Kitakarítva, rendet rakva

Eredeti cím: Swept and Garnished

0 479

Szerző: Rudyard Kipling • Év: 1915

Frau Ebermann, amikor a lázas hidegrázás első hullámai elborították, nagyon bölcsen orvosért telefonált, és ágyba bújt. Az orvos enyhe influenzás megbetegedésnek diagnosztizálta a bajt, felírta a szükséges gyógyszereket, s szolgálója gondjaira bízta a hölgyet a kényelmes, berlini lakásban. Frau Ebermann összekuporodott a vastag takaró alatt, s a tőle telhető türelemmel várta, hogy az aszpirin hatni kezdjen, s hogy Anna hazajöjjön a gyógyszertárból a formaminttal, az ammóniás kininnel, az eukaliptuszolajjal és a kis, bádogból készült inhalálókészülékkel. És közben minden csontja sajgott, feje lüktetett, két forró, száraz keze egy pillanatra sem tudott megnyugodni, és a legkisebbre összehúzódott teste borzongott a jól megmelegített takarók alatt.

Hirtelen észrevette, hogy egy műcsipke terítő, amelynek a zöld plüssheverő mögött mértani pontossággal derékszögben kellett volna feküdnie a radiátor műmárvány tetejéhez képest, elcsúszott úgy, hogy egyik csücske rálógott a központi fűtés bronzszínűre festett gőzcsövére.

Eszébe jutott, hogy valószínűleg nekitámasztotta szegény fájó fejét a radiátor tetejének, miközben megszabadult cipőjétől. Tehát megpróbált feltápászkodni, hogy rendet tegyen, de a radiátor egyszeriben a horizont felé csusszant, az pedig, a normális horizontoktól eltérően, megdőlt, s tökéletes párhuzamba állt a terítő csipkés szélével. Frau Ebermann nyöszörgött egy kicsit lepedékes ajkai között, azután nyugton maradt.

– Biztos, hogy lázam van – mondta. – Biztos, hogy magas lázam van. Az az ebéd utáni borzongás figyelmeztethetett volna.

Égő szemét gyors elhatározással behunyta, aztán egy pillanatra megint kinyitotta, hogy megkínozza magát a szemközti falnál található antigeometrikus gyalázatossággal. És akkor meglátott egy gyermeket – egy ápolatlan, vékony arcú, tíz év körüli kisleányt, aki bizonyára a szomszéd lakásból tévedt ide. Ez pedig azt bizonyította – Frau Ebermann megint nyöszörgött, mintha a világ dőlne össze attól, hogy valaki beteg –, nos: azt bizonyítottá, hogy Anna elfelejtette bezárni a lakás bejárati ajtaját, amikor elment a patikába. Frau Ebermann-nak magának is voltak gyermekei, de azok már régen felnőttek, és ő maga semmilyen értelemben és sohasem volt gyermekkedvelő. Ám a jövevény talán segítségére lehet abban, hogy rendbe rakja a világot úgy, ahogyan ő gondolja.

– Csináld ... Rakd... – motyogta nehézkesen. – Azt a fehér micsodát egyenesre annak a sárga dolognak a tetején.

A gyermek nem figyelt rá, csak keresztülment a szobán, mindent szemügyre véve, ami az útjába került: a fiókos szekrény sárga, csiszolt üvegfogantyúit, a súlyos, vörösbarna függönyöket tartó, préselt bronzkampót és az ajtó kilincse alatt lévő újmódi, mályvaszínű zománcból készült ajtóvédő lapot. Frau Ebermann méltatlankodva figyelte.

– Hé! Ez illetlenség és pimaszság! Menj innét! – kiáltotta, bár a hangos beszéd fájdalmat okozott neki. – Menj innen oda, ahonnan jöttél! – A gyermek az ágy alsó végéhez ment, úgy, hogy az ágy lábától nem láthatta. – És ha mész, csukd be az ajtót. Majd szólok Annának, de először is rakd azt a fehér dolgot rendbe, egyenesre.

Testi– lelki nyomorúságában behunyta a szemét. Kattant a külső ajtó, és belépett Anna, nagyon pironkodva, hogy ilyen sokáig oda volt a patikusnál. Csak hát nehezen találták meg az alkalmas formájú inhalálót, és...

– Merre ment a gyermek? – nyögdécselt Frau Ebermann. – A gyermek, aki itt járt.

– Nem járt itt semmiféle gyermek – mondta Anna elképedve. – Hogyan jöhetett volna be ide valami gyermek, hiszen amikor elmegyek, mindig bezárom magam mögött az ajtót. A lakások kulcsai pedig mind különböznek egymástól.

– Nem, nem, biztos, hogy most elfelejtette. És fáj a hátam, és végig fáj mind a két lábam is. És még hozzá ki tudja, mit csent el, és mit forgatott fel. Nézzen csak körül.

– Semmit sem csentek el, és semmit sem forgattak fel – mondta Anna kicsomagolva a papirosból az inhalálókészüléket.

– Na igen, most már emlékszem az egészre. De... Fogja csak azt a fehér izét, aminek lóg a csücske... A csipkét gondolom... Tegye pontosan párhuzamosan oda... – Megmutatta. Anna, aki ismerte asszonya szokásait, megértette és odament.

– Na, párhuzamos végre? – követelőzött Frau Ebermann.

– Tökéletesen – mondta Anna. – És pontosan a radiátor közepén van. – Anna felmérte ujjával a két szélét, ahogyan megkapta volt az utasítást, amikor szolgálatba lépett.

– És mi van a teknőchéj hajkeféimmel? – Frau Ebermann onnét, ahol feküdt, nem láthatta fésülködőasztalát.

– Teljesen párhuzamosan állnak, egymás mellett, a nagy tálcán és rajtuk keresztben a fésű. Az órája meg ott van a korall óratartón. Minden... – Körbefordult a szobában, hogy mindenről bizonyosságban legyen. – Minden úgy van, ahogyan egészséges korában volt.

Frau Ebermann megkönnyebbülten sóhajtott. Úgy érezte, hogy mind a szobája, mind a feje egyszerre hűvössé vált.

– Na jó – mondta. – És most melegítse meg a hálókabátomat a konyhában, hogy kéznél legyen, ha befejeztem az inhalálást. És a törülközőket is. Forralja fel a vizet az inhalálóban, és öntse bele az eukaliptuszolajat: az jót tesz a hörgőknek. Aztán üljön le a konyhában, és ha csöngetek, jöjjön be. De először is hozza be a meleg vizes palackomat.

A lány behozta. és szakszerűen elhelyezte.

– Van valami újság? – kérdezte Frau Ebermann álmosan.

– Újabb győzelem – felelt Anna. – Még több fogoly és ágyú.

Frau Ebermann dorombolt. Sőt azt lehetne mondani, hogy elégedetten kurrogott.

– Ez helyes, nagyon helyes – mondta. Anna pedig bekapcsolta az inhalálót, és kiment.

Frau Ebermann úgy ítélte, hogy egy óra múlva hatni kezd majd az aszpirin, és minden rendbe jön. Holnap... Nem, holnapután folytatja majd megszokott életét, és lesz miről beszélgetnie barátaival a kávé mellett. Ritkaságszámba megy – ezt mindenki tudja –, hogy őt valami betegség legyűri. De bármennyire gyengén érezze is magát, egy fikarcnyit sem tér el napi szokásaitól és rítusaitól. Elmondja majd a barátainak – s egyenként végiggondolta a neveket –, hogy milyen rendszabályokat léptetett életbe a radiátor tetején lévő csipketerítőjével kapcsolatban; hogyan érte el, hogy a fésű derékszögben feküdjék két, teknőchéjból készült hajkeféjén. Hogy hogyan tett mindent rendbe-mindent rendbe! Miközben kéjesen végigjártatta lábujjait a meleg vizes palackon, lejjebb csusszant. Ha a Jóistennek most kegyeskednék őt magához szólítania, mert már bizony nem olyan fiatal, mint volt annak idején – például ott van a kék pohárban a felső műfogsora, no meg az alsó is –, nos: ó úgy találná, hogy Frau Ebermann minden dolgával úgy áll, hogy találkozhassék Ővele. „Kitakarítva, rendet rakva – ezek a szavak formálódtak meg elméje legmélyén: „Kitakarítva, rendet rakva, hogy...”

Nos hát, biztos, hogy most nem a Jóistennek takarított ki; holnap és holnapután is kitakarít, és rendet rak. Kezei lassan újra a semmi hatalmas párnáiba süllyedtek; azután, egy pillanat múlva elernyedtek, s feje is megpihent. Eszébe villant: arra vár, hogy történjék valami, valami megrázóan fontos esemény, amelynek jönnie kell, azután távoznia. Hosszú időn át hevert behunyt szemmel, mígnem keze és feje felvette normális tartását.

Egy rándulással kinyitotta a szemét.

– De ostoba is vagyok – mondta hangosan –, hogy rendbe raktam a szobát egy rakás mocskos kis kölyök miatt!

Ott voltak. Öten: két kisfiú és három kisleány. Elől az aggódó szemű tízéves, akit először látott volt. Bizonyára a lakásajtón jöttek be, amelyet Anna elfelejtett bezárni, amikor hazajött az inhalálókészülékkel. Oda-vissza megszámlálta őket, úgy, mint ahogyan a skálabeosztást ellenőrizzük a hőmérőn: egy, kettő, három, négy, öt.

– Menjetek innen! – kiáltott végül Frau Ebermann, s miközben vergődve feküdt ágyában, úgy érezte, mintha ezeket a szavakat már évekkel ezelőtt megformálta volna.

– Szólított? – kérdezte Anna a nappali ajtajából. – Nem – mondta az asszony. – Becsukta a lakásajtót, amikor elment?

– Egészen biztosan – mondta Anna. – Egyébként magától is bezáródik.

– Akkor menjen – mondta Frau Ebermann alig hallható sóhajtással. Ha Anna nem akar tudomást venni a gyerekekről, hát majd később beszél vele róluk.

– És most... – mondta feléjük fordulva, mihelyt az ajtó becsukódott. A gyermeksereg legkisebbike rámosolygott, megrázta a fejét, és arcát beletemette nővérkéje ruhájába.

– Miért... nem... mentek... innét? – suttogta lassan.

Ám azok rá sem hederítettek, s a legidősebb leányka irányításával kezdtek felmászni a radiátorral szemben álló, zöld plüsskanapéra, cipőstül, ahogyan voltak. Apró, megkönnyebbült sóhajtásokkal sorban letelepedtek, és elismerően tapogatták a plüsst.

– Azt kérdeztem... Azt kérdeztem, miért nem mentek innen, miért nem mentek innen! – Frau Ebermann azon vette észre magát, hogy legalább hússzor megismétli ezt a kérdést. Úgy érezte, hogy a világon minden a választól függ. – Tudjátok, hogy csak akkor szabad bejönnötök egy házba vagy szobába, hogyha behívnak benneteket. Tudjátok: a házakba és a hálószobákba.

– Igen – felelt ünnepélyesen egy kis hatéves. – Nem szabad sem a házakba, sem a hálószobákba, ebédlőkbe, templomokba és sehová máshová sem. Nem szabad bemenni. Ez tapintatlanság.

– Hát persze – vetette közbe büszkén a fiatalabbik kisleány. – Ez a bátyám véleménye is. Meg is mondta nekik, hogy csak disznók csinálhatnak ilyesmit. – Az ülő sor bólintott, s apró, ki-kitörő kuncogásuktól gödröcskék támadtak arcukon; ilyenek a gyerekek, amikor fontos dolgokról beszélgetnek a felnőttekkel.

– Hát, ha tudjátok, hogy ez rossz, akkor ez még rosszabbá teszi a dolgot – mondta Frau Ebermann.

– Ó igen, sokkal rosszabbá – értettek egyet vidáman, míg a legkisebb fiú arcán a kimerültség kisbabás nyöszörgésévé nem vált a mosoly.

– Mikor jönnek már értünk? – kérdezte, és a sor elején ülő leány védő mozdulattal soványka ölébe vonta.

– Fáradt – közölte. – Még csak négyéves. Még csak idén tavasszal kapta meg az első nadrágját. – Hóna alá nyúltak a kisfiúnak, megemelték, széles nadrágtartójánál fogva tartották, az meg, bánatát feledve büszkén simogatta ruháját.

– Igen, drágám gyönyörű – mondta mindkét lány. – Takarodjatok – mondta Frau Ebermann. – Menjetek haza apátokhoz és anyátokhoz!

Arcuk egyszeriben elsötétedett.

– Csss! Nem mehetünk – suttogta a legidősebb. – Semmi sem maradt meg.

– Minden elpusztult – visszhangozta az egyik fiú, és összeszorított ajkai közül pöffentett egyet. – Így, a nagybátyám mondta. És még a két tehén is.

– Meg az én három saját kacsám is – motyogta álmosan a nővérkéje ölében szunnyadó kisfiú.

– Így aztán, tudja, idejöttünk. – Az idősebb kisleány előrehajolt egy kicsit, megcirógatta az ölében ringatott gyermeket.

– Ezt... – mondta Frau Ebermann – ezt nem értem. Hát elvesztetek? Szólnotok kellene a rendőrségünknek.

– Ó nem. Mi csak várakozunk.

– Várjuk a mieinket, hogy értünk jöjjenek. Azt mondták, hogy jöjjünk ide és várjunk rájuk. Tehát várunk rájuk, amíg értünk nem jönnek – felelt az idősebbik leányka.

– De hát – mondta Frau Ebermann nagyon türelmesen –, de hát mondjátok meg nekem, mert tudjátok, én egyáltalában nem haragszom rátok, mondjátok meg végre, hogy honnan jöttök. Honnan jöttök?

És az öt gyermek két olyan falu nevét mondta, amelyekről olvasott az újságokban.

– Ez ostobaság – mondta Frau Ebermann. – Azok az emberek tüzeltek ránk, és mi megbüntettük őket. Azokat a helységeket eltöröltük és a földdel egyenlővé tettük.

– Igen, igen, eltörölték és a földdel egyenlővé tették. És hát ezért... És elveszítettem a szalagomat a varkocsomból – mondta a fiatalabbik leányka. A kanapé támlája mögé nézett.

– Nincs itt – mondta az idősebbik. – Már régebben elveszítetted. Nem emlékszel?

– Nahát, ha elvesztetek, el kell mennetek a rendőrségünkre. Gondotokat fogják viselni, enni is adnak – mondta Frau Ebermann. – Anna megmutatja, merre kell mennetek.

– Nem – így a hatéves, és mosolygott. – Itt kell várnunk, amíg a mieink értünk nem jönnek. Nem igaz, nővérkém?

– Hát persze! Itt várunk, amíg a mieink értünk nem jönnek. Ezt mindenki tudja – mondta az idősebb leányka.

– Igen. – Az ölébe bújt kisfiú felébredt. – Kisgyereket is... Olyan kicsiket is, mint Henri, pedig annak még nincs is nadrágja. Még ilyen kicsi.

– Nem értem– mondta Frau Ebermann fogvacogva. A szoba melege és a gőzinhaláló párája ellenére sem volt hajlandó hatni az aszpirin.

A leányka egy pillanatra ráemelte kék szemét az asszonyra.

– Nézze – mondta, felemelt ujjával nyomósítva szavait –, nekünk azt mondták, hogy itt várjunk, amíg a mieink értünk nem jönnek. Tehát idejöttünk. És várunk addig, amíg a mieink értünk nem jönnek.

– Ez is ostobaság – mondta Frau Ebermann. – Nem lesz jó nektek, ha itt vártok. Tudjátok hogy hol vagytok? Hiszen már jártok iskolába, hm? Ez itt Berlin, Németország fővárosa.

– Igen, igen! – kiáltották egyszerre. – Berlin Németország fővárosa. Tudjuk. Ezért jöttünk ide.

– Na látjátok – mondta –, látjátok, hogy ez nem jó, mert a tieitek nem jöhetnek ide értetek. Sohasem. – Azt mondták nekünk, hogy jöjjünk ide és várjunk, amíg a mieink értünk nem jönnek. – Úgy hangzott ez, mintha iskolai leckét mondanának fel. Azután csendben ültek. Kezüket illedelmesen az ölükbe téve, ugyanolyan bájosan mosolyogva, mint addig.

– Menjetek innen! Menjetek innen! – rikoltotta Frau Ebermann.

– Szólított? – Anna lépett be.

– Nem! Menjen innen, menjen innen!

– Rendben van, vén szatyor – mormogta a lány alig hallhatóan. – Majd hívhat, várja csak! – És visszament barátjához a konyhába.

– Kérlek, kérlek benneteket, kérlek, menjetek innen! – esengett Frau Ebermann. – Menjetek ki az ajtón Annához, a cselédemhez, az majd ad nektek süteményt és édességet. Nem kedves tőletek, hogy csak úgy bejöttök a szobámba, és ilyen komiszul viselkedtek.

– De hát hova mehetnénk most? – érdeklődött az idősebb leányka, övéihez fordulva. Tárgyalni kezdtek. Az egyiküknek rokonszenves volt a fákkal szegélyezett széles út, a másiknak a vasútállomás; de amikor a leányka a császári palotát ajánlotta, egyetértettek vele.

– Akkor hát elmegyünk – mondta, és majdnem védekezően folytatta: – Látja, ezek még olyan picik, feltétlenül találkozni akarnak a többiekkel.

– Miféle többiekkel? – kérdezte Frau Ebermann.

– A többiekkel. Százzal meg százzal, ezerrel meg ezerrel; a többiekkel.

– Ez hazugság. Itt nem lehetnek közülük százan, még kevésbé ezren! – kiáltotta Frau Ebermann.

– Csakugyan? – mondta a lány udvariasan.

– Igen. Én mondom. És nagyon jó információim vannak. Tudom, hogyan történt mindez. Sokkal előrelátóbbaknak kellett volna lennetek. Nem lett volna szabad kifutnotok, hogy lássátok, ahogy bevonulnak a lovak meg az ágyúk. Ez mindig így történik, valahányszor bevonulnak valahová a csapataink. A fiam is így írt ezekről.

Lekászálódtak a kanapéról, és mohón, érdeklődve körülvették az ágyat.

– Bevonuló lovak és ágyúk; milyen remek! – suttogta valamelyikük.

– Igen, igen. Higgyetek nekem, a gyerekekkel mindig így történnek a balesetek. Magatoknak is el kell ismernetek, hogy ez az igazság. Kiszaladnak kíváncsiskodni...

– De én egyet sem láttam közülük! – kiáltott szomorúan az egyik kisfiú. – Csak valami zajt hallottam. Amikor Emmeline néni háza összeomlott.

– De hát figyeljetek már rám. Én mondom, nektek, hogy kiszaladnak kíváncsiskodni, mert még kicsik, és nem látják jól. Tehát átkukucskálnak a férfiak lába között, és azután... Tudjátok, hogy azok a nagy testű lovak meg az ágyúk hogyan kanyarodnak be a sarkokon... Azután valakinek megcsúszik a lába, át akar futni a túlsó oldalra... Így szokott ez történni. És többször is megtörtént már ez, bár nem nagyon sokszor. Százszor biztosan nem, talán még egy tucatszor sem. Látjátok, ennyi az egész. És most lássátok be, hogy veletek is ez történt, és Anna majd ad nektek süteményt.

– Ezrek – ismételte az egyik fiúcska egyhangúan. – Akkor aztán mindannyiunknak ide kell jönnie és várni, amíg a mieink értünk jönnek.

– De most elmegyünk innen. A szegény hölgy fáradt – mondta az idősebbik leányka, meghúzogatva a fiú kabátujját.

– Ó, ne bánts, ne bánts! – kiáltotta a fiú, és elsírta magát.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Frau Ebermann. – Nagyon bárdolatlan dolog kiabálni egy szobában, ahol egy beteg hölgy tartózkodik.

– Ó, de hát nézze, nézze, hölgyem! – mondta az idősebbik leányka.

Frau Ebermann pedig nézett és látott.

– Au revoir, hölgyem! – S a nő kiabálásától nem zavartatva mosolyogva és udvariasan bókoltak. – Au revoir, hölgyem, mi várni fogunk addig, amíg a mieink értünk nem jönnek.

Amikor Anna végül bejött, asszonyát térden állva találta: szorgosan törülgette a padlót a radiátor terítőjével, mert, ahogyan mondta, teljesen be volt fröcskölve öt gyermek vérével – teljesen biztos volt benne, hogy nem voltak többen, mint öten –, és éppen ebben a percben mentek el, de még most is ott várakoznak a sarkon, és Anna keresse meg őket, adjon nekik süteményt, és állítsa el a vérzésüket, asszonya pedig ezalatt mindent kitakarít és rendbe rak, hogy a mi Urunk, amikor eljön, mindent úgy találjon, ahogyan annak lennie kell.

 

Kemény Dezső fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre