Sajnos mindez nem több, mint gótikus külsőség, bár Lovecraft állandóan biztosít bennünket, hogy ezek a rémségek valóban kimondhatatlanul gonoszak, undorítóak, visszataszítók stb., de sosem bizonyítja, hogy miért. Nagy hatást gyakorolt rá az ír Lord Dunsany és Edgar Allan Poe, s az enyészet, lealacsonyodás és romlás képeit is jól ábrázolja, de ez csupa hangoztatásként érvényesül, a rettegés nem testesül meg. Azok a felvillanó képek, amelyeket saját megkínzott és elidegenült lelkéről fest, sokkal érdekesebbek, mint az általa kínált, némiképp szánalmas rémségek. Lovecraft bizonyos értelemben visszatért Horace Walpole és Ann Radcliffe képviselte gótikus mesékhez, de Matthew Gregory Lewis vagy E. T. A. Hoffmann írói ereje nélkül, úgyhogy hatalmas népszerűsége állandóan meglepetést okoz nekem.  

Lovecraft sikerének titka talán a kimondhatatlan gonosz hatásos megjelenítése, minden sikeres gótikus mese jellemző sajátossága. Itt a tiszta, romlatlan Gonosszal állunk szemben, úgy lehet azonosítani és úgy is lehet megküzdeni vele, ahogyan a tiszta szívű hobbitok (babók) küzdenek meg J. R. R. Tolkien A gyűrűk ura (1954-55; The Lord of the Rings) trilógiájában az emberalatti szörnyekkel, az orchokkal. Az elviselhetetlen, bonyolult valóság fekete-fehérré egyszerűsödik, rosszra és jóra. A népszerű folklór vérfarkasai, boszorkányai és vámpírjai gonoszak voltak és kész, s egy jó ezüstgolyóval hatásos módon meg lehetett állítani őket. Ez az egyszerű, mindenféle bonyodalmaktól mentes érzelmek kora volt, és Európában mindenfelé máglyán égették meg a boszorkányokat, hogy a jó parasztok megszabadulhassanak az ördögfajzatoktól.