Poe-gyűjtő, A

Eredeti cím: Man Who Collected Poe, The

0 492

Szerző: Robert Bloch • Év: 1951

Unalmas, álmosító és kedvetlen őszi nap volt. A felhők nyomasztóan alacsonyan szálltak az égen, szinte karnyújtásnyira voltak a fejem felett. Egyedül autóztam a semmi másra sem hasonlító vidéki táj egyik különösen lehangoló részén. Már jócskán alkonyodott, az árnyak megnyúltak, hatalmuk megnőtt, mire elértem úti célomat.

Az elibém táruló látvány nyomasztóan hatott rám – sivár tájban megbúvó puritán épület csupasz falakkal és üres, szemszerű ablakokkal, melyek mintha engem figyeltek volna egyfolytában. Ráadásul az egész olybá tűnt, mintha már láttam volna ezt a helyet valaha, vagy olvastam volna róla, valamelyik ismertebb történetben. De az is lehet, hogy ez pusztán a képzelet játéka, hiszen még alig három nap telt el azóta, hogy megismerkedtem Launcelot Canninggel, akitől a meghívást kaptam ebbe a marylandi rezidenciába.

A Canninggel való megismerkedésem körülményei végtelenül egyszerűek voltak – egy bibliofilikus találkozón vettem részt Washingtonban, ahol egy közös ismerősünk mutatott be minket egymásnak. Az ilyenkor szokásos udvarias csevegést hamar elmélyült és érdekfeszítő társalgás váltotta fel, amikor megtudta, hogy magam is érdeklődöm a fantasztikus történetek iránt. Sőt, mikor Canning értesült róla, hogy éppen a vakációmat töltöm, és úti cél nélkül utazgatom, rábeszélt, hogy legyek a vendége egy napra, és kedvem szerint vizsgáljam meg szerfelett érdekes és különleges régiséggyűjteményét.

– A beszélgetésünk alapján úgy érzem, minden bizonnyal sok közös. vonásunk van – mondta –, mert mint ön is láthatja, uram, az én szeretetem és rajongásom a misztikus történetek iránt semmihez sem fogható. Ezt talán apámtól örököltem, akire szintén az apjától, vagyis nagyapámtól ragadt át ez a szenvedély. Valószínűleg nincs még egy ember a világon, aki olyan értékes Poe-gyűjteménnyel rendelkezne, mint én.

Be kell vallanom, hogy maga a meghívás, mint olyan, nem izgatott túlzottan, mert nem igazán kedvelem a fanatikus rajongókat vagy gyűjtőket. Való igaz, magam is meglehetősen kedvelem Edgar Allan Poe írásait, de az érdeklődés nem terjed ki odáig, hogy kiderítsem, az egykor élt író vajon mikor kezdett el bajuszt növeszteni, és attól a lehetőségtől sem lennék különösebben elragadtatva, ha élőben vizsgálgathatnék néhány szálat eme arcszőrzetből.

Leginkább Launcelot Canning megkapó személyisége volt az, ami arra késztetett, hogy elfogadjam a meghívást. Ugyanis a férfi, aki biztosított vendégszeretetéről, akár maga is kiléphetett volna egy Poe-történetből. A hanghordozása, beszédstílusa és az az udvarias hencegés, amely mindezt jellemezte, jó néhány Poe-hősre ráillett, ráadásul külső megjelenése is olyan volt, mintha egy ilyen történetből lépett volna elő.

Launcelot Canning, ha az ember jobban megfigyelte, enyhe túlzással egy élőhalottra emlékeztetett. Hatalmas, savó szemei, keskeny, vértelen ajkai, finoman ívelt orra, szépen csúcsosodó álla, sápadt bőre és sötét, leginkább pókhálóra emlékeztető haja miatt bármely Poe-történetben helyt kapott volna szereplőként.

Ez a külső és belső hatás volt az, amely elsősorban felkeltette figyelmemet, és úgy döntöttem, ellátogatok a marylandi birtokra, melyet meglátva a kialakult összkép csak megerősítést nyert.

A kísérteties, kastélyra emlékeztető épület felé vezető ösvényt szürke sás és óriási fák félelmetesen tekergő gyökerei övezték. Már csak denevérek szárnycsapásai és a bagolyhuhogás hiányzott, de miközben az ódon bejárat felé sétáltam, felkészültem a várhatóan elém táruló belső látványra – a faragott mennyezetekre, komor szőnyegekre, itt-ott megreccsenő ébenfa padlóra, és a díszként szolgáló, elmaradhatatlan középkori páncélokra. Mindezt oly életszerűen jelenítette meg Poe jó néhány írásában.

Launcelot Canning otthonába lépve nem kellett csalódnom eme várakozásomban. A kastély szelleméhez, valamint saját elvárásaimhoz híven az ajtót a személyzet egyik alázatos és hallgatag tagja nyitotta ki, miután kopogtattam. Sötét és rejtélyekkel teli járatokon keresztül jutottunk el a házigazda dolgozószobájáig.

A szoba – vagy inkább terem – nagy volt, és meglehetősen huzatos.

A hosszúkás, keskeny ablakok csúcsban végződtek, és annyira magasan voltak a fekete ébenfa padlótól, hogy idelentről teljesen elérhetetlennek tetszettek. Rácsos ablaktábláin vékony, bíborszínű sugarak szűrődtek be, melyek csupán arra voltak jók, hogy a nagyobb bútorok és berendezési tárgyak megkülönböztethetők legyenek egymástól. A szem hiába küzdött az uralkodó félhomállyal, hogy belásson a szoba távolabbi szegleteibe vagy a kopottas mennyezet sarkaiba. A falakról sötét drapériák lógtak, a bútorzat pazar volt ugyan, de kényelmetlen és meglehetősen megviselt. Rajtuk könyvek és különböző hangszerek hevertek szanaszét, de még így sem tudtak életet vinni a környezetbe. Sőt, inkább olyan hatást keltettek, mintha az ember egy porosodó, néptelen múzeumban járna.

Újra felötlött bennem a különös érzés, mintha ez a hely ismerős lenne valahonnan. Olvastam, képzelődtem vagy csak álmodtam róla, de mindenképpen találkoztam már vele valahol.

Amikor beléptem, Launcelot Canning felemelkedett öreg karosszékéből, amely az egyik homályos sarokban állt, és oda nem illő szívélyességet, sőt, mondhatni már-már otthonos, barátságos hangulatot kölcsönzött a helynek.

A házigazda meleg hangvételű üdvözléssel fogadott, örömét fejezte ki; hogy felkerestem otthonában, és ezáltal folytathatjuk érdekfeszítő társalgásunkat. Ez azonnal feloldotta eddig érzett szorongásomat.

Launcelot Canning egy született gyűjtő lelkesedésével szorított velem kezet, ugyanakkor nem hazudtolta meg önmagát és a hely szellemét – minden mozdulata olyan volt, mintha ő maga is az általa emlegetett Poe-gyűjtemény része volna.

Egykoron – mint mondta – a mára felhalmozott értékeket nagyapja, Christopher Canning, a nagyra becsült baltimore-i kereskedő kezdte el gyűjteni. Bő nyolcvan évvel korábban ő volt a város egyik fő művészeti patrónusa. Az ő nevéhez fűződik Poe földi maradványainak kiemelése a presbiteriánus temető délkeleti sarkából, ahol véleménye szerint egy megfelelő emlékművet lehetne emelni a szerző tiszteletére. Ez 1875-ben meg is történt, és néhány évvel később Canning lefektette a Poe-gyűjtemény alapjait.

– Buzgó fáradozásának hála – mondta az unoka –, én mára tulajdonosa vagyok valamennyi Poe-mű eredeti kiadásának Ha idefárad velem – és ezzel a drapériák mellett a dolgozószoba egy távolabbi sarkában álló könyvespolchoz vezetett, amely az árnyas mennyezetig nyúlt –, örömmel megmutatnám önnek ezeket. Itt van egy példánya az Al Aaraaf Tamerlane and other Poems-nek 1829-ból, és ugyanennek a műnek egy még korábbi kiadása 1827-ből. A Bostonban megjelent példány, mint azt bizonyára ön is tudja, ma már tizenöt ezer dollárt ér Persze biztosíthatom, hogy a nagyapám ennél jóval olcsóbban jutott hozzá eme ritkasághoz.

A köteteket sugárzó boldogsággal és büszkeséggel mutatta, de ez a lelkesedés a legtöbb gyűjtőre jellemző, és ezt nem szabad összetéveszteni az irodalmi sznobsággal vagy a közönséges kapzsisággal.

Amint további kincseket tárt elém, türelmes és érdeklődő maradtam. Eredeti példányokat mutatott a Philadelphia Saturday Courier egyes számaiból, melyek a szerző korai történeteit tartalmazták, továbbá a The Messenger egyik bekötött darabját, ami meg abból az időből származott, amikor Poe még szerkesztőként dolgozott. Előkerültek a Graham’s Magazine, a New York Sun és a New York Mirror példányai is, de akadt egy darab a Gentleman’s Magazine-ból is, melyben korabeli kritikák voltak olvashatók, többek között „A holló”-ról is.

Miután felmászott egy rövid könyvtári létrán, egy felső polcról leadta nekem azt a pici könyvecskét, amelyet 1843-ban adtak ki, tizennyolc centért árultak, és Edgar Allan Poe prózai románcait tartalmazta – egy jelentősnek semmiképpen nem mondható kis mű, mely tulajdonképpen két: történetet tartalmazott, de a mai gyűjtők legalább ötvenezer dollárra értékelték.

Ez utóbbi tényről Canning informált, mint ahogy sok más egyébről is. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy valóban Poe-szakértő. Olyan lelkesedéssel beszélt nekem az írásokról, mely már messze túlnőtt Poe munkásságán és bármely róla írt jellemzésen vagy kritikán.

– Rengeteget köszönhetek a nagyapám megszállottságának – mondta, miközben leereszkedett a létrán és megállt velem szemben a könyvespolc előtt. – Egyáltalán nem tiszteletlenség beismerni, hogy érdeklődése és feltétlen rajongása Poe, illetve a művei iránt eljutott a teljes megszállottságig. Vagy nevezhetjük akár mániának is, ez köztudomású, azt hiszem. Még a múlt század hetvenes éveinek elején építtette ezt a házat, és nyilván önnek is feltűnt már, hogy szinte tökéletes mása egy tipikus Poe-történetbeli kastélynak Itt dolgozott, ebben a szobában görnyedt a könyvek fölé, tanulmányozta a leveleket és egyéb emlékeket Poe életéből. És hogy mi késztetett egy tehetős kereskedőt arra, hogy teljesen visszavonuljon a világtól és annak egyéb dolgaitól, nem tudom. Hosszadalmas, kimerítő, és mondhatni fellengzős levelezést folytatott idősebb férfiakkal és nőkkel, akik személyesen is ismerték Poe-t. Nemegyszer zarándokolt el Fordhambe, úgynevezett ügynököket bérelt fel, és elküldte őket Angliába, Skóciába, tulajdonképpen minden egyes kis faluba vagy városba, ahol az író életében megfordult. Leveleket szerzett mindenhonnan, ha kellett, fizetett értük, és attól tartok, ha másképpen nem tudta megszerezni, még el is lopta vagy ellopatta őket.

Launcelot Canning halványan elmosolyodott.

– Talán furcsállja mindezt? Bevallom, egykor én is hihetetlennek tartottam, túl meseszerűnek tűnt az egész. De azóta sok-sok év telt el, megöregedtem, és én is elveszítettem az objektivitásomat.

– Valóban furcsa – feleltem. – De biztos ön abban, hogy nincs valamilyen ismeretlen, személyes indok a nagyapja érdeklődése mögött? Esetleg találkozott Poe-val még kisfiúként, vagy közeli kapcsolatba került Poe egyik barátjával, esetleg egy távoli, fel nem tárt rokoni kapcsolat lehetett kettejük között, és ez volt rá ilyen hatással...

Amikor mindezt elsoroltam, Canning szemmel láthatóan meglepődött, és zavartam megrántotta a vállait.

– Ah – sóhajtotta. – Ezzel kimondta egyik legbenső megérzésemet. Egy kapcsolat... Igen, biztos vagyok benne, hogy valaminek lennie kellett! Az ösztöneim azt súgják, hogy nagyapám érezte, sőt, esetleg tudta is, hogy valamilyen ver szerinti kapcsolat fűzi Edgar Poe-hoz. Különben mi más magyarázat lenne arra, hogy már a kezdetektől fogva ekkora érdeklődést mutatott iránta? Sőt, az eddigi irodalmi viták során mindig megvédte, ha támadás érte volna bármi miatt, és tulajdonképpen élete végén a végső összeomlását is az ő személyéhez fűződő melankólikus és rejtélyes viszony okozta. Igaz, sosem jelentett ki ilyesmit, vagy vetett papírra ehhez hasonló gondolatokat – hiába kutatta végig a leveleket a fellelhető legkisebb nyom után. Számomra furcsa, hogy ön ilyen hamar kimondja ezt a gyanút, melyet nem csupán én, de édesapám is sejtett régóta. Apám még gyerek volt, mikor nagyapám meghalt, de az akkori körülmények mégis jelentős benyomást tettek érzékeny természetére. S noha azonnal eltávolították a házból, édesanyja szüleihez Baltimore-ba, apám nem nagyon vesztegette az idejét, és már egész fiatal korában megkaparintotta jogos örökségét. Szerencsés volt abban is, hogy jól működő üzleteinek és tekintélyes bevételeinek köszönhetően egész életét a további kutatásoknak szentelhette. Az Arthur Canning név a mai napig jól ismert az irodalmárok világában, igaz, apám valamilyen oknál fogva egyedül óhajtotta folytatni Poe karrierjének és munkásságának tudományos vizsgálatát. Azt hiszem, ezt is egy benső késztetés diktálta. Abban reménykedett, hogy talál valamilyen információt az édesapja, az ő, és ha már itt tartunk, akkor az én rokonságomra vonatkozóan is Poe-val.

– Ezek szerint az édesapja ugyancsak gyűjtő volt?

– Erre vonatkozóan is van néhány bizonyítékom – felelte, miközben átvezetett a dolgozószobába egy másik homályos sarkába. – De előbb, kérem, hadd kínáljam meg egy pohár borral.

Nem is poharakat, valóságos korsókat töltött meg egy méretes kancsóból. Csendesen koccintottunk. Talán felesleges megjegyeznem, hogy a bor kitűnő volt.

– Nos, tehát – folytatta Launcelot Canning. – Apám főképpen Poe levelezését kutatta, és gyűjtötte a még fellelhető emlékeket.

Kihúzott egy hosszú fiókot, melyben a gondosan őrzött, légmentesen lezárt, átlátszó tasakokban voltak az említett levelek. A következő félórában ezeket tanulmányoztam. Megfakult, de még kitűnően olvasható sorok Henry Herringhez, Dr Snodgrasshoz, Sarah Sheltonhoz, James P Mosshoz és Elizabeth Poe-hoz. Továbbá táviratok Mrs. Rockwoodhoz, Helen Whitmanhez, Anne Lynch-hez és John Pendleton Kennedyhez, rövidebb jegyzetek Mrs. Richmond-hoz, John Allanhez, Anniehez és a bátyjához, Henry-hez – hihetetlen gyűjtemény, igazi kuriózum.

Miközben a felbecsülhetetlen értékű leveleket olvasgattam, a házigazda megragadta az alkalmat, hogy újra töltsön a korsóinkba. Az ital lassan kezdett a fejembe szállni, mivel enni nem ettünk – igaz, nem is voltam éhes, így ez fel sem ötlött bennem. Sikerült teljes mértékben elmerülnöm Poe világában, a múlt apránként világosodott meg előttem, a hangulat szinte magával ragadott.

A leveleken túl találtam irodalmi kritikákat, tudományos értekezéseket, különböző történetek vázlatait, egy-egy leendő költemény megkezdett sorait, szerkesztői véleményeket, rajongók leveleit.

Szerelem, gyűlölet, büszkeség, harag, csodálat, bizonytalanság, öröm és melankólia – érzések, amelyek átszőtték Poe és a vele kapcsolatban állók életét.

Megismerhettem a tehetséges előadóművészt, az odaadó férjet, a megszállott szeretőt, a nélkülöző nyomorultat, a grandiózus álmodozót, a tudományos kutatót, a becsapható metafizikust, a megbízható mostohafiút, a szabad és zabolátlan lelkű költőt, a csodát, aki Edgar Allan Poe maga.

A boroskupák újra megteltek, majd ismét kiürültek

Egyszerre ittam a számmal, de még inkább a szemeimmel. Launcelot Canning mindent felülmúló lelkesedése most először vált érezhetővé számomra is. Poe egyszerre volt lenyűgöző, mint író, és mint ember ő, aki tragédiákat írt és tragédiában élt, önmaga volt a tragédia. Rejtélyekről írt, rejtélyben élt és halt meg. Személye úgy tornyosul az irodalom fölé, akár a megtestesült misztérium.

És hiába böngésztem kitartóan a fennmaradt írásokat, éreztem, ez a rejtély immár mindörökre áthatolhatatlan marad.

– Apám semmit sem talált – mondta Canning. – Még ha összegyűjtött is egy ilyen egyedülálló kollekciót, e téren nem jutott eredményre. De elszántsága mit sem változott. Amikor idősebb lettem, és is részt vehettem a kutatásokban. Jöjjön velem!

Egy díszesen faragott ládához vezetett, amely a dolgozószoba nyugati falának ablakai alatt állt. Letérdelt és kinyitotta, majd szapora mozdulatokkal használati tárgyakat vett ki belőle, melyek mindegyikének volt valami köze Poe-hoz.

Iskoláskori eszközök, külföldi útjainak egy-egy holmija, egy könyv, melyet West Pointban használt: Tárgyak abból az időszakból, amikor még színházi kritikusként dolgozott, egy toll, egy legyező, egy brosstű... A lehető legkülönbözőbb tárgyak... Egy sétapálca, egy jobb időket is látott furulya.

Ismét ittunk, és én egyre inkább éreztem a bor hatását. Canning is mindjobban belelendült, és emellett mintha az őrület szikrái csillantak volna meg a szemeiben. A visszafogott hisztéria és fanatizmus egyre inkább nyilvánvalóvá vált viselkedésében. Egy idő után a szanaszét dobált tárgyak közül előhúztam egy apró, jelentéktelen külsejű dobozkát. Mivel nem tudtam megállapítani; vajon milyen szerepe lehetett Poe életében, rákérdeztem.

– Poe életében? – kérdezte, miközben alig észrevehető remegés futott át rajta, az arckifejezése pedig szemmel láthatóan megváltozott. – Ez a kis doboz, amiről majd ön is észre fogja venni, mennyire hasonlít ahhoz, melyet ő maga is elképzelt és leírt Berenice meséjében, szóval, ez a kis dobozka inkább a halálával kapcsolatos, mintsem az életével. Ez az a doboz, amelyet nagyapám szorított magához, amikor rátaláltak idelenn.

Ismét láttam azt a különös remegést, és a furcsa grimaszt az arcán.

– A részletekről nem beszéltem még – folytatta. – Biztosan érdekelné az a hely, ahol rátaláltak Christopher Canningra, amikor utolérte őt a végzet. Már meséltem önnek arról az őrületről, amely hatalmába kerítette az évek hosszú során. És ön türelmes volt eddig velem, sőt, több mint türelmes. Szeretném ezt valamiképpen meghálálni. Úgy érzem, önben teljes mértékben megbízhatom.

Nem tudtam, ezzel Canning mire akar célozni, de tény, hogy én is izgatottabb és feszültebb lettem. Ő is észrevehette ezt rajtam, mert közelebb jött, felnevetett, és biztatóan a vállamra csapott.

– Jöjjön. Ez biztosan érdekelni fogja, mint a fantasztikum rajongóját. De előbb igyunk meg egy pohárkával, nehogy szomjasak legyünk később.

Töltött, ittunk, majd mutatta az utat. A dolgozószobából csöndes folyosókon és sötét lépcsőkön át

haladtunk lefelé, míg el nem értük az épületnek azt a részét, mely leginkább egy középkori vár börtönéhez hasonlított. A padló kopottas volt és poros, egy rézzel borított boltíven áthaladva megpihentünk egy súlyos vasajtó előtt. Ezen a helyen megint olyan érzésem támadt, mintha ismerős helyen járnék, de már kezdtem hozzászokni.

Canning már meglehetősen illuminált állapotban volt, és félreértette reakciómat.

– Nem kell félnie – mosolygott –, amióta hetven éve rátaláltak itt a nagyapámra, semmi nem történt itt. Ez előtt az ajtó előtt feküdt, mellén a dobozkával. Eszméletlen volt, és miután magához tért, tomboló őrültként viselkedett az elkövetkező hat évben, az akkor bekövetkezett haláláig. Folyton össze-vissza magyarázott látomásairól, egy hatalmas lóról, egy összeomló házról, a fekete macskáról, a kútról, az ingáról, a hollóról a sápadt mellszobron, a dobogó szívről, a hófehér fogakról és egy hangról, melyet állandóan hallott. De nemcsak ezekről hablatyolt mondta Canning, és noha a hangja suttogóvá vált, mégis visszaverték a falak és a vasajtó. – Olyan dolgokra tett utalást, melyek sokkal szörnyűbbek a legrémesebb valóságnál is, és túltesz Poe minden fantazmagórikus képzelgésén. Fény derült ugyanis arra, mi rejlik ezen az ajtón túl, hogy mit is tett nagyapám annak érdekében, hogy tényleg ő legyen a világ első számú Poe-gyűjtője. Újra összefüggéstelen mondatokat dadogott Poe harminc évvel korábbi, 1849-ben bekövetkezett haláláról, a temetésről, és az 1874-es koporsóeltávolításról. Akkoriban is köztudott volt, hogy nagyapám óriási szerepet vállalt az emlékmű felállításában, hiszen az egész az ő kezdeményezésére indult. De ekkor megtudtuk a tényleges igazságot, a valódi okot, hogy nagyapám miért ragaszkodott az emlékműhöz. Ma már nincs ott a koporsó, ahol eredetileg volt, ugyanis itt pihen, ezen a vasajtón túl, ezért épült ez a terem, és tulajdonképpen maga a ház is. Nagyapám ugyanis szó szerint ellopta Edgar Allan Poe holttestét a temetőiből. De büszke volt e tettére, hiszen, mint legvégső őrületében hangoztatta, ez tette őt ténylegesen az első számú gyűjtővé. Végső céljára sosem derült fény, de apám később tett egy fontos felfedezést. A dobozka, amit nála találtak, Poe csontjainak kis részét tartalmazta.

Canning megremegett, majd sietve hátat fordított nekem, és visszavezetett a rémületes folyosón, fel a lépcsőkön a dolgozószobáig. Remegő kézzel töltött a borból, és mindketten mohó kortyokkal ittunk.

– Apámnak nem maradt sok választási lehetősége. Ha nyilvánosságra hozta volna az igazságot, azzal hatalmas botrányt okoz. Inkább úgy döntött, megőrzi a titkot, visszavonul, és saját életét is a kutatásoknak szenteli. Természetesen a sokk érzékenyen érintette. Ő maga sohasem lépett át a vasajtón, és én sem tudtam róla vagy a mögötte rejlő titokról egészen a halála órájáig. A kulcsot is csak évekkel később találtam meg a holmijai között. De megtaláltam, és ez a lényeg, mert így a dolog megerősítést nyert. Ma én vagyok a világ első számú Poe-gyűjtője, mert legszentebb trófeám itt fekszik a kastély mélyén.

Ezúttal én töltöttem a borból. Közben észrevettem, hogy odakünn vihar közeleg. Az egyre erősödő széllökések megrázták az ablakokat, és szinte a falakat is, a mennydörgések távoli visszhangjai tompán dübörögtek a dobhártyámon, és le-fel gördültek a kastély kísérteties folyosóin.

Canning áhítattal hallgatta a természet vad muzsikáját. Nyugtalanságom is visszatért, mert legvégső mondatai után már tényleg kételkedtem épelméjűségében.

Az, hogy Edgar Allan Poe holttestét ellopták, hogy maga a ház azért épült, hogy magába rejtse e titkot, hogy ez az egész építmény tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas kripta, ahol egyedül élt egykor Christopher Canning, a fia, és most az unokája, egy síri titok rabságában – túl volt a józan ész minden határán.

De most, az éjszakával és a közelgő viharral együtt, egy olyan helyen, amit Poe saját képzelgéseiből formáztak, már semmi sem látszott biztosnak. Itt a múl konzerválódott, és Poe történeteinek szelleme lehel romlást mindenre.

Amint újból megdördült az ég, Launcelot Canning szájához emelte Poe furulyáját, és a vihart kigúnyolva, mint egy hátborzongató kísértet, elszántan játszani kezdett. Szörnyű hamisan és idegtépő élességgel. A pokoli hangszer sivításához az égzengés tompa harsogása félelmetes ellenpontot szolgáltatott.

Kényelmetlenül éreztem magam, és idegesen visszavonultam a dolgozószoba egyik távolabbi sarkába. A könyvespolcokon végigfutottam egy sor ősrégi kötet címén. Nemcsak Poe-művek voltak ott, hanem egy sor érdekes könyv a századforduló idejéről és még korábbról. Tudományos kutatások, teológiai tézisek, mágiáról szóló írások – lebilincselő és elképesztő darabok. A könyvek nagyon régiek voltak, de nem tűntek porosnak – olvasták őket rendszeresen.

– Hogy olvasom-e őket? – tette félre a furulyát Canning. Olyan volt, mintha a gondolataimba látott volna. Kuncogva sétált oda hozzám, mintha még most is a vihart akarná kigúnyolni. A mennydörgések egyre közelebbről hallatszottak, mintha fenyegetni akarnák a ház gazdáját, hogy örökre elnémítják.

– Hogy olvastam-e őket? – ismételte Canning. – Folyamatosan tanulmányozom ezeket a könyveket. Túlléptem nagyapám és apám tevékenységén. Meg szereztem ezeket a fontos írásokat, amelyek a legfőbb tudást tartalmazzák. A legfőbb kulcsokat, amelyek fontosabbak annál a kulcsnál is, ami a lenti vasajtót nyitja. Gyakran töprengek azon, hogy vajon Poe-nak is volt-e alkalma rá, hogy ilyesmiket olvasson, és vajon egyáltalán ismerte-e ezeket a titkokat. A halál titkait, és hogy mi van a halálon túl. Vajon Poe ismerte-e a lehetőségeket, amelyek elmossák e két világ határait, ha valaki tudja a módját, mert a kezében van hozzá a megfelelő kulcs?

Eltántorgott, és a boroskupámmal tért vissza.

– Igyon velem! – mondta akadozó nyelvvel. – Igyon erre az éjjelre és a viharra!

Eltoltam magamtól a felém nyújtott poharat.

– Elég volt – tiltakoztam. – Mennem kell!

Nem tudom, hogy csak képzeltem-e, vagy valóban láttam a félelmet Canning vonásain, mindenesetre ő megszorította a karomat és felkiáltott.

– Maradjon velem! Ezen az éjszakán nem maradhatok egyedül! Esküszöm, nem tudom elviselni ennek még a gondolatát sem!

Összefüggéstelenül hadart még valamit, szavai összekeveredtek a mennydörgéssel, és annak visszhangjaival.

– Próbáljon meg uralkodni magán! – kértem, miközben lefejtettem magamról az ujjait. – Vallja be, ez csak egy ízetlen tréfa, egy aprólékosan kitervelt játék, hogy kielégítse saját szenvedélyét!

– Játék? Tréfa? Maradjon, és bebizonyítom magának, minden kétséget kizárva, hogy nem az! – Azzal előrelendült és kihúzott egy fiókot a könyvespolc melletti szekrényből. – Azt hiszem, ez eléggé meggyőző lesz az ön számára, ami a hitelességet illeti. Tudnia kell, hogy rajtam kívül ön az egyetlen, aki tanúja lehet ezeknek a kincseknek!

Átnyújtott nekem egy köteg kéziratot. A fehér papírra írt sorok nagyon hasonlítottak azokhoz, amelyeket Poe levelezési gyűjteményében tanulmányoztam. Még a tinta is ugyanolyan színű volt. A lapok csoportonként voltak összetűzve, először csak a címeket olvastam el.

„Az éjszaka férje”; írta Edgar Allan Poe – olvastam az elsőn. Lapoztam.

„A kripta” – állt a következőn, aztán a másik: „Arthur Gordon további kalandjai” – izgalmamban majdnem leejtettem az értékes lapokat.

– Csak nem Poe kiadatlan történetei ezek? – Az ajkam is kiszáradt.

Canning bólintott.

– Kiadatlan, felfedezetlen, ismeretlen... Kivéve nekem és önnek.

– De hiszen, ez lehetetlen! – kiáltottam tiltakozva.

– Biztosan lenne valahol valamilyen rájuk vonatkozó utalás. Poe saját leveleiben, vagy kortársai írásaiban... Néhány sor, valami támpont ezekre vonatkozólag...

Mennydörgés nyomta el a szavaimat, és Canning válasza is olybá tűnt, mintha az ég zengne ismét.

– Hamisítással vádol? Akkor hasonlítsa össze! – Újra lehajolt, és előhúzott egy védőtokban lévő levelet.

– Íme! Hát ez nem Edgar Allan Poe kézírása? Nézze meg az egyes betűk jellegzetes formáját! Azután nézze meg a kéziratokét! Még mindig azt állítja, hogy nem ugyanaz a kéz vetette papírra őket?

Ránéztem a kézírásra, és eszembe ötlött a hamisítás lehetősége. Arra gondoltam, Launcelot Canning talán képes lehet zavart állapotában arra, hogy utánozza Poe kézírását.

– Olvassa csak, rajta! – kiabálta túl a házigazda a mennydörgést. – Olvassa csak, vizsgálja meg alaposan a stílusát, és utána merje csak azt mondani, hogy ezeket a történeteket nem Edgar Allan Poe írta személyesen, akinek zsenialitása ellenáll az idő múlásának, és mindennek, ami kikezdhetné őt és műveit!

Közelebb tartottam a szememhez az írást, és elolvastam két sort. A pislákoló gyertyafényben eléggé meg kellett a szemeimet erőltetnem, hogy jól lássak, de még így is sikerült észrevennem valamit, ami végképp meggyőzött igazamról. A sárguló papír egy vízjelet tartalmazott, mely mellett ott volt a jól ismert cég neve, és a papír gyártásának időpontja: 1949.

Félretéve a lapokat, megpróbáltam kissé összeszedni magam, mert most már tudtam, hogy száz évvel Poe halála után, még mindig létezik valaki, aki szellemének hasonmása, és feldúlt lelkében torz téveszmék uralkodnak, melyek hamisságáról képtelenség lenne bármely józan érvvel meggyőzni. Hívhatjuk bárminek: lélekvándorlásnak, újjászületésnek, teljesen mindegy, hiszen a tény vitathatatlan marad – Canning a saját irracionális elképzelései szerint maga volt Edgar Allan Poe.

A mennydörgések elnyomott es egyhangú visszhangjai összekeveredtek benső nyugtalanságom hangtalan fortyogásával. Elvesztettem türelmemet, megpördültem, és szinte kiáltva szóltam a házigazdához.

– Miért nem vallja be, hogy mindezeket maga vetette papírra, mert azt képzeli, hogy a maga testében éledt újjá Poe szelleme?! Képzelgésektől szenved, mert magányos, örökké csak a múlton bánkódik, és ezért jutott el idáig!

Erős remegés kerítette hatalmába, és lebiggyedt ajkaira torz vigyor ült ki, miközben villámló szemekkel nézett rám.

– Bolond! – hörögte. – Megmondtam, hogy igazat beszélek! Hiába kételkedik a bizonyosságban! A saját érzékszerveit nem csaphatja be! Ez a ház valódi, a gyűjtemény létezik, és léteznek ezek a történetek is, mint ahogy a kriptában nyugvó test is létezik!

Felvettem a kis dobozt az asztalról, és leemeltem a tetejét.

– Talán mégsem úgy van, ahogy mondja – feleltem. – Azt állította, hogy a nagyapjára úgy talált rá, hogy ezt a dobozt szorongatta a kripta bejáratánál, és hogy a doboz Poe maradványait tartalmazza. De ez a doboz üres! – csattantam fel dühtől tajtékozva. – Ismerje már be végre, hogy az egész história csak egy agyszülemény, egy kitaláció! Poe teste nem fekszik a ház alatt, és ezek itt nem az ő ismeretlen és kiadatlan művei, melyeket titokban írt!

– Igaza van – mondta Canning ördögi mosollyal az arcán. – A dobozka tényleg üres, mert szükségem volt rá. A mágia csodálatos erejével feltámaszthattam a testet a meglévő maradványok segítségével. Poe valóban nem fekszik a kriptában, mert él! És ezek a történetek itt az ő saját kezű posztumusz munkái!

Mennydörgés hallatszott, és szavai szinte nekicsapódtak tudatomnak.

– Ez volt életem fő műve – folytatta lelkesen –, ezért tanultam, kutattam, dolgoztam! Legfőbb célom az volt, hogy föltámasszam Edgar Allan Poe-t a sírból, hogy létezhessen, tovább álmodhasson, és folytathassa munkáját odalenn, a privát lakrészben, mely az ő számára épült. És ez megvalósult! Ellopni a holttestet a sírból, csupán egy apró csínytevés volt, az én tettem ezt milliószorosan felülmúlja.

Szavait mintha fémesen csikorduló zaj kísérte volna, arckifejezését nem láthattam, mert ő a dolgozószoba ajtaja felé fordult. Így szerencsére ő sem láthatta az én reakciómat őrült képzelgéseire. Mondatai csak lassan jutottak el a tudatomig, mert az odakinn tomboló vihar zúgása már végképp átvette az uralmat a ház felett. Az ablaktáblák rezegtek, a gyertyafény kiegyensúlyozott lobogása vad táncba kezdett, az árnyak ugyancsak őrült táncot jártak a bútorokon és a falakon.

– Megmutatnám őt – nézett ismét rám –, de nem tehetem, mert utál engem, akárcsak az életét. Bezártam őt a kriptába. Nincs szüksége élelemre, vízre, ő nem olyan, mint mi. Csak ül ott, és tovább ontja magából a gonoszabbnál gonoszabb történeteket, melyeket csak tervezgetett egykori életében, de megtanult és megtapasztalt a másvilágon. Még nem fogta fel saját állapotának tragédiáját. A célom az volt, hogy felélesszem szellemét, hogy visszaadjak a világnak egy örök géniuszt, de ezek a történetek tele vannak borzalmakkal. Nem szabad, hogy a világ tudomást szerezzen róluk, mint ahogy róla sem szabad tudnia senkinek! Felélesztve a halottat, a halál gyümölcseit élesztettem fel.

Az ajtó felé indultam, a fémes csikorgás ismét hallatszott. Minden vágyam az volt, hogy mielőbb megszabaduljak ettől a helytől és elátkozott tulajdonosától.

Canning megragadta a karomat.

– Nem mehet el! – kiáltotta zavarodottan. – Még mindig nem érti? Nem hallotta a mennydörgésen keresztül az ajtó csikorgását?

Félrelöktem, ő pedig megtántorodott, és felborította a gyertyát az asztalon, mely legurult a padlóra.

A lángok lassan belemartak a szőnyegbe.

– Várjon! – üvöltötte túl a vihart. – Nem hallotta a lépteit a lépcsőn? Maga őrült! Mondom, hogy kiszabadult! Nem érti?

Újabb széllökés érte a házat, a beáramló huzat nyomán lángtenger és füst borította be az egész szobát. A maró füsttől köhögve és könnyezve tántorogtam az ajtóhoz, és beszédültem a hallba.

Szélről beszélek, lángokról és füstről – az enyészet mindent eltakart a szemem elől. Canning sikolyáról beszélek, villámlásról és mennydörgésről, melybe beleveszett minden más zaj.

Borzalomról beszélek, mely undorból és kétségbeesésből ered, mely majdnem elég erős volt ahhoz, hogy szétzúzza maradék ítélőképességemet is.

Azt hiszem, már soha életemben nem fogom elfeledni azt, amit megpillantottam akkor, amikor a hallon keresztül a bejárati ajtó felé futottam.

A kriptához vezető bejáratnál valóban állt valaki. Egy elmosódott figura, aki kísértetiesen emlékeztetett valakire. Sápadt vonásokkal, magas homlokkal, jellegzetes bajusszal... Csak egy pillanatra láttam, egy mérhetetlenül rövid pillanatra, amint a férfi, a hulla, a jelenés, az agyszülemény – hívható bárminek – belépett a haliba, és megragadta Canningot. Úgy fogta, hogy többé sosem engedi el. A két alak együtt tántorgott a lángok felé, melyek hirtelen mintha szétnyíltak volna előttük, hogy máris elrejtsék őket a szemem elől.

Menekültem a hallból, menekültem a kastélyból, futottam, ahogy a lábaim bírták. A vihar minden erejével és dühével csapott le újból, mintha kimondottan Canning házát ostromolná. A mohó és falánk lángok nagyokat haraptak mindenbe, ami elébük került.

Hirtelen hihetetlen fénypompa vetült az égre, s én visszafordultam egy pillanatra az ösvényen. A természetfeletti világosság olyan volt, mintha nappal lenne, a lángok utolsó csatára indultak, hogy az égig szökve végleg elemésszék a kastélyt, és annak az embernek a titkait, aki Poe-t gyűjtötte.

 

Pintér Noémi és Both Gábor fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre