A XVIII. század közepe táján különös viszály robbant ki Harper úr, Dublin város tanácsosa és Lord Castlemallard között. Az utóbbi, mint az ifjú Lord Chattesworth gyámja, többek között egy, a tetejét borító cserepek színéről a környéken csak Vörös Háznak nevezett épület gondnoka volt.

A házat 1757 januárjában Harper úr kibérelte a lánya számára. Mivel az épület egy idő óta lakatlanul állt, a szükséges tatarozások után bebútorozta, s hogy lakhatóvá tegye, végül is tetemes összeget költött rá. Harper úr lánya, aki egy bizonyos Rosser nevű úrhoz ment nőül, a férjével együtt júniusban költözött oda, de még három hónap sem telt el, amikor a fiatalok – akik időközben számtalan esetben kényszerültek személyzetcserére – kijelentették, hogy a ház egész egyszerűen lakhatatlan. Harper úr felkereste Lord Castlemallardot, s bejelentette, hogy szerződésüket semmisnek tekinti, mivel a Vörös Ház megmagyarázhatatlan és roppant kellemetlen események színhelye. Más szóval: a Vörös Házat kísértet látogatja, és nem akadt cseléd, aki néhány hétnél tovább hajlandó lett volna ott maradni. Harper úr hozzátette, hogy azok után, amit gyermekei a házban elszenvedtek, nemcsak a bérletet kelt megszüntetni, hanem tüstént le kell bontani az épületet, mivel ott valamilyen ijesztő alak, nyilván egy veszedelmes gonosztevő tanyázik.

Lord Castlemallard törvényes úton követelte Harper úrtól a vállalt szerződés teljesítését, a városi tanácsos azonban, miután hét tanúvallomással megerősített, részletes jegyzékben válaszolt neki, megnyerte a pert anélkül, hogy az tovább bonyolódott volna: urasága inkább kapitulált, semhogy bíróság elé vigye az ügyet.

Harper úr a következő eseményeket sorolta fel jelentésében. Augusztus végén, egy este, alkonyatkor Rosserné egyedül üldögélt a ház mögött elterülő gyümölcsöskertre nyíló kis szalonban. A kitárt ablak mellett varrogatott, amikor munkájáról felnézve az ablak külső párkányán egy kézfejet pillantott meg. A kéz olyan elővigyázatosan érintette a párkányt, mintha valaki a bemászás szándékával osont volna az ablak alá. A tömzsi, de szép formájú, fehér és telt kéz inkább egy negyven év körüli, semmint egy nagyon fiatal valakié lehetett. Néhány héttel korábban az egyik környékbeli kastélyt rendkívül borzalmas körülmények között kirabolták, a fiatal úrnőt meggyilkolták, az épület egy részét felgyújtották, s a rendőrség mindeddig nem találta meg a tetteseket. Rosserné azonnal arra gondolt, hogy a kéz talán az egyik bűnözőé, aki így próbál bejutni a Vörös Házba. Rémülten felsikoltott, mire a kéz tüstént, ám korántsem sietősen visszahúzódott.

Aprólékosan átkutatták a gyümölcsöst, de semmiféle nyomát nem lelték az ismeretlennek. S mivel az ablak alatt virágcserepek sorakoztak, egy ideig még kételkedtek is a fiatalasszony által látottakban. Valóban úgy tűnt, hogy a növények, amelyeket semmiféle károsodás nem ért, minden bizonnyal útját állnák annak, aki meg akarná közelíteni a falat.

Még aznap este türelmetlenül és több alkalommal kopogtattak a konyha ablakán. A szolgálólányok megijedtek, az inas viszont felkapott egy tűzkaparót, kinyitotta a hátsó ajtót, de hiába meresztgette a szemét, a sötétben semmit sem látott. Mégis, amikor becsukta az ajtót, olyan érzése támadt, mintha valaki ököllel rácsapott volna az ajtóra, hogy erőszakkal próbáljon behatolni a házba. Szörnyen megrémült, s jóllehet a kopogtatás folytatódott – ez alkalommal a konyhaablakon –, azon az estén nem vállalkozott újabb nyomozásra.

A rákövetkező szombaton, délután hat óra felé, a szakácsnő, aki idős, józan és értelmes asszony volt, egyedül tartózkodott a konyhában. Hirtelen felfigyelt egy vaskos, de mégis arisztokratikusnak tűnő kézre, amint az ablakra tenyerelve, lassan mozgott ide-oda az üvegen, mintha valamilyen egyenetlenséget keresett volna a felületén. A látvány hatására a szakácsnő felsikoltott, majd egy imát rebegett, a kéz azonban csak néhány másodperc múlva húzódott vissza.

A későbbiekben még számos estén kopogtattak ismét a hátsó ajtón, előbb szelíden, majd haragosan, nyilván ököllel.

A szolga, mivel esze ágában sem volt ajtót nyitni, minden alkalommal hangosan megkérdezte, hogy ki van odakint, de válaszként csak az ajtólapon matató kéz súrlódását hallotta. A csendesen tapogatódzó tenyér lassú mozgással siklott a deszkán.

Ezalatt Rosser urat és hitvesét – a házaspár a vacsora utáni időt a hátsó kis szalonban töltötte – szintén megzavarták a hol egészen halk és finom, mintegy megegyezéses jelet adó koppanások, hol pedig az ablaküveg épségét veszélyeztető erőszakos és meglehetősen erős ütések.

E megmagyarázhatatlan jelenségeket mindaddig csak a ház hátsó részén észlelték, amely – mint említettük volt egy gyümölcsösre nyílt. Egy kedd este azonban, úgy fél tíz tájban, pontosan ugyanúgy – számos alkalommal és több mint két órán keresztül – kopogtattak a bejárati ajtón Rosser úr legnagyobb bosszúságára, ugyanis a felesége rettenetesen megrémült.

Ezután több nap telt el riadalom nélkül, s már mindenki fellélegzett, amikor szeptember 13-án este újabb ijesztő esemény történt. A konyhalány, amikor egy szilke tejért kiment az éléstárba; gépiesen rápillantott az ökörszemablakra, amelyen át némi fény szűrődött a kamrába (a kerek ablak fakeretébe lyukat fúrtak a behajtható fatáblát rögzítő csappantyú számára), s elborzadva látta, hogy a lyukon keresztül egy fehér, kövérkés ujjnak előbb a hegye, majd két első íze hatol be, és körbetapogatva matat az ablakkereten, mintha a felemelhető kilincset keresné. A lány egyetlen ugrással visszamenekült a konyhába, ahol elájult, és másnap reggel örökre elhagyta a házat.

Rosser úr szilárd jellem volt, s azzal kérkedett, hogy az erős lelkűnek nevezett férfiak közé tartozik. Gúnyolta a „kísértetkezet” és csúfot űzött felesége rettegéséből. Mélységesen meg volt győződve arról, hogy mindez csak csalás, valamilyen tréfamester ostoba ízetlenkedése, és türelmetlenül leste a percet, amikor tetten érheti a bűnöst. Elméletét nem rejtette véka alá, sőt fűnek-fának azt mesélte, hogy az összeesküvés kezdeményezője kétségtelenül valamelyik régebben elbocsátott szolga.

Pedig ideje lett volna, hogy tegyenek valamit, mert a cselédség és maga a szelíd Rosserné is egyre rosszabbul érezte magát. Napnyugta után immár egyetlen asszony sem volt hajlandó egyedül kilépni a házból.

Egy este, amikor az aggasztó jelenségek már több mint egy hét óta szüneteltek, a dolgozószobájában tartózkodó Rosser úr gyengéd kopogtatást hallott a bejárati ajtó felől. A rendkívül csendes éjszakában a leghalkabb neszt is tisztán lehetett hallani. Rosser úr nyitva hagyta maga mögött a dolgozószoba ajtaját, és lábujjhegyen kiosont az előcsarnokba. A kopogtatás jellege azonnal megváltozott: mintha egy tenyér nagyon csendesen és szabályosan csapkodta volna az ajtó lapját. Rosser úr már ott tartott, hogy hirtelen felrántja az ajtót; de meggondolta magát, és továbbra is a legnagyobb óvatossággal lopakodott a konyhába vezető lépcső fölött elhelyezett faliszekrényhez, amelyben botjait, kardjait és fegyvereit tartotta.

Miután mindegyik zsebébe egy-egy megtöltött pisztolyt csúsztatott, és megmarkolt egy vastag fütyköst, magához szólította az egyik megbízható inast, és annak is egy pár pisztolyt nyomott a kézébe. Az ily módon felfegyverkezett két férfi nesztelen léptekkel sompolygott az ajtóhoz. Minden Rosser úr óhaja szerint történt: az ismeretlen egyáltalán nem ijedt meg a közeledő léptek hallatán, sőt fokozódó türelmetlenséget tanúsított, és a Rosser úr figyelmét korábban felkeltő halk kopogtatás most gyors, erélyes és ütemes dörömböléssé változott.

Rosser úr dühösen kitárta az ajtót, miközben a fütyköst tartó jobb karjával eltorlaszolta a befelé vezető utat. Kitekintve semmit sem látott, és kinyújtott karján furcsa lökést érzett, mintha tenyérrel megütötték volna.

Ezután valami elsuhant mellette.

Az inas semmit sem látott, és semmit sem érzett, ezért nem értette, hogy a gazdája miért fordul hátra oly hirtelen, és miért suhint botjával a semmibe, miközben bal kezével sietve becsapja az ajtót.

Ez időtől kezdve Rosser úr nem szitkozódott többé, nem tartott dühös szónoklatokat, és e sajátos jelenségekkel szemben éppolyan ellenszenvvel viseltetett, mint házának többi tagja. Roppant kényelmetlenül érezte magát, mert szilárd meggyőződésévé vált, hogy amikor kinyitotta az ajtót, szabad utat engedett az ostromlónak.

Rosser úr az esetről egy árva szót sem szólt a feleségének, de aznap este korábban ment fel a szobájába, mint rendesen. Lefekvés előtt néhány oldalt olvasott a Bibliából, és szokása ellenére nem felejtett el imádkozni. Egy ideig még ébren hánykódott, s körülbelül negyed egy körül, amikor éppen elaludni készült, könnyed kopogtatást hallott az ajtó felől, majd egy óvatosan tapogatódzó kéz neszezését az ajtó külső lapján.

Rosser úr riadtan ugrott ki az ágyából, és hangos kiáltással reteszelte be az ajtót: „Ki van odakint?” Válaszként csak a már jól ismert súrlódó zajt hallotta, az ajtószárnyat szelíden simogató ujjak kaparászását.

Reggel a szobaasszony az egyik asztal lapját borító porban, az előző este odahelyezett különböző tárgyak között, elszörnyedve fedezte fel egy kéz nyomát. Rosser úr tüzetesen megvizsgálta a tenyér lenyomatát, de meggyőződése ellenére úgy tett, mintha semmiféle fontosságot nem tulajdonítana az ügynek. Mégis sorra behívatta a személyzet tagjait, és valamennyiüket felszólította, hogy jobb kezüket helyezzék laposan az asztal lapjára. Ily módon mindenki tenyerének lenyomatát megszerezte, beleértve a feleségéét és a sajátját is. Rá kellett döbbennie, hogy az ismeretlen kéz nyoma teljesen különbözik a többitől, és formája megegyezik azzal, amelyet korábban Rosserné és a. szakácsnő látott.

Világossá vált, hogy a kéz gazdája, bárki is lett légyen, jelenleg a házban tartózkodik. Könnyen érthető, hogy a már eddig is mindenkit hatalmába kerítő rettegés jelentősen fokozódott.

A rákövetkező éjszakákon a lidérces álmoktól gyötört Rosserné sápadtan és reszketve ült az ágyában, de képtelen volt megmagyarázni kínos álmai jellegét. Ébredéskor csak az ádáz küzdelemre emlékezett valamivel, amit sem leírni, sem közelebbről meghatározni nem tudott. Valószínűnek tűnt, hogy amit lidércnyomásnak nevezett, azt csupán egyre elviselhetetlenebb – inkább testi, mint lelki – közérzete okozta.

Egy este Rosser urat, amikor belépett közös hálószobájukba, megdöbbentette az ott uralkodó síri csend. Jóllehet rendkívül éles hallással dicsekedhetett, nem hallotta a felesége lélegzését, aki tudomása szerint már korábban lefeküdt.

Az egyik asztalkán álló gyertya fénye halványan megvilágította a mennyezetes ágyat, amelynek függönyeit, mint minden este, most is behúzták. Rosser úr az estét számadásai ellenőrzésével töltötte, a kezében egy súlyos üzleti könyvet tartott.

Elszorult szívvel lépett az ágyhoz, és szétrántotta a függönyt.

Egy pillanatig halottnak hitte a feleségét, aki tágra nyílt, merev szemmel, verejtékes homlokkal feküdt, s közvetlenül a feje mellett, a függöny mögül kinyúlva Rosser úr megpillantott valamit a párnán, amit először békának vélt, de ami valójában a párnás, fehér kéz volt.

A csukló könnyedén pihent a párnán, s az ujjak Rosserné halántéka felé irányultak.

Rosser úr a kezében szorongatott súlyos kötetet elborzadva hajította a függöny redői közé, oda célozva, ahol feltehetően a kéz tulajdonosa lapult. A kézfej azonnal, ám túlzott sietség nélkül visszahúzódott, miközben a függöny hosszasan hullámzott. Rosser úr futva megkerülte az ágyat, és éppen akkor állt meg, amikor a szomszédos helyiség ajtaja becsukódott.

A férfi heves mozdulattal tépte fel az ajtót. A szoba üres volt.

Miután gondosan bereteszelte az ajtót, egy ideig úgy érezte, mintha megzavarodott volna, de aztán összeszedte magát, és csengetett a cselédeknek, akik nagy nehezen magához térítették Rossernét. A fiatalasszony súlyos idegrohamot kapott, és elviselhetetlen kínok gyötörték.

A Rosser házaspárt a Vörös Házból végül idősebb gyermekük, egy két és fél éves kisfiú hirtelen támadt, különös betegsége űzte el.

A fiúcska hosszú órákat töltött ébren, szemmel láthatóan a rettegés tetőfokán. A halálosan nyugtalan Rosserné nem mozdult el gyermeke mellől, és komornája társaságában virrasztott éjszakánként.

A kisfiú ágyát egy fal mellett helyezték el, fejjel egy rosszul záródó faliszekrénynek.

Az ágy mennyezetén körbefutó, körülbelül egylábnyi széles fodor széle mintegy tíz-tizenkét hüvelyknyire lógott a gyermek párnája fölött.

A két asszony csakhamar észrevette, hogy a kisfiú sokkal nyugodtabb, ha ölbe veszik. Egy alkalommal; látván, hogy a kis beteg békésen alszik, visszafektették az ágyába. Még öt perc sem telt el, amikor a gyermek, mintha ismét megrohanta volna a félelem, sikoltozni kezdett. Ekkor a komorna, majd kisvártatva Rosserné is felfedezte végre a kisfiú borzalmas szenvedéseinek okát.

A faliszekrény kissé megnyílt ajtaján kinyúlva, félig elrejtőzve a fodor árnyékában, a jól ismert, fehér, pufók kéz világított a gyermek feje fölött tenyérrel lefelé. Az anya velőtrázó sikollyal tépte ki gyermekét az ágyból, és a komornától követve rohant az alvó Rosser úr szobájába. Alig csukták be maguk mögött az ajtót, amikor kintről ismét felhangzott a halk kopogtatás.

A Rosser házaspár másnap örökre elhagyta a Vörös Házat...

Sok évvel később egy bizonyos Rosser úr – egy tiszteletre méltó, komoly, de kissé bőbeszédű aggastyán – roppant részletesen előadta egy James Rosser nevű rokona történetét, aki gyermekkorában egy ideig egy vörös cseréptetős ház egyik szobájában aludt. Azt állították, hogy a házban szellemek tanyáznak, s az épületet végül, miután lakói elköltöztek onnan, lebontották. Ezt a James Rossert egész élete során, valahányszor megbetegedett, kimerült vagy egyszerűen csak belázasodott, rendkívül kínzó látomás gyötörte, egy kövér, sápadt férfi jelent meg előtte. Ez a gyakran megismétlődő vízió zsenge gyermekkora óta annyira hatott rá, és oly pontosan meghatározható jelenség volt, hogy jobban ismerte a rejtélyes lény élveteg, nyájas, de egészségtelen színű ábrázatának minden vonását, púderes parókájának minden fürtjét, fekete öltönyének minden gombját és hímzését, mint tulajdon nagyapja arcvonásait vagy ruháját, akinek az ebédlőben felakasztott képmása nézett rá a falról minden étkezéskor.

Rosser úr mindezt úgy mesélte el, mint egy különösképp egyforma, rendszeresen ismétlődő, meghatározott és állandó lidércnyomás példáját, és hozzátette, hogy rokona – akiről múlt időben beszélt, és akit következetesen „szegény Jimmy”-nek nevezett – elsősorban azt találta ijesztőnek, hogy az őt kísértő jelenségnek hiányzott a bal keze...

Gyáros Erzsébet fordítása