„Deteriores omnus sumus licentia.”

Terentius

A jelenkor költői művészetében mutatkozó dekadencia különböző formái közül egyik sem hat oly kíméletlenül érzékeinkre, mint a közvetlen elődeink költészetét ékesebbé tevő versmérték harmonikus szabályosságának riasztó hanyatlása.

A tényt, hogy a versmérték minden valódi költemény lényeges elemének számít, sem Arisztotelész megállapításai, sem Platón kijelentései nem cáfolhatják. Oly klasszikus műítészek, mint Dionüsziosz és Halikarnasszosz¹, és oly modern bölcselő, mint Hegel, egyaránt megállapítják, hogy a verselési technika a költészetnek nem csupán szükséges velejárója, hanem nélkülözhetetlen alapja is egyben; Hegel voltaképp magát a metrumot, nem pedig a metaforikus képeket teszi meg minden költői alkotás lényegének.

A tudomány hasonlóképp az emberi egyedfejlődés kezdetéig, sőt még tovább, az ember előtti majomállapotig vezeti le a ritmikusság ösztönét. A természet önmagában is a rendszeres időközönként jelentkező benyomások végtelen sorával szolgál. A hónapok és a holdfázisok egyenletes ismétlődése, a napkelte és a napnyugta, az apály és dagály váltakozása, a szív és az erek lüktetése, a lépések dobbanása járás közben, és számtalan ezekhez hasonlatos, szabályosan ismétlődő jelenség együttesen oly ösztönös ritmusérzéket vésett az ember agyába, mely éppúgy megnyilvánul a legműveletlenebb, akár a legcsiszoltabb elmék esetében is. A versmérték épp ezért nem olyféle hamis lelemény, amilyennek a radikalizmus szószólói elhitetni igyekszenek velünk, hanem a verselés természetes és elkerülhetetlen díszítőeszköze, amit az egymást követő koroknak fejleszteni és finomítani, nem pedig csonkítani vagy elpusztítani lenne a feladata.

A többi ösztönhöz hasonlatosan a ritmusérzék is különböző módokon nyilvánult meg a különböző fajok körében. A vadembereknél legegyszerűbb formájában, a primitív dobszóval kísért táncokban jutott kifejezésre; a barbárok esetében vallási és egyéb énekekben mutatkozott meg; a civilizált népek ugyanakkor formális költészetükben alkalmazzák, vagy a szótagok időtartamának egyenletes váltakozásaként, mint a görög és római költészetben. vagy a szótaghangsúlyok egyenletes váltakozásaként, mint az angol verselésben. A versmérték kifogástalansága épp ezért nem hivalkodó ékítmény, hanem az elsődlegesen természeti mintaképek logikus továbbfejlődése.

Az ultramodern költő amellett érvel – amint azt J. W Renshaw asszonyság nemrégiben (a Looking Glass májusi számában) megjelent, „A művészet önkényuralma” című cikkében kifejti –, hogy a valóban ihletett poétának a nyelvtől és formától függetlenül kell megénekelnie érzéseit, megengedvén, hogy a váltakozó indíttatások módosítsák dalának ritmusát, értelmét pedig hangulata „éteri tébolyának” kell vakon alávetnie. E fenti érvelés természetszerűen azon a feltételezésen alapul, hogy a költészet fölötte áll a szellemiségnek; a „lélek” önkifejezése, mely magasabb rendű az értelemnél és az elveknél. Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk e vitatható elméletet, meg kell jegyeznünk, hogy a természet törvényeitől nem ily könnyű eltávolodni. Az igaz költészet bármennyire felülmúlja elménk alkotásait, mégis szükségképpen hatnak reá a természet törvényei, melyek egyetemesek és megkerülhetetlenek. Ennek folytán az érzelmek a különféle pontosan meghatározott természetes alakzatok révén juthatnak kifejezésre. valójában ösztönösen érezzük, hogy bizonyos verselési fajták bizonyos jellegű gondolatokhoz illenek, egyes nyers, vagy szabálytalan versek olvasásakor ugyanakkor gyakorta elborzasztanak minket a versfaragó tudatlanságából vagy elferdült ízléséből fakadó indokolatlan módosítások. Önkéntelenül megütközünk azon, ha komoly témát anapesztusok köntösébe öltöztetnek, vagy ha valamely hosszas és emelkedett témát rövid, szaggatott sorokba tömörítenek. Ez utóbbi melléfogás taszít minket olyannyira Conington tagadhatatlanul tudós Aeneis-fordításának olvasásakor.

A gondolat egysége az, amit a radikálisok oly könnyelműen figyelmen kívül hagynak szélsőséges; műveikben. A szertelenül csapongó metrumváltások közepette elfeledkeznek költeményeik mögöttes egyöntetűségéről. Módosulhat a szín, változhat a hangulat; egy vers azonban mindössze egyetlen meghatározott üzenetet közvetíthet, eme végső és alapvető üzenet megfogalmazásához pedig egyetlen versmértéket szükséges kiválasztani és fenntartani. A költemény hangnemének apróbb egyenetlenségeit bőségesen érzékeltetheti ugyanazon szabályos metrum sajátlagos változatossága. Nyelvünk legfőbb, ám immár bosszantóan elfeledett versmértéke, a hősi párrím végtelen számú gondolati árnyalatot képes kifejezni a szavak megfelelő sorrendjének kiválasztásával, valamint a cezúra vagyis szünet találó elhelyezésével az egyes sorokban. Harmincnyolcadik előadásában Dr. Blair bámulatra méltó szabatossággal magyarázza és példázza a cezúra helyének fontosságát a hősi párrímes költemény ütemes áramlásának megváltoztatásában. Azzal is változatosabbá tehető egy költemény, ha megfontoltan beszúrunk egy-egy, a mű egészének meghatározó metrumától eltérő verslábat. Az ilyesmi többnyire nem bolygatja meg a sorok szótagszámát, és semmiképp nem rontja vagy fedi el az uralkodó verslábat.

A radikálisok érvei közül leginkább az a kijelentés megmosolyogtató, miszerint a költői szenvedélyt képtelenség szabályos verssorokba kényszeríteni; Pegazus lángoló tekintetű, lobogó hajú lovasának pedig változatlan formában kell a szenvedő közönség elé tárnia ama ködös elképzeléseket, melyek túlfűtött elméjének nemes zűrzavarában kavarognak. Nyilvánvaló ugyan, hogy a ritkán adódó ihletett pillanatokat a nyelvtanok és rímszótárak béklyója nélkül kell kiaknázni, de éppily magától értetődő, hogy a rákövetkező, higgadt elmélkedéssel töltött órát a kiegészítés és csiszolgatás hasznos munkálatainak érdemes szánni. A „lélek nyelvét” tisztává és érthetővé kell tenni más lelkek számára is, máskülönben megértése örökre megalkotójának kiváltsága marad. Ha szándékosan elvetjük a ritmusszerkezet természetes törvényeit, az olvasó figyelme a költemény legbenső lényegéről annak rongyos és rá nem illő gúnyájára terelődik. Minél tökéletesebb a metrum, annál kevésbe szembetűnő a jelenléte; épp ezért, amennyiben a költő mindenekelőtt a témáját szeretné kidomborítani, érdemes olyannyira lecsiszolnia a verssorokat, hogy egyenetlenség egyetlen alkalommal se zavarja meg a jelentést.

A laza versmértéknek az ifjabb nemzedékre kifejtett mételyező hatása felmérhetetlen. A Múzsa legfiatalabb imádói, akik még nem kellően kiműveltek ahhoz, hogy különbséget tehessenek saját művészietlen nyerseségük és a pallérozott, ámde radikális poéta kulturált szörnyszülöttei között, bizalmatlanul tekintenek az ortodox kritikusra, és elhiszik, hogy sem nyelvtani, sem retorikai, sem verstani készségek nem szükségeltetnek saját művészi fejlődésükhöz. Az eredmény szükségképp faragatlan, zajongó hibridek hada, kiknek zűrzavaros lármázása bizonytalanul ingadozik majd a próza és a vers között, erényeik nélkül magába olvasztva mindkettő hibáit.

Mikor ismét elismerik a letisztult versmérték tökéletes természetességét, óhatatlanul üdvös fordulat követi majd a jelenlegi káoszt; és imígyen a konzervativizmus és a jó ízlés kisszámú megmaradt hívei jogosan remélhetik, hogy a kortárs líra újfent Pope méltóságteljes hősi párrímes soraival, Thomson magasztos rímtelen jambusaival, Swift tömör jambikus négyeseivel, Gray zengzetes négysorosaival, valamint Sheridan és Moore élénk anapesztusaival ajándékozza meg őket.

Galamb Zoltán fordítása

¹ Ti. Hérodotosz, Halikarnasszosz szülötte. [A ford.]