Világ legjobb története, A

Eredeti cím: Finest Story in the World, The

0 589

Szerző: Rudyard Kipling • Év: 1891

Még nem szállt sírba a régi világ,

A lovagkor hős ereje:

Babylonban voltam én király,

S keresztény rabszolga te.

W. E. Henley

 

Charlie Mearsnek hívták; egyetlen fia volt özvegy anyjának, London északi részében lakott, s naponta beutazott a Citybe, ahol egy bankban dolgozott. Húszéves volt, telve ambíciókkal. Egy nyilvános biliárdteremben találkoztam vele, ahol a markőrök keresztnevén szólították, ő meg Bikaszemnek szólította a markőrt. Charlie, egy kissé idegesen, kijelentette, hogy ő csak körül akart nézni, de mert a rutint igénylőjáték megtekintése nem éppen olcsó mulatság az ifjak számára, úgy véltem, jobb lesz, ha Charlie hazamegy az anyukájához.

Ez volt első lépésünk a közelebbi ismeretséghez. Néha, esténként meghívott, ahelyett hogy tisztviselő társaival bóklászott volna London utcáin, és nem sokkal később, fiatalember módjára beszélve önmagáról, elmesélte, hogy milyen tervei vannak. Ezek mind irodalmi vonatkozásúak voltak. Arra vágyott, hogy halhatatlan nevet szerezzen magának, főleg versekkel, noha nem riadt vissza attól sem, hogy szerelemről és halálról szóló novellákat küldjön a filléres újságoknak. Végzetemmé vált, hogy csak üljek és hallgassam Charlie sok száz soros költeményeit és vaskos színdarabkézirat-töredékeit, amelyek majd nyilván meg fogják rengetni a világot. Ellenszolgáltatásként elnyertem őszinte bizalmát, feltárulkozását s egy fiatal férfi gondjait, amelyek pontosan ugyanolyan szentek, mint egy szűz leányéi. Charlie még sosem volt szerelmes, és nagyon aggódott, amikor az első kínálkozó alkalomra gondolt; hitt minden jó és tiszteletreméltó dologban, másrészt azonban viccesen komolyan vette, hogy meggyőzzön: pontosan tudja, hogy mi a dolga a világban egy heti huszonöt shilling fizetésű bankhivatalnoknak. Gondosan rímeltette a „lány”-t a „hiány”-nyal, a „Hold”-at a „folt”-tal, s meg volt győződve róla, hogy így még soha senki sem rímelt. A hosszú, dermesztő hézagokat a vita és a leírás odavetett szavaival töltötte ki darabjaiban, s igyekezett, hogy amiről azt gondolta, hogy tisztán kifejtett, az valóban olyan is legyen, tőlem pedig tapsot várt érte.

Azt hiszem, anyja nemigen ösztökélte törekvéseit. És tudom, hogy otthoni íróasztala a mosdóállványának csücske volt. Ezt egyébként már ismeretségünknek szinte a kezdetén bevallotta nekem, amikor összetúrta könyvespolcaimat, s amikor, valamivel korábban, véleményt mondtam esélyeiről, arról, amit ő így fogalmazott meg: „Valami igazán nagy írás...”. Lehet, hogy túlságosan bátorítottam, mért egy éjszaka, izgatottan lángoló szemekkel betoppant, és lélegzetfulladva ezt mondta:

– Mit gondol... Megengedné, hogy egész éjszaka itt maradjak és írjak? Nem akarom megzavarni a munkájában, igazán nem. De hát anyámnál nincs helyem ahhoz, hogy írjak.

– Mi a baj? – kérdeztem, jól tudva, hogy hol a bökkenő.

– Van egy ötletem, itt bent a fejemben, amiből kisülhet a legjobb történet, amelyet valaha is írtak. Kérésének nem lehetett ellenállni. Adtam neki egy asztalt. Szinte meg sem köszönte, és azonnal munkához látott. Félórán át megállás nélkül sercegett a tolla.

Akkor felsóhajtott, megráncigálta a haját. A kaparászás lassúbbá vált, sok szünet következett benne, végül megszűnt. A világ legjobb története, úgy látszik, nem akart megszületni.

– Alighanem berágódott a dolog – mondta bánatosan. – Pedig olyan jónak látszott, amikor elképzeltem. Mi lehet a baj?

Nem akartam elkedvetleníteni azzal, hogy megmondom neki az igazat. Így tehát ezt mondtam:

– Talán nincsen most hangulata az íráshoz.

– De igen, igen! Persze csak akkor, ha nem látom ezt a szöveget. Áh!...

– Olvassa fel, amit eddig írt – mondtam.

Olvasta, és amit hallottam, siralmasan rossz volt. Minden különösen dagályos mondatnál megállt egy kis jóváhagyást várva – mert hát büszke volt a mondataira, ahogyan ezt előre is sejtettem.

– Sűrítenie kellene – véltem óvatosan.

– Gyűlölöm megcsonkítani az írásaimat. Nem hinném, hogy akár egy szót is megváltoztathatna ebben anélkül, hogy tönkretenné az értelmét. És így, felolvasva, jobban is hangzik, mint amikor leírtam.

– Charlie, maga egy nagyszámú embercsoportot érintő, ijesztő betegségben szenved. Tegye félre az anyagot, és egy hét múlva vegye újra elő.

– Nem! Most rögtön, „egyből” meg akarom csinálni. Mi a véleménye róla?

– No de hogyan ítélhetnék meg egy félig megírt történetet? Mondja el úgy, ahogyan a fejében van. Charlie elmondta, és meséjében minden benne volt, amit dilettantizmusa oly gondosan kiirtott írott szavai közül. Ránéztem és, töprengtem: vajon lehetséges-e, hogy fogalma sincsen az útjába akadt eredeti kincsről, gondolatai erejéről? Valódi ötlet volt ez az elképzelések között. Az emberek nem tudnák, hová legyenek a büszkeségtől, ennyi eredeti és ragyogó ötletnek csak egy tizedétől is. De Charlie nyugodtan tovább locsogott, a tiszta elképzelések folyamát borzalmas mondatokkal szakítva meg, amelyeket ő persze nagyon is felhasználhatóaknak ítélt. Végighallgattam. Dőreség lett volna ezeket a gondolatokat az ő fuser kezei között hagyni, amikor pedig én sokat kezdhettem volna velük. Nem mindegyikkel persze, de azért, ó, de milyen sokukkal!

– Mi a véleménye? – kérdezte végül. – Azt hiszem, ezt a címet kellene adnom neki: „Egy hajó története”. – Úgy gondolom, hogy az ötlet nagyon jó. De maga nem fogja végigírni a történetet; nem lesz képes rá. Nézze, én...

– Fel tudná használni? Átvenné tőlem? Büszke lennék rá – vágta rá Charlie.

Kevés dolog esik jobban az embernek az életben, mint egy fiatalember őszinte, lelkes, mérsékeletlen, nyílt csodálata. Még egy nő sem esik be rögtön az imádott férfi ajtaján, a maga legelvakultabb szerelmében sem: sapkáját felakasztja arra a fogasra, amelyen a férfi kalapja lóg, vagy pedig megtűzdeli beszédét a férfi kedvenc szóhasználatával. És Charlie mindezt megtette. És nagyon ügyelnem kellett, hogy megőrizzem józanságomat, mielőtt átadom magamat Charlie rám zúduló gondolatainak.

– Kössünk üzletet. Adok egy ötöst az ötletéért mondtam.

Charlie-ból azonnal kibújt a bankhivatalnok.

– Jaj, ez lehetetlen, ez nem megy. Két haver között, ha szabad ezt magára is vonatkoztatnom; s nagyvilági emberek módjára beszélve, ezt nem tehetem. Vigye az ötletet, ha fel tudja használni. Nekem van még egy rakás ilyenem.

És csakugyan volt neki – nálam senki nem tudta ezt jobban –, de azok más emberek ötletei voltak. – Na jó, nézze ezt az egész ügyletet üzletnek két nagyvilági ember között – válaszoltam. – Öt fontért rengeteg verskötetet meg lehet vásárolni. Az üzlet üzlet, és biztos lehet benne, nem volnék hajlandó ennyit fizetni, hacsak...

– Ó, persze, ha ön így látja a dolgot – mondta Charlie, akit láthatólag lelkesített a könyvek említése. Az üzlet végül úgy köttetett meg, hogy megállapodtunk: bizonyos időközökben meglátogat engem minden, birtokában lévő elgondolásával, kap nálam egy asztalt, amelyen írhat, s vitathatatlan jogot kap arra, hogy bármely költeményével vagy költeménytöredékével lesújthasson rám.

Azután így szóltam:

– Na de most már mondja el, hogyan jutott erre az ötletre.

– Magától jött – mondta Charlie, szemét tágabbra nyitva.

– Na igen, de maga rengeteget mesélt nekem a hőséről, és ezt magának olvasnia kellett valahol.

– Sosem volt időm az olvasásra. Csak akkor, amikor maga leültetett itt. Vasárnaponként egész nap vagy a biciklimen ülök, vagy sétálok a folyó mentén. Csak nincsen valami baj a hősömmel, hm?

– Mesélje el még egyszer, akkor világosabban fogok látni. Azt mondja, hogy a hőse kalózságra adta a fejét. Hogyan élt a maga hőse?

– A hajójának vagy mijének az alsó fedélzetén volt, ahogyan már elmondtam.

– Miféle hajó volt az?

– Evezővel hajtott hajó volt, és a tenger vize be-becsapott az evezők forgónyílásain, és az emberek térdig vízben ültek. És a két evezőpad között végigfutott egy palló, és egy felügyelő fel-alá futkározott a két evezősor között egy korbáccsal, hogy dologra serkentse az embereket.

– Honnan tud maga erről?

– Ez hozzátartozik a történethez. A fejük felett egy kötél húzódott a felső fedélzethez hurkolva, hogy a felügyelő meg tudjon kapaszkodni benne, amikor a hajó hánykolódik. És amikor a felügyelő eltévesztette a kötelet, az evezősök közé zuhant, és emlékezzék csak vissza arra, amit meséltem, a hős akkor kinevette és leütötte. A hős hozzá volt láncolva az evezőjéhez, tudja.

– Hogyan?

– A dereka körül volt egy vasöv, hozzáerősítve a padhoz, amelyen ült, és valamiféle bilincs a bal csuklóján, amivel az evezőjéhez láncolták. Hősöm az alsó fedélzeten ült, ott, ahová a legrosszabb embereket küldték, és ahová csak a lejárónyíláson meg az evezők forgónyílásain jut be valami fény. El tudja képzelni a napfényt, ahogy beoson az evezőrúd és a nyílás között, és vibrál, ahogyan a hajó hánykolódik?

– Én igen, de nem tudom elképzelni, hogy maga hogyan tudja elképzelni.

– Hát hogyan lehetne másképpen? Na, figyeljen csak ide. A felső fedélzet hosszú evezőinek mindegyikénél négy ember ül egy padon, az alsóbb fedélzeten három, a legalsón pedig csak kettő. Ne feledje el, hogy a legalsó fedélzeten teljesen sötét van, és az ott evező emberek egytől egyig megőrülnek. Ha ezen a fedélzeten meghal egy ember az evezője mögött, akkor nem dobják bele a tengerbe, hanem láncaiban feldarabolják, és apró darabkákban kiszórják az evezőnyíláson át.

– Miért? – kérdeztem megrökönyödve, nem annyira a közölt ténytől, hanem attól a parancsoló hangtól, ahogyan az elhangzott.

– Hogy elejét vegyék a zűrzavarnak, és hogy elrettentsék a többieket. Ahhoz, hogy egy holttestet felcipeljenek a legfelső fedélzetre, két felügyelő szükséges; és ha az alsó fedélzet evezőseit magukra hagyják, akkor azok persze abbahagyják az evezést, megpróbálják felfordítani a pallókat mind együtt, a láncaik között.

– Nagyon élénk és gondos képzelete van magának. Hol olvasott maga gályákról és gályarabokról?

– Amennyire emlékszem, sehol. Néhanapján szoktam egy kicsit evezni. De talán, ha már maga mondja, talán olvasnom is kellene valamit.

Röviddel ezután elment, hogy a könyvesboltokban keresgéljen, én meg azon töprengtem: hogyan képes egy húszéves banktisztviselő ilyen tékozló bőséggel és tökéletes biztonsággal kezembe adni a részleteket, hogyan tud ilyen teljes pontossággal elbeszélni egy különös és véres, kalandos történetet a névtelen tengereken történt lázadásról, kalózkodásról és halálról. Hősét végigvezette a felügyelők ellen indított lázadás elkeseredett haláltáncán, mígnem saját hajójának parancsnoka nem lett, majd végül királyságot alapított egy szigeten, „valahol a tengereken, tudja”.

S azután, fellelkesülve az én vacak öt fontomon, elment, hogy megvásárolja más emberek ötleteit, remélve, hogy megtanulja tőlük: hogyan kell írni. Megnyugtatott az a tudat, hogy enyém ez az ötlet a megvásárlás jogán, és reméltem, hogy ki is tudok hozni belőle valamit.

Amikor a legközelebb meglátogatott, részeg volt királyi részegségben volt attól a sok költőtől, akik most első ízben adtak neki kinyilatkoztatást. Kitágult pupillákkal, egymásba akadó szavakkal, idézetekbe burkolózva jött, mintha egy koldus akarna a császárok bíborába öltözni. Leginkább Longfellow részegítette meg.

 

A parancsnok szólt: „Van-e vágyad

A víz rejtelmeire?

Aki ellene áll viharának,

Az jut csak mélyeibe.”

– A kutyafáját!

„Aki ellene áll viharának,

Az jut csak mélyeibe.”

 

Vagy húszszor elismételte ezt fel-alá rohanva a szobában, rólam teljesen megfeledkezve.

– Még én is megértem – mondta magának. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg önnek ezt az ötöst. Aztán itt van ez, figyeljen csak!

 

Emlékszem: az ottan a sólya, a dokk,

A dagályok áradata,

Szakállas spanyol matrózok amott,

A hajók, a vitorlák és a habok,

S a tenger, az égi csoda.”

 

– Én még soha nem néztem szembe semmiféle veszéllyel, de úgy érzem, mintha mindent tudnék erről.

– Maga úgy fest, mint akit elbűvölt a tenger. Látta már valaha a tengert?

– Amikor még kis kölyök voltam, egyszer elmentem Brightonba; akkor még Coventryben laktunk, de csak akkor láttam tengert, amikor Londonba költöztünk. Nem láttam azt, hogy...

 

Amikor rátör az Óceánra

Gigászi tánca

A napéjegyen viharának.

 

Megrázta a vállamat, hogy átérezzem szenvedélyét, amely egész valóját áthatotta.

– Ha jön az a vihar – folytatta –, azt hiszem, hogy az összes evezők rapityára törnek, és az összevissza kalimpáló evezővégek szétzúzzák az evezősök mellkasát. Mellesleg: jutott már valamire az ötletemmel?

– Nem. Arra vártam, hogy még többet meséljen róla. Mondja honnan a csudából ismeri ilyen pontosan egy ilyen hajó felszerelését? Hiszen maga semmit sem tud a hajókról.

– Nem tudom. Ez annyira valóságos számomra, mint bármi más, de csak addig, amíg meg nem próbálom leírni. Ezen csak tegnap éjjel, az ágyban gondolkoztam el, miután maga kölcsönadta nekem A kincses szigetet, és egy csomó új dolgot fedeztem fel benne, amiket bele tudok venni a történetembe.

– Miféle dolgokat?

– Hát az ennivalót, amit az emberek esznek: rothadt fügét meg fekete banánt, meg bort isznak, kézről kézre adva a bőrtömlőt.

– Mondja, ez a hajó éppolyan régen épült, mint amaz?

– Hogy? Fogalmam sincsen arról, hogy régen építették-e vagy sem. Ez csak egy gondolat, de néha olyan reálisnak látszik, mintha csakugyan valóságos volna. Zavarja magát, hogy erről beszélünk?

– Egyáltalában nem. Van még más ötlete is?

– Igen, de az képtelenség. – Charlie elpirult egy kicsit.

– Ne törődjön vele. Rajta, mesélje csak el.

– Nos hát, töprengtem a történeten, aztán felkeltem az ágyból, és egy darab papírra feljegyeztem azokat a jeleket, amelyekről fel lehet tételezni, hogy az evezősök a bilincseik élével rákarcolták az evezőikre. Úgy éreztem, hogy ezekkel még életszerűbbé lehet tenni a történetet. Tudja, ez annyira valóságos számomra!

– Kéznél van az a papír?

– I... Igen, de mi haszna lenne, ha megmutatnám? Csak egy csomó irkafirka. Mindenesetre rárajzoltathatjuk a könyv címlapjára.

– Erre majd gondom lesz. Mutassa, mit firkáltak az emberei?

Kihúzott zsebéből egy noteszlapot, amelyen mindössze egysornyi firkálás volt, én meg óvatosan átvettem tőle.

– Maga szerint mit jelent ez angolul? – kérdeztem. – Ó, azt nem tudom, de azt hiszem, olyasmit, hogy „Kutyafáradt vagyok”. Ez persze nonszensz – ismételte –, de azok a hajósok számomra éppolyan valóságos emberek, mint a csakugyan létezők. Csináljon minél előbb valamit ebből az elgondolásból, szeretném már leírva és kinyomtatva látni.

– De abból, amit nekem elmondott, nagyon hosszú könyv lesz ám!

– Hát akkor írja meg. Magának csak le kell ülnie és leírnia.

– Adjon még számomra egy kis időt. Vannak még ötletei?

– Most éppen nincsenek. Most azokat a könyveket olvasom, amelyeket megvásároltam. Ragyogóak!

Amikor elment, ránéztem a papírlapra és a rajta lévő kriksz-krakszokra. Azután óvatosan két kezem közé fogtam a fejemet, hogy megbizonyosodjam: megvan még, és nem is forog körbe-körbe. Azután... Mintha egy pillanat sem telt volna el azóta, hogy elhagytam a szobámat, és egy rendőrrel vitatkoztam egy BELEPNI TILOS! feliratú ajtó előtt a British Museumban. Amilyen udvariasan csak tudtam, azt követeltem tőle, hogy beszélhessek egy emberrel, aki ért a görög régiségekhez. De a rendőr semmi máshoz nem értett, csak a múzeum biztonsági szabályaihoz, tehát végig kellett vele bóklászni az intézmény összes épületein és szobáin. Végül egy idősebb úriember, akit villásreggelijéből riasztottunk fel, végét vetette bolyongásaimnak, és a papírost ujjai között tartva megvetően rám szuszogott.

– Hm, mit jelentsen ez? – kérdezte. – Amennyire meg tudom ítélni, ez egy végtelenül romlott görög íráskísérlet. – Figyelmeztetően rám nézett. – Valami nagyon, hm... Nagyon műveletlen ember írhatta.

S lassan ezt olvasta fel a papírról : – Pollock, Tauchnitz, Henniker. – Azaz három, számomra ismerős nevet.

– Meg tudná mondani, hogy mit jelent ez a romlott írás? Hogy mi a lényege? – kérdeztem.

– „Gyakran úrrá lesz rajtam a fáradtság ebben a szokatlan munkában.” Ez az értelme.

Visszaadta a papírt, én meg eltűntem anélkül, hogy köszönetet mondtam, magyarázattal szolgáltam vagy bocsánatot kértem volna.

Elnézést kellett volna kérnem, hogy minderről elfeledkeztem. De hát én voltam az egyetlen ember, akinek megadatott, hogy megírjam a világ legjobb történetét, nem kevesebbet, mint egy görög gályarab históriáját, saját elmondása szerint. Egyáltalában nem csoda, hogy a gályarab álmai valóságosaknak látszottak Charlie számára. A Sors istennői, akik olyan gondosan becsukják a kaput minden, minket megelőző élet mögött, ezúttal gondatlanok voltak, és Charlie látott. S anélkül hogy tudott volna róla, azt látta, aminek látását az idők kezdete óta mindig megtagadtak az emberektől. És a leghalványabb fogalma sem volt arról a tudásról, amelyet nekem öt fontért elkótyavetyélt; s meg is fog maradni tudatlanságában, mert a banktisztviselők nem értenek a metempszichózishoz1, és egy tisztességes kereskedelmi képzésbe nem tartozik bele a görög.

Tehát Charlie-nak az a dolga, hogy ellásson engem – s itt viháncoltam egy kicsit Egyiptom néma istenei között, ránevettem ütött-kopott képmásukra –, az a dolga, hogy ellásson engem, olyan nyersanyaggal, amellyel hihetővé tehetem történetemet. Méghozzá annyira valódivá, hogy a világ szemérmetlenül összelopkodott fikcióvá kiáltsa ki. És én, csakis én tudnám akkor, hogy ez abszolút mértékben és betű szerint az igazság. Én, pusztán én tartom kezemben ezt a drágakövet, hogy kivéssem és megcsiszoljam. Tovább táncoltam tehát az egyiptomi udvar istenei között, amíg egy rendőr fel nem figyelt rám, és le nem tessékelt a lépcsőkön.

Most már csak azon igyekeztem, hogy Charlie-t beszédre bátorítsam. És ez nem is ment nehezen. Ám megfeledkeztem azokról az átkozott verseskönyvekről. Charlie újra meg újra meglátogatott éppolyan hasznavehetetlenül, mint egy túlhúzott fonográf, megittasulva Byrontól, Shelleytől vagy Keatstől. Most már tudtam, hogy előző életében mi volt ez a fiú, s keservesen aggódtam, hogy egyetlen szót se mulasszak el fecsegéséből. Tehát állandóan figyelnem kellett rá, és érdeklődnöm iránta. Ő pedig mindent félreértett: nem értette, miért érdeklődöm Charlie Mears jelenlegi lelke iránt (noha az ő számára az élet éppolyan új dolog volt, mint annak idején Ádámnak a magáé), s azt sem értette, miért érdeklődöm annyira az olvasmányai iránt. Türelmemet a végsőkig feszítette örökös versidézgetéseivel – nem a sajátjait idézgette, hanem mások verseit. Szerettem volna már kiverni az emberiség emlékezetéből az egész angol költészetet. Elátkoztam a legragyogóbb verseket, csak azért, mert Charlie-t eltérítették a közvetlen mesélés ösvényéről, s később talán még arra is ösztönöznék őt, hogy őket próbálja utánozni. De visszanyeltem türelmetlenségemet, várva, hogy az első lelkesedés hulláma majd csak kielégíti, lecsitul a fiú, és visszatér tulajdon álmaihoz.

– Mi haszna van annak, hogy elmondjam magának, amit én gondolok, miközben ezek a fickók az angyalok számára írták a verseiket – morgott egy este. – Mért nem ír olyasmiket, mint ők?

– Nem hinném, hogy maga valami nagyon becsületesen bánik velem – mondtam dagadó önérzettel.

– Már átadtam magának a történetet – mondta röviden, és visszamerült a „Lará”-ba.

– De nekem részletekre van szükségem.

– Azokra a dolgokra gondol, amelyeket arról az átkozott hajóról mondtam, amit maga gályának nevez? Hát az nagyon egyszerű. Maga is elképzelheti magának ezeket. Ugyan már, csavarja egy kicsit feljebb a gázt, olvasni szeretnék.

Erre az elképesztő ostobaságra kedvem lett volna összetörni a feje felett a gázlámpa buráját. Valójában én magam is kitalálhattam volna ilyesmiket, ha tudtam volna, mi az, amiről Charlie nem tudja, hogy tudja. De mivel az ajtók már becsukódtak mögöttem, elzárva előlem a régvolt dolgokat, csak azt tehettem, hogy kivárom ifjonti szórakozását, és megpróbálom hasznavehetőbb állapotba hozni. Egypercnyi bizonytalankodás, támaszkeresés megfizethetetlen kinyilatkoztatásokat tehet tönkre. Könyvét néha-néha félrelökte – ugyanis nálam tartotta könyveit, mert az anyja elborzadt volna ilyen tékozlástól –, és visszamerült tengeri ábrándjaiba. Én meg újra és újra elátkoztam Anglia összes költőit. Elborította, átszínezte, elferdítette a banktisztviselő képlékeny elméjét mindaz, amit olvasott, s az eredmény mások hangjának kusza zagyvaléka lett, olyasmi, mint a városi telefon zümmögése, motyogása, morgása a nappali csúcsidőben.

Beszélt a gályáról – a saját gályájáról, hiszen azt igen jól ismerte –, de az Abydosi mátkából kölcsönzött illusztrációk kíséretében; hősének tetteit A kalózból vett idézetekkel tűzdelte meg, no meg a Manfredból és a Cainból származó mély és reménytelen morális gondolatokkal, azt várva, hogy én felhasználjam ezeket. Csak akkor némultak el a hamis kóboráramok, amikor Longfellow-ra került sor, és rögtön tudtam, hogy Charlie most az igazat mondja.

– Mit gondol erről? – mondtam egy este, mihelyt rájöttem, milyen közegben működik emlékezete a legjobban, és mielőtt még tiltakozhatott volna, felolvastam neki King Olaf sagáját majdnem elejétől a végéig.

Tátott szájjal figyelt, kipirult, két keze dobolt a kanapé karfáján, amíg el nem jutottam Einar Tamberskelver dalának ehhez a strófájához:

 

S Einar akkor kézi íját

Kézbe fogva válaszol:

„Norvégiát vesztetted el,

Jó királyom, valahol.”

 

A fiú zihált a ritmus tiszta szépségétől.

– Ez valamivel többet ér, mint Byron, hm? – kérdeztem.

– Jobb? Ez maga az igazság! Honnan tudhatott ő erről?

Folytattam:

 

„Mi volt ez?”,

Olaf így riad A tatfedélzeten.

„Úgy hallik, épen nem marad

A hajóból semmisem.”

 

– Honnan tudhatta, hogyan nyögnek a hajók, hogyan szakadnak ki az evezők, zssss, végig az egész soron? Tudja, a múlt éjszaka... De folytassa kérem onnét, hogy „A kiáltások szirtjei”.

– Nem. Már belefáradtam. Beszélgessünk. Mi történt múlt éjszaka?

– Borzalmas álmom volt. A mi gályánkról álmodtam. Azt álmodtam, hogy ütközetbe keveredtünk. Tudja, egy másik hajó mellett futottunk, a kikötőben. A víz teljesen csendes volt, kivéve ott, ahol az evezőink felkavarták. Tudja, hol volt a helyem a gályában? – Eleinte akadozva beszélt, finom angol érzéke azt sugallta, hogy esetleg kinevetik.

– Nem. Ez még egészen új nekem – mondtam béketűrően, de heves szívdobogással.

– A hajó orrától számított negyedik evezőnél, a felső fedélzet jobb oldalán. Ennél az evezőnél négyen ültünk, mind megláncolva. Figyeltem a vizet, és megpróbáltam megszabadulni kézbilincseimtől, mielőtt még elkezdődik a haddelhadd. Akkor szorosan felzárkóztunk a másik hajó mellé, és az ő fegyvereseik mind átugráltak a mi hajópárkányunkon. A padom összetörött, három másik társam alá szorultam, és a hatalmas evező hátba vert bennünket.

– És? – Charlie szeme élénk fényben égett. A székem mögött lévő falat bámulta.

– Nem tudom, hogyan zajlott a harc. Az emberek a hátamon tapostak, én meg csak feküdtem lent. Akkor a bal oldali evezősök – tudja, az evezőikhez voltak láncolva – ordítozni kezdtek, hogy víz, víz. Hallottam a víz csobogását, megperdültünk, mint egy cserebogár, és ahogy ott feküdtem, tudtam, hogy egy gálya nekünk jött balról az orrával, hogy felspékeljen minket. Épp hogy fel tudtam emelni a fejemet, hogy lássam a vitorláját a párkányzatunk felett. A mi gályánk orr az orrhoz akart találkozni vele, de már túlságosan késő volt. Csak egy kissé tudtunk elfordulni tőlük, mert a jobb oldalunkon lévő gálya magához csáklyázott minket, és megakadályozott a manőverezésben. Akkor aztán, az áldóját, micsoda recsegés-ropogás volt! A bal oldali evezők kezdtek sorra kettéroppanni, ahogy a másik gálya, tudja, amelyik mozgásban volt odafúrta az orrát. Akkor az alsó evezők áttörték a mi fedélzetünk palánkjait, aztán az egyik felugrott a levegőbe, és pontosan a fejem mellett esett vissza.

– Hogy történt ez?

– A mozgásban lévő gálya visszalökdöste őket az evezőlyukakon keresztül. Lentről végeszakadatlan lármát hallottam. Aztán a gálya körülbelül a középen elkapott bennünket, és a jobb oldalon lévő gálya legénysége szétkapcsolta a csáklyákat, eloldozta a köteleket, és különféle dolgokat hajigált a mi felső fedélzetünkre – nyilakat, mindenféle gyújtóeszközöket, és a mi gályánk bal oldala csak ment, ment, ment felfelé, a jobb oldala meg süllyedt, elmerült, én meg felemeltem a fejemet, és láttam, hogy a víz már a jobb oldali párkányzatnál van, aztán a hajó teljesen felfordult, és minden összeroppant, ami a jobb oldalon volt; éreztem, hogy valami fejbe vág, és akkor felébredtem.

– Várjon csak egy pillanatra, Charlie. Milyen volt a tenger, amikor ellepte a párkányzatot? – Volt okom rá, hogy ezt kérdezzem. Egy ismerősöm egyszer átélt egy hajótörést nyugodt vízen, és látta, hogy a vízszint egy pillanatig megáll, mielőtt beömlenék a fedélzetre.

– Olyan volt, mint egy megfeszített bendzsóhúr, és mintha éveken át úgy maradt volna – mondta Charlie.

Pontosan! Hajótörött ismerősöm így mesélte: „Olyan volt, mintha egy ezüsthuzal fogná körül a párkányzatot, és úgy tetszett, mintha sohasem akarna elpattanni.” Ismerősömnek puszta életén kívül mindent el kellett veszítenie a tudás emez értéktelen kis darabkájáét, és nekem tízezer keserves mérföldet kellett utaznom ahhoz, hogy ezt az ismeretet átvegyem tőle, „másodkézbe”. De Charlie, a banktisztviselő, aki huszonöt shillinget keres egy héten, és soha máshová nem tette a lábát, csak az utca flaszterjára, tudta mindezt. És nem jelentett számomra vigasztalást, hogy előző életének egyikében meg kellett halnia ezért az előnyéért. Nekem magamnak is bizonyára rengetegszer meg kellett már halnom, de mert képes voltam használni ismereteimet, mögöttem bezáródtak az ajtók.

– És azután? – kérdeztem, megpróbálva félrehessegetni az irigység ördögét.

– A furcsa az, hogy ebben az egész zűrzavarban egy cseppet sem voltam meglepődött vagy megrettent. Mintha már sok-sok csatát átvészeltem volna; így mondtam ezt a mellettem ülő férfinak is, amikor az ütközet elkezdődött. De az a gazember felügyelő nem volt hajlandó kioldani láncainkat, hogy legyen valami esélyünk a túlélésre. Mindig is azt hajtogatta volt, hogy mindannyian szabadok leszünk majd a csata után, de ez sohasem történt meg, sohasem – rázogatta szomorúan a fejét Charlie.

– Micsoda csirkefogó!

– Meghiszem azt! Sosem adott eleget ennünk, és néha olyan szomjasak voltunk, hogy a sós vizet ittuk. Még most is érzem az ízét.

– És most meséljen valamit arról az öbölről, ahol a csata folyt.

– Arról nem álmodtam. Csak annyit tudok, hogy egy kikötő volt; de mégis: azt tudom, hogy egy fehér falban lévő gyűrűhöz voltunk kikötve, és a kőfal felülete a vízszint alatt fával volt bélelve, hogy dagálykor darabokra ne törjék a vágósarkantyúnk.

– Ez érdekes. A mi hősünk volt persze a gálya parancsnoka, nem?

– Még nem! Az orrkötélzetnél állt, és kiáltozott, mint egy megszállott. Ő ölte meg a felügyelőt.

– De hát maguk mind megfulladtak, nem igaz, Charlie?

– Már nem tudom ezt pontosan összeszedni mondta zavart pillantással. – A gálya biztosan elsüllyedt egész legénységével együtt, és mégis úgy képzelem, hogy a hős megmenekült, és életben maradt. Talán felmászott az ellenséges hajóra. Én ezt persze már nem láthattam, mert hiszen, tudja, én már halott voltam.

Megborzongott és kijelentette, hogy többre nem emlékszik.

Nem erőltettem a dolgot tovább, de hogy teljesen biztos legyek: Charlie-nak fogalma sincsen arról, hogy mi megy végbe elméjében, tehát előre megfontoltan megismertettem vele Mortimer Collins Transmigration (Lélekvándorlás) című művét, és adtam neki egy vázlatot a könyvről, mielőtt kinyitotta volna.

– Micsoda marhaság ez az egész! – mondta, vagy egy óra múlva, őszintén. – Nem értem a Mars Vörös planétájának meg a királynak meg az egész többinek a képtelenségeit. Adja nekem vissza a Longfellow-t.

Kezébe adtam, és megpróbáltam az ő tengericsata-történetéből leírni annyit, amennyit csak tudtam, néha-néha megerősítést kérve tőle egy részletről vagy tényről. Mindig válaszolt, anélkül hogy felnézett volna könyvéből, s mindig olyan biztonsággal, mintha könyve lapjairól olvasta volna. Hogy a folyamat meg ne törjék, a szokásosnál halkabban beszéltem, és tudtam, hogy fogalma sincsen arról, amit mond, mert lelke kint jár a tengeren, Longfellow-val.

– Charlie – kérdeztem –, mondja, amikor az evezősök fellázadtak a gályán, hogyan ölték meg a felügyelőiket?

– Letörték a bilincseiket, és agyonverték őket. Ez akkor történt, amikor még elég viharos volt az idő. Az alsó fedélzet egyik felügyelője lecsúszott a középső járópallóról, és beesett az evezősök közé. Néma csendben a hajóbordákhoz szorították a láncaikkal, amíg meg nem fulladt: túlságosan sötét volt ahhoz, hogy a másik felügyelő lássa, mi történik. Amikor szólította társát, őt is lerántották és megfojtották, és az alsó fedélzet lépésről lépésre kiharcolta a maga útját a felső fedélzetekre, miközben a széttépett láncok töredékei még lógtak rajtuk. Hogy azok hogyan üvöltöttek!...

– És azután mi történt?

– Nem tudom. A hős elment. Vörös volt a haja meg a szakálla, meg minden. Azt hiszem, ez már azután volt, hogy elfoglalta a gályánkat.

Idegesítette a hangom, bal kezét kissé megemelte; így tesz az ember; ha zavarja, hogy félbeszakították.

– Még sosem mondta, hogy vörös hajú volt, és azt sem, hogy elfoglalta a maguk gályáját – mondtam egy kis szünet után.

Charlie fel sem nézett.

– Olyan vörös volt, mint egy rőt medve – mondta szórakozottan. – Északról jött, így mondták a gályában, amikor evezősöket toborzott. Nem rabszolgákat, hanem szabad embereket. Később, sok-sok évvel később hírek érkeztek róla egy másik hajóról; vagy pedig ő maga jött vissza...

Ajkai némán mozogtak. Elragadtatottan ismételgetett egy előtte lévő költeményt.

– Hol járt hát a maga hőse? – Majdnem suttogva mondtam ezt, hogy a szó finoman csússzék be Charlie elméjének abba a részébe, amely hasznomra lehetett.

– A tengerparton. A Hosszú és csodás tengerparton – így hangzott a válasz egy percnyi hallgatás után. – A Furdurstrandin? – kérdeztem, tetőtől talpig remegve.

– Igen, a Furdutstrandin. – Egészen új módon ejtette ki ezt a szót. – És még láttam is... – Hangja itt elhalt.

– Tudja, hogy mit mondott most? – kiáltottam fel vigyázatlanul.

Felemelte a szemét, és most már teljesen éber volt.

– Nem – csettintett. – Szeretném, ha hagyná, hogy olvassak. Ezt hallgassa:

 

De Othere, a vén tengeri medve

Megmoccanni se bírt,

A király meg, mitse feledve,

Mintha tollra támadna kedve,

Minden szót leírt.

És akkor a száz királynak

Barátságot fogad,

S felemelve nemes fejét

Kinyújtá barna kezét:

„Nézd e rozmárfogat.”

 

– Istenem-atyám! Micsoda fickók lehettek ezek, hogy csak úgy összevissza hajóztak, anélkül hogy fogalmuk lett volna arról, hol érnek partot. Hej!...

– Charlie – kérleltem. – Ha egy-két percig nyugton idefigyelne, a hősünket milliméterre olyan jól illeszteném be a történetbe, mint bárki más!

– Á!... Longfellow megírta ezt a költeményt. Nem érdekel többé más írás. Olvasni akarok. – Eddigre teljesen kifulladt, s mert dühöngtem a magam balszerencséjén, otthagytam őt.

Képzeljék magukat a világ kincsesházának kapuja elé, amelyet egy gyermek őriz – egy lusta, felelőtlen, ujjaival malmozó gyermek –, akinek kényén-kedvén múlik az értékes kulcs, és akkor félig-meddig el tudják képzelni gyötrődésemet. Charlie eddig az estéig semmi másról nem beszélt, csak olyasmikről, amelyek egy görög gályarab tapasztalatain alapultak. De most, hacsak nem olvasmányai érdeme volt ez; a vikingek elkeseredett kalandjairól beszélt. Karlsefne-fia Thorfinról, aki Winelandba (azaz Amerikába) hajózott, a kilencedik vagy tizedik században. Látta az öbölben lezajlott ütközetet, s leírta tulajdon halálát. De ez a vikingdolog még megdöbbentőbb ugrás volt a múltba. Lehetséges volna-e, hogy egy fél tucat életen átszökdécselt, s most ezer évvel később homályosan visszaemlékezik néhány epizódra? Őrjítő kuszaság volt ez, és a legrosszabb az volt benne, hogy Charlie Mears volt az utolsó ember a Földön, aki normális állapotában magyarázatot tudott volna adni rá. Csak várnom és figyelnem lehetett, de amikor ezen az estén ágyba bújtam, a legvadabb képzelgéseim támadtak. Semmi olyan nem volt, ami ne lett volna lehetséges, ha ugyan Charlie gyűlölni való memóriája megbízható lett volna.

Megpróbálhattam megírni Thorfin Karlsefne sagáját úgy, mintha még sohasem írták volna meg; elmondani Amerika első felfedezésének történetét, mintha én volnék a felfedező. De teljesen Charlie könyörületességére voltam bízva, s őt mindaddig, amíg az a három shilling hatpennys, Bohn-féle kötet az ő birtokában volt, úgysem lehetett volna szóra bírni. Nem mertem szemtől szembe lemarni; csak meg-megbökhettem memóriáját, mert hiszen ezer év előtti tapasztalatokkal volt dolgom, amelyeket egy ma élő fiú szájából hallok. És ezt a ma élő fiút nagyon érzékenyen érinti, ha látja az én mohó reményem hangját és mozdulatait, úgyhogy még akkor is hazugságra kényszerül, amikor az igazat akarja mondani.

Vagy egy héten át nem láttam Charlie-t. Legközelebb a Gracechurch Streeten találkoztam vele. Egy váltókönyv volt a derekához láncolva. Üzleti útja a London Bridge-en át vezetett, én meg hozzászegődtem. Dugig volt váltókönyvének fontosságával, s az egekig magasztalta. Amikor átgyalogoltunk a Temze felett, megálltunk, hogy megbámuljunk egy gőzhajót, amelyből hatalmas barna és fehér márványtömböket rakodtak ki. Egy bárka húzott el a gőzös tatjánál, s egy benne lévő magányos tehén elbőgte magát. Charlie banktisztviselőarca ismeretlenné változott, s – bár erről ő semmit sem tudott – egy nála sokkal okosabb ember arcát mutatta. Két karját kitárva rátámaszkodott a híd korlátjára, és hangosan felnevetett.

– Ha a mi bikáinkat hallanák, elfutnának a Skroelingek.

Csak egy pillanatnyit késlekedtem a felelettel, de a bárka a tehénnel együtt eltűnt a gőzhajó orra mögött.

– Charlie, maga szerint kik voltak a Skroelingek?

– Még sosem hallottam róluk. A nevük úgy hangzik, mint egy újfajta sirályé. De furcsa fickó maga, hogy mindig csak kérdezget! – felelte. – Át kell mennem oda, az Omnibus Company pénztárosához. Megvárna itt, és akkor együtt ebédelhetnénk valahol? Versírási ihletem van:

– Köszönöm, nem. Mennem kell. Biztos benne, hogy semmit sem tud a Skroelingekről?

– Nem, hacsak azt nem, hogy benevezték a liverpooli hendikepre. – Biccentett, és eltűnt a tömegben. Nos: Vörös Erik vagy más néven Karlsefnefi Thorfin sagájában meg van írva, hogy kilencszáz évvel ezelőtt, amikor gályái megérkeztek a kunyhóhoz, amelyet Leif épített a Marklandnak nevezett ismeretlen földön, a Kroelingek (és isten tudja, kik lehettek ezek) eljöttek, hogy kereskedjenek a vikingekkel, de aztán elfutottak, mert megijedtek annak a jószágnak bőgésétől, amelyet Thorfin hozott magával a hajóján. De honnan az ördögből tudhat erről az esetről egy görög gályarab? Fel-alá kószáltam az utcákon, megpróbálva kibogozni ezt a titkot, de minél tovább töprengtem, annál homályosabbá vált az egész. Csak egy dolog látszott biztosnak, és ez a bizonyosság egy pillanatra elvette a lélegzetemet. Ha bármiről is bizonyosságra jutottam, akkor a Charlie Mears testében lévő léleknek nem egy, hanem egy fél tucat élete volt – egy fél tucat, egymástól eltérő, másmás lét, valamennyi a világ hajnalának kék vizében!

És akkor áttekintettem a helyzetet.

Nyilvánvaló: a magam mostani ismereteire támaszkodva egyedül és megtámadhatatlanul megállhatnék, mígnem a többi ember is olyan tudással telivé nem válnék, mint jómagam. Már ez maga is érne valamit – de hát, ember lévén, hálátlan voltam. Ronda piszokságnak éreztem, hogy Charlie memóriája cserbenhagy, éppen, amikor a legnagyobb szükségem volna rá. Mennyei hatalmak – fohászkodtam fel a londoni füstben és ködben –, tudják-e az élet és halál urai, hogy mit jelent ez nekem? Nem kevesebbet, mint a legjobb iránti örökös éhséget, amely Tőle jön, s csak egyvalaki részesülhet benne. Megelégedhettem volna – Clive-ra emlékezve megdöbbentem tulajdon szerénységemen – pusztán azzal, hogy jogom van elmesélni egy történetet, hogy egy kissé én is benne legyek az élő könnyű irodalomban. Ha Charlie lehetővé tenne egyórányi – hatvan rövid percnyi – visszaemlékezést, olyan emberekre, akiknek léte ezer esztendőt is átfog, lemondanék minden haszonról és dicsőségről, ami a vele való beszélgetésből származik. Távol maradnék attól a hűhótól, amely elöntené a Földnek azokat a csücskeit, amelyek így nevezik magukat: „a világ”. Névtelenül csinálnám végig az egészet. Sőt úgy csinálnám, hogy mások azt higgyék: ők írták. S találnának vastag bőrű, önreklámozó angolokat, akik a határon túl is szétbömbölnék a dolgot. Igehirdetők újfajta életviteli elveket alkotnának, esküdve, hogy ezek igazán újak, s hogy ezek megmentik az egész emberiséget a halál félelmétől. Minden európai orientalista okoskodó módszerrel támogatná a dolgot, szanszkrit és pali szövegekkel. Szörnyű némberek mocskos változatokat találnának arról, hogy a férfiak hogyan képzelik el nővéreik felemelését. Egy omnibusz leintése és újraindulása között előre láttam azt a csetepatét, amely vagy fél tucat felekezet között ki fog törni, mert ezek mind magukénak vallják az „igaz lélekvándorlás doktrínáját a világra és az új korszakra vonatkoztatva”. És láttam a tiszteletreméltó angol újságokat, ahogyan megfélemlített tehenek módjára rettegnek a történet gyönyörű szép egyszerűségétől. Az elme száz, kétszáz, ezer évet is átugorna az időben. Bánatosan láttam, hogy az emberek tönkretennék és elferdítenék a történetet. Az egymással rivalizáló hitvallások a feje tetejére fordítanák, míg végül a nyugati világ – amely sokkal inkább kapcsolódik a halál borzalmához, semmint az élet reményéhez – félretolná mint érdekes feltételezést, és rég feledett vallások ma újnak látszó, szétszórt töredékeinek minősítené. Így azután változtattam az élet és a halál uraival kötendő szerződés szövegén. Csak azt engedjék meg, hogy megismerjem és megírjam ezt a történetet, de teljes tudás birtokában, hogy valóban igazat írhassak – azután pedig el fogom égetni kéziratomat, ünnepélyes áldozatként: öt perccel az utolsó sor leírása után el fogom pusztítani az egészet. De kell, hogy a teljes bizonyosság birtokában írhassak.

Nem kaptam választ.

Egy akváriumot hirdető plakát lángoló színei megfogták szememet, és töprengtem, vajon bölcs, okos dolog lenne-e átjátszani Charlie-t a hivatásos mesmeristák kezébe, és ha az ő kezük közé kerülne, beszélne a régebbi életeiről. Ha ezt tenné, és ha az emberek hinnének neki... Csak hát Charlie bizonyára megrettenne és megzavarodnék, vagy pedig beképzeltté tenné a kérdezősködés. Mindkét esetben hazudozni kezdene, félelemből vagy pedig hiúságból. Nagyobb biztonságban lesz az én kezeim között.

– Furcsa bolondok maguk, angolok-hallottam egy, hangot, és megfordulva felismertem egy futó ismerősömet, egy fiatal bengáli jogászdiákot, akit Grish Chundernak hívtak; s akit apja küldött Angliába, civilizálódási célból. Nyugdíjazott bennszülött tisztviselő volt az öreg, és szerét ejtette, hogy a maga havi ötfontos jövedelmével évi kétszáz fontot szánjon a fiára, hogy az kedvére bennlakhasson egy városban, hogy a királyi ház kiszolgálójává váljék, és történeteket mesélhessen a brutális indiai tisztviselőkről, akik pofára ejtik a szegényeket.

Grish Chunder fiatal, kövér, nagy testű bengáli volt, kínos gondossággal viselte szalonkabátját, cilinderét, világos nadrágját, cserszínű kesztyűit. Ám jól ismertem őt már azokban az időkben is, amikor a brutális indiai kormányzat vállalta egyetemi tanulmányainak költségeit, ő meg szerényen hozzájárult a Sachi Durpan felkeléshez, s flörtölt tizennégy éves iskolatársainak feleségeivel.

– Furcsa dolog ez, nagyon bolond dolog – mondta a plakát felé intve. – A Northbrook Klubba megyek. Nem tart velem?

Elkísértem egy darabon.

– Nincs valami jó állapotban – mondta. – Min töpreng? Egy szót sem szól.

– Grish Chunder, maga túlságosan iskolázott ahhoz, hogy higgyen valamiféle istenben, hm?

– Óóó, igen. Amikor itt vagyok. De amikor hazamegyek, eleget kell tennem a népi babonáknak, el kell végeznem a megtisztulási szertartásokat, és a feleségeimnek be kell szentelniök a bálványokat.

– És fel kell lógatni a tulsit, és meg kell ünnepelni a purohitot, és vissza kell térnie a kasztjába és újra jó khuttrit kell csinálnia magából, maga haladó szabadgondolkodó. És desi ételt kell ennie meg ilyesmiket, és az egész udvar bűzölögni fog a maga mustáros olajától.

– Bizony, ilyenformán – mondta Grish Chunder könnyedén. – Ha valaki egyszer hindu, mindig is hindu marad. De kíváncsi volnék, hogy az angolok miről gondolják azt, hogy ők tudják.

– Hát mesélek és magának valamit, amit az angolok tudnak. Régi történet ez magának.

Elkezdtem mesélni neki Charlie sztoriját angolul, de Grish Chunder közbevetett egy kérdést a maga nyelvén, és a történet most már a meséhez sokkal inkább illő nyelven haladt tovább. Egyébként ezt még soha senki el nem mesélte angolul. Grish Chunder figyelt, időről időre bólintott, és amikor befejeztem a történetet, feljött a lakásomra.

Beshak – mondta filozofikusan. – Lekin darwaza band hai. (Kétségkívül. De az ajtó be van zárva.) Már hallottam ilyesmiről az én népem között, korábbi létezésekre emlékezve. Persze régi hiedelem ez miközöttünk, de hogy egy angollal is megtörténjék – egy tehéntejen nőtt Mlechhel, egy kaszton kívülivel! Istenemre, ez nagyon-nagyon különös!

– Lépjen ki a kasztjából, Grish Chunder! Maga mindennap marhahúst eszik. Gondoljuk át még egyszer ezt a dolgot. Ez a fiú emlékezik a megtestesüléseire.

– Tud ő erről? – kérdezte Grish Chunder nyugodtan, asztalomon ülve és a lábát lógázva. Most angolul beszélt.

– Semmit sem tud semmiről. És ha beszélne, elmondjam majd magának, hogy mit mondott? Na? – Ez így nem fog menni. Ha maga elmeséli ezt a barátainak, azok majd azt felelik, hogy maga bolond, és beleraknák az újságokba. Gondolom, akkor meg maga feljelentést tenne becsületsértésért.

– Ezt hagyjuk ki teljesen a dologból. Van-e remény arra, hogy rábírjuk a beszédre?

– Semmi remény. Óóóó, de igen, mégis! Ám, ha beszélne, az azt jelentené, hogy véget ér ez az egész világ – instanto – és rápotyog a maga fejére. Ezek megengedhetetlen dolgok, tudja? Ahogyan mondtam, az ajtó be van zárva.

– Még árnyéka sincsen a reménynek?

– Hogyan is lehetne? Maga keresztény, és a maguk könyvei szerint tilos szakítani az élet fájáról, mert akkor sosem halhatnak meg. De hát akkor maguk mind miért félnek a haláltól, hiszen valamennyien tudják, hogy a barátjuk nem tudja, amit tud. Én félek, hogy leütnek, de nem félek attól, hogy meghalok, mert tudom, amit tudok. Maguk nem félnek attól, hogy leütik magukat, de félnek attól, hogy meghalnak. Ha nem félnének, istenemre, maguk, angolok már régen túl volnának az egész bolton, felrúgnák a hatalom korlátait, és felkelést csinálnának. És az nem lenne jó. De félni nem szabad. Nos, a fiú mindig kevesebbre és kevesebbre fog visszaemlékezni, és ezeket álmoknak fogja vélni. Végül aztán mindent el fog felejteni. Amikor én Calcuttában letettem az első; irodalmi-művészeti tárgyú vizsgámat, mindez benne volt a Wordsworthről szóló puskában. Tudja, az a rész, hogy „...nyomon követve a dicsőség fellegeit”.

– Ez úgy fest, mintha volna kivétel a szabályok alól.

– A szabályok alól nincsen kivétel. Egyesek nem látszanak hajlíthatatlanabbaknak, mint mások, de nézze csak jól meg őket – pontosan ugyanolyanok. Ha ez a maga barátja azt mondaná, hogy így és így meg úgy és úgy, azt jelezve, hogy minden korábbi életére vagy egyik volt életének egy-egy részletére emlékezik, akkor a következő órában már nem volna ott a bankjában. Akkor el lehetne mondani róla, hogy zsákba kötötték, mert bolond, és elküldték a holdkórosok menhelyére. Ezt be kell látnia, barátom.

– Hát persze hogy belátom, de én nem őrá gondoltam. Az ő neve sosem fog megjelenni a történetben.

– Aha, értem. Ez a történet sosem fog megíródni. Megpróbálhatja.

– Meg is próbálom.

– A maga hitele meg a bevétel kedvéért, természetesen?

– Nem. A történet megírása kedvéért. Becsületemre, ennyi az egész.

– De még így sem sok lehetősége lesz. Nem játszhat az istenekkel. Csinos történet ez. Ahogyan mondják:

„Hadd menjen úgy, ahogyan én akarom.” De legyen gyors: a fiú nem fogja sokáig bírni.

– Miért gondolja ezt?

– Hát megmondom. Eddig még nem jutottak eszébe a nők a fiúnak?

– Biztos, hogy nem. – Visszaemlékeztem Charlie egy-két bizalmas közlésére.

– No igen, egyetlen nő sem ábrándozott még róla. No de amikor ez bekövetkezik: bus-hogya, vigyázz! Tudom. Milliónyi nő van kéznél. Például szobalányok. Akik az ajtó mögött megcsókolják az embert.

Megrémültem attól a gondolattól, hogy egy szobalány tönkreteheti a történetemet.

Grish Chunder vigyorgott.

– Igen, meg más csinos lányok is: a ház unokahúgai és talán nem is e házhoz tartozó unokahúgok. Egy csók, amelyet visszaad meg ennek a csóknak emléke kigyógyítja minden képtelenségből, máskülönben...

– Mit máskülönben? Gondolja csak meg: a fiú nem tud arról, amit tud.

– Tudom. Máskülönben pedig, ha nem történik is semmi, bele fog süllyedni a kereskedelmi és pénzügyi spekulációkba, mint bárki más. Ennek így kell lennie. Beláthatja, hogy ennek így kell lennie. De először is jönni fog a nő, én így gondolom.

Kopogtattak, és Charlie esett be az ajtón, egészen felvillanyozva. Elengedték az irodájából, és ahogyan tekintetéből kivettem, hosszú beszélgetés után volt; valószínűleg a zsebében lapuló versekről. Charlie versei nagyon unalmasak voltak, de néha elvezettek a gályáról való beszélgetéshez.

Grish Chunder éles pillantást vetett rá.

– Bocsánatot kérek – mondta Charlie nyugtalanul. – Nem tudtam, hogy van magánál valaki.

– Már megyek is – mondta Grish Chunder.

Mielőtt kiment volna a kapun, az előszobában félrehúzott.

– Ez a maga embere – mondta sietősen. – Én mondom, soha nem fogja elmondani mindazt, amit maga vár tőle. Micsoda hülye badarság! De a fiú nagyon jó lehet arra, hogy megláttassa magával a dolgokat. Tegyük fel, hogy csak játéknak tekintjük az egészet – még sosem láttam Grish Chundert ilyen felizgatott állapotban –, és tintapacát önthetünk a tenyerébe. Na, mi a véleménye? Én mondom, hogy a fiú meg fogja látni azt a valamit, amit egy ember egyáltalában megláthat. Gyerünk a tintával meg a kámforral. Ez a fiú Látnok, és nagyon sok mindent elmondhat nekünk.

– Lehet, hogy az, aminek maga mondja, de én nem akarom, hogy higgyen a maga isteneiben és ördögeiben.

– Nem fogok kárt tenni benne. Amikor felébred, csak egy kicsit butának és nyomottnak fogja érezni magát. Látott már olyanokat, akik belenéznek a tintapacniba?

– Épp ez az oka annak, hogy nem akarok még egyszer ilyet látni. Jobb, ha most elmegy, Grish Chunder.

És elment, még a lépcsőházban is bizonykodva, teljesen elvíve a lehetőségét annak, hogy a jövőbe pillantsak.

Nem érdekelt a dolog. Egyetlen dolog érdekelt, a múlt, és ezzel nem ért fel az, hogy hipnotizált fiúk tükörbe nézzenek, meg tintapacnikba, nem, ez nem segített volna hozzá. De elismertem Grish Chunder álláspontját, és rokonszenveztem vele:

– Ki volt ez a nagy döhör fekete? – kérdezte Charlie, amikor visszamentem hozzá. – Na, nézzen csak ide. Épp most írtam egy verset. Nem ér ez fel azzal, mintha valaki ebéd után dominót játszik? Felolvashatom?

– Hadd olvassam el magam.

– Akkor nincs közvetlen hatása. Mellesleg maga mindig úgy hangsúlyozza a verseimet, mintha a rímei egytől egyig rosszak volnának.

– Hát olvassa fel maga, ha ez megnyugtatja.

Charlie elmennydörögte a versét, és nem is volt az rosszabb, mint költeményeinek átlaga. Hűségesen végigolvasta minden könyvét, de az nem nagyon tetszett neki, amikor megmondtam, hogy jobbnak tartom Longfellow-t Charlie-féle felvizezés nélkül. Akkor azután végigmentünk a kéziraton sorról sorra, és Charlie minden ellenvetést és javítási javaslatot így utasított vissza:

– Igen, ez jobb lenne, de maga képtelen felfogni, hogy én hová is akartam kilyukadni.

Charlie valami módon nagyon is emlékeztetett egy igazi költőre.

A papír hátsó felén volt egy irkafirka, és megkérdeztem, hogy mi az.

– Ó, az nem tartozik a vershez. Valami hülyeség, amit az éjszaka írtam, mielőtt lefeküdtem aludni, és nagyon idegesen rímek után vadásztam. Ezért hát helyettük rímtelen sorokat írtam.

Íme, Charlie rímtelen verse:

„Nekem szurkoltunk, amikor ellenszél fújt és a vitorlák le voltak eresztve.

Sosem bocsátasz el minket?

Kenyeret és hagymát ettünk, amikor te városokat vettél be, meg amikor visszavert az ellenség.

A kapitányok kedvező időben fel-alá sétáltak a fedélzeten, és dalokat énekeltek. De mi odalent voltunk.

Félájultan arcra borultunk az evezőkön, és senki nem mondhatta volna, hogy lusták vágyunk, mert még így is állandóan előre-hátra mozogtunk az evezőkkel.

Sosem bocsátasz el minket?

A só olyan érdessé tette evezőink nyelét, mint a cápa bőre. Térdeink a só ropogásával ütődtek a csontokhoz. Hajunk beletapadt homlokunkba. Ajkunk mézgásan összeragadt, te pedig korbácsoltál minket, mert már képtelenek voltunk evezni.

Sosem bocsátasz el minket?

De rövidesen úgy fogunk kitörni az evezőnyílásokon, ahogyan a víz suhan el az evezőtollakon, és te mondhatod majd másoknak, hogy evezzenek miutánunk, sosem fogsz elkapni bennünket, amíg csak el nem kapod az evezőcsapásokat, és bele nem kötöd a szelet a vitorlád öblébe. Ahó!

Sosem bocsátasz el minket?”

– Hm... Mi az, hogy evezőcsapás, Charlie?

– Az evezők által felvert víz végiglocsolt minket. Ez olyasmi, mint amiről a gályadal szól, tudja? Hajlandó végre befejezni a történetet és adni nekem valamit a bevételből?

– Ez magától függ. Ha most hajlandó volna még többet mondani a maga hőséről, akkor hamarosan befejezhetném a történetet. A maga ötletei túlságosan zavarosak.

– Csak az alapvető ötletet akarom magának megadni; azt, hogy itt meg ott miféle lárma volt, milyen volt az ütközet meg ezeket. Nem tudná maga kikerekíteni? Írja azt, hogy a hős megmentett egy lányt a kalózgályán, adja hozzá feleségül, és kész.

– Na hallja, maga aztán igazán segítőkész együttműködő. Feltételezem, hogy a hős átment egy egész csomó kalandon, mielőtt megházasodott volna.

– Nos, hát képzeljen el egy nagyon agyafúrt fickót, egy alacsony termetű embert, egy politikus alkatot, aki már sok megállapodást kötött és szegett meg, egy fekete hajú fickót, aki tisztként szolgált, amikor az ütközet megkezdődött.

– De hiszen a múltkor azt mondta, hogy vörös hajú volt!

– Azt nem mondhattam. Írja csak fekete hajúnak. Fiát persze! Magának nincs semmi képzelőereje. Látva, hogy épp most fedeztem fel mindamaz elveket, amelyeken a helytelenül képzelőerőnek nevezett félemlékezet alapul, majdnem felnevettem; ám visszafojtottam az ügy érdekében.

– Igaza van. Maga egy képzelőerővel bíró ember. Tehát egy fekete hajú fickó egy zárt fedélzetű hajón.

– Nem, nem! Egy nyitott hajón. Olyanon, mint egy nagy csónak.

Ez már dühítő volt.

– Maga azt mondta, hogy a maga hajóját megtervezték, megépítették és fedélzettel zárták le – tiltakoztam.

– Nem, ez nem az a hajó... Ez nyitott volt, legfeljebb féldekkje lehetett, mért... Istenemre, magának igaza van. Az előbb úgy említette a hősömet, mint akinek vörös a haja. Persze, ha vörös hajú volt, akkor a hajónak nyitottnak kellett lennie, és a vitorláira jelek voltak festve.

Most – gondoltam – biztosan visszaemlékezik arra, hogy legalább két hajón szolgált: egy háromfedelű görög gályán, ahol egy „politikus alkatú” férfi volt a parancsnok, meg egy nyitott viking „tengeri kígyón”, ahol az a férfi parancsnokolt, aki „vörös volt, mint egy medve”, és aki Marklandba hajózott. Az ördög arra ösztökélt, hogy folytassam.

– Miért „persze”, Charlie? – mondtam.

– Nem tudom. Viccel maga velem?

A vízfolyás ez idő szerint elapadt. Elővettem egy jegyzetfüzetet, és úgy tettem, mint aki jegyezget.

– Kellemes munka olyan képzelőerejű fickóval dolgozni, mint maga – mondtam egy kis szünet után. Az a mód, ahogyan lefestette nekem a fickó jellemét, az egyszerűen csodálatraméltó.

– Úgy gondolja? – felelt láthatóan felderülve. Gyakran mondom magamnak, hogy egy sziporkánál több van bennem, több mint amit az emberek gondolnának rólam.

– Magában nagyon-nagyon sok minden van.

– Akkor hát nem gondolná, hogy helyes lenne, ha küldenék egy esszét a Tit-Bitsnek á banktisztviselőkről, és megnyerhetném az egy guinea-s díjat?

– Nem pontosan erre gondoltam, öreg fiú; talán jobb lenne, ha várna még ezzel egy kicsit, és a gályahistóriával haladna előbbre.

– Ó, de hát az nem tenné ismertté a nevemet. A Tit-Bits viszont közölné a nevemet és címemet, ha győznék. Min vigyorog? Igenis közölnék!

Nos, ez a szerencsétlen fiatalember, aki most megsértődött, valamikor egyike volt az Argo legénységének, anélkül hogy akár ő, akár én tudnánk erről, továbbá szolgája vagy talán bajtársa Karlsefne-fia Throfinnak. Így tehát mélységesen érdekelt volt az egyguinea-s vetélkedésben. Eszembe jutott az, amit Grish Chunder mondott volt, és hangosan felnevettem. Az élet és halál urai sosem fogják megengedni Charlie Mearsnek, hogy tudatának teljes birtokában meséljen múltjairól. És nekem hozzá kell toldozgatnom az ő szavaihoz a magam szegényes ötleteit, miközben Charlie tanulmányt ír a banktisztviselőkről.

Nekiveselkedtem, hogy egyetlen fonálra fűzzem jegyzeteimet. Az eredmény nem volt szívderítő. Még egyszer végigolvastam. Semmi olyasmi nem volt benne, amit ne írhatott volna meg másvalaki, vagy nem lehetett volna mások írásaiból összeszerkeszteni.

Kivéve talán az öbölbeli ütközetet. Vikingtörténetet már régebben is sokat írtak. Egy görög gályarab története már lerágott csont volt, s bár én mindkettőt megírtam, ki tudná cáfolni vagy megerősíteni írásom hitelességét? Ugyanígy megírhatnék egy akár kétezer esztendő múlva lejátszódó történetet is. Az élet és halál urai pontosan olyan dörzsöltek, mint ahogyan Grish Chunder burkoltan figyelmeztetett. Nem engedik, hogy olyan dolgok kerüljenek napvilágra, amelyek megzavarhatnák vagy felelőtlenné tehetnék az emberek elméjét. Mégis, bár meg voltam minderről győződve, képtelen voltam félretenni a történetet. Hangulatomat elsimították a tovaúszó fellegek meg a márciusi napfény. S egy éjszaka vagy egy tavaszi reggel szépségében rájöttem, hogy meg tudnám írni ezt a történetet, és értelmet tudnék lopni bele. Azután a nyirkos, szeles délutánokon már tudtam, hogy a történetet csakugyan megírhatom, de végül is nem lenne belőle más, csak egy koholt, hamisan lakkozott, színleléstől bemázolt, Wardour Street-i anyag. Számtalan módon elátkoztam Charlie-t, pedig hát nem az ő hibája volt mindez. Látszott rajta, hogy a díjjal kecsegtető pályázaton buzgólkodik, és ahogyan a Föld forgott, a tavasz már itt volt, s a bimbók burkai megduzzadtak, egyre kevesebbet é .kevesebbet kaptam tőle. Készségesen, olvasott és meséit arról, amit olvasott, s hangjában valami újfajta magabiztosság csengett. Amikor találkoztunk, alig mertem a gályára emlékeztetni. Charlie meg minden alkalommal úgy célzott rá, mint amiből pénzt lehet kicsiholni.

– Úgy gondolom, legalább huszonöt százalékra igényt tarthatok, nem igaz? – mondta csodálatra méltó nyíltsággal. – Hiszen én szállítottam az összes ötletet, nem igaz?

Az ezüstpénz iránti vágyakozás új szín volt természetében. Feltételeztem, hogy ez a Cityben fejlődött ki, ahol Charlie felcsipegette a műveletlen City-emberek furcsa, orrhangú, elnyújtott beszédmodorát.

– Majd beszélünk erről, ha készen lesz. Erről most még semmit sem mondhatok. A vörös hajú és a fekete hajú fickók dolga egyaránt nehéz dolog.

A tűz mellett ült, és az izzó parázsba bámult.

– Nem értem, mit talál maga olyan nehéznek. Számomra minden kristálytiszta – felelt. Gázsugár tört elő a kandallóból, tüzet fogott és halkan sziszegett. – Gondolom, elsőnek vegyük a vörös hajú hős történetét, onnét kezdve, hogy dél felől érkezett az én gályámra, elfoglalta, és a partokra hajózott.

Jobban ismertem már Charlie-t, semhogy félbeszakítottam volna. Nem volt kéznél sem papír, sem toll, de nem mertem íróeszköz után kotorni, mert a mozdulat félbeszakította volna a vízfolyást. A gázsugár puffant egyet és színezett. Charlie hangja majdnem suttogássá halkult, és elmondott egy történetet arról, hogy hogyan hajóztak egy nyitott hajóban Furdusttandiba, milyenek a nyílt tengeri naplementék, amelyeket az egyetlen vitorla öble alatt láttak estéről estére, amikor a hajó orra egyenesen a lehanyatló Napkorongra mutatott, mert „arrafelé hajóztunk, mert egyéb támpontunk nem volt”, mondta Charlie. Elmondta, hogyan szálltak partra egy szigeten, hogyan derítették fel erdeit s hogyan ölt meg a legénység három embert, akiket alva találtak a fenyők alatt. Kísérteteik, ahogyan Charlie mondta, továbbkísérték hajójukat, a vízben úszva és fuldokolva, a legénység meg sorsot húzott, és egyiküket belelökték a tengerbe, engesztelésül az idegen isteneknek, akiket megsértettek. És amikor készleteik kifogytak, és tagjaik elgyengültek, tengeri hínárt ettek, és vezérük, a vörös hajú férfi megölt két. fellázadt evezőst, és egy év múltán, amelyet a hínárok között töltöttek, vitorlát bonthattak végre saját hazájuk felé. És a soha nem szűnő szél olyan biztonságosan szállította őket haza, hogy éjszakánként valamennyien alhattak. Ezt mesélte Charlie, és még sok minden mást is. Hangja néha úgy elhalkult, hogy alig hallottam, bár minden idegszálamat megfeszítve figyeltem. Beszélt vezérükről, a vörös hajú férfiról, úgy, mint ahogyan egy pogány beszél a maga istenéről; mert ő volt az, aki bátorságot öntött beléjük, s aki meg is ölte őket, ha a körülményeik ezt követelték. És ő volt az, aki három napon át vezette őket az úszó jég között, ahol minden jégtábla teli volt ismeretlen vadállatokkal, amelyek „megpróbáltak velünk hajózni”, mondta Charlie, „és mi az evezőnyelekkel vertük vissza őket”.

A gázsugár kihunyt, a szén hamuvá égett, és a tűz finom zajjal összeomlott a kandalló fenekén. Charlie befejezte a beszédet, és én sem szóltam.

– Istenemre – mondta végül, megrázva fejét –, addig bámultam a tűzbe, míg végül teljesen elkábultam. Mit is akartam mondani?

– Valamit a gályás könyvről.

– Igen, már emlékszem. Arról volt szó, hogy huszonöt százalékot kapok a bevételből. Nem igaz?

– Valami ilyesmire számíthat, majd ha befejeztem a könyvet.

– Biztosat szeretnék tudni erről. De most el kell mennem. Nekem... Találkozót beszéltem meg. – És magamra hagyott.

Ha nem lettem volna vak, tudnom kellett volna, hogy ez a tűz előtti szaggatott mormogás volt Charlie Mears hattyúdala. De én azt hittem, hogy ez csak élőhangja a teljes revelációnak. Végül is, igen, végül is rá tudom szedni az élet és halál urait!

Charlie-t, amikor legközelebb meglátogatott, áradozva fogadtam. Ideges és feszélyezett volt, de szeme ragyogott, és száját kissé nyitva tartotta.

– Írtam egy verset – mondta, majd gyorsan így folytatta: – A legjobb, amit valaha is írtam; olvassa el. – Kezembe nyomta, és odébb lépett, az ablakhoz.

Morogtam magamban. Olyasféle mű lesz ez, amelyet egy félórán belül meg lehet kritizálni – ez persze azt jelenti, hogy megdicsérni –, egy költemény, amely kielégíti és gyönyörködteti Charlie-t. A morgásra persze jó okom volt, mert Charlie, félretéve kedvelt százlábú versmértékét, rövidebb, szaggatottabb sorokat írt, a sorok mögött lappangó motivációval. Így hangzott:

 

A nap csodás szép, az enyhe szél

Susog a domb mögött,

Kedvére száll, majd-majd megáll

Hajló vesszők között!

Benned az én vérem zenél,

Ó, Szél, minden fölött.

Ó, Ő enyém, te Föld, te Ég,

Enyém, te Óceán!

Kiáltok, s több ez, mint elég

A görgeteg után.

Elnyertem Őt, ó, barna Föld.

Menyegzőt, új tavaszt!

Szerelmem duplán örökölt

Kincsedből, mely még zsenge, zöld,

S mit betakarít a paraszt!

 

– Szerintem kissé korai még a betakarítás, ennyi kétség után – mondtam rémülten. Ám Charlie mosolygott, és nem felelt.

 

Vereslő alkony, messze kiáltsd,

Hogy győztem. Fénytelen Nap,

Hatalmad üdvözletre váltsd,

Te, úr a nagy Ég alatt.

 

– Nos? Jó? – kérdezte Charlie, átnézve vállam felett.

A „jó”-tól eléggé távolinak és voltaképpen nagyon pocséknak tartottam az egészet, amikor Charlie szótlanul elém tett egy fényképet – egy göndör hajú, ostoba képű és pittyedt szájú leányzó fényképét.

– Hát nem... Nem csodálatos? – suttogta fülig elvörösödve, elmerülve az első szerelem rózsaszínű misztériumában. – Fogalmam sem volt az ilyen dolgokról, nem is gondoltam ilyesmire, és úgy jött, mint egy villámcsapás.

– Igen. Ez mindig úgy jön, mint egy villámcsapás. Nagyon boldog most, Charlie?

– Istenem... Hiszen szeret.... Engem szeret!

Leült, és maga elé ismételgette ezeket a szavakat. Ránéztem a szőrtelen arcra, és töprengtem, hogy mikor, hol és hogyan szerethetett ő előző életeiben.

– Mit fog szólni hozzá az édesanyja? – kérdeztem derűsen.

– A fenét sem érdekli, hogy mit szól hozzá.

Ha valaki húszéves, akkor egész csomó dolog lehet, amelyekre ezt mondhatja: „a fenét sem érdekli”, de ezen a listán nem szerepelhet az édesanyja. Ezt, nyájasan, meg is mondtam neki. Ő meg leírta Öt, ahogyan Ádám írhatta le az általa újonnan elnevezett állatokat meg Éva dicső báját, szépségét. Véletlenül azt is megtudtam, hogy Ő egy dohányárus leánya, és a csinos ruhák jelentik a gyenge oldalát, s hogy már négyszer vagy ötször elmondta a fiúnak: őt férfi még sohasem csókolta meg.

Charlie beszélt, beszélt, beszélt, én meg, évezredekre eltávolodva tőle, a dolgok kezdetén töprengtem. Most már értettem, hogy az élet és halál urai nagyon gondosan zárják be mögöttünk az ajtót.

Éspedig azért, hogy ne emlékezhessünk vissza első és leggyönyörűbb szerelmünkre. Ha ez nem így volna, akkor Földünk egy évszázad alatt lakatlanná válnék.

– Nos, ami pedig a gályatörténetet illeti... – mondtam még derűsebben, a beszédáradat közepette.

Charlie úgy nézett fel, mint akit fejbe kólintottak.

– Gálya? Miféle gálya? Te jóságos ég, ember, ne vicceljen! Ez a szerelem komoly dolog! Maga nem is tudja, hogy milyen komoly dolog!

Grish Chundernak igaza volt. Charlie megkóstolta a nő szerelmét, ami mindig megöli az emlékezetet, így hát a világ legragyogóbb története sohasem íródott meg.

 

1 lélekvándorlás

 

Kemény Dezső fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre