A vidámpark egyelőre nyomorúságos kudarc volt. A sztratorepülőgépek, a dodzsem kisautóinak csillogását szemerkélő eső fátyolozta, s a neonok távolról sem voltak olyan vakítóak, amilyeneknek éjszakánként látszanak. Az úgynevezett „tömeg” alig volt említésre érdemes. De hát még csak délután két óra volt, még kialakulhatnak a dolgok.

Ha jobb idő lett volna – még az októberhez képest is rossz volt –, és Bathley város lett volna, nem pedig csak egy falu, az egész sokkal ragyogóbb lehetne. Majd este, ha a neonok s a csupasz villanykörték természetes (vagy éppen természetellenes) ragyogással tündökölnek, s amikor a kedvetlen, cigánykülsejű lányok az egypennys bódékban átváltoznak – mint minden éjjel mohó és csábító Loreleikké –, akkor majd minden tündöklőbb lesz. Addig hiába.

A negyedik nap volt abból az ötből, amit a vidámpark a városban szándékozott tölteni. Látogatásuk évenként ismétlődő esemény (?) volt. A Hodgson Vidámpark nomádjai láttak már jobb és rosszabb időket is, és nagyjából mindegy volt nekik. Belenyugodtak. Mégis, volt valami disszonancia ebben a lármás, sáros és büdös gyülekezetben. Azóta volt így, hogy Anderson Tharpe Hamilton bátyja távollétében levette a régi rémségsátor tábláját, hogy új és riasztó feliratot fessen a léc– és vászonalkotmányra: a Nagy Öregek Sírboltja.

Felnézve a festett vérpatakokra, melyek az ízléstelen feliratot alkották az ásító, pikkelyes sárkány pofát formázó bejárat fölött, Hiram Henley összeráncolta szemöldökét apró szemüvege mögött, s arcán nem holmi megütközés, inkább fürkésző kíváncsiság látszott. Ajkai némán ismételték a tábla vészjósló szavait, mintha borzadállyal suttogná őket önmagának; fekete kesztyűs kezeit még mélyebbre dugta finom, elegáns szabónál készült kabátjába, és nyakát mélyen behúzta gallérjába.

Hiram Henley felismert valamit a feliratban valamit, ami tudat alatti vészharangokat kondít meg a legevilágibb elmékben is –, és végigfutott a hátán a hideg. A Nagy Öregek! – mondta újra magában, döbbent borzadállyal.

A mitológia és az ősi legendák épp ezen vidékeinek kutatása volt az, ami az állásába került Hiram Henleynek. A Meldham Egyetem Archeológiai és Etnológiai Tanszékének professzora volt, és a közép-keleti és törökországi hettita régiségek tanulmányozásának leple alatt végezte kutatásait. „Cthulhu, Yibb-Tstll, Yog-Sothoth, Summanus – a Nagy Öregek!” Szemüveges arcán megint átfutott a rémület. Ilyen emlékművel találkozni egy ilyen helyen...

Az exprofesszor nem volt túlságosan meglepve. Hallott róla, hogy mik találhatók Anderson Tharpe furcsa műintézetében, így nemigen okozhatott különösebb megdöbbenést, hogy éppen ezt a nevet adta neki. Henley mindamellett tudta, hogy vannak, akik kétszer is megfontolnák, mire keresztelnek egy vidámparki sátrat, hogy az itt megnevezett dolgokról és létezésükről nehogy valami istenkáromlót mondjanak. Szerencsére az ilyen emberek kevesen és távol voltak; a Cthulhu-kultuszról csak komoly szakértők kis csoportja tudott, meg néhány sötét, okkult tanokkal foglalkozó kutató és maroknyi, szétszórtan működő titkos csoport – de Hiram Henley hajdanában látványosan költötte az egyetem pénzét éppen az olyan rémületesen ősi dolgok felkutatására, amilyenek állítólag itt az orra előtt, ebben a démonokkal ékesített építménynek a belsejében rejtőznek.

A dolog úgy állt, hogy Henley fülébe jutott: ennek a szörnyetegekkel telemázolt deszka– és vászonépítménynek a falai között olyan ősi múlt ereklyéi rejtőznek, mely évmilliókkal azelőtt ért véget, hogy Babilon tervei felderengtek az építész, III. Thathnis lelki szemei előtt. Szobrok és töredékek. Hieroglifákkal telerótt táblák és különös firkákkal teli papíruszok; kísérteties, zöld kövekből való faragványok és porló, molyrágta kötetek – Henleynek jó oka volt feltételezni, hogy ilyesmit talál majd Anderson Tharpe rémségsátrának ponyvái mögött.

Persze – nyilván – ott lesznek a szokásos furcsaságok, az ilyen intézmények unalomig ismert darabjai; tartósítószeres üvegben kétfejű magzat, ötlábú kutyakölyök hasonló tálalásban; pirosra-zöldre mázolt pólyában a hamisított múmia; nagy gyümölcsevő denevérek, „vámpírok” csukott szemekkel, fejjel lefelé lógva meleg ketreceikben, biztonságos távolságra a borzongó és vihorászó asszonyoktól meg az elbűvölt férfiaktól és gyerekektől – de Hiram Henleyt mindez egy cseppet sem érdekelte.

Hiram Henley vékony, középkorú ember volt. A nehéz kabátjába szorosan beburkolózó, keskeny figura kopaszodó feje, apró szemüvege, mely mögül mereven bámult vizenyős pillantásával; a hatalmas kabátban szinte elvesző fekete kesztyűs kéz s a nadrág, mely üresen lógni látszott a kabát alól, s részben eltakarta fekete lakkcipőjét – mindez feltűnően különössé tette megjelenését. Azonnal szembetűnt nem mindennapi intelligenciája; a nagy elme jegyeit tudós ráncok írták homlokára. Szeme elárulta, hogy különös misztériumokat tanulmányozott, lába furcsa utakon járt, s mindazon másféle érzések és megfontolások ellenére, melyeket megjelenése kelthetett, aszott figurája tekintélyt árasztott.

Anderson Tharpe azonban, aki most alacsony székén kuporgott a jegyárusító bódéban, jól megtermett, hat lábnál is magasabb ember volt, ám majdnem olyan sovány és girhes, mint a bukott professzor. Korán őszülő haját szándékosan hosszúra növesztette, hogy a közönség nagyobb megelégedésére a kívánatos, hozzáértő műveltség látszatát kelthesse; azt a fajta műveltséget, mely a gyűrűs kezében hatpennyst szorongató, ablaknak dőlő vékony alak arcáról sugárzott. Tharpe egy percig fürkészően vizsgálta Hiram Henleyt fekete szemöldöke alatt mélyen ülő apró szemével, aztán őszinte mosollyal köszöntötte, és átadta a jegyet, kinyújtott kézzel hárítva el a pénzdarabot.

– Öntől nem, uram, igazán nem. Egy úriembertől, aki ilyen nyilvánvalóan és komolyan érdeklődik a... misztériumok iránt... Egy ilyen magas állású embertől – ismét az elhárító kézmozdulat – nem fogadhatok el pénzt, uram. Nekünk megtiszteltetés az ön látogatása.

– Köszönöm – felelte szárazon Henley, közellátó szemével vaksin indulva a bódé mögötti hatalmas sátor felé. Tharpe arcáról lassan lehervadt a mosoly, s helyében alattomos kifejezés jelent meg. Gyorsan zsebébe süllyesztette a pár shillinges aznapi bevételt, és követte a professzor vékony figuráját a padlóra szórt fűrészportól illatozó múzeumba, a ponyvák mögé.

Összesen talán egy tucatnyian várakoztak a nagy sátorfő helyiségében – szánalmasan kicsiny „tömeg”.

Tharpe-nak azonban csakis az exprofesszorral voltak – ügyesen leplezett – szándékai. Az égimeszelő mutatványos hízelkedése a bódénál nem volt puszta mellébeszélés; azonnal észrevette, hogy Henley éppen az a fajta, magas képzettségű balek, amelyiknek az egykori rémségsátorra kitűzött új és rejtélyes felirat alakjában Bathley Moornál csapdát állított.

Voltak már – merengett Tharpe – látszatra éppily intelligens emberek ezelőtt is a Nagy Öregek Sírboltjában, s közülük nem egy fejtette ki neki, hogy egyes „darabok”, melyeket – mint korábban fivére is – a sátor egy elkülönített részében őrzött, hihetetlenül régiek. Egyikükre oly nagy hatással volt a hihetetlen régiség puszta látványa, hogy páni rémületben rohant ki a sátorból, és nem is tért vissza többé. Ez még májusban történt, s csaknem fél év telt el azóta. Tharpe egy hajszálnyival sem került közelebb a misztikus tárgyak megértéséhez, melyeket fivére, Hamilton hozott magával a Föld bizonyos sötét vidékeiről, s melyek miatt Andersonnak 1961 elején önvédelemből meg kellett ölnie őt.

Anderson akkor pánikba esett – most látta csak be –, mert könnyen megúszhatta volna a dolgot, ha fivére halálát egyszerűen jelenti a rendőrségnek. A Hodgson Vidámpark népe hosszú ideje tudta, hogy Hamiltonnal valami nagyon nincs rendben, és bár óvatosan, de azt rebesgették, hogy nem egészen normális. Andersont bizonyosan ártatlannak találták volna fivére halálában – a tárgyalás puszta formaság lett volna –, de ő pánikba esett. És persze, voltak bizonyos... komplikációk.

Hamilton holttestét jó mélyre eltemette a rémségsátor alatt, s a többiek boldogan elfogadták meséjét, hogy fivére nagy hirtelen elindult egy újabb világjáró expedícióra, amilyen az előző is volt, melyből minden nehézség származott.

Mindez most újra átfutott Anderson gondolatain. Fivére és ő együtt nőttek fel a vidámparkban, mely akkor édesapjuké volt, s egész Angliában ismerték tisztességéről és alacsony árairól. Tharpe vidámparkja bárhol verte is fel sátrait és a mellékes kiállításokat – a rémségsátrat szerette a legjobban közülük –, az alkalmazottak biztosak lehettek benne, hogy szép számmal akad majd látogató. A hanyatlás az öreg Tharpe halálával kezdődött.

A dolognak nem kevés köze volt ahhoz a szenvedélyhez, ami Hamiltont a régi könyvekhez és a gyanúsan furcsa történetekhez fűzte, meg a kalandok, utazások és egyre több és több tudás iránti vágyához. Első, pénzpocsékoló útja egy csendes-óceáni szigeteken zajló „kincsvadászat” volt, mely egyedül egy zavaros és nyilvánvalóan hamis térképen alapult. Vele tartott egy kalandvágyó gazember is a céllövöldéből, és távollétében Anderson vezette a vállalkozást. A dolgok rosszul mentek, és a családnak semmi haszna nem származott Hamilton kalandjából, csak néhány rút, vésett kőtábla meg egy vagy két, láthatóan eredeti szobor, melyek egy igen visszataszító, szárnyas és polipszerű, furcsa lényt ábrázoltak. Hamilton ez utóbbi gusztustalanságot lakókocsi otthonának mélyén helyezte el, mint olyasvalamit, ami túlságosan is fantasztikus ahhoz, hogy az egyre világiasabb és hitetlenkedő közönségnek megmutassák.

Az idol azonban erősen nyugtalanította a fiatalabbik testvért. Szokásává vált, hogy éjjelente, amikor azt hitte, Anderson már alszik, felkelt, hogy nézegesse a szobrot az éjszakában. Anderson azonban gyakran ébren volt még, és hallotta, hogy éjszakai látogatásain Hamilton beszél a szoborhoz. Még nyugtalanítóbb volt, hogy egy vagy két ízben homályosan azt vélte hallani: öccsének valami válaszol, és mielőtt új útra indult volna, Arábia hatalmas sivatagainak ismeretlen vidékeire, az érzékeny és misztériumokat kedvelő fiatal kalandort igen szörnyű rémálmok kezdték gyötörni.

Hamilton távollétében megint csak semmi sem akart sikerülni. Anderson hamarosan el kellett hogy adja a vállalkozást Bella Hodgsonnak, s csak a rémségsátrat tartotta meg, mint maga és tékozló öccse tulajdonát. Eltelt egy év, azután még egy, mire Hamilton visszatért, s akárcsak régen, most is megkövetelte a teljes ellátást, anélkül hogy akár csak megpróbált volna dolgozni érte. Vitának azonban nem volt helye, mert a korábban érzékeny fiút mintha kicserélték volna; mogorva emberré vált, s Anderson kissé félni is kezdett tőle.

És – más, kevésbé látványos változásoktól függetlenül– sokkal szembetűnőbb dolgok is történtek Hamiltonnal; megváltoztak a szokásai, még a külseje is. Legmeglepőbb az volt, hogy éjjel-nappal borzas, fekete parókát hordott, mintha röstellné korán kezdődő kopaszodását, melyről egyébként az egész vidámpark tudott, ez korábban a legkevésbé sem zavarta. Ezenkívül oly hallgatag, szinte zárkózott lett, hogy csak igen ritkán és vonakodva engedte belevonni magát a legfelszínesebb beszélgetésekbe is.

Ráadásul: második hosszú távolléte előtt egy időben úgy látszott, hogy Hamilton összemelegedett a fiatal, sötét szemű és magányos tenyérjós cigánylánnyal, Madame Zalával, ám visszatérte óta feltűnő hűvösséggel viseltetett iránta, a lány pedig – nemegyszer látták – pogány rontásűző jelet vetett magára, valahányszor találkoztak. Amikor Hamilton ezt egy ízben észrevette, sápadt düh öntötte el, berohant a rémségsátorba; s aznap már nem is jött elő onnan. Madame Zala pedig egy éjszaka összecsomagolt, és lóvontatta lakókocsiján eltávozott, anélkül hogy egy szót is szólt volna bárkihez. Mindenki azt gondolta, hogy Hamilton megfenyegette valamivel, de senki nem tett neki szemrehányást, ő pedig egyszerűen kijelentette, hogy „Zala a legrosszabb fajta sarlatán volt, aki egy gyenge szellőt sem képes feltámasztani”.

A vidámpark-társulat minden tagja úgy vélekedett, hogy Hamilton gyökeresen megváltozott, s a vége felé már készülődő elmebetegségre is gondolni lehetett.

Mindezek tetejébe Hamilton ismét látogatni kezdte éjszakánként a polipbálványt, bár úgy tűnt, ritkábban, mint előzőleg. Ritkuló látogatásai azonban valami még rosszabb dolog előhírnökei voltak, mert rövidesen a sátorban, egy tágas és elfüggönyzött részben állította fel a bálványt, és sohasem egyedül kereste fel...

Anderson Tharpe jól látta lakókocsijának elsötétített ablakából az idegenek valóságos búcsújárását – mindannyian a rémségsátor korábbi látogatói voltak, s mindig a legértelmesebb kinézetűek –, amint követték öccsét a sátor sötét belsejébe. Kijönni azonban soha senkit sem látott! Idő múltával, ahogy fivére mind mogorvább és gorombább lett, Anderson komolyabban figyelni kezdte – később azt kívánta, bár ne tette volna...

Ezekben a hónapokban Hamilton bizonyos változtatásokat eszközölt a sátor belső elrendezésében, leválasztva a terület teljes egyharmadát, hogy elzárja az utazásai során összeszedett sötét ritkaságok gyűjteményét. Andersont erősen nyugtalanította ez idő tájt öccse szilárd elutasítása, amivel elérte, hogy bizonyos kiválasztott keveseken kívül más ne tekinthesse meg kincseit – ezek a kétségtelenül kiváltságos emberek később éjidőben kísérték magánmúzeumába Hamiltont, hogy azután soha többé ne jöjjenek elő onnan.

Anderson persze végül arra jutott magában, hogy a válasz éppoly egyszerű, amilyen elképesztő: utazásai során Hamilton beletanult az ölés és a rablás mesterségébe, s ezt gyakorolja a rémségsátorban. S a holttestek? Nyilván eltemette őket, hogy biztonságban legyenek a fekete földben, amikor a vidámpark továbbvonul. De hát a pénz... Mi van a pénzzel? Mert nyilván a pénz vagy inkább annak hiánya volt a fiatalabb fivér tetteinek indítéka. Máshol tartogathatta a zsákmányt talán addig a napig, amikor újabb őrült utazásra indul az ismeretlenbe? Amellett hogy elhatározta, ő maga nem kíván részt Hamilton sötét üzelmeinek hozadékából, Anderson eltökélte, hogy tisztázza vele a dolgot; rajtakapja úgy, ahogy ott áll, véres kezekkel.

Egészen 1961 kora tavaszáig tartott azonban, míg Andersonnak sikerült „lehallgatnia” egy beszélgetést öccse és a rémségsátor egy láthatóan jó módú látogatója között. Hamilton kitüntető figyelemmel kezelte az értelmes arcú úriembert, s az egyik szünetben lakókocsijába invitálta. Anderson mostanra már jól ismerte a modus operandit, és úgy helyezkedett el kívül a kocsi mellett, hogy jól hallhassa, miről folyik a szó.

Nem értette tisztán az egész beszélgetést, de eleget hallott ahhoz, hogy tisztába jöjjön Hamilton látszólag egyedülálló tájékozottságával az ezoterikus misztériumok területén. Először hallotta motyogni a vad szavakat: Cthulhu, Yibb-Tstll, Tsathoggua, Yog-Sothoth, Shudde-M’ell és Nyarlathotep; s megtudta, hogy ezek az idők hajnalán élt szörnyetegistenek nevei. Hallotta megemlíteni a Leng és Lh’yib, Mnar, Ib és Sarnath, R’lyeh és a „vörös fényben úszó” Yoth neveket, és azt, hogy ezek ősinél is ősibb tájak és városok. Hallott könyvek, kéziratok és táblák nevéről és leírásukról, és kezdte egyiket-másikat felismerni, mert tudta, hogy ezek közül az eonok óta létező írások közül néhány ott van Hamilton kincstárában, a rémségsátorban – és először hallotta egyebek közt az olyan munkák, mint a Necronomicon, a Cthaat Aquadingen, a Pnakotikus kéziratok és a R’lyehi szövegek furcsán hátborzongató címeit. Ez alkotta tehát Hamilton vonzerejének lényegét; a mitológiában és az időtlen tudományokban való elképesztő jártasság!

Amikor észrevette, hogy ezek ketten kifelé készülődnek a lakókocsiból, Anderson gyorsan elbújt egy közeli állvány mögött, hogy folytathassa a megfigyelést. Látta Hamilton új hívének kipirult arcát és izgatott gesztusait s az úriember mohó bólintását sápadt fivére suttogó indítványára; aztán a rémítő egyességtől tágra nyílt szemeit. Látta az öccse arcán átfutó kifejezést, mely borzalmas győzedelmességről, megnevezhetetlen felindultságról és – igen színtiszta gonoszságról árulkodott.

Volt azonban valami az eltávozott vendég, a láthatóan jómódú, de bizonytalan jövendőjű, kövérkés úriember arcában is, ami még inkább gondolkodóba ejtette Andersont. Valahol látta már ezt az arcot, és az első szabad percében átfutotta az archeológiai folyóiratokat, melyeket öccse oly gyakran olvasgatott. Úgy volt, ahogy gondolta; Hamilton új zsákmánya nem volt más, mint Stainton Gamber, a kiváló régész és felfedező, aki a neves kalandorok és felfedezők listáján még feljebb is kerülhetett volna, ha a rangsor felállításánál tekintetbe veszik a vadkacsavadászatok és szafárik iránti szenvedélyes rajongását. Anderson ekkor még jobban aggódni kezdett, hiszen nyilvánvaló, hogy fivére nem öldösheti sokáig a környék kimagasló személyiségeit anélkül, hogy észrevennék.

Anderson Tharpe számára igen lassan telt ez a délután, s este korán lefeküdt lakókocsijában. Ismét talpon volt azonban, mihelyt mocorogni hallotta öccsét, majd a pisszegő suttogást, mely a rémségsátor irányában távolodott. A sápadt holdfényben egy pillanatra meglátta Hamiltont és Stainton Gambert, de anélkül is tudta, hogy csak ők lehetnek.

Fürgén követte őket a sötétlő sátorhoz, majd át a sárkánypofa-bejáraton, de az elkerített rész ponyvafalánál megállt, hogy hallgatózzon és figyeljen. Gyufa sercent, majd a fellobbanó fény után egy gyertya kelt életre. Ekkor újrakezdődött a suttogás, és Anderson egy lépéssel hátrább húzódott, amint a gyertya körbejárt Hamilton múzeumán. Tisztán hallotta a susogó beszélgetést, és érezte a vibráló izgatottságot a pirospozsgás felfedező hangjában.

– De hiszen ez... fantasztikus!... Éveken át hittem benne, hogy létezniük kell ezeknek az ereklyéknek! Higgye el, nemegyszer a tekintélyem került veszélybe... a meggyőződésem, miatt, és most... fiatalember, maga világhírű lesz! Tudja maga voltaképpen, hogy minek van a birtokában? Ezek egyértelmű bizonyítékok, hogy a Cthulhu-kultusz létezett! Milyen szörnyű vallás, micsoda borzalmas rítusok! Hol, hol találta ezeket? Tudnom kell! És ez az idol – amiről maga szerint azt tartották, hogy megidézi az élő Cthulhu szellemét? Kik hisznek ilyesmiben? Tudom, persze, hogy Wendy-Smith...

– Hah! – vágott közbe Hamilton érdes hangja. Megtarthatja a Wendy-Smithjeit meg a Gordon Walmsleyjeit! Ők éppen csak megkaparták a felszínt. Én beléhatoltam – és visszajöttem! Felfedezők, álmodók, misztikusok – kontárok egytől egyig! Meghalnának, érti? Meghalnának mind, ha látnák, amit én láttam, ha elmennének oda, ahol én jártam. És még csak nem is álmodtak arról, amit én tudok!

– De miért titkolja? Miért nem nyitja meg ezt a helyet, és mutatja meg a világnak, ami itt van, amit maga elért? Publikálja, ember, publikálja! Mi ketten együtt...

– Együtt? – Hamilton hangja baljóslatú lett, és megremegett, amint elfújta a gyertyát. – Együtt? Bizonyíték, hogy Cthulhu kultusza létezett? Megmutatni a világnak? Publikálni? – Kuncogása szinte bántóan durva volt a sötétben, és Anderson hallotta a látogató sípoló lélegzetét. – A világ még nem áll készen, Gamber, és a csillagok még nincsenek a helyükön. Amit maga tenni akar, mint sokan mások maga előtt; figyelmeztetni a világot az ő hajdani létezésükre és uralkodásuk napjaira, ami azonban elvezetne a felfedezéshez, hogy ők itt vannak ma is! Igen, Wendy-Smithnek igaza volt, túlságosan is igaza, és hol van most Wendy-Smith? Nem, nem. Őket érdeklik a kontárok, de csak amíg nem válnak rájuk veszélyessé. Mert aki azzá válik, azt eltávolítják. Iä, R’lyeh! Maga, Gambler, nem igazi álmodó, nem hívő. Nem érdemli meg, hogy a nagy papság tagja legyen. Maga veszélyes! Bizonyíték? Mutatok magának bizonyítékot! Figyeljen, és nézze!

Öccse parancsa hallatán a leskelődő sokért nem adta volna, ha láthatja, mi történik. Pár perce, épp, mielőtt Hamilton elfújta a gyertyát, Andersonnak sikerült a ponyván egy lyukat találnia, melyen át ól láthatta az elkerített részt. Látta a vésett kőtáblákból rakott félkört s a polipbálványt, mely egy trónszerű emelvényen ült, vagy inkább uralta a jelenetet. A sötétben azonban nem sokat ért a vásznon talált lyuk.

Figyelt azért tovább, s most Hamilton hangja hallatszott: különös, vibráló, bár visszafogott dal, idézés; rémítő hanglejtésű, ritmikus zűrzavar. Nem szavak voltak, amiket a fiatal Tharpe hallatott, hanem felfoghatatlan zajok; verbális képtelenségek visszataszító, beteg halmaza, mely nem emberi toroknak rendeltetett! És amint a hívó dal véget ért, s a halálra ítélt felfedező hitetlenkedve zihált, Andersonnak vissza kellett húzódnia a kémlelőlyuktól, nehogy észrevegyék a zöld fényben, mely hirtelen felszökött Hamilton ereklyefélkörének közepén.

A zöld derengés mindinkább erősödött, betöltve a titkos múzeumot, és smaragdsugarakban csapott ki a ponyva néhány apró hasadékán. Nem volt ez valódi fény; a sugarak semmihez sem hasonlítottak, amit Anderson valaha látott; a sugarak tekeregni és vonaglani látszottak valami visszataszítóan bágyadt, lassú táncban. Anderson újra a lyuknál találta magát, ahogy Hamiltonnak és kiszemelt áldozatának árnyéka feketén a ponyvára vetült. Semmi nem akadályozta, hogy kilesse őket, nem is kívánhatott volna jobb rálátást a titokzatos drámára. A sugárzás forrása mintha kiterjedt és összehúzódott volna, lüktetett, mint valami idegen fényszív. Az egyik oldalon rettenetes győzelemben széttárt karokkal Hamilton állt, Stainton Gamber az arcára tapasztott kézzel kuporgott, mintha valami elviselhetetlen hőség ellen védekezne, vagy távol akarná tartani az ismeretlent és a megmagyarázhatatlant.

Anderson profilból látta az elborzadt felfedező árnyképét, s hirtelen dermedten vette észre, hogy bár a szerencsétlen ember vadul sikoltozni látszik, egy hangot sem lehet hallani. Olyan volt, mintha megsüketült volna. Hamilton is üvöltött, ádámcsutkája fel-alá járt a nyerítő röhögésben – hátravetett feje, és rángatózó vállai ól mutatták a szentségtörő ujjongást –, de mindez néma csendben! Anderson tudta, hogy az őrjítő zöld fény valahogy megváltoztatja a dolgok rendjét, tökéletesen megszüntetve a hangot és smaragdlüktetésbe rejtve a szörnyűséges árnyjáték zárójelenetét. Az hogy a fény forrása egyre gyorsabban és hevesebben pulzált, Hamilton sebesen a némán sikoltozó felfedezőhöz lépett, kabátja gallérjánál fogva felemelte, meglóbálta és egyenesen a lüktetés szívébe hajította.

A fényforrás azonnal összehúzódott, s egy percre mintha beszívná önmagát, ragyogó labdává zsugorodott. De hol volt a felfedező? Anderson elborzadva látta, hogy a ponyván csak. egy árnyék halvány körvonala rajzolódik ki: az öccséé!

A zöld fény sugarai gyorsan, ijesztően egyre halványodva, visszahúzódtak, Anderson hallotta saját zihálását. Visszafojtotta lélegzetét, és újra a nyíláshoz hajolt, hogy lássa, mi következik. A félkörben egyetlen fénylő pont derengett. Hamilton a gyenge fény fölé hajolt, és megint megszólalt a hangja, mélyen és érzelmektől remegve:

Iä, naflhgn Chtulhu R’lyeh mglw’nafh,

Eha’ ungl wglw hflghglui ngah’ glw,

Eng1 Eha gh’eefh gnhugl,

nhflgng uh’eha wgah’nagl hfglufh...

U’ng Eha’ghglui Aeeh’hflgh...

Nem halott az, mi fekszik örökkön,

S a halál sem ér át végtelen időkön.

Miután Hamilton elzengte ezeket az ijesztően idegen hangokat és a rejtélyes befejező kétsorost, s miközben a zöld derengés egyre, halványodott, újra megszólalt, ezúttal tiszta angol nyelven. A dünnyögés tagolása és hanglejtése alapján rejtőzködő bátyja azonnal felismerte, hogy az előzőleg elhangzottak fordítását hallja.

Ó, hatalmas Cthulhu, ki R’lyeh városában álmodol,

Papod néked ajánlja ezen áldozatot,

Hogy rövidesen eljöjj,

Te és álmodó tieid.

A te papod vagyok, és téged imádlak...

Anderson Thorpe-ban csak most tudatosult teljes borzalmassága annak, amit látott. Egy ember előre eltervezett és hidegvérrel véghezvitt meggyilkolása, valami iszonyatos, titokzatos fortéllyal vagy az ő eszét messze meghaladó idegen tudománnyal; és alig bírta magába fojtani a torkából feltörő hisztérikus dadogást; önkéntelenül hátralépett – egyenest neki a nagy denevérek ketrecének...

Három dolog történt, gyors egymásutánban, mielőtt feleszmélhetett és elmenekülhetett volna. A zöld fény nyomtalanul eltűnt, ismét vaksötétben hagyva a sátrat, ugyanakkor meggyulladt a belső világítás, éles fényével összezavarva az idősebb fivért, s harmadszor, alig ocsúdott a hirtelen történtekből, a vászonajtón dühtől eltorzult arccal kilépett Hamilton.

– Te! – köpte a szót Anderson mellé lépve, és vadul megragadta házikabátja gallérját. – Mennyit láttál ?

Anderson kiszabadította magát, és megfordult.

– Mindent... láttam. És sok mindent régóta sejtek már. Az én öcsém... gyilkos!

– Tartsd meg az álszenteskedésedet – fintorodott el gúnyosan Hamilton. – Ha olyan régóta olyan sokat tudsz, éppúgy gyilkos vagy, mint én. Különben is – és párás szeme valahova a távolba révedt – ez nem gyilkosság volt, abban az értelemben, ahogy te gondolod.

– Nem, persze... – Most Andersonon volt, a gúnyolódás sora. – Áldozat volt... a te úgynevezett istenednek, a Nagy Cthulhunak, és a többi is mind, mind áldozat volt, ugye?

– Mind – bólintott gépiesen Hamilton, mintha transzban lenne.

– Aha. És hol van a pénz?

– Pénz... – Az elrévült szemekbe egy csapásra visszatért az élet. – Miféle pénz ?

Anderson látta, hogy öccse nem blöfföl. Nem személyes indítékokból ölt, legalábbis nem anyagi értelemben. Ami viszont azt jelenti...

Talán valóban több volt puszta képzelődésnél a szóbeszéd és suttogás az állványok és bódék között, az öccse közelgő megháborodására való célozgatások? Biztosat akart tudni. És – mintegy válaszként a kimondatlan kérdésre Hamilton ismét megszólalt, s szavai hallatán Anderson érezte, hogy választ kapott.

– Ugyanolyan vagy, Anderson, mint a többiek. Nem látsz tovább a kapzsi orrodnál. Pénz? Ugyan! Azt hiszed talán, hogy őket érdekli a pénz? Nem! Nem, és engem sem! Korszakok kincsei vannak mögöttük, és övék a jövő! – Szemei ismét réveteggé váltak.

– Ők? Mit jelent ez? – kérdezte Anderson, és hátrébb lépett.

– Cthulhu és a többiek. Cthulhu és a lentiek és az ő fivéreik és rokonságuk, akik hatalmas sírboltjaikban álmodnak örökkön-örökké. „Iä R’lyeh, Cthulhu fhtagn!”

– Megőrültél...

– Úgy gondolod? – Hamilton feléje lépett, és nyugtalanítóan közel hajolt az arcához. – Nos, lehet. De mondok valamit. Amikor te meg a többi nem lesztek egyebek barmoknál, mielőtt a Földről eltűnik az élet, amilyennek most ismered, maroknyi hű pap tereli majd a csordákat őhozzájuk, s én egy leszek közülük, akiket a Nagy Cthulhu szolgálatára jelöltek! – Szeme lángolt.

Anderson most már biztos volt benne, hogy fivére megháborodott, de még így se tartotta elképzelhetetlennek, hogy hasznukra váljék a dolog.

– Hamilton – mondta egypercnyi töprengés után –, imádj olyan isteneket, amilyeneket csak akarsz, és törekedj bármiféle papságra. De nem látod, hogy meg is kell élnünk? Ebben jó pénz lehet mindkettőnknek, hacsak...

– Nem! – sziszegte Hamilton. – Cthulhu imádása elég. Az minden! Az ott – fejével az elfüggönyzött rész felé bökött – az ő temploma. Önmagamra gondolni, amikor neki áldozok, istenkáromlás! Ő nem fog bűnben találni engem, amikor eljő! – Reszketett, és szemei kitágultak. – Te nem ismered őt! Ő borzalmas, Anderson, ő irtózatos, ő szörnyeteg, Ő isten! Most a mélybe süllyedt, víz takarja, halott, de az ő halála alvó halál, és egyszer felébred. Amikor majd kedvező lesz a csillagok állása, mi, a kiválasztottak, meg fogjuk hallani az ő hívását, és R’lyeh újra felemelkedik, hogy rémületbe ejtse a tántorgó világmindenséget. Az óvilágban a Gorgók voltak az ő papjaik. És te pénzről beszélsz nekem?

Megint gúnyosan mosolygott, de a téboly szilárdan tartotta a markában, és a mosolya alattomos vigyorrá torzult.

– Nem tehetsz semmit, Anderson, mert ha csak egy szót szólsz, esküvel fogom tanúsítani, hogy benne voltál, hogy elejétől fogva segítettél nekem. A holttestek pedig sehol sincsenek. A Nagy Cthulhuhoz jutottak a fényen át, melyet ő küld nekem, ha sötétségemből hozzá kiáltok. Látod, semmi sem bizonyítható.

– Talán nem, de nem hiszem, hogy túl nehéz lenne téged bedugni a bolondokházába – felelte nyugodtan Anderson.

Ez talált. Hamilton arcán rémület futott át, és elsápadt, láthatóan tisztában lévén bizonyos lelki fogyatékosságaival.

– Elvitetni? Azt nem teheted! Ha megteszed, nem imádhatom őt, nem áldozhatok neki, és...

– Nem kell aggódnod – vágott közbe Anderson. – Nem akarlak elvitetni. De próbáld úgy látni a dolgokat, ahogyan én. Mutasd meg, hogyan tünteted el őket abban a te zöld fényedben, az izé... Álmodó Cthulhu fényében, és folytassuk úgy; mind eddig, épp hogy csak a pénz...

– Nem, Anderson – mondta a másik, szinte nyájasan. – Ezt így nem lehet. Soha nem hinnéd el, még ha meg mutatnám is neked, papi mivoltom bizonyítékait, Cthulhu igaz jegyét, mely ez alatt a paróka alatt rejtőzik, amit viselnem kell. Én nem imádhatom őt úgy, ahogy te javasolod. Sajnálom... – Romlott szomorúsággal az arcán hosszú kést húzott elő a kabátja alól. – Ezt használom, ha erősebbek nálam – magyarázta –, vagy ha küzdenek az életükért. Cthulhu nemigen bánja, bár élve és egészben szereti őket, de... – A kést tartó kéz fel-alá csapkodott.

Andersont csak a gyorsasága mentette meg, amikor oldalra perdült a felé csapó kés elől. Aztán egymás csuklóját megragadva dulakodtak, Hamilton habzó szájjal próbált döfni, és bátyja ádázul; küzdött a drága életéért. A téboly megháromszorozta Hamilton erejét, csakhamar hánytorgó kupacban hemperegtek a földön, és vakon gurultak át a vászon alatt, Hamilton templomába.

Itt történt, hogy a fiatalabbik fivér parókája félrecsúszott a néma küzdelemben, s a tiszta irtózat fellángolásában Andersonnak sikerült visszafordítania a kést, s a háborodott szívébe döfnie. Aztán eszeveszetten ugrott talpra, és hátrált el attól a valamitől, ami utolsókat vonaglott a fűrészporos földön, s ami valaha a fivére volt. Ez a valami ott, ahol Hamilton feje búbja volt, ujjnyi vastag, tekergőző férgek alkotta sapkát viselt, mint iszonyú tengeri anemonát, mely vámpír módjára szívta és falta a még élő agyvelőt!

Később, reggel felé, ha lett is volna valaki, akiben Anderson megbízhatott volna, akkor sem tudott volna összefüggően beszámolni a sötét órákban történtekről. Csak általánosságokban emlékezett az eseményekre, az őrületig fokozott, lázas tevékenységre, mely öccse szörnyű halála után következett. Legelőször azonban vagy félórán át csak várt, tudva, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat valaki a sátorba, kíváncsian a furcsa fényekre és hangokra – és ott találhatja őt Hamilton holttestével, de várnia kellett, mert képtelen volt rászánni magát, hogy megérintse a tetemet. Nem, amíg még egyre tekeregtek a vaskos csápocskák! Hamilton szinte azonnal meghalt, de iszonyatos koronája jóval túlélte őt...

Csak amikor az undorító parazita (?) élettelen merevségbe dermedt, akkor szedte össze magát, hogy mély gödröt ásson a fűrészpor alatti puha földbe. Borzalmas feladat volt, s a lefelé fordított lámpák fényében Cthulhu kő képmása csápos árnyékot vetett az eliszonyodott emberre. Anderson később visszaemlékezett, milyen puha és nedves volt a föld, holott száraznak kellett volna lennie a vízhatlan sátor alatt; s eszébe juttatta a rothadó moszat és a felfoghatatlanul ősi, iszapos óceánfenék erős illatát, melyet már előzőleg is érzett olykor, s mindig Hamilton „áldozatai” után. Eddig csak véletlen egybeesésnek vélte a dolgot, de most már tudta, hogy a szag a zöld fénnyel együtt jön, akárcsak a furcsa némaság.

Hogy a megmaradt bűzt gyorsan kiszellőztesse, miután letaposta a földet, alaposan kitakarított, és eltüntette az ásás nyomait –, felnyitotta és kikötötte a sátor ponyvaajtaját, hogy jól átjárhassa az éjszakai levegő. Ám még ekkor sem – miután minden lehetségeset megtett a szörnyűség eltüntetésére – pihenhetett, mert feljött a nap, s a vidámparki nép ébredezni és mozgolódni kezdett.

Amikor a Hodgson Vidámpark délben végre kitárta kapuit, Anderson már csak bizonytalan nyomást érzett, ám még most is hideg verítékben úszott, valahányszor a látogatók egy-egy csoportjával elhagyta a rémségsátrat. Csak a szünetekben pihenhetett valamicskét. A legrosszabb az volt, amikor egy bőrdzsekis tizenéves belesett a belső ponyvaajtón a leválasztott térbe, és Anderson majdnem leütötte idegességében, hogy eltávolítsa onnan, jóllehet a történteknek igazán nyoma sem maradt.

Andersont a dologra visszagondolva meglepte, hogy öccsével való küzdelme senkinek a figyelmét nem keltette fel, pedig valóban így volt. Még a vidámpark általában lármás kutyái is némák maradtak, pedig ugyanezek a kutyák a szokottnál is idegesebbeknek, acsarkodóbbaknak és harapósabbaknak tűntek, amióta Hamilton hazatért messzi utazásairól. Anderson úgy tudta csak megmagyarázni magának a dolgot, hogy a zöld fényt kísérő borzongató némaság lassan az egész területre szétterjedt, s lefegyverezte a kutyákat is. Vagy talán mégis éreztek valamit, valami mást, és a rémülettől hallgattak el? Igen, úgy tűnt, hogy ez utóbbi az igaz, mert Anderson később megtudta, hogy sok kutya egész éjjel vinnyogva lapult gazdája lakókocsija alatt.

A társulat két nap múlva felpakolt és elvonult, otthagyva Hamilton Thorpe testét, jó mélyre eltemetve a különben puszta területen. A legrosszabb balsejtelmek végre elhagyták Andersont, és idegei lassan kezdtek megnyugodni. Zaklatottsága persze szemet szúrt a vidámparki kollégáknak, és mindannyian arra a részben helytálló következtetésre jutottak, hogy furcsa és rossz természetű öccse miatt ideges. Így történt, hogy mihelyt Hamilton távollété feltűnt az embereknek, Anderson már csak vállrándítva felelte:

– Ki tudja? Tibet, Egyiptom, Ausztrália... Egyszerűen elment megint, és nekem egy szót se szólt... Akárhol lehet. – És mivel ezek a kérdezősködések mind udvariasak és részvétteljesek voltak, tudta, hogy az érdeklődők tökéletesen elhiszik: az öccse püff neki – megint elment.

Eltelt hat hét, a szokásos megállókkal a különböző városoknál, s Andersonnak sikerült az öccse halálával s a maga szerepével kapcsolatban mindent kivernie a fejéből, kivéve annak az élősködő borzadálynak az iszonyatát, melyet Hamilton fején látott. Nem tudta elfelejteni, ahogy ez az iszonyú anemona tekergett és vonaglott, amikor gazdája már rég nem élt... Hamilton úgy mondta: az az ő papi mivoltának bizonysága – az ő szavaival: Cthulhu igaz jegye –, de a valóságban csakis a ráknak egy undorító és ritka formája vagy valami féreg lehetett, mint a bélgiliszta. Anderson mindig összeborzadt, ha eszébe jutott, mert az a valami rettenetesen érzőnek látszott, és ha az ember belegondolt, hogy milyen mélyen gyökerezhetett...

Nem, egyszerűen nem lehetett annak a borzadálynak a Hamilton agyvelejében való alattomos turkálására gondolni. Tébolyának is nyilván az lehetett az okozója. Anderson nem érezte gyengének magát, amiért reszketett, ha ilyen iszonyatos gondolatok támadtak már alig háborgó lelkére, és amikor a gonosz álmok megkezdődtek, ugyanezt a szörnyűségét okolta miattuk.

A rémálmok először elmosódó, homályba vesző dolgokról szóltak; dombos és párás tájak képeit mutatták, és ásítóan üres partokat. A távolban szigetek voltak, különös csúcsocskákkal és furcsa tornyokkal, de olyan messze, hogy az ott mozgó ismeretlen lények csak bogárkáknak látszottak Anderson álmodó szemében. És Anderson örült ennek. A lények alakja mintha szüntelen változásban lett volna, és egy cseppet sem volt... vonzó. Ősi formák voltak, s ebből az álmodó Anderson tudta, hogy eonokkal az emberiség előtt eltűnt, ősi világban jár. Ezekből az álmokból mindig összetörten és lelkében nyugtalanul ébredt.

Amint azonban teltek a hónapok, és eljött a nyár, az álmok megváltoztak. A képek élesebbek lettek, s a burkolt tartalmak tisztábbak; az egész inkább rémítő volt már, mint nyugtalanító. A jelenetek Anderson valamiképpen tudta – egy szigeten lévő város belsejében, torz geometriájú és iszonyatos méretű termekben vagy sírboltokban játszódtak. Ő maga mindig egy irdatlan polipbálvány előtt térdelt, de ez a bálvány olykor élő és irtózatos intelligenciájú lény volt.

Az álmok még sokkal rosszabbak voltak, amikor egy különös hang szólt hozzá, olyan szavakkal, melyék jelentését képtelen volt felfogni. Reszketett a fölé tornyosuló, trónszerű emelvényen ülő borzadály előtt, mely százszor nagyobb volt, mint a rémségsátor kőszörnyetege; s bár világosan tudta, álmodik, azzal is tisztában volt, hogy az is alszik és álmodik. A csápok azonban kunkorodtak és tekeregtek, a karmok matattak a trón oldalán, és jött a hang...

Felébredvén tudta, hogy ezek a rémálmok valami pokoli emlékezet szülöttei, a zöld derengés éjszakájáé, a tengerfenék illatáé s a fivére koponyájában. vonagló iszonyaté, mert ébredése pillanataiban mindig emlékezett, hogy az idegen hang ugyanazokat a szavakat használta, mint Hamilton, mielőtt kigyulladt a zöld fény, s miután a kövér felfedezőt elnyelte. Az álmok rettenetesek voltak, s egyre rosszabbak lettek, ahogy telt az év. Anderson nemegyszer úgy érezte, a szunnyadó Cthulhu megmozdul és felkel.

Akkor, éberen, újra megrohanta az irtózat Andersont, mert lelki szemeivel tisztán meglátta, hogy öccsét ugyanezek az álmok gyötörték, mielőtt elindult volna második útjára. Anderson valóban megzavarodott. Igen, ezek ugyanazok az álmok, mint a Hamiltonéi, hisz nem ő maga vallotta-e be, hogy „Cthulhu álmomban látogat meg engem...”? És nem voltak-e ezek az álmok még nagyobb szörnyűségek előhírnökei?

És Anderson azon vette észre magát, hogy mind többet és többet gondol Hamilton rémséges, gyilkos fegyverére, a zöld fényre, a lüktető ragyogásra. Anderson nem volt tudatlan ember, s olvasott ezt-azt a lézertechnika legújabb vívmányairól. Hamar úgy döntött, hogy öccse bizonyára az idegen tudomány egy formáját alkalmazta, hogy felajánlhassa „áldozatait” Cthulhunak. Ha fel tudná deríteni, hogy csinálta Hamilton...

De egy ilyen dolog bizonyára bonyolult technikát kíván. A fogós problémán töprengve jött rá Anderson, s úgy érezte, ráhibázott: bármiféle eszközöket vagy szerkezeteket használt is Hamilton, azoknak a polipbálványban vagy a körülötte félkört alkotó ocsmány kőtáblákban kell lenniük. És talán – hasonlóan ,a vidámparki Noé, bárkájának ingó fedélzetét működtető s a hideg széllökéseket szabályozó fotocellákhoz – Hamilton idéző éneke nem volt egyéb, mint a rejtett lézerek vagy bármik bekapcsolása. A mély óceán illata s a hátramaradó nyirkosság a folyamat mellékterméke lehet, mint a benzimotoroknál a szén-monoxid és a fáradt olaj vagy az elektromos kisülések ózonillata.

A táblák s az idol ugyanott álltak még, mint a szörnyűség előtt; az egyetlen változás volt, hogy elkerült az elválasztó ponyva, s Hamilton ősi tárgyai a többi csudadologgal együtt közszemlére kerültek. Tegyük azonban fel, hogy Anderson mindent visszaállít pontosan úgy, ahogy volt; és tegyük fel, felfedezi, hogyan kell formálnia az énekelt szavakat... Mi lesz akkor? Meg tudja-e idézni a zöld fényt? És ha igen, tudja-e majd úgy használni, ahogy szerette volna, ha Hamiltonnal közösen teszik? Halott öccse könyveiben talán megtalálja a választ.

Bizonyos, hogy a régi könyvek gyűjteménye, mely lassan széthányódik a lakókocsi szekrényében, hemzseg az ilyen dolgokra való utalásoktól. Andersont távolról sem a puszta kíváncsiság indította, hogy olvasni kezdje ezeket a könyveket – már amelyiket el tudta olvasni. Sokuk nem angolul íródott, hanem latinul vagy ónémetül, s volt egy azokkal a jelekkel, melyekhez hasonlóval eddig még csak a rémségsátor kőtábláin találkozott.

A kötetek között olyan címek voltak, mint a Feery-féle Cthaat Aquadingen-jegyzetek, ugyanettől a szerzőtől a Necronomicon-jegyzetek egy agyonlapozott példánya; míg egy másik könyv, reszketeg kézírással, mely maga volt a Necronomicon vagy annak fordítása, ám Anderson nem tudta elolvasni, mert betűi hihetetlenül régi germán jelek voltak. Volt egy nagy boríték tele megsárgult papírokkal, s Hamilton azt írta a külsejére, hogy „A Mum Nath-papíruszok Ibn Shoddathua-féle fordítása”. A többi említésre méltó mű közt ott volt az Aranyág és a Miss Margaret Murray-féle Nyugat-európai boszorkánykultuszok – ezek azonban szórakoztató, könnyű olvasmánynak tűntek a többihez képest.

Decemberben és januárban Anderson minden szabad idejét felemésztette a könyvek tanulmányozása, s végül bizonyos szűk értelemben vett jártasságra tett szert a Cthulhuról szóló rémséges mondakörben. Tudomást szerzett az ősi istenekről, jóindulatú hatalmakról, melyek „békében és dicsőségben” éltek az Orion csillagképbeli Betelgeuze közelében: s a gonosz erőkről, a Nagy Öregekről. Olvasott a végtelenség középpontjában fortyogó és átkozódó Azatothról, Yog-Sothothról, aki minden az egyben és egy minden egyben; aki isteni kreatúra, minden időben létező, és mindenütt ellenséges; Nyarlathotepről, a Nagy Öregek hírnökéről; Hasturról, a kimondhatatlanról, a pokolbéliről, aki a csillagközi semmi ura; a termékeny Shubb-Niggurathról, az erdőségek fekete kecskéjéről, akinek ezer fia van, s végül magáról a Nagy Cthulhuról, a felfoghatatlan gonoszról, aki kozmikus gennyként lövellt a Földre, mikor az még ifjú és befejezetlen volt.

Voltak kisebb istenek és lények is, többé vagy kevésbé sötétek; változó közelségben a mítosz központi– lényegéhez. Közülük Anderson olvasott Dagonról és a lentiekről; Yibb-Tstllről és az éjszaka magányosairól: a Tcho-Tcho népről és a Mi-Góról; Yigről, Chaugnar Faugnról; Nygotháról és Tsathogguáról; Alach-Nacháról, Lloigorról, Zharról, Darlothéról és Ithaquáról; a mélyben vájó Shudde-M’ellről, a meteor szülte Glaakiról, a lángoló Cthugháról és Tindalos irtóztató kutyáiról.

Megtudta, hogy – iszonyú szertartások útján hogyan száműzték zárt vidékekre a Nagy Öregeket, ahol az örökkévalóságig élnek, mindig készen arra, hogy visszaszerezzék uralmukat a Föld felett. Persze Cthulhu – akinek a legnagyobb tisztelet jutott Hamilton tébolyában – most az elsüllyedt R’lyeh-ben fekszik a hullámok alatt, s várja a kedvező csillagállást, s hogy alattvalói –– emberek és másfélék – életben tartsák a rítusokat, melyek majd visszaszerzik hatalmát régi felszíni birodalmán: Cthulhu volt az, aki leginkább érdekelte Andersont.

És minél többet olvasott, annál inkább tisztába jött a dolog fantasztikus mélységével, ám még most sem tudta rávenni magát, hogy beismerje: többről van szó, mint múló érdeklődésről valami mumus iránt. 1962. február 2. éjjelén azonban olyasmi történt, amit figyelmeztetésnek kellett volna vennie. Olyan pokoli rémálma volt, hogy hetekre kijött a sodrából, kivált, amikor felismerte a dátum jelentőségét. Gyertyaszentelő volt, igen, s ennek azonnal rendkívüli jelentőséget kell hogy tulajdonítson mindenki, aki akár csak egy kicsit is jártas az okkultizmusban. Gyertyaszentelő; és Anderson hideglelős geometriájú, mérhetetlenül hatalmas, víz alatti bazalttornyokról álmodott, s tudta, hogy a bazaltfalak közt s a szentélyekben a szörnyűséges Cthulhu álmodik átkozott birodalmáról.

Persze nemcsak ennyi volt. Álmában keresztülsodródott a falakon, hogy újra a belső kamrákba jusson, s megint ott térdepeljen az alvó istenség előtt. És nyugtalan volt a Nagy Öreg álma, démoni karmai görcsösen rángatóztak, összecsukott szárnyai pedig vonaglottak és remegtek, mintha ki akarnának nyílni, és felemelni őt a feneketlen mélységeken át, a fenti gyanútlan világba! És akkor, mint azelőtt, Anderson Thorpe megérezte a hangot, de ezúttal érthetően, angolul.

„Cthulhu imádására törekszel? – kérdezte iszonytató hanghordozással. – Az ő papságát áhítod? Látom, hogy nem, s mégis belekontárkodol, s fürkészel titkaiban. Vedd e figyelmeztetést: nagy bűn Cthulhu ellen, ha választott papjait megölik, s látom, te ezt cselekedted. Az ő kigúnyolása is bűn, s te ezt is megcselekedted. És hatalmas bűn az ő szemében, ha titkait másra akarják használni, mint az ő szolgálatára, és te ezt kívánod cselekedni! Vedd e figyelmeztetést, és élj. Élj, és imádkozz a te gyönge istenednek, hogy engedjen elpusztulnod a nagy felemelkedés első földindulásában. Nem lesz jó neked, ha Cthulhu haragja életben talál.”

A hang elhallgatott, de síri szellemvisszhangja még zengett, amikor az eliszonyodott álmodó látta, mint nyúlnak ki és tekergőznek a szunnyadó Cthulhu arccsápjai gonoszul arrafelé, ahol ő térdelt az iszapban a hatalmas trón lábainál...

Távoli üvöltés harsant, mind hangosabb és közelibb lett, s mielőtt még elérték volna az alvó isten tekergőző csápjai, Tharpe sikoltozva riadt fel álmából, s verejtékben úszva hallotta, hogy zeng az egész vidámpark. Az őrkutyák, kicsik és nagyok, megláncoltak és szabadon futkározók, egyként vonítottak a hideg éjszakában. Úgy tűnt, a vak és szenvtelen csillagokat ugatják, s a közeli városból ezer ugyanígy megvadult kutya torkából válasz érkezett!

Másnap nagy volt a találgatás a mutatványosok között, hogy vajon mi zavarhatta meg a kutyákat, és később néhány szőrcafatot találva arra a következtetésre jutottak, hogy egy kóbor macska az egyik lakókocsi alá szorult, s a nagy Dane szétmarcangolta. Anderson mindazonáltal igen csodálta a városi kutyák kifinomult érzékeit és felfogóképességüket, hogy oly készséggel csatlakoztak az ugatáshoz és vonításhoz.

A következő két hétben Anderson álmai könyörületesen mentesek voltak a lidércnyomástól, úgyhogy hamar kész volt folytatni a Cthulhu mondakör tanulmányozását. Ez a törekvés részben a kíváncsiságnak, részben – Anderson jól tudta – a szükségnek volt tulajdonítható; még mindig remélte, hogy a maga hasznára fordíthatja fivére misztikus zöld sugarait, s elhatározását az is alátámasztotta, hogy az elmúlt hetekben igen gyászos volt, a bevétel. A sátorban ismét elfüggönyözte hát a korábban leválasztott területet, és szabadidejét megosztotta Hamilton okkult könyvei és a vésett táblák meg a szörnyű bálvány figyelmes tanulmányozása között. A furcsa tárgyakon nem jutott ugyan nyomára semmiféle rejtett mechanizmusnak, de nem sokkal később rátalált az első igazi vezérfonalra szándékai megvalósításához.

Igen egyszerű dolog volt: korábban már felfedezett egy sor furcsa, ékírásjelekből és pontcsoportokból álló ábrát a vésett táblák tetején, mindegyiken két külön csoportban. Ez magában még nem tűnt volna különösnek, de Anderson végre felfedezte ezeknek a karaktereknek az alapszerkezetét, és tudta, hogy ezek előfordulnak a kézírásos Necronomiconban. E mű fordításai pedig legalább két nyelven megvoltak a könyvek között, egyikük az ősi német nyelven.

Anderson újnémet nyelvtudása is alig volt több a semminél, ezért a zsonglőrsátorhoz tartozó öreg Hans Möller segítségéért folyamodott. Az öreg látása már igen gyenge volt, s feladatát nem könnyítette meg a könyv ódon nyelvezete sem, de Anderson sürgető biztatásával végül le tudta fordítani az egyik mondatot mai németre: „Gestorben ist nicht was für Ewig ruht, und mit unbekannten Äonen mag sogar de Tod sterben” ami meglehetősen silány fordításban így hangzik: „Ami meghal, nem fog örökké feküdni; a halál is meghal, ahogy múlnak a furcsa évek.”

Ahogy nehéz akcentusával az öreg német elmondta ezt a mondatot, Anderson alig tudta elfojtani a felismerés sóhaját, mely melléből felszakadt. Hiszen ez nem volt egyéb, mint a zavaros kétsoros változata, mellyel öccse a szörnyű Cthulhu-áldozatot befejezte.

Ami a tábla másik jelcsoportját illeti, hamar jött a csalódás. A jelek valóban megismétlődtek az évszázados könyvben, olyanformán, hogy Anderson valamiféle titkosírásnak vélte, de német megfelelőik hiányoztak. Möller, akinek halvány sejtelme sem volt, hogy miféle szándékai lehetnek Andersonnak ezzel a nehéz szagú, öreg és sötét könyvvel, végül úgy vélekedett, hogy ezek a jelek talán egyáltalán nem is titkos kódok, hanem egyszerűen egy ismeretlen és titokzatos nyelv szavai. Andersonnak be kellett látnia, hogy az öregnek igaza lehet – az elsárgult lap bal margóján, pontosan a kérdéses kriptogramma mellett ott állt öccse kézírásával: „Igen, de mi a kiejtés?”

Hamilton azonban nemcsak ezt írta oda, hanem gondosan dátummal is ellátta a bejegyzést, melyet nyilvánvalóan magának írt; s az életben maradt fivér láthatta, hogy a margójegyzet a második, végzetes utazás előttről való. Ki mondhatná meg, mit s mit nem fedezett fel Hamilton azon az utazáson? Kétség sem férhet hozzá, hogy különös helyeken járt; látott és cselekedett furcsa dolgokat, hogy magával hozza onnan azt a pokoli rákos burjánzást, ami az agyvelejében vonaglott.

Anderson végül úgy döntött, hogy csakis e durva és kiejthetetlen jelek zavaros csoportja lehet a titok nyitja – akár tudományos módszer, akár (ami még érdekesebb) varázsige –, mellyel az értő ember felidézheti a zöld fényt Hamilton Cthulhu-templomában. Köszönetet mondott az öreg Hansnak, elküldte, ő maga pedig lakókocsijába vonult, s az ősi könyvre meredve-töprengett és találgatott késő estig, míg a sötétség leszálltával az ő szeméből felderengett a megvilágosodás fénye.

És az elkövetkező napokban a rémségsátor a Nagy Öregek Sírboltjává változott. Közben Anderson felkereste az egyik helyi nyomdászt, és új szórólapokat rendelt nála. A lapok a vállalkozás neve és a megemelt belépti díjak mellett a hátoldalon a következő titokzatos szöveget tartalmazták:

Bármely felnőtt személyt, aki a Nagy

Öregek Sírboltjának tulajdonosával akar

beszélgetni az igazi és valódi okkult

jelenségekről és hasonlókról vagy a Nagy

Öregekkel, R’lyehhel és

a Cthulhu-mondakörrel kapcsolatos dolgokról,

szívesen fogad magánbeszélgetésre

Anderson Tharpe tulajdonos

A vidámparki nép nemigen értette Anderson új céduláját, s nemigen tudtak – valódi vagy feltételezett – szakértelméről a fenti dolgokban, mely feljogosítaná ilyen ajánlatokra; míg el nem értek a következő városkába, és nem pillantották meg a helyi sajtóban az előre megrendelt hirdetést. Bár Bella Hodgson mindig gondoskodott az előzetes reklámról, aligha lehetett megbántva Anderson hasonló irányú erőfeszítéseitől. Bármilyen hírverés, amit ő kitalál és kifizet magának, végül is az egész vidámparknak hasznos.

És Anderson terve igen hamar kezdett beválni, már ami azt a törekvést illeti, hogy látogatói közt” minél több magas képzettségű embert találjon. Egyedüli célja volt természetesen, hogy ilyen embereket vonzzon magához, remélve, egyiküktől megtudhatja a zavaros szöveg kiejtését, az akusztikus fordítást, mely az iszonyatos zöld fény kulcsa lesz.

Bizonyos, hogy vannak, akik értenek hozzá, öccse aránylag rövid idő alatt tanulta meg – mások egész életüket töltik az ősi tanok ilyesfajta titkainak szorgalmas tanulmányozásával. Biztos, hogy előbb-utóbb megtalálja az embert, aki ismeri a választ, s akkor övé lesz a tökéletes gyilkosság eszközének titka. Először azon fogja kipróbálni, aki kezébe adta a kulcsot, hogy egyedül csak az övé maradjon a titok. És attól kezdve... Micsoda kilátások!...

Április elején és közepén Andersont jó pár érdeklődő kereste fel; köztük néhány hóbortos, de akadt valóban komoly és tudós figura is. Mindannyiukat alaposan kikérdezte az ősi misztériumok és a Cthulhu-legendakör felől, de különösen a halott nyelvekben való jártasságukat firtatta. Kétszer is csalódnia kellett, mikor már úgy hitte, nyomon van.

Egy alkalommal az idol és a táblák megtekintése után az egyik elragadtatott látogató megajándékozta Walmsley Megjegyzések az ősi írások, kriptogrammák és kódok megfejtéséhez című könyvével, de a szöveg túlságosan nehéz volt Andersonnak.

Ekkor, április vége felé, talán a szüntelen próbálkozás jutalmaképpen az egyik látogató egy úgynevezett „okkult tanokkal foglalkozó nyomozó”, bizonyos Titus Crow címét adta meg neki, hogy ő talán tud majd mondani valamit. Ez a látogató egy furcsa festő, Chandler Davies, mielőtt a vidámparkot elhagyta volna, igen komolyan azt tanácsolta Andersonnak, hogy jobb lenne, ha az egész dolgot elfelejtené, mert soha nem vezetett még semmi jóra az ilyen dolgokba való belekontárkodás – akár komoly tanulmányok, akár puszta hiú kíváncsiság okán –, s ezzel a figyelmeztetéssel eltávozott.

Anderson nem sokat törődött a festő szemmel látható viszolygó rosszallásával, amit az érdeklődése iránt tanúsított, s még azon az estén levelet írt Titus Crow londoni címére, mellékelte a jelek másolatát, s felvilágosítást, ha lehet, fordítást, esetleg a pontos eredeti kiejtés leírását kérte. Türelmetlenül leste a postát, s március elején csalódottan olvasta Crow rövid válaszát, melyen – akárcsak Davies arra intette Andersont, hogy ne érdeklődjék ezek iránt a dolgok iránt, és ne foglalkozzék ilyen veszélyes témákkal. A levélben nem volt magyarázat, sem indítvány a levelezés folytatására; Crow még azt a fáradságot sem vette magának, hogy visszaküldje a necronomicon jeleinek keservesen megrajzolt másolatát.

Azon az éjszakán, mintha csak a kettős figyelmeztetés megerősítése volna, Anderson ismét az elsüllyedt R’lyehről álmodott. Ismét ott térdelt az alvó Cthulhu trónja előtt, s az idegen hang irtóztatóan zengett elméjében. A trónon ülő szörnyűség nyugtalanabb volt szunnyadásában, mint valaha, s a hang még követelőbb, még vészjóslóbb.

„Figyelmeztettek, s te mégis tovább kutatsz! A nagy felemelkedés egyre közelibb; a Nagy Cthulhu árnya nőttön-nő, s te az ő titkait fürkészed, hogy önnön javadra fordítsd. Ez éjjel jelet látsz, s ne fitymáld vesztedre, mert a Nagy Cthulhu maga fog meglátogatni téged, amint azt már megtette másokkal is!”

Anderson nyúzottan és sápadtan ébredt, és hallotta, hogy a vidámpark őrkutyái még a három hónappal ezelőtti, gyertyaszentelői lármánál is nagyobb őrjöngést és üvöltést csaptak. Az egybeesés olyan egyértelmű volt, hogy nem kis fejtörést okozott neki, kivált, amikor kézbe vette a reggeli lapokat.

Miféle hang volt, amely egy jelről beszélt neki álmában? Figyelmeztetésről, melyet ha fitymál, vesztére lel? Hát, bizony voltak jelek jócskán; az éjjel özönével történtek különös és megmagyarázhatatlan dolgok. Furcsa nyugtalanságok országszerte az elmegyógyintézetek legveszélyesebb ápoltjai között; eladdig teljesen normális emberek hátborzongató öngyilkossága; az őrület lávája felzubogott, s ami magát Andersont közelebbről is érintette, két újság is írta a második oldalon, hogy Chandler Daviest a Woodholme Idegszanatóriumba szállították. A cikkből kiderült, hogy Davies festett egy iszonyatos képet G’harne-i táj címmel, amit felháborodott és elborzadt szeretője a tűzre vetett. A festő pokoli dührohamot kapott, melyből azóta sem tért magához. Néhány nappal később a lapok Davies haláláról számoltak be.

Ha Anderson Tharpe valamennyire is érzékeny ember lett volna, ha gonosz törekvése nem vált volna megszállottsággá, s ha érzékeit nem tompítja el az egykori rémségsátorban töltött élete – talán felismerte volna a kevesek tapasztalta szörnyűség jelenlétét. Öccsétől eltérően azonban durva lelkű és szegényes képzelőerővel megáldott ember volt. Minden jelet és nyilvánvaló tényt, minden utalást, tünetet és többszöri figyelmeztetést egyszerűen félresöpört a rémálom és az azt követően történt események utáni napokban, s ismét tanulmányai felé fordult abban a reményben, hogy a zöld fény titkának hamarosan a nyomára jut.

Lassan teltek a hónapok, s a Nagy Öregek Sírboltját látogatók tömege egyre gyérült, bár Anderson mindent megtett, hogy ne így legyen. Csalódottsága a csökkenő bevétel arányában növekedett, s jóllehet továbbra is előre feladta a hirdetéseket, a szórólap hátán olvasható invitálás csak a hóbortos okkultistákat és a régiségek kíváncsi megszállottait csalogatta lakókocsijához, akik egy betűvel sem gyarapították a Cthulhu-mondakörről való ismereteit, s a kézírásos Necronomiconban lévő rejtélyes és titkos kulcs megszerzéséhez sem jutatták közelebb.

Ahogy múltak az évszakok, kétszer is megkörnyékezte az öreg Hans Möllert, hogy további fordítással próbálkozzon, s még pénzt is kínált neki a segítségéért, de az öreg Hanst egyszerűen nem érdekelte a dolog. Azt mondta, túl öreg ahhoz, hogy Dolmetscher legyen; a szeme se jó, és nincs több pénzre szüksége, mint amennyi van. Az a könyv különben se tetszik neki. Az öregember mélyen hallgatott arról, hogy amikor legutóbb nézegette a sárguló lapokat, azokon olyan dolgokat olvasott, amiket ő soha nem fog lefordítani. Anderson kudarcot vallott.

Október közepén a Nagy Öregek Sírboltjának addigra már igen rosszkedvű tulajdonosa más megközelítéssel próbálkozott. Nyilvánvaló volt, hogy bármilyen elszántan tanulmányozza is Hamilton könyveit, nincs elég ismerete, hogy megtalálja és összeillessze a keresett információkat. Vannak azonban olyanok, akik egész életüket ilyen tanulmányokkal töltik, s ha nem sikerült a vidámparkba csalogatni őket, el kell küldeni nekik a feladatot. Igaz, Titus Crow-val ezt már megpróbálta egyszer, most azonban, mivel elege volt az okkultistákból és hasonlókból ismert szaktekintélyeket kell becserkésznie. A következő egy-két napot azzal töltötte, hogy kinyomozta a rejtjelek világhírű szaktekintélyének, Gordon Walmsley professzornak lakcímét. A professzor Megjegyzések az ősi írások, kriptogrammák és kódok megfejtéséhez című könyve már közel hét hónapja volt nála. Túl bonyolult és mélyreható volt ahhoz, hogy Anderson megérthette volna, de egy ilyen mű szerzőjének aligha okozhat nehézséget a Necronomicon-töredék…

Gyorsan megfogalmazta a levelet a professzornak, és október harmadik hetének elején postára adta. Nem tudta, hogy Walmsley ebben az időben a Buenos Aires-i múzeumban dolgozott, ahol szorgalmasan fordította a San Juannál húzódó Aconcagua-hegységben nemrég felfedezett romok feliratait. Yorkshire-i otthonából továbbpostázva meg –, kapta ugyan Anderson levelét, de munkája elfoglalta, hogy épp csak futó pillantásra méltatta. Később a levél elkallódott, s így – szerencsére – a végzetes idéző szavakat hordozó papírdarab örökre az ismeretlen homályba süllyedt.

Anderson ezalatt türelmetlenül várta a választ, míg a vidámpark egész népével együtt készült a mindenszentek napi megnyitóra, melyet Bathley-ben, az északkeleti határ közelében fekvő városban terveztek. Itt történt, a hónap 27-ének éjjelén, hogy harmadszorra is figyelmeztetést kapott. A nap fagyos és nyirkos volt, az Északi-tenger felől fújó éles széllel, mely nedves, sós illatot hozott, s felidézte Anderson iszonyú emlékeit.

Huszonnyolcadika reggelén izzadságtól tocsogó ágyában hálatelten ébredt fel a rémálomból, melyhez hasonlót még soha nem látott, és forrón imádkozott, hogy eztán se lásson. Az előző napi szél hozta óceáni illatot okolta a borzalomért, s ezzel meg is magyarázta magának a– szörnyű álmot.

Újra R’lyehben járt, de az eddigi álmokban még soha nem látta ennyire élőnek és valóságosnak. Érezte a vízbefulladt birodalom iszonyatos, csontroppantó nyomását és a fekete vizek dermesztő hidegét. Amikor a nyomás kifelé préselte szemeit az üregükből, sikoltani akart, s ekkor a víz behatolt a száján, és tépte, marcangolta a torkát, gyomrát és tüdejét, amint acélszilárd, súlyos oszlopként egész testét kitöltötte. Bár az egész csak egy pillanatig tartott, tudta, hogy odalent, a sűrű mélységekben az ő szétszedése zajlott le R’lyeh urának trónja előtt; a Nagy Öreg előtt, aki a csillagokból szállt le az idők hajnalán. Ő volt az áldozat Cthulhu előtt...

Négy nappal később még mindig reszketett, ha az álom eszébe jutott. Most, amikor a közönséget tessékelte kifelé a sátorból, kiverte a fejéből az emléket, és a távozó hallgatóságból ott maradt ember felé fordult. Tharpe előadása már teljesen gépies volt, s képzelete közben szabadon járta végig az öccse szörnyű halála óta történt dolgokat – most azonban visszatért a földre. Hiram Henley gúnyos csalódottsággal nézett vissza rá. Az exprofesszor megszólalt:

– A Nagy Öregek Sírboltja... hogyne – mondta. – Uram, ön egy sarlatán. Több szörnyűséget találhatok a Grimm-mesékben, és több hiteles, ősi furcsaságot a nagynéném manzárdjában. Reméltem, hogy az ön... produkciója érdekesnek bizonyul majd, de tévedtem. – Szeme gúnyosan csillogott apró szemüvege mögött.

Tharpe szíve megdobbant, aztán gyorsan nyugalmat parancsolt magára. Talán most?... Ez a kis ember biztosan megér egy próbát.

– Igazságtalan velem, uram. Megbántott. – Látványosan színlelte a haragot; mutatványosélete során remekül megtanult komédiázni. – Valóban azt hiszi, hogy kiteregetem azokat, a régészeti kincseket, amikről ezt a sátrat elneveztem? A csőcseléknek mutogassam? Hiszen nincs köztük ezerből egy, aki felismerné, nemhogy méltányolná őket! Várjon csak!

Eltűnt a Hamilton ereklyéit rejtő ponyvaajtó mögött, s egy pillanat múlva előbukkant ismét, kezében egy bronzszoborral, akkorkával, mint a tenyere. A szobor halványan emlékeztetett egy szem nélküli, nyújtott tintahalra, és bár minden e világi hiányzott belőle, tökéletesen gonosznak tűnt. Anderson tiszteletteljesen átadta az exprofesszornak.

– Mit szól ehhez? – kérdezte. Mivel a szobrot találomra kapta ki halott fivére gyűjteményéből, nagyon remélte, hogy valóban „hiteles, ősi furcsaság”.

Jól választott. Henley nézte a miniatűrt, és arckifejezése lassan megváltozott. Aprólékosan vizsgálgatta a tárgyat, azután ezt mondta:

– Ez Shudde-M’ell, a mélyben vájó vagy az ő nemzetségéből való. Rendkívülien élethű, és vitán felül eredeti. Bronzból van, mégis a bronzkor előttről való. – Hangja hirtelen ellágyult. – Hol szerezte?

– Tehát mégis érdekli – mosolygott Tharpe, minthogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta a másik állításait.

– Hogyne, érdekel – bólintott Henley mohón (talán túlságosan is mohón, gondolta Anderson). Én... izé... valóban igazságtalan voltam önhöz. Ez a dolog rendkívül érdekes. Van még... több is?...

– Mindent a maga idejében. – Tharpe felemelte a kezét, mintegy önmagát csillapítva, míg alkalma nem lesz, hogy feltegye a maga mindennél fontosabb kérdését. – Először is: kicsoda ön? Megértheti, hogy ezek az én... kincseim nem amolyan kutatgatásra valók, hogy...

– Igen, persze. Megértem – szakította félbe a kis ember. – Nevem Hiram Henley, a Meldham Egyetem Archeológiai és Etnológiai Tanszékének professzora... voltam. Nemrég adtam fel az állásomat, hogy személyes kutatásaimmal foglalkozhassak. Bevallom, egy barátomtól kaptam az ön céduláját a furcsa meghívással. Én igazán... nem vártam sokat, de...

– Most olyasmit látott, amit valóban nem tételezett fel egy ilyen helyen, ugye?

– Pontosan. És ön? Ön kicsoda?

– Nevem Tharpe. Anderson Tharpe, és a tulajdonosa vagyok ennek – mutatott körbe lekicsinylően – a „létesítménynek”.

– Nagyszerű, Mr. Tharpe – mondta Henley. Óriási szerencse számomra olyan emberrel találkozni, akinek az én szakterületemen való jártassága meghaladja az enyémet, és gyűjteményében olyan darabok találhatók, mint ez. – Felemelte a nehéz bronztárgyat, és megint nézegette egy kicsit. – Nos, megmutatja a többit?

– Egy pillanatra. Csak egy pillanatra – felelte Tharpe, és pontosan érezte, hogy Henley bekapta a horgot. – Akkor talán köthetünk üzletet...

– Nincs, amit felajánlhatnék. Mire gondol?

– Nincs? Lehet – mondta Anderson, elhúzva a ponyvát, hogy látogatója beléphessen az elkülönített helységbe. – De talán mégis... Hogy áll az ősi nyelvekkel?

– Mindig is ez volt a... – kezdte az exprofesszor, belépve a résen. Aztán megfordult, és kimeredt szemmel bámulta a gyűjteményt....az volt az igazi... – Újra megakadt, és kinyújtott kézzel lépve előre, hitetlenkedve megérintette az ocsmány idolt, majd gyorsan a vésett táblákhoz ment, s hipnotizáltan bámulta a kisebb alakokat és totemeket. Végül lángoló arccal fordult Tharpe felé. Szemében furcsán keveredett a rémület és a vád.

– Legyen nyugodt, nem loptam őket – mondta nyugodtan Tharpe.

– Ugyan, persze – válaszolt Henley, de... ezek itt ősidőkkel ezelőtti korszakok kincsei...

A tagbaszakadt mutatványos nem bírta tovább.

– ...a nyelvek... – nyögte ki. – Azt mondja, ért a nyelvekhez. Le tudna fordítani ősi szövegeket?

– A legtöbbet igen. Feltéve...

– Mit szólna, ha odaadnék magának mindent, amit itt lát? – vágott közbe megint Tharpe. Henley hirtelen elerőtlenedett kezével megragadta a karját.

– Viccel?...

– Nem – hazudta a fejét rázva meggyőzően Tharpe. – Nem viccelek. Az én személyes kutatásaimban valami nagyon fontos dologhoz szükségem van egy ősi töredék fordítására. Az eredeti kiejtésre is. Ha megcsinálja nekem, ez itt mind a magáé lehet. Elveszhet benne...

– Mi az a töredék? – kiáltotta az emberke. – Hol van?

– Jöjjön velem.

– De... – Henley elfordult, kesztyűs kezét újra a rút, ősi holmik felé nyújtotta.

– Nem, nem – fogta meg a karját Tharpe. – Később... bőven lesz majd rájuk ideje. Most előbb az én problémám következik, de később, éjjel visszajövünk, és az egész a magáé lehet…

Az exprofesszor engedelmesen követte Tharpe-ot a lakókocsihoz, ahol előkerült a kéziratos Necronomicon és a titokzatos „kulcs”.

– Na. – Tharpe alig leplezte izgatottságát. – EI tudja olvasni? Ismeri az eredeti kiejtést?

– Időbe telik – tűnődött a kopaszodó kis ember. – És egyedül kell maradnom. De talán... magammal viszek egy másolatot, és mihelyt megvan a megoldás…

– Mikor? Soká tart? – Ma éjjel...

– Rendben. Várni fogom. Addigra itt már nyugalom lesz. Mindenszentek van, és soká tartunk nyitva, de annál fáradtabbak lesznek. – Tharpe hirtelen észrevette, hogy hangosan gondolkodik, és gyorsan a látogatóra pillantott. A kis ember furcsán nézte apró szemüvegén át. Nagyon is furcsán – gondolta Tharpe.

– Nem kell közönség – magyarázta. – Nem lenne bölcs dolog kikürtölni, hogy ilyesmikkel foglalkozunk. Ezek itt tudatlan emberek, és volt már elég nehézségem velük. Van nálam néhány dolog, ami nem tetszik nekik.

– Világos – mondta. Henley. – Akkor most elmegyek, és egész este dolgozom. Ha szerencsém van, nem tart túl soká. Éjszaka, mondjuk, éjfélkor visszajövök. – Gyorsan lemásolta a jeleket, és felállt. Tharpe kikísérte a kocsiból, miközben mély töprengést színlelt, köszönetet mondott, és nézte, amint a másik a kijárat felé sétál. Akkor hangosan felnevetett, a térdét csapkodta, majd kiszúrta magának az egyik alkalmi munkás fiút a vadászrepülős ringlispíl körül.

Kollégái megrökönyödésére egy óra múlva – bár a tömeg egyre sűrűsödött, ahogy múlt a délután Anderson Tharpe bezárta a Nagy Öregek Sírboltját, és visszatért a lakókocsiba. Gyakorolni akarta a magnó kezelését, amit az alkalmi munkás fiúval Bathleyből hozatott.

Tervének végső szakasza egyszerű volt, szükségképpen az, mert esze ágában sem volt betartani a Henleyvel kötött megállapodást. El akarta mondatni a kis emberrel a helyesen kiejtett szöveget; hibátlan minőségben magnóra venni, de aztán...

Ha a kiejtés nem tökéletes, akkor az üzlet nem jön létre, s a kis exprofesszor megnyeri az életét, de semmi mást. Ha viszont az idézés működik... egyszerűen nem engedheti meg, hogy a professzor kisétáljon és kibeszélje, amit látott. Nem. Muszáj eltűnnie a zöld fényben; Hamilton azt mondaná, áldozattá kell válnia Cthulhu előtt.

Volt azonban még valami a kis emberben, ami zavarta Andersont; valami azokban a fürkésző szemekben meg a mohóság, ahogy belement az egyezségbe. Visszagondolt néhány nappal ezelőtti álmára meg a többi lidércnyomásra, és megborzongott. Azt latolgatta, talán mégis lehet valami abban, amiről halott fivére beszélt... Na és akkor mi van? Tudomány vagy boszorkányság: egyre megy, ha ugyanaz az eredmény! Előre is dörzsölte a tenyerét; Anderson Tharpe-ra végre rámosolyog a szerencse!

Éjféltájban ritkulni kezdett a tömeg. Elnézve a fagyos éjszakában hazaszállingózó embereket, Anderson örült, hogy eleredt az eső, hiszen az ünnepi hangulatban még sokáig maradtak volna; szólna a zene, ragyognának a fények késő éjjelig. Csak egy óra múlva csendesedett el minden, s az eső kopogott a gépezeteken, a sátrakon meg a festett tetőkön. Aztán az utolsó, nyirkosan pislogó fény is kialudt, és a vidámpark fáradt népe nyugodni tért. Ekkor Anderson meghallotta a sürgető kopogást a lakókocsi ajtaján, s kellemesen lepte meg, hogy a mindig éber kutyák nem jelezték a látogató jövetelét. Talán elég korán van még, s a kutyák nem tudták, jön-e vagy távozik.

Henley amint belépett, látta a Tharpe arcára írt kérdést.

– Igen, igen – bólintott. – Megvan. Valami idézésnek tűnik, óriási és mérhetetlenül ősi hatalmakhoz való kiáltásnak. Várjon, felolvasom.

– Ne! Ne itt! – hallgattatta el Tharpe, mielőtt még elkezdhette volna. – A magnó odaát van a sátorban. A kis ember szó nélkül követte Tharpe-ot a sötétségen át az évezredes ereklyék közé, melyek annyira elbűvölték. Tharpe felgyújtott egy halvány fényű, csupasz villanykörtét, majd bekapcsolta a magnót, és szólt az exprofesszornak, hogy mondhatja az invokációt. Most azonban Henley hallgatott, szembefordult Tharpe-pal, és súlyos pillantással nézte a polipbálvány mellől, ahol állt:

– Biztos benne? – kérdezte a kis ember. – Biztosan akarja, hogy megtegyem? – A hangja száraz és nyugodt volt.

– Mi? – kérdezte idegesen Anderson, és szívében iszonyatos gyanú ébredt. – Persze hogy biztos... De mit?... Hogy tegyen?... Mit tegyen meg?!

Henley szomorúan rázta meg a fejét.

– A maga öccse bolond volt, amiért nem látta, hogy maga előbb-utóbb nagy bajt fog csinálni. Tharpe-nak leesett az álla. Szemei kimeredtek. – Rendőrség... – nyögte ki végül. – Maga a rendőrségtől van!

– Nem – felelte nyugodtan a kis ember. – Az vagyok, amit mondtam; meg még egy kicsit több. Bebizonyítom...

A hangok, melyeket Henley kiadott, pontosan azonosak voltak azokkal, amiket Tharpe már hallott egyszer, s megrettenve, milyen sokat tud ügyeiről ez a törékeny kis jöttment, még jobban megrémült, amikor elhaltak az emberfeletti hangok, s a nyomasztó kőtáblák félkörében megjelent, kavargó sugarakat és kísérteties világosságot árasztva, a növekvő és táguló zöld ragyogás. Ekkor a mutatványos megemberelte magát. Rendőr vagy nem; Hiram Henleyt el kell intézni. Egyébként is ez volt a terv, ha a kis ember – bárki legyen is – elvégzi a dolgát. A hangfelvétel megvolt; Anderson annyiszor idézheti meg a zöld fényt, ahányszor csak akarja. Henley talán Hamilton régi kollégája, és valahogy megtudta, mi történt? Vagy csak találgatott? De ez már úgyse számít...

Henley hátat fordított Andersonnak, és a lüktető boszorkánytűz által megvilágított szörnyű idol felé emelte karját. Ahogy azonban a mutatványos előhúzta a zsebéből öccse kését, a kis ember visszafordult, és furcsa mosolyával nézett rá, látszólag egy cseppet sem tartva a fegyvertől. Majd eltűnt a mosoly, és újra szomorúan csóválta a fejét. Az ajka azt mondta: „Nem, barátom, nem...”, de Anderson Tharpe semmit sem hallott, éppúgy, mint akkor régen; a zöld fény megszüntetett minden hangot, ahová elért.

Tharpe hirtelen nagyon megrémült, de még tudta, mit kell tennie. Bár a sátorban még az évszakhoz képest is dermesztően hideg volt, szemöldökén zölden csillogtak a verejtékcseppek, amint fenyegetően előredőlve közeledett Henley felé. A kés felemelkedett, és gonoszul szikrázott a zölden kavargó fényben. Még magasabbra emelte a kést, és akkor Hiram Henley megmozdult!

Anderson látta, hogy mi történt, és arca eltorzult az elemi borzadály és iszonyat ösztönös, néma állati üvöltésében. Majdnem elejtette a kést, megdermedve a mozdulat közepén, mert Henley fekete kesztyűi lehullottak, és ahol ujjaknak kellett volna lenniük, vastag, fehér férgek tekeregtek és vonaglottak!

Ekkor – inkább a lidércnyomásos rémület és undor erejével, mint józan eszével (mert megértette, hogy az exprofesszor nem más, mint Cthulhu papja) – folytatta a félbeszakadt mozdulatot, és a kés lecsapott. Henley megpróbálta kivédeni a döfést szörnyűséges kezeivel, de arca eltorzult, és ajkán néma sikoly fakadt, ahogy egyik féregujja levágva a fűrészporba hullt. Megcsonkított kezével hadonászott kínjában, s Tharpe arcába és szemébe véres genny fröccsent.

A tébolyult Anderson vakon döfött újra meg újra, összefüggéstelenül és némán dadogva, amint arcát kaparta szabad kezével, hogy leszedje Henley sebének undorító váladékát. De csapásai nem lanyhultak, és Henleynek oldalra kellett ugrania.

Tharpe eszeveszetten és egyre vadabbul csapkodta a zölden lüktető levegőt, egyre közelebb botladozva a sugárzás magjához. És akkor kése eltalált valamit, ami szétnyílt, mint a rothadó hús, és az öntudat kurta fellobbanásában kinyitotta vörösre mart szemét, hogy lássa, hova szúrt.

A zöld fény szívéből előtekeredett valami, ami hosszú volt, elkeskenyedő, zölden pettyezett és nyálkás. Valami, ami az óceánfenék és a hínár bűzét árasztotta. Egy csáp, egy arccsáp Tharpe ráismert – mely görcsösen tekergett, ahogyan az álmából, felrémült ember rángatózik!

Tharpe újra döfött, és látta, hogy kése akadálytalanul hatol át a csápon, mintha iszap lenne, majd a csáp ismét összezárult, ahol beléhasított. A kés kihullt a kezéből, és Tharpe egy utolsó, reményvesztett, néma sikolyban tört ki, ahogy a csáp céltudatosan előrelendült!

Most már biztosan tekeredett Tharpe nyakára, majd összehúzódott, és könnyedén rántotta a zöld fény forrása felé. Amit Anderson utoljára látott, szemek voltak, egy hatalmas arc pokoli szemei, melyek felnyíltak egy pillanatra, látták őt, és azt látták benne, ami volt: áldozat Cthulhunak!

Ekkor, amint visszahúzódott a zöld fény, s a hang lassan újra hallhatóvá lett a sátorban, Hiram Henley gyorsan felhúzta kesztyűit. Fájdalmát úgyahogy leküzdve mondta el a szavakat:

Ó, hatalmas Cthulhu, ki R’lyeh városában álmodol,

Papod néked ajánlja ezen áldozatot,

Hogy rövidesen eljöjj,

Te és álmodó tieid.

A te papod vagyok, és téged imádlak.

És ahogy a fénygömb még kisebb lett, beledobta az ördögi idolt, utána a kőtáblákat, s mind utána a többi mesés régiséget, míg egészen ki nem ürült a sátor. Megtartotta volna őket, ha merészelte volna, de a parancs, az álmaiban R’lyehből kapott parancs nem így rendelkezett. Amikor Hamilton Thorpe helyére új papot találtak, a Nagy Cthulhu módot lelt rá, hogy visszaszerezze a ő templomának pilléreit!

Henley végül eloltotta a hitvány villanykörtét, s figyelte, amint a zöld fény élesen ragyogó ponttá zsugorodik, majd elenyészik. Csak az óceánmélyi illat maradt, s egy nyirkos kör, ahol a fűrészporral beszórt föld furcsán széttúrt és síkos volt...

Kevéssel később a vidámpark népét szirénázó tűzoltókocsi ébresztette, amint a lakókocsik, ,sátrak és pavilonok között száguldott egy nagy fényesség felé. Tharpe lakókocsija ádázul lángolt, s vele égett a Nagy Öregek Sírboltja is.

Semmit nem sikerült megmenteni, és a nagy segíteni akarásban észre sem vették a rémült vidámparki nomádok, hogy a kutyák megint vinnyogva és reszketve kushadnak a kocsik alatt. Később csak azt furcsállották, hogy a rendőrség nem bukkant a nyomára Anderson földi maradványainak.

A néhai rémségsátor után maradt űrt hamarosan betöltötték, mert Madame Zala, mintha a misztikus tűz idézte volna meg, egy héten belül visszatért lóvontatta lakókocsiján. Most is Hodgson Vidámparkjával járja az országot, de soha nem beszél a Tharpe fivérekről. Az év bizonyos napjain, melyeket jól ismer mindenki, aki egy kicsit is hallott az okkultizmusról, olykor látják, hogy valami furcsa pogány jelet vet magára...

Makovecz Benjamin fordítása