Isten útjai a természetben, akár a gondviselés terén, nem a mi útjaink; nincs az az emberi modell, amely a legkevésbé is érzékeltetné művének, mely mélyebb, mint Démokritosz kútja, nagyságát, mélységét és kikutathatatlanságát.

Joseph Glanvill

Végre elértük a legmagasabb szikla csúcsát. Az öreg annyira kimerült, hogy percekig szólni sem tudott.

– Még nem is régen – mondta végre – olyan jól és gyorsan vezethettem volna uraságodat a hegytetőre, akárcsak legifjabb fiam. De három éve olyasmi történt velem, ami halandóval soha még nem esett meg – vagy legalábbis senki sem élte túl, hogy beszélhessen róla. A hat óráig tartó halálfélelem, amelyet átszenvedtem, összetörte lelkemet-testemet. Ön azt hiszi, hogy nagyon öreg vagyok? Pedig nem. Nem kellett egy egész nap sem ahhoz, hogy hollófekete hajam megfehéredjék, és minden izmom és idegem úgy elgyengüljön, hogy a legkisebb erőfeszítéstől is remegek, és még az árnyéktól is félek. Tudja, hogy még erről a kis szikláról sem nézhetek le, hogy el ne szédüljek?

A „kis szikla”, amelynek legfelső, csúszós peremén olyan könnyelműen nyújtózott el, hogy derékig szinte lelógott róla, és csak könyökével tartotta magát külső és síkos szegélyén – ez a „kis szikla” mintegy ezerötszáz-ezerhatszáz láb magasan emelkedett ki meredeken, fekete fényben az ormok és szirttarajok rengetegéből. A világért meg nem kíséreltem volna, hogy akár hat yardnyira is megközelítsem a szélét. Ami azt illeti, már útitársam veszélyes helyzete is annyira felizgatott, hogy a földre hasalva két kezemmel a bozótba kapaszkodtam, és még az égre sem mertem feltekinteni, sőt hiába küzdöttem a gondolat ellen: a rettenetes vihar megrázhatja még a hegyóriás alapjait is. Sokáig tartott, amíg annyira felbátorodtam, hogy fel mertem ülni, és lenéztem a mély messzeségbe.

Az öreg így szólott:

– Le kell győznie rémlátásait, hisz azért hoztam fel ide, hogy a legjobb helyről lássa annak az eseménynek színterét, amelyről az előbb beszéltem, és hogy, míg elmondom az egész történetet, szemünk előtt terüljön el a tájék.

És lassú, megfontolt hanghordozással folytatta:

– A 68. szélességi fok alatt vagyunk, egészen a norvég part szélén, Nordland tartományban, a komor Lofoden kerületben. A hegycsúcs, amelyen ülünk, a felhős Helseggen. Emelkedjék egy kicsit fel – ha szédül, kapaszkodjék meg a fűben –, úgy, és nézzen ki, túl a lenti ködgyűrűn, a messzi tengerre.

Szédülve néztem a mélységbe. Előttem a mérhetetlen óceán, vize olyan tintafekete, hogy egyszerre felidézte emlékezetemben a núbiai földrajztudós leírását a Mare Tenebrarumról1. Szomorúbb, vigasztalanabb képet el sem lehet képzelni. Ameddig a szem a távolban csak elláthatott, jobbra és balra kietlenül fekete, mezítelen hegyek zárták el a világot, és komorságukat még erőteljesebben kiemelte a hullámok kísérteties fehér taraja, amint üvöltve, zúgva, sisteregve nekik vágódott, és megtört rajtuk. Éppen szemben a kiugró hegyorommal, amelynek csúcsán elhelyezkedtünk, öt-hat mérföldnyi távolban egy kicsiny, lakatlannak látszó sziget emelkedett ki a tenger vizéből – jobban mondva kijelölte helyét a hullámok rohanó és robogó tömege, amely tajtékozva ölelte körül. A szárazföldhöz két mérfölddel közelebb egy másik, kisebb sziget látszott – csupa vad szikla, fekete kőkoszorú.

És közelebb és távolabb, a part és a szigetek közt egészen különös volt a tenger. A jeges szél olyan erősen fújt a part felől, hogy a nyílt tengeren egy brig alig tudott megküzdeni vele, és minduntalan el-eltűnt a hullámvölgyekben; a közelben a hullámzás rövid, hirtelen, dühös csapdosássá változott, nem tartott be sem irányt, sem széljárást, sőt ellene fordulva zúgott, s csak a sziklák közvetlen közelében vert tajtékot.

– Mi, norvégok – szólt az öreg – a messzibb szigetet Vurrgh-nak hívjuk, a közelebbit Moskoe-nak. Az ott északra, körülbelül egy mérföld távolságra az Ambaaren. Odébb, az a szigetcsoport az Islesen, Hotholm, Keildhelm, Suarven és Buckholm. Még messzebb – Moskoe és Vurrgh között – van az Otterholm, Filmen, Sandflesen és Stockholm, így hívják ezeket a szigeteket, de hogy mért van nevük egyáltalában, azt csak a jó Isten tudja. Nem hall valamit? Nem látja, hogy változik a víz?

Körülbelül tíz perce voltunk már a Helseggen csúcsán, amelyre Lofoden belsejéből kapaszkodtunk fel, és amíg fel nem értünk, nem láttunk tengert. Mialatt az öreg beszélt, mind jobban és jobban tudatára ébredtem, hogy mint az amerikai prériken a rohanó bölénycsorda, fújtatva, hangosan és egyre növekvő zajjal zúg alattunk a tenger. Egyidejűleg észrevettem, hogy az óceán alattunk gyors áramlásnak indul, s az áram északra tart. Míg néztem, az áramlás sebessége ijesztővé vált. Minden pillanattal növekedett erőszakos vadsága. Öt perc alatt mintha az egész tenger Vurrgh szigetét támadta volna meg, de legvadabbul Moskoe és a part között viharzott és hánykolódott. Egymásra törő, egymással viaskodó áramlások százai keltek itt, vad vonaglással estek egymásnak, számtalan örvénytölcsér zúdult egymásba, sziszegés, sistergés, forrás töltötte be a levegőt, és mindez a dörgés, dübörgés, hörgés rettenetes sebességgel észak felé tört; olyan sebességgel, amilyet csak nagy zuhatagoknál látni.

Néhány pillanat, és megint gyökeresen megváltozott a kép. A tenger felszíne valamivel csendesebb lett, egyik örvény a másik után tűnt el, de számtalan, eddig nem látott óriási habcsík támadt ott, ahol eddig nyoma sem volt. A habcsíkok nőttek, nőttek, egymás felé tartottak, keringeni kezdtek, mintha valamennyi korábbi örvény helyében most egyetlen új tölcsér keletkeznék. És valóban: így is történt. Hirtelen, nagyon hirtelen óriási, rettenetes erejű, mérföldnél nagyobb átmérőjű örvény támadt. Határán széles, forgó haböv keringett, de egyetlen habfoszlány sem szállt le a mélységbe. A tölcsér belseje, amennyire a szem beléje láthatott, csillogó, sima, feketéllő vízfal volt, mintegy negyvenöt fokos szögben hajolva a látóhatárra, szédítő körben forogva, dagadva és növekedőn – a hangja félig nyögés, félig ordítás, majd hörgés: hang, amilyet a hatalmas Niagara sem küld az ég felé.

A hegy alapjáig megremegett, a sziklák mintha leváltak volna. Arcra borultam, és szörnyű idegizgalmamban görcsösen kapaszkodtam a gyér fűszálakba.

– Ez – mondtam bátortalanul az öregnek –, ez nem lehet más, mint a Maelström óriási örvénye.

– Néha így is mondják – felelte –, de mi, norvégok Moskoe-strömnek hívjuk, mert ez a sziget van félúton.

A leírások, amelyeket a tüneményről eddig olvastam, egyáltalán nem készítettek elő a szemem elé táruló látványra. Jonas Ramus2 – bár ő írja le a legkimerítőbben nagyságát, kápráztatóan borzalmas voltát, őrjítő szépségét – még csak érzékeltetni sem tudja. Nem tudom, mikor, milyen helyről és milyen körülmények között szemlélte a Moskoe-áramot Ramus, de annyi bizonyos, hogy nem a Helseggen csúcsáról, és nem viharban. Mégis érdemesnek tartom, hogy leírásából idézzek néhány mondatot, bár nagyon is erőtlenek, s a látvány hatását sehogyan sem képesek közvetíteni.

„Lofoden és Moskoe között – írja Ramus – a tenger mélysége 35 és 40 fonal között változik. De a másik oldalon, Ver (Vurrgh) irányában annyira elsekélyesedik, hogy közönséges hajó még nyugodt időben sem közlekedhet rajta úgy, hogy ki ne tenné magát a zátonyra futás veszélyének. Dagály idején az áramlás viharos zajjal tör Lofoden és Moskoe között a szárazföld felé, de ha beáll az apály, a tenger irtózatos hangja felülmúlja a legrémesebb vízesés zuhogását is. Mérföldekre hallatszik el a rettenetes hang, és amikor az áramlás a legvadabb, és dühe viharrá fokozódik, az örvény roppant szélességben olyan mélységeket nyit meg, hogy magával ragadja a közelében lévő hajót, levonja a mélybe, összemorzsolja a sziklákon, aztán, amikor az áramlás csendesedik, kidobja roncsait. De ilyen elcsendesedés csak apály és dagály közt észlelhető, nyugodt időben, s nem tart tovább egy negyedóránál; aztán újra erősödik az áramlás, veszedelmes akár egy norvég mérföld távolságra is megközelíteni. Bárkák, jachtok, hajók tűntek el az örvényben, mert nem voltak elég óvatosak, hogy távol tartsák magukat tőle. Megesik az is, hogy bálnák kerülnek a közelébe, és az irtózatos erő magával ragadja őket. Lehetetlen csak megközelítően is leírni céltalan és elkeseredett küzdelmükben hallatott ordító és vonító hangjukat. Egyszer egy medve, amely Lofodenből Moskoe-ba úszott, került az örvénybe; halálordítása még a partra is kihallatszott. Nagy tömeg fenyőfa, amelyet elnyelt az örvény, összetörve, megtépve került megint felszínre, úgy összehasogatva, mintha serte nőtt volna a törzseken. Ez világosan mutatja, hogy az örvény mélye éles sziklafogakat rejt, azok között hányódtak a fatörzsek. Az áramot a tenger apálya és dagálya szabályozza, amely hatóránként váltakozik. 1645-ben, hatvanadvasárnapján, olyan erővel és zajjal tombolt, hogy a parti házak kövei is leomlottak.”

Ami a mélységét illeti, sejtelmem sincs róla, hogyan állapíthatták meg az örvény közvetlen közelében. A „40 fonal” mélység valószínűleg a Lofoden és Moskoe közötti részekre vonatkozik, de csak a part közelében, mert a közepén mérhetetlenül mélyebb lehet; ennek legjobb bizonyítéka az, hogy még innen a Helseggenről is, ahonnan pedig csak oldalpillantást lehet vetni a mélységbe, sokkal mélyebbnek látszik. És a hegycsúcsról a vízi pokolba letekintve kénytelen voltam mosolyogni azon az együgyüségen, hogy a derék Jonas Ramus mint nehezen hihető tényeket jegyzi föl a bálnák és a medve történetét, mert most, hogy láttam, nyilvánvalónak tűnt: ha a halálos áramlás vonzáskörébe kerül, a legnagyobb hajót is úgy ragadja magával és húzza le tüstént a mélységbe az örvény, mint pihét a forgószél.

Minden magyarázat, minden leírás, amit eddig hallottam és olvastam – s amelyek közül egypárat nagyon valósághűnek tartottam –, hamisnak és elégtelennek tűnt. Az általános vélemény az, hogy mind ez, mind a három kisebb örvény a Ferroe szigetek közt, úgy keletkezik, „hogy az apály és dagály emelkedő és süllyedő víztömegei a tenger alatti szirtvonulatok és sziklák között összeszorulva vízesést képeznek: minél magasabb a dagály, annál mélyebbre zuhannak a víztömegek, és ennek természetes következménye az örvény, amelynek szívóerejét elég kísérlet bizonyítja.” Ez az idézet az Encyclopaedia Britannica-ból való. Kirchen és mások szerint a Moskoe-ström közepe táján gigászi szakadék van, amely csatornaszerűen átvágja a földgolyót, és valahol távoli részeken jut felszínre – egy helyütt nagyon határozottan említik ezzel kapcsolatban a bothniai öblöt. Ez a kissé gyermekes vélemény felelt meg nekem a legjobban, mert ez vágott össze leginkább azzal, amit magam előtt láttam. Elmondtam vezetőmnek, aki legnagyobb csodálatomra azt felelte, hogy bár Norvégiában általánosságban elfogadják ezt a feltevést, ő nem hisz benne. Az Encyclopaedia magyarázatát nem képes megérteni – ebben egyetértek vele. Ha papíron igaznak hat is, teljesen érthetetlen, sőt képtelenség itt, a mélység mennydörgése közepette.

– Azt hiszem, kigyönyörködhette magát az örvényben! – mondta az öreg. – Ha úgy tetszik, kapaszkodjék körül a sziklán, hogy szélvédett helyre jussunk, ahová a víz ordítása sem hallatszik fel. Ott elmesélek egy történetet, ami bizonyára meggyőzi majd, hogy valami keveset én is csak tudok a Moskoe-strömről.

Szót fogadtam, és ő mesélni kezdett.

– Két bátyámmal együtt volt egyszer egy vitorlásunk, úgy hetventonnás lehetett. Közel Vurggh-hoz, Moskoe-n túl, a szigetek közt szoktunk halászgatni rajta. Erre, ahol nagy és vad a hullámverés, alkalomadtán mindenütt jó fogás esik, ha valakiben van annyi bátorság, hogy megpróbálja, de a Lofoden-parti halásznép közül csak mi hárman tartottunk rendes halászjáratot a szigetek között. A többiek inkább lejjebb, délre próbáltak szerencsét. Ott minden órában lehet halászni, nagyobb veszély nélkül, ezért kedvelik jobban azt a helyet. Mi azért választottuk ezt, mert itt, a sziklák közt nemcsak a legtöbb fajta, de a legtöbb hal tanyázik, s így megesett, hogy egy nap alatt többet fogtunk, mint más félénkebb csapat egy álló hét alatt. Mindenesetre kockázatos vállalkozás volt – munka helyett életünket kínáltuk, tőke helyett pedig bátorságunkat.

Kétárbocosunk állomáshelye innen vagy ötmérföldnyire volt egy védett öbölben. Rendes szokásunk az volt, hogy szép időben kihasználtuk az áramlat tizenöt perces „szünetét”, átvágtunk a Moskoe-ström főcsatornáján, jó messze az örvény szájától, és valahol Otterholm és Sandflesen közelében vetettünk horgonyt, ahol a hullámverés nem olyan vad. Itt rendszerint megvártuk az újabb szünetet, és annak oltalmában hazairamodtunk. De csak akkor vállalkoztunk erre a vakmerő útra, ha ide-oda menet kedvező oldalszélre számíthattunk, ha biztosak lehettünk benne, hogy a szél nem áll el visszatérésünk előtt, és számításunkban nagyon ritkán csalódtunk. Hat év alatt csak kétszer kényszerített a szélcsend arra, hogy egész éjszaka lehorgonyozva vesztegeljünk. De az ilyesmi nagyon ritkán történik meg errefelé! Egyszer pedig egy teljes hétig kellett vesztegelnünk. Olyan vihar tört ki rövidesen megérkezésünk után, hogy nem mertük megkockáztatni a visszatérést. Majd éhen vesztünk! Akárhogy igyekeztünk megakadályozni, a vihar csaknem kisodort a nyílt tengerre. (Az örvénylés körbe-körbe kergetett, annyira, hogy horgonyunkat is fel kellett áldoznunk.) Szerencsére ellenáramlatba kerültünk, amilyenek ma itt, holnap ott születnek és elmúlnak. Ez a flimeni öbölbe sodort, ahol biztonságba kerültünk.

Még a huszadrészét sem beszéltem el azoknak az élményeknek, amelyekben ezen a helyen részünk volt. Jó időben sem gyerekjáték ott a halászat, de mindig baj nélkül sikerült a Moskoe-strömön áthajóznunk, bár néha torkomban vert a szívem, annyira percre kiszámítottan történt az átkelés. Némelykor a szél nem volt olyan erős, mint amilyenre számítottunk, hajónk lassabban haladt, s a sodrás miatt körmányozhatatlanná vált. Bátyám tizennyolc éves fia és az én két markos kamasz fiam nagy segítségünkre lehetett volna olyankor a kötelek és vitorlák körül, vagy éppen a halászatnál is, de valahogy úgy van vele az ember, hogy a maga életét csak kockára teszi, de nincs szíve veszedelembe dönteni a gyerekeket! Mert szörnyű veszedelem volt, ez az igazság!

Néhány nap múlva pontosan három éve lesz annak, amit el akarok mesélni. 18.. július tizedik napján történt. Az idevaló népnek örökké emlékezetes marad ez a nap, mert sem azelőtt, sem azután olyan orkán nem szakadt le az égből. Egész délelőtt, de még késő délután is ragyogott a nap, állandó, enyhe délnyugati szellő fújdogált, úgyhogy a legöregebb tengerészek sem sejthették, mi készül.

Két bátyámmal délután két óra tájt vitorláztunk halászhelyünkre, és rövid idő alatt nagyszerű fogásunk akadt. Fel is tűnt nekünk, hogy aznap milyen óriási tömegben rajzik a hal. Hetet mutatott az óra, az én órám, amikor felszedtük horgonyunkat, hogy hazainduljunk, és nyolckor csöndes vízen haladjunk át a legveszedelmesebb ponton.

Élénk, gyors szellő hajtotta hajónkat, amikor útra keltünk, és rövid idő alatt elég nagy távolságot hagytunk magunk mögött. Ki is álmodhatott veszedelemről? A legkisebb jel sem vallott erre. De egyszerre a Helseggen felől hevesebb szél kerekedett, és visszadobott minket. Ez annyira szokatlan, eddig nem tapasztalt jelenség volt, hogy egy pillanatra – magam sem tudom, miért – elszorult a szívem. A szél irányába tereltük hajónkat, de az ellenáram nem engedett előre. Már-már azt ajánlottam, hogy térjünk vissza horgonyhelyünkre, amikor a hajó fara irányában az egész látóhatárt beborító, rézszínű felhőt vettünk észre, amely egyre sebesebben, meglepő gyorsasággal növekedett.

Időközben a szél, amely visszakergetett, elállott, és a szélcsendben az áramlatok ide-oda sodortak. De ez az állapot annyi ideig sem tartott, hogy meggondolhattuk volna a teendőket. Egy pillanat sem múlt el, és már le is csapott ránk a vihar. Két pillanat sem, és az ég teljesen beborult – a rohanó víz felcsapott, minden hirtelen annyira elsötétedett, hogy egymást sem láthattuk.

Ezt a vihart leírni lehetetlen. A legöregebb norvég tengerész sem élt át még csak megközelítőt sem! Hogy magával ne ragadjon, bevontuk vitorláinkat, de hiába minden! Az első szélrohammal kél, árbocunk, mintha elfűrészelték volna, a fedélzetre zuhant, a főárboc magával sodorta bátyámat, aki, hogy biztonságban legyen, hozzákötötte magát.

Hajócskánk könnyű volt, mint a pehely, könnyebb hajó nem siklott még a vizeken. Fedélzete zárt, csak az orra közelében volt egyetlen nyílás, de ezt szokásunk szerint szorosan elzártuk, amikor csak a Moskoe-ström közelébe értünk, hogy a fölcsapó víz ellen védve legyünk. Enélkül most már biztosan elvesztünk volna, mert néhány pillanatig teljesen elborítottak a hullámok. Hogy mi úton-módon maradt a fedélzeten a bátyám, az örök titok marad előttem. Ami engem illet, amikor eleresztettem a lezuhanó árboc kötelét, hasra vágtam magam, lábamat nekivetettem a hajóorr keskeny peremének, és görcsösen belekapaszkodtam egy leerősített vasgyűrűbe az élőárboc tövében. Gondolkodás nélkül, ösztönösen tettem – kétségtelenül ez volt a legjobb, amit tehettem –, hisz nagyon is zavart voltam ahhoz, hogy gondolkozzam.

Amint mondtam, néhány pillanatra elborított a víz, és én lélegzetemet visszafojtva lógtam a gyűrűn. Amikor már nem bírtam így tovább, föltérdeltem, de a gyűrűt nem eresztettem el. A fejem így valamelyest felszabadult. Ekkor kis hajónk megrázkódott, mint a kutya, amikor kijön a vízből, és kiemelkedett a hullámokból. Nehéz kábulatom elmúlt, és igyekeztem gondolataimat rendbe szedni. Mit is kellene most tenni? Egyszerre csak érzem, hogy valaki a karomba csimpaszkodik. A bátyám volt! Szívem megdobbant az örömtől, mert biztosra vettem, hogy a víz elsodorta. De a következő pillanatban örömöm rémületté változott. – Száját a fülemhez szorította, és egyetlen szót ordított: – Moskoe-ström!

Senki sem érezheti azt, amit én ebben a pillanatban. Mintha vad lázroham gyötörne, egész testemben megrázkódtam. Tudtam... nagyon is jól tudtam, hogy mit jelent ez az egyetlen szó – hogy mit akart vele mondani. A szél, amely most elkapott, egyenesen az örvény felé ragad, és nincs hatalom, amely megszabadíthat!

Érti, mit mondok?... Amikor csak áthaladtunk ezen az áramlaton, még csendesebb időben is, volt rá gondunk, hogy jó messzire kerüljünk az örvénytől, és mindig bevártuk a szünetet. De most egyenesen az örvény torkába röpít a szél... És micsoda szél!

Még van remény... Van! A szünettel együtt érünk oda – de a következő pillanatban már átkoztam magamat botor hiszékenységemért. Nagyon jól tudtam, mi várna ránk, még ha tízszer kilencvenágyús volna is a hajónk.

Ekkor a vihar első dühe kissé alábbhagyott, vagy talán azért nem éreztük olyan erősnek, mert maga előtt hajtott, így felszabadultak a tenger hullámai, amelyeket a szél eddig elnyomott, és hegyekké növekedtek. Az égbolton is különös változás történt. Körös-körül éjfekete felhők lepték el, de közvetlenül a fejünk felett kihasadt, magányos, kerek kör támadt, oly tiszta és ragyogóan mélykék, amilyennek csak ritkán láttuk; a nyíláson át lenézett a telihold, és úgy ragyogott, mint még soha. Felettünk és körülöttünk minden fényben fürdött – mindent tisztán láttunk –, de isten! Nagy isten! Micsoda látvány volt ez!

Néhányszor megkíséreltem, hogy szóljak a bátyámhoz, de valahogy, nem értettem, miért, a zaj úgy felerősödött, hogy egyetlen szót sem hallott, bár torkomszakadtából ordítottam. Egyszerre megrázta a fejét, sápadt volt, mint a halál, és mutatóujját feltartotta, mintha azt mondaná: – Figyelj!

Hirtelenében nem értettem, mire gondol, mit akar mondani, de aztán szörnyű gondolat villant belém. Elővettem órámat. Állt. A holdvilágnál megnéztem mutatóját, könnyekre fakadtam, és messze behajítottam a tengerbe. Hét órakor megállt! Elmulasztottuk a szünetet, s a ström örvénylése teljes erejével tombolt!

Ha egy hajó jól épült, rendesen kiegyensúlyozott, és rakománya nem túlságosan nagy, a hullámok még vihar idején is könnyedén, szinte segítve viszik – akármilyen különös is ez a szárazföldi patkányoknak. Tengerésznyelven ezt úgy hívják, hogy a hajó nyargal. Idáig a hullámok hátán pompásan nyargalt a mi hajónk is, de most hirtelen egy óriási hullám kelt fel alattunk, és emelt fel, fel, mintha az égbe akart volna dobni. Sohase hittem volna, hogy egy hullám ilyen magas lehet. Azután zuhanva, csúszva, mintha ugrott volna a hajó, buktunk lefelé, mélyen... mélyen! A gyomrom felfordult, szédültem, mintha álmomban egy magas hegycsúcsról zuhannék le. De amikor fent voltunk, volt annyi időm, hogy egy pillantással széttekintsek, és ez a pillantás eleget mondott. Rögtön tisztába jöttem helyzetünkkel. A Moskoe-ström örvénye alig egy negyedmérföldre volt tőlünk, de éppoly kevéssé volt hasonlatos ahhoz a Moskoe-strömhöz, amelyet mindennap látunk, mint az az örvény, amelyet most lát, egy malompatakhoz. Ha nem tudtam volna, hol vagyunk, és mi vár ránk, soha meg nem ismerem a helyet. Szememet akaratlanul is lezárta a borzalom. Szempillám görcsösen összecsukódott.

Még két perc sem múlt el, és máris csendesülni éreztük alattunk a hullámokat, hab sistergett körülöttünk. A hajócska éles fordulatot tett balra, és mint a villám, rohant az új irányba. Ugyanakkor a víz bömbölése éles sivításba fulladt, mintha sok ezer gőzhajó egyszerre nyitná ki szelepeit. Az örvény tajtékgyűrűjében voltunk, amely mindig is körülvette a tölcsért. Már elkészültem rá, hogy a következő pillanatban a mélységbe ragad, a feneketlen örvénylésbe, ahová csak nagyon ködösen láttunk le, oly irtóztató sebességgel rohantunk. A hajó alig érintette a vizet, s mint a szappanbuborék, lebegett felszínén. Jobb felől volt az örvény, balról mint óriási, megmászhatatlan fal emelkedett köztünk és a látóhatár között az óceán.

Ha mindjárt furcsának tetszik is, de higgye el, amikor már a tölcsér szájában voltunk, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint előtte. Tudtam, hogy semmit sem remélhetünk, és ez a tudat megszabadított a rémület jó részétől, ami kezdetben elvette erőmet. Azt hiszem, a kétségbeesés megerősítette idegeimet.

Talán hencegésnek hiszi, de minden szó igaz, amit mondok – az járt az eszemben, hogy milyen nagyszerű halál ez, és hogy milyen ostoba voltam, amikor az én semmi kis életemre gondoltam Isten hatalmának ilyen csodálatos megnyilatkozása mellett. Azt hiszem, szégyenemben el is pirultam, amikor ez eszembe jutott. Kisvártatva elfogott a kíváncsiság, hogy tulajdonképpen milyen is a híres örvény. Tudni akartam, milyen a mélység, ha mindjárt az életem árán is; és nagyon sajnáltam, hogy tengerész bajtársaimnak sohasem mesélhetem el a titkot, amely most feltárul előttem. Tudom, hogy a halálos veszedelem pillanataiban ezek furcsa gondolatok, és azóta sokszor gondoltam arra, hogy a hajó körbeszáguldása az örvényben bizonyára megzavarta kissé a fejemet.

Valami más is közrejátszott abban, hogy visszanyertem önuralmamat; elállt a szél, nem érhetett el bennünket jelen helyzetünkben. Az örvény öve jóval mélyebben van az óceán szintjénél, és ez utóbbi most mint magas, fekete hegytaréj tornyosult felettünk. Ha nem járt még szélviharban kinn a tengeren, aligha tudja elképzelni, hogy a szél és a záporozó víz hogy megzavarja az embert. Vakká, süketté teszi, fojtogatja, képtelen tőle cselekedni, gondolkozni. De most nagymértékben felszabadultunk, akár a halálraítélt a siralomházban, akit kivégzése előtt még kisebb kedvezményekben részesítenek, amelyektől el volt tiltva, míg sorsa el nem dőlt.

Hányszor keringtünk körbe a habgyűrűben, lehetetlen megmondani. Vagy egy óra hosszat forogtunk, inkább szálltunk, mind beljebb és beljebb az örvény közepéhez, mind közelebb-közelebb szörnyű belső pereméhez. Egy pillanatra sem engedtem el a vasgyűrűt. Bátyám a hajó farán egy erősen lekötött, üres kis vizeshordóba kapaszkodott. Ez az egyetlen darab maradt meg a fedélzeten, amikor a vihar ránk tört, és mindent lesodort. Amint forgásában hajónk a mélység széle felé közeledett, elengedte a hordót, nekiesett a gyűrűnek, és mert az nem volt elég nagy, hogy mindketten belekapaszkodhassunk, eszeveszett félelmében kezdte róla lefejteni ujjaimat.

Mélységes fájdalom fogott el, amikor láttam, mit tesz, bár tudtam, hogy őrületében teszi – dühöngő őrült a félelemtől. Nem harcoltam a gyűrűért. Mindegy, melyikünk mibe kapaszkodik – fogja ő a gyűrűt, én meg hátul a hordócskát. Könnyen értem el új helyemre, mert a hajó elég nyugodtan forgott körbe, és csak olykor-olykor rándult meg a tölcsér roppant lendületében az örvénylő víztömegtől. De alighogy elfoglaltam új helyemet, vad zuhanással elkapott a mélység. Gyors imát mormoltam, arra gondoltam, hogy mindennek vége.

Amikor éreztem a szédítő zuhanást, ösztönszerűen erősebben karoltam át a hordót, és behunytam a szememet. Néhány másodpercig ki se mertem nyitni, mert elkészültem már a végre, és csodálkoztam, hogy még nem kezdődött meg halálküzdelmem a vízzel. De perc perc után múlott, és még mindig éltem. A zuhanás érzete megszűnt; a hajó járása hasonlatos volt ahhoz, amelyet a habgyűrűben éreztünk, csakhogy most jobban oldalt dőlt. Összeszedtem minden bátorságomat, és kinyitottam a szememet.

Sohasem felejtem el azt a borzalmat, ámulatot és félelmet, amely akkor támadt bennem, amikor körülnéztem. Mintha varázslat tartotta volna, tapadt a hajó egy hatalmas, szörnyű mély tölcsér belső falához fele mélységben: az a fal oly sima és fényes volt, hogy ébenfának látszott, de a valóságról meggyőzött a vad forgás és az a kísértetiesen csillogó fény, amely visszaverődött róla, amint a telihold sugarai a felhők közül kiszakadt kerek nyíláson át ezüstfény zománcával vonták be a fekete falat és a tölcsér legmélyebb mélyét.

Első pillanatban túlságosan zavart voltam, hogy mindent pontosan megfigyelhessek. Az egésznek szörnyű nagyszerűsége kerített hatalmába. Amint azonban kissé magamhoz tértem, pillantásom ösztönszerűen lefelé irányult. Hajónk helyzete megengedte, hogy zavartalanul lenézhessek. Hajónk egyenletesen futott, úgy, hogy a fedélzet síkja párhuzamos volt a tölcsér oldalfalával, amely 45 fokos szögben lejtett alá – mintha féloldalra dőlve feküdtünk volna. És mégsem volt nehezebb, hogy ebben a helyzetben megvessem a lábam és jól megkapaszkodjam, mint ha vízszintes helyzetben lettünk volna: ennek az oka valószínűleg a gyors forgás volt.

A hold sugarai a mélység legmélyéig hatoltak, de semmit tisztán megkülönböztetni nem tudtam, mert odalent mindent sűrű köd borított, és a köd fölött nagyszerű szivárvány csillogott, mint az a keskeny és ragyogó híd, amely a muzulmánok hite szerint átvezet az időből az örökkévalóságba. Ez a habköd biztosan abból támadt, hogy a hatalmas víztömegek ott lenn a mélységben folytonosan egymásra zúdultak; az ordító hangot, amely a ködfüggöny mögül az ég felé harsogott, meg se kísérlem jellemezni.

Az első csusszanás, ahogy a felső habgyűrűből a tölcsérbe siklottunk, elég nagy távolságra röpített a lejtőn lefelé, de ettől a perctől kezdve egyenletesebb volt utunk. Körbe-körbe sodródtunk – ha nem is egyenletes sebességgel –, néha szédítő ugrásokkal és lökésekkel, néha csak pár száz yardnyira dobott, néha majdnem egy teljes örvénykört tettünk meg. Minden egyes körrel lassan, de észrevehetően lejjebb-lejjebb jutottunk.

Körülnéztem a szédítő, folyékony ébenfa falon, amelyhez hozzátapadtunk, és észrevettem, hogy nem a mi hajónk az egyetlen tárgy, amelyet magához ölel az örvény. Alattunk és felettünk hajóroncsok forogtak, fatörzsek, gerendafák, mindenféle apró tárgyak keringtek, bútordarabok, törött ládák, hordók és dongák. Már említettem, hogy szinte természetellenes kíváncsiság támadt bennem az első félelem és borzalom helyett. Ez a kíváncsiság csak növekedett, amikor mind közelebb jutottam az elkerülhetetlen véghez. Minden figyelmem a velünk körbeforgó tárgyakra irányult. Hagymázas lehettem, mert különben nem tudnám megmagyarázni, miért: még mulattatott is a tárgyak viszonylagos gyorsasága, amellyel lefelé forogtak a tölcsér gyomra felé. Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy ezeket a szavakat mormolom: – Ezt a fenyőfát kapja be a következő percben a tölcsér mélysége... egy ugrás, és eltűnik! – és szinte csalódást éreztem, amikor egy hollandi kereskedőhajó roncsa átugrotta a fát, és előtte zuhant a mélységbe. Többször ért hasonló csalódás, és ez, hogy újra meg újra tévedtem, olyan gondolatsort indított meg bennem, hogy minden tagom megremegett, és a szívem megdobbant tőle. Nem valami új félelem okozta ezt, hanem sokkal izgalmasabb: a derengő remény. Ezt a reményt részint az emlékezet, részint a megfigyelés ébresztette. Eszembe jutott az a sok mindenféle tárgy, amelyet a Moskoe-störm elnyelt, és újra kidobott Lofoden partjain. Túlnyomó részben nagyon csúnyán bánt el velük az örvény: szilánkokra hasogatva, összevissza horzsolva kerültek felszínre, de akadt néhány olyan is – és erre jól emlékeztem –, amely minden baj és sérülés nélkül ért újra napvilágra. Csak azzal magyarázhattam meg ezt a jelenséget, hogy a ronccsá tépett törmelékeket teljesen elnyelte a tölcsér – a többi az örvénylés beállta után később került beléje, vagy miután belekerült, egy s más okból oly lassan fordult, hogy nem ért feneket, mert a dagály (vagy apály? ahogy sorra került) előbb állt be. Lehetségesnek tartottam, hogy azért kerültek sértetlenül újra az óceán felszínére, mert lassúbb keringésük megmentette őket azoknak a tárgyaknak a sorsától, amelyeket hamarabb vagy nagyobb erővel nyelt el az örvény. Három igen fontos megfigyelést is tettem. Az első az az általánosan tudott tény volt, hogy mennél nagyobb egy tárgy, annál gyorsabban ragadja magával az örvény – a második, hogy két egyenlő nagyságú tárgy között a gömb alakú hamarább vész a mélységbe, mint bármi más alakú – a harmadik, hogy két egyenlő térfogatú tárgy közül a henger alakú áll legtovább ellen az örvény húzóerejének! Megmenekülésem óta sokat beszélgettem ezekről a dolgokról falunk öreg tanítójával, és tőle tanultam meg ezeket a kifejezéseket. Meg is magyarázta nekem – igaz, a magyarázatait már elfelejtettem –, hogy amit megfigyeltem, az az úszó törmelékek alakjának természetes következménye volt, és meg is mutatta, hogy egy örvénybe került henger a tölcsér sodrával szemben nagyobb ellenállást tanúsít, és nehezebben bukik alá, mint a vele egyenlő térfogatú, de más alakú tárgy.

És még egy meglepő körülmény erősítette meg ezt a véleményemet, és ösztönzött arra, hogy hasznát is vegyem. És ez az volt, hogy minden egyes körforgásunkban elhaladtunk egy hordó vagy árbocfa vagy más henger alakú tárgy mellett, amely velünk egy vonalban volt, amikor kinyitottam a szemem, és néztem csodálkozva az örvény titkait, most pedig mind magasan felettünk úszik, szinte alig mozdul el eredeti helyzetéből.

Egy pillanatig sem haboztam, tudtam, mitévő legyek. Elhatároztam, hogy leoldom a hordót, amelybe kapaszkodtam, hozzákötöm magam, és a vízbe ugrom. Fel akartam hívni a bátyám figyelmét, integettem neki, a felénk úszó hordókra mutattam, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megértessem vele, mire készülök. Azt hittem, hogy megértett végre, de az is lehet, hogy nem, mert kétségbeesetten nemet intett, és nem volt hajlandó a gyűrűt elereszteni. Nem tudtam elérni őt, nem volt vesztegetni való időm, és súlyos belső harc árán sorsára hagytam. Leoldottam a hordó kötelékét, magamat a hordóra kötöttem, és habozás nélkül a vízbe ugrottam.

Az eredmény valóra váltotta minden reményemet. Itt vagyok, személyesen mesélem el a történetet, láthatja hát, hogy megmenekültem. Azt is tudja, hogyan, így hát a többit kitalálhatja, én meg gyorsan befejezhetem. Körülbelül egy óra telt el attól az időtől számítva, hogy elhagytam a hajót, amikor megpillantottam mélyen magam alatt. Három vagy négy vad fordulatot tett gyors egymásutánban, s drága bátyámat magával ragadva, nagyot ugrott, és hirtelen örökre eltűnt az alattam lebegő habköd zavarában. A hordó, amelyhez odakötöttem magam, alig egy kevéssel süllyedt mélyebbre, mint annak a távolságnak a fele, mely az örvény mélypontja és ama hely közt volt, ahonnan a vízbe vetettem magam. Ekkor nagy változás történt. Az örvény mind kevésbé lejtett, a szédítő körforgás alábbhagyott, veszített erőszakos erejéből. A ködös hab és szivárvány fokozatosan eltűnt, és az örvény mélye lassan felemelkedett. Az ég kitisztult, a szél elült, a ragyogó hold nyugat felé lement – az óceán felszínén éreztem magam. Előttem a lofodeni partok, alattam a hely, ahol az imént még a Moskoe-ström örvénye volt! Eljött a „szünet”, bár a vihar következtében a tenger még akkor is hegymagas hullámokat vert. Az ár vad erővel sodort magával a ström csatornájába, és néhány perc alatt elértem a part mentén a halászok gyülekezőhelyét. Teljesen kimerülve, és (miután a veszedelem már elmúlt) a kiállott borzalmak emlékétől némán, hajóra emeltek. Jó barátaim, mindennapi cimboráim mentettek ki, de nem ismertek meg. Azt hitték, hogy a szellemek országából tért meg valaki. Hajam, ami huszonnégy órával azelőtt hollófekete volt, fehér lett, amilyennek most látja. Azt mondják, hogy arckifejezésem is teljesen megváltozott. Elmeséltem történetemet – nem hitték el! Most magának mondtam el, de nemigen bízom abban, hogy hiszékenyebb, mint a vidám lofodeni halászok.

1 Az árnyak tengere; az alvilág (latin). Poe Eureka (1848) című művében említi Ptolemaiosz Héphaisztiont, a núbiai földrajztudóst; az utalás azonban valószínűleg az arab Idrisire (?1090–?1154) vonatkozik, akit egy XVII. századi félreértés folytán tévesen núbiainak hívnak. Az Atlantikumot, a Mare Tenebrarum-ot leíró részeket áthatja a muzulmánok hagyományos iszonyata a sötét, viharos víztől.

2 Jonas Ramus (1649–1718) – norvég krónikás. Az idézet a The Natural History of Norway, translated from the Danish original of the R. Rev. Erich Pontoppidan (1755, Norvégia természetrajza, dán eredetiből fordította főtisztelendő Erich Pontoppidan) című műből ered. Az idézet azonban az Encyclopaedia Britannicából való, csakúgy, mint Athansius Kirchen (1602–1680) német természettudós említése.