Melanchton a denevérrel járta a táncot, kinek a lába felfele, a feje lefele állott.

Szárnyát testére bontotta, mereven felnyuló, karmos mancsaiban, nagy aranyos gyürüt tartott, annak jeléül, hogy azon csüng le valahonnét; nagyon különös volt és Melanchton is furcsán érezhette magát, hogy amig táncolt, folyton ezen a gyürün át kellett néznie, mely ép kellő magasságban nyulott ki az arca elé.

A legeredetibb maszkok egyike volt, — bár bizonyára a legocsmányabbik, — ez a denevér, a perzsa herceg egész ünnepségén.

Még a fenséges vendéglátónak, Darasche-Koh Mohamed hercegnek is megakadt a szeme rajta.

Ismerlek szép maszk, szólott feléje, a körülállók nagy derültségére.

— Ez bizonyára a kis X márkiné, a hercegnő intim barátnője — szólt egy Rembrand stilü holland városatya, — hogy nem is lehet másként, hisz ismeri a kastély minden zugát, s a beszédje is, biz isten, ha nem csalódik, az imént, mikor néhány gavallérnak az a »fagyos« gondolata támadt, hogy az öreg komornyikkal posztócsizmákat és fáklyákat keritessen elő és künt a parkban hólabdával dobálódzék és a denevér is csintalanul velük bolondozott, — látta, hogy a karján megvillant az előtte oly jól ismert jácintos karkötő.

Egy kék pillangó vegyült a társaságba — »óh, mily érdekes«, szólt »nem tehetné meg, Melanchton, hogy egész ovatosan kifürkéssze, vajon igaz-e, amint a legutóbbi időben annyira mondják, hogy de Faast gróf oly szerfölött uszik a hercegnő kegyeiben.

— — »Ovakodj maszk, ne beszélj oly hangosan«, szakitotta félbe a hollandi városatya, — »még jó, hogy a zene a valcert ilyen fortissimóval fejezte be, még néhány pillanattal ezelőtt a herceg itt állt egészen mellettünk!«

»Igen, igen, — a legjobb, ha ilyen dolgokról nem beszélünk egy szót sem«, szólt bele egy egyiptomi anubis suttogó hangja, — »ez az ázsiai féltékenységében nem ismer határt; s tán sokkal robbanékonyabb levegőben járunk itt a kastélyban, mint ahogy hisszük. — Faast grófja már nagyon sokat játszott a tüzzel, és ha Darasche-Koh tudná — — —«

Egy lompos, kócos figura, — összekuszált kötélcsomót ábrázolt, — egy ragyogó fegyverzetü hellén harcos elől menekült s vad futásban tört magának utat a maszkok csoportjaiban, akik bambán bámultak utánuk, amint ezek gummitalpu topánjaikban elsuhantak mellettük a tükörsima kőpadozaton.

»Tán te, Mynher Kannitverstahn, nem félnél attól, hogy kettémetszenek, ha te a gordiusi csomó volnál s tudnád, hogy Nagy Sándor rohan utánad?« incselkedett a tótágast álló denevér s legyezőjével megpöckölte a hollandus komoly orrát.

»Ej, ej, ej, szép denevér márkiném, pajzán szellemed ismét elárul téged,« szólt mosolyogva, bojtos farkát, patás lábait fitogtatva, egy horihorgas »Belzebub«, — »de kár, óh de kár, hogy téged csak denevér képében láthatunk igy fejen állva — fölfele nyuló lábacskákkal.

Valaki bömbölő röhögést hallatott.

Mindannyian megfordultak utána, egy pocakos öreg volt, bő nadrágban, ökörfejjel.

»Óh, a nyugalmazott törvényszéki alelnök ur nevet«, szólt szárazon Belzebub mester.

***

Tompa harangkongatás hallatszott; egy, a westfáliai vérbiróság vörös talárjába burkolt hóhér, állott ki az óriási terem közepére, villogó pallosára támaszkodott, jobbjában rázta az ércharangot.

A fülkékből, loggiákból csak ugy tódult ki a sok maszk: harlekinek, »lady with the rose«, emberevők, ibiszek és a csizmás kandur, pique ötös, kinézerek, német költők: »csak egy negyed órácskát« felirással, Don Quixote-ok, Wallenstein lovagok, Colombinák, bajadérek és dominók minden színben.

A vörös hóhér arany-irásos elefántcsont-táblácskákat oszt szét a tömegben.

»Ah, a szinielőadás programmja!!

A PALACKBAN ÜLŐ EMBER

KOMÉDIA.

Bábjáték, Aubrey Beardsley modorában írta:

Darasche-Koh Mohamed herceg.

SZEMÉLYEK:

A palackban ülő ember — De Faast Miguel gróf

A palackon illő ember — Darascbe-Koh M. herceg

A hordszéken ülő hölgy — * * *

Vampirok, marionettek, puposok, majmok, zenészek.

Szinhely:

egy tágranyitott tigristorok.

»Micsoda?! Maga a herceg irta a bábjátékot?«

»Nyilván egy jelenet az ezeregy-éj meséiből«

»Vajon ki lesz a hordszékben ülő hölgy?« kérdezi több kíváncsi hang nagy összevisszaságban.

»Hallatlan meglepetéseket várhatunk még ma, — óh bizony«, — — hallik egy bájos, hermelinbe burkolt kis incroyable csicsergő hangja és rácsimpaszkodik egy abbé karjára, — »tudod, az a pierrot, akivel az előbb a taranteltát jártam, az a Faast gróf volt, aki a palackban ülő embert fogja játszani; az sok mindent elmeélt nekem: — a marionettek szörnyen hátborzongatók lesznek, — de csak azoknak, akik értik a dolgot, tudod, — és egy — — — — elefántot is hozatott a herceg, — direkt sürgönyileg rendelte meg Hamburgból, — — — de hisz nem is figyelsz ide! — és a kicsike bosszusan leválik kisérője karjáról és elszalad.

A tágranyitott szárnyas ajtókon át egyre nagyobb s nagyobb csapatokban tódulnak be a maszkok a melléktermekből az ünnepi csarnokba, céltalan verődnek össze a középen, majd ismét szerteszóródnak, mint a kaleidoszkop egyre változó szinjátéka, — majd ott szoronganak a falak mentén s ghirtan dajo csodálatos freskóit bámulják, melyek fölnyulnak a kék szinben ragyogó, csillagboritotta mennyezetig, s mint valami mesehálózat ölelik körül a termet.

És ugy nyugszik alattok a terem, mint egy tarkán csillogó szigetje az életnek, mely köré egy csodálatos fantáziának szinekbe öntött tündérországa omlik, mely ott született meg valamikor régen, egy nagy müvész vidáman dobogó szivében és távoli, ma már alig érthető halk és szimpla szavakat susog a jelen kapkodva rohanó lelkeihez.

— — — — — —

Lakájok ezüst tálcákon frissitőkkel szolgáltak a vidám forgatagban, — szorbettet borral. — — Székeket hoznak és elhelyezik őket az ablakfülkékben.

Zajos recsegéssel nyilnak szét a falak a terem végében, s lassan gurul be a sötétből egy szinpad, nagy vörösbarna és sárgán csikos keretben, melyből lent és fönt egy-egy fehér fogsor villog ki: egy stilizált tátongó tigristorok a szinpad közepén egy óriási golyóhoz hasonló palack foglal helyet, egy lábnyinál is vastagabb az üvegfala, — két ember hosszánál is magasabb és nagyon tágas.

A szinház hátterében rózsaszin függönyök. —

A terem ajtajának óriási ébenfa szárnyai felpattannak és fejedelmi büszkeséggel lépked be rajta egy arannyal és drágakövekkel boritott elefánt. Vállán ott kuporog a vörös hóhér és bárdja végével noszogatja.

Agyarainak hegyén ametiszt láncok himbálódznak, — pávatoll csokrok imbolyognak.

Aranyszőttes takarók, mazsolaszin bojtokban csüngnek oldaláról a földre.

Hatalmas homlokát villogó drágakövekkel szőtt háló alatt hordja; csendesen halad át az ünnepi termen.

Sürü rajokban tódul köréje a maszkok sokasága és ujongva üdvözli az előkelő aktorok tarka seregét, kik a hátán ringó palankinban foglalnak helyet: Darasche-Koh herceg kócsagforgós turbánban; mellette de Faast gróf mint pierrot. — A marionettek és zenészek mint a fabábok, feszesen és mozdulatlanul állnak a kosárban.

Az elefánt a szinpadhoz ért és ormányával, — egyiket a másik után, —— kiemeli az embereket a palankinból; — nagy taps és harsány ujongás hallik, mikor felkapja a pierrot és belecsusztatja a palackba, rázárja az ércfedőt és tetejébe ráülteti a herceget.

A zenészek közben elhelyezkedtek és furcsa, cingár, kisérteties külsejü hangszereket kotornak elő.

Az elefánt komolyan megbámulja őket, majd hátat fordit nekik, s lassan lépésben halad a kijárat felé. Mint a gyerekek, rakoncátlan, tomboló pajkossággal csimpaszkodnak a maszkok, egész rajokban, ormányába, fülébe, agyaraiba, s visongva akarják visszatartani; — — — az állat alig érzi cibálásukat.

Az előadás megkezdődik; — valahonnét, mintha a föld alól jönne, halk zeneszó hallszik.

A bábzenekar és a marionettek élettelenül lógnak, mint a viaszbábuk. — —

A fuvolás üveges szemmel, bamba pofával mered a mennyezetre; a karmester-kisasszony — rokokóban, paróka és tollas kalapban, arca ijesztő kéjenc mosolyba torzult, — pálcáját mintegy ütemre készen tartja magasra, s hegyes, vékony ujját titokzatosan teszi ajkára. A szinpad elejében a marionettek, — egy fehérre meszelt pofáju pupos törpe, egy vigyorgó ördög és egy beesett arcu, piros, lihegő ajku, kifestett énekesnő, — ördögi gonoszságukban mintha ismernék azt a szörnyű titkot, melytől buja sóvársággal ily görcsösen megmeredtek.

— — — Csak a pierrot a palackban járja szüntelen, hegyes süvegét lóbálja, hajlong s hébe-hóba üdvözlő köszöntést küld a magasba, a perzsa herceghez, aki keresztbe tett lábbal, mozdulatlanul ül a palack tetején — majd pedig ismét vad grimaszokat vág.

Hatalmas ugrásai és bukfencezése, kacajra fakasztja a nézőket, — — — — — mily bohó, mily groteszk!

A vastag üvegfal oly különösen torzitja el képét; — majd kimerednek szemei, mint csillogó golyóbisok buggyannak ki, majd meg egyáltalán nincs szeme, csak homloka, meg álla, — vagy háromrétü arca van; — — hol kövér és felfuvódott, majd megint vékony, mint a csontváz s lábaszára ugy kalimpál, mint a póké. — Majd pedig óriási golyóvá dagad a hasa.

Mindenki másként látja, aszerint, hogy honnét nézi az üveget.

Egyes rövid időközökben, minden felismerhető ésszerű összefüggés nélkül, rövid lökésekben, egy-egy pillanatra kísérteties élet ömlött a figurákba, de tüstént ismét visszaestek előbbi borzalmas holt merevségükbe, hogy ugy érzett a dolog, mintha az egész kép halálos pauzákon át szökelne egyik mozzanatról a másikra, — miként a toronyóra mutatója álmatagon zökken egyik percről a másik felé. — Egyszer a figurák, kicsukló térdekkel, három kísérteties tánclépést tettek az üveg oldalánál; — és a háttérben, mint valami bűnös gyötrelemben, tekerődzik egy torz gyermek. —

A zenészek egyike, — mint egy baskir, tétova, pillátlan szemü, körte formáju fejével bólogat a dologhoz és ijesztően elvetemült pofával mereszti szét száraz, szörnyü ujjait, melyeknek golyóvá dagadt a végök, mint a dobverőknek, mint egy titokzatos elfajulás viasz-szimbolumai.

Majd pedig az énekesnőnek ugrott neki valami lötyögős kis csipkebugyogóba bujt fantasztikus női korcsszülött és táncos pózban meredt meg előtte.

És valóságggal mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor egy ilyen dermesztően mozdulatlan szünetben, a háttér rózsaszin függönyei mögül, két szerecsen, egy tuja-fából faragott, befüggönyözött hordszéket hozott elő és a palack közelében tett le. Felülről hirtelen sápadt világosság esett rája, mint a holdfény.

A nézők ugyszólván két pártra oszoltak, az egyik részök szinte moccanni se mert és egy hangot sem tudott szólni, ugy lenyügözték őket a marionetteknek titokzatos, álmatag, vampirszerű táncai, melyekből mint rejtélyes ördögi fluidum, valami megmagyarázhatatlan mérges kéjesség áradt, — mig a másik csoport, mely nem volt elég fogékony ahoz, hogy az ily lelki iszonyatokat átérezze, a palackba zárt férfiu bohó viselkedése miatt csak ugy rengett a kacagástól.

Ez már felhagyott ugyan vidám táncaival, de ujabb viselkedése sem volt kevésbé komikus.

Minden tőle telhető módon és nagy igyekezettel, — ugy látszott, — hogy valami neki nagyon sürgős dolgot igyekszik a palack tetején ülő hercegnek megmagyarázni.

Sőt végül nekiugrott az üveg falának, ütötte, verte azt, mintha szét akarná törni, vagy fel akarná dönteni a palackot.

S amellett ugy tűnt fel a dolog, mintha hangosan orditoznék, bár természetesen a lábvastagságu üvegből a legkisebb hang se hallszott.

A perzsa, a pierrot pantomimikus ficamodásaira és rángatódzásaira néha-néha egy-egy mosollyal válaszolt, — vagy pedig ujjával a hordszékre mutatott.

És a közönség kiváncsisága tetőpontra hágott, mikor egy ily alkalommal határozottan észrevette, hogy a pierrot arcát több percen át az üveg falához szoritja, mintha odaát, a hordszék ablakában akarna valamit felismerni, majd pedig hirtelen, mintha valami borzalmas dolgot vett volna észre, mint egy őrült kap a fejéhez s veti térdre magát és tépi a haját. — Azután felugrik és oly sebesen száguld körül az üvegben, hogy a palack tükörszerü eltorzitásában szinte csak egy fehér lobogó kendőt látunk rohanni.

Nagy fejtörést okozott még a közönségnek, hogy tulajdonképen hogy áll a dolog a »hordszékben ülő hölgy«-gyel; látták ugyan, hogy egy hófehér arc szorul a hordszék ablakára és mozdulatlanul tekint a palackra, — minden egyebet azonban árnyék takart és igy csak találgattak.

»Ugyan mi is lehet ennek a kellemetlen bábjátéknak az értelme«, suttogott a kék dominó és félénken simult Belzebub mesterhez.

Izgatott és nyomott, halk hangon vitatták mindannyian a dolgot.

Hogy tulajdonképen nincs is valami határozott jelentősége a darabnak — vélte egy foltos szalamandra, — — csakis azok a dolgok, amelyek nem keltenek határozott agybeli képzetet, csak azok találják meg a szivhez szóló rejtett utat és miként állitólag vannak emberek, kik vértelen hullák nyirkos váladékainak láttára erotikus szédületben rángatóznak és őrült kéjes sikoltásokat hallatnak, hasonlóképen mindenesetre vannak — — — — —

»Egy szóval« szólt közbe a denevér, »a kéjt és a borzalmat egy tőről metszették, — de bizony isten, remeg mindenem az izgalomtól, valami kimondhatatlan iszonyat van a levegőben, nem tudom lerázni magamról, minduntalan ujból rámjön és fojtogat, mintha kendőt csavarnának a nyakam köré. — A bábjáték tenné ezt? — alig hiszem; — Darasche-Koh hercegről árad felém. Miért ül oly nyugodtan az üveg tetején, mintha semmihez sem volna köze? És mégis néha, mintha futólag megrándulna az arca!! — — — — Valami nem jó dolog történik itt, nem tudom másként látni«.

»Egy kis szimbólikus jelentőséget mégis csak kihámoztam a dologból és ahoz épen pompásan talál, amit az imént mondtál« — szólt bele Melanchton, »mert hiszen a palackba zárt ember, csakis az emberi testbe zárt lelket jelentheti, amint tehetetlenül nézi, hogy az érzékek, a marionettek, miként élvezik ki szemtelen kéjelgéssel életüket és feltartózhatatlanul sodornak mindent a rohasztó bünbe?

Harsány kacagás és taps metszette el szavait.

A pierrot összekuporodott az üveg fenekén és ujjaival körülfogta a nyakát, — majd pedig hirtelen széttátotta a száját és eszeveszett kétségbeeséssel mutatott a mellére és a palack tetejére — — — végül könyörögve kulcsolta össze két kezét, mintha a publikumhoz rimánkodnék valamiért.

»Inni szeretne, — hát persze — ekkora üveg és egy csöpp pezsgő sincs benne — hé marionettek, adjatok neki, hadd igyék«, kiáltott valaki.

Mindenki tapsolt örömében.

Erre a pierrot ujból felugrott, mellén széttépte fehér ruháit, tántorogva forgott egyet és hosszában végigvágódott a palack fenekén.

»Brávó, brávó — pierrot, nagyszerüen játszottál; hogy volt, hogy volt, « ujongott a tömeg.

De minthogy az ember meg se moccant és egyáltalán nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy a jelenetet megismételje, a taps lassankint elült és mindannyian a marionettekre forditották figyelmüket.

Ezek még egyre csak abban a kisérteties pózban állottak, amibe az utóbb zökkentek bele, — de ami az elébb még nem látszott rajtuk, —. most valami feszültség ömlött el arcukon.

A pupos törpe óvatosan forditotta fehérre meszelt pofáját Darasche-Koh herceg felé.

A perzsa meg se mozdult, megtörten bámult maga elé.

Végre a háttérben álló alakok közül habozva jött elő egy mór, a hordszékhez lépett és kinyitotta ajtaját.

És ekkor valami fölötte különös dolog történt.

Mereven dölt ki belőle egy meztelen női test és tompa zuhanással vágódott a padozatra.

Egy pillanatig halotti csend uralkodott, de aztán egyszerre ezer hang üvöltése hallatszott — — — zugott bele az egész terem.

»Mi az — mi történt?!

A marionettek, majmok, zenészek, mind odarohantak; maszkok ugráltak fel a szinpadra:

A hercegnő, Darasche-Koh felesége feküdt ott, — egész meztelenül; egy acél vázra szijjazva. — — s ott, hol a kötelékek a husát metszették, kék foltokban futotta el a vér.

Nagy csomó selyemmel volt a szája kipeckelve.

Leirhatatlan borzalom bénitotta meg valamennyiök tagjait.

»A pierrot« üvöltötte hirtelen egy hang, »a pierrot!« — — s mint valami tőrdöfés, eszeveszett, határtalan ijedség ütötte meg mindannyiok szivét.

»Hol a herceg?? «

A perzsa a nagy felfordulásban nyomtalanul eltünt.

— — — — — —

Melanchton már ott állt Belzebub mester vállán, de hiába, — — a palack tetejét meg se tudja mozditani, a kis légcsap pedig — — — — be van srófolva! — —

»Hát verjétek már be az oldalát, gyorsan, gyorsan! «

A holland városatya kitépi a vörös hóhér kezéből a bárdot és egy szökéssel a szinpadon terem.

— — Mint a megrepedt harang, olyan hangokat adott, mikor rázuditotta csapásait; borzalmas hangok!

Mély hasadások fehér villámokként cikkáztak az üvegen a bárd éle ki csorbult. Végre végre a palack darabokra tört.

Ott feküdt benne — megfulladva — de Faast gróf holtteste — — amint körmeit vájta csupasz mellébe.

És az ünnepi csarnokon hangtalan és láthatatlan szárnycsapással vonultak által a borzalom óriási, fekete madarai.

Dóczi Pál fordítása