Imray visszatér

Eredeti cím: Recrudescence of Imray, The

0 491

Szerző: Rudyard Kipling • Év: 1891

Tárult az ajtó – szól a beszély,

S nyugodt szellemet bocsát az éj.

Tiltva néki a szó, s nem rezdít

Szőrszálat sem a báró palástján.

Erőtlen, szótlan, vékony árny,

Kutatja a kastélyt, keresi rokonát.

S ó, hogy látom, szánva bár,

Néma kísértet gyilkosára vár...

A báró

 

Imraynek sikerült a lehetetlen. A karrierje küszöbén álló fiatalember minden előzetes figyelmeztetés nélkül, teljesen indokolatlan módon eltűnt egy szép napon a világ szeme elől, azaz a kis indiai állomáshelyről, ahol élt.

Az előző estén még élt és virult, többen is látták őt a klubban a biliárdasztalnál. Másnap reggelre nyoma veszett, s hiába kutattak utána, soha nem találták meg. Otthonát elhagyta, de nem érkezett meg a szokott időben az irodába, s a közutakon sem látták a kocsiját. A birodalom adminisztrációs gépezete melynek működését mikroszkopikus méretben, de mégiscsak hátráltatta az eset –, egy mikroszkopikus pillanatra leállt, hogy tisztázza Imray sorsát. Tavakat kotortak fel, kutakat vizsgáltak át, táviratokat küldtek a főbb vasúti állomáshelyekre s a legközelebbi kikötővárosokba, melyek 1200 mérföldre voltak az állomáshelytől. Imray azonban nem volt sem a vontatókötelek, sem a távíróvonalak végén. Eltűnt és elfelejtették. A hatalmas birodalmi gépezet folytatta roppant munkáját, s az akták Imrayt emberből rejtéllyé alakították át. Egy hónapig még emlegették a nevét a klubban, majd végképp elfeledkeztek róla. Fegyvereit, lovait és kocsijait elárverezték. Édesanyját lehetetlenül szövegezett levélben értesítették Imray érthetetlen eltűnéséről, s, ezzel lezárták az ügyet.

Miután 3-4 hónapot magunk mögött hagytunk a perzselően forró időből, Strickland barátom kibérelte Imray üresen maradt bungalóját a bennszülött tulajtól. Mindez még Miss Younggal kötött eljegyzése előtt történt – erről más helyütt részletesen beszámoltam –, s ekkoriban élénken érdekelte őt a bennszülöttek élete, ő maga is furcsán. élt, s az emberek sokat panaszkodtak modorára s szokásaira. Mindig volt a háznál ennivaló, de nem tartotta be az étkezési időpontokat. Ritkán ült asztalhoz, evés közben gyakran járkált föl-alá, ami ugyancsak egészségtelen módja a táplálkozásnak. Háztartása hat karabélyból, három vadászpuskából, öt nyeregből s egy tucat merevített márnabotból állt, mely utóbbiak jóval hosszabbak és erősebbek voltak a legkiválóbb lazacbotoknál is. Ezek a tárgyak foglalták el a bungaló egyik felét. A fennmaradó részben lakott Strickland és a kutyája, Tietjens, a hatalmas termetű rampur véreb, aki egymaga két felnőtt férfi adagjának megfelelő húst fogyasztott el naponta. Tietjens jól megértette magát Stricklanddel, s ha kóborlásai során olyasmit látott, mely fenyegetni látszott a hercegnő őfensége békéjét, nyomban értesítette gazdáját a dologról. Strickland ilyenkor akcióba lépett, s ez rendszerint pénzbüntetést vagy börtönt jelentett különféle egyének számára. A bennszülöttek Tietjenst szellemnek tartották, s a gyűlölet és a félelem keverékéből adódó tisztelettel bántak vele. Külön szoba volt az övé a bungalóban, benne vizesedény, ágy és lepedő. Az éjszakai látogatókat általában leteperte, s addig ugatott, amíg valaki fel nem kelt, és oda nem jött lámpással a kezében.

Strickland neki köszönhette az életét. Egy időben határszolgálatot teljesített, s régóta kutatott egy gyilkos után, aki a szürkületben eljött, hogy elküldje őt messze az Adaman szigeteken túlra. Tietjens akkor fogta el az illetőt, amikor az tőrrel a fogai között bekúszott Strickland sátrába. Ezt az embert utóbb törvényesen elítélték és felakasztották. Tietjens attól a naptól fogva hord a nyakán ezüst nyakörvet, s azóta használ monogramos lepedőt, méghozzá. kétszer szőtt kasmírból, mert finom ízlésű kutya.

A világ minden kincséért sem vált volna meg gazdájától, ami nagyon megnehezítette egy ízben az orvosok dolgát. Stricklandet lázas betegség kerítette hatalmába, s ő nem tudott rajta segíteni, viszont senkit sem engedett oda az ágyához. Mivel nem sikerült vele megértetni, hogy gazdájának most nem az ő védelmére, hanem kininre van szüksége, az indiai orvosi szolgálat embere, Macarnaght, alaposan fejbe kólintotta egy puskatussal.

Nem sokkal azután érkeztem az állomásra, hogy Strickland elfoglalta a bungalót, s mivel a klubban nem volt hely, természetesen nála szálltam meg. Nagyon kellemes hely volt, nyolc szobával, remek szigeteléssel. A tető alatt futó szövetből készült álmennyezet a csalódásig hasonlított egy meszelt falfelületre. A tulaj átfestette mielőtt Strickland beköltözött. Aki nem ismerte az indiai bungalókat, nem is gyanította volna, hogy a vászon sötét mélyedést takar, ahol a gerendák és a zsúpfedél között patkányok, denevérek, hangyák s egyéb gusztustalan teremtmények nyüzsögnek.

Tietjens öblös, s Szent Pál-székesegyház harangjainak kongását idéző ugatással fogadott a verandán, s örömében, hogy újra találkozunk, mellső lábaival a vállamra támaszkodott. Strickland gyorsan összekapart egy étkezésre való ennivalót, melyet elkeresztelt vacsorának, s mire befejeztük, neki már rohannia kellett. Magamra maradtam a házban Tietjensszel és a gondolataimmal. A nyári forróság alábbhagyott, s esős, fülledt-meleg idő volt. A mozdulatlan levegőt szálegyenesen hasogatták az eső cseppjei, s a felcsapódó víz párája kék ködbe burkolta a talajt. A kert növényei, a bambuszok, elefántpálmák, mangófák, mikulásvirágok mozdulatlanul tűrték, hogy lecsorogjon rajtuk a langyos eső, s a békák énekeltek az aloésövényekben. Alkonyatkor kiültem a hátsó verandára. Az eső felerősödött, hallgattam az ereszcsatornában zubogó vizet, s a nedves meleg okozta pörsenéseket dörzsöltem a testemen. Itt ittam meg a teát is, mivel valamivel hűvösebb volt, mint a házban. Tietjens is kijött velem, fejét az ölembe hajtotta, s bánatos volt. Adtam neki néhány süteményt, hogy megvigasztaljam. Mögöttem sötétbe borultak a ház helyiségei. Semmi kedvem sem volt a nyeregfelszerelések és a fegyverolaj szagától átitatott szobákban üldögélni.

Egyszer csak inasom bukkant elő a félhomályból: szorosan a testéhez tapadt az elázott muszlinruha. Jelentette, hogy egy úr van itt, s szeretne valakivel beszélni a házból. Akaratom ellenére átmentem a fogadószobába, s lámpást hozattam. A sötétben mintha láttam volna egy emberi alakot az ablak előtt, de amikor megjött a világítás, már nem volt ott senki, csak az eső csíkjai a levegőben s a nedves föld illata az orromban. Szolgámnak elmagyaráztam, hogy ne akarjon okosabb lenni, mint amilyen, s visszamentem a. verandára, hogy folytassam megkezdett beszélgetésemet Tietjensszel. A kutya kiment az esőbe, s alig tudtam visszacsalogatni süteménnyel és süvegcukorral. Strickland vacsora előtt érkezett haza, bőrig ázva, s ez volt az első kérdése:

– Keresett valaki?

Elmondtam, hogy vagy inasom tévedett, amikor áthívott a fogadószobába, vagy Stricklandet kereste egy csavargó, de jobbnak látta odébbállni. Strickland nem mondott semmit. Megrendelte a vacsorái, s kivételesen asztalhoz ültünk.

Strickland le akart feküdni kilenckor, s én is elfáradtam. Tietjens felkelt az asztal alól, s amint gazdája elvonult a szobájába, mely az övével volt szomszédos, kiment a legvédettebb verandára, s ott lefeküdt. Ha teszem azt, Strickland feleségének jutott volna eszébe, hogy a szakadó eső ellenére a kertben aludjon, alig hiszem, hogy különösebben felizgatta volna az eset. Ám Tietjens kutya volt, s így sokkal fontosabb, mint egy asszony. Kérdő pillantást vetettem Stricklandre, s meg voltam róla győződve, hogy előveszi a korbácsot, de láttam, hogy furcsán mosolyog.

– Amióta beköltöztünk, ezt csinálja – mondta. – Hagyd csak...

A kutya Strickland tulajdona volt, s így nem szóltam semmit, de ugyanazt éreztem, amit ő, nevezetesen, hogy levegőnek néznek.

Tietjens a hálószobám ablaka előtt táborozott le. Kitört a vihar, a mennydörgések rázkódtatták a zsúptetőt. Az egymás után becsapó kék fényű villámok különös ábrákat rajzoltak az égre. A függönyön át láttam, hogy a hatalmas kutya szétvetett lábakkal áll a verandán, s nyakán felborzolódik a szőr. Mellső lábai olyan feszesek voltak, akár egy függőhíd drótkötelei. A mennydörgések közti rövid szünetekben megpróbáltam elaludni, de valahogy olyan érzésem volt, mintha valakinek sürgősen szüksége volna a segítségemre. Ez a valaki szeretett volna nevemen szólítani, de hangja homályos suttogásba fúlt. Elállt a vihar, s Tietjens kiment a kertbe megugatni az alacsonyan álló holdat. Valaki megpróbált bejönni a szobámba, azután föl-alá sétált a házban, végül kiment a verandára, és nagyokat sóhajtott. Éppen elaludtam volna, amikor kopácsolást hallottam a fejem Fölött a falon vagy az ajtó mögül.

Átmentem Stricklandhez, és megkérdeztem, hogy jól van-e, s nem hívott-e az előbb. Strickland félig felöltözve feküdt az ágyon, szájában égett a pipa.

– Gondoltam, hogy átjössz – mondta. – Lépteket hallottál?

Elmondtam, hogy az ebédlőben, a dohányzóban és még egypár helyen hallottam valakit sétálni. Strickland nevetett, és azt mondta, hogy feküdjek vissza. Visszamentem az ágyba, és reggelig fel sem ébredtem, de egész éjjel úgy éreztem álmomban, hogy igazságtalanul bántam valakivel, és megtagadtam tőle a segítséget. Nem tudtam volna megmondani, hogy miben kellene segítenem, de miközben félálomban hallottam a kertből Tietjens ugatását, és az eső neszezését, szüntelenül éreztem, hogy egy szenvedő, suttogó, zárakkal babráló, lopózkodó és surranó illető megállás nélkül szidalmaz lustaságomért.

Két napig laktam ott. Strickland reggelenként elment az irodába, s én nyolc-tíz órán át egyedül maradtam otthon Tietjensszel. Nappal nem volt semmi baj, Tietjens sem nyugtalankodott. De amint beállt a szürkület, mindketten kimentünk a hátsó verandára, s összebújtunk, hogy ne érezzük olyan rettenetesen egyedül magunkat. Ketten voltunk a házban, de mindketten tudatában voltunk egy titokzatos harmadik valaki jelenlétének, akinek nem szerettem volna megzavarni a ténykedését. Látni nem láttam ugyan, de a függönyök libbenéséből tudtam, hogy mikor megy át egyik .szobából a másikba. Hallottam a székeket reccsenni a láthatatlan valaki súlya alatt, s amikor átmentem az ebédlőbe, hogy elhozzam onnan a könyvet, amit olvastam, éreztem, hogy az elülső verandán áll, s türelmesen várja távozásom. Tietjens nyakán felborzolódott a szőr, s merev tekintettel bámult a sötétbe borult szobákba, ahol olyasvalakit látott, akit én nem láthattam. Csak akkor volt hajlandó bejönni velem a házba, amikor megérkezett az inasom a lámpákkal, s így lakhatóvá tette a helyiségeket. Odabent leült a hátsó lábaira, s azzal foglalkozott, hogy a vállam fölött figyelte a láthatatlan ember mozgását. Nagyon szórakoztató tud lenni egy kutya társasága...

Finoman megpróbáltam tudtára adni Stricklandnek, hogy átmegyek a klubba, mivel feltehetően megüresedett ott egy szoba. Nagyra becsülöm a vendégszeretetét, el vagyok ragadtatva a fegyvereitől és a horgászbotjaitól, de a ház atmoszférája valahogy nincsen ínyemre. Fáradt mosollyal hallgatta mentegetődzésemet, de ebben nem volt semmi. megvető, mivel megértő ember.

– Maradj, kérlek – mondta –, és gondolkodj rajta, hogy mit jelenthet mindez. Amit mondtál, én is tudom, amióta itt vagyok. Maradj, és várd meg a végét. Tietjens már elhagyott. Te is el akarsz menni?

Egyszer végigcsináltam már vele egy ügyet, ami egy pogány bálvánnyal kapcsolatosan kezdődött, s kis híján az őrültek házába juttatott. Semmi kedvem nem volt újabb közös élményekhez. Ez az ember úgy vonzotta magához a kellemetlen dolgokat, mint más a szúnyogokat.

Elmagyaráztam, hogy nagyon kedvelem a társaságát, s szívesen találkozom vele nappal bármikor, de nem szeretném a házában tölteni az éjszakát. Ekkor már vacsora után voltunk, s Tietjens kiment lefeküdni a verandára.

– Szavamra, nem lep meg a dolog – mondta Strickland, s közben a mennyezetvásznat fürkészte pillantásával. – Nézz csak oda!

Két barnakígyó lógott ki a mennyezetvászon mögül a párkány szélénél. A lámpák fényében hosszú árnyékot vetettek a falra.

– Persze, ha félsz a kígyóktól... – kezdte.

A kígyókat gyűlölöm és rettegek tőlük. Elég egyszer a szemükbe nézni, s azonnal érezzük, hogy mindent tudnak az ember bukásáról, s ugyanaz a megvetés árad belőlük, amellyel Ádámot kísérték, midőn kiűzetett a paradicsomból; arról nem beszélve, hogy a harapásuk rendszerint halálos.

– A tetőt át kéne vizsgáltatni – mondtam. – De ha adsz egy márnabotot, ezeket lepiszkáljuk.

– Elbújnak a gerendák között – mondta Strickland.

– Nem bírom elviselni, ha kígyók laknak fölöttem. Felmegyek és lerázom őket. Te maradj lenn, és ha leesnek, törd el a gerincüket a seprűvel.

Minden meggyőződés nélkül behoztam a seprűnyelet, és megvártam, míg Strickland behozza a kertészlétrát a verandáról, s a sarokba támasztja. A kígyók eltűntek. Hallottuk a ropogós, surrogó hangot, ahogy a lötyögő mennyezetvásznon tekeregtek. Strickland felmászott a létrára, s én felhívtam a figyelmét, hogy milyen veszélyeket rejt magában a mennyezet és a tető közötti kígyóvadászat, nem is szólva a kárról, amit meg kell térítenie, ha elszakítja a vásznat.

– Bolond beszéd – válaszolta. – Biztosan a vászon mellett bújnak meg. A téglák túl hűvösek, a szoba melegét kedvelik.

Ezzel megragadta az anyagot, s egy rántással letépte a szélét a párkányról. A nyíláson keresztül bedugta a fejét a gúla alakú tetőtérbe, összeszorítottam a fogamat, készenlétben tartottam a botot, s fel voltam készülve a legrosszabbra.

– Hmm! – hallottam Strickland hangját visszhangzani a tetőtérben. – Van itt még hely egy-két szobának, és szavamra mondom, hogy valaki el is foglalta.

– Kígyók? – kérdeztem lentről.

– Nem. Ez egy bölény – felelte. – Vedd le a márnabot alját, és megpróbálom leszedni. A mestergerendán fekszik.

Felnyújtottam a botot.

– Baglyok, férgek! – hallottam lentről Strickland dörmögését. – Nem csoda, hogy a kígyók szeretik a helyet. – Strickland egyre beljebb került a nyíláson, és láttam a könyökén, hogy valamit bökdös a rúddal. – Kifelé, akárki vagy! – mormogta, majd hirtelen felkiáltott: – Vigyázz a fejedre! Esik!

A vászon kidudorodott, s a rázuhant teher alatt egyre lejjebb süllyedt, egyenesen az asztalon égő mécses felé. Gyorsan elkaptam onnan, és hátraugrottam. Recsegve-ropogva széthasadt az anyag, terhét az asztalra ejtette, s tépett foszlányok megkönnyebbülten hintáztak a levegőben. Az asztalon fekvő valamit nem mertem közelebbről megnézni, amíg Strickland le nem mászott a létráról, s oda nem állt mellém. .

Nem szólt semmit. Az asztalterítő szabad sarkával letakarta az asztalon heverő maradványokat.

– Úgy tűnik – mondta, és. letette a lámpát –, hogy Imray barátunk visszatért. Megállj, te piszok!

A lepedő alól kis kígyó tekergett elő, s Strickland lesújtott rá a bottal. Olyan rosszul voltam, hogy nem fűztem megjegyzést a dologhoz.

Strickland italt töltött magának, és a terítőt figyelte; nem volt több mozgás.

– Imray az? – kérdeztem.

Strickland egy pillanatra felemelte a lepedőt, azután bólintott.

– Ő az, átvágták a torkát.

Mindkettőnk számára világossá vált, hogy ez az, ami nem hagyta nyugodni a szerencsétlent, s ezért suttogott a házban.

A kertből idehallatszott Tietjens dühös ugatása, majd orrával belökte az ebédlő ajtaját.

Beleszagolt a levegőbe, és úgy maradt. A szakadt vászon a földig lógott, s alig maradt annyi hely a szobában, hogy távolabb mehessünk felfedezésünk tárgyától.

Tietjens bejött, leült, mellső lábait megfeszítette, vicsorgott, és Stricklandre nézett.

– Csúnya ügy ez, öreglány – mondta neki Strickland. – Az ember nem mászik fel a tetőre meghalni; és semmiképpen sem tudja helyre illeszteni maga mögött a mennyezetvásznat. Ezt át kell gondolni:

– Jó, de ne itt – javasoltam.

– Helyes. Oltsd el a lámpákat, és menjünk át az én szobámba. 1 Nem én oltottam el őket. Először mindannyian átmentünk, azután Strickland visszament, és elsötétítette a helyiséget. Rágyújtottunk és gondolkodtunk. Strickland gondolkodott. Én féltem, és nyeltem a füstöt.

– Imray visszatért – mondta Strickland. – A kérdés az, hogy ki ölte meg. Ne mondj semmit. Van egy ötletem. A bungalóval együtt Imray inasainak többségét is kibéreltem. Ha jól emlékszem, őszinte, szelíd ember volt, nem?

Egyetértettem, bár a terítő alatti kupac egyik tulajdonságról sem árulkodott.

– Ha iderendelem őket, úgy fognak hazudni, akár az ariánusok, nem gondolod?

– Hívd őket egyenként – javasoltam.

– Továbbadják egymásnak – mondta Strickland. – A te inasod tudhat valamit az ügyről, mit gondolsz?

– Fogalmam sincs, de elképzelhető. Pár napja van csak itt – feleltem. – Neked mi a véleményed?

– Nem tudnám pontosan megmondani. Hogy a fenébe került a test a vászon túloldalára?

Strickland szobájának ajtaja mögül nyomatékos köhécselés hallatszott. Az inas, Bahadur Khan ezzel jelezte, hogy fölébredt, és segédkezni akar Stricklandnek a lefekvésnél.

– Bejöhetsz – szólt Strickland. – Meleg éjszakánk van; nemde?

Bahadur Khan, a hatalmas termetű, hat láb magas, zöld turbános mohamedán azt felelte, hogy az éjszaka bizony meleg, de eső készül, s ez őfensége akaratából megkönnyebbülést hoz majd a vidéknek.

– Ha Isten is úgy akarja, így lesz – mondta Strickland, miközben lehúzta a csizmáját. – Arra gondoltam, Bahadur Khan, hogy nagyon megdolgoztattalak az utóbbi napokban, sőt mióta a szolgálatomban vagy. Mióta is?

– Hát nem emlékszik az ég szülötte? Azóta, hogy Imray szahib olyan hirtelen elutazott Európába, és én, igen, még én is méltónak bizonyultam szolgálatodra, ó, szegények védelmezője.

– Imray szahib Európába ment?

– Úgy beszélik a szolgái...

– Ha visszatérne, újra elszegődnél hozzá?

– Biztosan, szahib. Jó gazda volt, és szerette a szolgáit.

– Ez igaz. Fáradt vagyok, és holnap vadászni megyek. Add ide azt a kis puskát, amivel a fekete szarvast lőttem! Ott van, abban a ládában.

A férfi a ládához lépett, s egyenként átnyújtotta a puska tartozékait: a csöveket, az agyat s a závárzatot. Strickland panaszosan ásítozott, s összeszerelte a fegyvert. Azután a ládába nyúlt, elővett egy tárat és betöltötte.

– Imray szahib titokban utazott el. Ez különös, nem gondolod, Bahadur Khan?

– Nem ismerem a fehér ember szokásait, ó, ég szülötte.

– Az már igaz. De rövidesen többet fogsz tudni róluk. Fülembe jutott, hogy Imray szahib visszaérkezett hosszú utazásáról, s most a szomszéd szobában várja hű szolgáját.

– Szahib!

A lámpa fénye végigsiklott a puska csövén, ahogy felemelkedett s Bahadur Khan széles mellkasának szegeződött.

– Eredj, nézd meg! – mondta Strickland. – Vidd a lámpát is. Urad fáradt, és vár téged. Eredj!

A férfi megragadta a lámpát, s átment az ebédlőbe. Strickland a hátának szegezte a puskát, s követte. Felnézett a mennyezet helyén tátongó sötétségbe, s egy pillantást vetett a lába alatt tekergő kígyóra, majd ólomszürkére vált arccal megemelte a terítő csücskét.

– Láttad? – szegezte neki a kérdést Strickland.

– Láttam. A fehér ember kezében vagyok. Mit tesz most velem az úr?

– Felköttetlek egy hónapon belül. Mi mást?

– Mert megöltem? Ez így nem igaz, szahib. Figyeljen! Imray szahib a szolgák között sétálva tekintetét a gyermekemre vetette. Rontást bocsátott rá, s ő tíz nap múlva meghalt. A gyermekem volt...

– Mit mondott Imray szahib a gyermeknek?

– Azt mondta; hogy szép gyermek, és megsimogatta. Ezért öltem meg, amikor visszatért a szürkületben az irodából. Felvittem a gerendához, és elrejtettem. Most mindent tudsz, ó, ég szülötte. Én szolgád vagyok, ó, ég szülötte.

Strickland rám nézett, s bennszülött nyelven megkérdezte:

– Tanúja vagy-e a beszédnek? Ez az ember ölt.

A lámpa bizonytalan fénye megvilágította Bahadur Khan hamuszürkévé vált arcát. Mindenáron igazolni akarta tettét, s megszólalt:

– Csapdában vagyok – mondta. – De nem én követtem el a bűnt. Az az ember megbabonázta a gyermekemet. Én megöltem és elrejtettem. Csak az ördög szolgái... – Tietjensre pillantott – csak az ördög szolgái találhatták ki, hogy én tettem.

– Ügyes munka volt, csak elfelejtetted hozzákötözni a testet a gerendához. Most majd téged kötnek fel. Szolgálatos!

Strickland kiáltására egy álmos rendőr jelent meg az ajtóban, majd egy újabb követte. Tietjens csodálatosan nyugodt volt.

– Vigyétek be – mondta Strickland. – Feljelentést teszünk.

– Felakasztanak? – kérdezte Bahadur Khan anélkül, hogy felemelte volna tekintetét a földről.

– Hacsak a Föld ki nem mozdul helyéből, feltétlenül – felelte Strickland. Bahadur Khan hátralépett, megremegett és megállt. A két rendőr várta az utasításokat.

– Menj! – mondta Strickland.

– Megyek – mondta Bahadur Khan. – Sőt már halott ember vagyok.

Felemelte a lábát. Lábujjáról fogainál fogva fönnakadt, haláltusájában megmerevedett kígyó csüngött.

– Földbirtokos sarj vagyok – mondta Bahadur Khan, s megingott. – Nem akarok a nép szeme láttára bitón lógni. Ezt az utat választom. A szahib ingeiből nem hiányzik egy sem, s friss szappant tettem a mosdóra. A gyermekemet megbabonázták, s én megöltem a varázslót. Miért kell engem kötéllel megfojtani? Megmaradt a becsületem, és... és meghalok.

A barnakígyó mérge egy óra alatt végzett vele, s a rendőröknek nem maradt más teendőjük, mint hogy őt is meg a terítő tartalmát is elszállítsák a megfelelő helyre. Még szükség lehetett rájuk, a hivatalos vizsgálatnál.

– Ez nékik a XIX. század – mondta Strickland. Hallottad azt az embert?

– Hallottam – feleltem. – Imray hibázott.

– Egyszerűen azzal, hogy nem ismerte a keleti emberek természetét, és azt a szegény gyereket elvitte a láz. Bahadur Khan négy éven át hűségesen szolgálta őt.

Végigfutott a hátamon a hideg. Saját inasom is éppen ennyi ideje volt nálam. Már várt, amikor a szobámba mentem, hogy lefeküdjek. Szoborszerű, rezzenéstelen arccal húzta le csizmáimat.

– Tudod, mi történt Bahadur Khannal? – kérdeztem.

– Megmarta a kígyó, és meghalt. A többi a szahibokra tartozik – hangzott a felelet.

– Mennyit tudtál az ügyről?

– Amennyit ki lehetett találni egy titokzatos vendég megjelenéséből aki eltűnik, mielőtt beszélt volna azzal, akit keres. Óvatosan, szahib... Hadd húzzam le azokat a csizmákat.

Már elszenderültem, amikor meghallottam Strickland kiáltását a ház túlsó feléről:

– Tietjens visszament a helyére!

Valóban. A hatalmas vadászkutya fenséges testtartásban feküdt saját ágyán és saját lepedőjén, s a szomszédos szobában a feleslegessé vált, szakadt mennyezetvászon lengés közben súrolta az asztalt.

 

Hajnal Péter fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre