erről beszélnek. Ha valaki, aki jó volt hozzá, bajba kerül, annak „valami jót” kivárt. Nem valami meghatározott dolgot, mindig csak: valamit. Valamit, ami jó.

Egy ifju szobrász évek óta járt a házához; egy véletlen folytán megtudta róla, hogy a szó szoros értelmében éhezik és hosszu idő óta egy fillért sem keresett. Amikor a legközelebbi alkalommal eljött, a mama együtt ment vele a kertbe és azt mondta neki, hogy a közeli hetekben többrendbeli szerencse fogja érni. A szobrász persze megkérdezte, hogyan és micsoda, de erre nem tudott felelni a mama. Csak annyit tudott: szerencse fogja érni, ő majd „kivánni” fogja neki. A hónap folyamán eladta a művész öt művét a kiállitáson, megrendelést kapott továbbá egy nagy siremlékre és három megbizást mellszoborra. Az esetet tőle magától tudom, a mama sohasem tesz emlitést ilyesmiről. A szobrász még hozzátette, hogy amikor a mama a kertben beszélt vele, ő ugyanabban a pillanatban sziklaszilárdan át volt hatva attól a meggyőződéstől, hogy anyánknak csakugyan módjában áll „szerencsét kivánni” neki. Egyébiránt én megállapitottam, hogy a mama, legalább ebben az egy esetben, némileg korrigálta a szerencsét. Kettőt a kiállitáson eladott művekből az ő közbenjárására vettek meg és pedig az egyiket egy muzeumigazgató, a másikat a mama bankárja. De a többit?

Véletlen! Hát persze, minden csak véletlen!

Hogy is hangzik a kis Móricról szóló anekdóta, akinek a tanár ur meg akarta magyarázni a „csoda” fogalmát? „Képzeljétek el – igy szólt a tanitványaihoz, – hogy fölmegyek a kölni dóm legmagasabb tornyára és amikor felérek, egyszerre szédülni kezdek és lezuhanok. Annak ellenére azonban, hogy a kemény kövezetre esem, nem történik semmi bajom, ép és egészséges maradok, még csak egy horzsolást sem szenvedek. Mi ez? – A kis Móric, aki a szkeptikus fajból származik, igy felel „Véletlen, tanár ur!” – Jól van – hagyja rá a tanár – mondjuk, hogy véletlen! Másnap azonban ujra fölmászok a toronyba, ujra szédülni kezdek, ujra lezuhanok és megint csak nem történik semmi bajom. Minek neveznéd te ezt?“ – „Szerencsének” – válaszolja a hitetlen Móricka. Ámde a türelmes tanár nem jön ki a sodrából. „Nem bánom – mondja – nem bánom, nevezd hát szerencsének. De tegyük föl, hogy a következő napokon megint csak fölmászok a kölni dóm tornyára, megint elszédülök és minden alkalommal ujra meg ujra lezuhanok. Harmadszor, negyedszer és ötödször is! Szeliden lebegek a légben és ugy pottyanok alá a mélységbe, hogy egy hajamszála sem görbül meg. Mondd meg nekem Móric, mi ez tulajdonképen?” – „Ez most már gyakorlat!” – feleli a javithatatlan Móricka.

Valóban, kedves öcsém, anyánknál is többnek kell lennie ennek merő véletlennél! Ez már legalább is – gyakorlat!

Sajnos, anyánk éppenséggel nem szoritkozik arra, hogy csupán „jót” kivánjon. Természetesen nagyon sulyosan kell már megsértenie őt valakinek, mielőtt elszánná magát arra, hogy „rosszat” kivánjon. Nagyon szerettem volna erről egyszer beszédbe ereszkedni vele, de ő kereken visszautasitotta, hogy erről tárgyalásba bocsátkozzon. Amiket tehát itt elmondok, az csupán az, amit másoktól hallottam, mert nekem még nem volt alkalmam ilyenfajta esetet megfigyelni. Ezek a mások különféle rendü és foglalkozásu emberek. Én csak azt a fáradságot vettem magamnak, hogy csaknem mindenkit, aki a házhoz jár, kikérdezek, a napszámosoktól és a szomszéd gyerekektől kezdve az anyámmal baráti lábon álló müvészekig, tanárokig, orvosokig, ügyvédekig és bankárokig. Mindegyik a müveltsége és értelmi foka szerint más és más formában beszélt a dologról. Ez vállvonogatva véletlenről beszél, amig az vagy amaz némi borzadállyal holmi rejtelmes erőt emleget. Magát a tényt azonban nem vonja kétségbe egyikük sem.

Egy példa. Egy cselédleány, akivel a mama nagyon sok jót tett, egy napon megszökött, miután előbb a legaljasabb módon meglopta. Amikor a mama első ijedelméből magához tért és a tolvajlások mértékét hozzávetőleg megállapitotta, kijelentette, hogy a Katit, igy hivták a leányt, hamarosan nagy szerencsétlenség fogja érni. Nem mulott el tiz nap sem, amikor a leány holttestét kifogták a Rajnából. Többekkel csónakkirándulásra ment, a csónakot egy gőzös hullámai felforditották és ő belefult a vizbe, mig a többieket kimentették.

Egy más alkalommal megállapitotta a mama könyvvezetője, hogy az egyik boltban, amelyben évek óta vásárolnak, rendszeresen megcsalták őket. A mamát nagyon bosszantotta ez, nem annyira az elveszett pénz miatt, mint inkább azért, hogy olyan ostobának tartják, hogy becsapatja magát. Három hétre rá betörtek ebbe a boltba és nemcsak a pénzszekrényt rabolták ki, hanem egy csomó nagyértékü árut is magukkal vittek. Később elfogták ugyan a tolvajokat, de csak akkor, mikor azok már minden pénznek a nyakára hágtak.

Egy szomszéd gyerek, akinek megengedte, hogy a mi kertünkben játsszék, egyszer puszta kedvtelésből kivágott egy fiatal nyárfát, azt a fácskát, melyet a mama maga ültetett és nagyon szeretett. Néhány nap mulva a fiu vörhenyt és difteritiszt kapott egyszerre. Élet-halál közt lebegett, amikor a gyerek szülei roppant felindulva jöttek a házunkba, hallották ugyanis, hogy a mama a fiunak „rosszat kivánt”. Tudtak gyermekük csunya csinytevéséről és elég okosak voltak, hogy anyánknak egy szó szemrehányást sem tettek. Csak annyit mondtak, hogy ez az egyetlen gyermekük, hogy a mama bocsásson meg neki és legyen részvéttel irányukban. A mama természetesen rögtön részvétet is érzett és együtt sirt a szülőkkel. Azután elküldte őket, miután előbb kijelentette nekik, hogy a gyermekük ujra egészséges lesz. Berta nénénk, aki jelen volt a beszélgetésnél, mesélte nekem, hogy a szülők örvendezve, anyánk szavában való rendületlen hittel távoztak. Amikor kivül voltak a kapun, a mama két tenyerébe hajtotta fejét és körülbelül öt percig mozdulatlanul meredt maga elé. Azután mintha misem történt volna, valami egészen másról kezdett beszélni nénénkkel. A betegségben valóban még aznap fordulat állott be és a lurkó rövidesen meggyógyult Berta nénénk egyebekben azok közé tartozott, akik a mama ráolvasási tudományára esküdni mertek volna. Erre vonatkozólag meg volt a saját tapasztalata is.

Egy este el kellett volna mennie a mamáért, hogy haza kisérje őt egy hangversenyről, egy közbejött ok miatt azonban nem tudott pontosan ott lenni, ugy, hogy egy teljes órával elkésett s a mama bizony haragudott is egy kissé emiatt. Szerencsére az ilyesmi nem tart nála soká s csakhamar visszatért a kedve, utközben azonban mégis igy szólt a nénénkhez: „Rövidesen valami betegség fog érni téged, de nem lesz valami veszélyes” Egy hét mulva Berta nénénk látszólag minden ok nélkül gyalázatosan meghült; mint nekem mondta, soha életében még ilyen náthája nem volt, annyira, hogy alig birta nyitvatartani a szemét. „Örülök, – tette hozzá – hogy ilyen olcsón menekültem!“

Ezeket a példákat, kedves öcsém, oldalakon át folytathatnám. Üzleti bajok, balesetek, testi és lelki betegségek minden képzelhető változatban, – egészen a haláláig a „kivánással” sujtottnak, amit, hála Istennek, csak igen kevés esetben tudtam megállapitani. Vajjon még mindig azt hiszed, kedves öcsém, hogy ez mind csak „véletlenség”? Vagy nem gondolod, hogy egy egészen csekély „gyakorlat” is lehet a dologban, nunt ahogy azt a ki Moric nevezte?

A mama azonban, ugy látszik, ment minden szerencsétlenségtől. Az autó-balesetéről bizonyosan irt neked, de alkalmasint a maga módján afféle semmiségnek tüntette fel és mulatott rajta. Az eset igy játszódott le: A Mária- és Kereszt-utca sarkán átment a mama a kocsiuton egy tiz éves leánykával kézenfogva. Már csaknem a tulsó oldalon voltak, a kis leány már a gyalogjárón volt, s a mama is épp föl akart lépni. Ebben a pillanatban egy autó fordult ki a sarkon a legsebesebb iramban, szorosan a járda mellett akart elhaladni, hogy kitérjen egy szembejövő teherkocsi elől. A soffőr látta a mamát, nyomban fékezett és balra kormányzott, gépét a teherkocsinak irányozva. De már késő volt! Az autó elülső kereke elkapta a mamát és a járdára dobta; ott ájultan fekve maradt a gyermek mellett, akinek kezét el nem engedte. A kisleány felugrott és kiáltozni kezdett s az emberek az eszméletlen állapotban levő öreg nőt azonnal a sarki boltba vitték. Ott jól ismerték és nyomban orvosért és egy betegszállitó kocsiért telefonáltak. Közben néhány korty vörös bort töltöttek a szájába. Néhány perc mulva magához tért a mama. Az első gondja volt, hogy lekeféltesse magát és megmossa a kezét. Azután kijelentette, hogy az orvost és mentőkocsit azonnal rendeljék le, vett egy tucat tojást és nyugodtan, mintha misem történt volna, kis kisérőjével hazafelé indult. Én épp a kapuban találkoztam vele. A gyermek még mindig reszketett a kiállott rémülettől és egy szót is alig birt szólni. A mama felvitte őt magával s egy meséskönyvet és egy tábla csokoládét ajándékozott neki. Én magam csak a rákövetkező napon értesültem a kalandjáról. Az automobil teljesen összetört s a vezető életveszélyes sérüléseket szenvedett. A mama meglátogatta a kórházban a soffőrt, aki már a gyógyulás utján van s mint az orvosok mondják, tökéletesen fel fog épülni. Ő maga azt hiszi, hogy a várakozáson felüli szerencsés és gyors gyógyulást sokkal inkább köszönheti anyánknak, mint az orvosoknak.

Néha, alkonyati órán ott ül a mama a kertben és meséket mond a szomszéd kisgyerekeknek. Azok körös-körül ülnek s tágra meresztett szemmel, nyitvafelejtett szájjal figyelnek a mamára. Érdekelt tudni, vajjon Hófehérkéről mesél-e nekik, avagy Rübezahlról, ólomkatonákról-e, vagy Piroskáról és a farkasról. Egyik este tehát leültem a közelben és elsáncoltam magam egy ujságlepedő mögé. Nem ezekről mesélt. Nem Grimm, Bechstein vagy Musäus meséit mondta, mint egykor nekünk, amikor még gyermekek voltunk. Nem is Andersen, vagy Wilde, vagy az öreg Dumas meséit mondta el, sőt egyáltalában nem is történetek voltak, amiket elmesélt. A gyermekek ugyan „mesének” nevezik, mert nem tudnak rá más kifejezést, ám ezek sokkal inkább egész kurta szines leirások, vagy szavakba foglalt hangulatfestő képek, ha az ember jellemezni akarná őket. A hatás azonban meglepő s amidőn anyánk elhallgat, a gyermekek még sokáig ülnek helyükön, mintegy megbüvölten bámulnak, a levegőbe s nézik a különös esti képet, melyet az öregasszony hangja festett nekik. Ujságom mögé rejtőzködve néhányat feljegyeztem. Az egyik igy hangzott:

„Tizenketten ültek együtt, boszorkányok és varázslók. Sörlevest ettek. És kanál gyanánt mindegyikök egy holtember karjának elülső csontjait használta”.

„Vörösen izzottak a széndarabok a kemencében, a lángok füstölögve lobogtak és a tányérokról friss sirok szaga szállott”.

„Ha Maribas nevetett, vagy ha sirt, az ugy hangzott, mint amikor egy vén hegedüvonó egy tört hegedü hurján feljajdul”.

„Ám a varázslók közül a legvénebb felnyitott egy varázskönyvet a gyertyák fényénél. Egy légy szálldosott körülötte, amelynek szárnyai megperzselődtek”.

„A légy zümmögött; most egy nagy pók mászott elő, kövér, szőröshasu, sárga pók”.

„A varázsló és a boszorkányok azután kirepültek a kéményen keresztül, seprükön és piszkavasakon lovagolva – és Maribas vezette őket”.

Avagy egy uj játékot mutatott a gyermekeknek. „Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte...“ – emlékszel még, testvér? De nem, a gyermekek ma más változatban hallják ezt a vén körtefa alatt.

„A hüvelykujj – ez egy kövér bácsi, a korcsmáros a folyóparton, kövér és jókedvü és pipázik és a csapszéke ajtajában ül és issza a jó sört”.

„A mutatóujj – ez a felesége, hosszu és sovány, mint a hering és lármázik és pöröl egész istenáldotta napon”.

„A középső ujj – ez kettőjüknek a fia, ez egy hórihorgas fickó; ez nagyon szeretne katona lenni, ha nem volna csaposlegény”.

„A gyürüsujj – ez Katrine, a fürge leányuk, aki hagymát árul”.

„De ez a kicsike itt, a Benjámin, ez félős és pityergős és ugy üvölt, mint egy kis gyerek, amelyik egy fenevad fogai közé kerül.

Minden tanitó és tanitónő ezeket a dolgokat kétségkivül teljesen alkalmatlannak fogja itélni az ifjuság számára. És bizonyára teljesen alkalmatlanok is, ha valaki más mesélné el. De, ha a mama meséli, akkor ezekből a kis dolgokból kivirul a romantika büvös világa. A gyerekek látják a kövér bácsit, látják a feleségét, aki vékony, mint egy hering. Hangosan nevetnek a nagy kamasz fiun és a fürge leányon, aki hagymát árul és együtt sirnak az elkényeztetett fiucskával, akit föl akar falni a farkas. Fogadni mernék, hogy ha harminc esztendő mulva találkoznék valamelyikök egy gömbölyühasu korcsmárossal, a hüvelykujj jutna az eszükbe.

De az éj minden rémülete fölébred, mikor a mama mesélni kezd: „Tizenketten ültek együtt, boszorkányok és varázslók. Sörlevest ettek...” A gyermekek közül egyik sem evett még sohasem sörlevest, amely egészen kiment már a divatból. De mindegyik el tudja képzelni, hogy milyen lehet ez és hogyan izlik. Boszorkányok és varázslók minden meséskönyvben előfordulnak, de ezek messze laknak, valami más csillagzaton. Boszorkányok azonban, kik sörlevest esznek, ezek ott laknak az Alsó-Rajna mentén és Hollandiában és Flandriában, ezekkel minden éjszaka találkozhatik az ember. Ezek a körtefa alatt ülő gyermekek Tüskerózsa és Hófehérke és Piroska meséjére csak azért emlékeznek, mert a szinházban látták őket és Dickens és Hauff és Wilde szép meséit annyira elfogják felejteni, hogy még a saját gyermekeiknek is alig tudják elmesélni azokat. De az a kép, ahogy a boszorkányok sörlevest kanalaznak és ahogy a büvészkönyv felett a szőröshasu pók utána kuszik a légynek, melynek szárnya megperzselődött – ez nem fog eltünni emlékezetükből soha.

Engedd meg, kedves öcsém, hogy itt mégegyszer röviden összefoglaljam azokat a mozzanatokat, amelyeket idáig közöltem veled. Ha jövő májusban idejössz, igen könnyen meggyőződhetsz magad is arról, hogy a legkisebb mértékben sem tuloztam, sőt inkább enyhitettem a dolgokon, amennyiben igyekeztem mindent a lehető legjózanabbul megitélni.

Anyánk rendkivüli kedveltségnek örvend korra és nemre való tekintet nélkül mindenkinél, aki őt ismeri. Ugyanazzal a különös szeretettel vonzódik hozzá minden állat is. Szinte ugy látszik, mintha maguk a növények is osztoznának ebben a vonzalomban: szebben virulnak és sokkal tovább eltartanak nála, mint bárhol másutt. Az állatok közül a macskák, békák és kecskebakok az ő kiválasztott kedvencei, a növények között a mindenfajta mérges növények és főleg a mérges gombák. A mama biztos sikerrel tünteti el a szemölcsöket, a szeplőket, árpát s egyéb csuf dolgokat s mindehhez meglehetősen szokatlan eljárást alkalmaz. Amig ő maga, hajlott kora ellenére, erős és egészséges s testileg, szellemileg egyaránt oly bámulatosan friss, hogy mindenki az élet-elixirje iránt érdeklődik, s amig mindenféle balesetektől is mentnek látszik, addig másrészről betegségeket és egyéb rossz dolgokat tud „ráolvasni” az emberekre. Mint ahogy másfelől szerencsét is tud nekik „kivánni”. A mama továbbá különleges érdeklődéssel viseltetik mindenféle mesebeli lények iránt. Különös hatásu kenőcsöket is tud kotyvasztani és furcsa gyüjteménye van ócska seprükből. Holdtölte idején bizonyos órákban eksztátikus állapotba esik és ilyenkor szelleme messzire jár a földtől.

Mindennek a tizedrésze is elegendő lett volna, persze néhány száz évvel ezelőtt, hogy mint boszorkány, máglyára kerüljön. Azóta olyan végtelenül okosak, oly meglepően müveltek lettünk, hogy csak résztvevő mosollyal tudunk gondolni a „boszorkányüldözés” e sötét korszakára. Manapság Európa és Amerika minden városában varázslók és varázslónők százezrei foglalkoznak ezzel a mesterséggel és kitünően megélnek belőle; nincs olyan utca valamely nagy városban, ahol mindenféle fajta jósnők, kártyavetőnők vagy jövendőmondó nők ne laknának. A theozófikus és misztikus szekták ugy teremnek mindenfelé, mint a gombák, néhol szinte valóságos felekezetté nőnek.

Legutóbb egy theozófiai összejövetelen voltam, amelyen az elnök előadása után a hajh! oly müvelt osztályhoz tartozó, több mint száz jelenvolt között, a legnagyobb komolysággal vita indult meg az ugynevezett fehér és fekete mágia közötti különbségről, mely alkalommal ezt az utóbbit szigoruan elitélték. És ezek közül az emberek közül egyetlenegynek sem volt halvány sejtelme sem arról, hogy ez az egész nevezetes különbség egy egyszerü sajtóhibának köszönhető, amennyiben a nekromantia szót a középkorban nigromantiává korcsositották. Csodadoktor manapság több van, mint volt bármely más korban és mind nagyszerü üzleteket csinál. Az „also-rajnamenti Jézus”, aki pácienseit husz márka ellenében levelezőlap utján a maga szent testéhez csatolja, csak a napokban csukta be a boltot és vonult vissza Svájcba. Ez a jámbor férfiu alig egy évig praktizált városunkban s ez idő alatt milliókat harácsolt össze. Ezekhez a szélhámosokhoz seregestől tódul ugyanaz a népség, amely mélyen megsértődnék, ha az ember azt állitaná róluk, hogy hisznek a boszorkányokban. Korunk „szentjei” szivesen burkolják körül magukat holmi indiai lepellel, minden érzék nélkül aziránt, hogy a mi világunktól mennyire idegen minden hindu tan. És hogy az a kis magocska igazság, amelyben a sarlatánságuk gyökerezik, tulajdonképen a középkorból származik, erről a legtávolabbi sejtelmük sincs. Nem is szólva arról, hogy ennek a középkornak elkorcsosult bölcsesége viszont bizonyos kerülő utakon visszanyulik egészen a chaldeusokhoz és babiloniai népekhez, akik megint csak elődeiktől mentették tudományukat...

A gótika azonban csupán a képzőmüvészetben jött ujra divatba, más téren a legteljesebb megvetésben van része. Épp azért az indiciumok, amelyeket felsorakoztattam, ugyanoly kevéssé fognak bizonyitóerővel hatni rád, mint a mai idők egy másik fiára. Mégis szeretném tudni, kedves öcsém, hogy mit szólsz az alábbi esethez:

Legutóbb egy vacsora után együtt ültünk a mama asztala körül mintegy nyolcan, hölgyek és urak. Az indiai szemfényvesztő müvészetről volt szó s az urak egyike bemutatta az ismert tü-trükköt, hosszu kalaptüket szurt keresztül a bőrén és az alsó karjának izomzatából valóságos tüpárnát csinált. Az indiai fakirok ezt teljes tökéletességgel tudják csinálni és látszólag érzéketlenek jóval sulyosabb sérülések iránt is, miket szegekkel, izzó parázzsal, vagy más egyebekkel ejtenek magukon. A trükk, melyet gyakran láttam és magam is megkiséreltem, a lehető legegyszerübb. Nem kell hozzá egyéb, csak egy kis gyakorlat és akaraterő. A bőrfelület megsértése természetesen mindig fáj egy kicsit, de ezt a fájdalmat nagyon könnyü kibirni. Az ember tehát a test oly részeit választja e célra, amelynél valamely nemesebb rész megsértése ki van zárva, lehetőleg az izmokat, tele tüzdeli magát szeggel, tüvel, suszter-árral és vidáman mosolyog hozzá, ez mindig bámulatot keltően hat. Az egyedüli veszedelem e mutatványnál a vérmérgezés, ennélfogva jól teszi az ember, ha a gyermeteg kinzóeszközöket fertőtleniti. Hogyha azonban ezeket az érzéketlen kóklereket észrevétlenül szurja meg az ember a legkisebb tüvel, fogadni lehet rá, hogy meg fogja érezni a szurást és rémülten felugrik.

Ez a körülmény azt a gondolatot keltette bennem, hogy egy kis kisérletet tegyek anyánkkal. Ő roppant érzékeny a legcsekélyebb fájdalom iránt is. Ha varrás közben megszurja az ujját, bizonyára hangos jajkiáltásba tör ki. Nos, a nyakán van egy apró, nagyon halvány anyajegye. Amikor este, jóéjt kivánva neki megcsokoltam, ket karommal átfogtam a nyakát és egy kicsiny tüvel beleszurtam oda. Nem érzett semmit. Bizonyara nagyon gyengéden csináltam, nem engedtem el tehát a nyakát, többször egymásután megcsókoltam s ez alkalommal, nyakának ezen a halvány foltján, erősen beleszurtam a husba – legvégül egészen a tü fejéig – de egyáltalában észre se vette. Jól tudod, hogy a középkorban az inkvizitor a boszorkányokat a kinvallatáskor rendszerint levetkőztette és tükkel az ugynevezett boszorkány-jegyeket – a test ugynevezett érzéketlen helyeit – keresgélte. Anyánknál ő és a birák hamarosan megalkothatták volna itéletüket.

Ugyanezen a teliholdas estén ismét alkalmam volt megfigyelni anyánkat. Elrejtőzve ültem a sarokban álló kereveten s láttam, amint hálószobájának ajtaját kinyitotta és belépett. Leült a rendes székére, megvilágitva a hold fényétől, megigazitotta ezüst haját a fekete csipkekendő alatt és kibámult a kitárt ablakon, – csodálatosan nézett ki anyánk. Mozdulatlanul ült a helyén, halotti csend volt az utcákon, a legmélyebb nyugalom a szobában. Anyánk tücsökje ekkor cirpelni kezdett, finoman és szeliden, sokkal, de sokkal halkabban, mint egyébkor. Ugy tunt fel, mintha az állatocska félne megtörni ezt a szent csöndet. De hamarosan ismét abbahagyta. Tekintetem végigsuhant a szobán a tücsök után kutatva. Abban a pillanatban, amikor ismét anyámra esett a szemem, láttam, hogy valami róla... mellette? fölötte? – nem tudom – leugrik. Nem a tücsök, ó nem, valami nagy szürke. A szőnyegre esett, de én a legkisebb neszt sem hallottam. Azután a nyitott ablak mellett álló kis diványra ugrott, egy pillanatra lekuporodott az egyik párnára, – ekkor láttam, hogy egy nagy macska volt. A következő pillanatban a szürke állat már az ablak párkányán ült, majd kiugrott. Önkénytelenül megijedtem. De most sem hallottam a legcsekélyebb neszt sem. Nyomban az ablakhoz siettem, egy pillanatra megdöbbentem, mert a közvetlen közelemben pontosan kivehető nyávogást hallottam. Megfordultam, közvetlenül mellettem állott a bálványfigura, a macskafejü istennő, amelyikről a mama azt állitja, hogy nyávogni tud. Már nem hallottam semmit, bizonyára csak egy hirtelen képzelődés volt. Egészen közel mentem az ablakhoz és kitekintettem.

Szorosan az ablak tövében ott ült a szürke macska, amely azután lassan felegyenesedett és nyugodtan tovasétált. Az első emeletről a kövezetre való leugrás szemmelláthatólag nem tett benne semmi kárt.

Anélkül, hogy számot adhattam volna magamnak arról, miért teszem, lerohantam a lépcsőn, kizártam a kaput és az utcára siettem. Láttam, amint néhány házzal odább a macska keresztülhaladt a kocsiuton. Én bizonyos távolságból követtem. A macska áthaladt az utcákon, mintha pontosan meghatározott cél felé menne. Nem surrant macskák módjára a házak mentén, hanem nyugodtan és kevélyen lépegetetett a teljesen néptelen utcák közepén.

Azon tünődtem, hogyan kerülhetett voltakép a házba. Mert noha a mama nagyon szereti a macskát, a házánál még sincs soha egy sem.

Végre rájöttem, hogy hová tart az állat. Egyenesen a temető felé ment. Talán vadászgatni akar ott – gondoltam. Közvetlenül a temető előtt néhány borizü férfihangot hallottam, majd láttam, hogy két uriember egy csinos barnaszőrü dakszlit ráuszit a macskára, amely azonban egyáltalában nem zavartatta magát az utjában. A merész kis tacskó nyomban nekiugrott, az élénk holdfényben jól láttam, amint fogaival belekapott a macska bal fülébe. De a macska lerázta magáról, félreugrott s most ő lépett fel támadóan. Pillanat alatt a kutya hátán termett és karmaival jól belekapaszkodott. A szegény kutyus annyira megrémült, hogy terhével gyorsan tovább iszkolt. Igy ügetett a macska roggyant lábu „lován” a temetőbe. A bokrok mögül keserves vonyitás és szükölés hallatszott, majd jött vissza a kis dakszli behuzott farkkal, mindenfelé vérezve és roppant röstelkedéssel csufos veresége miatt. Olyan komikus látvány volt, hogy az urakkal együtt, akik résztvevően vigasztalták, nevetnem kellett rajta. Azután tovább mentem a sirok felé. De a macska már eltünt. Igy magam is lassan hazatértem.

Amikor beléptem a szobába, anyánk még mindig az előbbi mozdulatlan helyzetben ült. Odamentem hozzá, homlokon csókoltam – és ekkor láttam, hogy balfüle a kagyló felett vérzik...

Pont ugyanazon a helyen, ahol a dakszli a szürke macska fülét...

Mi ez? Mi ez?

A mama itt ült, itt ezen a helyen, meg sem mozdult, ma épp oly kevéssé, mint a többi éjjeleken. A teste nem, az nem! De talán – a szelleme?

És a szürke macska... innen... innen...

Hiszen akkor a macska... a mi anyánk...

Egyeztesd össze ezeket, öcsém, ha tudod! Egy szürke macska kószált a sirok között.

* * *

Halk szivdobogással jelentem meg másnap a reggelinél. Oh, talán mindezt csak álmodtam.

Ott ült a mama és nyugodtan szürcsölte teáját. A balfüle felső részén kis fekete tapasz volt.

– Mi baja a fülednek? – kérdeztem.

– Nem tudom –– felelt teljesen elfogulatlan hangon – valahogy megsebesithettem magam, de nem tudom, hogyan. A fejpárnám egészen véres volt ma reggel.

Ez a kijelentés teljesen őszintén és ártatlanul hangzott, ez nem lehetett játék.

Hiába minden, anyánkban, ugy látszik, valami lakozik és nem tud róla.

* * *

Ezen az estén egyedül üldögéltem anyámmal. Sokáig beszélgettünk és nagyon szivélyesen s mint rendesen, egy pohár rajnai bort ittunk közben. Észre se vettem, amikor már a második s harmadik üveget bontottam fel. A mama nevetett.

– Hiszen te iszákoskodol ma! – figyelmeztetett.

– Igazán? – feleltem én – Isten bizony, észre se vettem!

– Csak igyál – bólogatott – örülök, ha izlik neked a bor.

Máskülönben nem szoktam többet inni, mint akár a mama, legfeljebb három pohárral. Aznap este, minden különösebb ok nélkül, négy üveggel ittam. És azután olyasmit cselekedtem, amit még életemben sohasem tettem: magamban ittam. Amikor fölérkeztem a szobámba, hirtelen kedvet kaptam egy kis mámorra. Hoztam magamnak whiskyt és szódát és megkevertem egy poharat.

Várnom kellett egy-két óráig, amig a hold fölkel. Szobámban ültem, szivaroztam és egyik pohár whiskyt a másik után ittam. Mégis, amikor végre ismét lementem a megfigyelő helyemre, teljesen friss és fogékony voltam, sőt az az érzésem volt, hogy a látásom és a felfogóképességem még sokkal élesebb ezen az éjszakán.

Csakhamar jött a mama. Ott ült ujra a karosszékben, mint tegnap este. Fekete csipkekendőjével ezüst haján – a hold fényében. És nem mozdult. A székhez támasztva egyszerre csak észrevettem egy ócska seprőt. Fogalmam sincs arról, hogyan került oda, csak ott volt. Megdörzsöltem a szememet, azután felkeltem, odamentem melléje, mindkét kezemmel megragadtam a seprőnyelet, hogy teljes meggyőződést szerezzek róla: csakugyan jól látok-e. Előtte az asztalon kis kerek doboz feküdt. Kinyitottam: zöld kenőcs volt benne. Lassan visszamentem a helyemre.

Láttam azután, amint anyám mind a két karját felemelte, levette fejéről a csipkekendőt, majd egyenkint kivette hajából a tüket, amelyek szanaszét estek a földre. Megragadta a seprőt, kinyitotta a dobozt és a zöld kenőccsel bekente a seprőnyelet. Nem tudom, hogy történt, egyszerre csak rajta ült, lovagló ülésben, felemelkedett s a nyitott ablakon keresztül kirepült.

Hallottam kivülről a hangját, amint kiáltott:

– Hahó! Huj! Át a kéményen, át a tetőn! Huj!

És láttam, amint a levegőben repült.

Többen is voltak, seprőn és piszkafán lovagoltak, de felhő és köd volt, nem birtam tisztán felismerni őket.

Elől a mama lovagolt, ő vezette a menetet.

Azután egy dombhoz érkeztek, amelyet alacsony égerfák vettek körül. Egy bak, egy nagy kecskebak állt a középen, ah, az andaluziai kecske, mely a Sierra Nevadán tanyáz! Kurta szarvai fény lettek a gyülekezet fölött…

És a boszorkányok körben táncoltak, arccal kifelé fordulva.

– Harr! Harr! – kiáltoztak. – Ördög, ördög! Jőjj elő! Jőjj elő, tünj elő! A vasvillát vedd elő!

Az egészet mintegy zavaros fátyolon keresztül láttam, messze tul az égerfa lombjain...

…És mindezek ellenére ott ült előttem a mama mozdulatlanul a székén, a telihold fényében.

* * *

Nem tudom, mikor aludtam el ezen az éjszakán. Másnap korán ébredtem, de már világos volt. Szememből kidörzsöltem az álmot, ott ültem összekuporodva, fázva a sarokban a diványon.

Feltápászkodtam. A mama már rég nem volt itt.

A helyén azonban ott állt az ócska seprő s az asztalon a zöld kenőcsös doboz.

Ugy rémlett, mintha nevetnének rajtam.

Csendesen kiosontam a szobából s felmentem a magam szobájába. Levetkőztem, azután megmosakodtam és ágyba feküdtem. Egészen délig aludtam.

* * *

Ez az egész, kedves öcsém. Nem tudom, meggyőztelek-e? Akármit is akarsz tenni – fontold meg jól.

* * *

Három héttel később dr. Krazykat Gáspár a következő levelet kapta:

„Amint tudja, kedves sógor, tegnap óta férjnél vagyok. Az uram ideadta nekem, mindjárt megérkezése után, a maga hosszu levelét. Együtt olvastuk végig. Először nevettünk rajta és meglehetősen kétkedve olvastuk levelét. De meg kell vallanom, minél tovább értünk az olvasásban, annál komolyabban vettük a dolgot. Mindent, amit nekünk a mamáról irt, nagyon higgadtan megfontoltunk és ujra meg ujra elolvastuk a levelet. Hogy rövid legyek, kedves sógor, annyit mondhatok, hogy teljesen elérte azt, ami a célja volt: ugy az öccsét, mint engem, tökéletesen meggyőzött.

Csakhogy, kedves sógor, mi más következtetést vontunk le a dologból.

Házasságra léptünk és én azt remélem, hogy igenis gyermekekkel fogom megajándékozni a férjemet, talán lesz köztük egy-két leány is és ez esetben nincs hőbb óhajtásom, mint az, hogy ők is épp oly kedves és aranyos boszorkányok legyenek, mint a mama”.

* * *

Dr. Krazykat Gáspár elolvasta a levelet és elgondolkozva csóválta a fejét.

Hervay Frigyes fordítása