Nem várom és nem is kivánom hogy ennek a borzalmas és mégis teljesen való elbeszélésnek, amelyet most leirok, hitelt adjanak. Őrült volnék valóban, ha azt kivánnám, hagy elhigyjék ezt a történetet, amikor saját érzéseimnek valódiságát is kétségbe szeretném vonni. De őrült még sem vagyok — és nagy valószinüség szerint álmodni sem álmodom. Holnapra már meghalok és ma lelkemen akarok könnyiteni. Röviden, világosan, minden kommentár nélkül egyszerü házkörüli eseményeket kivánok a világ előtt leleplezni. Ezen események következményei fölötte borzalmasak voltak — agyongyötörtek, tönkretettek. Magyarázatot azonban nem szándékozom hozzájuk füzni. A legrettenetesebb kinokat juttatták osztályrészemül — sokan azonban nem fognak látni bennök egyebet furcsa véletlenségnél. De lehetséges, hogy akad majd később kiváló elme, aki az én látszólag fantasztikus leirásomat egyszerü közhellyé redukálja — — egy világos és okos elme, kevésbé exaltált, mint én, aki ezekben a mozzanatokban, amelyeket irtózattal jegyzek le, semmi egyebet nem fog látni, mint egészen természetes okoknak és cselekedeteknek egyszerü következményeit.

Kora gyermekéveimtől kezdve jószivü és alkalmazkodó természetnek ismertek. Sőt jó szivem annyira megnyilatkozott, hogy gyakran voltam e miatt pajtásaim gunytárgya. Különösen vonzalommal viseltetvén az állatok iránt, állandóan elhalmoztak kedvenc állataimmal. Ezek társaságában töltöttem minden időmet és akkor voltam a legboldogabb, ha etethettem, simogathattam állataimat. Ez a vonzalom nőttömmel folytonosan fejlődött bennem, és még férfi-koromban is ez volt az, ami valódi örömöt szerzett számomra. Aki valamikor okos és hűséges kutyája iránt gyöngéd vonzalmat érzett, annak felesleges vázolnom azt az odaadó hálát, melyet az állatok ennek zálogául irányunkban éreznek. Az állat önzetlen és áldozatkész szeretetében van valami, ami meginditja mindenkinek a szivét, akinek már volt valaha alkalma kitapasztalni a nagyrahivatott ember nyomoruságos baráti hüségét és nagy hangon hirdetett önfeláldozását.

Fiatalon nősültem és boldog voltam, hogy feleségem természete egyezett az enyémmel. Amikor észrevette, hogy mennyire rajongok a szelid állatokért, minden alkalmat felhasznált, hogy a legkedvesebb állatfajtákat megszerezze számomra. Volt mindenféle madarunk, aranyhalunk, egy szép kutyánk, nyulunk, egy kis majmunk és egy — macskánk.

Ez utóbbi feltünően nagy, gyönyörü szép, teljesen fekete és csodálatosan okos állat volt. Ha szó jött a macska nagy intelligenciájáról, nőm, aki különben épenséggel nem volt babonás természetü, gyakran tett célzást arra a régi néphitre, mely azt tartja, hogy a boszorkányok sokszor fekete macska alakját öltik magukra. Nem mintha komolyan igy gondolkozott csak ép azért emlitem fel, mert most eszembe jutott.

Pluto — igy hivtuk a macskát — volt a kedvenc állatom és játszótársam. Magam étettem, és ahol csak a házban megfordultam, mindenfele követett. Csak nehezen tudtam meggátolni, hogy az utcára is utánam ne jöjjön.

Ez a barátságunk jó nehány esztendeig tartott. Ezen idő alatt azonban jellemem és vérmérsékletem a folytonos átkozott ivás következtében (pirulnom kell e vallomásnál) teljes változáson ment keresztül. A gonoszság vad szelleme keritett hatalmába. Napról-napra mogorvább, idegesebb, türelmetlenebb lettem mások érzéseivel szemben. Gyakran vetemedtem feleségem irányában durva szavakra. Végül már ütlegeltem is. Az állatok persze sokat szenvedtek jellemem változása óta. Nemcsak, hogy elhanyagoltam, de kinoztam is őket. Pluto iránt még azért elnéző voltam és nem bántam vele oly gonoszul, mint a nyulakkal, a majommal és a kutyával, amelyeket folytonosan rugdostam, ha véletlenül, vagy megszokott ragaszkodásból utamba kerültek. De szenvedélyem teljesen elragadott — mert hát melyik szenvedély hasonló az alkoholhoz! — és végül Plutonak is éreznie kellett lehangoltságomat, pedig ekkor már öreg és beteges volt.

Egy éjszaka, amikor valamelyik városvégi csapszékből részegen kerültem haza, ugy tünt fel nekem, hogy a macska kerüli jelenlétemet. Megragadtam és ekkor kezemen, nyilván ijedtében, könnyű sebet ejtett fogával. Démoni, örjöngő düh fogott el. Teljesen megfeledkeztem magamról. Való lényem mintha egyszeriben elszállt volna testemből és helyében valami vad, állati, ittas szenvedély feszítette volna minden idegemet. Mellényem zsebéből előhuztam zsebkésemet, kinyitottam, nyakánál fogva megragadtam a szegény párát és vak szenvedéllyel vájtam ki egyik szemét az üregéből! Égő pir lepi el arcom, borzadok, ha erre a rettenetes kegyetlenségre visszagondolok.

Amint másnap reggelre az éjjeli tivornya gőzét kialudtam, s eszem visszatért, a bünöm miatt, melyet elkövettem, borzalom és lelkifurdalás érzése töltött el. De mindez csak futólagos és minden hatás nélküli érzés volt, lelkem mélyén semmi nyomot sem hagyott. Ujból belemerültem a kicsapongásba és a bor hamarosan elmosta tettemnek minden emlékét.

Eközben a macska lassacskán felgyógyult. Ámbár üres szemgödrét borzasztó volt nézni, de ugy látszott, hogy az állat egyáltalán nem érez már semmi fájdalmat, mint azelőtt, járt kelt a házban, de mikor közelébe értem, amint képzelhető is, rémülten menekült előlem. Annyi még megmaradt bennem korábbi állatszeretetemből, hogy eleinte fájt nékem ez a szembeszökő huzódzkodás oly lény részéről, ki azelőtt annyi ragaszkodást és hüséget tanusitott irányomban. De nem sok időbe tellett s már ezt az érzést is, valami elkeseredés féle nyomta el. S ekkor nemsokára, végleges és elhárithatatlan vesztemre, az ellentmondásnak valami szelleme költözött belém: s egyre arra ösztökélt, hogy megáltalkodott csökönyösséggel és konokul ragaszkodjam minden visszás érzéshez. A filozófia nem foglalkozik ezzel az érzülettel, mindazonáltal, mint saját lelkemet, oly biztosan hiszem, hogy az ellentmondásnak ezen szelleme, a szivünkben lakozó, velünk született hajlandóságok egyike — egyike legsajátabb ösztöneinknek, melyek az ember jellemét irányitják. Mert kivel nem esett volna meg százszor is, hogy alacsony, vagy botor tetten kapja rajta magát, s hogy ezt semmi más okból el nem követte, tisztára csak azért, mivel tilos volt ezt tennie? Nincs-e meg bennünk magasabb foku megértő képességünk ellenére is folyton az a hajlandóság, hogy a tilalmakat megszegjük, mivel ez éppen tiltott voltuknál fogva izgat bennünket? Tehát, amint már mondtam, engem is hatalmába ejtett a tagadás szelleme, hogy vesztemet befejezze. Valami megmagyarázhatatlan kinzó lelki kényszer volt ez hogy jobbik énemmel ellenkezesben, a gonoszat tisztán saját magáért kövessem el, — mely arra hajszolt, hogy az ártatlan állattal szemben elkövetett bántalmat még tovább vigyem s végül be is fejezzem. Egy reggel, egy hurkot vettem elő, teljes hidegvérrel ráhuztam a macska nyakára és felakasztottam egy faágra. Ömlő könnyek közt és a legkeserűbb szemrehányásokkal a szivemben, végeztem ki az állatot; kivégeztem annak ellenére, hogy jól tudtam, hogy szeret engem és mélyen éreztem, hogy semminemű okot szolgáltatott arra, hogy igy bántalmazzam; kivégeztem; mivel tudtam, hogy mikor ezt cselekszem bünt követek el, — sőt tán halálos bünt, mely olyan veszélybe sodorhatja lényem halhatatlan részét, hogy lelkemet, — ha ez tényleg igy van, — az oly könyörületes és igazságos mindenható isten örökre kivetné az ő végtelen kegyelméből.

Ezen borzalmas tettemet követő éjszakán, tüzlárma vert fel álmomból. Már az ágyam függönyei is meggyultak; az egész ház lángban állott! Csak nagy nehezen sikerült feleségemnek, szolgáimnak és nekem a tüzvészből megmenekülnünk. Mindenem elpusztult. Egész vagyonom és mindenem odaveszett. És innen kezdve csakis a kétségbeesés érzéseiben éltem.

Már legyőztem azt a gyengeséget, hogy eme sorcsapás és az általam elkövetett gyalázatosságok közt az ok és okozat összefüggését kutassam. De amikor itt az eseményeket összefüggő sorban adom elő, egyetlen egy pontot sem szeretnék kihagyni. Ezen vészes éjjet követő napon felkerestem a tüz szinhelyét. A falak egynek kivételével mind beomlottak. Ez az egyedül még fennálló fal, amint látszott, nem tulságosan vastag válaszfal volt, körülbelül közepe táján metszette volt a házat, ép az ágyam feje támaszkodott ennek a falnak. A vakolatot a tűz, itt ezen helyen feltünő módon megkimélte, — ezt a jelenseget annak a körülménynek tulajdonitottam, hogy a vakolatot csak a minap rakták fel. Sürü sokaság gyült össze ezen fal előtt, s ugy látszott, hogy a jelenlevőknek egy nagy része, a falnak egy bizonyos részét kisé figyelemmel és szorgosan és behatóan vizsgálgatja. Elejtett szavaik, mint: ”Különös!” „csodálatos!” és más hasonló felkiáltások felkeltették kíváncsiságomat. Odaléptem és a fal fehérre meszelt sik felületére, mint valami kimélyitett dombormüvet egy óriási macska alakját láttam belevájva. Körvonalai valósággal nagyszerü tökéletességgel voltak megformázva és — az állat nyaka köré egy kötél volt kötve.

Az első pillanatban, mikor ezt a kisérteties jelenséget megláttam, — mert alig tarthattam volna más egyébnek, — elhültem a csodálattól és az iszonyattól. Utóbb azonban a gondolkodás segitségemre jött. Eszembe jutott, hogy az a kert, ahol a macskát felakasztottam, épen e ház szomszédságában volt. Mikor tehát a tüzet észrevették, a kert azonnal megtelt emberekkel. Egyikök bizonyára levágta az állatot az ágról, s valószinüleg azzal a szándékkal, hogy álmomból fölébresszen, a nyitott ablakon át szobámba hajitotta. Mikor a többi fal bedőlt, egy véletlen bizonyára mélyen belenyomta kegyetlenségem áldozatát a frissen felrakott vakolatba. A mész, a tüz behatása és a hulla szerves vegyületei megalkották és befejezték a művet olyanná, amilyennek én láttam.

Habár ily módon, a fentebb elbeszélt tények által okozott rémülettel szemben, ha nem is annyira a lelkiismeretem, de gondolkodásom mégis hamar megnyugodott, mindazonáltal fantáziámat állandó izgalomban tartotta. Hónapokon át hiába akartam, ama macska miatt üldöző rémlátásoktól szabadulni és ezen idő alatt valami határozatlan érzés költözött a szivembe; mintha bünbánat lett volna, de mégsem az volt. Annyira mentem, hogy igen fájlaltam az állat pusztulását és azokban a nyomorult lebujokban, amelyekben most főként járni szoktam, keresgélve, egy némileg hasonló, másik ily fajta állatra akartam szert tenni, melynek hivatása lett volna, hogy az előbbi helyett a kedvencem legyen.

Midőn egy este már teljesen önkivületben, egy minden másikon tultevő ilyen bünbarangban üldögéltem, figyelmemet hirtelen valami fekete tömeg ragadta meg, mely ott gubbasztott, egy rettenetes nagy, pálinkával, avagy rummal, teli hordó tetejében, mely a helyiségnek egész butorzata közt a főhelyet foglalta el. Néhány percig némán bámultam a fenekével felfele álló hordóra és főként azon csodálkoztam, hogy a rajta nyugvó dolgot, már jóelőbb észre nem vettem. Oda mentem és megérintettem. Egy fekete macska volt, — nagy, igen nagy állat, — ép akkora mint Plutó és egy folt kivételével teljesen hasonló: Plutónak egész testén nem volt egy szál fehér szőre. Ezen a macskán ellenben egy nagy fehér folt tarkállott, a formája ugyan nagyon határozatlan volt, azonban az egész mellét elboritotta.

Érintésemre az állat azonnal fölállt, hangos dorombolásba fogott, kezemhez dörgölődzött és ugy látszott, hogy figyelmességemnek nagyon megörült. Tehát ép olyan állat volt amilyen nekem kellett. Tüstént ajánlatot tettem a gazdának, hogy megveszem. De ez mit sem kivánt érte, — a macskáról nem tud semmit, — soha azelőtt nem látta.

Tovább cirógattam, s mikor hazafele készültem menni, ugy látszott, hogy az állat követni akar. Hagytam, hogy tegye és menet imitt-amott lehajoltam, hogy megsimogassam. Amint megérkeztünk a házamba, rövidesen beletalálta magát uj helyébe, s feleségemnek mindjárt, valósággal kedvence lett.

Én magam részéről hamarosan észrevettem, hogy határozott ellenszenvet kezdek érezni az állat iránt. Igy tehát az ellenkezője következett be annak, mint amit vártam, s hiába, — nem tudom miért, minek következtében volt igy, — de feltünő kedvessége, tulajdonképen nagyon kellemetlen volt nékem és undorodást keltett bennem. A tartózkodás és ellenszenv érzése lassacs— kán elkeseredett dühvé fejlődött. Kerültem a macskát; valami szégyenérzet és korábbi gonosztetteimre való emlékezés visszatartottak attól, hogy testileg is megfenyitsem. Több hét mult el eként anélkül, hogy megütöttem vagy bármi más módon bántalmaztam volna. De nemsokára, — sőt nagyon nemsokára, — kimondhatatlan ellenszenvvel tekintettem rá s menekültem elviselhetetlen társaságából, mint a pestis lehellete elől.

Hogy az állat iránti ellenszenvem, ennyire fokozodjék, ahoz minden esetre hozzájárult az a körülmény, hogy rögtön azon reggel, mikor hazahoztam észrevettem, hogy ezt is, mint Plutót, valószinüleg megfosztották egyik szemétől. Nőm részéről ez csak arra adott okot, hogy a macskát annál jobban szeresse. Amint már emlitettem, ő benne nagy mértékben megvolt az állatok iránti szeretet, mely tulajdonság annak előtte, saját énemnek volt különösen jellemző vonása, s legtisztább s legártatlanabb örömeim kutforrása.

Aközben ugy látszott, mintha a saját ellenszenvem növekedtével a mcska irántam való szeretete még csak fokozódott volna. Oly tolakodó állhatatossággal követte minden léptemet, hogy az olvasó azt csak nehezen tudná elképzelni. Ha valahol leültem, a székem alá kuszott, vagy az ölembe akart ugrani és elhalmozott visszataszitó kedveskedésével. Ha fölkeltem, hogy távozzam, a lábam közé mászott és attól kellett tartanom, hogy elesem; vagy hosszu, hegyes karmaival belecsimpaszkodott a ruhámba és felkuszott rajta egész a mellemig. Bár nagyon ösztönzött a vágy az ilyen alkalmakkor, hogy egy csapással végezzek vele, mégis mindig visszatartott valami, részint előbbi bünömre való emlékezés, főképen azonban az, — a legjobb ha mindjárt e helyt megvallom — hogy magától ettől az állattól féltem.

Ez a félelem ugyan nem abból állt, hogy elvártam volna, hogy az valami komolyabb mértékben megsebezhetne engem, — mégis semmikép sem tudnám érzésemet másfajta kifejezéssel megmagyarázni. Valóban restellem megvallani, — de magában itt a börtön cellájában is szégyellem beismerni, hogy azt az irtózatot és borzadást, melyet az állattal szemben éreztem, egy elképzelhetetlenül ostoba agyrém fokozta ennyire. Feleségem sokszor hivta fel figyelmemet a fehér szőrökből keletkezett folt alakjára. Amint már emlitettem, ez volt az egyetlen látható különbség eme különös lény és a megölt Pluto közt. Az olvasó bizonyára emlékszik még arra, hogy ez a jel, bár az állat egész mellét elborította, eredetileg körvonalaiban nagyon elmosódott volt. De lassan, alig észrevehetően fokozódva, — értelmem hosszu időn át csak képzelődésnek magyarázta és igyekeztem rá sem gondolni — ez a jel irtózatos élességgel emelkedett ki. Egy olyan tárgyat ábrázolt, hogy borzadok megmondani; s ez volt mindenek fölött az oka irtózásomnak és félelmemnek és ezért szerettem volna oly nagyon megszabadulni ettől a szörnyetegtől, csakhogy nem mertem! Ez a jel, — kimondom hát — egy ocsmány, egy kisérteties dolognak az alakját vette magara: — egy bitófa volt! — Óh gyászos és szörnyű eszköze a szégyennek és csufos bünhődésnek, a lelki kinoknak és a halálnak!

Most valóban nyomorult voltam, minden tisztán emberi nyomoruságnál nyomorultabb! És egy oktalan állat, melynek fajtájából megvetéssel pusztitottam el egyet, — egy oktalan állat képes arra, hogy nekem, — nekem, az embernek, — az embernek, kit a mindenható isten saját képmására teremtett, — ennyi elviselhetetlen nyomoruságot okozzon. Oh, tudtam is én már, mi az az áldott nyugalom, se éjjelem, se nappalom. Napközben az állat egy pillanatra sem hagyott magamra, s az éj folyamán, minden egyes órában, leirhatatlan félelem közt riadtam fel borzalmas álmokból, csak azért, hogy ama kisérteties szörnyeteg lehellete csapjon arcomba! — csak azért, hogy nehéz testének sulyát, mint valami rettenetes éjféli lidércet, melyet nincs erőm lerázni, — állandóan ott érezzem magamon!

Az ilyen kinok nyomasztó sulya alatt kipusztult belőlem a még megmaradt jó tulajdonságok utolsó porcikája is. Ádáz gondolatok voltak lelkemnek egyedüli kisérői, — a legsötétebb és leggonoszabb képzetek! Mindennapi gondolataimnak elborulása, az egész világ és az egész emberiség elleni gyűlöletté fokozódott. Óh, a legtöbb esetben némán szenvedő feleségem, ki mindent a legnagyobb alázatossággal viselt el, volt áldozata hirtelen, gyakran bekövetkező és határt nem ismerő dührohamaimnak, melyeknek legujabban, minden kimélet nélkül, vakon engedtem át magamat.

Egy napon ez a szenvedő áldozat, valami házkörül dolog közben a régi ház pincéjébe kisért engem. A macska, mely a meredek lépcsőn nyomon követett, ott lábatlankodott előttem , s kis hijja, hogy a pincegádorról orra nem estem. Ez határtalan dühbe hozott, felkaptam egy baltát és elfeledtem mindazt a gyerekes félelmet, mely kezemet eddig lekötötte. Olyan csapással sujtottam az állat felé, mely azonnal megölte volna, ha ugy talál, ahogy akarom. De feleségem, aki karomat megragadta, elterelte a csapást irányából. Ez a beavatkozás dühömet valóságos pokoli örjöngésre gyujtotta. Karomat kiragadtam feleségem kezéből a baltát mélyen belevágtam fejébe. Egyetlen jajszó nélkül, nyomban holtan rogyott össze.

Mihelyt ezt a gyalázatos gyilkosságot elkövettem, teljesen megfontoltan, tüstént hozzáláttam, hogy a holttestet elrejtsem. Tudtam, se nappal se éjjel nincs alkalmam a házból ugy elszállitani, hogy a szomszédok gyanujának ki ne tegyem magam. Sokfele terv jutott eszembe. Egyszer arra gondoltam, hogy a holttestet feldarabolom apró részek és ezeket tűzben megsemmisitem. Majd megint azt határoztam, hogy a pince padlójában vájok sírt. Ismét pedig azt gondoltam, hogy inkább az udvaron álló kutba fogom dobni; — vagy pedig a kellő módon, óvatosan, mintha valami áru volna, egy ládába csomagolom és ezt valamelyik hordárral vitetem el hazulról. Végre olyan kibuvót találtam, melyet minden eddigi tervemnél jobbnak láttam. Elhatároztam, hogy a hullát a pincehelyiség falába falazom be, ahogyan azt állitólag a középkori szerzetesek tették volt áldozataikkal, miként az a történelmi irásokban olvasható.

A pince igen alkalmas volt egy ilyen terv keresztülvitelére. A falak vékonyan voltak burkolva és csak nemrég tatarozták ki mindenütt durva vakolattal, mely a nedves légkör miatt még nem száradt keményre. Ezenfelül az egyik falon volt egy kiugrás, mögötte valami tüzhelynek egy üres helye tárult fel, ezt be lehetett tölteni és a pince többi falával egyenlővé tenni. Nem kételkedtem, hogy sikerülni fog a téglákat e helyütt könnyen kitördelnem, a testet belehelyeznem és az egészet, ahogy előbb állott, ujból befalaznom, ugy hogy senki emberfiának szeme sem tud valami gyanusat felfedezni.

És ebben a feltevésemben nem csalódtam. Egy feszitővas segélyével egész könnyüszerrel kiemeltem a köveket, s miután sikerült a holttestet óvatosan a belső falnak támasztanom s ebben a helyzetben fenttartanom, csekély fáradsággal ujból kitöltöttem az egész falat, amint eredetileg volt. Miután minden lehető óvatossággal meszet, homokot és kócot szereztem be, oly vakolatot készitettem belőle, mely az előbbitől nem volt megkülönböztethető, és nagyon gondosan betapasztottam vele az uj falazatot. Mikor ezt az eljárást befejeztem, megnyugtató érzés szállt meg, hogy ime minden rendben van. A falon a legcsekélyebb jel sem mutatott arra, hogy valami különös dolog történt volna rajta. A padlóról a legnagyobb vigyázattal takaritottam el a törmeléket s miközben munkámat diadalmas tekintettel nézegettem, igy szóltam magamhoz: „Itt legalább nem pazaroltál felesleges fáradságot.”

A legközelebbi dolgom volt, hogy az állatot, eme sok nyomoruság okozóját megkeressem. Végre erős volt bennem az elhatározás, hogy a macskát elpusztitom. Ha ebben a pillanatban utamba jött volna, sorsát bizonyára nem kerülte volna el, de ugy látszott, hogy a ravasz állat, még nyugtalankodva heves dühkitörésem miatt, tartózkodott attól, hogy jelenlegi hangulatomban előttem mutatkozzék. Lehetetlen leirnom, vagy csak el is képzelni, hogy a gyülölt féreg távolléte mily mély megnyugvást keltett bennem. Az éjszaka folyamán sem került elő és igy a házamba hozatala óta végre ujból egyszer megadatott nékem, hogy legalább egy éjszakát egészséges és nyugalmas alvással töltsek; sőt annak ellenére, hogy lelkemet egy gyilkosság sulya terhelte, nyugodtan aludtam.

Elmult két, sőt három nap és ördögi kinzóm még mindig nem jelentkezett. Még egyszer adatott meg nékem, hogy szabadon lélegezhessem. Az ijedség a szörnyeteget örökre elüzte házamból! Soha többé nem fogom látni, — ez boldoggá tett. Sötét cselekedetemnek tudata alig zavart. Néhány kérdezősködésre, melyet hozzám intéztek, hamar találtam választ. Még vizsgálatot is inditottak, amely azonban természetesen nem járt semmi eredménnyel. Ugy véltem, hogy a jövőre nézve biztositottam nyugalmamat.

A gyilkosságot követő negyedik napon azonban a rendőrségnek néhány embere jelent meg lakásomban és ujból alaposan vizsgálat alá vették az egész házat. Teljesen nyugodt maradtam, mert erős meggyőződésemben, hogy titkom szinhelye fel nem fedezhető, a dolog legcsekélyebb mértékben sem hozott ki a sodromból. A rendőrség emberei rámparancsoltak, hogy a megejtendő kutatás folyamán kisérőjük legyek. Egyetlen egy sarkot, egyetlen egy szögletet sem hagytak vizsgálatlanul s végül, már harmad, vagy negyedizben lementek a pincébe. Egyetlen idegszálam sem remegett és szivem oly nyugodtan vert, mint aki gondtalanul alussza ártatlanságának álmát. Lekisértem az urakat a pincébe és összefont karral, könnyű szivvel járkáltam velök ide-oda, egyik végéből a másikba. Ugy látszott, hogy a rendőrök tökéletesen rendben találtak mindent és már azon voltak, hogy eltávozzanak. Tulságos nagy volt az öröm a szivemben, semhogy egészen el tudtam volna rejteni. Valósággal furta az oldalamat, hogy valami gunyos célzással utat törjek számára és ezzel egyuttal még csak megerősitsem a rendőröket ártatlanságomban való hitükben.

„Uraim”, szóltam, mikor a társaság felfelé haladt a lépcsőn‚ „örvendek‚ hogy gyanujukat sikerült eloszlatnom; barátságos jónapot kivánok önöknek és a jövőben több udvariasságot. Mellesleg mondva, uraim — ez itt, — ez egy igen jól épitett ház.” Eszeveszett kivánságomban, hogy valami elfogulatlan dolgot mondjak, már magam is alig tudtam, hogy egyáltalán mit beszélek. „Mondhatnám, egy kitünő jól épitett ház. Ezek a falak — önök már menni akarnak uraim? — ezek a falak igen erősen vannak épitve.” És ekkor kevély elbizakodottsággal a kezemben levő bottal erősen megkopogtattam a falnak azt a részét, hol elrejtettem annak a nőnek holttestét, aki a szivemnek volt a párja.

De isten irgalmazzon nékem és szabaditson meg a gonosz karmaiból! Még alig csengett el a kopogás hangja, mikor belülről, valami földöntuli hangon válasz érkezett. Kiáltozás volt, az elején szakadozott és félig elfult hangon, mint egy gyermek zokogása, de hamarosan hangos, megszakitás nélkuli rikácsolássá változott, mely annyira természetellenes volt, hogy semmiféle emberi hanghoz nem hasonlitott. Üvöltés, harsány jajongás, mintha valami őrült ijedség borzalmas kiáltozásaiba, ördögi ujongás vegyülne. Ilyen hangok csak a pokolból törtetnek elő, hogyha halálos kinjainkban az összes kárhozottak torka egyszerre üvölti jajkiáltásait, és ebbe belevegyül a kárhozottakat gunyoló ördögök ujongása.

Fölösleges megkisérlenem, hogy leirjam, mi történt ezalatt bensőmben. Önkivületben támolyogtam a szemben levő falhoz. A rendőrségi tisztviselők az első pillanatban iszonyattól és borzalomtól dermedten állottak meg a lépcsőn. A következő pillanatban egy tucat erős kéz esett neki a falnak. Összeomlott, — és megaludt vérrel bemocskolt, s már erősen oszlásban lévő hulla ott állt egyenesen mindannyiok szeme előtt. Feje tetején, tágra nyitott vörös szájjal és égő félszemével ott gubbasztott az az ocsmany állat, melynek ördögi viselkedése gyilkosságba vitt s melynek áruló hangja most a hóhér kezére játszott. Azt a szörnyeteget is befalaztam volt oda a sirba.

Dóczi Pál fordítása