Wentworth napja

Eredeti cím: Wentworth's Day

0 523

Szerző: August Derleth • Év: 1957

Dunwichtól északra csaknem elhagyatott vidék terül el, amely nagyrészt visszatért – az egymást követő új-angliai, francia kanadai, olasz és az utolsónak érkezett lengyelek után – a vadsághoz veszedelmesen közel eső állapotba. Az első telepesek megbirkóztak a megélhetésükért a sziklás talajjal, a mindent elborító erdővel, de nem értettek a talaj: és a természeti források megőrzéséhez, nemzedékeik felélték a vidéket. Azok, akik utánuk jöttek, hamar föladták a küzdelmet, és elmentek máshová.

Ez nem olyan területe Massachusettsnek, ahol sok ember szeretne élni. Az egykori büszke házak úgy megroskadtak, hogy legtöbbjükben nem lehetséges a kényelmes lakhatás. Az enyhébb lejtőkön még állnak a tanyák, a sziklaperemek szélvédett oldalán gyakran búsonganak hollandi tetős ódon házak új-angliai nemzedékek sokaságának titkai fölött; azonban mégis mindenütt látni lehet a bomlás jeleit – a málladozó kéményeken, a kihasasodott falakon, az elhagyatott csűrök és házak kitört ablakain. A tájat átszövik az utak, mégis, ha az ember letér az állami főútról, amely a Dunwichtól északra húzódó hosszú völgyön halad végig, olyan mellékutakon találja magát, amelyek alig többek kátyús dűlőknél, és ugyanolyan kevéssé használják őket, mint a környékbeli házak zömét.

Azonkívül e vidék fölött folytonosan ott borong nem csupán a kor és az elhagyatottság, de a gonoszság légköre is. Vannak olyan erdős tájak, ahol sohasem villant fejsze, olyan sötét, vadszőlővel benőtt szurdokok, mélyükön csörgedező patakokkal, ahová még a legragyogóbb napon sem süt be a fény Az egész völgyben vajmi kevés jele van életnek, noha némely romos tanyán élnek magányos lakók; még a magasan szárnyaló sólymokat is ritkán látni huzamosabb ideig, a varjak fekete hordái pedig csak keresztülvágnak a völgyön, sohasem ereszkednek le vadászni, vagy dögöt enni. Valamikor réges-régen Hexerei – babonás emberek boszorkányhite – hírében állt, és ennek a kevéssé irigylésre méltó nevezetességnek a maradványai még ma is itt lebegnek a tájon.

Nem olyan vidék ez, ahol sokáig marad az ember, és biztosan nem az a hely, ahol éjszakázni szeretne. Mégis este volt 1920 nyarán, amikor utoljára jártam a völgyben, mert egy tűzhelyet szállítottam Dunwich közelébe. Sohasem választottam volna a romladozó várostól északra húzódó utat, de más elintéznivalóm is volt, és ahelyett, hogy ösztöneimet követve megkerültem volna a völgyet a távolabbi végénél, alkonyatkor nekivágtam. A Dunwichre boruló szürkületet a szurdokban sötétség váltotta föl, amely hamarosan elmélyült, mert az eget borító sűrű fellegek olyan alacsonyra ereszkedtek, hogy csaknem érintették a közeli hegyeket, ezért úgy haladtam előre, mint egy alagútban. Az országúton gyér volt a forgalom; utak ágaztak ki belőle a völgy két oldala felé, és ezeket annyira benőtte a bozót, s oly elhagyatott volt a környék, hogy kevés vezető kockáztatta meg használatukat.

Minden rendben lett volna – miután egyenesen kellett átmennem a völgyön, semmi szükségem nem volt rá, hogy letérjek az állami országútról –, ha nem adódik két előre nem látható tényező. Nem sokkal azután, hogy elhagytam Dunwichet, eleredt az eső; egész délután súlyos fellegek lógtak a föld felett, végül megnyíltak az egek, és lezúdult a vihar. Az országút hamarosan ragyogni kezdett a fényszóróm sugarában. Hamarosan más is felvillant a fényben. Talán tizenöt mérföldet tettem meg a völgyben, amikor egy sorompóhoz értem, amelyen határozott jelzés intett a visszafordulásra. Mint láttam, a sorompó mögött annyira megrepedt az országút, hogy csakugyan nem lehetett továbbjutni.

Rossz előérzettel fordultam meg. Bárcsak az ösztöneimre hallgattam volna, mert akkor visszatérek Dunwichba, és egy másik útvonalat választok; így megszabadultam volna attól az átkozott lidércnyomástól, amely a rémület éjszakája óta megzavarja az álmaimat! De nem így tettem. Olyan messzire jutottam, nem akartam az időmet azzal vesztegetni, hogy visszatérek Dunwichba. Az eső továbbra is vízesésként zuhogott, nagyon nehéz volt vezetni. Így hát lekanyarodtam az országútról, és azonnal egy olyan úton találtam magam, amelynek felszínét csak részben borította kövezet. Járhattak erre útkaparók, mert egy kicsit kiszélesítették az ösvényt, lemetszették a belógó ágakat, amelyek korábban csaknem torlaszt képeztek, de magán az úttesten nem sokat dolgoztak, és én nem jutottam messzire, amikor rájöttem, hogy bajba kerültem.

Az út, amelyen haladtam, gyorsan romlott az eső miatt; autóm, noha a robosztusabb Fordok közé tartozott, viszonylag magas, keskeny kerekekkel, mély kerékvágásokba huppant haladás közben, és időnként gyorsan mélyülő pocsolyákba toccsant, amelyektől a motor köhögni és köpködni kezdett. Tudtam, hogy csupán idő kérdése, mikor szivárog be az eső a motorházba és állítja le végleg az autó motorját, így az élet jeleit kezdtem kutatni, vagy legalább holmi menedéket kerestem, ahol meghúzódhatom autómmal egyetemben. Ismerve ennek az elszigetelt völgynek a magányosságát, örültem volna egy elhagyatott csűrnek, de hát az a helyzet, hogy annak, aki nem ismerős errefelé, lehetetlen volt kivennie bármilyen épületet. Így jutottam el végre egy, az úttól nem messze derengő ablak halvány fénynégyszögéig, és véletlen szerencsémre az odavezető felhajtót is megláthattam fényszóróm fakuló sugarában.

Befordultam, elhaladva egy postaláda mellett, amelyre kezdetleges betűkkel mázolták föl a tulajdonos nevét; nagyrészt lekopott már, de még olvasható volt: Amos Stark. A fényszóró sugara végigsöpört a falon, láttam, hogy ősöreg építmény, egyike azoknak a házaknak, amelyek mindenütt egyformák: főépület, szárnyépület, nyári konyha, csűr, mindez egyetlen hosszú épületben, különböző magasságú tetők alatt. Szerencsére a csűr szélesre tárva tátongott, és nem látván más menedéket, a tető alá kormányoztam autómat, miközben azt vártam, hogy marhákat és lovakat pillantok meg. A csűr azonban az elhagyatottság légkörét sugározta, nem volt ott semmiféle lábasjószág, a széna, amely múlt nyarak aromájával töltötte meg, jó néhány éves lehetett.

Nem időztem a csűrben, a zuhogó esőben elindultam a ház felé. Kintről, amennyire meg tudtam állapítani, ugyanazt az elhagyatottságot lehelte magából, mint a csűr. Földszintes volt, alacsony tornác húzódott előtte, de még időben észrevettem, hogy padlójában itt-ott eltörtek a deszkák, sötét rések mutatták a hiányukat.

Elértem az ajtót, kopogtattam.

Sokáig nem érkezett válasz, csak azt lehetett hallani, ahogy az eső kopog a tornác tetején, majd belezubog a mögötte levő udvaron gyülekező vízbe. Ismét kopogtattam, és emelt hangon elkiáltottam magam:

– Van itthon valaki?

Reszketeg hang válaszolt odabentről.

– Ki maga?

Elmagyaráztam, hogy ügynök vagyok, aki szállást keres.

Fény mozdult odabent, ahogy fölemeltek egy lámpát. Az ablak elsötétedett, az ajtó alatt erősödött a fény Reteszek csusszantak, leemelt láncok csörrentek, azután kinyílt az ajtó, ott állt vendéglátóm, magasra emelve lámpását; aszott öregember volt, a durva borosta félig-meddig eltakarta inas nyakát. Szemüveget hordott, afölött pillogott rám? A haja fehér volt, a szeme fekete; ahogy meglátott, vad vigyorra húzta a száját, kimutatva fogcsonkjait.

– Mr. Stark? – kérdeztem.

– Eekapta ja vihar he? – köszöntött. – Gyűjjék bé a házba és szárítkozzék meg. Asszem, nem esik mán soká az esső.

Követtem a szobába, ahonnan kijött, bár ő előbb gondosan bezárta és belakatolta az ajtót mögöttünk ami enyhén kínos érzést keltett bennem. Bizonyára látta kérdő pillantásomat, mert letévén a lámpát egy vastag könyvre, egy kerek asztalon annak a szobának a köze én ahova bevezetett megfordult, és azt mondta száraz kuncogással:

– Ez a Wentworth napja. Magárú es azt gondútam ho’ Nahum.

Kuncogása nevetés kísértetévé erősödött.

– Nem, uram. A nevem Fred Hadley. Bostonból jövök.

– Sose vótam Bostonba’ – közölte Stark. – Sose vótam Arkhamon túl sem. Mindig itthon kelletett dógoznom ezen a tanyán.

– Remélem, nem haragszik. Vettem magamnak a bátorságot, és behajtottam az autómmal a csűrjébe.

– A teheneket nem zavarja – vihogott ezen a tréfácskán, mivel nagyon jól tudta, hogy nincs tehén a csűrben. – En ugyan nem vezetnék egy ilyen újmódi masinát, de maguk városi népek mind egyformák. Nem bírják ki automobil nekül.

– Nem hittem, hogy úgy föstök, mint egy városi fickó – mondtam abban a törekvésben, hogy átvegyem a stílusát.

– Legott fölismerem a városi népeket. Hébe-hóba idegyönnek a környékre, de ahajt mennek is el, asszem, nem szeretnek itt lenni. Még sose vótam nagyvárosba’; nem is hinném, hogy akarnák.

Végtelen ideig folytatta még ebben a stílusban, így volt időm körülnézni, hogy afféle leltárt készítsek a szobáról. Azokban az években, amikor nem az úton töltöttem az időt, akkor a bostoni raktárban dolgoztam, és kevesen tudtak ott nálam jobb leltárt készíteni, így semennyi időmbe sem került meglátnom, Hogy Amos Stark nappaliját olyan holmik töltik meg, amelyekért a gyűjtők szép pénzeket fizetnének. Egyes fikarcnyit is lehet bízni az ítélőképességemben, aztán volt ott mindenféle csecsebecse, stelázsi, néhány csodálatosan fújt üvegholmi, Haviland-porcelán a polcokon és a stelázsin. És rengeteg kézműves tárgy néhány évtizeddel ezelőtti Új-Angliából: gyertya koppantó, fadugós parafa tintatartó, gyertyaöntő forma, könyvállvány, bőr pulykacsali, fenyő– és szurok fenyőgyanta, lopótökök, hímzések – látni lehetett hogy ez a ház már jó pár éve megvan.

– Egyedül él, Mr. Stark? – kérdeztem, amikor szóhoz jutottam.

– Mostan igen. Valaha vót a Molly meg a Dewey Abel még kölökkorában eement, az Ella meg meghót tüdőlázba’. Mármost csaknem hét éve magam vónék.

Még beszéd közben is éreztem, hogy várakozó, figyelő légkör veszi körül. Mintha állandóan valamilyen neszre fülelne az eső dobolása mögött. De semmi sem hallatszott, csupán halk percegés, ahogy valami egér rágcsált valahol az öreg házban, és azonkívül az eső szüntelen zuhogása. Az öregember mégis hallgatózott, a fejét kissé félrehajtotta, szeme összeszűkült, mintha a lámpa fénye zavarná, fején csillogott a pilis, amelyet ritkás, zilált, ősz hajkorona vett körül. Nyolcvanéves lehetett, de éppúgy hatvan is, a szűkös, visszavonult életmód korán elvénítette.

– Magába’ járt az úton? – kérdezte hirtelen.

– Egy lelket sem láttam Dunwich óta. Azt hiszem, az megvan vagy tizenhét mérföld.

– Úgy naggyábú – helyeselt. Azután vihogni, kuncogni kezdett, mintha nem tudná többé visszatartani a jókedvét. – Ez a Wentworth napja, a Nahum Wentworthé. – Szeme ismét összeszűkült egy pillanatra. – Rég ügynököl ezen a vidéken? Tán ösmerte Nahum Wentworthot?

– Nem, uram. Sohasem hallottam róla. Főképpen a városokban ügynökölök. Ritkán keveredem vidékre.

– Ezen a környéken mindenki ösmerte Nahumot – folytatta. – De senki sem annyira, mint én: Látja azt a könyvet? – mutatott egy elnyűtt kötetre, amelyet csak most vettem észre a rosszul megvilágított szobában. – Az ottan Mózes hetedik könyve. Többet lehet abbú tanúni, mint bármellik könyvbű, amit csak ösmertem. Az ottan a Nahum könyve.

Valami emléktől kuncogni kezdett. – Ű, de egy fura szerzet vót az a Nahum! Rosszindulatú, meg zsugori is. Nem is értem, hogy nem ösmeri.

Biztosítottam róla, hogy még sohasem hallottam Nahum Wentworthról, bár magamban kissé furcsállottam házigazdám érdeklődését, amennyiben azt vesszük, hogy Mózes hetedik könyvét olvasta, amiről azt tartják, a boszorkányok egyfajta Bibliája, állítólag mindenféle bűbáj, varázslások és bűvölések vannak benne ama olvasók számára, akik elég ostobák, hogy el is higgyék. A lámpa fényében más könyveket is fölismertem: egy Bibliát, amely ugyanolyan elnyűtt volt, mint a varázskönyv, Cotton Mather munkáinak egy kivonatos kötetét és az Arkhami Herald számainak bőrbe kötött példányát. Talán valaha ezek is Nahum Wentworth tulajdonát képezték.

– Látom, a könyvejit nézi – jegyezte meg vendéglátóm, mintha csakugyan olvasna a gondolataimban.

– Aszonta, vigyem csak üket, úgyhogy elhoztam. Jó könyvek. Csak hát pápaszem kelletik az olvasásukho’.

Komolyan megköszöntem, és emlékeztettem rá, hogy Nahum Wentworthról kezdett beszélni.

– Hát az a Nahum! – felelte azonnal, ismét felkuncogva. – Nem hinném, hogy annyi pézt adott vóna kőcsönbe, ha tuggya, mi történik vele. Nem urarm, nem hinném, hogy megtette von. És még csak rovást sem csinát rúlla. Ötezer vót. Aszonta nekem, nincs szüksége rovásra, vagy bármillen papirosra, így hát nem vót bizonyíték, hogy valaha es pénzt vettem vóna át tűlle, egyáltaljába nem, csak mi ketten tuttunk rúla, ű meg kitűzött egy napot, hogy öt évre rá elgyün, és elviszi a pízt meg az interést. Ennek öt éve, és ez az a nap, a Wentworth napja.

Elhallgatott, laposan pislogott rám, örömtől ragyogó szemmel, amelyben ugyanakkor fojtott félelem sötétlett. – Csakhogy nem gyön, mer’ alig két hónapra rá egy vadászaton lelűtték. Golyó ment a tarkójába. Puszta véletlenbű. Hát persze, mondhatták vón, hogy szándékosan tettem, de megmutattam, hogyan lűttem, osztán bementem Dunwichba egyenest a partra, oszt elkészítettem a testámentumomat, hogy a lánya – az a Miss Genie – az örökli mindenemet, ha meghalok. Nem is csináltam belűle titkot. Hadd tuggyák meg, akkor maj’ nem beszélnek ostobaságokat.

– Na és a kölcsön? – Nem tudtam visszafojtani a kérdést.

– Ma éfélkor jár le az idő. – Ismét kuncogott és vihogott széles jókedvében. – És nem hinném, hogy a Nahum képes lenne együnni érte, igaz? Asszem, ha nem gyün, a píz az enyém. Márpedig nem gyün. És jobb is, mer’ nincs meg.

Nem kérdeztem Nahum lányáról, és arról, miként végződött a dolog. Az igazat megvallva kezdtem érezni a nap és az éjszakai szakadó esőben való vezetés fáradalmait. Vendéglátóm is észrevehette, mivel elhallgatott, ült, engem figyelve, csak később szólalt meg.

– Nyúzottnak tűnik. Fáradt?

– Azt hiszem. De rögtön elmegyek, amint a zápor alábbhagy egy kissé.

– Mondok valamit. Nem muszáj itten ülve figyelnie, mit szájalok. Adok egy másik lámpást, oszt lefekhet a szomszéd szobába a szófára. Ha eláll az esső, maj’ szólok.

– De nem foglalom el az ágyát, Mr. Stark.

– Egész éjjel fönnmaradok – válaszolta.

Bármilyen tiltakozás hasztalan lett volna. Már föl is pattant, meggyújtott egy másik petróleumlámpát és néhány pillanat múlva bevezetett a szomszéd szobába, megmutatva a heverőt. Befelé menet a kíváncsiságtól hajtva fölkaptam Mózes hetedik könyvét mert már évtizedek óta hallottam a borítói között rejlő hatalmas csodákról. Házigazdámnak, noha különös pillantást vetett rám, nem volt ellenvetése, visszatért a másik szobába nyikorgó karosszékéhez otthagyva engem a lámpámmal.

Odakint az eső még mindig viharos széllökések közepette zuhogott. Kényelmesen elhelyezkedtem a heverőn, amely régimódi, bőrrel kárpitozott alkotmány volt, magas fejtámasszal, közelebb húztam a lámpát – igen gyéren világított –, és beleolvastam Mózes hetedik könyvébe, amely, mint hamarosan rájöttem, különös keveréke volt a varázsigéknek és az alvilág hercegeihez : Azielhez, Mefisztofelészhez, Marbuélhez, Barbuélhez, Aniquélhez és másokhoz szóló könyörgéseknek. Többféle varázsige volt benne; némelyek betegségek gyógyítására szolgáltak, másokkal kívánságokat lehetett teljesíteni; némelyik a sikeres vállalkozást szolgálta, ismét mások az ellenséggel szembeni bosszút. A szöveg ismételten intette az olvasót, hogy némelyik szó milyen borzalmas lehet, olyannyira, hogy kísértésbe is estem lemásolni az egyik legborzalmasabbat, talán mert megakadt rajta a szemem – Aila himel adonaij amara Zebaoth cadas yescraije haralius – mely nem kevesebb ama varázsigénél, amelyre összegyűlnek az ördögök, vagy szellemek, vagy életre kelti a halottakat.

Miközben lemásoltam, néhányszor hangosan ki is mondtam, pillanatig sem várva, hogy bármi történjék. Nem is történt. Így aztán félretettem a könyvet, és az órámra néztem. Tizenegy óra volt. Mintha csökkent volna az eső ereje, már nem zuhogott; az enyhülésből meg lehetett jósolni, hogy eléggé rövid idő alatt el fog állni. Mivel jól megjegyeztem a szoba berendezését, nem botlottam volna bele a bútorzat egyik darabjába sem, ha vissza akartam volna menni a szobába, ahol vendéglátóm időzött, ezért leoltottam a lámpát, hogy pihenjek egy keveset, melőtt útnak indulok.

De amilyen fáradt voltam, nehezen tudtam összeszedni magam.

Nemcsak arról volt szó, hogy kemény és hideg heverőn feküdtem, de magának a háznak a légköre is nyomasztott. Tulajdonosához hasonlóan egyfajta lemondást sugárzott, mintha az elkerülhetetlenre várakozna, mintha tudná, hogy inkább előbb, mint utóbb, időtől megviselt oldalai megroggyannak, teteje lezuhan, és véget ér egyre rozogább létezése. De a légkörön kívül volt még valami más, ami oly sok öreg ház sajátja; a lemondást félelem színezte át, ugyanaz a félelem, amely miatt a vén Amos Stark habozott ajtót nyitni a kopogásomra; hamarosan azon kaptam magam, hogy hozzá hasonlóan magam is fülelek valamire az állandóan gyengülő esőkopogáson és a szüntelen egérrágcsáláson túl.

Vendéglátóm nem üldögélt csöndesen. Időnként fölállt, és hallottam, amint ide-oda járkál; most az ablakhoz ment, majd az ajtóhoz; próbálgatta, vajon rendesen be van-e zárva; azután visszatért és ismét leült. Néha motyogott; talán túl régen élt már egyedül, és fölvéve az elszigetelt, zárkózott emberek általános szokását, magában beszélt. Legnagyobbrészt kivehetetlen, alig hallható motyogás volt, de alkalmanként megértettem néhány szót, és eszembe jutott, hogy többek között az a kamat foglalkoztatta, amellyel a pénz után tartozott Nahum Wentworth-nak, és amit most kellett volna kifizetnie. – Százötven dollár évente – motyogta. – Az hétszázötven – mondta olyan hangon, amely közel járt az áhítathoz. Mondott még mást is, ami fölzaklatóbb volt, mint amennyire hajlandó voltam elismerni.

Valami nyugtalanító kerekedett ki az öregember szaggatott motyogásából, mert nem beszélt folyamatosan. – Elestem – dünnyögte, azután egy-két értelmetlen mondat következett. – Mind ott vótak. – Megint kivehetetlen szavak. – Elsűt, villámgyorsan. – Ismét értelmetlen, vagy összemosódott szavak. – Nem tuttam, hogy Nahum az. – Megint érthetetlen motyogás. Talán a lelkiismeret furdalta. Az biztos, hogy a házban uralkodó borongós lemondás egymagában elegendő volt legsötétebb gnnd0latai felét0resztéséhez. Miért nem követte a sziklás völgy többi lakóját valamely településre? Mi akadályozta meg a távozásban? Azt mondta, egyedül van, feltételezhetően az egész világon, nem csupán a házban, minekutána minden földi javát Nahum Wentworth lányára hagyta.

Papucsa csosszant a padlón, ujjai papírokat lapoztak. Odakint megszólalt a kecskefejő, jelezve, hogy az ég valamely csücske tisztulni kezdett; hamarosan olyan kórus harsant fel, amely képes lett volna megsüketíteni egy embert. – Kajabál a lappantyú – hallottam vendéglátóm motyogását. – Híjja a lelket. Clem Whateley halódik. – Lassan halkult a zuhogás, erősödött a kecskefejők hangja, én pedig hamarosan elfáradtam és elszunyókáltam.

Történetemnek most olyan részéhez érek, amelyben a saját érzékszerveimben is kételkedtem, mivel visszanézve lehetetlennek látszanak az események. Az évek múlásával számos alkalommal elgondolkodtam rajta, vajon nem álmodtam-e az egészet – mégis tudom, hogy nem álom, és még mindig vannak bizonyos hitelesítő újságcikk-kivágásaim, amelyekre hivatkozva állíthatom, hogy nem képzelgés – kivágások Amos Starkról, arról, hogy vagyonát Genie Wentworthra hagyta, és – ami mindennél különösebb, – egy pokoli sírgyalázásról, annak az átkozott völgynek egy domboldali, félig elfeledett temetőjében.

Alig szunyókálhattam egy keveset, mikor fölriadtam. Az eső elállt, de a kecskefejők hangja közelebb szólt a ház körül, most már szinte mennydörgő kórusban. Némelyik madár mindjárt annak a szobának az ablaka alatt szólhatott, ahol feküdtem, a roggyant tornác tetejét is teleülhették ezek az éjszakai teremtmények. Semmi kétség, lármázásuk hozott vissza könnyű álmomból. Néhány pillanatig csak feküdtem, hogy összeszedjem magam, azután megmozdultam, hogy felüljek; mivel az eső már elállt, nem lesz olyan nehéz vezetni, sokkal kisebb a motor leállásának kockázata.

De amint letettem a lábam a padlóra, megkopogtatták a külső ajtót.

Mozdulatlanul ültem, pisszenés nélkül – és nem hallatszott nesz a szomszéd szobából sem.

A kopogás ismétlődött, ez alkalommal határozottabban.

– Ki vagy? – kérdezte Stark.

Semmi válasz.

Láttam, hogy megmozdul a fény, és hallottam, hogy Stark győzelmesen felkiált. – Elmúlt éjfél! – Az órájára nézett, és ugyanakkor én is rápillantottam a sajátomra.

Az övé tíz percet sietett.

Odament, hogy kinyissa az ajtót.

Láttam, amint leteszi a lámpát, hogy elfordíthassa a kulcsot. Hogy ismét föl akarta-e venni, mint akkor, amikor engem nézett meg, azt nem tudom megmondani. Hallottam, hogy nyílik az ajtó – akár ő nyitotta, akár más.

Ekkor szörnyű kiáltás hallatszott, a düh és a félelem keveredett Amos Stark hangjában. – Ne! Ne? Eriggy vissza! Nincs meg... nincs meg, hidd el. Eriggy vissza! – Hátratántorodott, elesett, és csaknem rögtön ezután szörnyű, fuldokló kiáltás hallatszott, ziháló-gurgulázó hangok...

Felugrottam, az ajtón át berontottam a szomszéd szobába – és egy döbbent pillanatra földbe gyökerezett a lábam, képtelen voltam mozdulni, kiáltani, olyan ocsmány látvány fogadott. Amos Stark hanyatt feküdt a földön, rajta egy rothadó csontváz lovagolt, csontos keze átfogta az öreg torkát, ujjai Amos nyakába mélyedtek. A koponya tarkóján a szilánkos csontok lövedék behatolására utaltak. Mindezt egyetlen szörnyű pillanat alatt láttam – azután szerencsére elájultam.

Amikor néhány másodperc múlva magamhoz tértem, csönd volt a szobában. A házat betöltötte az eső illata, amely a nyitott ajtón keresztül áradt be; odakint még mindig hangoskodtak a kecskefejők, halvány holdfény világította meg a földet, mintha sápadt fehérborral locsoltak volna le mindent. A lámpák még égtek a szobában, de vendéglátóm nem ült a székében.

Ott feküdt, ahol utoljára láttam, a padlón elterülve. Ösztöneim azt súgták, meneküljek el a szörnyű helyszínről, amilyen gyorsan lehetséges, de a tisztességtudás megállított Amos Stark mellett, hogy lássam, tudok-e segíteni neki. Ez a végzetes megállás volt az, amelynek borzalma mindenre föltette a koronát, ez a szörnyűség volt az, amely sikoltva űzött ki az éjszakába, hogy elmeneküljek erről a pokoli helyről, mintha az alsóbb régiók démonjai lennének a sarkamban. Amint Amos Stark fölé hajoltam, hogy meggyőződjem róla, csakugyan meghalt-e, láttam, hogy nyakának elszíntelenedett húsából egy emberi csontváz kifehéredett ujjai merednek elő, és ahogy néztem, az ujjpercek egyenként leváltak a nyakról és elszökdécseltek a hullától, végig a szobán, ki az éjszakába, hogy utolérjék a kísérteties látogatót, aki eljött a sírjából az Amos Starkkal megbeszélt találkozóra!

Bihari György fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre