Nem mindenki hiszi a pár megmaradt lakos közül Daalbergenben, a Ramapo hegyek-beli komor kis hegyi faluban, hogy atyai nagybátyám, az öreg Vanderhoof lelkipásztor valóban halott. Némelyek azt hiszik, hogy az öreg sekrestyés átka miatt valahol a mennyország és a pokol között lebeg félúton. Lehetett ő bármily öreg és tapasztalt a mágia tanai között, most már prédikálhat abban a lápon túli nyirkos, kicsi templomban.

Hogy ezt követően mi történt velem Daalbergben, majdnem egészen osztozni tudok a falusiak véleményében. Nem vagyok ugyan biztos, hogy nagybátyám halott, de abban igen, hogy már nem él ezen a földön. Semmi kétség sincs afelől, hogy az öreg sekrestyés eltemette egyszer, de most biztosan nincs abban a sírgödörben. Érzem ezt, miközben ezeket a sorokat írom, s hajt engem a kényszer, hogy elmeséljem, mi is az igazság azok körül a sok évvel korábbi események körül, melyek egykor Daalbergben megestek.

Október 4-e volt, mikor Daalbergbe érkeztem egy sürgető levél nyomán. A levél nagybátyám gyülekezetének egyik korábbi tagjától származott, aki azt írta, hogy az öreg eltűnt, s hátrahagyott valami kisebb vagyont, melyet én, mint egyetlen élő rokon, megörököltem. Fárasztó utazásom – mely során kis hegyi falvak csoportja mellett vonatoztam végig – Mark Haines daalberg-beli vegyeskereskedésében ért véget, ahol ő, egy dohos kis szobába vezetett hátra engem, s elmesélt egy meglehetősen különös történetet az öreg Vanderhoof haláláról.

– Legyék óvatos, Hoffman – mondta nekem Haines – mikó’ a sekrestyésse’, az Abel Fosterre’ talákozik... Szövecsségbe van az ördögge’ olya’ biztos ez, mint hogy te itt vagy... Húsz és két hétte’ ezelőtt Sam Pryor ment áttal a régi temetőn, oszt hallotta, hogy ez a halotta’ beszél... Nem szokás ottan ilyen módon szóllani – oszt Sam fogadalmat is csinát’, hogy még válaszót is nekije egy hang... valamilyen ‘ó’-formájúan, tompán meg úgy fojtássa’, mint amikó’ a föld alul gyün a beszéd... Eztet másikak is mongyák, akik ottan látták a Slott tanító sírkövit – ez meg ott van a templom falátul jobbrafelé – összeszorítta a kezejit valaki, akive’ beszét ott a kő moháján, az meg azt gondulom, az öreg tanító vót maga...

Az öreg Foster, ahogy Haines mesélte, körülbelül tíz évvel ezelőtt jött Daalbergenbe, és Vanderhoof azonnal felfogadta, hogy a nyirkos kőtemplom gondját viselje, az öreg templomét, ahova a legtöbb falusi imádkozni járt. Úgy látszott, Vanderhoof-ot senki sem szereti, jelenléte kényelmetlen, szinte borzongató benyomásokat keltett a templomba járókban. Néha ott állt a templomajtóban, amikor az emberek érkeztek, s a férfiak hidegen viszonozták köszönését, míg az asszonyok sietve mentek tova abbéli igyekezetükben, hogy amennyiben lehet, kerüljék a vele való érintkezést. Gyakran hétszámra lehetett látni, ahogy a füvet sarabolja temetőben és gondozza a virágokat a sírok körül, néha-néha nyöszörögve és motyogva magában. Páran felfigyeltek rá, milyen különös figyelemmel gondozza Guilliam Slott Tiszteletes, a templom első lelkészének, az 1701-ben meghalt lelkipásztornak a sírját.

Foster érkezése után rövid idővel kezdődtek a faluban a bajok, és kezdődött a falu hanyatlása. Az első gondot a hegyi bánya kimerülése jelentette, ami pedig a legtöbb férfiembernek a munkát adta. A vasérc elfogyott, s az emberek java jobb munkalehetőségek után nézett, s más falvakba költözött, míg akik maradtak a földművelésnél, kemény munkát vállaltak a zsugori, sziklás domboldalak művelésével. Akkor kezdődtek a gondok is a templomban. Az emberek között az a szóbeszéd kapott szárnyra, hogy Johannes Vanderhoof Tiszteletes lepaktált az ördöggel, és az ördög szava szól prédikációiban is, itt az Isten házában. Szentbeszédei természetfölötti és groteszk elemekkel bővültek – és olyan baljóslatú elemekkel, amit a tudatlan, falusi emberek nemigen érthettek. Felidézte a rettegés és babona korának rejtelmes, láthatatlan szellemiségét, s az emberek álmaiban éjszakánként gyakran kísértettek vámpírok, ghoulok. A gyülekezet lassan fogyatkozott, míg az idősebbek és a diakónus értelmetlenül álltak Vanderhoof prédikációinak változásával szemben.

Az öregember mégis ugyanúgy folytatta kárhozott prédikációit, mint annakelőtte, ámbár látszott rajta, hogy nem ura önmagának, valami felsőbb erő rendelkezik akaratával. Johannes Vanderhoof termete óriási volt, szíve viszont gyenge és gyáva, s továbbra is hátborzongató szentbeszédekkel fenyegette azt a maréknyi falusit, aki vasárnap reggelente még a templomba merészkedett. Pénz híján pedig lehetetlen volt új papot fogadni, s eljött az az idő, amikor a falu összes lakója elkerülte a plébániát és a templomot. Mindenkit távol tartottak azok a láthatatlan lidércek, akikkel Vanderhoof nyilvánvalóan szövetséget kötött.

Mark Haines elmondta még azt is, hogy nagybátyám továbbra is a plébánián élt, mert senkiben sem volt meg a mersz, hogy kitegye a szűrét. Nem is látták többé újra, csak a plébánia fényei világítottak éjjelente, meg alkalmanként a templomban. Azt pletykálták faluszerte, hogy Vanderhoof a templom üresen visszhangzó falai között vasárnap reggelente továbbra is prédikál, hallgatóság nélkül. Egyedül az öreg sekrestyés, Foster tartott ki mellette, aki a templom alagsorában élt, ő végzett el minden adódó feladatot, s hetente egyszer ellátogatott a falu boltjába, beszerezni a szükséges élelmet és egyebeket. A falusiakkal ő sem tartott fenn kapcsolatot, úgy tűnt, mintha őt is megszállta volna az ördög, csak úgy sütött belőle a gyűlölet. Egyedül a bevásárlás során szólt, ott is csak amennyit muszáj volt, s amikor végigbaktatott a falu utcáin, gonoszul villogtak szemei jobbra-balra, miközben botjával az egyenetlen járdaköveken kopogott. A rendkívül magas kor aszottá és hajlottá tette, valójában senki sem mert közeledni hozzá, s pont ő volt az a személy, aki azt terjesztette a lakosság körében, hogy Vanderhoof az ördög szolgálatába állt. Nem volt senki Daalbergenben, aki kétségbe vonta volna Abel Foster állításait, s a városka szerencsétlenségére, egy ujjal nem mert ellene tenni senki, sőt rettegés nélkül megközelíteni sem. A Vanderhoof nevet senki sem merte hangosan kiejteni. Amikor a lápon túli templom szóba került, csak súgva, halkan kockáztatták meg a beszédet éjszakánként, és a sugdolózók állandóan körbepillantgattak, nehogy tanúja legyen beszélgetésüknek valami vészjósló, alaktalan árnyék, ami az éj sötétjében észrevétlenül kúszik a közelükbe.

A temető mindig gondozott volt, zöldellt a fű, amikor a templomot a hívők látogatták, s a sírok közötti virágok is meghálálták a gondoskodást. Az öreg sekrestyés időről időre feltűnt szerszámaival a sírok között, ha megfizették szolgálatait azok a bátrak, akik megkockáztatták, hogy beszélgetésbe elegyedjenek vele, annak ellenére, hogy szavaiknak tanúja lehet az ördög és azok a szellemek is, akik a temető falain belül leselkednek.

Egy reggel, amikor Haines-nak arrafelé akadt dolga, látta Fostert egy új sírt ásni a templomkertben, ott, ahová a templomtorony csak késő délután fogja vetni az árnyékát, amikor a nap lebukik a hegyek között és a teljes falut ellepi majd a félhomály. Később a harang több hónapja tartó némasága után megszólalt, s fél órán keresztül zúgott ünnepélyesen. És naplementekor voltak, akik a távolból látták Fostert, amit a plébániából egy talicskán koporsót tol, majd rövid szertartás után a sírba húz, s végül a földet visszaszórja a gödörbe.

A sekrestyés a következő reggel jött vissza a faluba, kezében a beszereznivalók listájával, és a szokásosnál jóval több szeszesitalt vásárolt. Úgy látszik, beszélgetni is hajlandó volt, megjegyezve, hogy Vanderhoof meghalt az előző nap, s hogy el is temette a templomfal közelében Slott tiszteletes sírja mellett. Néha el is mosolyodott, s megmagyarázhatatlan vidámsággal dörzsölte kezeit. Látható volt, hogy Vanderhoof halála pokoli örömöt vált ki belőle. Nyomasztó jelenléte csak fokozta a falusiak ellenérzését, s még jobban kerülték, mint annakelőtte. Vanderhoof elvesztésével a bizonytalanság csak tovább nőtt, és az öreg sekrestyés most már szabadon próbálgathatta erejét a mocsáron túli templomból. Furcsa, érthetetlen nyelven motyogott valamit, majd Foster elindult a visszafelé vezető úton, a láp irányába. Ekkor emlékezett vissza arra Mark Haines, hogy Vanderhoof atya rólam, mint unokaöccséről mesélt valamikor. Haines ennek megfelelően küldte számomra azt a levelet, és remélte, hogy tudok valamit, aminek segítségével tisztázódhatna nagybátyám utolsó éveinek számos rejtélye. Biztosítottam, hogy semmit sem tudok nagybátyám életének végső szakaszáról, kivéve, amit anyám említett róla, nevezetesen, hogy ebbe az erős fizikumú emberbe elenyészően kevés bátorság és lelkierő szorult.

Mindent végighallgattam, amit Haines tudott, és elmesélt nekem, székem első lábait a padlóra koppantottam, majd az órámra néztem. Késő délután volt.

Milyen távol van innen ez a templom? – érdeklődtem. – Gondolom, naplemente előtt odaérhetek?

„Persze, fiú... de nem éccakázhacc odaki..! Nem olyasmi hely az! – A öregember észrevehetően megremegett, minden végtagja megemelkedett székében ülve, kinyújtózkodott, s megfogta kezeimet – Mit, akarsz, ez tisztára boloncság! – kiáltotta.

Nevettem rajta, miközben beszámolt félelmeiről. Nem szándékoztam elhinni a tudatlan falusi emberek babonáit mint igazságot, meg voltam győződve róla, hogy mindaz, amit hallottam, pusztán fantazma és babonás emberek által balszerencséjükről kreált eseménysorozata. Nem éreztem semmi aggasztót vagy riasztót a furcsa történetben.

Látva, hogy határozott szándékom, hogy alkonyat előtt eljutok nagybátyám házához, Haines kivezetett irodájából és vonakodva megadta számomra azt a kevés útbaigazítást, ami szükséges volt, kérve, hogy időről időre számoljunk majd be egymásnak. Kezet ráztunk, mikor elindultam, habár nem hitte, hogy később újra találkozhatunk.

Tarcsad magad távol, a vén ördögtő’, Fostertő, ne aggyad meg nekije magad! – figyelmeztetett újra meg újra. – Nem mennék a közelibe amikó’ már besötétedett, semmi pénzér.. Nem én ifiúúúr! – Visszaballagott a boltjába, komolyan rázva fejét, míg én elballagtam a városkából kifelé vezető úton.

Talán két perce sétáltam, amikor már meg is pillantottam a mocsarat, amiről Haines mesélt. Az utat fehérre meszel léckerítés szegélyezte, jobbról-balról a hatalmas kiterjedésű limánnyal, melyet az út közelében benőtt a megszilárdult, vadul burjánzó aljnövényzet, belemerülve a nyirkos, iszapos posványba. Rothadás és bomlás szaga töltötte be a levegőt, és a délutáni napsütésben apró párafelhők lebegtek a bűzös vidék talaja fölött.

A láp túl oldalán élesen balra kanyarodva, ahogyan azt a vidék engedte, a fő út több apró ösvényre ágazott szét. Pár házat vettem észre a közelben, vagy inkább csak kunyhócskákat, melyekről messze lerítt, hogy milyen szegénység uralkodik a vidéken. Az ösvény egy hatalmas fűzfa lelógó ágai alatt vezetett tova, melyek sátorszerűen, szinte teljesen megvédték az utat a nap tűző sugaraitól. Az ingovány miazmás kipárolgása minden más szagot teljesen elnyomott, a levegő pedig nyirkossá és hideggé vált. Olyan gyorsan lépkedtem tova e komor alagútban, amennyire csak lehetett.

Hamarosan újra a napfényben találtam magam. A nap most egy hatalmas vörös gömbnek tűnt a hegycsúcs fölött, s lassan készülődött az alkonyra. Előttem, bizonyos távolságra az út végén vérvörösen irizáló módon fürdött a fényben a magányosan álló templomtorony. Kezdett úrrá lenni rajtam az a nyomasztó, félelmetes érzés, amelyet Haines említett, s amely miatt Daalbergen minden lakója kerülte ezt a komor helyet. A zömök, kőből épült templomhajó, csapott tetejével, úgy állt ott, mint egy bálvány sírboltja, amit körbevesznek hódolói és imádói, minden tetőív, mint valami lehajtott fejű, térdeplő alak vállai, míg távolabb a pusztuló, piszkosszürke plébánia képe kísértetszerűen lebegett.

Lépteimet lassítva jobban megszemléltem a vidéket. A nap rendkívüli hirtelenséggel bukott le a hegygerinc mögött, s a hirtelen hűlő, nyirkos levegőben fázni kezdtem. Gallérom kifordítottam és behúztam a nyakam. Amikor újra felpillantottam, valami furcsán akadt meg a szemem. A templomkerítés árnyékában fehérlő, felismerhetetlen tárgyat pillantottam meg hirtelen. Közelebb érve, szemeimet meresztgetve felismertem – egy fejfa volt, amit egy egészen friss sírhalom tetejébe állítottak. Rádöbbentem, hogy néhai nagybátyám sírdombja lehet, de valami olyan különös érzésem támadt, hogy ez a sír egészen más, mint a többi... Nem olyan volt, amit halottaknak szokás emelni... Felfoghatatlan módon élőnek tűnt, túlontúl frissnek, ha egy sírt lehet egyáltalán frissnek és élőnek nevezni. Igazi talány volt ez számomra. Ahogy közeledtem, felfedeztem egy másik sírdombot is – egy igen régi halom, töredező, porló sírkővel. Slott tiszteletes sírja, gondoltam, felidézve Haines történetét.

Az életnek semmi jelét nem tapasztaltam a környéken. A félhomályban felbaktattam a lankán álló plébánia düledező épületéhez, s megzörgettem az ajtót. Nem jött válasz. Körbejártam a házat és belestem az ablakokon. Az egész hely elhagyatottnak tűnt.

A hegyek lábaihoz szinte teljesen váratlanul ereszkedett a tökéletes sötétség ideje, a nap egyik pillanatról a másikra, teljes hirtelenséggel bújt el. Rádöbbentem, hogy alig pár lábnyira látom magam előtt a tárgyakat. Óvatosan, nehogy eltévedjek, megálltam a ház egyik sarkánál, s elcsodálkoztam a fejleményeken.

Minden csendes volt. Szellő sem lengedezett, s az éjjel kószáló állatok sem csaptak semmiféle zajt. Mintha megállt volna hirtelen az idő, de a temetői csendben rossz előérzetem visszatért. Elképzeltem a körülöttem a légben láthatatlanul ólálkodó lidérceket, szellemeket, melyektől a levegő szinte belélegezhetetlenné vált. Századszor is megdöbbentem az öreg sekrestyés mágikus erején.

Ahogy ott álltam, az árnyékból előkúszó baljós démonokat rettegve, észrevettem, hogy a harangtorony két ablakában halvány fény pislákol. Óvatosan átvágtam a vaksötét udvaron, míg a templom falán egy félig nyitott oldalajtót fedeztem fel.

Belépve dohos és penészes szag csapott meg. Bármit érintettem is meg, mindenütt hideg, nyirkos nedvességgel találkoztam. Gyufát gyújtottam és elkezdtem a keresést, kutatást, hogy merre tudok továbbjutni a harangtorony irányába. Majd hirtelen megtorpantam..

Hangos, trágár nóta foszlányai ütötték meg a fülemet, vastag torokhangon, részegen danolászott valaki, a hang valahonnan fentről jött. A gyufaszál ujjaimra égett, rögtön le is ejtettem. Két aprócska fénypontot vettem észre a templomfal távoli sötétjében, s követve őket, a fal egyik oldalán egy ajtóhoz jutottam, ahonnan ez a fény kiszűrődött. A nóta olyan hirtelen szakadt meg, mint ahogyan kezdődött, s újra teljessé vált a csend. Szívem hangosan dobogott, s a vér halántékomon vadul lüktetett. Nem dermesztett meg a félelem, legszívesebben azonnal menekültem volna.

Nem gyújtottam újabb gyufát, kitapogattam az utat a padok között, s hamarosan az ajtó előtt álltam. Olyan mély, letargikus érzés hangulata uralkodott el rajtam, hogy egy darabig úgy éreztem, nem is vagyok ébren. Szinte akarattalanul cselekedtem. Az ajtó zárva volt, a kilincset megtaláltam, de bejutni nem tudtam. Jó ideig dörömböltem is, de válasz nem jött. Olyan síri csend volt, mint korábban. Kitapogattam az ajtó élét, s megtaláltam a zsanérokat. Addig erőltettem, míg a szegeket ki tudtam feszegetni, a vasalat engedett, az ajtó pedig kiszakadt és ki is dőlt. Homályos fény öntötte el az ajtó bejáratát. Undorító, tömény whiskey-szag csapott meg. Hallottam, hogy valaki izgatottan téblábol felettem, a harangtorony kamrájában. Megkockáztattam egy halk „halló”-t, amire egy nyögést kaptam válaszul, óvatosan elindultam tehát felfelé a lépcsőfokokon.

Első pillantásra ez a kárhozott hely valóban meglepő volt. Az aprócska szoba tele volt szórva régi, poros könyvekkel, kéziratokkal – furcsán idegen tárgyak, melyek hihetetlenül régi kort érhettek meg. A polcok a mennyezetig nyúltak rettenetes tárgyak üvegpalackokban, üvegkorsókban – kígyók és gyíkok és denevérek. Por és penész és pókháló lepett el mindent, és a szoba közepén, az asztalon egy szál gyertya fénye törte meg pislogva a sötétet, mellette üres whiskey-s palack, pohár, s egy mozdulatlan figura, szikár, sovány, ráncos arccal, vad tekintettel, üresen bámult felém. Felismertem Abel Foster-t, a sekrestyést, abban a pillanatban. Meg sem mozdult, meg se szólalt, ahogy lassan és óvatosan közeledtem felé.

– Mr. Foster? – kérdeztem, a megmagyarázhatatlan félelemtől reszketve, amikor saját hangom visszhangzani hallottam a kicsinyke, zárt szobában. Nem válaszolt, és alakja mozdulatlan maradt az asztal mögött. Csodálkoztam volna, ha nem öntudatlanságig részeg, átoldalaztam az asztal mögé és erősen megráztam a vállát.

Ahogy kezem megérintette a vállát, a különös öregember azonnal megélénkült, félelmetes volt, ahogy a székből felállni próbált. Bár szemei ugyanolyan üresek maradtak, rámszegeződtek. Karjaival cséphadaróként hadonászott, és hátrált.

– Ne – sikoltotta. – Ne érints meg! Menj vissza!... menj vissza!

Láttam hogy nem csak a részegség, hanem a névtelen, kimondhatatlan rettenet is úrrá lett rajta. Megpróbáltam megnyugtatni, halkan, nyugodt hangon magyaráztam el, ki vagyok és miért jöttem. Úgy tűnt valamennyire megértette és visszahuppant székébe, bágyadtan, mozdulatlanul ülve.

– Azt gondótam, hogy ő gyött” – motyogta –, hogy má’ vissza is gyött. Má próbát’ meg kitörni, oszt akkó’ ha sikerül nekije, akkó’ nem akarnék itten lenni... – hangja a motyogásból sikoltásba csapott át, s hirtelen megragadta a szék karfáját. – Tán épp’ most gyön ki! Tán má’ ideki van!

Körbenéztem, s mintha valami kísértetszerű árny jött volna fel a lépcsőn. Vagy csak képzeltem?

– Van kint talán valaki? –kérdeztem értetlenül.

– Vanderhoof! – tört ki belőle a sikoly. –Kidönti még az éccaka a keresztyit. Reggelenkint mindíg laza a főd, oszt láccódik, hogy egyre jobban munkál odale. Ki fog onnét gyönni, oszt semmicse’ tudok csinyáni ellene!

Visszanyomtam a székbe, melléhúztam egy nagyobbacska dobozt, arra meg én ültem le. Szája sarkából csöpögött a nyál, úgy reszketett a kimondhatatlan rémülettől. Időről időre felbuggyant bennem az a fagyos rettenet, amelyet Haines említett, amikor a sekrestyésről mesélt. Valóban, valami emberfeletti, hátborzongató érzés kerített ilyenkor hatalmába. Foster feje most mellkasára bukott, nyugodtabbnak látszott, de eközben tovább motyogott magában.

Óvatosan felálltam, és kinyitottam egy ablakot, hogy a helyiséget átható, halott tárgyakból áradó dohos, orrfacsaró bűz, és az olcsó whisky kellemetlen, erős szaga ne zavarjon tovább. A halovány hold fénye bevilágította a vidéket, innen fentről csak a nagyobb tárgyak látszódtak tisztán. Látni szerettem volna Vanderhoof atya sírját, a harangtoronynak ebből az ablakából éppen rá lehetett látni. Hunyorogtam, erőltettem szemeimet, s amikor a félhomályban felismertem a formákat, átjárt a jeges rémület. A kereszt megbillent! Emlékszem, egy órája még függőlegesen állt. A hátamon hideg szánkázott. Hirtelen elfordultam az ablaktól. Foster a székéből figyelt engem. Tekintete tisztább volt, mint korábban.

– Szóval, te lenné’ a Vanderhoof unokaöccs – mormogta orrhangon – Akkó’ te jó’ tucc mindent. Régóta vissza akar ő mán gyünni, oszt egysze’ csak kibújik onnan a főd aló’, engemet akar ő ekapnyi’. Amikó’ lehet, tünny el a sír közelibő, ‘szen, mindent tucc...

Úgy tűnt, újra visszatér józansága, a rettegés érzését felváltotta a belenyugvás. Úgy tűnt, most már lemondóan várja iszonyú végzetét, mely bármelyik percben jöhet érte. Feje újra lebukott, a láda tetejére borult, és tovább motyogott azon a furcsa, monoton orrhangon.

– Látod itten ezt a sok papirost meg könyvet? Egen, ez itt egykó’ mind a Slott tanítójé’ vót – Slott atyájé, aki mán sok évekkel ezelőtt meghótt. Minden dolgot itten ördöngősségge’ szerzett, amit még akkó’ tanút’, mikó’ még nem ezen a vidéke’ lakott. Ők olajba’ meg forró vízbe’ égették meg, hogy árujja e’, amit tud, meg amit csinát’. De amit az öreg Slott tudott, aztat má’nem tuggya senki... nem atta tovább senkinek se’... Nem ifiúr, az öreg Slott nemzedékekke’ korábba’ prédikát’ itt, és ezekbő’ a könyvekbő’ tanúta a varázslatokat, meg hasznáta ezeket a halott dógokat itten a korsókba’, itten gyakoróta az ördöngős átkokat meg dógokat, de eztet senkinek se engette megtunni. Senki se tutta, csak a Slott tanitó... meg én...

– Maga? – emelkedtem fel, keresztülhajolva az asztal fölött a szemébe néztem.

– Egen. Mindet megtanútam tőle. – Arca gonoszkás vigyor futott át, miközben válaszolt kérdésemre. – Megtanátam a dógait, amikó’ idegyöttem a templomba sekrestyésnek... Oszt elóvasgattam, mikó’ nem vót mit csinyánom... Oszt hamarosa’ meg is tuttam csinyáni...

Az öregember monoton hangon folytatta a mondókáját, én pedig bénultan hallgattam. Elmesélte, hogyan tanulta meg a démonológia bonyolult formuláit, hogyan jött rá a bűbájosság csínjára-bínjára, hogyan ismerte meg a halandók feletti ördöngös tudományok rejtelmeit. A pokolimádat iszonyú szertartásairól mesélt, a városka és lakosai felett uralkodó szellemiséget idézve fel. Johannes Vanderhoof különösen gyenge jellemét és akaraterejét kihasználva, az öreg sekrestyés szavait hallották Vanderhoof atya szájából azokon a furcsa és rettegett prédikációkon, melyek e falusi népek egyszerű lelkét és szellemét annyira megzavarták. A harangtorony hátsó kicsiny kamrácskájából így irányította Foster a gyülekezetet. A kamrácska falába fúrt lyukak a túloldalon Krisztus díszes freskójának szemeiben végződtek, s a templom padjaira vetett krisztusi tekintetből maga az Ördög nézte a gyülekezetet, miközben, Vanderhoof atya rövid és áldatlan prédikációit hallgatta a megdermedt gyülekezet. A félelmetes és hátborzongató dolgok középpontjában tehát Foster állt...

– De mit tett Vanderhooffal? – kérdeztem rekedt, tompa hangon, amikor az öreg elbeszélésében szünetet tartott. Károgó kacaj robbant ki belőle, miközben kába vidámsággal csapta hátra a fejét.

– E’fogtam a lelkit! – ordította reszkető hangon. – E’fogtam, oszt egy kicsike fekete üvegbe gyugtam! Oszt e’temettem őtet! De a lélek nékül nem fogaggya bé’ se a pokol, se a mennyország... Ezé’ fog ő ide visszagyünni... Ezé’ próbál napró napra kigyünni a sírbó... Hallom őtet kaparni az úttyát a főd alatt, ahogy egyre jobban munkál...

Ahogy az öreg egyre tovább jutott történetében, mindinkább meggyőződtem arról, hogy amit mond, annak igaznak kell lenni, nem csupán egy részeg ember zagyva beszédét hallom. Minden részlet megfelelt Haines elbeszélésének. A zavart aggodalom fokról fokra nőtt bennem. Az ördögi fickó megszállott módon kacagott, gurgulázott, elfogott a kísértés, hogy leszökjek a lépcsőn és elmeneküljek az elátkozott szomszédság elől. Felálltam és újra kilestem a nyitott ablakon. Megfeszített szemeimmel egyre nehezebben vettem ki Vanderhoof sírját, amely az utolsó pillantás óta is észrevehetően megváltozott. A kereszt már mintegy negyvenötfokos szögben megdőlt!

– Nem áshatnánk ki Vanderhoof-ot, hogy visszaadjuk a lelkét? – Kérdeztem szinte lélekszakadva, ahogy éreztem, hogy bizony gyorsan kell cselekedni. Az öreget újra felállította székéből a hideg borzadály.

– Nem, nem, nem! – sikította – Meg fog ő’ni engemet! E’felejtettem a formulát, amitő’ ő életbe’ marad lélek nékű’. Meg fog ő’ni minkettő’ket!

– Hol van a palack, amiben a lelke van? – kérdeztem, miközben fenyegtően közeledtem felé. Éreztem, hogy hamarosan szörnyű dolgok fognak történni, minden erőmmel meg szerettem volna ezeket akadályozni.

– Nem monhato’ meg, fijatalúr! – mordult rám. Inkább éreztem, mint láttam a szemeiben a furcsa villanást, ahogyan az egyik sarok felé hátrált. – Oszt nehogy megérincsen, egysze’ se, mer aszt kívánnya bárcsak sose tette vón...

Egyet léptem még előre, s észrevettem, hogy egy alacsony zsámolyon az öreg mögött két fekete palack áll. Foster különös szavakat motyogott, halkan, kántáló jellegű hangon. Szemeim előtt minden elsötétedett, és úgy tűnt, valami belülről húzódik a testemben felfelé, próbál torkomon keresztül kiszabadulni, éreztem, hogy térdeim megroggyannak.

Előrebuktam, s megragadtam az öreg torkát, másik kezemmel pedig mögé nyúltam, s a zsámolyról felmarkoltam a palackokat. De a vénember hátralépett, megbotlott a zsámolyban, és ahogy megpróbáltam estében elkapni, leejtettem az egyik üveget. Kékes láng villant, és kénes szag töltötte be hirtelen a szobát. A törött üvegcserepek közül fehér pára szállt fel és az ablakon keresztül kilebegett a szobából.

– Ó, te átkozott..., ó, te gazember! – gyengének és távolinak tűnő hangot hallottam. Foster, akit elengedtem, amikor eltörött a palack, a fal tövébe kuporodott, kisebbnek látszott mint korábban, és egyre jobban zsugorodott. Arca lassan zöldesfeketévé vált.

– Légy átkozott! – szólalt meg újra a hang, alig hallhatóan. – Kiszabadultam! Erre az egyre vártam! Slott atya kétszáz év után újra szabad!

Foster lassan csúszott előre a padlón, miközben gyűlölettől égő szemeit rám meresztette. Fehér húsa megfeketedett, majd sárgává változott. Rémülettel figyeltem, ahogy teste porladozott és ruhája tartás híján apránként esett össze a padlón. Kezemben az üveg egyre melegebb és melegebb lett. Rettegve pillantottam rá. Gyengén foszforeszkált a kezemben. Iszonyattól dermedten, óvatosan letettem az asztalra, de szemeimet nem tudtam levenni róla. A dermedt csendben volt egy baljós pillanat, amikor a palack lassan felizzott, és akkor tisztán hallottam a guruló göröngyök hangját odalentről. Zihálva vettem lélegzetet, és kilestem az ablakon. A hold most egészen magasan állt, az ég tiszta volt, és fényében most jól kivehető volt a Vanderhoof-sír, melyből teljesen kibukott a kereszt. Újra hallottam a rögök hangját, s már nem voltam ura cselekedeteimnek, lebukdácsoltam a kopott lépcsősoron, majd a kijárati ajtót is megleltem. Néha el is botlottam, és ahogy végigbuckáztam az egyenetlen talajon, tovahemperedtem, s rettegve futottam tova. Amikor végigrohantam azon a sötét fűzfa-alagúton, iszonyú ordítás hallatszott mögöttem. Megfordultam, s visszapillantottam a templom felé. A falon visszaverődő holdfényben, mint valami hatalmas vetítővásznon, egy hatalmas, utálatos, fekete alak árnyképét láttam nagybátyám sírgödréből kimászni, s ijesztő módon botorkálni a templom felé...

Történetemet másnap reggel Haines boltjában meséltem el a falusiak egy kisebb csoportjának. Úgy tűnt, mintha összemosolyognának időnként beszámolómon, de amikor felkértem őket, hogy közösen keressünk a helyszínen bizonyítékokat, különböző kifogásokkal hárították el javaslatomat. Úgy tűnik nem adtak teljesen hitelt történetemnek, de fölösleges kockázatot nem akartak vállalni. Azt mondtam, hogy akkor elindulok egyedül, habár, utólag bevallom, nem mertem volna. Ahogy egyedül maradtam az üzletben, egy hosszú, fehér szakállú öregember fordult vissza és megragadta a karomat.

– Magáva’ megyek, ifiúr – mondta – Hallottam egysze’ az öregapámtó’ Slott atyáró’ meséni... Bűbájos ember vót ez a Slott, az bizonyos... de a Vanderhoof még rosszabb vót.”

Vanderhoof tanító sírja nyitva volt és elhagyott, amikor mi megérkeztünk. Természetesen lehettek volna sírrablók is, ahogy ebben ketten megegyeztünk, és még... A harangtoronybeli kis kamrában nem találtuk meg az üveget, amit az asztalon hagytam, de megtaláltuk a másik palack darabkáit a padlón. És azt a halom sárga port és gyűrött ruhát, ami Abel Foster-ből megmaradt, valamiféle óriási lábnyomok taposták össze-vissza.

Miután végigvizsgáltunk pár könyvet és kéziratot a kamrabeli hagyatékból, minden lehordtunk a lépcsőn és máglyát raktunk ezekből a tisztátalan és istentelen holmikból. A templom alagsorából kerítettünk egy ásót, amivel feltöltöttük és helyreállítottuk Johannes Vanderhoof sírját, majd legvégül... a kiborult sírkeresztet is a bűzölgő, fekete füstöt eregető lángok közé vetettük.

Mostanában öregasszonyok mesélik, hogy teleholdkor, valami régen elfeledett céllal, egy hatalmas, rémítő alak kószál a temető körül, kezében egy üvegpalackkal.

Vitális Imre fordítása