Eredeti cím: Dioráma, Egyszervolt Angyallal

0 387

Szerző: Gábor Csigás • Év: 1999

„Hagyjátok abba már! halál,

halál és gyűlölet!

egy szörnyű jóslat száll,

akár a felforrt őrület.

Nehéz a múlt, halált lehell,

fáradt a föld, pihenjen el!”

 

P.B. Shelley: A „Hellasz” Zárókórusa

(Radnóti M. fordítása)

 

Figyelek.

Errefelé ritkán járnak autóbuszok. Ha mégis erre téved egy, ha nem veszik el a szerpentin leágazásainak útvesztőjében, akkor sem hoz utasokat, általában nem. Inkább elvisz. Mindig, mindig csak egy vagy két ember megy el. Soha nem több. Apró, fekete alakok ácsorognak a reménytelenül szürke, hajnali homályban, amit a meredek hegyek közé szorult fenyves csak még mélyebb, még komorabb árnyalatúra fest – ácsorognak, míg meg nem hallják a távolban a túrabusz dízelmotorjának tompa mormogását, míg fel nem tűnnek a ködben a fényszórók tejfehér foltjai, egy új élet ígéretének erőtlenül derengő ikernapjai a sors éjszakájának horizontján. Attól tartok, én magam vagyok a sötétség, ami elűzi őket. Talán ezért megyek le minden reggel a buszmegállóba. Látni akarom, tudni akarom, ki megy el közülük. Tudni akarom, ismertem-e, tudni akarom adott-e nekem bármit valaha, tudni akarom, adtam-e én neki valamit viszonzásképp. Tudni akarom, hogy megtudom-e majd, miként alakul további sorsuk. Tudni akarok, igen, mindig, mindent. Aztán megáll a busz, és ők, ha netán ketten vannak, mint tegnap reggel, bepakolják nehéz bőröndjeiket a csomagtartóba, felszállnak, és jegyet vesznek, általában a végállomásig, ami legalább háromszáz mérföldre van innen, egy egészen másik, innét teljességgel valótlannak tetsző világban. Ott már nem ilyenek a hegyek, mint itt. Talán nincsenek is hegyek. Ők ketten nem néznek vissza, míg el nem indul a busz. Végigbaktatnak a szinte teljesen üres üléssorok között, lekuporodnak valahol hátul – aztán, és csak aztán pillantanak ki az ablakon. Szemük távolodó, szürke tükrében lassan emlékké enyészik eddigi életük, és emlékké válok én is, ha úgy akarja a sors – és ha én úgy akarom. Fekete kalapos, fekete kabátos, jelentéktelen alak, ősöreg, csapzott varjú, jókora fanyelű esernyővel – ennyi maradok legtöbbjük számára. Talán még azoknak is csak ez marad emlékül, akiket úgy ismerek, mint a tenyeremet, és akik maguk is pontosan tudták, egészen eddig, hogy ki vagyok. Ez a búcsúajándékom. Megengedem nekik, hogy elfelejtsenek, éber óráikra legalább. Egy hét. Még egy hétig létezem számukra. Állok a foszladozó sötétségben, farkasszemet nézek a lassan tovatűnő busz vörös hátsó lámpáival, amíg látszanak, aztán már csak a ködöt fürkészem, meg a haragos, szűk völgyek közt terjengő deres pirkadatot, a vérszínt a beteg ég alján.

Figyelek. Nem is tudom már, mióta.

Tegnap reggel a rövidebb úton jöttem vissza a faluba, azon a meredek ösvényen, amit a helybeliek legjobb tudomása szerint még az aranyláz lassan dermedő verejtékében fürdő vadnyugati úttörők tapostak simára, több mint száz évvel ezelőtt. Ittam egy bivalyerős kávét O’Haráék büféjében, szokás szerint, tejjel, és sok cukorral. Odakint már majd fél órája havazott, tétován szállingózó, jókora pelyhekben. Kissé megkésve jött – november végén, akkor, amikor ez odalent, a hegyek alján még normálisnak lett volna mondható, de itt már meglehetősen késeinek számított. Úgy látszik, ezúttal több erőt követelt a téltől, hogy a maga oldalára állítsa azokat a hatalmas és nehéz, ólomszürke felhőket, amik jó pár hétig minden éjjelen csuromvizesre áztatták az utcák hideg, halott macskaköveit. De végül sikerült neki. Elállt a szél, és eső helyett már hó esett, egyre sűrűbben és sűrűbben. Szeretem a havat. Azt hiszem, erre gondoltam, erre, aztán egy csellón játszott dallamra, és arra a két emberre, akiket kora reggel vitt el a busz. Waveyre. A süket Poddsra. Tudtam, hogy nehéz dolguk lesz; tudtam, hogy már el is akadtak valahol a bércek között; tudtam, hogy jó pár órába is beletelhet, mire eljut hozzájuk egy hókotró. Ez nem miattam volt – ha jól emlékszem, akkor nem. De kevés dologra emlékszem jól. Kifizettem a kávét és elindultam hazafelé, – hazafelé, ha a falu szélén felhúzott kis fakunyhót otthonomnak nevezhetem. Csendre volt szükségem. Némaságra, amit ott majdnem mindig megtaláltam. Senki nem zavar, ha nem muszáj.

Kíváncsi voltam, mi történik majd azzal a két emberrel.

Már csak azért is, mert miattam mentek el. Wavey. És Podds.

A busz hatalmas belül. Elvesznek benne az emberek. A kontraszt most különösen éles – csak négy utasa van, négy, és a sofőr. A szokásosnál is kevesebb. Aprócska emberek. Táncolhatnának is, ha akarnának. Én talán táncolnék. Valahol elöl, a vezetőülésnél öngyújtó fémsapkája csattan, amit rekedtes köhögés, az első szippantás jellegzetes tünete követ, majd kissé felerősödik a rádióban sercegő jellegtelen, zenének semmiképp sem nevezhető zaj. Mind a négy utas felkapja a fejét – megnyikordulnak az ülések. Az egyik férfi azonban nem a zajra figyel fel. Nem, mert süket. Podds az – Wavey riadt mozdulatára reagál. Semmi. Csak a rádió.

– Na, most aztán benne vagyunk. Jól kifogtuk ezt a rohadt havat. Még ez is – dörmögi Wavey halkan, úgy, hogy csak Podds hallhatná, mit mond, ha épek lennének a dobhártyái. De nem azok. Wavey favágó. Már legalább tizennyolc éve. Szinte születésétől fogva ismeri Poddst. Gyermekkoruk óta elválaszthatatlan barátok. Wavey most valamiért mégis úgy viselkedik, mintha nem lenne teljesen tudatában a másik fogyatékosságának. Úgy tesz, mintha minden rendjén lenne, mintha Podds nem süketült volna meg, csupán hallgatag és nemtörődöm lenne. Wavey, mint a legtöbb favágó, megtermett, medveszerű ember. Egyszer elmentem meglátogatni munka közben, fel, az irtásra. Az igazat megvallva nem tudom, miért pont nála kötöttem ki. Akkor még nem ismertem, egyáltalán nem. Pólyás korában láttam utoljára közelről, mert ismertem az anyját, meg az apját is, akit egy kidőlő fa nyomorított meg. Elköltöztek a baleset után, messzire – két kicsiny, és egy alig észrevehető fekete folt a buszmegállóban. Csak Wavey jött vissza közülük, az elhagyott, ürességtől kongó családi házba, a hegyek néma magányába. Ott, a távolban ismerte meg Poddst. És Moore-t. És Mannt. Leültem egy fatuskóra, hallgattam a láncfűrész zúgását, a fa halálsikolyát, a reccsenést, majd a zuhanás felkavaró, hideg suhogását – és a beálló temetői csendet, amit csak hosszú idő után tört meg léptek zaja. Wavey erőt gyűjtött.

– Maga az? – kérdezte, amikor elém ért. Furcsán erős hangsúlyt adott az utolsó szónak. Az.

– Én – feleltem és felnéztem, egyenesen a szemébe. – Én vagyok.

Lepillantott az olajtól feketéllő láncfűrészre. – Hallottam magáról. Apámtól.

– Hogy van?

– Jól. – Elfordította a fejét, a messzeségbe nézet, mintha az ormokat fürkészné. – Most már jól. Anyám is.

– Örülök. És maga?

– Van pár barátom, akikkel úgy döntöttünk, megkeressük... magát. Velem jöttek, ide. Ők is ideköltöztek, egy időre. Meséltem nekik magáról. Nem hisznek nekem. Sorsot fogunk húzni. Megpróbáljuk.

– Húzzanak sorsot. Ahogy gondolják – vontam meg a vállam. – Ahogy gondolják. Én nem tartom jó ötletnek – de... ahogy gondolják.

– Nem hisznek nekem – felelte. Sokkal jobban látszott a lehelete, mint az enyém. – Bolondnak tartanak. De én tudom, ki maga.

– Kik a barátai?

– Podds csellista. Moore és Mann kétkezi munkások. Favágók. Mint én.

Annak ellenére, hogy nem hittek Waveynek, emberi léptékkel szemlélve igen hosszú ideig, több évig tartott, mire rászánták magukat a sorshúzásra. De végül megtették. És most? A buszban másfél óra telhet el, mire a hókotrók távoli, de biztosan közelítő morgása utat tör a hirtelen lezúdult fehérség nyomasztó, dermedt csendjébe. Podds tátott szájjal alszik, horkol. Wavey már régóta motyog. Talán mióta elakadtak. Magában beszél. Érthetetlen, kusza szavakat mormol – nem is formálja meg őket igazán, nem, csak sustorgó zaj az, ami kiszűrődik nyughatatlan, zavarodott gondolataiból.

– Soha nem kellett volna idejönnünk, Podds mondja aztán váratlanul tisztán, majdhogynem fennhangon. – Soha. Átkozott a nap, amikor újra találkoztam Vele! Átkozott a nap, amikor... amikor találkoztunk Vele!

Vele. Rám gondol. Csak rám gondolhat, mert már csak suttog. Ki másra gondolna? Dühös, de mégsem emeli fel a hangját. Talán érez valamit.

– Elküldtem a rendőrségnek azt a levelet, Podds. El én. Amit Moore-ral írtunk. Hátha van valaki, aki nem gondol majd őrültnek minket, téged, meg engem, meg Moore-t, Podds. Szerencsétlen Mann! És én tettem – ezzel a két kezemmel! Miatta, Podds! Miatta. Csak tud valaki kezdeni valamit Vele?! Azt a jó úristenit a sátánfajzatának!

Rám gondol. Gyűlöl. És gyűlöli önmagát.

Még sűrűbben esik a hó. Ha így megy tovább, lehet, hogy a hókotrók is elakadnak majd.

Mert hallom minden szavát.

Ez történt a tegnapi nap délelőttjén.

Koradélutánra napsugarak ütöttek rést a még mindig fenyegetően szürkéllő felhőtakarón – de mire a földre értek, a sziklaormokra is felfutó szűz hóra, elvesztették erejüket. Az ablaknál álltam, házam füstös magányában, és az eget bámultam, mini oly sokszor mostanában. Már fel merek pillantani az égre, újra fel merek nézni. Pengeként indulhattak valahol odafent, félelmetesen ragyogó fénnyel, tisztán, hogy visszavonulásra kényszerítsék a túl hamar előrezúduló éjszakát, de mire leértek, szinte minden erejük elfogyott. Halovány, bár széles fénypászmák voltak már csak, oldalról estek a csupasz házfalakra, a fákra, a dombokra, a hegyekre. Ha nem hangzana olyan baljóslatúan és fájón, azt mondanám: elbuktak. Vesztettek. Még meghátrálásra sem maradt idejük. Három órakor, amikor elindultam Wavey háza felé, hogy saját szememmel is megnézzem, mit, avagy kit hagytak hátra, már végleges volt a vereségük.

Tudtam, mire számíthatok. Azt hiszem, nem is látni akartam, hanem beszélni. Beszélni Moore-ral, aki még mindig ott ült, Wavey ágyán, Mann vérbe fagyott, kifacsart teteme, a lefejezett, fekete kutyák és a majdnem csonkig égett gyertyák mellett. Csak azért nem gyulladt ki a faház, mert Podds, amikor végül úgy határozott, hogy mégis elmegy Wavey-vel, itt hagy mindent és mindenkit, nem zárta be rendesen az ajtót. Befújt a szél. Moore nem kelt fel az ágyról. Pedig fázott – minden porcikája remegett, a hidegtől, amit a tél hozott, és a hidegtől, amit én hoztam, talán egy nappal azelőtt. Ők kértek meg rá. Én figyelmeztettem őket, intettem Wavey-t. De ők döntöttek, szabad akaratukból – én pedig megtettem a dolgomat. Mint mindig, ha kértek. Már nagyon régen nem várom el az emberektől, hogy bármit is adjanak nekem. De adnak, mert élnek a régi legendák, még ha csak kevesek ajkán, gondolataiban is. Még így is túl sokan vannak azok a kevesek. Én pedig elfogadom, amit adnak, amit felajánlanak. Megtartok, és megőrzök mindent, amit elfogadhatok, ami érdekel, ami hasznos lehet. De ha nem fogadnék el ezentúl semmit – még akkor is hatalmas tartalékaim vannak. Elegendőek, akár a világ végéig is. Azt hiszem.

– Moore. – Beléptem az ajtón, és rendesen bezártam magam mögött. Moore meg sem mozdult – üres, vak tekintettel meredt felém, az ajtó felé. Így ül... azóta. Láthatta volna elmenni Wavey-t, és Podds-t, ha nem vakul meg. Ha nem vakul meg, velük ment volna. Kérlelték. Ő meg csak ült az ágyon, a halott mellett, aki akár ő is lehetett volna, ha nem pont egy hosszú szálat húz. Mint Podds, mint Wavey. A cselló, Podds hangszere a fal tövében hever, amikor belépek, saját szemeimmel nem látom, de Moore látná, ha még mindig az övé lenne a látása.

– Moore – mondom megint. Mellé lépek, megfogom a vállát. Már nincs kedvem beszélni vele, ami azt hiszem, nem baj, mert úgysem szól majd egy szót sem, csak bámulja a sötétséget, az igazi sötétet, amit még a legmélyebb bányák mélyén, kialudt lámpánál sem láthat senki. Csak a vakok. Mégis elmondom, amit akarok. – Rosszul csináltátok, Moore.

Megrázkódik. Elengedem a testét.

– Én mondtam – mondom neki – hogy vigyázzatok. A végével. Megmondtam, hogy gondoljátok meg, mit kívántok, mert teljesülni fog, mert teljesítem, amit kértek tőlem, cserébe azért, amit feláldoztok...

A gyertyák a földön. A kutyák, a kör, a jelek. Az emberek által olyannyira rettegett könyv, évszázados fóliáns, nyitva hever az asztalon, rajta az arab neve. Mulatságos alak volt.

...az oltáromon – fejezem be a mondatot, és keserűen elmosolyodok. Csak egy gondolat, egy hang, és a könyv porrá omlik, mint ahogy oly sok minden porrá, múlttá omlott már. Tiltott az a tudás, ne lelje fel senki.

Podds csellójáért nyúlok, fény felé fordítom, közelről nézem a még mindig feszülő húrokat, aztán leteszem a hangszert, ami egykori gazdája hallásával pusztult, s most már merev, rideg, akár egy halott.

– Miért akartátok látni, milyen vagyok igazából? kérdezem, és a fejemet ingatom. – Miért nem hittetek Waveynek? Az igazi alakom? A legeszetlenebb kérés, amit valaha ember kért tőlem. A hitetlenségetek az oka.

Nyál csordul a szájából, de nem mozdul. Fényes, hosszú csepp hullik a padlóra.

– És nekem is ártottatok, Moore. Nem annyit, mint Wavey szeretné, vagy mint te szeretted volna, amikor a levelet írtátok. Nekem nem tudtok ártani, ti, emberek. Vagy legalábbis sokkal kevésbé, mint egyes hozzám hasonlóknak.

Elmosolyodok, fanyar vigyorral, mert eszembe jut a vénség, az óceán mélyén, a fekete főpap. Cthulhu formálom számmal hangtalanul a nevét, amit emberi száj valójában képtelen rendesen kiejteni, és mosolygok, mert most éppen nekem is emberi szám van, a forma miatt, én sem tudom így kiejteni. Én más vagyok, mint ő. Máshogy gondolkodom, máshogy élek, más alakokat választok. Emberibb vagyok – aminek semmi köze a jósághoz. Sőt. Visszaülök Moore mellé.

– Az egyik legidősebbet közülünk, Moore. Kicsináltátok. Egy időre legalábbis. Nem tudom. Nem te, meg Wavey, hanem ti, az emberek. A francia titkosszolgálat. Hallottál te valaha a francia-polinéziai atomkísérletekről? Azok nem kísérletek voltak. Megtalálták őt is, ott, álmában, megtalálták a várost, és felrobbantották. – Megrázom a fejem, és a többi kísérleti robbantásra gondolok. Bolondok közülünk mind, akik azt hiszik, nem kell tartaniuk az embertől.

– De te ezt úgysem érted. Nukleáris, fortyogó káosz? Még ő is az ember kezébe adatott, Moore. Elpusztíthattok mindent, majdnem mindent, vagy legalábbis száműzhettek mindent – még minket is. Felrobbantottátok, Moore, a francia barátaitok. Visszaadtátok anyagi testét annak, akitől kapta. Hm. Azathoth. Hát ennyit a gonoszságról, meg az irányíthatóságról. Az emberek lesznek a végítélet végrehajtói. Egyenként gyengék vagytok, nagyon gyengék... de nem is individuumként kell most érteni az embert, a lefelé tartó embert.

Nem is neki beszélek. Magamnak.

– Úgy döntöttem, hogy elfelejtem, mi vagyok, Moore. De nagyon nehezen megy. Tudod, milyen lehet az, a világ süketjeinek fülével hallani, a világ vakjainak szemeivel látni? Mások életét élni?

Magamra pillantok Moore szemeivel. Én látom, amit ő már sohasem fog.

Jellegtelen, fekete kabátos alak vagyok, jellegtelem fekete kalapban, barnás borostával, öreg, szarkalábas szemekkel. Mint egy varjú. Kedvelem a varjakat, csakúgy, mint a legtöbb hozzám hasonló. Talán a szárnyaik miatt. Hasonlít a szárnyuk az enyémhez. Igaz, csak nagyon távolról, nagyon-nagyon távolról...

– Mindenütt látom magunkat, Moore. Mindenütt hallom magunkat. Mi tanítottuk ki az embert, és most elpusztít bennünket – ami nem azonos a halállal. Hát emberré kell lennünk, egy időre legalábbis. Ha lesz még idő az után, hogy az ember bevégzi azt, mi sorsául adatott.

Kipillantok az ablakon, fel, az égre.

– Nehéz felejteni, Moore. Nekünk különösen nehéz. És ti, ezzel a kéréssel, elrontottátok a dolgot. Emberi fülemnek fura reccsenéssel szétszakad hátamon a kabát. A szárnyaim. Igen, elrontották. – Eszembe juttattátok, ki vagyok.

Sóhajtok, s megint megveregetem a vállát. – Hát ezért történt, Moore.

Elájul. Úgy látszik, mégis értette, miről beszéltem. A szemei nyitva maradnak, és én rajtuk keresztül nézem, figyelem magamat. Olyan vagyok most, mint egy kipusztult faj egy példánya, egy kitömött állat valamiféle világokon túli múzeumban, amit a személytelenségnek, a lét abszolút tagadásának állítottak. S nem csak én. A környezetem, a szoba, az ájult Moore, a halott Mann, a ház, a hegyek, a világ, minden, amit csak a vakok látnak és csak a süketek hallanak. Kitömött állat, halott, ámde mégis élő szörnyeteg-angyal, élethű, ámde mozdulatlan, mégis szakadatlanul rothadó környezetben. Térbeli kép. Bármely szemszögből és síkról is figyelje az ember, vagy bárki, igaz, mint a káprázat minden hazugsága. Dioráma.

Felkelek az ágyról, hallgatom a nyekergő rugókat, aztán a fürdőszobába megyek, s teljesítem egy régi ismerősöm kérését. Ilyen egyszerű a megoldás. Egy pillanatra visszaadom a lelkét, ő őrülten sikoltva nyúl a bal zsebe felé, ami az én bal zsebem is, mert az övé volt egyszer ez a test, pisztolyt tartott ott, pisztolyt, ami most is ott van. Kirántja, felhúzza, homlokunkhoz szegezi, mert eszelős, és nem érti, hogy mit is készül tenni. Végleg pokolra küldi önmagát. Megkapja, amit kért – meg akart ölni, amikor megtudta, hogy nem vagyok hazugság. Hát tessék. Most megölhet egy kicsit.

A test, ami az övé volt, aztán az enyém, még jó pár másodpercig áll a fülsüketítő csattanás után. Moore magához tér, én pedig vak szemein keresztül látom az agyvelőt, a csontszilánkokat, a reménytelenül utánam kapó halált.

A test elzuhan. Már nincsenek hollószárnyai.

Mi nem halhatunk meg. Csak feledésbe lehet taszítani bennünket, vagy még mélyebb pokolba, hosszabb, vagy rövidebb időre. Egyeseknek ez a kettő ugyanaz.

Nekem nem. Feledés.

Wavey, amikor megölte Mannt, egy életet ajánlott nekem, az arab könyvének leírása, instrukciói alapján. Nem tehet róla, hogy nem értette meg pontosan, mi állt ott. Hogyan érthette volna? Hiszen az arab maga sem értette. Wavey pedig csak egy egyszerű favágó. De ez nem mentesíti a törvény alól.

Felkínált nekem egy életet, cserébe azért, hogy láthasson, hogy láthassa az igazi alakomat, amiben még ő sem hitt igazán. Hát most láthat. Becsúsztam a testébe, elvettem tőle, el az életét. Az utolsó pillanatban viszont láthatott, érezhetett, tudhatott engem, az övé lettem, egy pillanatra, mert ezt akarta, ő pedig az enyém, mert ezt kínálta cserébe, és én elfogadom, amit felajánlanak. Wavey ekkor tisztábban pillantott meg, mint egy nappal azelőtt. Tisztábban, mint ahogy Mann, mint ahogy Podds, mint ahogy Moore látott. Megkapta, amit akart – én pedig feledni fogom, feledni próbálom majd igazi valómat, magamat, mert most megint ember vagyok, új báb a diorámában.

S feledni is fogok. Sokat. Gyorsan. A legtöbbet egy hét, az első hét nap alatt. Nemsokára talán már arra sem emlékszem majd, hogy miért jövök le minden reggel a buszmegállóba megnézni, ki jön, ki megy el.

Hacsak nem lesz köztük olyan, aki miattam távozik, mert kért valamit, amivel megbolygatta az állóképet, a diorámát. Addig viszont, addig az egy hétig még.

Figyelek.

Wavey kiszállt a buszból, réveteg mozdulattal vállára dobta katonai hátizsákját, s elindult vissza, a falu felé, a térdig érő hóban. Elbaktatott a hatalmas, sárga hókotró mellett, ami félig az árokba csúszva várta a hadsereg tankjának egyszer talán megérkező segítségét, elsétált a reflektorfényben fürdő útjelző tábla mellett, ami vadveszélyre figyelmeztetett, aztán eltűnt a fehér palástba burkolózó, haragoszöld fenyőfák között. Bár mindenki hallotta léptei reccsenését a dermedt csendben – csak Podds nem, aki még mindig aludt –, senki nem próbálta meg megállítani. Mintha érezték volna, hogy valami nincs rendjén, hogy már nem ő az.

Wavey már én vagyok.

Pirkad. Elment a busz.

Figyelek.

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre