Amikor elmesélem a körülményeket, amelyek idevezettek, hogy bezártak a tébolydába, tisztában vagyok vele, hogy jelenlegi helyzetem természetes kételyeket ébreszt elbeszélésem hihetősége iránt. Sajnálatos módon az emberiség zömének szellemi képességei túlságosan korlátozottak ahhoz, hogy türelemmel és értelmesen mérlegelje azokat a hétköznapi tapasztalatoktól távol eső, elszigetelt jelenségeket, amelyeket csupán a pszichológiailag érzékeny egyedek láthatnak és érzékelnek. A tágabb felfogású emberek tudják, hogy nincs éles határ a valós és a valóságon túli között; hogy a dolgok azért látszanak olyannak, amilyennek, mert átszűrődnek az egyén kényes testi-lelki közegén, de a többség földhözragadt anyagiassága őrültségnek bélyegzi a túlvilági villanásokat, amelyek áthatolnak az empirizmus közönséges fátylain.

A nevem Jervas Dudley, kora gyermekkoromtól álmodó és látnok vagyok. Mivel volt annyi vagyonom, hogy ne kelljen kereskednem, lelki alkatom viszont sohasem illeszkedett a hivatalos oktatáshoz és a társasági élethez, mindig a látható világtól elkülönülő birodalomban éltem; ifjúságomat és kamaszkoromat ódon, alig ismert könyvek között töltöttem és bebarangoltam ősi fészkem környékének mezeit és berkeit. Nem hinném, hogy amit azokban a könyvekben olvastam, azokon a földeken, erdőkben láttam, pontosan az volt, amit más fiúk olvastak és láttak ugyanott; de erről keveset beszélek, mivel a részletes elbeszélés csak megerősítené azokat a kegyetlen rágalmakat, amelyek időnként megütik a fülemet, ha ápolók ólálkodnak körülöttem. Elég, ha elmesélem az eseményeket, anélkül, hogy azokat az okokat elemezném.

Azt mondtam, hogy a látható világtól eltávolodva éltem, de azt nem, hogy egyedül. Erre emberi teremtmény nem képes; élő társak híján elkerülhetetlenül olyan dolgok társaságát keresi, amelyek élettelenek vagy már nem élnek. Közel az otthonomhoz van egy magányos, erdős teknő, ennek félhomályos mélyén töltöttem időm java részét: olvastam, gondolkodtam, álmodoztam. Mohos oldalain tettem meg gyermekkorom első lépéseit, groteszkül kicsavarodott tölgyfái között szövögettem kamaszkorom első ábrándjait. Megtudtam, hogy driádok laknak ezekben a fákban, gyakran figyeltem szilaj táncukat a fogyó hold halódó fényében – de ezekről a dolgokról most nem szabad szólnom. Csak a magányos sírról mesélek, amely a hegyoldal legsötétebb sűrűségében rejtőzött: a Hyde család elhagyatott kriptája volt, azé a régi, híres családé, amelynek utolsó egyenes ági leszármazottja már sok évtizeddel születésem előtt a sírbolt fekete gyomrában pihent.

A kripta, amelyről beszélek, több nemzedéknyi ködtől és nyiroktól elszíntelenedett, ódon, viharvert gránitból épült. Mivel a domboldalba vájták, csak bejárata látszik. Az ajtó súlyos, félelmes kőlapját, amely rozsdás vas zsanérokon lóg, a fél évszázaddal ezelőtti komor szokás szerint láncokkal és lakatokkal zárták le, de úgy, hogy résnyire nyitva maradt. A sírboltot rejtő magaslat ormát egykor annak a családnak a háza koronázta, amely itt helyezte örök nyugalomra leszármazottjainak maradványait, de már régen áldozatul esett egy villámcsapásból lobbanó tűz lángjainak. A környék öregebb lakói néha fojtott suttogással emlegetik az éjszakai vihart, amely elpusztította a sötét udvarházat, "Isten haragjára" célozgattak olyan módon, ami a későbbi években még tovább növelte azt a mindig erős vonzást, amelyet az erdőtől homályos kripta gyakorolt rám. Csak egyetlen ember halt meg a tűzben. Amikor az utolsó Hyde-ot is eltemették az árnyék és csendesség eme helyére, a hamvak szomorú urnája távoli földről érkezett, ahová a család költözött a leégett udvarházból. Senki sem maradt, hogy virágot helyezzen el a gránit kapubolt előtt; és kevesen mertek dacolni a nyomasztó árnyakkal, amelyek különös módon mindig ott látszanak borongani az esőmarta köveken.

Sohasem felejtem el azt a délutánt, amikor először botlottam bele a halál félig elrejtett épületébe. Nyár közepe volt, amikor a természet alkímiája eleven, csaknem egynemű zöld tömeggé alakítja át az erdei tájat; amikor az érzékeket szinte megmérgezi a nedves zöld lombtömeg háborgó tengere és a talaj meg a vegetáció meghatározhatatlan illata. Ilyen környezetben az elme elveszíti a perspektíváját: idő és tér közönséges, irreális lesz, és egy elfelejtett, történelem előtti múlt visszhangjai dobolnak kitartóan az elbűvölt tudaton.

Egész nap a völgyteknő misztikus ligeteiben bolyongtam; olyan gondolatokon emésztődtem, amelyeket most nem mondok el, olyan dolgokkal társalogtam, amelyeket nem kívánok megnevezni. Tízéves gyermekként százados csodát láttam és hallottam, melyek ismeretlenek a tömeg előtt; bizonyos tekintetben különös módon koraérett voltam. Miután keresztülnyomakodtam két csipkebokor között, hirtelen itt találtam magam a kripta bejáratánál, és fogalmam sem volt róla, hogy mit találtam. Korántsem láttam gyászosnak vagy szörnyűnek a gránit sötét tömbjeit, a különös módon résnyire nyitva hagyott ajtót, a temetői faragványokat a boltív fölött. Sokat hallottam és képzelegtem a sírokról és kriptákról, de lelki alkatom miatt mindig gondosan távol tartottak a temetőktől és a cintermektől. Engem csak kíváncsivá tett, tűnődésre ösztökélt a furcsa kőház az erdős lejtőn; hideg, nyirkos belseje, amelybe hiába próbáltam belesni az ingerkedőn hagyott résen, számomra nem jelzett halált vagy bomlást. De abban a kíváncsi pillanatban született meg az az esztelenül képtelen vágy, amely ebbe a bezárt pokolba juttatott. Csak az erdő ocsmány szellemének ösztökélésére határozhattam el, hogy be fogok jutni a hívogató homályba. A nappal fogyó fényében hol a rozsdás láncokat ráztam, hogy hátha ki tudom tárni az ajtót, hol apró termetemet próbáltam beszuszakolni a nyíláson; de egyik tervem sem járt sikerrel. Kíváncsian kezdtem, de később már őrjöngtem; amikor a sűrűsödő sötétben hazatértem, megesküdtem a berek száz istenére, hogy kerül, amibe kerül, egy napon átjutok a fekete, dermesztő mélységbe, amely mintha engem hívogatna. A vasszürke szakállú orvos, aki mindennap belép a szobámba, egyszer azt mondta egy látogatónak, hogy ez volt szánalmas monomániám kezdete; én azonban az olvasóra bízom, ő döntsön, ha végigolvasta történetemet.

A fölfedezésemet követő hónapokat hiábavaló erőfeszítésekkel töltöttem el, amelyekkel a résnyire tárt ajtó bonyolult lakatját próbáltam kinyitni; továbbá óvatosan nyomoztam az építmény természete és története után. Mivel egy kisfiúnak hagyományosan jó a füle, sok mindent megtudtam, bár titkolózó természetem miatt senkinek sem árultam el szándékomat, vagy hogy miről szereztem tudomást. Talán érdemes megemlíteni, hogy egyáltalán nem csodálkoztam vagy rémüldöztem, amikor kiderítettem, milyen természetű építményre leltem. Életről és halálról vallott meglehetősen eredeti nézeteim miatt homályosan összekapcsoltam a hideg anyagot a lélegző testtel; úgy éreztem, a leégett ház híres és baljós gazdái valamilyen módon jelen vannak a kikövezett térben, amelyet fel akartam fedezni. Az ősi csarnokban rég lepergett években tartott furcsa szertartásokról, istentelen tivornyákról motyogott mesék új, tüzes érdeklődést lobbantottak bennem a sírbolt iránt, amelynek ajtaja előtt mindennap órákon át ültem. Egyszer bedobtam egy gyertyát a majdnem zárt ajtó résén, de semmit sem láttam, csupán egy lefelé vezető lépcső első fokát. A hely szaga taszított, mégis vonzott. Éreztem, hogy már korábban is találkoztam vele, egy emlékezésen túli múltban; még azelőtt, hogy enyém lett volna ez a test, amelyben most lakozom.

Egy évvel azután, hogy először megláttam azt a sírt, otthonom könyvekkel zsúfolt padlásszobájában rábukkantam Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művének féregrágta fordítására. Ahogy elolvastam Thészeusz életét, nagy hatással volt rám a szakasz a nagy kőről, amelyik alatt az ifjú megtalálja sorsának jelképeit, amint elég idős ahhoz, hogy leemelje róluk a hatalmas súlyt. Ez a legenda eloszlatta türelmetlenségemet, amellyel mindenáron be akartam jutni az üregbe, mivel úgy éreztem, hogy erre még nem érett meg az idő. Később, mondtam magamban, ha lesz hozzá kellő erőm és eszem, könnyedén képes leszek kinyitni a súlyos láncokkal lezárt ajtót; addig azonban jobb, ha belenyugszom abba, ami a sors akaratának látszik.

Ennek megfelelően ritkítottam a nyirkos bejáratnál tett látogatásaimat, és több időt töltöttem egyéb épp ilyen különös foglalatosságokkal. Néha éjszaka nagyon halkan fölkeltem és kilopóztam, hogy elmenjek ama temetőkbe és sírkertekbe, ahol rokonaim nyugszanak. Hogy ott mit csináltam, arról nem beszélhetek, mivel nem vagyok biztos egyes dolgok valóságos voltában; de azt tudom, hogy az ilyen éjszakai kószálások utáni napokon gyakran megleptem enyéimet, mivel olyan témákról tudtam, amelyeket nemzedékek óta csaknem elfelejtettek. Egy ilyen éjszaka után döbbentettem meg az embereket furcsa vélekedésemmel a helyi történelem egyik formálójáról, a gazdag és ismert Squire Brewsterről. 1011-ben hantolták el, és palakő síremléke, amelyre koponyát és lábszárcsontokat véstek, lassacskán kezdett porrá válni. Gyermekes képzelődésemben nemcsak arra tettem esküt, hogy a temetkezési vállalkozó, Goodman Simpson a temetés előtt lelopta az elhunytról ezüstcsatos cipőjét, selyem bugyogóját, szatén alsóneműjét, de arra is, hogy Squire nem halt meg teljesen, és a temetés után kétszer is megfordult koporsójában a sírhant alatt.

Ám sohasem hagyott el a gondolat, hogy be kell jutnom abba a kriptába, és ennek valósággal sarkantyút adott az a váratlan genealógiai fölfedezés, hogy családom anyai ágán csörgedezik egy kevés vér az állítólag kihalt Hyde családból. Én, aki utolsó hajtás voltam apai ágon, ugyancsak utolsó ágacskája voltam annak az ősibb és sokkal rejtelmesebb vérvonalnak. Kezdtem úgy érezni, hogy az a kripta az enyém és forró lelkesedéssel vártam az időt, amikor átjuthatok azon a kőajtón, lemehetek azokon a nyálkás kőlépcsőkön a sötétbe. Rászoktam, hogy a fülemet hegyezzem a résnyire nyitott ajtó előtt, az éjféli csendes órákat választva erre a különös őrszolgálatra. Mire idősebb lettem, apró tisztást tapostam a sűrűben a domboldal penészfoltos homlokzata előtt, lehetővé téve a környező növényzetnek, hogy körülnője a teret, és fölé boruljon, így teremtettem meg a falait és a tetejét egy erdei lugasnak. Ez volt az én templomom, a zárt ajtó a szentélyem, itt elnyújtózhattam a mohos földön, gondolhattam különös gondolatokat, álmodhattam különös álmokat.

Tikkasztóan forró éjszakán történt meg az első megvilágosodás. Elaludhattam a fáradtságtól, mivel az a határozott érzésem volt, hogy ébren hallom a hangokat. Habozok beszélni tónusukról és kiejtésükről; jellegükről nem szólok; annyit azonban mondhatok, hogy szókészlete, kiejtése és hangképzése nyugtalanító módon bizonyos fokig eltért a megszokottól. A puritán gyarmatosítók bárdolatlanul ejtett szótagjaitól egészen az ötven évvel ezelőtti precíz fogalmazásig az új-angliai dialektus minden árnyalata megtalálható volt abban a sötét konklávéban, noha arra csak később jöttem rá. Akkor egy másik jelenség vonta magára figyelmemet, amely olyan röpke volt, hogy nem is mernék megesküdni a valóságára. Alighogy megképzett bennem az ébrenlét benyomása, amikor nagy sietve eloltottak egy fényforrást a megsüppedt kriptában. Nem hinném, hogy megdöbbentem vagy pánikba estem volna, de azt tudom, hogy nagymértékben megváltoztam azon az éjszakán. Ahogy hazatértem, a padláson egyenesen odamentem egy korhadozó szekrénykéhez, és abban megtaláltam a kulcsot, amellyel másnap könnyedén kinyitottam az oly sokáig hiába rohamozott akadályt.

A késő délután puha fényében léptem be először az elhagyott lejtőről nyíló kriptába. Varázslat kerített hatalmába, a szívem hevesen vert a nehezen leírható lelkesedéstől. Ahogy becsuktam az ajtót magam mögött, és magányos gyertyám fényénél leereszkedtem a lépcsőkön, úgy tűnt, ismerem az utat; és noha a gyertya sercegett a hely fojtogató miazmáitól, én sajátosan otthon éreztem magam a dohos, hullaházi levegőben. Körülnézve számos márványlapot láttam, rajtuk koporsókat vagy a maradványaikat. Némelyik érintetlen zártságban állt, de a legtöbbje úgyszólván eltűnt, csupán az ezüst fogantyúk és névtáblák maradtak meg belőlük, meg valami furcsa, fehér por. Az egyik lapon Sir Geoffrey Hyde nevét olvastam, aki 1640-ben érkezett ide Sussexből, és néhány év múlva halt meg. Egy feltűnő fülkében kiválóan ép, üres koporsó feküdt, a koporsón egyetlen név, amelynek láttán elmosolyodtam, ugyanakkor megborzongtam. Valamely különös ötlettel fölmásztam a széles kőlapra, elfújtam gyertyámat és befeküdtem az üres ládába.

A hajnal szürke fényénél tántorogtam elő a sírkamrából, és beláncoltam az ajtót magam mögött.

Többé nem voltam fiatalember, noha csak huszonegy nyár borzongatta porhüvelyemet. Korán kelő falusiak, akik figyelték, amint hazafelé tartok, különösen néztek rám, és álmélkodtak, hogy a duhaj dáridó jeleit látják olyasvalakin, akit józan és elvonult életűnek ismertek. A szüleim előtt csak egy hosszú, frissítő alvás után mutatkoztam.

Ettől fogva minden éjjel meglátogattam a sírt; olyasmit láttam, hallottam, tettem ott, amire nem szabad emlékeznem. A bekövetkező változások első jelét a beszédem mutatta, amely mindig is fogékony volt a környezet hatására; hamarosan feltűnő hajlamot mutattam az archaikus fordulatokra. Később furcsa merészség és nemtörődömség lopakodott fellépésembe, és öntudatlanul úgy kezdtem viselkedni, mint egy nagyvilági ember, holott egész életemben kerültem a társaságot. Korábbi hallgatag nyelvem megoldódott, s egy Chesterfield könnyed kecsességével, egy Rochester istentelen cinizmusával pergette a szót. Megmutatkozó sajátos műveltségem teljesen elütött ifjúságom fantasztikus, szerzetesi erudíciójától; könyveim előzéklapjait könnyed, alkalmi epigrammák töltötték meg, Gay, Prior és a legelevenebb augustusi rímfaragók hatását csillogtatva. Egy délelőtt, reggelinél ülve közel kerültem a katasztrófához, amikor érezhetően ittas könnyedséggel szavalni kezdtem egy tizennyolcadik századi bacchanália kirobbanó vidámságával, egy csipet György korabeli játékossággal valamit, amit soha, semmilyen könyvben nem jegyeztek föl, és szólott valahogy ilyeténképpen:

Jertek ide, cimborák, sörös korsótokkal,

Nyakaljatok, mígnem végzünk e hordókkal;

Mindenki halmozzon pecsenyét a tányérra,

Egyetek, igyatok, ne üljünk éhomra;

Fürgén töltsd a kupádat,

Az élet csak egy pillanat;

Holt korodban nem ihatsz a királyra s a kurvára!

Azt hírelik, vörös volt az Anakreón orra:

Ugyan mit tesz a vörös orr, ha telik a borra?

Istenuccse! Inkább legyék az enyém is vörös,

Mint liliomfehér – én meg nyavalyatörős!

Gyere, Bözsi leányasszony,

Adj egy csókot, de cuppanjon;

Pokolbéli kocsmárosnak nincsen ilyen lyánya!

Az ifiúr Harry ül, mint puskavessző,

Parókáját elveszítve a pad alá dűl ő,

Töltsd meg hát a kupát fürgén, add is körbe –

Bizony jobb a földön fekve, mint lent a gödörbe’!

Mulatság és fricska,

Sört a száraz torokba:

Hat lábbal a föld alatt, majd lesz nekünk nemulass!

Hogy az ördög verjen engem kékre! Csak támolygok,

Teremúgyse! Beszéd helyett már alig csácsogok!

Né az uraság székér’ küldte Bözsi leányasszonyt;

Én meg hazatérek, mer’ nincs otthon az asszony!

Most hát segíts járni,

Mer’ nem tudok állni

De azér’ mulatok, míg a föld fölött vagyok!

Ekkortájt keletkezett bennem későbbi félelmem a tűztől és a mennydörgéstől. Korábban hidegen hagyott az ilyesmi, most azonban elmondhatatlan borzadályt okoztak; valahányszor a mennyek elektromos színjátékkal fenyegettek, visszavonultam a ház legmélyebb mélyére. Nappal a leégett ház romos pincéje volt kedvenc tartózkodási helyem, és képzeletben olyanná egészítettem ki, amilyen virágkorában lehetett. Egy alkalommal azzal hökkentettem meg egy falusit, hogy magabiztosan odavezettem egy sekély pincéhez, amelynek létezéséről, úgy látszik, tudomásom volt, holott nemzedékek óta nem látta és nem ismerte senki.

Végül bekövetkezett az, amitől rég tartottam. Szüleim, megriadva egyetlen fiuk megváltozott viselkedésétől és küllemétől, kezdtek tapintatosan kémkedni mozgásom után, ami katasztrofális következményekkel fenyegetett. Senkinek sem beszéltem a sírboltban tett látogatásaimról, ezt a titkot gyermekkorom óta vallásos rajongással őriztem; de most különös óvatossággal kellett végigkígyóznom a fával benőtt völgy útvesztőjén, hogy lerázhassam lehetséges követőimet. A kripta kulcsát, amelyről csak nekem volt tudomásom, a nyakamba akasztva egy zsinóron hordtam. Sohasem hoztam ki a sírból semmit, amit falai között találtam.

Egy reggel, amint kiléptem a nyirkos sírból és megfeszítettem a kapu láncát, hogy ne lehessen túl könnyen megmozdítani, az egyik közeli bozótosban észrevettem azt, amitől féltem, egy ember arcát. Közel volt a biztos vég; fölfedezték lugasomat, és kiderült, mi a célja éjszakai útjaimnak. A férfi nem szólított meg, így hát hazasiettem és igyekeztem kihallgatni, hogy mit jelent gondtól megviselt apámnak. Vajon tudomást szerez-e a világ időzéseimről a leláncolt ajtó mögött? Képzelhetik örömteli meglepetésemet, amikor azt hallottam, hogy a kém óvatos suttogással arról számol be szüleimnek, hogy az éjszakát a lugasban töltöttem a sír mellett, álomtól fátyolos szememet a résnyire nyitott ajtó hasadékára függesztve. Miféle csoda vezette félre ennyire a kémet? Most már meg voltam győződve róla, hogy természetfölötti hatalmak vigyáznak rám. Ez a mennyekből jövő segítség merésszé tett, kezdtem teljes nyíltsággal közelíteni a sírbolthoz, bíztam benne, hogy senki sem veheti észre, amikor belépek. Egy héten át élveztem minden örömét annak a síri vígságnak, amelyet nem szabad leírnom, aztán megtörtént a dolog, és engem idehoztak, a fájdalmak és egyhangúság eme átkozott honába.

Nem lett volna szabad kockáztatnom azon az éjjelen; a felhők mennydörgéssel terhesek voltak, pokoli foszforeszkálás derengett a teknő mélyén bűzlő mocsár fölött. A halottak hívása is megváltozott. A domboldali sír helyett a dombtetőn levő kiégett pince démona intett magához láthatatlan ujjaival.

Ahogy kiléptem a gubancos bozótból a romok előtti síkra, a párás holdfényben olyasmit láttam, amire homályosan mindig is számítottam. A századok óta eltűnt ház ismét felöltötte parancsoló méreteit elbűvölt szemem láttára; minden ablak izzott a számtalan gyertya ragyogásától. A hosszú kocsifölhajtón a bostoni dzsentrik homokfutói sorakoztak, míg a szomszédos udvarházakból gyalogszerrel érkeztek a szép számban érkező rizsporos arszlánok. Elvegyültem a tömegben, noha tudtam, hogy sokkal inkább a vendéglátók közé tartozom, mint a vendégekhez. Odabent a szalonban szólt a zene, nevetés harsogott, bor csillant minden kézben. Sok arcot fölismertem, bár még ismerősebbek lettek volna haláltól és bomlástól aszottan és mállottan. A vad, nemtörődöm tömegben én voltam a legvadabb, a legszilajabb. Vidám káromkodások ömlöttek ajkamról, megdöbbentő kirohanásaimban nem törődtem sem isten, sem ember, sem a természet törvényeivel.

Hirtelen megzendült az ég, túlharsogva még a trágár zsivajt is, és a mennykő egyenesen belevágott a mennyezetbe. A félelem csöndje ülepedett a lármás társaságra. Vörös lángnyelvek és égetően tüzes lehelet nyelte el az épületet; a duhajok, megdöbbenve a rájuk szakadt rémségtől, sikoltozva menekültek az éjszakába. Egyedül én maradtam, a székemhez szögezett a bénító félelem, amelyhez hasonlót még sohasem éreztem. Ekkor egy második borzalom is a hatalmába kerítette a lelkemet. Elevenen hamuvá égek, a testem szétszórja a négy szél, sohasem fekhetek a Hyde sírboltban! Talán nem énrám vár ott az előkészített koporsó? Talán nincs rá jogom, hogy az örökkévalóságig ott feküdjek Sir Geoffrey Hyde leszármazottai között? De igen! Követelem a halálhoz való jogomat még akkor is, ha a lelkem korszakokon át kutat egy másik test után, hogy valaki képviselje azon az üres kőlapon a sírbolt üregében. Jervas Hyde sohasem fog osztozni Palinurus szomorú sorsában!

Amint az égő ház kísértete elfakult, két ember karjaiban találtam magam sikoltozva és vadul rúgkapálva, egyikük a kém volt, aki a sírig követett. Az eső zuhogott, a déli látóhatáron villámok lobogtak, amelyek nemrég vonulhattak el a fejünk fölül. Apám a bánattól ráncos arccal állt ott, miközben én követeltem, hogy fektessenek be a sírboltba, és gyakran figyelmeztette fogvatartóimat, hogy a lehető leggyengédebben bánjanak velem. A romos pince padlóján egy megfeketedett kör jelezte a mennyek erőszakos csapását; ezen a helyen egy csapat kíváncsi falusi lámpákkal fölszerelkezve bámult egy ódon formájú dobozkát, amelyet a villámcsapás hozott a felszínre.

Abbahagytam a hasztalan és most már céltalan vonaglást, a leleten bámészkodó embereket figyeltem, és megengedték, hogy én is megnézzem. A doboz, amelynek vasalásait ugyanaz a villámcsapás törte össze, amely a felszínre segítette, számos papírt és értékes tárgyat tartalmazott, de én egyetlen dolgot néztem. Egy porcelán miniatúra volt, egy elegánsan göndörített parókát viselő fiatalember képe, aki alá a J. H. kezdőbetűket írták. Az arca olyan volt, mintha magamat nézném a tükörben.

A következő napon ebbe a rácsos ablakú szobába zártak, azonban bizonyos dolgokról híreket hoz egy koros és együgyű szolga, akivel jól bántam gyermekkoromban, és aki hozzám hasonlóan szereti a temetőket. Amikor a sírkamrában nyert tapasztalataimról mertem beszélni, csak szánakozó mosolyokat kaptam válaszképpen. Az apám, aki gyakran meglátogat, azt erősítgeti, hogy sohasem jutottam át a lezárt bejáraton, megesküdött rá, hogy mikor megvizsgálta a rozsdás lakatot, látta rajta, hogy legalább ötven éve nem érintette senki. Még azt is hozzátette, hogy az egész falu tudott síri kirándulásaimról, gyakran megfigyelték, amint az elhanyagolt bejárat előtti lugasban alszom, félig nyitott szemmel bámulva a befelé vezető ajtót. Ezekkel az állításokkal szemben nem volt semmilyen kézzelfogható bizonyítékom mivel a lakatkulcsom elveszett a borzalmas éjszaka küzdelmei során. Ami a holtaktól megtudott furcsaságokat illeti, apám ezeket azzal ütötte el, hogy csak attól van, mert egész életemben faltam a családi könyvtár ódon köteteit. Ha nem lenne öreg szolgám Hiram, mostanra magam is elhittem volna a saját őrültségemet.

De a végsőkig hű Hiram hitt nekem, és ez késztet rá, hogy történetemnek legalább egy részét közzétegyem. Egy héttel ezelőtt letörte a lakatot, amely örökre elzárta a sír ajtaját, és egy lámpával leereszkedett a nyirkos homályba. Egy üregben, egy kőlapon különös, de üres koporsót talált, amelynek megfakult lapján egyetlen szó állt: Jervas. Megígérte nekem, hogy ha meghalok, abba az üregbe, abba a koporsóba temetnek el.

Bihari György fordítása