Itt van máris a torony! A templomok eme kőoszlopa ugyanis – vallja Mircea Eliade – a primitív szenthelyek központjában gyakorta kiemelkedő karó vagy (totem) oszlop kései leszármazottja. Azelőtt rituális áldozatok, esetleg legyőzött ellenségek fejét tűzhették rá; mormolhatták előtte imáikat; ünnepek idején köréje gyűlve tánccal imádhatták isteneiket. Gyakran a szenthely hegyen, esetleg mesterséges dombon, földhányáson áll. Mircea Eliade magyarázatában a hegy – akárcsak az oszlop, majd a torony -, a legtöbb népnél a bibliai Jákob lajtorjájának szerepét tölti be (lásd még: a magyar népmesék égig érő fája! – szerz. megj.): összeköti a három szférát, biztosítja az átjárást az égi, földi- és alvilág között.  

A két emberfeletti világ közt tehát mi vagyunk a „kapu”, az „átjáró”. Itt adhatnak egymásnak „randevút” a természetfölötti erők, ugyanakkor valamennyi hős sorsa is itt, a földi világban dől el. Emlékezzünk csak Vörösmarty ördögfiak, boszorkányok és tündérek látogatta mesés birodalmára, melynek középpontjában egy csodás almafa áll: gyökerei az alsó világ sötét bugyraiba nyúlnak; törzse a köztes földi világé, míg koronájában égi csillagok tanyáznak. Innen indul, s ide is tér meg Csongor úrfi; itt győzi le a Gonoszt, s a (l)égies Tünde itt nyer halandó testet.  

A középkor embere tisztelte és félte e csodás átjárókat; nem nagyon merte feszegetni a kapukat. Tekintetét ájtatos félszegséggel emelte az ég felé, s borzongással teli kíváncsiság fogta el, ha a kénköves bugyrokról esett szó. Az ismeretlen iránti vonzódás tehát nem új keletű, a félelem viszont idővel mintha vakmerőségbe csapott volna át, feledve a tiszteletet és a két-lépés távolságot, ami e földöntúli világoknak és erőknek azelőtt kijárt. Már reneszánsz emberünk kíváncsisága és tudásvágya is erősebb volt az óvatos tiszteletnél. E korszak szüli Faustot, a tudásért akár az ördöggel is cimboráló tudóst, akit azóta számos néven ismert meg a történelem: ott volt a penicillin feltalálásánál csakúgy, mint az atombomba indítópultja előtt; vagy akár korunk klónozó laboratóriumainak kémcsövei közt.  

2. Lovecraft bestiáriuma  

A templom szent terében tehát lehetővé válik, hogy az ember találkozhasson az égi szférával: ez isten „háza”. A templom a csendes ima, az ájtatos tisztelet, az égi béke földi „vára”. A harmadik világgal való kapcsolatunk azonban már korán sem ily harmonikus és veszélytelen. A középkorban elterjedt volt a hit: a templomokat a Pokol bejáratai fölé építik, megakadályozva ezzel gonosz lelkek világunkba jutását.  

Földön- és időn túli lidérces világok „ismerője”; Edgar Allan Poe örököse, az amerikai H. P. Lovecraft is előszeretettel nyúlt a fausti figurához. Szemben Goethével, az amerikai író többnyire dilettáns és amatőr „tudósokkal” dolgozik: velük keresteti a kaput, az átjárót, hogy aztán rajtuk keresztül szabadítsa világunkra „Őt”, a megtestesült félelmet.  

Lovecraft az emberek lelke mélyén gyökerező kultuszigényt és a tudattalanba szorított atavisztikus iszonyatot, ősi félelmet ötvözi mesteri módon. Regényeiből, novelláiból egy tökéletesen felépített, mitikus világ képe bontakozik ki: akár egy rettentő tájat ábrázoló mozaikról fújná le apránként a jóságosan fedő porréteget. Az ódon illatok alól rettentő, idegen szagok csapják meg orrunkat. Mindegyre csak belekóstolhatunk ebbe a pokoli világba, de emberi szemünk teljes egészében nem láthatja azt. Ugyanis ki látta, zavarodott elmével, vagy amnéziától védve tért meg onnan.  

Lovecraft egyedülálló mitológiát teremt, melynek trónusán az ember teremtése előtt élt iszonytató, földi elménk számára – hála égnek! – felfoghatatlan isteni hatalmak tanyáznak. Nem állíthatjuk, hogy valamennyien romlásunkra törnek, sőt vannak olyan lények is, melyek legkifinomultabb elméiket küldik át időn és téren, hogy megismerhessék korunkat, s annak kultúráját. Egyúttal számba veszik a lehetőséget, hogy egykor ide menekíthessék tudásukat, amennyiben elkerülhetetlenné válik világuk pusztulása. Mitől tarthat egy tőlünk magasan fejlettebb civilizáció? Egy, még náluk is ősibb, és természetét tekintve mérhetetlenül agresszívebb és pusztítóbb hatalomtól: az ódon birodalmuk fogságába esett Mérhetetlen Vénektől.  

Lovecraft „Faustja” ezeket a mitikus szörnyeket idézi meg gőzölgő tégelyek és buborékfelhős lombikok árnyékában. Mielőtt még a mi tekintetünk is delejezetten süllyedne e földöntúli világ szemlélésébe, próbáljunk arra a bizonyos pontra koncentrálni, ahol e transzcendens erők betörnek világunkba! A szférák – mondhatjuk: dimenziók – közötti kapuk a legkülönfélébb helyeken rejtőzhetnek. Egy bizonyos azonban: Földünket, mint sajtot a lyukak, át meg átjárják az idegenbe vezető „nyílások”. Lehetnek ősi, de már emberek által is kultikus helyként számon tartott szent terek. Így juthatunk el Ausztrália különös szent szikláihoz; vagy Új-Anglia istenháta mögötti közösségeinek indiánok hagyományozta babonáihoz a „Nagy Kerek Dombok Tilalmas Árnyairól”. Régi séma ez: ma is tudjuk, hogy a szent helyek gyakorta „épülnek egymásra”. Mindenféle vallási, világnézeti ellentét látszik feloldódni az egységes szentség-érzetben: a hit-elképzelések változnak, de az egykor felszentelt helyek szentek maradnak.  

Lovecraft másik kedvelt területe a túlsó világ feltárulkozásához, az elhanyagolt állapotban lévő, bogaras rokontól örökölt ház. Az ilyen házak nyugalomra tért lakója már megnyitotta egykor az utat a másik világba, azonban lezárni képtelen volt az. Ezen a területen érdemes kicsit elidőznünk, hiszen a megnyitás puszta ténye is érdekes. Arra utal ugyanis, hogy ezeknek az erőknek nincs ám lehetőségük az egyszerű átruccanásra, hanem fel kell oldani a lezárt kapuk zárját, meg kell találni feléjük a kulcsot. Ez a „kulcs” – néhány különös szerkezettől eltekintve – többnyire verbális kulcs, a szavak mágikus hatalmát használja ki.  

A szó teremtő ereje a Biblia nyitószavai óta ismertek: Isten is igével teremt. Így aztán a teremtés mellett a pusztító erők elszabadításáért is felelősek a mágikus szavak. Akárcsak a középkor boszorkánymesterei, Lovecraft figurái is könyvekből, ráolvasással idézik meg a szörnyű isteneket; szertartásokat végeznek, hogy a Földre hozzák az áhított őrült hatalmakat, melyek romlásba és káoszba taszít(hat)ják világunkat.  

Az átjárás különös terét választotta Lovecraft egyik novellájában: az – örökölt – ódon ház tetőszobájában egy óriás, kerek tejüvegbe rejtette. Titkát a tejüveg csak egyes tekintetek előtt fedte fel, s engedte az átjárást is a másik világba. A tejüveg, akár egy televízió működött, mígnem egyszer csak szemlélője maga is a „műsor” részesévé vált.  

Máskor óceánba, vagy sivatagba süllyedt romokba zárva várják szabadulásukat a sötét hatalmak. Látomásokat, segélyhívó szavukat küldik a „vájt fülű”, de könnyen befolyásolható médiumaiknak. Velük építtetik fel templomaikat, szent helyeiket, ahol kitörhetnek rabságukból, s világunkba juthatnak.  

A földi szféra akkor válhat ismét harmonikussá, ha a be-betörő ősi káosz, a sötét, formátlan borzalom elpusztul, vagy visszaszorul egykori hazájába: az alvilágba. A lejáratot pedig lehetőleg el kell tüntetni. Szavak pecsételhetik le azt, vagy egyszerűen megszüntetik a kaput – örökre. Így törik szilánkokra a tejüveg is; így süllyed vissza homokba és tengerbe Cthulhu vagy Yog-Sothoth isten undorító birodalma – egy időre.  

3. Kagyló és vaddisznóagyar  

Lovecraft mitikus szörnyeihez hasonlóan a félelem, sőt maga a „Gonosz” ölt testet világunk kulisszái közt Golding A legyek ura c. regényének lapjain. Szentmihályi Szabó Péter rámutat, hogy a regény kulcsát címében kell keresnünk. A sémi nyelveken ugyanis a „legyek ura” kifejezés Belzebubot jelent. Ő tehát a Sátán, az Állat, a Gonosz. Akárcsak Lovecraftnál a sötét, pusztító erő Golding regényében is rituális keretek közt tör be világunkba – az utóbbi rituálék azonban inkább kőkori ősünk, vagy hagyományőrző bennszülöttjeink szokásaira, mint a fent már említett középkori vagy reneszánsz alkimisták, boszorkánymesterek ténykedéseire emlékeztetnek.  

Golding szereplői és a helyszín egyaránt adottak ahhoz, hogy az emberiség gyermekkorába tekinthessünk, és egyúttal az örök emberire is rátapinthassunk. Angol iskolás fiúk egy katasztrófa során lakatlan szigetre vetődnek, távol a felnőttek társadalmától, egymásra és a szabadságra utalva. A sziget az angol regényirodalom kedvelt színtere: izolált tere remek lehetőséget biztosít arra, hogy társadalmi modellül szolgáljon, legyen az akár utópia, akár antiutópia. Talán elegendő, ha csak Morus Tamás utópiáját, Defoe Robinsonját vagy Swift Gulliverjét említem. S végül itt a Legyek ura, melyben a kis emberek világa idővel valóban átalakul a „kis felnőttek” világává, a „fölnőtt” társadalom tükrévé. A romlatlanság itt úgy tűnik mégsem minden gyermek sajátja: elég csak egyszer megízlelniük a gyilkolás ízét ahhoz, hogy többen maguk is vérszomjas vadakká változzanak át. A Gonosz hát megnyilvánul, de ténylegesen csak a „sugalmazott” Simon hallhatja szavait. A jó Ralph, a rossz szolgálatába szegődő Jack és a racionalizmust megtestesítő Röfi mellett Simon a transzcendens, irracionális hatalmakkal való kapcsolat teremtője, ő a „kapocs”. Olyan ő, akárcsak az ősi közösségek varázslója. A „vadászok” – ahogy Jack „hordája” nevezi magát – első közös gyilkosságának áldozata egy vadmalac lesz. Halála egyben beavatási szertartás is: az ölés – valamennyiük kezéhez egyazon áldozat vére tapad – kiveti őket a gyermeki ártatlan létből. Ugyanakkor – Zolnay szavait idézve – a gyilkosság okozta kollektív bűntudat közösség összetartó ereje sem elhanyagolható. A közös gyilkosságban mindenki bűnös ugyanis, vagyis személy szerint senki sem az. Szentmihályi Szabó Péter így ír erről: „Golding vitába száll a felvilágosodás, a liberalizmus alaptézisével, hogy az ember eredendően jónak született (ezt azóta a tudomány, egyebek közt a genetika is cáfolta) – az emberi faj, a homo sapiens agresszív, gyilkos fajta, amint ezt Az utódok című regényében külön is kifejti, hiszen a régészeti leletek azt mutatják, hogy a ma élő emberek ősei irtották ki a békésebb neandervölgyi emberfajt: vagyis mindnyájan Káin utódai vagyunk.”  

Az elejtett disznó fejét valamilyen megmagyarázhatatlan késztetés következtében az egyre inkább elvaduló Jack egy karó végére tűzi. Az áldozat vére, melyet közösen ontottak ki, felszenteli – szörnyű barbár szentséggel – ezt a teret, s egyben a kollektív szellem mentesíti őket a felelősség alól. Sőt: felvállalva már hőstettként élik meg. A vértől csepegő fej és a hely, ahol felállítják, így megnyitja a gonosz előtt az utat.  

Veszélyes területre tévednek: tettüket felszentelve ugyanis jogalapot szereztek a gyilkoláshoz... aminek következő áldozatai már társaik közül kerülnek ki. A rituális térben szólítja majd meg Simont a disznófej, aki a „legyek urának” nevezi magát. Figyelmezteti: ne álljon az útjába, mert megbánhatja. És persze felesleges is minden ellenállás, hiszen hatalmába keríti lassan az egész szigetet, átveszi felette az uralmat. Az ellenállás nem pusztán a túlerővel szemben felesleges, hanem önmagával szemben is: ő, az Állat, az ősgonosz ott lakozik Simonban is – kiirthatatlanul.  

A borzalom pedig valóban teret nyer a szigeten. Első áldozata Simon lesz. Simon éppen a jó hírt hozza a többieknek (ő találja meg az ejtőernyős holttestét), mikor a „vadászok” szörnyű, eksztatikus táncba kezdenek körötte, s végül megölik. Örömhírt hozó „égi kapocs”, áldozati kínhalál, feldühödött csőcselék – valamennyien Jézus életét idéző momentumok. Simont a szegény Röfi követi, s Ralph élete sem ér sokat Jack gyilkos tekintetében – de ekkor megérkeznek a hajósok, a „fölnőttek”.  

Simon halála nem hozott megváltást... s a legyek ura sem pusztult el, nem győzedelmeskedett felette a józanész és jóakarat. S a gyilkos fiúkra váró büntetés tudata sem könnyít szívünkön... A legyek ura nem rekedt a szigeten távol világunktól...  

(Forrás: SuliNet)