Ahol Yidhra jár

Eredeti cím: Where Yidhra Walks

0 841

Szerző: Walter C. DeBill, Jr. • Év: 1976

Száz áprilisi szél szórta szét illatát,

Október esője ezerszer mosta e1 lábnyomát

A könyörtelen évek ostromolják emlékezetét ősi ittlétének.

De Yidhra lépte nyomán emlékeznek a hegyek.

(Jean Paul LeChat)

 

I.

 

A folyó őrült áradattá duzzadt, vize barna volt és zavaros. Egy kitépett bokrot követtem a szememmel; tébolyult sebességgel úszott lefelé s bár az előrejelzések szerint a hurrikán fókusza tőlünk száz mérföldre keletre vonult el, a vihar hevessége növekedett, ahogy egyre mélyebben hatolt a szárazföld belsejébe. Tudtam, hogy legalább egy hétig eltart, míg azon a helyen átkelhetek a folyón, ha, a rozoga cölöphíd túléli az áradást.

Mikor a parton álldogáltam, egy sáros kis furgon fékezett le előttem, két férfi szállt ki belőle poncsóban és cowboykalapban, és nekiláttak, hogy fűrészbakokkal torlaszolják el az utat. Egyikük észrevette, hogy a hidat méregetem, és odakiáltott:

– Jól tette, uram, hogy nem próbálta meg! Már három ember odaveszett, mikor a hidat odafönn Iverstonnál elmosta a víz!

– Van még híd a folyón, ami biztonságos lehet? Utálnám, ha Barrett felé kellene kerülnöm. Jó százmérföldes vargabetűt jelentene.

– Hát, akad még egy híd, öt mérföldre a folyón felfelé, ahol kicsit leszűkül a meder. A régi úton van, amelyik Milandón át vezet – mondta feszült, fojtott hangon. Társa abbahagyta a matatást a teherautó körül, és odalépett a másik mellé.

– Ha arrafelé megy, azt ajánlom, meg se álljon ott. Azok a népek Milando környékén sose szerették túlságosan az idegeneket, és azt hiszem, ami pusztítást ez a vihar végzett a gyümölcsöseikben, nem növelte a vendégszeretetüket.

Mindketten kuncogni kezdtek.

Még emlékeztem a térképről, hogy merre fekszik Milando, így nem volt szükségem eligazításra. A visszapillantó tükörben láttam, hogy kalapjuk csöpögő karimája alól mindketten kíváncsian bámultak utánam, ahogy elhajtottam.

Tulajdonképpen nem tudom, miért akartam mindenáron megspórolni azt a kerülőt, és kitartóan továbbhajtani az esőben. Unokatestvérem Brownsville-ben nem várt megbeszélt időre, és még egyhetes időveszteség Texason keresztül sem okozott volna különösebb kellemetlenséget. Bár a felhőszakadás monoton dobolásától egészen eltompultam, valami ösztönös konokság űzött tovább, a dühöngő folyó pedig arra biztatott, hogy átkeljek rajta. Természetesen a hídnál dolgozó emberek különös szavai is felkeltették a kíváncsiságomat Milando iránt. Így továbbkanyarodtam vagy öt mérföld hosszan a töredezett padkájú aszfaltúton, mely durván követte a folyó vonalát, majd végigrobogtam egy rácsos szerkezetű, öreg híd széles pallóján. Jó egy mérfölddel feljebb egy mellékág áteresztő csatornája már néhány arasznyira elöntötte az utat. Bár autóm nem volt terepjáró, elég jó volt az úttartása, így meg mertem kockáztatni az átkelést. A kerekek kissé elvesztették a talajt, és a kocsi ijesztő hintázással farolni kezdett, de végül átjutottam. Nagy recsegést és morajlást hallottam a hátam mögül. Láttam, hogy az út alatt átvezető csatorna hídja beszakadt. Nem volt visszaút.

Az út keskeny és kanyargós volt, amint bekúszott a mészkősziklák labirintusába, melyen sötét, alagútszerű szakaszok tölgyektől árnyékosan váltakoztak meredek sziklákkal tarkított, kopár tisztásokkal. A sziklák közt üggyel-bajjal megkapaszkodott, csenevész moszkitócserjék magukra vonták a tekintetemet (bár ez mindenképpen kockázatos volt ezen a veszélyes útvonalon), máskülönben hogyan is vehettem volna észre azt a csuklyás figurát. Valahogy éreztem, hogy nő volt, bár a szorosra vont esőköpeny arcát és alakját egyformán eltakarta. Egy nagy kutya ült a lábánál. Éppen azon tűnődtem, hogy vajon mit kereshetett azon a helyen ilyen undok időben, mikor egy éles kanyarból kifordulva megpillantottam Milandót.

 

II.

 

A csendesülő eső függönyén át láttam, hogy a hegyek közé szorított város ék alakban terül el előttem. Az út meredek hegyoldalon kígyózott lefelé, és keresztülfutott egy szurdokon, ahol a város talán egy mérföld széles lehetett. Nagy részben az út bal oldalán terült el, és utcái céltalanul tekeregtek a szurdok pereme és a környező sziklák irányába.

A városba érve lelassítottam, és lépésben haladtam tovább. Valami olyan helyet kerestem, ahol haraphatnék valamit. Gyorsan sötétedett, és a hegy oldalát kivilágított ablakok kezdték pettyezni, de a főút menti összes ablak vagy bejárati ajtó vakon sötétlett. Majdnem elhajtottam az egyetlen nyitott üzlet mellett, mert a fényreklámja alig világított. A festett cégér ezt hirdette: Szalon, Fűszeres, Hentes. Leparkoltam, és beléptem a betonverandára, miközben az előrenyúló tetőről lefolyó víz bőséggel csorgott a nyakamba. A kirakatban ételkonzervek. poros piramisa, és egy sor olcsó zsebkés kínálta magát. A mellmagasságban húzott válaszfal elnyelte a fény jó részét, a maradékot az elhanyagolt kirakatüveg verte vissza beteg, sárga árnyalattal. De amint keresztülnyomakodtam a nehéz ajtón, rögtön láttam, hogy Milando éjszakai életének kellős közepébe csöppentem.

Balra tőlem férfiak több csoportban, kerek, nehéz asztalok körül ülve dominóztak. Hátrébb, egy boltíves átjáró mögött is dominózó asztaltársaságokat láttam. A bárpult jobb kéz felől húzódott, s mögötte a fal konzervekkel és más csomagolt élelmiszerekkel volt borítva, majdnem a mennyezetig. Senki sem állt a pult mögött, de ahogy közelebb léptem hozzá, pillanatnyi csend telepedett a helyiségre, majd egy jól megtermett, kopasz figura vált ki az egyik asztaltársaságból, és a söröscsapok mögé kerülve elém lépett.

– Mit óhajt? – Semmi előzékenység, semmi mosoly.

– Átutazóban vagyok, Tud egy olyan helyet mondani, ahol haraphatnék valamit?

– Nem. Ezekből tudok magának adni.

Hosszú, csápszerű karjával körbemutatott a polcon, ahol mocskos dobozokban vadászpuskatöltények voltak. Szeme makacsul rám szegeződött.

– Úgy tűnik, ezzel kell valahogy elboldogulnom.

– Mondja csak, messziről jött maga?

– Keletről. A legnagyobb hidat már majdnem elvitte a víz, én pedig nem akartam Barrett felé kerülni.

– Márpedig vissza kell fordulnia. Az átkelőhely a város nyugati peremén hat láb mélyen van a víz alatt. – De egy út alatti csatorna hídját éppen elvitte a víz, nem messze innen.

– Ezek szerint itt rekedtem éjszakára?

A helyiség elcsendesedett.

– Tovább is. Jó pár napra, úgy mondanám. Sűrű szemöldöke alól gyanakodva sandított rám. – Mit szólna néhány régi indiántörténethez? – szólt egy gúnyos, borízű hang az egyik asztal irányából. A bádog lámpaernyő éles árnyékából kusza sárga fogsor vigyorgott felém.

A csapos egy gyilkos pillantást lövellt felé, mielőtt válaszolt volna.

– Rá se hederítsen Maynard hibbant vicceire. Egy bizonyos Harrisonra utal, aki a barretti egyetemről jött ide, hogy indián emlékeket gyűjtsön vagy feljegyzéseket készítsen. Úgy vélte, hogy ez itt valami gyógyhely, ami azzal a Yidhra-kultusszal függ össze, de az emberek errefelé nem tudnak túl sokat róla. Az az őrült végül elveszett odafönn a hegyekben, és sohasem találták meg. Tudja, ez a vidék tele van barlangokkal, mély szakadékokkal, bozótosokkal... Szóval, lenne valami burgonyaszirom meg szardínia. De hogy hol tud megszállni, míg el nem vonul az ár, azt nem tudom. Se hotel, se semmi ilyesmi nincs nálunk...

A bárpult végénél magányosan üldögélő férfi felállt, és hűvösen felém fordult.

– Nálunk megszállhat. Szívesen látjuk vacsorára is. Wilhelm Kramer a nevem.

A csapos bosszankodott, Maynard a háttérben idegesen heherészett.

– Köszönöm – mondtam. Az ajánlata biztosan lekörözi a szardíniát burgonyaszirommal meg a hideg éjszakát a kocsimban. – Egyébként azonnal feltűnt emberem és a többi helybéli közti ellenséges hangulat, és úgy gondoltam, hogy vendéglátóm e viszony miatt alkalmas információk forrása lesz majd a városról. Felkapta súlyos gumi esőkabátját, leakasztotta vászon halászkalapját a falra szerelt szarvasagancsról, amelyen kalapok és esernyők sokasága csüngött. Elindultunk.

Az autóban szűkszavú útbaigazításokon kívül egy szót sem váltottunk, míg egy viszonylag kicsi, festetlen házhoz nem érkeztünk, ami az út melletti lejtő oldalában állt. A rácsosan zsaluzott verandán keresztül egy takaros, barátságos nappaliba léptünk, amit egy hatalmas fűtőtest és egy karton lámpaernyő alól kiszűrődő fojtott sárgás fény varázsolt meleggé. Egy bal kézről nyíló ajtón keresztül egy alacsony, sápadt asszony lépett be, és riadtan pillantott rám.

– Örülök, hogy megismerhetem, Peter Kovács vagyok – mutatkoztam be, és eszembe jutott, hogy Kramer úrnak sem mondtam még meg a nevemet.

– Kovács úr nálunk marad, amíg elvonul az ár. A Moreno elvitte a hidat, a gázló pedig hatlábnyi víz alatt van.

Az asszony seszínű szemével még riadtabban nézett rám.

– A vacsora néhány perc múlva kész – szólt végül, és eltűnt a konyhában. Felakasztottuk a kabátokat a fogasra, Kramer elnyújtózott a kopottas, de kényelmesnek tűnő karosszéken, én pedig a feszesre tömött kanapén.

– Maga tűnik, Mr. Kramer, az egyetlen olyan embernek Milandóban, aki odafigyel egy idegenre – szólaltam meg, azt remélve, hogy a városra terelhetem a szót. Elmosolyodott.

– Hát, igen. A többség meglehetősen bizalmatlan, ellenséges minden ismeretlennel szemben. – Negyven év körüli férfi volt, markáns arcvonásokkal, amiket kora éppen kezdett már meglágyítani.

– Tulajdonképpen még én is idegennek számítok errefelé, holott tizennyolc éve élek közöttük. Eredetileg Iverstonban éltem... Találkoztam Georgiával – ő a feleségem –, együtt jártunk főiskolára Mesquite városban, majd végül itt telepedtünk le, hogy átvegyük édesapja üzletét, mikor apósom egészségi állapota megromlott. Most benzint és gázolajat adok el, hitelbe a környékbeli farmeroknak. Sose szerettek. – Az volt az érzésem, hogy egy alapvetően hallgatag ember a sör és a friss társaság hatására bőbeszédűvé vált.

Három kisgyerek manóarcát láttam bekukucskálni az egyik ajtóban a sötétedő lakótérbe, majd eltűntek. Valamelyest az anyjukra hasonlítottak.

– Minden kisváros ilyen barátságtalan errefelé? – Mind meglehetősen zárkózott és belterjes, főként azért, mert nincs itt semmi, ami friss vért vonzana ide, és mindenki hajlik arra, hogy hippinek vagy városi szélhámosnak bélyegezzen meg valamennyi idegent. De Milando az egyetlen, amely kimondottan ellenséges mindenkivel szemben, aki nem itt született és nőtt fel. Mindig is ilyen volt. Közvetlenül a polgárháború után alapította egy csapat, amely Georgia államban verődött össze, és soha nem fértek meg más környékbeli telepesekkel sem. Na, meg az ügyleteik az indiánokkal...

Felesége megjelent a konyhaajtóban, még riadtabb arckifejezéssel, mint eddig, és asztalhoz hívott minket. A fényesen kivilágított konyhában vacsoráztunk. Az étel éppen olyan szolid és egyszerű volt, mint a berendezés. Az étkezés során nem sok szó esett. Mrs. Kramerből valami fakó, sóvárgó, félénk báj sugárzott annak ellenére, hogy keskeny álla és nagy orra miatt szemei talán egy kicsit túl távol ültek egymástól. A csapos arcvonásait véltem felfedezni benne, és feltételeztem, hogy rokonok. A gyerekek – egy tizenhároméves-forma lány, Georgia és két kisebb fiú – mind örökölték anyjuk vonásait, sőt vékony szálú szőke haját és fakó, színtelen szemét is. Nagyon csendesek voltak. A vacsora vége felé Kramer és felesége néhány ideges szót váltottak, Kramer anyósának másnapra esedékes látogatására vonatkozólag. Feltételeztem, hogy Kramer anyósa a közeli hegyekben lakhat, mivel az elmosott országútra hivatkozva nem mondta le a látogatást. Kramer láthatólag nem állhatta anyósát, és a légkör olyan feszültté vált, hogy nem voltam meglepve, mikor Mrs. Kramer nem tartott velünk a nappaliba vacsora után.

Kramer sört hozott a hűtőből, és nem került különösebb erőfeszítésembe visszaterelni a szót korábbi beszélgetésünk témájára.

– Kezdetben nem volt könnyű dolguk a telepeseknek, hiszen műveléshez igen sziklás a talaj. De egy nap békét kötöttek a komancsokkal, birkát tenyésztettek, alma– és barackfákat ültettek. Milando a hegyvidék legvirágzóbb városává vált. Valószínűleg kereskedelmi központtá vagy megyeszékhellyé nőhette volna ki magát a város, mint Iverston, ha a többi telepes nem gyűlölte volna annyira ezt a csoportot. A mai napig nincs a közvetlen környéken élő, még Georgiából érkezett családokon kívül senkivel üzleti kapcsolatunk.

– Komancsok? Nem is tudtam, hogy ilyen messzire keletre is ellovagoltak – mondtam.

– Ó, hogyne! Főleg Panhandle vidékén, a kiterjedt pusztaságokon voltak, de ha kedvük tartotta, bebarangolták az Államok nagy részét. Ez a környék valami gyógyhely volt, egy bizonyos istennő, Yidhra kultuszának központja. Nem minden komancs hódolt neki, csak bizonyos csoportok. A tonka törzs, melynek tagjai korábban itt laktak, tavasszal és ősszel szabad ösvényt hagyott az indiánoknak, hogy eljöhessenek és megtarthassák szertartásaikat. Mikor a telepesek ideérkeztek, végeztek elődeikkel, így a komancsok megpróbálták őket kiszorítani innen, de végül egyezségre jutottak a főnökükkel, Kígyószemmel abban, hogy az indiánok évente kétszer idejöhetnek. Feltételezem, hogy belefáradtak már a telepesek a harcba, igen elszegényedtek, és nem érte meg már a háborúskodás. A komancsok igen félelmetes nép hírében álltak. Mint mondták, fehérek és más indiánok lemészárlása jelentett számukra élvezetet, és amikor fejükön szarvas bikafejmaszkokkal, lándzsákkal felfegyverkezve átrobogtak a hegyeken, a telepesek nemigen tudták megmondani, hogy harci felvonulást vagy zarándokokat látnak. Lényeg az, hogy a város teljesen elszigetelődött. Még olyan pletykák is szárnyra keltek, hogy némelyik itteni telepes áttért az indiánok vallására. Ezzel egyidejűleg indult a hely fejlődésnek, és az embereket nem izgatta a szomszédok véleménye. – Egyre lassabban beszélt, fokozatosan mélyülő hangon. Azt hittem, mindjárt álomba merül.

– Milando elég különös név. Spanyolos hangzása van, de még nem hallottam korábban ilyet.

– Nem spanyol, indián. Néhány szó a komancsoktól a telepesekre ragadt. 1887-ben változtatták erre a város nevét, mikor néhány alapító család felpakolt és elment Kaliforniába. A várost eredetileg Kimbrough-nak hívták, feleségem ükapjáról nevezték el, aki az egykori alapítókat idekalauzolta. Mikor 1887-ben az öreg Kimbrough is a távozókkal tartott, megváltoztatták a város nevét. Azt beszélik, hogy ezek azért költöztek el, mert esak ők nem vették fel az indián hitet. Ez persze talán túlzás, de az a tény, hogy ezek az emberek többet tudnak az indiánok hitéről, mint amit bárkinek – köztük nekem is – elmondanának.

Tettem még néhány kísérletet arra, hogy a város különös történelméről még többet megtudjak tőle, de ő egyre inkább eltűnődőnek látszott, és hagyta, hogy a beszélgetés zátonyra fusson. Kényelmetlenül éreztem magam a nagy hallgatásban, és túlságosan nyugtalan voltam ahhoz, hogy olyan korai órán alvásra gondoljak, ezért inkább azt mondtam, hogy visszamegyek a kocsmába cigarettáért. Indulás előtt még behoztam az éjszakai poggyászomat a kis hátulsó hálószobába, ahonnan éppen akkor költözött ki Georgia.

Valójában nem akartam visszamenni abba a piszkos csehóba az udvariatlan csaposhoz és törzsvendégeihez, de már idefelé jövet észrevettem, hogy más hely nincs a városban. Az eső az est leszálltával csak tovább erősödött, és Milando piszkos útjain még napvilágnál is éppen elég kockázatos volt a vezetés; így kettes sebességben vánszorogtam le a hegyről, és leparkoltam a mélabús Szalon, Fűszeres, Hentes cégér alatt.

Ez alkalommal a dominózók rám sem hederítettek. Csak a csapos mutatott némi érdeklődést, és egy fagyos mosoly kíséretében megkérdezte:

– Na, sokat mesélt Milandóról az öreg Willie? – Egy keveset – válaszoltam. – Érdekes helynek tűnik, hogy ilyen független és elszigetelt. Szívesen megismerkednék vele közelebbről... – Olyan mértékben koncentráltam arra, hogy szavaim közömbösnek hangozzanak, hogy meg sem hallottam, amikor újra nyílt az ajtó. Észrevettem viszont, hogy a csapos mereven elnéz mellettem, és hogy az asztalokra is halálos csend telepedett. Egy pillanatig haboztam, mielőtt megfordultam, nem tudtam, hogy Frankenstein valamelyik szörnyetegére vagy még rosszabbra számíthatok. Mikor megfordultam, a legszebb nőt pillantottam meg, akit valaha láttam.

Nem tudom, mi volt benne olyan elbűvölő számomra, ezt a mai napig nem tudtam megfejteni. Magas volt, és nagyon karcsú, majdnem szögletes, de kecses, és csuklyás kabátját látva arra a biztos következtetésre jutottam, hogy őt láttam a város előtti kanyarban. Keskeny arca rövid, egyenes orrával, komoly metszésű ajkával tényleg csinos volt, de összességében gyönyörű volt, minden szavakba önthető fizikai jellemzőn túl. Azt hiszem, a szeme lehetett olyan lenyűgöző. Ragyogó szürke volt, és hatalmasnak tetszett a szemfesték finom íve alatt, más kozmetikum nem látszott az arcán. Az utóbbi időben arra a meggyőződésre jutottam, hogy vannak nők, akik olyan belső adottsággal rendelkeznek, melynek bűbájos csábító ereje a külső vonásoktól teljesen függetlenül hat.

Ráérősen végigmért, majd így szólt a csaposhoz:

– Nem is tudtam, Ed, hogy idegen van a városban.

– Ma este érkezett, hölgyem. Az utat elmosta az ár. Willie Kramernél szállt meg. – Hangja úgy csengett, mintha igen óvatosan válogatta volna meg a szavait.

– Nos, remélem, jól érzi magát nálunk, Mr...

– Kovács. Peter Kovács. – Tisztán csengő magas hangja hipnotikus hatással volt rám. – Érdekes ez a város. Szívesen megismerném a történetét meg az indián kultúrát... – fecsegtem gondolkodás nélkül, képtelenül bármiféle koncentrációra.

Csilingelve fölnevetett.

– Meg fogja látni, hogy Milando lakóitól nem tudhat meg túl sokat. Bár lehet, hogy a kíváncsiságát kielégítik. „...de Yidhra lépte nyomán emlékeznek a hegyek...” – A memóriám megmoccant, és a titokzatos idézetet Jean Paul LeChat briliáns New Orleans-i költő nevével párosítottam, aki 1957-ben Csádban tűnt el:

– Ez LeChat volt, nem? – Emlékszem, már akkor eltűnődtem a versei jelentésén, amikor először olvastam. – Azelőtt, hogy a városukba jöttem volna, soha nem hallottam a Yidhra-kultuszról.

– Nem hiszem, hogy Mr. LeChat többet tudott volna – mondta csuklyáját hátravetve egyenes, szőke hajáról. – Több olyan dologról is írt, amit nem értett meg.

– És Harrison? Ő többet tudott?

A szeme kitágult, mosolya hideg lett, majdnem kegyetlen.

– Nem, nem igazán. Okos ember volt tudományos szempontból, de nem elég érzékeny. Nem volt fogékony az élet igazi titkainak megértése iránt.

Azt hittem, hogy növekvő érdeklődéssel figyel, de hirtelen a csapos felé fordult.

– Ed, beszélhetnék néhány szót magával négyszemközt?

Egy mogorva „Hogyne, hölgyem” után elhúzódtak az üres hátsó bejárat irányába. A nő járása könnyed volt, tökéletesen nőies, de nem mesterkélt. Feltűnt, hogy hosszú, fényes csizmái tiszták’ voltak, holott Milando csupa sár volt odakint, és kocsit nem hallottam a házhoz érkezni. Kissé sietősnek tűnt, ahogy otthagyott, és minél tovább álltam ott, anélkül hogy bárki szólt volna hozzám, annál maflábbnak éreztem magam. Mivel a cigaretta nem volt igazán fontos, hát eljöttem.

Otthon Kramer egyedül üldögélt a semmibe bámulva, miközben egy isten háta mögötti szónok handabandázott az éter hullámain egy világító műszerfalú, antik rádióból. Alig hallhatóan mordult vissza, amikor jó éjszakát kívántam, egyébként meg se mozdult. Amint lefeküdtem, a fáradtság mint az óceán söpört végig rajtam, és elmém lassan feloldódott az álmok foszlányaiban. Félig-meddig még hallottam, hogy a gyerekek sugdolóznak a szomszédban; úgy tűnt, valamiféle beszédhibájuk lehetett, amitől egy szavukat sem értettem. A rádiószónok szavain keresztül még hallottam Kramer hangját; feleségét korholta az anyós látogatása miatt, és mielőtt álomba merültem volna, még újra láttam, valószínűtlenül tisztán annak a nőnek az arcát. A csuklyás nő arcát.

 

III.

 

Sokáig aludtam reggel, és mikor felkeltem, Kramer már nem volt otthon. Felesége reggelit készített számomra, és szabadkozásaim és bocsánatkéréseim ellenére férje távollétében még zaklatottabbnak tűnt, még inkább akadozva beszélt. A kínos csendben alkalmam nyílt még alaposabban megfigyelnem őt, mint az előző este. Volt lényének valami csaknem hüllőszerű vonása, ami lógó válla, ernyedt testtartása és csoszogó járása miatt csak még szembetűnőbb volt. Azon töprengtem, ezek vajon örökölt jegyek, vagy az unalmas, beszűkült, kisvárosi élet következményei. Egészen csinos lehetett volna, ha egy kicsit kikészíti magát, meg ha valamivel több tűz lobogott volna benne. A csuklyás hölgy jutott eszembe: Na, azt biztosan nem tompította el a kisvárosi élet! Megemlítettem neki az esetet, és megkérdeztem, hogy ismeri-e azt a hölgyet, de rosszul tettem. Rémülten meredt rám, majd valami olyasmit motyogott, hogy „Miss Yolanda”. Kérdeztem, hogy talán ő is valami idegen-e, de azt válaszolta, nem, a csuklyás hölgy mindig is itt élt, de ezentúl letagadta, hogy bármit is tudna róla, ami nyilvánvalóan nem volt igaz.

Odakint az eső szitálássá csendesült, és foltokban kisütött a nap. Gondoltam, a vihar centruma az éjszaka folyamán elvonult. Elhatároztam, hogy elhajtok a gázlóhoz, és megnézem, apad-e már az ár, habár igazándiból túl kíváncsi voltam Milandóra ahhoz, hogy továbbálljak: Nyugat felé az út egy meredek szurdokon keresztül egy keskeny völgybe vezetett. Az út mindkét oldalán alma– és őszibarackfák csoportjai álltak. A földön gyümölcsöket láttam heverni, melyekkel vélhetőleg a vihar bánt el. Az úttól távolabb birkanyájakat pillantottam meg az északi és déli irányban emelkedő hegyoldalak lankásabb részein. A völgy vége felé egy kisebb dombon áthajtva megálltam. Előttem az út habos barna vízbe ereszkedett alá, és mintegy ötven yarddal távolabb bukkant fel újra. Valahol a folyó közepe táján kiemelkedett egy betonoszlop teteje. Éppen látható volt még az örvénylő víz felett egy festett jelzés: „4,5 láb”. Az eső elállt, és a felhőfoszlányok között átragyogott a nap. Kiszálltam az autóból, és lementem a vízhez. Némán álldogáltam egy darabig, és bámultam a rohanó vizet. Amikor megfordultam, ott állt a hölgy.

Az út melletti tisztás szélén állt, az árnyékban, ahol az erdő kezdődött. A csuklyás esőkabát volt rajta, lábközépig érő csizma és rövid szoknya. Elhatároztam, hogy most nem szabad zavarba jönnöm. Előző este fáradt és kiegyensúlyozatlan voltam, s a kocsma idegengyűlölő közönségének jelenléte is nyomasztott. A hölgy nappali fényben valószínűleg egy értelmes kisvárosi lánynak bizonyul, aki lehet, hogy egészen csinos, de semmi rendkívüli. Elindultam felé.

Egyikünk sem szólalt meg, míg oda nem értem, s a közelében ugyanaz az erős, leírhatatlan vonzás kerített a hatalmába, amit a lebuj homályában éreztem.

– Üdvözlöm, Mr. Kovács. Úgy tűnik, velünk marad még egy darabig. Az eső megint esni fog. Először tűnt fel hangjának furcsa, távoli csengése.

– Hát, vagy két napig biztosan. De így talán lesz rá lehetőségem, hogy többet is megtudjak erről a Yidhra-dologról. Lehet, persze, hogy jobban járnék, ha Barrettben beásnám magam az egyetemi könyvtárba, mint hogy itt próbálok kihúzni valamit az emberekből. Ön tud valamit erről a dologról, Miss...

– Szólítson Yolandának. Valószínűleg pontosan annyit tudok Yidhráról, mint errefelé akárki más. Yidhra története ősi. A kultuszt nem az indiánok hozták ide, hanem itt találták. Még az ókorból maradt ránk. A sumérok is ismerték. A könyvtárban nem talál túl sokat róla. Voltak persze könyvek, amelyek Yidhráról és más misztikus dolgokról szóltak, de az emberiségnek mindig is az volt a szokása, hogy a számára kényelmetlen dolgokat a szőnyeg alá söpörte. Az egykori könyveket, mint a Thrang krónikái, Thanang Phram Chtoni kinyilatkoztatásai vagy U Pao Fekete szútrája, betiltották, lefoglalták, és elégették. Manapság ezt még egyszerűbben intézik el. Tekintélyes tudósok egyszerűen hamisnak nyilvánítják, vagy éppen csak hallgatnak róluk. De talán így a legjobb, hiszen az ősi dolgok között vannak kevésbé jóindulatúak is, mint Yidhra.

Ezek igen figyelemreméltó állítások voltak, bár a világ már jó néhány egészen hihető teóriát ismert az Ó– és az Újvilág Kolumbusz előtti kapcsolatait illetően. Ám a hölgy mondanivalója sokkal inkább érdekelt annál, hogysem vitába bocsátkozva kétségbe vontam volna szavai hitelességét.

– És Milandóban máig ápolják ezt a kultuszt? – Igen. – Megfordultunk, és egymás mellett bandukoltunk a fasor árnyékában. – Gyakorlatilag mindenki. Kramer persze nem. Ő idegen. Előfordul, hogy bevesznek idegeneket is – Yidhrának szüksége van rájuk –, de Kramer nem volt megfelelő.

Elmosolyodtam.

– Gondolom, a kultusz nemigen jutott túl a város határain, ha nem fogadtak be új tagokat.

– Nem, de ezzel Yidhra nemigen törődik. Ő jelen van az életben, a halálban – és magában a földben, és számára semmit nem jelent a hatalom. Csak azt veszi el, amire szüksége van. Az élettel együtt született a Földön, együtt növekedett vele, és amint az élet változik, változik ő is. Mint minden élőnek, neki is változnia kell, hogy élhessen. Milando kicsiny és belterjes. Ha a kultusz vagy annak ez az ága Milandóra korlátozódnék, ha csak ezek az emberek és ivadékaik tisztelnék Yidhrát, az a kultusz lassú kihalását jelentené.

– Maga valóban hisz ebben, igaz? – kérdeztem. Udvariasan, visszafogottan mosolygott, de mélyen ülő, hatalmas szemei nevettek rajtam.

– Yidhra nem hit kérdése, Peter. Ez valóság. Ő él, és tevékeny. Nézze csak a gyümölcsösöket – a tegnapi viharban ötvenmérföldes szél fújt. És a birkák ezrével pusztulnak el vagy betegszenek meg ebben az ítéletidőben, de nem Milando környékén. A követői látják Yidhrát különböző formákban, de az ősi könyvek szerint amit látnak, csak káprázat; egy védőburok a sokkalta rémítőbb valóság fölött. Csak igazi hívei, a Belső Kör láthatja őt valóságos képében; az ő szülöttjei és kiválasztottjai, akik vérükkel és magjukkal újítják meg őt, és adnak új életet neki.

A nap perzselően tűzött a lomb résein át, és nyomasztóan hatott rám a növényzet fülledt, bódító illata. Egy napsütötte, lapos szikla felé kanyarodtam, ahonnan a folyóra lehetett látni. Yolanda követett.

– Vajon Jean Paul LeChat látta-e őt? – tűnődtem hangosan, a folyót figyelve.

– Talán Csádban, igen. LeChat ott kereste őt. Ami New Orleansben rendelkezésére állt, csupán régi könyvek és agyalágyult álokkultisták harmadkézből szerzett beszámolói voltak. – Felém fordult. A szemei óriásinak látszottak. – Én azt hiszem, Peter, hogy maga látni fogja őt.

A pillanatnyi kábulatot az ismét feltornyosuló felhőkből lehulló első esőcseppek törték meg.

– Most mennem kell – mondta. – Elvihetem?

– Köszönöm, nem. Itt lakom, közel; a hegyekben. Egy ösvény vezet arra. – Megfordult, és átbújt a bokrok között. Itt-ott még kibukkant néhányszor karcsú alakja a fák közül, amint fürgén haladt felfelé, aztán elsötétült az ég, és szaladnom kellett vissza a kocsihoz, nehogy bőrig ázzam.

 

IV.

 

Amikor lefékeztem és kiszálltam, már kintről hallottam, hogy Kramer kiabálva veszekszik a feleségével anyósa közeledő látogatása miatt. Megint részeg volt, és a veszekedés nyilvánvalóan annyira lekötötte, hogy nem vette észre a kocsim hangját. Szándékom ellenére is meghallottam néhány gúnyos megjegyzést, míg a verandán át elértem az ajtót, és bekopogtam. Az egész dolgot a jól ismert anyós-vő konfliktusnak tartottam. Az öregasszony rossz hatással van a gyerekekre, elidegeníti őket az apjuktól, és Mrs. Kramer nagyapja is jobban tette volna, ha az öreg Kimborough-val együtt elmegy, és nem marad ott, az egész bagázs utolsó senkijének. Már megbántam, hogy visszamentem, és amikor Kramer ajtót nyitott, megfogadtam magamban, hogy mihelyt lehet, odébbállok, még akkor is, ha a sárlepte környéken kell is kóborolnom, vagy a kocsmában üldögélnem.

Amikor beléptem, az asszony elhagyta a szobát, én pedig elmeséltem Kramernek, hogy mit láttam a hídnál. Amikor megemlítettem, hogy összefutottam egy fiatal hölggyel, töprengő arcot vágott, és a nevét kérdezte.

– Nem mondta meg a vezetéknevét. A keresztneve Yolanda – válaszoltam.

Házigazdám elsápadt, és eltelt egy kis idő, mire meg tudott szólalni.

– Ide hallgasson, Mr. Kovács! Mostanra már gondolom – maga is látja, hogy Milando elég furcsa hely. Valószínűleg azt is tudja már, hogy az indiánok vallása élénken megmaradt közöttünk. Engem soha nem fogadtak be maguk közé, de az itt töltött tizennyolc év után meglehetősen tisztán látom, hogy mi folyik itt. És azt hiszem, ez a Yolanda áll a dolgok középpontjában.

– Számomra teljesen ártalmatlannak tűnt – feleltem. – Egy vad ötletekkel és élénk fantáziával megáldott, de alapjában véve tisztességes lány.

– Lány? Mr. Kovács!... – nevette el magát keserűen. – Annak idején, amikor arról volt szó, hogy befogadjanak maguk közé, de aggodalmat keltettek bennük e kétségeim, akkor láttam őt először. Egészen pontosan úgy nézett ki, mint most. És ez tizenöt évvel ezelőtt történt.

Ez jobban kizökkentett az egyensúlyomból, mint kellett volna. Meglehetősen nehéz volt a lány korát megbecsülnöm. A kocsmában úgy tűnt, 18 és 28 között lehet, aztán nappali fényben az volt az érzésem, hogy mégiscsak a tizennyolchoz lehet közelebb. De ugyanakkor milyen merev tisztelettel beszélt vele a csapos! És milyen leereszkedés volt a lány hangjában, amikor hozzám szólt! Nem, az sem lehetetlen, hogy a harmincas évei derekán jár...

– Azt hiszem, jobban tenné, ha elkerülné – folytatta Kramer. – Hallott arról a diákról, aki az elmúlt évben tűnt el errefelé, és soha nem került elő? És voltak már mások is őelőtte. Úgy fest, hogy Yolanda érdeklődik maga iránt, és ez rossz jel, Mr. Kovács. Veszélyes hely ez...

Tettem néhány nem túl meggyőző ígéretet, hogy óvatos leszek, és leléptem. Az eső csendesen, de kitartóan esett, és úgy döntöttem, hogy megkockáztatok egy kört az autóval. A hegyek lábánál végigfutó útszakaszt leszámítva Milandóban csak földutak voltak, melyek most süppedősek és csúszósak lettek, de sikerült megúsznom, hogy beleragadjak a sárba. A házak egységesen fából épültek, alacsonyak voltak, s a teljesen ötletszerű bővítések és toldalékok miatt a rendszertelenség és átgondolatlanság benyomását keltették. Ismerve a város életszínvonalát, a házak többsége meglepően elnyűtt, rozoga volt. Szakadt szúnyoghálók, törött lépcsőfokok és a kitört üvegtáblák helyén kartonlapok. Elgondolkoztam, vajon mindez a lakók testi és szellemi elkorcsosulásának, a barbár babonák világába való visszasüllyedésének jele lenne? Szinte egyik ház sem volt befestve, bár az ápoltabbak festetlen fája – mint Krameréké – inkább méltóságot, mint nyomort sugárzott. Az egész helyet elég nyomasztónak találtam, és nyugtalanított a lakók rosszkedvű, rejtőzködő pillantása is, melyet felém lövelltek, miközben lehúzták a sárgás elsötétítőfüggönyöket – úgyhogy rövidesen visszafordultam a völgy felé, a kocsma irányába. Abban bíztam talán – Kramer minden jó tanácsa ellenére –, hogy ismét összefutok Yolandával.

Ed, a csapos undok vigyorral fogadott.

– Még mindig közöttünk? Gondoltam, hogy itt van, hacsak nem támadt kedve úszni egy kicsit. – Ahogy mondja. Úgy tűnik, még legalább két-három nap, míg átkelhetek a hídon. Ad sört ilyenkor?

– Mindig. Az alkoholellenőrök nemigen jönnek erre, a megyei felügyelet sem törődik vele igazán. –– Elém tett egy üveggel a kedvelt helyi sörből, meg sem kérdezve, milyet szeretnék.

– Gondolom, maga egyben a rendőrfőnök is.

– Neeem, az Maynard tiszte. Még mindig érdeklik a régi indián dolgok?

– De még mennyire!

– Na, itt vannak nálam a jegyzetei annak a Harrisonnak, aki eltűnt. A bozótosban találtuk meg, miután elmentek a nyomozók, akiket Maynard hívott ki. Nem sok értelme volt, hogy itt voltak.

Ha az állam által kirendelt nyomozó a helyiekre hagyta a munkát, akkor itt bármi történhetett, bármit el lehetett titkolni. Kramer is figyelmeztetett, hogy veszélyes népek ezek, és a csapos újsütetű közlékenysége sem volt igazán megnyugtató.

A jegyzetek laza harmonikába hajtogatott ívekből álltak. Sörömmel és a papírokkal letelepedtem az egyik asztalhoz, és tanulmányozni kezdtem a feljegyzéseket. A lapok sorszámmal és dátumozással voltak rendszerezve, de sok hiányzott közülük. Az első oldalakon olyan feljegyzések voltak, melyeket a diák nyilvánvalóan a barretti könyvtárban másolt ki valahonnan. Texasi telepesek beszámolói Yidhra-hívő indiánokkal való beszélgetésekről; az indiánok különböző nevekkel illették istenüket, mint például Yee-Tho-Rah. A kultusz eredetileg a nyugat-texasi síkság keleti feléről származott, ahol egy ma már ismeretlen törzs ápolta. A törzs tagjai szőrösek és erőteljes testalkatúak voltak. Tőlük került a kultusz a komancsokhoz, néhány emberöltővel az európaiak megjelenése előtt. Az új hitnek hódoló komancs törzseket a többiek konokul gyűlölték; visszataszítónak és egyben veszélyesnek tartották őket. Az „áttértek” ugyanis olykor-olykor embereket raboltak a többiek közül, talán rituális áldozatok céljaira, de olyan híresztelések is elterjedtek, hogy némelyik foglyot megtalálták vagy épségben megszabadították. Az indiánok rejtélyes módon elzárkóztak az elől, hogy megmenekült társaikról beszéljenek; a telepesek azonban elejtett célzásokból arra a következtetésre jutottak, hogy a túlélőket végül megszabadítóik maguk ölték meg, mivel szellemi elváltozásokat tapasztaltak rajtuk, amit a kultusz káros hatásának tartottak. Ezen a ponton a feljegyzés megszakad; több oldal hiányzik.

A következő szakaszban idézetek voltak különböző antropológiai és néprajzi munkákból, kiegészítve Harrison saját megjegyzéseivel. Harrison soraiból úgy tűnt, arra a következtetésre jutott, hogy Yidhra a minden mitológiában fellehető földanya, alvilági istennő egy változata, a gazdagság és termékenység, az élet és halál primitív istenképeivel fűszerezve, Közvetlen kapcsolódást azonban nem talált egyetlen, már ismert istenséghez sem. A szöveg végén volt egy jegyzék feltehetőleg magánkönyvtárakban található bizonytalan forrásokról, melyekből talán hasznos információkkal szolgálhatnának a Yidhra-témakörben; Harrison azt tervezte, hogy felkutatja ezeket. A szövegben számos megjegyzés vagy kérdés volt, például: „Van-e köze a Mlandoth-mondakörhöz?”; „Vö.: Krónikák!”, „Cf. Könnenberg, U.S.”. Itt a számozás szerint sok oldal elveszett.

A feljegyzések Harrison Milandóban folytatott kutatásairól szóltak, de egy-egy hiányzó lap széttördelte a tartalmat. Ügy vettem ki, hogy a diák egy hónapon keresztül gyakran felkereste Milandót, de az éjszakákat soha nem töltötte a várósban. Említést tett a lakosság elutasító magatartásáról, s hogy végül sikerült felvennie a kapcsolatot Mr. Kramerrel és még két helybélivel, akiktől nagyjából annyit sikerült megtudnia, mint nekem. Yolandáról nem tett említést, de az egyik oldalon bizonyos áthúzások után a következő érdekes mondattöredék áll: „... de a hölgy nem talál alkalmasnak...” Volt néhány utalás, hogy a szerzett információkat összevetette a korábban feltárt – a hiányzó oldal előtt részletezett forrásokkal, de ennek a meglévő oldalakon nem voltak világosan kimunkált végkövetkeztetései. Aztán hosszas találgatások következtek a kultusz fennmaradásának okairól, de mind több és több oldal hiányzott, és a kéziratból minden, a Yidhra-tisztelettel kapcsolatos nyomozás eredményeire vonatkozó utalást gondosan eltüntettek. Az utolsó oldalon Harrison csalódottságát fejezi ki a helybeliek zárkózottsága miatt, és leírja elhatározását, hogy gyalogos felfedezőutat tesz a környéken.

Mindent összevetve, a jegyzetek nem is voltak olyan izgalmasak, mint maga az a tény, hogy megmutatták őket nekem. Előző este Ed nyíltan ellenséges volt velem szemben, és megpróbálta elterelni a figyelmemet Milandóról, ma pedig, ha nem is túl barátságosan, de szívességet tett nekem, és szándékosan szította kíváncsiságomat. Valószínűleg Yolanda hozhatott döntést afelől, hogyan viselkedjenek velem szemben, és Ednek nem kellett többé azon rágódnia, hogy milyen magatartást tanúsítson. A döntés szerint – gondolom – tovább kellett, hogy vezessenek, de túl sokat még nem árulhattak el. Második söröm utolsó cseppjei és egy cigaretta mellett két következtetésre jutottam, melyekből az egyik helyesnek, a másik tévesnek bizonyult. Az első az volt, hogy – ellentétben Harrisonnal – én alkalmas vagyok; kiválasztattam, hogy csatlakozzam a Yidhra-hívők táborához. A második következtetésem szerint pedig éppen ezért nem fenyegetett többé veszély, és bátran folytathattam a kutatást a Milando körüli hegyekben rejtőző titkok után.

 

V.

 

Meggyőződésem és megérzéseim azt sugallták, hogy arra, ami izgat, odafenn a hegyen, a szakadéknál kaphatok választ. A tények alapján feltételezhettem, hogy a szekta jó néhány száz tagot számlálhatott, ám olyan nagyobb épületet, ahol ennyi ember összejövetelt tarthatott volna, sehol se láttam; még egy nagyobb teret sem. Az úttól északra a sziklák meredeken emelkedtek. Az út mentén, kelet-nyugati irányban már végigjártam a vidéket mindenfelé, ameddig kényelmesen eljuthat az ember, de semmi olyat nem találtam, ami gyülekezőhelyre emlékeztetett volna, sem pedig olyasvalamit, ami az indiánokat gyógyító szent hely létesítésére sarkallta volna. A figyelmem tehát a szurdok déli oldala felé irányult. Észrevettem, hogy a sziklafal nem töretlen; egy helyen, ahol a hegygerincet sűrű bozót fedi, megszakad. Ez idáig a kellemetlen időjárás és a meghatározhatatlan veszélyérzet miatt meg sem fordult a fejemben, hogy gyalog is felfedezőútra indulhatok, de akkorra világossá vált számomra, hogy sokat megérthetek elejtett szavakból is, és úgy gondoltam, hogy már nem veszélyes számomra az sem, ha kíváncsiskodom. Várhattam volna természetesen arra is, hogy majd beavatnak a szektába, de ez azért túl kockázatosnak tűnt. Harrison feljegyzései közt volt néhány nyugtalanító utalás a Yidhra-vallás okozta lelki és szellemi sérülésekre. Elképzelhető, hogy a törvények valamiféle agymosást írnak elő, vagy még valami ennél rosszabb is lehetséges. Úgy határoztam, hajlandóságot mutatok a csatlakozásra, hogy minél többet megtudhassak a titkaikból, de amint lehetséges, elhagyom Milandót.

Majdnem négy óra volt már, mire visszaértem Kramerékhez, és tüstént el is akartam indulni a kirándulásra, hogy lehetőleg nappali világosságban tegyem meg az utat. Az eső alig szitált, szinte nem is volt több ködnél, és borzasztóan űzött a kíváncsiság, hogy új elgondolásaimnak a végére járjak. Kramer azonban sajnos ragaszkodott hozzá, hogy megosszam velük a nevetségesen korai vacsorát, minthogy az ebédet már úgyis elmulasztottam. Csak fél ötkor tudtam elszabadulni. A vacsora vegetariánus volt; ketten ültünk Kramerrel a nappaliban, és egyikünknek sem volt még étvágya. Az asszony mindvégig némán és kötelességtudóan zörgött a lábosokkal és serpenyőkkel, a gyerekek pedig a szomszéd szobában sugdolóztak. Kramer mindenféle gyalogtúráról megpróbált lebeszélni, pedig még sem említettem neki, hogy mit tervezek. Felesége jelenlétében persze nem ecsetelte olyan nyíltan a veszélyeket, mint korábban, de amikor már távozóban voltam, még az ajtóban lehalkított hangon figyelmeztetett:

– Ne becsülje le ezeket az embereket, Mr. Kovács. A hosszú évek alatt sok mindent láttam, és megpróbáltam tudomást se venni róla, megpróbáltam nem hinni benne, de tudom, hogy valami piszkos dolog folyik itt. Olyasmik vannak errefelé, amiknek tisztességes világban nem volna helyük.

Vízhatlan sapkát vettem fel, hiszen a sűrű bozótban nem sok hasznát vettem volna az esernyőnek. Cipő helyett magas szárú túrabakancsot húztam, bár reméltem, hogy a sziklás talajon kevesebb gondom lesz a sárral, mint a városban. Magamhoz vettem a zseblámpámat és a tartalék elemeket is arra az esetre, ha sötétedés után találnék visszatérni. Nem sok esély volt rá, hogy észrevétlenül sikerüljön kijutnom a városból, de számítottam rá, hogy a pocsék idő meg a szegényes telefonhálózat miatt már nem tehetnek lépéseket a feltartóztatásomra.

A szakadék közelében egy mocskos kis út két oldalán csupán két, egymástól távol álló kunyhó állt, párhuzamosan a növényzet alkotta sűrű fallal. Könnyedén megtaláltam a kitaposott, keskeny ösvényt, amely a bokrokon át, a sziklák között a hegygerincre vezetett. A fák és a bokrok eleinte túl magasak voltak ahhoz, hogy bármit is láthassak, de annyit megállapíthattam, hogy az út enyhén lejt. Nemsokára néhány köves tisztás mellett haladtam tovább, s a bozót is ritkább lett, így a szitáló esőn át megláttam egy zöldellő völgyet, ahová az út ereszkedett. Burjánzóan gyönyörű volt a nehéz felhők alatt. A völgy legalján egy szokatlanul sötét zöld sáv futott, bizonyosan a patak, mely ott, a talajszint alatt vágott medret. Sietve haladtam lefelé, és hamarosan a kanyon szélén álltam; legalább 60 láb mély és 100 yard széles volt. A rohanó patak tölgyek és pecandiófák között kanyargott tovább a sziklás talajban. Az ösvény jobbra fordult, és követve a kanyon vonalát, a patak sodrával szemben haladt.

Amikor megláttam a tavacskát, tudtam, hogy csakis ez lehet a kultusz központi helye. Évmilliókkal ezelőtt egy föld alatti folyó zúgott itt, s örvénylő kavargásával addig tágította a sziklát, míg a tető be nem omlott, kétszáz yardnyi átmérőjű, tökéletes kör alakú medencét hagyva szabadon. A medence szélén a lezuhant mészkő oszlopok meredeztek ki a vízből, a legkülönbözőbb szögekben. Egy kráterszerű bemélyedésen át mint vízesés zuhogott lefelé a patak, hogy a sziklakör egy hasadékán át továbbjusson a kanyonba. A meredek falakat alámosta a víz, s így védelmet nyújtó, kiálló perem futott körbe, s a vízesés bal oldalán feketén tátongó barlang nyílt a perem alatt; minden bizonnyal az egykori, föld alatti folyó torkolata. Mielőtt a tóhoz vezető utat megkerestem volna, egy darabig némán figyeltem, hogy biztos legyek benne, a hely teljesen elhagyatott. Hamarosan rábukkantam a sziklába vájt lépcsőfokokra. Csúszósak voltak az esővíztől, és egészen simára, homorúra voltak koptatva. Alul egy ösvény vezetett végig a párkányon, melyen megközelítettem a barlang száját. A vízesés mögött azonban egy kisebb barlangra is rábukkantam, melynek bejáratát faajtó zárta el. A súlyos ajtó úgy tűnt, nyitva van, közelebb léptem hát. A kívülről egyszerű faretesszel rögzített ajtó mögül semmi neszt nem hallottam. Elhúztam a reteszt, és az ajtó hangtalanul kitárult. Beléptem, és felkapcsoltam a zseblámpát. Egy szűk szobában találtam magam, ami mintegy harminc láb mélységben rejtőzött a hegy gyomrában. Becsuktam az ajtót, és vizsgálódni kezdtem.

A bal oldali fal mentén régimódi, íves tetejű szekrények sorakoztak. Megpróbáltam kinyitni az elsőt, és nyitva találtam. Nagy halomban gondosan hímzett köntösök feküdtek a szekrényben, de nem nyúltam hozzájuk, hogy tüzetesebb vizsgálatnak vessem alá őket, mert féltem, látogatásomnak nyoma marad. Jobb oldalt valami szertartás kellékei álltak, mind elsőrangú kézimunka. Háromlábú állványon rézserpenyő, egy négykarú gyertyatartó és valami érdekes, szokatlan küllemű tárgy, sima bronzkészítmény, talapzatra szerelve. A másik kettő valami aranyhoz hasonló ötvözet volt, de az aranynál könnyebb és világosabb színű, bonyolult vésett mintákkal, mely minták leginkább a bronztárgy formáját ismételték. Kétségtelen, hogy valami igenjelentős forma lehetett a kultusz ikonográfiájában. A többi tárgy nem mutatott szoros rokonságot a síkvidéki indián kultúrák formavilágával, de voltak félreismerhetetlenül Közép– és Dél-Amerikából származó stílusjegyek is. A ~ barlang hátsó falánál egy asztalon rengeteg papír hevert. Odamentem, hogy egy üres lapot keressek, melyre lemásolhattam volna néhány motívumot. A papírok azonban

Harrison jegyzetének hiányzó oldalai voltak, azok a részek, melyeket valaki gondosan kiválogatott, nehogy a kezembe kerüljenek, és túlságosan sokat tudjak meg a Yidhra-kultuszról. A barlangban egy szék és egy modern gázlámpa is volt. Meggyújtottam a lámpát, és leültem, hogy végigolvassam azt, amit nem lett volna szabad végigolvasnom.

Az egyik köteg egyértelműen azokat az idézeteket tartalmazta, amelyeket Harrison akkor talált, amikor a sötét tudományok világában kezdett el kutatni, és felhagyott a hagyományos forrásmunkákkal. Az első idézett mű ezt a címet viselte: „Gróf Könnenberg: Uralte Schrecken – XIX. századi tanulmány ősi hitvilágokról.” Így folytatódott a szöveg: „Világosan látszik, hogy az ősi istenek az emberi történelem isteneinek prototípusai. Ismerték és tisztelték őket már az emberi faj megjelenése előtt. Még nyilvánvalóbb, hogy az ősi istenek egyazon eredetre vezethetők vissza. Ez az ősisten Mlandoth, és valamennyi istenkép csupán ennek az egyetlennek a kiterjedése, megnyilvánulása. De azt, hogy Mlandoth egy bizonyos hely, tudatos lény vagy éppen az ismert világon kívül eső erők és tulajdonságok elképzelhetetlen örvénye – nem tudhatjuk.

Nyilvánvaló, hogy Ngyr-Khorath, az őrjöngő és iszonyatos valami, mely a világűrnek ezen a vidékén vadászott, amikor a Naprendszer megszületett, és vadászik mind a mai napig, csupán a mérhetetlen Mlandoth egy helyi örvénylése. És vajon a legendás Ymnar, a sötétben csatangoló és minden földi értelem megrontója nem csak a Ngyr-Khorath karja-e, a földi élet és földi tudat hasonlatosságára kifejlesztett szerv, melynek feladata, hogy megrontsa ezt az életet s a pusztulásba vezesse?

És vajon maga a hatalmas Yidhra is, aki a Földdel együtt, a Földből született, és az eonok végtelenjén át fonódott egybe mindenféle és fajta földi élettel, nem Mlandoth tiszteletét tanítja-e?”

A következő szemelvény U Pao Fekete szútrájából való volt, s borzongva emlékeztem vissza, hogy ezt a könyvet Yolanda említette nekem.

„Mielőtt a halál megszületett, megszületett ő, és időtlen időkig nem volt halál, csak élet; élet születés nélkül; élet változás nélkül. De végül eljött a halál és eljött a születés; az élet mulandóvá vált, és változékonnyá. Az apák meghaltak és fiak születtek, akik különböztek az apáktól. A nyálkából lett a féreg, a féregből a kígyó, a kígyóból a hegyekben élő yeti és a yetiből az ember. És minden élők között egyedül csak ő menekült meg a haláltól és a születéstől. De ő sem kerülhette el a változást, mert minden élőnek változnia kell, amint Észak fáinak kell lehullatniuk leveleiket, hogy élhessenek télen, majd ismét magukra ölteniük lombjukat, hogy élhessenek a nyárban. És ekképpen tanulta meg ő, hogy felfalja a halandó és változékony teremtményeket, és magjukból megújítsa önmagát, s szándéka szerint hasonlóvá váljon a halandó világhoz halál nélkül, születés nélkül.”

Itt egy szakasz következett idézőjelek nélkül; feltételezem, hogy Harrison saját észrevételei.

U Pao régi burmai bölcs volt, elképesztően kiforrott evolúciós elképzelésekkel – lehetséges volna, hogy egy ezerarcú makroorganizmus alakult ki és maradt fenn még azelőttről, hogy színre lépett volna a szaporodás és az egyén halála? Hogyan vészelhette át az evolúcióra alkalmas és arra képes élőlényekkel való versengést? Vö.: Yidhra alakváltoztatásáról szóló anyagokkal – nagyon érdekes.

A következő töredék a Thrang krónikájából való: „Yidhra felfalta a polipot, s megtanulta, hogyan nyújtson előre csápokat; felfalta a medvét, s megtanulta bundába öltöztetni magát észak dermesztő jege ellen; igen, Yidhra minden ismert lény alakját magára tudja ölteni. Ám egyetlen lény alakját sem ölti magára teljességében, hanem minden esztelen lényből részel mérték szerint. Az ő követői számára számtalan szép és kedves formában jelenik meg, hogy ne lássák igazi formáját, csak a jelmezt, amit ő jónak lát. Ez valóban azt a tényt sugallja, hogy Yidhra lélekben egy, testében pedig számtalan, jelenjen akár meg dél dzsungeleiben, észak jéghegyei között vagy a nyugati tengeren túli sivatagokban. Tudata egy és mérhetetlen, de teste ott várakozik számtalan temploma mindegyikében, hogy egyesüljön követőivel.”

Az itt következő jegyzetben Harrison gondolatmenete dermesztően világos:

„A Krónikák egy későbbi eredetű részlete, feltehetőleg a sumérok előtti Ngarathoe-tól, közvetlenül az utolsó jégkorszak utánról. Elkülönült részekből álló organizmus, melynek darabjai telepatikus kapcsolatban állnak egymással; ez magyarázatot adhatna a világon mindenütt jelenlévő kultuszközpontok létezésére – Von Könnenberg és Crowley említést tesznek ilyen helyekről Laoszban, Új-Mexikóban, Csádban és Nyugat-Texasban. A telepatikusan kiváltott látomások megmagyarázzák az emberi és állati alakban való megjelenést. Az evolúciós változásokhoz való alkalmazkodás a genetikus anyag (nukleinsavak?) elnyelése útján történhetik; ezen a módon a szellemi képességek is növekedhetnek.”

Nem értek az élettanhoz annyira, hogy megítélhessem ennek a magyarázatnak a helyességét, de annyi bizonyosnak látszott, hogy Harrison felvázolt egy lehetőséget Yidhra valóságos létezésére.

Az utolsó idézet bonyolult és homályos volt.

Harrison láthatóan magát az eredeti kéziratot tartotta a kezében, s bizonytalan eredete ellenére meg volt győződve róla, hogy „része a Prjewalski által Kashgarban talált kéziratnak, melyet PrithomYangnak, az őrült lámának tulajdonítanak” Braithwaite fordítása? A szöveg homályos nyelvezete és az egzotikus versforma ellenére hamarosan felismertem, hogy hátborzongatóan egybevág a Milandóban tapasztaltakkal.

 

Yidhra a magányos, minden dolgok életének alakítója;

A magányos, ki szomjazza a Föld életét.

Yidhra, az istennő, ki uralkodik számtalan megtestesült önmagán;

Istennője az égben a keselyű-Y’hathnak,

Istennője Xothrának, ki a Föld mélyén szunnyad, és pusztító az ő ébredése

Istennője az embereknek, kik imádják őt a föld különös vidékein.

Yidhra, a tanító, ki misztériumokra oktatja híveit;

A tanító, ki egy előző Föld furcsa nyelveit hozza.

Yidhra, a bőkezű, aki zöldbe borítja a hegyeinket és mezőinket;

A bőkezű, aki a sivatagban utat mutat az oázis felé,

Bőkezű, aki vigyázza a termést és a nyájakat.

Yidhra, a szerető, aki hívei magjáért eped;

A szerető, kinek minden élő magja kell,

A szerető, ki vágyik a változás és a halál magjára,

A szerető, kinek mindig más társa van,

Aki elvegyül a múlt magjával, és vele sem múlttá, sem pedig jelenné nem alakul.

Yidhra, az anya, aki védelmezi a múlt ivadékait;

Anyja minden egykor létezőnek,

Anyja a múlt és a jelen gyermekeinek,

Anyja a gyermekeknek, akik emlékeznek apjuk egykori halálára.

Yidhra, az életet adó, ki hosszú életet ad híveinek;

Az életet adó, aki gyermekeit, szeretőit és híveit az évszázadok hosszú sorával ajándékozza meg.

Yidhra, a nyughatatlan, kinek új és új apák gyermekei kellenek;

A nyughatatlan, aki híveit új vérért küldi végeérhetetlen változásaihoz.

A nyughatatlan, ki új szeretőt áhít, ki nem hívei véréből való,

hogy sem ő, sem hívei ne sorvadozzanak, mint élőhalottak.

Yidhra, az álmok boszorkánya, ki elárnyékolja hívei elméjét;

Álmok boszorkánya, ki elrejtőzik a káprázatok mögött,

Álmok boszorkánya, ki a furcsa szépség palástját viseli.

Yidhra, a mindent beárnyékoló, ki örök homályba burkolja a hűtleneket;

Mindent beárnyékoló, aki elpusztítja az ellenségeseket és a tévelygőket,

Mindent beárnyékoló, ki elrejti az embert örökre...

 

A többi papír mind Harrison milandói feljegyzéseit tartalmazta. Tapasztalatai bizonyos szempontból ellentmondtak az enyémeknek. A csapos eleinte rejtélyes utalásokkal, óvatosan bátorította, de miután Harrison megismerkedett Yolandával, úgy tűnt, hogy a csapos is meg a legtöbb falubéli is szeretne megszabadulni tőle. Még Kramer sem mutatott hajlandóságot arra, hogy a dolgokról nyíltan beszéljen, pedig addigra Harrison már meg volt róla győződve, hogy a szekta nyíltan működik, s hogy az élén Yolanda áll.

Az elmélyült olvasásból egy alig hallható, de vészjósló hang riasztott fel a vízesés morajlása mögül. Lehet, hogy a sötét írások olvasása tett érzékennyé és képzelődésre hajlamossá, mindenesetre eloltottam a lámpát, és zajtalanul az ajtóhoz léptem. Résnyire kinyitottam, és kilestem a barlangból. Odakint gyorsan sötétedett, de a homályban mégis észleltem valami mozgást. Egy nagy testű, kutya formájú állatot láttam; fel s alá szökellve rohangált, ki a nagy barlang bejáratáig, majd meghunyászkodva vissza a belsejébe. Aztán a barlang szájánál egy sötét figura tűnt fel, mintha egy süllyesztett lépcsőn érkezett volna. Egyikükkel sem volt nagy kedvem találkozni, de ha túl sokáig késlekedem, teljes sötétségben kellett volna visszatérnem a faluba. A párkány, amin végig kellett hogy menjek, sötéten húzódott már az alkonyatban, és a megteendő út nagy részén a vízesés és a lezuhant sziklák is eltakartak; úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a dolgot.

Amíg takarásban voltam, bátran szaladhattam; bízhattam benne, hogy a sziklák meg a vízesés felfogják lépteim zaját. A sziklalépcsőn azonban aggasztóan védtelen voltam, csak a legmagasabb fák törzse és lombozata nyújtott valamicske gyér takarást. Visszapillantva tisztán láttam a párkányon a kutya és rejtélyes gazdája alakját. Úgy látszott, nem követnek. A lélegzetemet is visszafojtottam, mikor a tetőre érve hangokat hallottam az örvény irányából. Elrejtőztem egy bokorban.

Két, korábban soha nem látott férfi közeledett, s őrállást foglaltak el a lépcső tetején. Annyit tudtam kivenni beszélgetésük hangfoszlányaiból, hogy egy engem kereső, falubéli expedíció tagjai. Az volt a feladatuk, hogy feltartóztassanak, ha megpróbálnék a tó közelébe férkőzni. Láthatólag erősen tisztelték a helyet, s meg voltak győződve róla, hogy ha esetleg már bejutottam, hát „jó kezekben vagyok”.

Az esőáztatta bokrok közt olyan csendesen indultam meg, ahogy csak lehetett. Amint sötétedett, egyre sűrűbben zuhogott az eső, de a hirtelen villámok nappali fényénél meg-megpillantottam az utat. Lassan haladtam, de még ennyire sem jutottam volna, ha a néhol előbukkanó sziklák nem teszik ritkásabbá a növényzetet. Sikerült szemmel tartanom az ösvényt és idejében meghallanom az emberi hangokat. Hamarosan világossá vált, hogy üldözőim átfésülik az egész hegyoldalt. Mindenfelől körül voltam véve.

Ketten megálltak, és letelepedtek egy sziklára az ösvény mellett, igen közel hozzám. Minden szavukat tisztán hallottám.

– Yolanda aszongya, ho’nnem vót itten. Szerintem letért az ösvényrű...

– Nem értem, mire kő neki annyira az az ember. Nem látom, mitű olyan más, mint a többi...

– Aszongyák, az elméje a fontos. Az előző nemigen ért sokat, aszt azér kő neki ilyen hamar friss vér megin. Mer amúgy meg asztán, mi kezdünk el sorvádni, mint az a nyugat-texasi társaság. Mesélt neked rólluk Maynard? Mer ő főment oda, aszt megnészte őket, oszt aszongya, olyanok vótak, mint az élő hóttak.

– Nem tudok rúla. Én inkább kerülöm Maynardot meg Edet is. Jó, tudom, ho’minnyájan az alattvalóji vagyunk, meg ho’ közösségre léptünk vele, meg eefogattuk az örök életet, de asziszem, egyik-másik má’ annyira eggyé lett vele, ho’mmá nem is tejjesen emberek azok... A hátam borsóddzik tűle... Meg amit azzal a Harrison kölökkel is csinát... Akarta, de gyűlőte is, mee nem vót elég jó neki. Jó, jó, a’vvalódi eggyesülés vót, nem csak olyan szöveccség, de végül is nem mindegy? Egy kicsivee többje lesz, mint nekünk is, és nekünk is több lesz e’kkicsivee, akárcsak neki.

Megkönnyebbültem, amikor végre elhallgattak, és szótlanul üldögéltek. Túl közel férkőztek hozzám Milando borzalmai. Eleget hallottam. Továbblopakodtam a hegyoldalon. Még nem jártam túl messze, mikor újra beszélgetni kezdtek. Most nem értettem a szavakat, csak azt hallottam, hogy a hang tiszteletteljesen cseng, és azután Yolanda válaszolt rá. Egy nagy fa törzse mögött vártam, hogy Yolanda továbbmenjen az ösvényen. Még mindig nem volt teljesen sötét, így valamivel később jól láttam karcsú alakját, amint figyelmesen nézegetve körös-körül, felfelé haladt. A kutya ide-oda cikázva ment mögötte, majd egy horkantással az előttem húzódó bokrok közé vetette magát. Hallottam a szimatolását, s hogy felém csörtet a sűrű bokrok között. Pisszenés nélkül álltam ott. A kutya lassú, fújtató szimatolása inkább krokodilra emlékeztetett. Farka rövid és vaskos volt. Ekkor hirtelen két hátsó lábára emelkedett, és úgy szaladt tovább; csak Yolanda hívására fordult vissza. Minden tagom reszketett, és jó időbe telt, amíg a tudatomig hatolt Yolanda szavainak valódi értelme: „Vissza, Mr. Harrison!”...

 

VI.

 

Ott álltam egy darabig a csöpögő lombok alatt, és megpróbáltam nem gondolkozni. Létezik egy kultusz itt a környéken, egy veszélyes kultusz, de a többi már csak merő képzelgés. Nem igaz, hogy Milando lakói valamiféle ősi gyűlölettel találkoztak, amely itt lakozik a hegyekben. Legfeljebb tömeges hallucináció áldozatai lehetnek, vagy pedig a szekta vezetői. egyszerűen félrevezették őket. Yolanda pedig szereti a fekete humort, és ezért nevezte el kutyáját a szerencsétlen diákról, aki eltűnésével kisebb helyi szenzációt keltett. Jó, lehet, hogy gyilkosság történt. De ezek a történetek az egyesülésről meg holmi fizikai elkorcsosulásról, ez már egyszerűen sötét babonaság. Az ember nem lehet képes arra, hogy géneket cseréljen egy ősidők óta élő teremtménnyel, s ezáltal fenevaddá változzék... Az meg egy közönséges kutya. Egyszer négy lábon, máskor meg két lábon járó kutya.

Már mindenre vaksötét borult, s megkockáztattam, hogy az úton haladjak. Egyszer egy zseblámpa fényét láttam felvillanni valahol előttem, s behúzódtam egy bokorba, míg a járőrözők elmentek mellettem anélkül, hogy észrevettek volna. Hamarosan túljutottam a hegygerincen, és gyakorlatilag visszaérkeztem Milandóba. Úgy kellett vennem az irányt, hogy a sok kivilágított ablakot elkerüljem, s arra is vigyáznom kellett, hogy a sűrű villámok fényében ne vegyenek észre. Úgy látszott, a fél város talpon van, hogy csapdába ejtsen; szinte harminc yardonként találkoztam valakivel, de szerencsére vagy nem láttak meg, vagy azt hitték, hogy közülük való vagyok. Amikor Kramerék házát megközelítettem, azon tűnődtem, hogy vajon bevetettek-e minden rendelkezésükre álló eszközt a felkutatásomra.

Kerültem egy keveset, hogy sötétben maradhassak, így dél felől közelítettem meg a házat. Az ablakban fényt láttam, és hallottam, hogy Kramer magából kikelve őrjöng. A szomszéd telken álló öreg fészerhez simulva közeledtem, amikor a fészer túloldalán súlyos lépteket hallottam.

– Láttad? – kérdezte egy fojtott hang. – Nem. Nem kapták el a hegyen?

– Nem volt szerencséjük. Talán eltévedt a bozótosban, de az is lehet, hogy sikerült visszaszöknie a városba. Mióta tartod szemmel a házat?

– Húsz perce. Körülvettük. Az öreg Kramer tisztára magán kívül van. Avvaa fenyegeti Kimbrough naccságát, ho’mmegöli, asztá megy, és széjjeekürtöli a világba a milandóji dógokat. Ee kő kapnunk. Má’ csak Yolandát várjuk.

– Hol van?

– Odale, Ednél, a kocsmába. Maynard mán értement. Akármikó itt lehet.

Tehát őrszemek vették körül a házat. Szerencsére még nem vettek észre, de ha továbbmegyek, nem biztos, hogy nem járok pórul. Egyre sűrűbben villámlott, de a fészer takarásában sötétség volt. A házat azonban csak egy nyílt területen át közelíthettem meg. Úgy éreztem, figyelmeztetnem kell Kramert a veszélyre, még akkor is, ha anyósa látogatása miatt már így is pattanásig feszült a helyzet. Nem valósíthattam azonban meg elhatározásomat, mert a következő pillanatban a házban fokozódó indulatok elérték a tetőpontot. Vadászpuska dördült, aztán egy női sikoly hallatszott, melyet egy második lövés hallgattatott el. Harmadszor is eldördült a fegyver, majd apró lábak dobogását hallottam a verandáról. Amikor a gyermekek a ház elé, az ablak fényébe értek, ismét lövések hangzottak, aztán már csak a mozdulatlan, apró testek feküdtek ott az esőben. A megdöbbenéstől dermedten álltam, s ekkor hirtelen egész Milando sötétségbe borult.

Egyetlen gondolatom a menekülés volt. A kocsim ott állt a ház előtt, közel a sarokhoz, és most, hogy kialudtak a fények, volt esély rá, hogy el is érjem, és elhajthassak, mielőtt feltartóztathatnának. A lehető legnagyobb csendben indultam el a ház felé, és sikerült is odaérnem még a következő villámlás előtt. A villám északnyugatról jött, a házhoz képest szemből és bal felől, így a konyha felőli oldal sötétségben maradt. Előrelopakodtam az utcai sarokig, levettem a kalapom, felegyenesedtem, és a sarok felé kémleltem, várva az újabb villámlást. Kramer mintegy tizenöt lábnyira állt az autómtól, puskával a kezében. A hátam mögött lopakodva közeledtek e helybéliek. Gondolkodás nélkül kinyitottam a konyhaajtót, és beléptem. A zár kattanása szörnyű hangosnak tűnt a mély csendben.

Talán egy percig állhattam ott, dobogó szívvel, Esőkabátomról a padlóra csorgott a víz. Aztán Yolanda hangja csendült odakint:

– Kramer! – kiáltotta. – Maga megölte Yidhra gyermekeit! Kikémleltem a mosogató feletti kis ablakon. – Kramer! Maga halálra van ítélve! – Ismét villámlott. Láttam Yolanda csuklyás alakját meg azt is, hogy Kramer a fegyverével matat. Úgy tűnt, hogy célozni akar, de elbizonytalanodott.

– Nem szállhat velem szembe, Kramer! – És ekkor, egy villám fényénél láttam, hogy a kutyaforma lény rávetette magát Kramerre, és a puska megint elsült. Az igézet ereje megtört Kramer felett; a férfi felemelte a puskát, és ismét tüzelt. A villám vibráló, halványuló fényében láttam, amint Yolanda a földön vergődik, furcsán alaktalanná válva a szétterülő köntös alatt, aztán nem mozdult többet.

Dermedten álltam. Hallottam a verandán Kramer döngő lépteit, aztán valami váratlan zaj következett: sehogy se tudtam rájönni, mi lehet az. Néma rémülettel fedeztem fel, hogy Kramer a verandán ül a hintaszékében, és csendesen ringatózik előre-hátra. Nyilván magánkívül volt.

A hosszú percek alatt, amíg megpróbáltam újra összeszedni magam, a sötétség ijesztően felerősítette a hangokat. A hintaszék nyikorgott. Az eső dobolt a háztetőn, s a víz az ereszről lecsorogva szétfröccsent a pocsolyákban, és a nyikorgás... Megpróbáltam gondolkozni, és kieszelni valami tervet. Ha az autómig eljutok, talán elrejtőzhetek valahol a városon kívül, amíg biztonságosan nem úszhatok át a folyón. Megpróbáltam csendben kinyitni a konyhaajtót, és a kétségbeeséstől összerándult a gyomrom. Az ajtón régi típusú zár volt, amihez most kulcsra lett volna szükségem, hogy kijuthassak.

A konyhaajtó tehát zárva volt, az pedig teljesen reménytelennek tűnt, hogy Kramer mellett kijussak. Arra gondoltam, hogy ki kéne nyitnom egy ablakot, de Kramer biztosan meghallotta volna, és előbb odaért volna, mint hogy én kimászom, meg amúgy is valószínű, hogy van valaki az ablak közelében odakint. Ekkor eszembe jutott egy hátsó kijárat, mely abból a szobából nyílt, ahol aludtam. Ez jó ötletnek tűnt. Óvatosan tapogatóztam az ajtó felé, olyan lassan, hogy még véletlenül se lökjek meg semmit, ami esetleg zajt csaphatna. Az apró ablakon keresztül még a villám éles fénye se segített sokat, hiszen inkább az ajtótól távol, a szoba falára esett. Lábammal óvatosan tapogatva az utat, már közel jártam az ajtóhoz, amikor valami puhába ütköztem a földön. Az ösztöneim gyorsabban megsúgták, mi lehet az, mint hogy tudatosan cselekedhettem volna, s így olyan hirtelen rántottam vissza a lábamat, hogy majdnem egyensúlyomat vesztettem. Megpróbáltam kikerülni a holttestet, de ismét csak beleütköztem. Nem értettem, hogy lehet, hogy ezen a másik helyen is előttem van a holttest, s úgy gondoltam, kénytelen leszek megkockáztatni a zseblámpa használatát. Kramer az ellenkező irányba nézett, én pedig kivártam a következő villámlást, hogy abban a pillanatban meggyújthassam a lámpámat.

A vihar nagyon közel lehetett. A villámlást oly gyorsan követte a mennydörgés, hogy hangja elnyomta kiáltásomat, amikor megláttam azt a dolgot, és megértettem, miért őrült meg Kramer, és miért mészárolta le feleségét és gyermekeit. A földön az anyós holtteste hevert, az „egész bagázs utolsó senkijének”, az öreg Kimbrough fiának lánya, az esőben mozdulatlanul fekvő gyermekek nagyanyja. Bő ruhákat viselt, és a mellette fekvő parókával bizonyára egészen emberi formája lehetett, ha torz és visszataszító is. Így látva azonban nem lehetett kétséges, hogy tökéletesen idegen lény. Emberi fajzatnak soha nem lehet ennyire kiálló pofacsontja, dülledt és héjatlan szeme, melyek a fej két oldalán helyezkednek el. Füle csökevényes volt, feje teljesen kopasz, tarkója és nyaka pikkelyes, kinyújtott nyelve pedig jól láthatóan villás.

Erőt vettem magamon, és átléptem fölötte a sötétben. Emlékszem, nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy rá találok lépni a nyelvére. Attól is féltem, hogy a nappali és a kijárat közt még egy holttestet találok, s ha lehet, még óvatosabban settenkedtem tovább. Minduntalan hátrapillantottam, és láttam, hogy Kramer sziluettje az ablakra vetül a villámfényben.

Nem jutottam túl messzire a nappaliban, mikor megéreztem, hogy valaki más is jelen van a szobában. A bénító érzés egyszerre volt megnyugtató és borzongató. Eszembe jutott a Yolandát körülvevő igéző légkör, de ez egészen más volt, mint amit akkor éreztem; kevésbé emberi és meleg, inkább erőteljes és vad. Észrevettem, hogy a hintaszék megállt. Minden’ idegszálam megfeszült, ahogy az ajtó és az ablak felé fordultam. Megint villámlott. Hátborzongató állóképet láttam. Egy hatalmas, csuklyás alak közelített a nyöszörgő Kramerhez. A férfi kétszer is meghúzta a ravaszt, de a fegyverben nem volt már töltény. Két. ordítás hallatszott, amikor a lény előrenyújtotta karját; és köpenyével beburkolta Kramert. Azután csend lett.

Tudtam, hogy menekülnöm kellene, de megmoccanni sem tudtam, s a jelenés lassan közeledett felém a verandán, aztán az ajtón keresztül. Elém érve felegyenesedett hatlábnyi magasságában, és így szólt: „Üdvözlöm, Peter.”

Ismerős volt a hang, átkozottul emlékeztetett Yolandáéra, de mélyebb volt, sejtelmesebb, és valami különös akcentust hordozott, mint Kramer gyermekeinek sziszegő sugdosódása. Zseblámpámmal az arcába világítottam volt az, de most magasabb volt, arca beesett, égő szemei mélyen ültek, s a vigyorgó fogsor csak merev paródiája volt egy emberi mosolynak. Kramer lövése tönkrezúzta az ezerarcú Yidhra mozaikját, melyből Yolanda szépséges arca állt össze, s Yidhra másik mozaikot küldött helyette a hegyen át; egy képet, mely még nem állt össze teljes látomássá.

A felismeréstől egy kissé enyhült rajtam a mágia ereje, és küzdeni kezdtem, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. A következő pillanatban a rém alakja meglibbent, s az arca elhomályosult. A látványtól való halálos rémületemben megpördültem, végigrohantam a nappalin és a hátsó szobán, bevágva magam mögött az ajtót. A sötétben találtam egy ablakot, feltéptem; kapkodva küszködtem a szúnyoghálóval, s a következő pillanatban átvetettem magam a párkányon.

Hallottam, hogy a ház fala mellett valaki felém rohan, de félreugrottam, és éreztem, hogy az alak elsuhan mellettem. Rohantam a kocsimhoz. Teljes lendülettel ütköztem neki, és majdnem elharaptam a nyelvemet, de sikerült megtalálnom a kulcsot s vele a kulcslyukat is. Kifaroltam az útra, aztán egyesbe csaptam a váltót és megindultam lefelé a sáros hegyoldalon. Egy csoport megpróbálta elállni az utat, de félreugrottak, ahogy feléjük száguldottam. Lehet, hogy egyiküket elgázoltam. A hegy lábánál megpróbáltam jobbra kanyarodni, de lecsúsztam az útról az árokba. Nem volt olyan mély, hogy a víz elérhette volna a motort, de biztosan éreztem, hogy ott ragadok. Addig pörgettem a kerekeket, amíg le nem ásták magukat a talajban valami szilárdig, és ki nem emelték az autót. Visszakanyarodtam az útra, és balra fordulva elhagytam a várost.

Errefelé kevesebb mellékút volt, és én csak hajtottam, mert minél messzebb akartam lenni Milandótól. Hamarabb értem át a hegy túloldalára, mint vártam, és elértem a megáradt patakot. Fékeztem, de semmi nem történt; akkor ragadhattak be a fékek, amikor az árokba csúsztam. Az autó egy hatalmas csobbanással vágódott a vízbe, és az ár lassan oldalra fordította. Ereztem, hogy a kerekek már nem fogják a talajt, és a kocsi megindult lefelé az árral. A víz lassan, de folyamatosan szivárgott befelé, ahogy az autó az oldalára dőlt. Tudtam, hogy hamarosan felfordul, és akkor már nem tudok kijutni. Levettem a cipőt és a kabátot, kinyitottam az ajtót a fejem fölött, és kiszálltam. Semmi értelme nem lett volna úsznom az áradatban; csak arra figyeltem, hogy fenntartsam magam, és találjak valamit, amibe bele lehet kapaszkodni. Egy idő múlva sikerült valamit megragadnom, ami ellenállt az árnak; egy part menti bozótból benyúló fatörzs volt. Lassan, keserves kínok árán kivonszoltam magam a partra. Amint arccal a földön, zihálva feküdtem, s lábam még a vízbe lógott, megéreztem, hogy az ár bal felé nyom. A túlsó parton voltam. Megmenekültem Milandóból.

 

VII.

 

Mikor hajnalban beértem Edmondsville-be, elgyötörten a kimerültségtől, a megrázkódtatástól és a tüdőgyulladástól, összeestem. Egy héten át önkívületben voltam, és össze-vissza beszéltem, ahhoz legalábbis eleget, hogy a doktor értesítse a seriffet, az meg magával hozott valami állami jogászt is. Összefüggéstelen beszédemből kihámoztak annyit, hogy egy bizonyos Kramer család meg valami Yolanda erőszakos halált haltak Milandóban a vihar idején.

Mikor valamelyest lecsillapodtam, egy újságot mutattak, melyben beszámoltak a Kramer család tragikus tűzhaláláról, s hogy a lángok közt lelte halálát Mrs. Kramer édesanyja, Mrs. Elizabeth Kimbrough is. Ezek után úgy tettem, mintha semmire sem emlékeznék; egy bizonyos Kramer családnál laktam Milandóban, de semmi több. Tudtam, hogy az igazság tökéletesen hihetetlenül hangzik számukra, egy elfogadható féligazságot pedig nem akartam összetákolni csak azért, hogy nyomozást kezdeményezhessek. Milando lakói úgyis mindent tagadnának, és félrevezetnék a hatóságokat, ahogy eddig is tették, az én életem pedig súlyos veszélyben forogna.

A hatóságok viszont nem hagyhatták a dolgot annyiban. Bár én a leghatározottabban visszautasítottam, hogy a nyomozókkal tartsak Milandóba, ők azonnal odautaztak, amint az utak járhatóvá lettek. Nem tudom, hogy az ottaniak mit mondhattak nekik, de az ügyet végül is sikerült elsimítaniuk, és meggyőzni a nyomozókat arról, hogy hallucinációim lehettek. Az interjút Milando egyik legmegbecsültebb polgárával készítették, egy elbűvölő fiatal hölggyel, aki ép volt és sértetlen; Yolanda Prentiss-szel.

Makovecz Pál fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre