A szerelem erősebb a halálnál, mondja Salamon; igen, titokzatos hatalma végtelen.

Őszi este alkonyodott Párisra. A Bois-ból néhány megkésett kocsi gördült égő lámpásokkal a Faubourg St. Germain sötétlő utcái felé. Egyikük egy évszázados kerttől környezett, nagy palota előtt állott meg. A boltíves kapuzat felett hatalmas kőpajzs díszlett, rajta az Athol grófok ősi címere: egy csomó ezüstcsillag kék mezőre szórva, és a jelszavuk, a „Pallida Vitrix”; fölötte hermelinprémmel bélelt korona hercegi süvegen. A súlyos szárnyas ajtók messze kitárultak: harminc-harmincöt évesnek látszó férfi lépett ki a hintóból; rajta gyászruha, az arca ijesztően sápadt. A széles lépcsőzeten komoran és némán álltak a szolgák, fáklyákat szorongatva kezükben. Egy pillantást sem vetett rájuk, felment a lépcsőn, és benyitott. Athol gróf volt. Támolygó léptekkel hágott egyik lépcsőfokról a másikra szobájáig, melyben ezen nap reggele óta fekete bársonykoporsó állt, benne fehér fátylakba öltözötten és ibolyával borítva Vera pihent, imádott felesége, legnagyobb gyönyöre és legkétségbeejtőbb, keserű fájdalma. Alig hallatszott, amint az ajtó megfordult sarkában, megemelte a függönyöket, és belépett.

Még minden akként állt a helyén, ahogy azt a grófnő hagyta elmúlt este. Mint villámcsapás mosolygó, derűs égből, úgy ragadta el a halál.

Az utolsó éjszakán az édes annyira pazarlóan árasztotta el ezernyi öröm kéjével és elomlott odaadó szerelmes gyönyörűségében, hogy szíve meghasadt a küzdelemben; halálos bíbor buggyant hirtelen ajkaira. Alig volt annyi ideje, hogy férjét mosolygóan, egy hang nélkül utolszor megcsókolja, és hosszú, sötét pillái mint a gyászfátyol ráborultak megtört szemeire.

És fordult egyet a nap, és jött a másik. A következő délben megtörten vitette a családi sírboltba. Athol gróf még a temetőben elbúcsúzott a gyászkísérettől. Valamennyien eltávoztak, de ő ott maradt. Belépett a mauzóleumba, és vaskapuját magára zárta. Háromlábú serpenyőből tömjén füstje szállt a koporsó előtt, és fényes csillár ragyogott az elhunyt feje fölött. Reménytelen, szerelmes gyengédsége lidércként nehezedett rája és mardosta lelkét: így állt ott egész napon át. Csak alkonyatkor, hat óra tájt hagyta el a szentelt helyet. Lezárta a sírboltot, kihúzta a zárból az ezüstös kulcsot, és csendben a kapu áttört rácsozatán át a sírbolt belsejébe hajította. De miért is? Bizonyára hirtelen támadt különös elhatározása miatt, hogy sohase térhessen vissza erre a helyre.

És akkor újból az elhagyott hálóterembe ment be. Ablaka, amelyet puha, gazdag aranyhímzésű, mályvaszín kázsmírfüggönyök borítottak, tárva-nyitva állott. A leáldozó nap egy utolsó sugarat vetett az elhunyt képmására, mely faragott keretben függött a falon. A gróf körülnézett a szobában, a szék karjára vetve ott csüngött Vera ruhája, melyet az este bontott le magáról. A kandallón csecsebecséi hevertek, gyöngysor, félig nyitott legyezője, csiszolt üvegcséje, melynek illatát többé sohasem szíhatja magába. A csavart oszlopokon nyugvó faragott ébenfa ágyat még újból fel sem vetették, és a tenger csipkéivel díszes párnán még jól látszott pihenő édes fejének a nyoma; és ott hevert a zsebkendő is, melyet rövid haláltusájában pirosra festett a fiatalasszony vére. Nyitva állott a zongora, mintha egy megszakadt s mindörökre befejezetlenül álló melódia végső zengése kívánkoznék ki belőle; öreg meisseni vázákban Indiának édes virágai hervadoztak, melyeket maga szakított a melegágyakról. Az ágy lábánál fekete prémtakarón kicsike keleti papucsai nyugodtak, gyönggyel hímezve rájuk: „Ki látja Verát, imádja Verát!” Még a tegnapi nap reggelén szerelmesének mezítelen kis lábait csókolgatta bennük az ölelő hattyúprém. És amott, ott sötétben ott csüngött a falióra, melynek kettétörte a rugóját, hogy soha többé más órát ne üssön szava.

Hát igazán elment!

És hová? És ő még éljen tovább!

Minek? Lehetetlen! Nevetséges!

És a gróf újból különös gondolatokba merült. Átgondolta egész elmúlt életét. Hat hó múlt el házasságuk óta. Nemde külföldön történt, a követség egy báli estéjén‚ mikor először meglátta? Igen, ez a pillanat tisztán áll előtte. Akkor látta első ízben tündöklő szépségében. Azon az estén találkozott szemük, és ők egymásra ismertek, és tudták, hogy szerelmük kiolthatatlan. Mindaz a jelentőségteljes mosolygás, avagy célzás mindama sok apró gonoszság és fondorlat, melyet az irigy világ gördít akadályként két egymáshoz forrt ember boldogságának útjába, kiknek egyesülését már úgysem bírja megakadályozni mindaz lepergett lelkük nyugalmas biztonságán, mely az első pillanattól fogva eltöltötte őket. A társadalom formaságait megunva, Vera az első nehézségek láttára maga jött hozzája, és így nagylelkűségével megkímélte attól, hogy a megszokott módon törje magát keze után és annyi meg annyi napot lopjon az élet legdrágább idejéből. Már amikor a legelső szavakat váltották, egész környezetüket olyannak látták, mint egy csapat nehéz, éjjeli madár, mely vakon repül vissza a sötétbe. Micsoda mosollyal, micsoda csókokban rebbentek össze!

De igen-igen különböző volt a természetük. Ennek a két embernek rendkívüli csodás érzékenységben hajladozott a lelke, de csakis földi dolgok felé. Szenvedélyük félelmetes erővel növekedett. És emellett semmi‚ de semmi érzékük nem volt más lelki benyomások, a végtelenség érzése, istennek fogalma iránt. A földöntúli dolgokat, melyeken a sokmilliónyi ember hittel csüngött, csak sajátságos bámulattal szemlélték, csukott könyv volt ez nekik, melyből nem olvastak, melyet nem kívántak és nem átkoztak. Ilyenképp hamarosan elzárkóztak a világ elől, mely olyan idegen volt nekik, és elbújtak sötét, ősi fészkükbe, melynek kertjében bozontos, sűrű bokrokon minden kívülről jövő zaj fönnakadt. És ott a fiatal pár elmerült a földi szerelem érzéki tengerében, melyben rejtélyes módon oly tökéletesen ömlik egymásba a test és a lélek. És kiszürcsölték fenékig a legvadabb kéjjel habzó poharát, ittak belőle remegő gyönyörökkel és elfúlt szenvedélyek után, gyenge, szerelmes cirógatásokat. Az asszony lett a férfi életének pulzusa és a férfi az asszonyénak. És szellemük annyira átömlött a testükbe, hogy ennek formái mintha külön életet éltek volna, és csókjaik izzó láncokkal kapcsolták lelküket egymásba. És aztán hirtelen megszakadt a varázs. Az irtózatos szerencsétlenség eltépte őket egymástól. Összefonódott karjaik leváltak egymásról. Merre veti most árnyékát az édes halott? A halott? Nem. Hát elröppen a hegedűszó lelke utolsó hangjának szárnyán, ha a szerszám egyik húrja elszakad? – Az órák múltak. Nézte az ablakon által, mint száll le az éj, és mintha az éj alakot öltött volna. Igen, néma, elkárhozott királynő volt, kinek öve kapcsán kék mezőben Venus alakja ragyogott.

– Ez Vera – gondolta.

És ezen névnek hallatára, melyet egész halkan ejtett ki, ügy remegett, mint aki álmából riad fel. Aztán felemelkedett, és széttekintett maga körül.

A szobában levő holmikat most valami újfajta fény világította meg, amely eddig nem volt észrevehető. Egy is örökmécses fénye hatolt át a sötétségen, és az éjben olyan volt, mint egy csillagnak a mása. Egy régi szentkép előtt állott, melyet hosszú idő óta Vera családja hagyott egyik gyerekről a másikra. A három részből álló kép drága faragott rámában lógott a tükör oldalán, a kandalló felett, és a tompa lámpalángnak egy kis sugara éppen a gyöngysorra vetődött, mely ott hevert a többi ékszer és csecsebecse közt. A Madonna égszínkék ruhája azonban teljes fényben állott, szintúgy a piros bizánci feszület, melynek finom vonalai a sötétben eltolódtak és olyan árnyékot vetettek, mintha csak egy vérsáv volna. Kora gyermeksége óta Vera két nagy szeme szinte szánalommal tekintett az ódon Madonna anyai‚ tiszta ábrázatára és miután lelke csak valami határozatlan, babonás szeretettel fordulhatott a kép felé – úgy ezzel adózott néki – néha, mikor álmodozva ment el a kis örökmécs előtt.

A grófnak ez a látvány lelke legmélyére nyilallott keserű fájdalommal, gyorsan kifútta a lángot, tapogatózva kereste meg a csengő zsinórját és megrántotta.

Egy szolga jött be, gyászruhás öreg ember volt, lámpást hozott és letette a grófnő képe alá. Mikor megfordult, borzongás futott végig rajta, amint urát mosolyogva látta maga előtt állni, mintha mi sem történt volna.

„Raymond – szólt a gróf nyugodtan –‚ a grófnő és én magam is, ma este fölöttébb fáradtak vagyunk, tíz órakor fogsz számunkra teríteni. Különben pedig elhatároztuk, hogy holnaptól kezdve sokkal visszavonultabban fogunk élni. Rajtad kívül egy szolga sem maradhat már az éjszakán át a házban. Valamennyiüknek kiadod három évre a bőrüket, és aztán menjenek. A kapura ráteszed a keresztvasat Aztán gyújts világot az ebédlőben. Te teljesen elég vagy részünkre. A jövőben többé senkit sem fogadunk.”

Az öregember reszketett, és figyelmesen nézett urára.

A gróf szivarra gyújtott, és kiment a kertbe.

Eleinte a szolga azt hitte, hogy a heves fájdalom megzavarta gazdája elméjét. Gyermeksége óta ismerte, és azonnal megértette, hogy az effajta hirtelen ébredéssel járó megrázkódtatás halálát okozhatja az ilyen alvajárónak. Elsősorban tehát az volt a kötelessége, hogy megóvja ezt a titkot. Fejét meghajtotta. Tán ő is titkos részese legyen ennek a szent álomnak? Engedelmeskedjék? Tegyen úgy, mint eddig, szolgálja ki mindkettőjüket és mit se tudjon az úrnő haláláról? Micsoda bizarr gondolat? Csak ezen az éjen lesz ez így? És holnap? Talán – ki tudhatná? Őrült dolgok mindazonáltal! De mi jogon akad meg ezen?

Elhagyta a szobát, és pontosan teljesítette a kapott parancsokat. Már aznap este megkezdődött az új életmód. Arról volt szó, hogy valamiképp megteremtsék a múltnak csalóka, hamis mását.

Az első napok kényszeredettsége csakhamar eloszlott. Raymond, ki eleinte rémült megrökönyödéssel, majd teljes tisztelettel és odaadással teljesítette urának minden különös kívánságát, hamarosan beleélte magát az új helyzetbe. De alig három hét múltán azt érezte, hogy készségének ő maga is perceken által áldozatául esik. De nem tépelődött tovább a dolgon. Bódultan járt néha, és ismételten hangosan kellett erősítgetnie, hogy a grófnő valóban meghalt. Teljesen ezen álomlét játékainak szentelte magát, és elfeledte ezen által a valóságot. Csakhamar komolyan és keményen kellett gondolkodnia, hogy összeszedje magát és elfogadja a tényeket. S így belátta, hogy lassacskán egészen martaléka lesz ezen rémes képzeteknek, melyekkel a gróf egész légkörét elárasztotta. Félelemmel látta, de félelme valami bizonytalan jóleső érzéssel járta át.

Athol úgy élt, mintha tényleg mit sem tudna szerelmesének haláláról. Fiatal nejének alakja annyira eltöltötte egész lelkét, hogy azt érezte, hogy mindég ott van mellette. Ha verőfényes napokon künn üldögélt egy padon, a kertben, legkedvesebb verseiből olvasott fel neki; estenden, a kandalló mellett ülve azzal az árnyképpel csevegett, ki ott pihent a székben, a kis asztalka oldalán, melyen két csésze tea állott.

És múltak a napok, az éjek – hetek. Sem az egyik, sem a másik nem érezte az idő múlását. Sajátságos dolgokat éltek át, amelyekben nehéz volt megtalálni azt a határt, hogy meddig tartott a csalódás és hol kezdődik a valóság. Valami volt itt a levegőben, valami – mely alakot akart ölteni, sűrűbbé tömörülni, életre ébredni.

Athol kettős életet élt, mint egy álomlátó. Ha szemét félig lehunyta, egyszerre csak egy gyengéd, halvány arcot látott a magáé mellett: majd hirtelen halkan megcsendült a zongorán egy csendesen megütött akkord, majd pedig, éppen mikor mondani akart valamit, csókkal zárták le a száját: vagy ismét feleségének gondolatai merültek fel lelkében, hogy választ adjanak arra, amit az imént mondott. S ő maga, mintha csak egy másik lényt vetítene ki magából, oly intenzitással, hogy érezte, miként borítja lenge ködbe szerelmesének csodásan édesded illata, és éjnek idején félálomban hallotta halkan zengő hangját. Minden csak róla üzengetett néki, és rejtélyes erők beszéltek a halál hazug voltáról.

Egy ízben Athol annyira a közelében látta, annyira maga mellett érezte, hogy megölelte két karjával; de ez a mozdulat elriasztotta.

– Gyermek! – susogta mosolyogva, és újra álomba merült, mint az a szerelmes, kivel pajzán kedvese incselkedik. Születése napján tréfálkozva kötött egy szál immortéliát abba a csokorba, melyet Vera párnájára helyezett.

– Mivel ő azt képzeli, hogy meghalt! – mondotta.

Athol mindenekfelett diadalmaskodó, komoly akarásának köszönhette, hogy ennek hatalmával, szerelmének erejével fiatal feleségének jelenlétét és egész életét visszavarázsolta az elhagyott házba, s ennek köszönhette, hogy saját létezése is valami titokzatos, meggyőző erőre kapott. Még Raymond sem rettegett többé, lassacskán megszokta ezen sajátságos benyomásokat.

Egy fekete bársonyruha, mikor hirtelen villant meg az allé egyik fordulatánál, egy kacaj csengése, mely a szobába csalta, a csengő hangja ébredéskor, úgy, mint régen – mindezzel teljesen megbarátkozott. Szinte úgy volt a dolog, mintha az elhunyt szándékosan játszanék bújósdit, mint a gyerek. Hisz tudta, hogy oly igen nagyon szeretik. Így hát természetes volt a dolog.

Elmúlt egy év.

Az évforduló napján a gróf ott ült Vera szobájában, a kandalló mellett, épp egy remekben írt flórenci novellát olvasott fel néki: Kallimachet. Becsukta a könyvet, kitöltötte a teát.

– Duska – szólt –‚ emlékszel-e még a rózsafaligetre a Lahn partjain és a négytornyos kastélyra? Nem juttatta eszedbe ez a történet?

Fölállt és egy pillantást vetett a tükörbe, s látta, hogy haloványabb a szokottnál. Egy gyönyörű karkötőt vett ki a tartóból, és figyelemmel szemlélte a gyöngyszemeket. Hát nem csak az imént tette le Vera, mielőtt levetkőzött? A gyöngyök még melegek voltak a bőrétől. És íme, itt a pompás opál a szibériai nyakláncon, mely olyannyira szerelmes volt Vera keblébe, hogy belesápadt, betegnek látszott, ha a fiatal nő egy ideig megfeledkezett róla! Hogy szerette ő régen, hűségéért ezt a követ. És most úgy villogott az opál, mintha csak épp az imént tette volna le, mintha az édes halottnak illata még most is általjárná. Mikor a gróf a karkötőt és a gyönyörű követ letette, véletlenül megérintette a batisztkendőt: a vércseppek nedvesnek érzettek és piroslottak, mint a szegfű a havon! És ott a pianinón ki lapozta el a kottát? Mi volt ez? Hisz a szentkép előtt a kis örökmécses égett. Aranyszín lángja titokzatosan fénylett a Madonna lesütött szemén. Ki hordta ide be azt a sok friss, egzotikus virágot, mely ott virított a régi meisseni vázákban? A szoba ujjongó volt és telve élettel, minden sokkal határozottabban és intenzívebben, mint rendesen. A gróf már semmin sem csodálkozott, mindezt igen természetesnek látta, s alig vette észre, hogy megkondult az óra is, melynek rugóját ezelőtt egy évvel kettétörte volt.

Tényleg úgy volt ezen este, mintha Vera grófnőnek a legközelebbi pillanatban vissza kellene térnie ebbe a szobába, melyet lelke olyannyira eltöltött. Hisz oly sokat felejtett ott távoztában. Mindaz, ami egész életének lényege volt, húzta vissza oda. Illata ott lebegett a szobában, és férje szenvedélyes óhajtásának megfeszített ereje kellett, hogy végül kettétépje a fátylat, mely láthatatlanná tette.

Kényszerítették rá, hogy visszatérjen ide. Amit csak szeretett, mind itt volt.

Hisz kellett, hogy maga is megkívánja, hogy még egyszer belemosolyogjon ebbe a tükörbe, melyben oly sokszor csodálta meg halvány liliomorcáit! A kedves halott odalenn bizonyára didereg ibolyái alatt, a kihunyt lámpák közt – a drága halott biztos még élt a sírban, mikor az ezüstkulcs odakoppant a kőpadozatra. Hiszen ő is jönni akart hozzá ő is, de akarása elporlott a hamvak közt, a magányosságban.

A halál csak azok részére befejezett tény, kik hisznek a mennyországban. De hát néki hol volt másutt mennyország, halála meg élete – csak az ő ölelő karjaiban? És a férjének csókja, melyet a levegőbe lehelt, nem vonta-e ajkait maga után az árnyékvilágból? Minden visszahívta. Dalainak elhalt hangjai, szerelmük meghitt szavai, a selymek, melyek teste köré omoltak, s illatát tartogatták még, ezek a pompás, ragyogó drágakövek, melyek mind őt idézték – mindenekfölött azonban férjének az ő jelenlétébe vetett megrendíthetetlen, erős hite, ez a hite, melyben minden, ami csak körötte volt, osztozni látszott véle! Mindig visszahívta, már oly hosszú ideje, észrevétlen vonzotta, késztette, hogy csak ő maga hiányzott még halotti álmából megébredten, csak ő maga.

Ah! A gondolatoknak igazán életük van. A gróf szerelmesének formáit belevájta a levegőbe, és az üres tér kellett, hogy beteljék azzal az élettel, mely sajátos lénye volt, ha a világ összedőlt is volna bele! És egyszerre nyugodtan, biztosan, elvitathatatlanul érezte, hogy itt kell lennie, itt, ebben a szobában!

Oly bizonyosan hitte ezt, mint saját életét, és körülötte is mindeneket áthatott ez a tudat. Biztos volt hát. Itt kellett tehát lennie, és az életről s a halálról szőlő nagy álom, íme egy pillanatra föltárta kapuit. Hitének erejével megépítette feltámadásának útját. Aranyos, boldog kacagás csendült fel hirtelen ágyából; a gróf megfordult. És ott pihent Vera grófnő, emlékezetének és akarásának alkotása. Fekete fürtös fejét kezére támasztotta, és félig nyitott szája kéjesen mosolygott rája. Úgy látszott, hogy éppen álmából ébredt volt.

– Roger! – szólt. Mint messzi álmok távolából, úgy hallatszott hangja.

Odament hozzája, ajkaik mindent feledő gyönyörűségben egyesültek.

És felfedezték, hogy ők voltaképpen csak egy lény voltak.

És az órák, melyekben első ízben egyesült a föld és a mennyország, őrült gyorsasággal röpültek tova.

Hirtelen boldogtalan emlékezés ragadta meg Atholt – felugrott.

– Most emlékszem! – mondta – mi is történt velem? – Hisz te halott vagy!

Alighogy e szavakat kimondta kialudt a lámpa a Madonna-kép előtt. Szürke, esős nap halvány pirkadással köszöntött be a függönyök redőin által.

A viaszgyertyák fénye elhalványult és kihunyt, és az elhamvadt gyertyabélből undok füst ömlött. A kandallóban kialudt a tűz, és kis hamubuckává omlott össze. A virágok néhány pillanat alatt elfonyadtak és elhervadtak. Az óra hirtelen elakadt. Ami volt tovatűnt, vagy tán inkább elvesztette valóságát. Az opál tüze is elhalt, nem ragyogott többé. A vérnyomok a batisztkendőn megszáradtak. És kétségbeesett karjaiból elröppent az édes, halovány jelenség – hiába akarták azok visszafogni –‚és eltűnt a levegőben.

Halk isten hozzád hangja hallatszott tisztán, de mintha mérhetetlenül távolból jönne. S szíve legmélyére nyilallott. A gróf felállt, egyedül volt ma egy szempillantás alatt szertefoszlott, egyetlen szavával kettétépte a titokzatos kötelék szálait. Csak most látott maga körül mindent halottnak.

Mintha ama üveggyöngyök, melyeket csak lazán raktunk egymásra, melyek aztán oly erősek, hogy a rájuk mert pörölycsapás sem tud egyet is széttörni közülük s melyek mégis porra hullanak, ha egy tűvel egy kissé megkarcoljuk őket – benne is akként dőlt minden halomra. – Óh! – susogta – tehát mindennek vége van! Ő elveszett, egyedül van! – Miként is találjam meg az utat hozzád. Mutasd meg az ösvényt, mely oda vezet!

Egyszerre mintha válasz volna valami fényes tárgy hullt érces csengéssel az ágyból a földre, a fekete prémre a kellemetlen szürke nappali világosság rája vetődött… Az elhagyott ember lehajolt fölemelte, és átszellemült mosoly ragyogott föl arcán, amikor megismerte a tárgyat: a kulcs volt, amely Vera sírboltját nyitotta.

Dóczi Pál fordítása