Yig átka

Eredeti cím: Curse of Yig, The

1 1680

Szerző: Howard Phillips Lovecraft–Zealia Bishop • Év: 1928

1925-ben a kígyók tanulmányozásának céljából utaztam Oklahomába, és úgy jöttem el onnan, hogy életem hátralevő részében nem tudok nyugodni kígyóktól való mérhetetlen félelmeim miatt. Bolondnak tartanak, ám úgy érzem, mindenre természetes magyarázattal szolgál mindaz, amit láttam és hallottam, de ez rajtam jottányit sem segít. Munkám során, mint indián néprajzkutató, mindenféle elképesztő legendával találkoztam, és tudom, hogy a köznapi fehér emberek egyszerűen rásütik mindenre, hogy babona: csak a rézbőrűek képzeletében létezik. De képtelen vagyok elfelejteni mindazt, amit saját szemeimmel tapasztaltam Guthrie-ban, a menhelyen.

Arra, amit menhelynek nevezek, pár régi telepes hívta fel korábban a figyelmemet, említették, hogy ha különös és fontos dolgot akarok találni, akkor ott keressem. Mind az indiánok, mind a fehér telepesek tartózkodtak a Kígyóisten legendájának említésétől, mintha gyalázatos, kimondhatatlan titok bújna meg a háttérben. Az olajbarna jövevények természetesen semmit sem ismerhettek ezekből a mesékből, a vörösbőrűek és az öreg fehér telepesek pedig egyértelműen megrémültek, amikor a téma szóba került. Mindössze hat vagy hét ember tett említést a menhelyről, és azok is csak súgva, négyszemközt... De mindegyikük említette Dr. McNeill nevét, ő egy valódi, szörnyű bizonyítékkal tud szolgálni számomra, és mindent el tud mesélni ami csak érdekelhet. Meg tudja magyarázni, hogy Yig, a kígyók félig-ember apja, miért rettegett – rettegett és imádott – tárgya Oklahoma középső vidékeinek, és miért kerülik a régi telepesek azoknak a titokzatos indián szertartásoknak a színhelyét, melyet a őszi nappalok és éjszakák során, elhagyatott helyeken, megszakítás nélkül dübörgő, rettenetes tam-tam kísér.

Mint vadászkutya a friss nyomon szimatolva, úgy mentem Guthrie-ba, ahol sok évvel korábban gyűjtöttem adatokat a kígyókultusz fejlődéséről az indiánok között. Kutatásaim során mindig éreztem, az archeológia és a legenda egyértelmű adataiból, hogy a nagy Quetzalcoatl – a mexikóiak jóindulatú kígyóistene – egy régebbi és sötétebb törzsalak; és az utóbbi hónapok során a kutatás kiterjedt Guatemalától Oklahoma síkságaiig. De mindez csak részeredményt hozott, mert a határon túl is aggodalom és titokzatosság övezte a kígyó-témát.

Úgy tűnt, az információk új és bőséges forrásához jutottam, és a menhely készséges főorvosát felkeresve nyíltan előadtam szándékomat. Dr McNeill alacsony, frissen borotvált ember volt, némileg előrehaladott korú, beszédén azonnal láttam, hogy szerteágazó ismeretekkel bíró, felkészült szakemberrel van dolgom. Ábrázata akkor vált komollyá és kétkedővé, amikor előadtam, hogy miért keresem, arca aggodalmas gondolatokat tükrözött, miközben gondosan áttanulmányozta igazolványaimat és ajánlólevelemet.

– Tehát ön foglalkozott a Yig-legendával, ugye? – kérdezte elgondolkodva. – Úgy tudom, sok oklahoma-beli etnológus próbálta már megtalálni a kapcsolatot Yig és Quetzalcoatl között, de nem hiszem, hogy bármelyikük egy lépéssel is továbbjutott volna. Fiatalkora ellenére igen figyelemreméltó a munkája, uram, azt hiszem megérdemli, hogy megadjak minden segítséget önnek – amit csak tudok.

– Nem feltételezem, hogy az öreg Moore őrnagy, vagy bárki más mesélt arról, mivel is szolgálhatok. Nem szívesen mesélnek az esetről, és egyikkel sem tartom a kapcsolatot. Valóban tragikus és valóban iszonyú történet, de ez minden. Ne keressen semmi természetfölöttit a történetben. Egy történet arról, amit elmesélek, miután megmutattam önnek bizonyítékomat – egy ördögien szomorú történet, de nem akarom mágiának nevezni. Ez pusztán azt bizonyítja, hogy pár ember hite milyen hatalommal bír. Valóban, van idő, amikor rettegve úgy érzem, hogy valóban több, mint a fizikai valóság, de napvilágnál mindig úrrá leszek az idegeimen. Már nem vagyok fiatal, tehetek ellene bármit, sajnos!

– Most következik az a valami, amit úgy kell hívnom, hogy Yig átkának áldozata – egy eleven áldozat. Nem mutatjuk meg az ápolóknak, bár többségük bizonyára tud róla. És van még két öreg fickó, akit én ápolok – eredetileg hárman voltak, de a vén Stevens néhány évvel ezelőtt elment. Feltételezem a hamarosan érkező új csoportban is találok majd segítséget; úgy tűnik a dolog nem öregszik és nem is változik jelentősen, és remélem, nem mi öregemberek maradunk utoljára. Talán a közeli jövő erkölcse megengedi nekünk, hogy irgalomból segítsünk rajta, de ezt oly nehéz kimondani.

– Látta a keleti szárnyon azt a drótüveges pinceablakot, amikor az épület elé hajtott? Na, ott vigyázunk rá. Most odamegyünk az alagsorba és én magam fogom önnek megmutatni. Nem lesz szüksége semmiféle magyarázatra. Csak benéz az ajtón levő kukucskálón és megköszöni az istennek, hogy nem erősebb a fény. Utána pedig elmesélem a történetet – vagy a történetnek azon a részeit, amelyeket el tudok mesélni.

Szép lassan lesétáltunk a pincébe, szót sem váltottunk, miközben végighaladtunk a látszólag elhagyott alagsor folyosóin. Dr. McNeill benyitott egy szürkére festett lemezajtón, de csak egy újabb folyosószakaszra jutottunk. Végül megállt egy ajtó előtt, melyen B116 jelzés állt, kinyitott egy kicsi ablakot, melyen csak lábujjhegyen tudott bepillantani, és pár percet ott töltött a nyílás előtt, mintha a szoba birtokosát próbálná felébreszteni, bárki légyen is az.

Ahogy az orvos kinyitotta az ablakocskát, a szobából enyhe bűz csapott ki. A nyílás előtt várakozó ember szöszmötölése furcsamód halk, sziszegő választ csalt ki a szobából. Végül intett, hogy cseréljünk helyet, amit erőtlen, növekvő remegéssel meg is tettem. A zárt drótüveges ablak, a szobácskát a külvilágtól elzárva mindössze gyenge, bizonytalan fényt eresztett be. Ahogy a kellemetlen szagok megcsapták az orromat; és eltelt pár másodperc, megláthattam valamit, valamit, ami a szalmaborította padlón csúszott-tekergett, s időnként gyenge és bárgyú szisszentést hallatott. Ahogy az árnyékok körvonalakká, majd formákká rendeződtek, azt vettem észre, hogy a lény valami emberhez távolról hasonló formát mutat, ahogy ott fekve kucorgott. Meg kellett a kilincsben kapaszkodnom, és hirtelen rosszullét fogott el.

A mozgó lény majdnem felnőtt ember méretű volt, és teljesen meztelen. Teljesen kopasz volt, homokszínű hátán – úgy tűnt – aprócska pikkelyeket láttam a hátborzongató félhomályban. A váll körül a barnás-színű bőrön sűrű sötétebb foltok mutatkoztak, a fej pedig különösen sokkoló volt. Ahogy sziszegve a szemembe bámult, a gyöngyszerű, kicsiny fekete szemek gyalázatosan emberi tekintetet hordoztak, de csak rövid ideig vizsgálgathattam. Iszonyú kitartással, mozdulatlan szemek bámultak rám, én pedig zihálva csaptam be a kémlelőablak lemezét, hogy megszabaduljak a lidérces látványtól. A lény valószínűleg visszatekergett vackára, a kísérteties homály mélyére. Lábaim rogyadoztak, az orvosnak kellett a hónom alá nyúlnia, úgy kellett kivezetnie. Újra és újra csak ezt dadogtam:

– D-de, az Isten szerelmére, mi ez?

Dr. McNeill az irodájában mesélte el a történetet, én pedig vele szemben egy karosszékben terpeszkedve hallgattam. A délután arany és karmazsin-fényét felváltotta a korai félhomály ibolyaszíne, de én még mindig csak ültem, mozdulatlanul, szó nélkül. A telefon minden csörrenésére megremegtem, átkozni tudtam volna az ápolókat és bentlakókat, akiket időnként az orvos az irodájába rendelt. Megérkezett az éjszaka, én pedig boldog voltam, hogy házigazdám minden fényt eloltott. Bár tudós voltam, fanatikus buzgalmam félig kioltotta az átélt rettenet, úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, amikor érzi a boszorkánymesék leheletét otthon, a kandalló körül.

Úgy tűnik, hogy Yig, központi fennsíkok törzseinek Kígyóistene – feltételezhetően a délebbi Quetzalcoatl vagy Kukulcan őse – egy páratlanul emberszerű lény volt, az önkényes és szeszélyes természet kreatúrája. Alapvetően nem volt gonosz, sőt általában egész jóindulatú – elfogadta és viszonozta azt a tiszteletet, mellyel őt és gyermekeit, a kígyókat illették. Ám az ősz beköszöntével rendellenesen falánkká vált, és ez vezetett bizonyos rítusok kialakulásához, majd rendszeres műveléséhez. Ez volt az oka annak, hogy a tam-tamok Pawnee, Wichita, és Caddo államokban augusztusban, szeptemberben és októberben heteken keresztül szünet nélkül dübörögtek, a sámánok által sípokkal és csörgőkkel keltett furcsa zajok pedig érdekes módon megegyeztek az aztékok és mayák hasonló szertartásaiban is.

Yig meghatározó tulajdonsága, gyermekei iránti állhatatos rajongása – oly mértékű rajongás, hogy szinte rettegték a rézbőrűek, és ez a rettegés védte meg őket a csörgőkígyóktól, melyek ebben a régióban szinte hemzsegtek. Ijesztő, titkos történetek keringtek kegyetlen bosszújától, amit azzal érdemeltek a halandók, hogy megsértették Yiget, vagy valamelyik csúszómászó utódjában kárt tettek. Az áldozatot válogatott, kegyetlen kínok után, foltok, kígyófoltok borították el.

Az indián territórium régi napjaiban, amikor az orvos erre a vidékre érkezett, nem lepte ennyi titokzatosság Yig legendáját. A fennsík törzsei kevésbé voltak óvatosak, mint a sivatagi és pueblo-törzsek, teljes nyíltsággal meséltek legendáikról és őszi szertartásaikról az első ideérkező kereskedőknek, és készséggel adták át tapasztalataikat a szomszédos vidék fehér telepeseinek is. A nagy rettenet ‘89 földszerző napjaiban érte a vidéket, amikor különös történetek kaptak szárnyra, és a pletykák undorítóan tapintható bizonyítékokkal folytatódtak. Az indiánok azt állították, hogy az újonnan érkező fehér emberek nem tisztelik Yig hatalmát, és az utólag betelepülők pedig nem is ismerték meg a legendát. Végül nem maradt Oklahoma középső vidékén, sem fehér sem vörös, akit rá lehetett volna bírni arra, hogy a Kígyóisten legendájáról meséljen, a homályos utalásokat kivéve. Legvégül, a orvos szinte fölösleges hangsúllyal tette hozzá, az egyetlen valóban hiteles szörnyű bizonyíték sokkal inkább egy szánalomra méltó tragédia, mint babona eredménye. Ez volt minden – teljesen kézzelfogható és kegyetlen – egészen az utolsó fázisig, ami oly sok vitára adott okot...

Dr. McNeill szünetet tartott és megköszörülte a torkát, mielőtt előtt nekifogott volna különleges történetének, én pedig úgy éreztem magam, mint amikor a színházban nézem a felgördülő függönyt. A dolog akkor kezdődött, amikor Walker Davis és felesége, Audrey Arkansast maguk mögött hagyva, 1889 tavaszán úgy döntöttek, hogy Wichitas azon vidékén vernek tanyát – északra a Wichita-folyótól –, amit most Caddo megyének neveznek. Ezt a kis falut most Binger néven ismerik, átmegy rajta a vasút; de egyébként semmiben sem különbözik Oklahoma egyéb falvacskáitól. Farmok és tanyák sora – mind dolgozott addig a napig – míg a nagy olajtársaságok el nem lepték a környéket.

Walker és Audrey Franklin megyéből, Ozarks-ból érkezett vászontetejű szekérrel, két öszvérrel, egy vén, semmirevaló kutyával, ami a Wolf nevet viselte, és minden ingóságukkal. Tipikus farmerpár, fiatalos és talán egy kicsit több ambícióval, mint az átlag, a jobb élet reményében, mint amit a sors a kemény munka mellé juttatott nekik odaát Arkansasban. Mindketten sovány, erős csontozatú emberek voltak; a férfi magas, barnás bőrű, szürke szemű, míg a asszony alacsonyabb és sötétebb bőrrel, fekete, egyenes szálú hajjal, érzékeltetően indián beütéssel.

Mindent összegezve, egy különbség volt köztük, és az új országot akkoriban elárasztó sokezer többi telepes között. Ez a dolog pedig Walker szinte epileptikus félelme a kígyóktól, amit egyesek születését megelőző okokkal magyaráznak, mások viszont valami sötét jóslatról meséltek, amivel egy öreg indián asszony próbálta kis korában megijeszteni. Akármi is az igazság, a lényeg valóban az volt; hogy erős fizikuma és bátorsága ellenére, már a kígyók említésére is rosszullét kerülgette, míg a legkisebb példány látványa szabályos epileptikus sokkot váltott ki belőle.

Davisék korán kezdték az évet, abban a reményben, hogy az új földnek kedvez a tavaszi szántás. Egyik fő gondot maga az utazás jelentette; mert míg Arkansasban az utak igen rosszak voltak, addig az Új Föld messzenyúló dombjai, vöröses-homokos pusztái híján voltak mindenféle útnak. Ahogy a terep barázdáltsága csökkent, a hegyek dombokká, a sziklafalak lankákká szelídültek, talán, az őslakos indiánok is úgy váltak egyre barátságosabbá, a sík vidékek őslakói egészen barátságos és polgári külsőt mutattak.

Ebben az évszakban nem sok kígyó mutatkozott, Walkert tehát nem kínozta túlságosan különös fóbiája. Az utazás korábbi szakaszai sem okoztak számára problémát, mert azon a vidéken nem terjedtek el a kígyó-legendák; a délkeletről áttelepült törzsek ugyanis nem osztoztak nyugati szomszédjaik különös hitében. Mintha a sors keze játszott volna közre, amikor éppen egy fehér embertől hallott először Davis a Yig-hitről Okmulgee-ban, egy Creek-vidéki falucskában; egy célzást, melynek eredményeképp Walker érdeklődésének középpontjába került a legenda.

Walker idegei már az esetet jóval megelőzően is rossz állapotban voltak. Minden alkalommal különös óvatossággal vert tábort, a köves helyeket lehetőség szerint kerülte, a földet pedig mindenféle növényzettől megtisztította. Minden bokor alatt, minden nagyobb sziklahasadékban rejtőzködő, leselkedő kígyókat sejtett, míg bármely idegen emberi alakról, legyen az telepes vagy békés átutazó, azonnal azt feltételezte, hogy a Kígyóisten emberbőrben, míg az ellenkezője be nem bizonyosodott. Szerencsére ekkor az utazás a könnyebb szakaszához közeledett, s kimerült idegei is megpihenhettek.

Ahogy közeledtek Kickapoo sziklás vidékéhez, úgy vált újra egyre nehezebbé és körülményesebbé számukra a táborverés. Végül szegény Walker nem talált jobb megoldást, mint azokhoz a ráolvasásokhoz folyamodni, amelyeket még gyermekkorában tanult. Kettő vagy három alkalommal is megpillantott egy-egy kígyót, ekkor buzgón kezdett valamiféle érthetetlen litániába, ám nem sokat segíthetett lelki nyugalmának megőrzésében.

Az utazás huszonkettedik estéjén az öszvérfogatot rángató vad szél gyors táborozásra kényszerítette őket, sürgősen szélvédett helyet kellett találniok; így Audrey rábeszélte férjét, hogy használják ki egy kiemelkedő sziklakaréj védelmét, mely a Canadian River egy kiszáradt öblét ölelte körül. Walkernek nem tetszett a sziklabölcső, de ez egyszer legyőzve ellenállását, az állatokat a szekérből kifogva az egyébként kocsival járhatatlan magaslatra vezette.

Audrey szemrevételezte a szekér közelében fekvő sziklákat, a vén kutya pedig rövid szaglászással segített neki. Puskával a kézben járt körbe, és rövidesen megköszönhette a csillagoknak, hogy megelőzte Walkert. Ott a két kő közötti hézagban, tágas fészekben tárult elé a szemnek is kellemetlen látvány. Mintha csigavonalban mozognának, három-négy különálló csoport tekergőzött lustán, abban a tömegben, amely más nem lehetett, csak frissen kikelt csörgőkígyó-csemeték.

Walker újabb megrázkódtatásainak elkerülésére, Audrey nem habozott cselekedni, jó erősen megragadta a puskacsövet, és utálkozva csapott le, és újra és újra, mindaddig, míg teljesen meg nem szűnt az iszonytató tekergés, vonaglás. Átjárta őt is az undor, de távol sem annyira, mint a félelem, az aggodalom. Miután meggyőződött arról, hogy már nincs tennivalója, rögtönzött furkósbotját a vöröslő homok és a száraz fű segítségével tisztogatta. Úgy érezte, le is kell takarnia a fészket, mielőtt Walker előkerül a sziklák mögül, ahol éppen az öszvéreket pányvázta. A vén Wolf, a pásztorkutya-prérifarkas keverék eltűnt, Audrey pedig attól tartott, a kutya esetleg végleg elhagyja gazdáját.

A felhangzó lépések bizonyították, hogy félelme helyesnek bizonyult. Egy másodperccel később Walker mindenről tudomást szerzett. Audrey hirtelen férje felé kapott, hogy elkapja, mielőtt az erős férfi összecsuklik, de Walker teste csak megbillent. Halálos ijedtség rítt le ábrázatáról, vértelen arca lassan szembefordult az asszonnyal, majd mikor dühe és félelme apránként csillapodni látszott, reszkető hangon kezdte szapulni feleségét.

– Az isten’t, Aud, mié’ csiná’tad eztet? Hijába mondogatom néked, hogy tarcsad távol magadat attó a kigyóördög Yigtő’, mega fattyaitó’? Hijába prédikálom, hogy vigyázzá mindenne, ami csak moccan. Most aztán nem tudhassuk micsiná’ az Ördögisten, hogy a fattyaiba kárttetté’? Nem szokod hallani hogy errefelé mindenhun micsoda dobolást meg ugrándozást csinyának a zindijánok? Ez a főd átok alatt vagyon, aszondom mindenkihő úgy mennyé’ hogy, nem tod mi lakozik benne. Itten Yig törvénye a legerősebb, aszondom, aki nyugtot akar , oszt nem akar pöttyös kigyóvá lenni, az maraggyik békibe. Miér’, Aud, miér nem báncsák a kigyót injuntó’ canajinig egyik indiánok se, semmi pénzér’!

– Isten tuggya micsinátá’ magadda’, te lány, összetiportad Yig egész csomó fattyát! Bisztos megfog tégedet, előbb vagy utóbb, hacsak valamijen orvosságosembertő’ nem kapunk segícsséget. Megfog minket, bisztos, olyan bisztos, mintahogy az Úristen odafönn lakozik, bisztosan elgyön egy éccaka és átvarázsol tekergőddző pöttyös kigyóvá!

Az utazás minden pihenőjénél megismételte Walker aggodalmas rosszallásait és jóslatait. Newcastle közelébe értek, és nem sokkal később találkoztak az első valódi síkvidéki indiánokkal – egy csapat pokrócba burkolózott Wichitas-sal, akiknek a vezetője a már benyakalt whiskey-mennyiség hatására felajánlotta, hogy szívesen megtanítja szegény Walkert egy hosszabb, hatásos ráolvasásra Yig ellen, cserébe mindössze egy negyed üveg, az előzővel azonos minőségű folyadékra támasztott igényt. Hét végére elérték Wichita azon vidékét, ahol letelepedni szándékoztak, majd Davis sietve járta körbe birtokuk határait, s készült, hogy nekilásson a ház szerkezetének, hogy még a tavaszi szántás ideje előtt tető alatt legyen az épület.

Bár a vidék sík volt, kietlen, szeles, csekélyke természetes növényzettel, de földművelésre alkalmasnak tűnt. A termőföld a vörös homokkő porladásával vált művelhetővé, helyenként gránitkitüremkedések szaggaták meg a síkot, és itt-ott egy-egy nagykiterjedésű lapos szikla úgy emelkedett ki a felszínből, mintha valamiféle emberi kéz gyártotta emelet nőtt volna ki a talajból. Úgy tűnt, nagyon kevés kígyónak alkalmas búvóhely van a közelben, így Audrey végre rábeszélte Walkert, hogy az épületet az egyik ilyen kiemelkedő, sík kőlapra emeljék. Megfelelő padlóval és jól méretezett kandallóval a legszélsőségesebb, nedvesebb időjárási körülmények közt is megállja a helyét, bár rövid időn belül kiderült, hogy a nyirkosság nem jellemző a vidékre. Az építkezéshez szükséges faanyagot a legközelebbi erdősávból, a Wichita-hegység irányából szekéren kellett hozni, több mérföldnyi távolságból.

Walker széles-kéményű faházat és pajtát épített pár szomszéd telepes segítségével, bár a legközelebbi épület is mérföldnél távolabb emelkedett. Cserébe ő is segítséget nyújtott hasonló házak építésénél, úgy hogy hamarosan szoros baráti kapcsolat fűzte szomszédaihoz. El Reno-nál közelebb nem volt említésre méltó város – vasúton több, mint harminc mérföldnyi út vezetett északkeletnek –; és pár hét múlva, az emberek a tényleges távolságok ellenére is igazi közösséget alkottak. Néhány indián a ranchokon telepedett le, többségük ártalmatlan volt, bár néha az elfogyasztott szesz hatására összetűzésbe keveredtek egymással, minden kormányzati tiltás ellenére.

Davisék összes szomszédja közül Joe és Sally Compton állt hozzájuk a legközelebb, ők szintén Arkansasból érkeztek. A legtöbb segítséget tőlük kapták. Sally még most is él, Compton nagymamaként ismerik; fia pedig Clyde, akkor karonülő gyermek volt, mostanra az állam vezető férfiai közé számít. Sally és Audrey gyakran látogatták meg egymást, a két faház mindössze két mérföldnyire épült egymástól; és a tavaszi és nyári délutánok hosszú során meséltek egymásnak korábbi, arkansasbeli életükről, s cseréltek híreket az új országban történtekről.

Sally teljes mértékben átérezte Walker kígyó-iszonyát, de talán többet ártott, mint használt Adreynak. A lépten-nyomon hallott imádságok és próféciák Yig átkairól az asszony idegeit is kikezdték. Bár nemigen adott hitelt a hátborzongató kígyó-históriáknak, mégis szörnyen megrázta az a történet, melyet Sally-tól hallott – a mese egy emberről Scott Country-ban, akit egész horda csörgőkígyó mart meg egy pillanat alatt, és teste annyira telítődött a méreggel, hogy végül gyakorlatilag szétrobbant. Szükségtelen mondani, hogy Audrey nem ismételte el a történetet férje előtt, sőt könyörgött Comptonéknak, hogy óvakodjanak hasonlókkal a környéket riasztó színben feltüntetni. Joe és Sally ettől kezdve fokozottan ügyeltek szavaikra.

Walker a kukoricát már korán elvetette, nyár derekára pedig elérkezett a szénabetakarítás ideje, a vidéken bőséges termés ígérkezett. Joe Compton segítségével Walker ásott egy kutat is, mely elfogadható mennyiségben biztosított igazán jó minőségű vizet, bár a távlati tervei között szerepelt egy artézi kút fúrása is. Nem történt Walkerral súlyosabb kígyó-affér sem, igaz, ehhez hozzájárult, hogy földjét a csúszómászó látogatók számára a lehető legbarátságtalanabbul alakította ki. Néha-néha ellovagolt a zsúptetős, kúpos kunyhók azon csoportja felé is, melyek Withitas falu központját képezték, és hosszadalmas eszmecserét folytatott tapasztalt öregemberekkel és sámánokkal, hogy kiderítse, hogyan lehet a Kígyóistent kiengesztelni. Ráolvasást whiskeyért cserébe bármikor kaphatott, de az információk többsége a megnyugtatótól igen messze állt.

Yig hatalmas isten volt. Neve rossz ómen, rossz előjel. Nem felejtette, nem felejthette el a történteket. Ősszel gyermekei éhesek és vadak voltak, ugyanúgy, ahogy Yig is. Minden törzs a maga módján készült Yig ellen, amikor eljött a kukorica-betakarítás ideje. Némi kukoricát készítettek neki áldozatul, és síp–, csörgő–, és dobszóra táncoltak az áldozati lakoma idején. Úgy tartották, a dobszó tovaűzi Yiget, és segítségül hívja ellene Tiráwa-t, akinek úgy gyermekei a férfiak, ahogy a kígyók gyermekei Yig-nek. Bizony, rossz előjel volt, hogy Davis squaw-ja megölte Yig gyermekeit. Davis a kukorica-aratás idején gyakran mormogta a betanult igéket. Yig az Yig. Yig a hatalmas istenség.

Ahogy közeledett a kukorica betakarításának ideje, úgy ragadt át Walker örökölt terhe feleségére is, szánalomra méltó, ideges állapota állandósult. Imáik és a sámánoktól kölcsönzött ráolvasásaik zavaróvá fokozódtak; amikor pedig megkezdődtek az őszi indián szertartások, a szél a távolból mindig elhozta a dobok dübörgését, mely a környék természetes hangjaihoz baljós háttérként járult. Volt valami őrjítő ebben az állandó, monoton pufogásban, amely megszakítás nélkül szállt a végtelen, vöröslő síkság felett. Miért nem hagyják abba egy percre sem? Nappal és éjszaka, hétről hétre, pillanatra sem csökkent, ahogy a szél a vörös porral a vörösök tam-tamját is szertehordta. Audrey jobban utálta ezt, mint a férje, úgy érezte: ezzel az idegei elleni támadással számlája végleg rendeződött. A közeledő tél ellen alaposan felkészültek, a bőséges kukoricatermés és a megfelelően előkészített ház azt a megnyugtató érzést váltotta ki bennük, hogy láthatatlan, erős fallal védik magukat a gonosz ellen.

A ősz rendellenesen meleg volt, és a kezdetleges konyhát kivéve Daviséknek nem hiányzott a tűz, Walker nagy gondossággal épített kőkandallójára egyelőre nem volt szükség. A forró porfelhők természetellenessége kikezdte minden telepes idegeit, de leginkább Audrey és Walker szenvedett tőlük. A felettük lebegő kígyó-átok és a távoli indián dobszó visszataszító, vég nélküli ritmusa olyan hátborzongatóan elegyedett, hogy bármi más elem adódott hozzájuk, teljesen kibírhatatlanná vált az eredmény.

A kemény munka ellensúlyozására a telepesek több alkalommal is tartottak összejövetelt, egyikük vagy másikuk birtokán a ház előtti, frissen kaszált területen, naív módon felújítva azoknak a különös szertartásoknak a modern megfelelőit, melyek olyan ősi korba nyúlnak vissza, mint maga a növénytermesztés. Lafayette Smith, aki a déli Missouriból érkezett és akinek háza mintegy három mérföldnyire keletre épült Walkeréktól, tűrhetően hegedült; dallamai pedig sokat segítettek abban, hogy ezeken a mulatságokon legalább átmenetileg elfelejtődjön a távolból ideszűrődő monoton dobszó. Ahogy közeledett Halloween, és a telepesek másfajta szórakozást terveztek – ekkor már ismert volt, hogy régebbi korokból származik, mint egyáltalán maga a növénytermesztés; az első indoeurópaiak rettegett Boszorkányszombatja, melyet az erdők éjféli sötétsége tartott titokban hosszú korszakokon át, és a síri csend rettenete az idők folyamán a mulatság, a muzsika és az álarcosbál napjává szelídült. Halloween egy csütörtöki napra esett, és a társaság úgy döntött, hogy a mulatság első ízben Davisék birtokán kerüljön megrendezésre.

Október harmincegyedike előtt megtört a meleg-varázs. A reggel szürkévé és nyomasztóvá vált, és déltájra a szárazon, égetőn kavargó szelek is nyirkossá, hideggé változtak. Emberek dideregtek mindenütt, hiszen nem készültek fel a hidegre, Walker Davis öreg kutyája, Wolf is fáradtan kucorodott a kandalló közelébe. De a dobok távolból dübörgő hangja nem csökkent, és nem csökkent a hajlandóság a mulatság megtartására a fehér bőrű polgárok körében sem. Mint korábban már többször is, ugyanúgy érkeztek a szekerek délután négy tájban a Walker-farmra, és este, egy emlékezetes pecsenyesütést követően Lafayette Smith hegedűje valódi báli hangulatot varázsolt, a ház egyetlen, ám teremnyi helyiségébe, mely tömve volt a jókedvű, ugrabugra falusiakkal. A fiatalabbak kedves mókázása illett az eseményhez, a vén Wolf zavarta meg néha a muzsikaszót szomorú, gerincborzoló vonyítással, amikor egy-egy különösen éles, kísérteties hang hagyta el Lafayette cincogó hegedűjét – egy hang, amit korábban még sohasem hallott. A vén veterán nagyrészt átaludta a mulatságot; éltének aktív kora már véget ért, az öreg jószág többet szundikált, mint amennyit ébren volt. Tom és Jennie Rigby magukkal hozták Zeke nevű skót juhászukat, de a kutyák nem barátkoztak. Zeke valamiért feltűnően nyugtalannak tűnt, és egész este szimatolt a házban.

Audrey és Walker összeszokott párként táncolt a padlón, és Compton Nagymama ma is szívesen idézi fel táncukat arról az éjszakáról. Úgy tűnt, erre az alkalomra minden gondjukat elfeledték, és Walker megborotválkozott, megigazította a haját és feltűnően elegáns volt. Tíz óra tájban már mindenki kellemesen elfáradt, és a vendégek szállingózni kezdtek, egyik család a másik után, s a kézfogások mellé járt a közeli újabb találkozás könnyelmű ígérete is. Tom és Jennie szekerét Zeke hátborzongató vonítással követte, s szinte hazáig jelezte útjukat, bár Audrey szerint a tam-tam üteme kínozhatja, a távoli dobolás biztosan nagyon kellemetlen neki a benti vidámság után.

A éjszaka keservesen hideg volt. Walker először nagy fahasábokat tett a tűzre és úgy rakta körbe hamuval, hogy reggelig kitartson a parázs. Az öreg Wolf közel húzódott a pirosan izzó parázshoz és szokásos mélyálmába merült. Audrey és Walker túl fáradtak voltak ahhoz, hogy babonáikon és átkaikon töprengjenek, ágyukba zuhantak és mire a kandallópárkányon álló olcsó ébresztőórán három perc eltelt, már aludtak is. És a távolból a pokoli tamtam ritmusát hozta a hideg éjszakai szél.

Dr. McNeill itt szünetet tartott és levette a szemüvegét, mintha nélküle tisztábban emlékezhetne vissza az eset körülményeire.

– Nemsokára méltányolja majd – mondta –, hogy mindent a lehető legnagyobb mélységig kirészletezek mindabból, ami a vendégek távozta után történt. Sok időm el ment rá, – különösen eleinte – míg sikerült végére járnom a dolognak. – Pillanatnyi csend után folytatta a történetet.

Audrey-t szörnyű álmok gyötörték. Yig a Sátán képében jelent meg előtte, pontosan olyanformán, ahogyan azt egy olcsó metszeten látta. Valóban ő volt, s amikor a rémálomból egy pillanat alatt teljesen éber állapotba került, az ágyon maga mellett ülve találta Walkert, aki szintén nemrég riadhatott fel. Úgy tűnt feszülten hallgatózik, figyel valamire, s amikor Audrey megkérdezte mi is történt, súgva intette csendre.

– Ha’gassá, Aud! – suttogta. – Nem hallol valamijen nótázást meg zümmögést meg susogást? Hát ilyenkó’ má nem szoktak a tücskök cincogni, ugye?

Csakugyan, világosan hallható volt a házban a Walker által körülírt hang. Audrey megpróbálta felismerni, és mélyen megrázta néhány elemével, melyek egyszerre tűntek borzalmasnak és ismerősnek. Igen ismerősnek: memóriájának valamelyik rejtett szegletében lebegtek. És mindezen túl, ébren tartotta egy rettenetes gondolat, a távoli dobok monoton tamtamja, mely azon a fekete síkságon lebegett keresztül, melyet a felhős félhold fénye világított meg.

– Te Walker, ‘zt gondolom ... ez ‘z Yig átka?

Audrey érezte, hogy párja reszket.

– Ó, te lány, nem hinnék olyat hogy idegyönne. Néki emberformája van, kivéve amikó’ a saját családjáva’ van. Eztet az a Szürke Sas nagyfőnök mondja. Valamillyen bogarak gyöhettek be ide a hideg elől – nem tücskök, úgy gondolom, de valami olyasféléknek kell lennije . Fő kén’ ke’nem oszt összetaposnyi őket, ottan zsivalyognak a ajtó vagy a szekrén körül...

Walker felkelt, könnyedén megtalálta a szoba belső falára függesztett lámpát, megcsörrentette a mellészögezett bádog gyufatartót. Audrey felült az ágyban és figyelte, ahogy Walker lámpát gyújt. Amikor a lámpafény az egész szobát bevilágította a tetőgerendáktól a sziklapadlóig, egyszerre felhangzó sikolyuk őrjöngésig fokozódott. A lapos sziklapadlón, a pislákoló lámpafényt rettenetes dolgot tárt fel, a csörgőkígyók tekergő, barna-foltos tömegét, ahogy egyre közelebb és közelebb araszolnak a lámpát feje fölé tartó, tehetetlen Walkerhez, utálatos, lapos fejüket a fény felé fordítva bámultak szerencsétlen, halálra vált férfi szemébe.

Audrey szemei előtt csak egy pillanatra maradt meg a félelmetes kép. Megszámlálhatatlan mennyiségű hüllő tekergőzött a padlón, a legkülönbözőbb méretekben, színekben és változatosságban, úgy tűnt, kettő vagy három éppen most emeli fel a fejét, hogy Walkerre támadjon. Nem ájult el – Walker ejtette el a lámpát, ami a padlóra zuhant, s a szoba újra teljes sötétbe merült. Walker másodszorra már nem sikoltott – az ijedtség megbénította, úgy érezte, mintha láthatatlan nyílvessző találta volna el – egy földöntúli lény íjából. Audrey körül őrült kavargássá folyt össze az egész világ, az a rémkép beleolvadt, melyre előzőleg felriadt.

Képtelen volt bármiféle mozdulat elvégzésére, nem érzékelte a valós környezetét, és legendás akaratereje is teljesen elhagyta. Csak ül tétlenül, érezte, ahogy háta a párnába süpped, és abban reménykedett, hogy nemsokára felkelhet. Egy ideje gyakorlatilag nem érzékelte, mi is történik körülötte. Majd apránként, először csak valami derengett belülről, majd lassan fokozatosan eszmélt fel, ám ez együtt járt azzal is, hogy újra feltolult benne a reménytelenség és a pánik azon keveréke, mely korábban azt a bizonyos sikolyt csalta ki belőle.

Walker elveszett, és ő nem képes segíteni neki. Megölték a kígyók, úgy ahogy régen, gyermekkorában a boszorkány megjósolta. Szegény Wolf képtelen volt segíteni, – talán még most sem tért magához öregkori kábulatából. És most a tekergőző lények érte is eljönnek, itt csúsznak-másznak a sötétben, minden múló pillanattal közelebb és közelebb. Talán most siklanak, csúsznak lassanként az ágy lábai körül és emelik undok fejüket, és indulnak felfelé, lassan, fel a durva gyapjútakaróra. Öntudatlanul is megborzongott a ruha alatt és beleremegett.

Ez lehet hát Yig átka. Halloween éjszakáján rájuk küldte szörnyű gyerekeit, és Walker vált először áldozattá. Miért bántották – hiszen ő szinte ártatlan volt? Miért nem jöttek egyenesen az asszonyért – miért nem ölték meg őt egyedül? És akkor eszébe jutott, mit is mondtak erről az átokról az indiánok. Nem fogsz meghalni – csak... csak átalakulsz pöttyös kígyóvá. Rettenet! Tehát valami olyasmi válhat belőle is, mint azok a padlón látott kígyófajzatok, melyeket Yig küldött foglyul ejtésére, sőt azért, hogy ő is a kígyók számát szaporítsa. Megpróbált elmotyogni egy igét, amelyet Walker tanított neki, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Az ébresztőóra hangos tik-takja elnyomta a távoli tam-tam őrjítő ritmusát. A kígyók nem jelentkeztek – vagy csak szándékosan játszanak az idegeivel? Többször is olyan érzése támadt, mintha a testét takaró ágynemű itt-ott alattomosan feszülne, nyomódna, mocorogna, ám minden alkalommal kiderült, hogy csak végletekig túlhajszolt idegei játszanak vele. A sötétben csak a ketyegés hallatszott, ez pedig újabb gondolatokat ébresztett benne.

Ezek a kígyók nem várnának ilyen sokáig! Nem is lehetnek Yig hírnökei, talán csakugyan egy közönséges csörgőkígyó-fészek van a sziklatömb alatt, s valószínűleg a tűz melege csalogatta elő a hüllőket. Talán nem is érte jöttek – talán megelégedtek szerencsétlen Walkerrel. De most vajon hol vannak? Elmentek? A tűz köré gyűltek? Talán még most is szerencsétlen áldozatuk teteme körül tekergőznek? Az óra tik-takkolt, a távolban pedig dobok dübörögtek.

Férjének koromsötétben fekvő testére emlékezve újabb rettenetes gondolatok ébredtek Audreyban. Az az eset, amit Sally Compton mesélt a Scott megyében történt szerencsétlenségről. Azt a férfit is egész csomó csörgőkígyó marta meg, és mi is történt vele? A méreg átjárta az áldozat szervezetét, felfújta az egész testét, míg a végén szörnyű módon felrobbant a holttest – gyűlöletes puffanó zajjal robbant szét. Vajon ugyanez történt Walkerrel is ott lenn a sziklapadlón? Ösztönösen is figyelni kezdett valamire – valamire, ami túl félelmetes ahhoz, hogy nevén nevezze.

Az óra gúnyosan ketyegett, kaján módon kísérte az éjszakai szél hozta dübörgést. Azt kívánta, bárcsak óránként jelezné a múló időt, hogy tudassa vele meddig tart még ez az utolsó, hátborzongató, kínzó virrasztás. Átkozta idegei gyengeségét, ami rosszullétét okozta, és azon tűnődött, vajon legvégül miként szabadítja meg a hajnal kínzó szenvedéseitől. Vajon a szomszédok találnak rá – kétségtelenül valaki keresni fogja – és akkor eszénél lesz-e még? Vagy talán már most is a téboly határán van?

Betegesen fülelve, Audrey egyszerre csak ráébredt valamire, ami őt igazolta, s még mielőtt elhitte, még egyszer ellenőrizte. Nem tudta vajon használni, vagy ártani fog-e az újabb fejlemény. Az indiánok ütemes dobolása egyszerre csak megszűnt. A folyamatos, hetek óta tartó zaj kibírhatatlanul zavarta őket – de nem Walker nevezte ezt a zajt bástyának, egyfajta védelemnek a külső űrből érkező gonosz ellen? Ahogy egykor egyéb dolgokkal együtt közösen ismételgették, gyakorolták – súgták – a Szürke Sassal és a Wichita varázslókkal folytatott eszmecserék után?

De Audrey végül is nem élvezhette ezt az új, hirtelen beállt csendet! Valami baljós vibrált a levegőben. Az óra zajos ketyegése hangja, így kíséret nélkül rendellenesnek tűnt. Végre képes volt megmozdulni, lerázta arcáról a takarót és a sötétből kinézett az ablak felé. Mivel holdfényes éjszaka volt, tisztán látta az égboltot, és az ablakkeret vonalának hátterét a fénylő csillagok adták.

Majd mindenféle előjel nélkül berobbant a csendbe az a megdöbbentő, leírhatatlan hang – brrr!! – az a tompa, orrfacsaró pukkanás, ahogy a sötétben a bőr repedésein szerteszáll a méreg. Istenem! – Sally története – az a gyomorforgató bűz, és az a gyötrő, kaparászó csend! Ez már túl sok volt. A némaság húrja elpattant, és a fekete éjszakába Audrey csillapíthatatlan őrjöngésének sikolya zengett.

A döbbenet szerencsére nem homályosította el tudatát. Minő irgalom az égtől, hogy legalább ennyi megmaradt neki! Saját sikolyainak visszhangjai között Audrey még látta az ablak csillagok szegélyezte négyzetét maga előtt, és hallotta a rémületes, vészjósló óraketyegést. Vajon hallhat-e még más hangot is? Vajon az ablak olyan formájú, amilyennek lennie kell? Audrey ebben az állapotában már nem tudott a valóság és érzékeinek játéka között különbséget tenni.

Nem – az ablak nem volt rendesen bezárva! Valami befurakodhatott az ablak párkányánál. A szobában most nem az óraketyegés volt az egyetlen felismerhető hang. Vitathatatlan, a felhangzó nehézkes zihálás nem származhatott sem Audrey-tól, sem szegély Wolftól. Wolf tökéletes csendben szunyókált, az éber, hangos szöszmötölés pedig félreismerhetetlen volt. Audrey ekkor újra valami démonikus, fekete árny körvonalainak csillogását pillantotta meg – a hatalmas fej és vállak hullámzó tömege lassan közeledett.

– Y’aaaah! Y’aaaah! Tünny innét! Tünny innét! Tünny innét, ördögkígyó! Tünny innét, Yig! Nem akartam én megö’ni őket! Halá’ra réműtem tőlük. Ne báncsá, Yig , ne báncsá! Nem aka’tam bánt’ni a gyereked – ne gyere a közelembe – nem akarok kígyóvá lenni!

De a félig alaktalan fej és váll csak hullámzott előre az ágy felé, tökéletes csendben.

Hirtelen valami megpattant Audrey fejében, és egy pillanat alatt rettegő gyermekből dühöngő őrültté változott. Tudta, hol volt a fejsze – a falon volt egy szögre akasztva, a lámpa mellett. Így könnyen elérhette, és a sötétben is megtalálhatta. Mielőtt újra visszaszerezte volna öntudatát, a fejsze már a kezében volt, és a gyilkos szerszámmal a kezében az ágy lába felé araszolt – afelé a szörnyű fej és vállak felé, amely itteni életük minden pillanatában kísértett. Az arcára vetülő gyengécske fény nem mutatott túl kellemes látványt.

– Vigyázzá, Aud! Fogjad meg! És azt is, azt is, és azt is!

És visítva nevetett, káráló hangja egyre nőtt, ahogy látta, hogy az ablakon beszűrődő csillagok fakó fénye egybeolvad a közelgő hajnal látnoki derengésével.

Dr. McNeill megtörte izzadt homlokát és újra feltette a szemüvegét. Megvártam, míg újrakezdi, és amikor elcsendesedett, halkan kérdeztem.

– És ugye élt Audrey? Megtalálták? És találtak rá magyarázatot?

A orvos megköszörülte a torkát.

– Igen – élt, bizonyos módon. És ez volt a magyarázat. Mondtam már önnek, hogy semmi mágia – egyszerűen ez egy kegyetlen, sajnálatos, rettenetes tragédia.

– Sally Compton volt, aki felfedezte. Davis háza felé lovagolt a következő délután, hogy találkozót beszéljen meg Audrey-val, amikor látta, hogy nem füstöl a kémény. Ez tűnt föl neki. Még az igazán meleg időszakokban is, ezekben az órákban Audrey mindig főzött valamit. A pajtából hallatszott az éhes öszvérek hangja, és az öreg Wolf sem napozott szokott helyén, az ajtó előtt.

– Mivel Sally nem szívesen tartózkodott a tanyán, eltartott egy darabig, míg rászánta magát, leszállt és kopogtatott. Nem kapott választ, így várt egy kis ideig, mielőtt az ajtónál próbálkozott volta. Feltűnt neki, hogy bár nincs bezárva, mégis nehezen, lassan mozdult, valami fékezte belülről. Amikor felismerte a tárgyat, megfordult, levegő után kapkodott, és belekapaszkodott az ablakfélfába, hogy megőrizze az egyensúlyát.

– Irtózatos szag csapta meg, amikor ajtót nyitott, de nem ettől döbbent meg igazán. Hanem attól, amit látott. A ház árnyékos mélyén három szörnyű esemény is történt, és három, olyan szörnyű dolog maradt utánuk, ami külön-külön is megdöbbentette és sokkolta a felfedezőt.

– A kandalló mellett feküdt a hatalmas kutya – az öregkor és rüh csupaszította bőre, bíborszínben oszladozott, és a testet szinte a robbanásig puffasztotta a tömény csörgőkígyó-méreg. A látvány alapján a hüllők egész légiója támadhatott rá.

– Az ajtótól jobbra, fejszével apróra szabdalt ember maradványai feküdtek – hálóing volt rajta, a véres tetem egyik keze lámpát szorított. A tetemen egyetlen kígyómarásra utaló jel sem volt. A közelében, gondatlanul eldobva feküdt a vértől iszamós fejsze.

– És a tekergő alak a padlón egy utálatos, üres-tekintetű lény, ami nemrég érző asszony volt, de most csak egy néma, őrült karikatúra. Mindössze egy dologra volt képes: sziszegni, és sziszegni, és sziszegni.

Mindkettőnk homlokát hideg verítékcsöppek lepték el. Dr. McNeill valamit öntött egy lombikból az asztalra, egy csipetnyit szórt belőle egy másik pohárba, vizet töltött rá, és a kezembe nyomta. Reszketve, értetlenül kerestem a megoldást:

– Tehát Walker először elájult, és – a sikolyokra riadt fel, és hagyta ott a fejszét?

– Igen – Dr. McNeill hangja elhalkult. – Halálát közvetve csakugyan a kígyók okozták. Félelme két jelenséget indikált – ő elájult, felesége pedig az ura által beletraktált vad történetek hatására az Ördögkígyót vélte Walkerban felismerni, aztán fejszét ragadott...

Egy pillanatra elgondolkoztam.

– És Audrey további sorsa... ahogy Yig átka beteljesült rajta? Feltételezem hogy a kígyók hatására őrült meg.

– Igen. Először érthető, világos volt a beszéde, de később zavaros és egyre zavarosabb. Haja először megőszült, majd teljesen fehér lett, egészen a hajhagymákig. Később ki is hullott. Aztán a bőre foltosodni kezdett, és amikor meghalt...

Azonnal megszakítottam.

– Meghalt? De hát akkor mi volt az – az a dolog a pincében?

McNeill komolyan válaszolt.

– Az eset után kilenc hónappal történt. Eredetileg három született, ám kettőnek egyre romlott az állapota – és végül ez az egy maradt életben.

Vitális Imre fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

Idz7hi92i7

Dátum: 2022-09-03 05:33:36
 

Поступилo 201 142 р  

Подробнее: https://docs.google.com/document/d/AAAhplovecraft.huBBB/view

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre