Tanulmányaim közben, épp amikor a legjobban el voltam foglalva, hírt kaptam, hogy nagyapám meghalt. Elszomorodtam, bár igazán nem is a halottat sajnáltam, hanem az emlékek miatt bánkódtam, hiszen már nagyon régen csupán gyermekkori képek éltek bennem róla. Feltámadt emlékeim átszínezték érzéseimet. Régi gyermeki és gyermekkori játékaink jutottak eszembe. Bújócskák a ház végeérhetetlen szobáiban, hangok csalogatása a csendből, a kőkockák páros vagy páratlan számolgatása. Álmaink kártyavárainak építgetése az ébredés fényei után. Vagy kedvenc játékunk, amikor eltévedtünk az ismert világban a megszokott formák között, mert megpróbáltunk nyitott szemmel és idegenül rájuk tekinteni.

Ilyenkor egy-egy pillanatra megváltozott a világ, és ismeretlen arcát mutatta felénk. Vagy a legizgalmasabb, a dominók árnyainak egymásba mosódása, miközben az ember csak a szeme sarkából figyeli őket. Ezeket a játékokat mindig közösen játszottuk, de mindez már a távoli idők homályába vész.

Nagyapám költő volt – vagy legalábbis annak vallotta magát –, de ezt leginkább csak én tudtam róla. Ez is egyike volt játékainknak. Folyvást azt mondta, amikor a verseit kérdeztem, hogy azok a lelkében laknak, és azért nem mondja ki őket, mert a szavak elvennék az értelmüket.

Emellett persze valami végtelenül hétköznapi foglalkozása volt, de erre már nem emlékszem, bár az is lehet, soha nem is tudtam.

A szívemnek és emlékeimnek oly kedves házat úgy örökölte. Egy idegenből idevándorolt építész építette meg valamelyik ősének. Furcsa épület volt, mert nagyon racionálisan indult – mint egy nappali gondolat –, ám megcsavart tornyával úgy fejeződött be, mint egy lidércnyomásos álom. De ez engem nem zavart, hiszen a kisgyermekek soha nem tudják az álmokat teljesen megkülönböztetni a valóságtól. Még talán ma is valóságnak hiszem, amit nagyapa mutatott egy tikkasztó alkonyatban, épp akkor, amikor a fények még ébren vannak, de az árnyak már felkeltek. Odavezetett a legnagyobb szoba ajtajához kissé megnyitotta, és megmutatta, hogy melyik sarokban élnek a tündérek. Ha erősen figyelsz – súgta a fülembe –, meglátod mind a hármat. Emlékszem, akkor csak azt kérdeztem, hogy miért hárman vannak, talán azért, mert a mesében a kívánságok is hármasával fordulnak elő? Erre azt felelte, hogy nem, mert ezek a tündérek nem a mesék tündérei, ezek a mindennapok összetartói, és azért vannak hárman, mert az egyik jó, a harmadik rossz, a középső pedig megpróbál semleges maradni. És ha majd meglátom őket, csak a ruhájukat nézzem, az arcukat úgysem tudom megjegyezni, mert azt percenként újra és újra megcserélik. Ezért soha senki sem tudta még eldönteni, hogy melyik melyik közülük.

S én máig is látom a homályba bukó tükör mellett ahogyan áll a három mozdulatlan alak, s csak arcuk változik sebesen. Örökösen hasonlítanak, de szüntelenül különböznek is egymástól. Erre sokkal jobban emlékszem, mint a ház bármely konkrét tárgyára. Még a nagy ingaórának sem a formáját látom, csupán a hangját hallom a fülemben. Egyedül egy dolog van, ami állandóan felidézi bennem a ház képét, a nagy kék páva. Le-föl sétált a napon, s rikoltása felidézte az éppen múló időt.

Érdekes módon a ház külsejére és környezetére annál jobban emlékszem. Két domb között állt, mindegyiktől egyforma távolságra. Olyan magas fák vették körül, hogy szinte alig érte a nap. Délben is csak a bejárat előtti tisztáson csaptak szét a sugarak. A kertben hatalmas virágok pompáztak, és örökké suttogtak a levelek. Alkonyatkor gyakran kék ködbe burkolózott minden, ilyenkor a vastag, mohos falakat csak akkor vette észre az ember, amikor az ujjaival már szinte meg is érinthette. Arra nem emlékszem, tetszett-e nekem a ház, inkább úgy mondanám, megszoktam. Hozzá tartozott világomhoz, mint az idő múlása.

A halálhír után hetek múlva tértem csak haza. Akkorra már eladták a házat, mert mint mondták, már minden köve jóval előbb el volt adva. Ez az összcsaládi aktus csak befejezett vagy inkább kimondott egy régi ítéletet. Ezt a házat senki sem szerette, így mindenki könnyű szívvel szabadult meg tőle. Igazán én sem bánkódtam, hisz nekem ott voltak az emlékeim, amelyek inkább az én valóságomhoz kötődtek, mint ahhoz az időhöz, amit az eladott kődoboz képviselt.

A vevőről sok furcsaságot meséltek, bár senki nem látta. Amikor összegyűltek mindazok, akik meg akarták venni a házat, vagy csak kíváncsiak voltak, csengeni kezdett a telefon. Az öreg inas először azt hitte, valaki rossz tréfát űz vele, de háromszori megkérdezés után is azt a választ kapta a rekedtes hangtól, hogy komoly a szándéka, mondjon bárki bármilyen ésszerűnek nevezhető összeget, ő annak három napon belül megküldi a dupláját. Ez mindenkit annyira meglepett, hogy majdnem kútba esett az eladás, mert zavarában senki sem tudott vagy nem mert semmilyen összeget sem megnevezni. De aztán mégiscsak elhangzott egy összeg, amit az inas közölt a telefonálóval. Az felkacagott, majd kijelentette, hogy a duplája három napon belül megérkezik. Addig is arra kérte azokat, akik a házban tartózkodnak, hogy semmit ne mozdítsanak el, vagy ne adjanak másnak, mert most már úgy tekinti magát, mint a ház gazdája, s mint ilyen, szeretne minden tulajdonára vigyázni. Sőt, tulajdonképpen minden meglévő darabot már számon is tart. Most az öreg inas nevette el magát, de rögtön utána zavarba is jött, kihúzta a telefonasztal fiókját, és valamit óvatosan belecsúsztatott. Azt rajta kívül senki sem tudta, hogy a telefonáló mit mondott neki.

Három nap múlva mindenki megelégedésére megjött a pénz, majd újabb három nap múlva megérkeztek a fekete autók is. Három volt belőlük, csodálatosan feketék és simák voltak, mintha az éjszaka szelei formázták volna ki őket. Füstszínű üvegükön csak kifelé lehetett látni. Hogy kik érkeztek velük azt nem lehetett tudni, mert egyenesen behajtottak a főbejáraton, és a kocsikból kilépőket eltakarták az összehajló lombok.

Senki sem sejtette, hogy mit csinálhatnak odabent a jövevények, de azt sokan észrevették, hogy hajnalban a kelő nap felé magasan szállt a fekete pernyepillangók csapata. Ezután hetek teltek el, de semmi említésre méltó nem történt. Aztán a hónap végén az egyik fekete autó végigment a városon, és megállt a rendőrség épületénél. A kiszálló sötét arcú nő a megilletődött rendőrkapitány segítségét kérte. Szinte észrevehetetlen mosoly kíséretében egy listát vett elő a táskájából. Elmondta, hogy nem ismeri a helyi szokásokat, csakúgy, mint az egész országéit. Megkérdezte, illő fizetség ellenében megtenné-e neki azt a szívességet, hogy mindazokat felkeresné, akik a listán szerepelnek, és megkérdezné őket, hogy beállnának-e hozzá szolgálatba. Azt is a meglepődött rendőr figyelmébe ajánlotta, hogy ő és társa már előre eldöntötte azt is, hogy kinek milyen bért ajánl fel arra a tíz napra, amíg a szolgálataikra igényt tartanak. Az összegek elég magasak lehettek, mert amikor a kapitány a saját nevét is meglátta a listán, boldogan és habozás nélkül igent mondott. De így történt a többiek esetében is, hisz még a kétkedők is azt mondták, hogy ennyi pénzért az a tíz nap mindenkinek megéri.

Egyetlen illetőről tudtak a városban, aki az utolsó pillanatban mégis visszafordult. Amikor kérdezték, hogy őt nem csábította-e a beígért összeg, azt válaszolta, hogy igen, azért indult el, de amikor a bronzkapu tetején észrevette a lenyúzott pávát, az visszafordulásra késztette. A hallgatóság elgondolkodott hogyan is lehet az, hogy csak egyetlen ember látta ezt a különös, intő jelet. A páva körül azonban továbbra is baj volt, mert a hangját minden alkonyatkor lehetett hallani. Bár az is lehet, hogy több páva volt a kertben, biztosat senki sem tudott. Elterjedt egy olyan híresztelés is, hogy a listán szereplők tulajdonképpen valamennyien nagyapa haragosai voltak.

Ezeket a mendemondákat már én is hallottam, mert ekkor már visszatértem gyermekkorom városába. Azt mondanom sem kell, hogy minden teljesen más volt, mint amire emlékeztem. Tudtam, hogy csak hosszabb idő után leszek majd képes ezt a várost és a bennem élőt összeilleszteni.

A szállásom kényelmes volt, amikor ráértem, nagyokat sétáltam, hogy ismerkedjem a valósággal is ne csak álmaimat éljem folyton újra. Azért néha, ha megálltam egy ház vagy kert előtt, becsuktam a szemem, és először emlékeimben kutattam, meg a régi illatok között, s csak utána, lépésről lépésre szembesítettem magam a realitással. Legszívesebben rögtön a régi ház felé indultam volna, de tudtam, nekem ott már semmi keresnivalóm nincs, számomra az a bronzkapu mindörökre zárva. Az én házam bent, a lelkemben létezik, és mindig megtalálom, ha befelé fordítom a szemem sugarát. Mégis, azért furdalt a kíváncsiság, jó lett volna azt a valóságot is szembesíteni az emlékekkel. Mivel ez volt a legfájóbb, hiába sarkallt a kíváncsiság, egyre csak halogattam a dolgot.

Felkerestem hát az öreg doktort, aki – mint hírlik – végig nagyapa mellett maradt. Rá nem nagyon emlékeztem, inkább csak más, kedvelt és ismert orvosok töredékképeiből raktam össze egy képet, és valami hasonlót vártam. Amikor ajtót nyitott, ott állt előttem a jóságos orvos, akihez az ember még legnagyobb bajában is minden fontolgatás nélkül fordu1. Egy pillanat alatt a teljes bizalmamat élvezte. Olyan magas volt, mint én, fehér szakáll keretezte arcát, szeméből pajkos szeretet csillogott. Egy pillanatig úgy éreztem, újra gyermekéveim világa vesz körül. Nem tudtam rögtön rájönni, hogy miért is van ez, aztán felsejlett bennem, hogy hiszen ennek a háznak a hangulata majdnem pontosan olyan, mint azé a másiké, amely gyermekkorom létezésének tere volt. Amikor ezt megemlítettem neki, mosolyogva mondta, hogy nagyapám is ezért szeretett ide járni.

– De hiszen – vetettem ellen – neki ott volt a valódi ház. Ekkor az orvos körbenézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban csak ketten vagyunk. Aztán egy egészen furcsa történetet mesélt el.

Felidézem, bár akkor még nem egészen értettem. Arról beszélt, hogy nagyapám ugyan teljesen épelméjű volt – s ezt ő tudhatja a legjobban –, mégis az utolsó fél évben igen különös dolgokról számolt be neki. Kísérteteket és szörnyeket emlegetett, akik megszállták a házát, és megmérgezik nappalait éppúgy, mint éjszakáit.

– Amikor érdeklődtem, hogy mégis kik, és hogy néznek ki – mesélte a doktor –, a nagyapja nem tudott semmi biztosat mondani. Azt hajtogatta csupán, hogy érzése szerint mintha a halálát várnák, de addig is felmérik a terepet. Mint öreg, misztikus papok, akik valami kultikus cselekedet végrehajtására várnak, de zavarja őket, hogy még tisztátalan és be nem avatott személy tartózkodik körükben.

Egyszer elmentem hozzá, de semmit nem vettem észre – bár öreg barátom apróra és részletesen megmutatta, hogy merre járnak és mit csinálnak –, inkább csak valami nyomasztó hangulatot éreztem. Nem is maradtam sokáig. Tudtam, ez kettőnk titka kell hogy maradjon, így aztán közösen hallgattunk, és szorongva vártuk, mi is lesz. A legtöbb, amit tehettem, hogy nyugtatókat adtam neki, hogy legalább aludni tudjon. A végén már ideköltözött hozzám, s az utolsó napjait is itt töltötte. Ezt mindenki megértette, azt azonban senki sem sejtette, hogy azok elől menekült el.

Most pedig elmondom legriasztóbb feltevésemet. Úgy éreztem, a halálában is „azoknak” a keze volt benne. Hiszen a nagyapjának remek, erős szíve volt, és mégis egy reggelen az vitte el. Ott voltam mellette, nagyon zavaros dolgokat beszélt, miközben a halállal birkózott. Megtettem minden tőlem telhetőt, de sem gyógyszer, sem egyéb nem segített. „Amazok” erősebbek voltak nálam, bár tudom, ez most őrültségnek hangzik. Megpróbálom elmondani, mik voltak öreg barátom utolsó szavai, hátha maga tud vele valamit kezdeni.

Nem lesz pontos, mert én is elég zaklatott állapotban voltam, csak töredékekre emlékszem, meg az egész nyomasztó iszonyatra.

Először hadakozott valakikkel, mert azok szétszedték a házat, és minden kedves, régi dolgát tűzbe dobták. Aztán valaki csapdákat állított, hogy ártatlanok sétáljanak bele. Majd arról beszélt, hogy testeket-lelkeket kifordítanak önmagukból, és ördögi módon összeolvasztják őket, majd kiabálni kezdett, hogy a verseit nem adja, azok csak az övéi. Egy mondatára pontosan emlékszem: „...úgy állok a tükrök között mint tündérek a tükör mellett.” Ez talán azért maradt meg bennem, mert egyáltalán nem értettem. A végén egy fekete asszonnyal viaskodott – aki a kék pávát üldözte –, majd egy hörgő sikollyal meghalt.

Gondolhatja, mennyire megviselt a dolog, és nem szólhattam róla senkinek. A táviratot én küldtem önnek, amikor azonban megérkezett, nem volt erőm, hogy elmenjek, és beszéljek magával. Ezért nagyon köszönöm, hogy eljött...

Az öreg jóságos szemében valami leírhatatlan félelem látszott.

– Higgye el – folytatta –, néha már úgy érzem magam, mintha én sem volnék normális, és csak a szavaimnak hihet, mert nincs másom, csupán a félelmem. A fekete asszonyt én is láttam, és a páváról is hallottam, de nem tehetek semmit, nem állhatok oda a hatóságok elé, hogy íme, a barátom gyilkosa. Hiszen a legelemibb dolgot sem tudnám bizonyítani, és én állítottam ki az igazolást arról, hogy szegényt a szíve ölte meg. A napfényes, racionális világban nem lehet szellemekre hivatkozni, még akkor sem, ha azok netán mégis megjelennének. Mert tudja, egy éjszaka az én házam körül is feltűntek azok a fekete kocsik, és halkan búgó motorral sokáig itt köröztek. Csillogtak a holdfényben, én meg majdnem beleőrültem a félelembe.

Kitöltött két pohár konyakot, az egyiket felém tolta, a másikat még mohón felhajtotta, aztán bocsánatkérő mosoly kíséretében újabb pohárral töltött magának.

– Ezek után nem is tudom, mit mondjak; biztassam, hogy menjen oda, próbáljon megtudni valamit, vagy inkább óva intsem és siettessem, hogy még a környéket is hagyja el. Inkább azt mondom, tegyen belátása szerint.

Megköszöntem a vendéglátást, meg azt is, amit elmondott, majd elbúcsúztunk. Ezt az éjszakát csak erős altatóval tudtam végigaludni, de még ébredés után is zavaros, kibogozhatatlan álmok és hangulatok mérgezték napomat. Nyomon követtek minden cselekedetemben, és minden cselekvéstől elvették a kedvem. Igazából csak egyetlen gondolat foglalkoztatott: hogyan is tudnék a történtek végére járni? De csak a tétlen sétálgatás maradt, és folytatódott volna napokig talán, ha hirtelen meg nem jelennek a segítségeim.

Egy hajnali borotválkozás közben megláttam a tükörben, hogy gyermekkori emlékeim három tündére a hátam mögött áll. Mintha egy lépést tettek volna felém, de amikor megfordultam, csak a színes törülközőket lengette a huzat. Amikor a legelső benyomásra emlékezni próbáltam, döbbenten kellett tudomásul vennem, hogy a tündéreknek most volt arcuk, s ezeken az arcokon rémület tükröződött. Mintha nagyapám üzent volna általuk. Immár nincs kitérő, cselekedni kellett, bár nem volt ínyemre a dolog. A kíváncsiság maga előtt tolt, az ismeretlen merev-fagyosra dermesztett. Mint a kisgyermek, aki kiéhezett borzongással kerülgeti a nagy, sötét szekrényt, amiből furcsa hangok jönnek. Be kellett látnom, hogy minél tovább halogatom a dolgot, annál több borzalom üti majd fel tanyáját az én „szekrényemben” is.

De kemény elhatározás helyett megint csak céltalan alkonyi sétára indultam. Kifelé mentem a városból, kék, hűvös köd szemergett köröttem, hűvössége bebújt a kabátom alá, lelki borzongásomat fizikailag testesítve meg. Kopár területre értem, útban a régi szemétlerakó felé. Erre a helyre csak halványan emlékeztem. Az árok két oldalát öles gaz verte fel, szinte embernél is magasabbak voltak a lila-hússzín máriatövisek. Úgy mentem köztük, mintha saját Golgotámra kapaszkodnék. Eszembe jutott egy költemény, ahol a latrok testét és lelkét végig az úton ilyen virágok tépik, színükkel és illatukkal a bomló húst idézve.

Beértem a szeméttelep bejárójához, de tovább nem vitt az utam, hiszen nem guberálni jöttem, azt inkább a lelkemben kellett volna megtennem. Egy kicsit még nézegettem az összevissza hányt mindenféle kacatot. Az egyik domb mellett három kutya huzakodott, amikor észrevettek, kushadó farokkal elmenekültek. Mivel semmi látnivaló nem akadt, meg nem is volt miért továbbmennem, megfordultam. Majdnem fellöktem egy aprócska öregembert, aki, gondolom, eddig hangtalanul a nyomomban járt. Riadtan hőköltünk mindketten hátra, néhány pillanatig méregettük egymást, majd az öreg – mint szeppent gyerek – valamit nyújtott felém. Tétován elvettem, egy könyv volt az. Díszes kötésén belül alig volt lap, szinte valamennyit kitépték. Valamiféle szöveggyűjtemény lehetett, mert rövidebb-hosszabb idézeteket tartalmazott, különböző nyelveken. Ezek számomra mind ismeretlennek tűntek, egyébként is a késő alkonyatban már alig láttam. Aztán szinte villanásszerűen találtam egyet, amit el tudtam olvasni: „...meg jósolni csak a múltat lehet, a jövő üresre meszelt fal, ott jeleket csak az lát, akinek sen...” hiába erőltettem a szemem, nem volt tovább. Szétnéztem, hogy az öregtől valamilyen formában az ár után érdeklődjem, de már nem láttam sehol. Szürkén, majdnem láthatatlanul derengett előttem az út, amikor elindultam kezemben erősen szorítva a kultúra megcsonkított, bőrbe kötött vértanúját.

Éjjel megint rosszul aludtam, állandóan felriadtam, de nem akartam altatót bevenni, mert úgy éreztem, hogy várnom kell valamire, csak még azt nem tudtam, hogy mire. Ez a várt dolog aztán egy álom volt. A képei nem magyaráztak meg semmit, de a hangulataiból mindent megértettem, és ez nem töltött el nyugalommal.

Álmomban egy sivatagban jártam, szelek fodrozták a homokot, s egy smaragd gyík suhant el mellettem. Lehajoltam, hogy megnézzem, milyen nyomokat hagyott a homokon. Hirtelen egy árnyék vetődött elém, nagyon furcsa volt, mivel a nap, úgy emlékeztem, mögülem sütött. Felnéztem, nagyapám állt előttem, és fehér szárnyai voltak. Rám mosolygott, és intett, hogy kövessem. Lassú léptekkel elindult előttem, majd a :magasba emelkedett. Az ég kéken ragyogott, nagyapa meg egyre feljebb szárnyalt, és mintha fennhangon egy verset szavalt volna. Hirtelen azon vettem észre magam, hogy lábam egyre inkább a homokba süpped. Amikor körülnéztem, miben is tudnék megkapaszkodni, döbbenten észleltem, hogy egy labirintusban vagyok, melynek örvénylő vízből vannak a falai. A víz felülete visszatükrözött mindent, napot, eget, a magasban röpülő nagyapát, és persze engem is. De az én képem nem volt kitöltve, csak körvonalaim voltak, melyeken belül látomások örvénylettek. Próbáltam a képeket megfejteni, de összezavarodtam, a képek zuhogtak, mint alázúduló vízesés, de közben el is mosták egymás értelmét. Amikor már pattanásig feszült az agyam, felnéztem, s iszonyodva láttam, hogy labirintusom vízfalai már az égig emelkednek. Lassan eltakarták előlem a napot is, úgy láttam, mint a fuldokló az egyre sötétülő vízfüggönyön át. A fejem zúgott fulladásos légszomj gyötört. Az utolsó kép, amire meg emlékszem: mintha nagyapa zuhant volna át a töméntelen vízfalon, és teli tüdőből segítségért sikoltott volna...

Csorgott rólam a verejték, amikor felébredtem. Tudtam, már úgysem bírok tovább aludni, felöltöztem hát, és elindultam. Még sötét éjszaka volt, s úgy tűnt, már minden így marad, soha nem fog kivirradni, a sötétség végleg átvette a hatalmat a világ fölött. Az utcák néptelenek voltak, miközben a kiszámolt kerítésű, számon tartott sarkú utakat róttam.

Amikor megálltam a bronzkapunál, a gyér világításban úgy véltem, egy páva röppent el róla, be a kert mélyébe. Próbáltam a kapu kilincsét, de nem nyílt. Megkerestem azt a régi, szinte észrevehetetlen kiskaput, amiről ma már lehet, hogy csak én tudtam egyedül. Olyan volt a kerítés indázó cirádái között, mint egy kissé más minta. Szinte hangtalanul nyílt, nem fogott rajta az idő. Beléptem.

Perifériás látásom az izgalom hatására felerősödött, szemem sarkából minduntalan mozgásokat észleltem. Minden léptemet úgy hallottam vissza, mint egy-egy ágyúdördülést. Hirtelen oldalra kaptam a fejem, egy embert véltem feltűnni magam mellett. De kihagyó lélegzettel meg kellett állapítanom, hogy csak egy öreg ciprusbokor. Furcsán tört ágai kölcsönöztek neki emberi alakot. A sötét kert mélye felé indultam. Nem láttam, csak sejtettem, merre is van a ház, tapogatózva lépkedtem a sötét bokrok között.

Fény nem nagyon volt, mert a hold teljesen elbújt egy hatalmas felhő mögött, ezért néha-néha becsuktam a szemem, hogy belső látásomra hagyatkozzam. Egészen átnedvesedett a ruhám meg a kezem, mert a bokrokról vastagon hullott a harmat. A következő lépésnél valami kiemelkedő kőbe rúgtam. Lehajoltam, hogy kitapogassam, mi is az. Éreztem, közel vagyok a célhoz, kezem lépcsőfokokat tapintott. Felegyenesedtem, ujjaim faragott oldalköveken siklottak. Kezem megakadt valami dudorban, egy kis ideig tétováztak ujjaim, mire rájöttem, hogy ez a faragott csengőgomb. Rögtön láttam is lelki szemeimmel, mert gyerekkoromban mindig újra és újra megcsodáltam. Valami eszement faragó faraghatta. Egy előrenyúló kézfej volt, ujjai között egy szemgolyóval. Ennél furcsább csengőgomb, gondolom, nem sok akadt. Már ott tartottam, hogy ösztönösen megnyomom, de aztán rájöttem, hogy ezt nem tehetem.

Lassan lenyomtam a kilincset, amely engedett, és az ajtó halkan kinyílt. Óvatosan bekémleltem. Bent égtek a villanyok, de nem az a sápadt fényű valami, ami errefelé divat, hanem olyan erős fény, hogy szinte izzottak a falak, s még az árnyékok is hátrahúzódtak. Beljebb léptem. A kőpadló valami bizarr mintát mutatott, a kövek illesztésénél fátyolosan remegő, számomra ismeretlen, ezüstszínű növények nőttek. Mintha ezüstfüstből kovácsolták volna őket. Előttem egy lépcső emelkedett, amire nem emlékeztem. Ez is díszes és mértani mintázatú kőlapokból volt kirakva, de olyan fantasztikusan, hogy miközben néztem, az volt az érzésem, a fokok állandóan felfelé mozognak. Pár lépés után a lépcső alsó fokán álltam. Gyorsan rájöttem, ha nem akarom kitörni a lábamat, felfelé és előrenézve kell mennem, mert ha a fokokra meredtem, azok továbbra is a mozgás illúzióját keltették.

Amikor felértem a lépcsőn, lábam a földbe gyökerezett, nem mertem továbbmozdulni. Ugyanis nem volt emelet, a lépcső nem padlóban folytatódott, hanem a semmiben. Csak kezem óvatos tapogatásával jöttem rá, hogy a további út üvegből van. Hiába volt a fény továbbra is ragyogó, olyan óvakodva mozogtam, mint az előbb a sötét kertben.

A „padlón” különböző tárgyak hevertek. Csak ennyit tudtam róluk megállapítani, mert sem formájukat, sem rendeltetésüket nem voltam képes felfogni. Ezekből a valamikből sem a gazdára, sem a készítő mesterre nem lehetett következtetni. Pedig biztosan igazi mester volt, hiszen el tudta a szemem és eszem számára a képtelenséget készíteni. Irtóztam tőlük az agyam nem bírta befogadni őket, a testem kitért előlük.

Egy sebesen áramló, meredek lépcsőhöz értem. Szinte minden erőmet meg kellett feszítenem már ahhoz is, hogy egyáltalán a közelébe menjek. Elé térdeltem, becsuktam a szemem, már csak az ujjaimnak hittem. Persze ez is mozdulatlan volt. Felegyenesedtem, és lehunyt szemmel, görcsösen a korlátba kapaszkodva elindultam rajta. Ha jól emlékszem, fent már csak a padlásszoba lehetett. Gyermekkoromban ott nem sokszor voltam, így emlékeim sem lehettek róla. Mikor tapogatózó lábam már nem érzett több lépcsőfokot, kinyitottam a szemem. Bár ne tettem volna! Egy fal előtt álltam, ami olyan erősen lüktetett, hogy beleszédültem. Egy pillanatra megláttam az ajtót. Irányt vettem felé, aztán ismét behunytam a szemem. Nem láttam a fal lüktetését, de szinte a sejtjeimben éreztem. Lenyomtam a kilincset, és csak miután a fejem már belül volt, akkor nyitottam ki a szememet. Amikor megláttam a higanyos fényben csillámló folyosót, szinte megnyugodtam. Ez csak csillogott, de mozdulatlan volt. Fellélegeztem, és elindultam a végén levő ajtó felé. Az ajtó mögül szomorú hegedűszó hallatszott, s ez reménnyel töltött el. Alig léptem azonban néhányat a folyosón, a falak hatalmas sebességgel rohanni kezdtek különböző irányokba. Még szerencse, hogy a padló mozdulatlan maradt.

Szégyen vagy nem, de az ajtót négykézláb kúszva tudtam csak elérni. Ott végre felegyenesedtem. Éreztem, betolakodó vagyok ebben a káoszban, de azt is tudtam, hogy az álom nem volt véletlen, nagyapám hívott ide. Az ajtó egyetlen sóhajjal szétfoszlott előttem, darabkái még egy kis ideig vibráltak a levegőben. Már úgysem volt más választásom, beléptem.

Eddigi élményeim még tartogattak magukban a valósághoz fűződő elemeket, de amit itt találtam és tapasztaltam, az már értelmen túli volt. Hosszú percek teltek el, miire egyáltalán sejteni kezdtem, mi az, amit látok. Pedig itt nem mozdult semmi. Csak a levegőben volt valami finom, párás vibrálás, és mindent sárgás, napfényhez hasonló ragyogás töltött be. A szoba közepén, valamivel a padló szintje fölött a régi tükör lebegett – de nem önmagában, hanem megsokszorozódva, mint egy prizma –, és lassan forgott. Most sokkal élesebben hallottam a hegedű hangját is, persze gondolhattam volna, nem hegedült senki, a harag a falakból jött.

És itt olyan ponthoz értem, ahonnan nem biztos, hogy a szavak erejével és hatalmával tovább tudok lépni. Ez olyan borzalom volt, amire még azt sem mondhattam, hogy álmodom, mert az én agyam erre nem lett volna képes. A falakat, a mennyezetet borzalmas tapéta borította. Azoknak az embereknek a teste, akik ebbe a házba mint személyzet vagy munkavállaló jöttek. De nem arra kell gondolni hogy csak a lenyúzott bőrük. Nem. A testek voltak valahogy széthajtogatva és összeolvasztva. Egymásba folytak, és egymásból alakultak tovább. Háromdimenziósak voltak, a karok elemelkedtek a faltól, és mozogtak, néha mintha finom szellő söpört volna végig rajtuk. Az arcok befelé figyeltek, minden szem csukva volt. De ha nyitva vannak, akkor sem láttak volna többet, mert a szemgolyók egy szivárványosan csillogó és lebegve ide-oda szálló kádacskában úsztak. Nagyon sok szem volt, vagy csak az én iszonyom sokszorozta meg őket. A szivárványos kád lassan felém úszott a levegőben, megállt előttem, és a rengeteg szem szinte „egymást taposta”, hogy engem láthasson. A kezek is apró rezzenésekkel nyúltak felém. Még elfutni sem bírtam, mert a lábaim felmondták a szolgálatot. A szájak kicsit megnyíltak, és a szomorú, idegtépő hegedűhang felerősödött. A mennyezet és a falak hullámzani kezdtek, a testek szinte el akartak szabadulni, hogy közelebbről is találkozzanak velem.

Az iszonyat teljesen megbénított. Majd hirtelen egy ismerős hang hallatszott, de nem a fülemmel hallottam, hanem inkább az agyamba hasított. Nem ismertem fel rögtön, csak később jöttem rá, hogy egy páva jajgatását hallom, ami a lelkem belsejében egészen különleges visszhangot keltett. Amikor a hang megszakadt, minden mozdulatlanná vált. Aztán a forgó tükörprizma lassú lebegéssel felém indult. Közben új és új felületével minduntalan megsokszorozta azt az iszonyatot, ami a falakon vonaglott. A szemem szinte belegörcsölt a látványba. Később ismerős lélegzés ütötte meg a fülemet, az előttem forgó tükörprizmából jött. És akkor megláttam nagyapa arcát. A tükrökön belül volt, s minden lapon más-más lelkiállapotban tükröződött. Nyitva volt a szeme, és engem nézett. A forgó prizma már egészen közel ért hozzám, kinyújtott kezemmel könnyedén meg tudtam volna érinteni, ha egyáltalán merem, vagy van annyi erőm, hogy fel tudom emelni a kezem.

– Látod, ez a büntetésem – szólt hozzám az egyik kép az üveg mélyéről. – Most már tudom, hogy a verseket nemcsak megálmodni, hanem kimondani is kell. Nem lehet a ki nem mondott szavakkal versenyre kelni, mert valahol a végtelen világegyetemben megfogannak, és eljönnek, hogy alkotójukat megismerjék, és feltámasztott hatalmuk erejével elpusztítsák. Hogy jobban megértsd, mondhatnám úgy is, megálmodtam egy világot, de mivel nem adtam neki igazi testet, máshol megvalósult, és elküldte hozzám követeit. Most bűnhődhetek gyávaságomért, bekebelezett a teremtményem, és elvisz magával oda, ahol a hallgatásomból új világegyetem támadt. Lelkem kísértetei győztek. Ég veled!

A következő pillanatban a tükörprizma lapjai mögött láng lobbant, s a lapok már csak a fekete és végtelen mélységet tükrözték. A szobában emelkedni kezdett a bánatos hang, és a rettenetes tapéta eszeveszett örvénylésbe fogott. Valahogy erőt vettem bénult tagjaimon, és kihátráltam a szobából.

Nem tudom, rohantam-e, vagy csak vonszoltam magam, mert az időnek immár nem volt értéke. A folyosón ott álltak a tündérek, de ők is alapos változáson mentek keresztül. Először az arcuk foszlott szét, majd a testük, néhány pillanat múlva már csak három kis lángocska lebegett a levegőben, aztán a mindent betöltő vibrálásban ezek is elenyésztek. A folyosó falai most nem rohantak, hanem tükröztek, mégpedig az én alakomat, amelynek körvonalai képekkel voltak töltve. Ám ez most nem álom volt. Láttam minden borzalmamat és kétszínűségemet, s hiába csuktam be a szemem, a képek tovább özönlöttek, majd ezeket is forró, vibráló köd takarta el. Kezemmel a falhoz értem, az lassan foszladozott, kis kráterek keletkeztek rajta. Továbbmentem. A kőkockák új és új mintákat vettek fel, de már nem csábítottak sehová, e világi hatalmamnál fogva nyugodtan lépkedtem rajtuk. Az ezüstnövények vérrel harmatoztak. Az egész ház a haláltusáját vívta, menekültem, nehogy magával rántson.

A mennyezeten hirtelen vakító fény hatolt át. Amikor kiléptem a kapun, a ház hangtalanul összeomlott, mint egy elfeledett kártyavár. A lassítva hulló kövek között egy verssor kószált, de hiába álltam minden idegszálam megfeszítve, nem tudtam az értelmét felfogni. Hirtelen erős szél támadt, majd a házat egy hatalmas villám elemésztette. Csak pernye és a megperzselődött fák maradtak utána.

Még évek múltán is vissza tudom idézni a pusztulás képeit, mintha a lelkemben akkor egy bomba robbant volna. És majdnem minden hajnalban hallom a hangot. A páva rikoltását hallom a sebesen múló idő túlpartjáról. A pávát hallom, ami számomra mindörökre kék marad...