Asshurbanipal tüze

Eredeti cím: Fire of Asshurbanipal, The

0 464

Szerző: Robert E. Howard • Év: 1936

Yar Ali gondosan végigpillantott a Lee-Enfield típusú fegyver csöve mentén, alázatosan könyörgött Allahhoz, aztán golyóját átküldte a menekülő lovas koponyáján.

– Allah Akbar! – A megtermett afgán jókedvűen felkiáltott, és fegyverét meglóbálta a feje fölött. – Isten hatalmas! Allahra mondom, sahib, egy újabb kutyát küldtem a pokol fenére!

Társa gyanakodva pislogott át a két karjuk ásta gödör pereme fölött. A férfi szikár, de szívós alkatú volt, és Steve Clarneynek hívták.

– Szép lövés volt, öreg cimbora – mondta. – Négyen maradtak. Nézd… elmennek.

A fehér burnuszba burkolózott lovasok valóban odébb nyargaltak, s lőtávolon kívül összegyűltek, mintha tanácskoznának. Amikor először megtámadták a gödörben kuporgókat, még heten voltak, de az ostromlottak fegyverei csak úgy osztogatták a halált.

– Nézd, sahib, feladják!

Yar Ali vakmerően felállt és gúnyosan szidni kezdte a távolodókat, mire egyikőjük megfordult és rájuk lőtt, a golyó harminc lábnyira a fedezék előtt fúródott a homokba.

– Úgy lőnek, mint az asszonyok – mondta Yar Ali túltengő önelégültséggel. – Láttad, hogy esett le a nyeregből az a fattyú, amikor a golyóm célba ért? Rajta, Sahib, menjünk utánuk és kaszaboljuk le őket mind egy szálig!

Anélkül, hogy odafigyelt volna erre a képtelen javaslatra – jól tudva azt, hogy az egész nem több, mint az afgánok természetéből adódó örökös tettvágy –, Steve felállt, leporolta a bricseszét és a lovasok után nézett, akik már csak fehér pöttyöknek tűntek a sivatag messzeségében, aztán tűnődve megszólalt. – Azok a fickók úgy vágtatnak, mint akiknek határozott céljuk van, és a legkevésbé sem tűnik úgy, mintha egy vereségtől félnének.

– Igaz – helyeselt azonnal Yar Ali és miután nem talált semmiféle ellentmondást a pillanatnyi viselkedése és az iménti vérszomjas javaslata között, így folytatta. – A többiekhez igyekeznek. Olyanok, mint a sólymok, egykönnyen nem mondanak le a kiszemelt prédáról. Legjobb lesz, ha minél előbb odébbállunk, Steve sahib. Azok a harcosok előbb vagy utóbb úgyis visszajönnek, talán néhány órán belül, de lehet, hogy pár nap is beletelik: minden attól függ, milyen messze van innen az oázis, ahol a törzsük tanyázik. Az biztos, hogy visszatérnek. Nekünk fegyverünk van és életben vagyunk: ezek mind a kettőt meg akarják szerezni. És nézd csak!

Az afgán felhúzta a puskája závárzatát és egyetlen töltényét belecsúsztatta a karabélyába.

– Az utolsó, sahib.

Steve bólintott.

– Nekem három maradt.

Az általuk másvilágra küldött rablókat már kifosztották saját társaik. Semmi értelme nem lett volna töltények után kutatni a homokban fekvő holttestek körül. Steve felemelte a kulacsát és megrázta. Kevés vize maradt. Tudta, hogy Yar Alinak is alig valamivel van több, dacára annak, hogy a megtermett afrikai, a sivatag fia kevesebbet ivott és kívánt, mint ő, pedig Steve eltért az átlag fehérektől: kemény és szívós volt, mint egy farkas. Miközben lecsavarta a kulacs tetejét és önmagát mérsékletre intve ivott, gondolatban végigfutott az eseményeken, melyeknek jelenlegi helyzetüket köszönhették.

Kóbor szerencselovagok voltak mindketten, akiket a véletlen sodort egymás mellé és az egymás iránt érzett kölcsönös csodálat tartott együtt; így vándoroltak Indiától felfelé Turkesztánon keresztül, és lefelé Perzsián át, mint egy furcsán összeválogatott mégis mindenre képes páros. Hajtotta őket a bennük égő vándorlási láz sürgető kényszere; bevallott céljuk – melyre feltették az életüket és amiért egykor útnak indultak – egy nagy csomó bizonytalan és még mindig rejtve maradt kincs volt, valami váratlan pénz, melyre talán rátalálnak majd egy még meg sem született szivárvány tövében.

Útjuk során aztán az ősi Shirazban hallottak valamit Asshurbanipal Tüzéről. Egy vén perzsa kereskedő szájából – aki mellesleg maga is csak félig-meddig hitt abban, amit elmesélt – meghallgattak egy történetet, melyet az aggastyán a saját régen elveszett fiatalsága idején hallott egy önkívületben lévő embertől. Az aggastyán ötven évvel ezelőtt tagja volt egy karavánnak, ami a Perzsa Öböl távoli, déli partjainál portyázott gyöngyökkel kereskedve, és mélyen a sivatagba behatolva követték egy rendkívüli gyöngyről szóló legenda nyomait.

A gyöngyöt – melyet a történet szerint egy gyöngyhalász talált és később egy, a belső országrészen uralkodó sejk raboltatott el – nem találták, viszont rábukkantak egy haldokló, török férfira, akinek golyó fúródott a combjába és szinte félholt volt az éhségtől és a szomjúságtól. Haláltusájában egy különös történetet motyogott a fekete kőből épült, néma, kihalt városról, amely a sivatag futóhomokjára épült messze nyugati irányban, és egy szikrázó drágakövet is emlegetett, amit egy ősi trónon ülő csontváz halott ujjai között lehet megtalálni.

A férfit annyira a hatalmába kerítette a rettegés, hogy nem merte elvenni a csontváz kezéből á drágakövet és a szomjúság ismét kiűzte a sivatagba, ahol a beduinok üldözőbe vették és megsebesítették. Mégis sikerült megszöknie, mégpedig úgy, hogy addig hajszolta a lovát, míg a szerencsétlen állat holtan összerogyott alatta. A férfi meghalt, legnagyobb bánatukra azelőtt, hogy elmondta volna, hogyan jutott el a titokzatos városba, ám az öreg kereskedő úgy vélte, a szerencsétlen minden bizonnyal északnyugatról érkezett, és a török hadsereg szökött katonája lehetett, aki tett egy kétségbeesett kísérletet az Öböl elérésére.

A karaván tagjainak eszébe sem jutott a várost keresve mélyebbre hatolni a sivatagba, mivel – mondta az agg – arra gondoltak, hogy az a hely nem lehet más, mint az Ősi, elfeledett Démonváros, melyet az őrült arab, Alhazred úgy említett a Necronomiconban, mint a halál városát, amin évezredek átka ül. A legendák mind másként nevezték azt a helyet; az arabok Beled-el Djinn-nek, a Démonok Városának, a törökök pedig Kara-Shehrnek, a Fekete Városnak hívták. A drágakő pedig az a bizonyos elátkozott kő volt, mely egy hajdanán élt király tulajdonát képezte, akit a görögök. Sardanapalusnak, a szemiták pedig Asshurbanipalnak neveztek.

Steve-et lenyűgözte a történet. Saját bevallása szerint a mese kétségkívül csupán egyike a tízezernyi tündérmeseszerű mítosznak, melyek Keleten keringenek, mégis lehetségesnek tartotta, hogy Yar Alival együtt éppen most botlott bele abba a szivárvány ragyogású arany halmazba, amit oly’ régen kerestek. Ráadásul Yar Ali már régebben is hallott utalásokat a homokra épült néma várossal kapcsolatban; megemlítette a meséket, melyek a keletre tartó karavánok nyomában keletkeztek, és velük együtt eljutottak a magasban fekvő perzsa felvidékeken és Turkesztán homoktengerein át a hegyvidékre és azon túlra; homályos elbeszélései voltak ezek, melyek mesélésekor csak suttogva említették a dzsinn fekete városát, ami a kísértetjárta sivatag legmélyebb zugában található.

Így hát, a két cimbora a legenda nyomait követve eljutott a Perzsa-öböl arab partjánál fekvő faluba, ahol még többet tudtak meg egy idős férfitól, aki ifjú éveiben gyöngyhalászként kereste a kenyerét. A kissé szenilis öreg összevissza fecsegett, de elmesélte azokat a történeteket is, amelyeket a vándorló törzsektől hallott, akik pedig az ország belső vidékeiben élő vad bennszülöttektől szereztek tudomást róluk; így Steve és Yar Ali megint csak végighallgatta a mesét a néma, fekete városról, a kőbe vésett, óriási vadállatokról és a ragyogó drágakövet szorongató csontvázról.

Ezért hát – a lelke mélyén kötöznivaló bolondnak tartva saját magát – Steve úgy döntött, hogy behatol a sivatagba, és Yar Ali – aki tökéletesen meg volt győződve arról, hogy minden földi dolog Allah ölében nyugszik – vele tartott. Szűkös anyagi kereteik csupán két teve és a szükséges élelem beszerzését tették lehetővé, melyek elengedhetetlenek voltak egy ilyen expedícióhoz. Egyetlen „térképük” az a homályos mendemonda volt, ami nagyjából behatárolta Kara-Shehr feltételezett elhelyezkedését.

Kimerítő utazás következett, amely egyébből sem állt, mint az állatok folytonos nógatásával és a vízzel meg az élelemmel való takarékoskodással. Aztán, amikor már mélyen benn jártak a sivatagban, rájuk zúdult egy mindent elborító, rettenetes homokvihar, amelyben elvesztették mindkét tevéjüket. Ezután hosszú mérföldeken át tartó keserves vánszorgás következett a homoktengerben, amit még elviselhetetlenebbé tett a perzselő nap; a túlélés esélye a kulacsaikban rohamosan apadó vízzel és a Yar Ali zsákjából vészesen fogyó élelemmel egyre csökkent. Ekkor már eszük ágában sem volt, hogy megkeressék a titokzatos várost. Vakon tántorogtak előre, abban reménykedve, hogy talán ráakadnak egy forrásra, és tisztában voltak azzal, hogy nem fordulhatnak vissza, mivel mögöttük elérhető közelségben nem volt egyetlen elérhető oázis sem. Csak előre mehettek; ez volt az egyetlen, kétségbeesett reményük.

Aztán a láthatár homályából előbukkanó, fehér burnuszos arabok támadtak rájuk, és a vándorok egy sebtében kikapart lövészárokból vívtak tűzpárbajt a vadul ostromló lovasokkal, akik szédítő sebességgel köröztek a fedezék körül. A beduinok golyói port szórtak a szemükbe, apró cafatokat szakítottak ki a ruhájukból, és áthatoltak a homokból emelt, hevenyészett mellvéden, azonban jó szerencséjüknek köszönhetően egyikük sem sebesült meg.

Mindössze ennyi szerencséjük volt ez idáig – morfondírozott Clarney önmaga szidalmazását megszakítva. Egyébként pedig, tiszta őrület az egész! Még elgondolni is képtelenség, hogy két férfi szembeszálljon a sivataggal és túlélje; ez az igazi megpróbáltatás, nem pedig az, hogy a sivatag belsejéből előbányásszák az ősi korok titkait! És az az őrült mese a halott városban található csontvázról, amely egy lángoló drágakövet szorongat a kezében, tiszta hülyeség! Milyen átkozott ostobaság! Biztosan nem volt eszénél, amikor bedőlt annak a mesének, döntötte el végül az amerikai a szenvedésektől és a veszélytől megvilágosodott elmével.

– Nos, öreg cimbora – morogta Steve, és felemelte a fegyverét – döntsük el a kérdést. Két lehetőségünk van: vagy szomjan halunk, vagy lekaszabolnak a sivatagi „barátaink”. Akárhogy is lesz, itt semmi jóra nem számíthatunk.

– Allah majd határoz a sorsunkról – vélte derűsen Yar Ali. – A nap már alászáll nyugaton. Hamarosan ránk telepszik az éjszaka hűvöse. Talán még vizet is találunk, sahib. Nézd, mintha délen megváltozna a táj, Clarney beárnyékolta a szemét a lemenő nap sugarai ellen. A horizonton túl, a pusztaság néhány mérföldes sávja után a vidék felszíne valóban szabdalttá vált; jelentéktelen kőhalmok tárultak a szemeik elé. Az amerikai keresztbe tette karján a puskáját, és felsóhajtott.

– Gyerünk, különben a rablók zsákmányaivá válunk. Lement a nap, feljött a hold és különös, ezüstös fényével elárasztotta a sivatagot. Hosszú hullámokban tornyosodott és csillogott a homok, mintha egy tenger hullámai hirtelen megfagytak volna. Steve a szomjúságtól – melyet nem mert teljesen eloltani – kitikkadva, magában átkozódott. A sivatag gyönyörű látványt nyújtott a hold fényében tündöklő hideg, márványszépségű tájjal, mely szinte felkínálta magát az embernek, hogy elpusztítsa. Milyen őrült kalandra adták a fejüket! Steve kimerült agya csak ezzel a gondolattal tudott foglalkozni, és Asshurbanipal Tüze minden egyes, kínlódva megtett lépéssel visszavonulni látszott a képzelet útvesztőibe. A sivatag lassanként már nem csak egy létező pusztasághoz hasonlított, hanem a letűnt korok szürke homályának tetszett, melynek mélyén elfeledett dolgok szunnyadtak.

Clarney tovább vánszorgott és egyfolytában szitkozódott; nem lehet, hogy ilyen könnyen feladja. Yar Ali a hegyi emberek laza, soha el nem fáradó lépteivel haladt mellette, és Steve fogcsikorgatva még nagyobb erőfeszítésre sarkallta magát. Végül odaértek a kis dombokkal tarkított részre, ahol az előrejutásuk még az eddigieknél is nehezebbnek bizonyult. Sekély vízmosások és szűk hasadékok hullámokat vagdostak a talaj felszínébe. A bemélyedések legnagyobb részét ellepte a homok, és víznek a legcsekélyebb jelét sem látták.

– Ez a föld hajdanán tele volt oázisokkal – magyarázta Yar Ali. – Aljah a megmondhatója, hány évszázada uralja a homok, amely már annyi más várost is el, nyelt Turkesztánban.

Úgy vánszorogtak ott, mint két halott a halál szürke földjén. Ahogy lehanyatlott az égbolton, a hold egyre vörösebb és baljóslatúbb lett, és a sivatagra homályos sötétség szállt azelőtt, hogy elértek egy helyre, ahonnan meglátták a szabdalt felszínű terepen túl elterülő tájat. Még a megtermett afgán menetelése is meglassult és Stevet csupán emberfeletti akaratereje tartotta lábon. Végül a déli oldalon felküzdötték magukat a peremre, ahonnan végre az útjuk lejtőn folytatódott tovább.

– Pihenőt tartunk – határozott Steve. – Egyetlen csepp víz sincs ezen a pokoli vidéken. Semmi értelme, hogy egyfolytában gyalogoljunk. Már így is olyan merevek a lábaim, mintha puskacsövek lennének. Egyetlen lépést sem tudnék tovább menni, még akkor sem, ha az életemről volna szó. Ott az a déli fekvésű szikla, amelyik nagyjából egy férfi válláig ér. A szélvédett oldalánál megalszunk.

– És nem fogunk őrködni, Steve sahib?

– Nem – felelte az amerikai. – Sokkal jobban járunk, ha az arabok álmunkban vágják el a torkunkat. Egyébként is halálra vagyunk ítélve.

Ezzel a „derűlátó” megjegyzéssel Clarney elszántan leheveredett a vastag homokba. Yar Ali azonban állva maradt és előrehajolva meresztette szemét a csillagokkal teleszórt látóhatárt az árnyékok feneketlen kútjává varázsoló sötétségbe.

– Valami lapul ott, a láthatáron, déli irányban – dünnyögte aggodalmas hangon. – Lehet, hogy egy domb? Nem mondom, hogy az, hiszen még abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán észreveszek valamit ebben a sötétben.

– Már megint délibábokat látsz-mondta Steve ingerülten. – Jobban teszed, ha lefekszel és alszol.

Ezekkel a szavakkal az amerikai már álomba is merült.

A szemébe tűző napsugarak ébresztették. Ásítozva felült, és az első érzés, mely rátört, a szomjúság volt. Felemelte kulacsát és benedvesítette az ajkait. Csupán egyetlen korty vize maradt. Yar Ali még aludt. Steve szemei végigpásztázták a déli láthatárt és a látványtól megborzongott. Gyengén megrúgta a fekvő afgánt.

– Hé, Ali, ébredj! Szerintem nem láttál te semmit múlt éjjel. Ott a te dombod és valami másik, igen furcsa küllemű dolog.

Az afridi úgy riadt fel, ahogy a vadon gyermekei szoktak; szemvillanás alatt, és keze mindenre készen rácsapott a szablyája markolatára, ahogy tekintete az ellenséget kereste. Pillantásával követte Steve irányt mutató ujját, és a szemei elkerekedtek.

– Allah legyen áldott! Allah legyen áldott! – kiáltotta. – Megérkeztünk a dzsinn földjére! Az nem domb, hanem egy kőből épült város a homoktenger közepén!

Steve úgy ugrott talpra, mint amikor kiengednek egy összehajlított acélrugót. Ahogy lélegzetvisszafojtva a távolba meredt, szenvedélyesen felkiáltott. A lábai előtt lejtőben folytatódó magaslat egy széles, sík felszínű homoksíkságba torkollott, amely dél felé húzódott. És ahogy a szemeit erőltetve a távolba nézett, a homokmezőn túl a „domb”, mint egy, a futóhomokból kirajzolódó délibáb, lassanként látni engedte valódi körvonalait.

Steve apránként kivette az egyenetlen falakat, a vaskos, lőrésekkel szabdalt oromzatot; az egész építmény körül pedig, mint egy élő és gondolkodó lény, ott kígyózott a homok, mely a falaknál feltornyosult, így gyengítve azok már meglehetősen girbegurba körvonalait. Nem csoda hát, hogy első pillantásra dombnak tűnt.

– Kara-Shehr! – kiáltott fel szenvedélyesen Clarney. – Beled-el-Dzsinn! A halál városa! Tehát nem csupán vágyálom! Megtaláltuk, istennek hála, megtaláltuk! Gyerünk, induljunk!

Yar Ali bizonytalanul megrázta a fejét és a bajsza alatt morgott valamit a démoni dzsinnről, aztán mégis követte társát. Az omladozó falak látványa elűzte Steve szomjúságát, éhségét és kimerültségét, amelyet a néhány órás alvás nem tudott teljesen megszüntetni. Gyorsabban szedte a lábait, fittyet hányt az egyre emelkedő hőmérsékletre, szemeiben ott csillogott a felfedezők sóvárgása. Nem csak á legendás drágakő iránti vágy sarkallta arra, hogy kockára tegye az életét ebben a hátborzongató pusztaságban: a lelke mélyén ott lappangott a fehérek ősi öröksége, az ellenállhatatlan vágy, hogy felkutassa a világ titkos zugait, és erre a kényszerre meglehetősen ösztönzőleg hatottak az ősi legendák.

Ahogy átvágtak a sima felszínű területen, mely a város és a felszabdalt talajú terület között feküdt, a lepusztult falak formája és alakja a szemük láttára vált egyre jobban felismerhetővé; mintha a reggeli láthatárból nőttek volna ki. A város egykor hatalmas, fekete kőtömbökből épülhetett, a falak magasságát azonban lehetetlen volt megbecsülni a falak aljában vastagon felhalmozódott homok miatt; a falak több helyen hirtelen megszakadtak és a homok teljesen betemette az ép darabokat.

A nap már elérte zenitjét és a szomjúság a kezdeti lelkesedés és nekibuzdulás ellenére mégis csak erőt vett Steve-en, de ő fogcsikorgatva tűrte a szenvedést. Ajkai kicserepesedtek és megdagadtak, de addig nem akarta meginni az utolsó korty vizét, míg oda nem értek a romvároshoz. Yar Ali megnedvesítette ajkát a saját kulacsában kotyogó vízzel és a maradékot felkínálta társának. Steve azonban tagadólag megrázta a fejét és tovább vánszorgott.

A sivatagi délután kibírhatatlan hőségében érték el a romot és ahogy átléptek az omladozó falon tátongó egyik széles nyíláson, szemük elé tárult a halott város. Az ősi utcákat ellepte a homok és fantasztikus alakot kölcsönzött a hatalmas, földön heverő, félig betemetett oszlopoknak. A város hajdani felépítéséről csupán a szétmálló és homoklepte romokból következtethettek a kíváncsi betolakodók; a hajdani épületek mára nem voltak többek futóhomok borította pusztaságnál és porladó köveknél, melyekre láthatatlan felhőként rátelepedett a hihetetlen ősiségét sugalló aura.

Szinte közvetlenül előttük egy széles sugárút haladt, eredeti felületét még a pusztító homok és az évszázadok szélviharai sem tudták eltörölni a föld színéről. A tágas út mindkét oldalán hatalmas oszlopok sorakoztak, nem voltak az ég alját ostromló magasságúak – még akkor sem, ha figyelembe vesszük az alapzatukat ellepő homok vastagságát –, mégis hihetetlenül súlyosnak tűntek. Minden egyes oszlop tetején ott állt egy kemény kőből faragott alak; óriási, zord szobrok voltak, és félig emberi, félig állati külsejükkel nagyban hozzájárultak a városból sugárzó, félelmet gerjesztő érzéshez. Steve csodálkozva felkiáltott.

– Ninive szárnyas bikái! Az emberfejű bikák! A szentekre mondom, Ali, a szentekre esküszöm, hogy az ősi mesék valóban igazak! Az asszírok tehát tényleg felépítették ezt a várost! A legenda minden szava igaz! Bizonyára azután érkeztek ide, hogy a babiloniak elpusztították Asszíriát ezért van az, hogy amit itt látunk, az szinte pontos mása az ősi Ninivét ábrázoló képeknek, melyeket régebben láttam! És nézd csak!

Steve a széles út túlsó végén magasodó, hatalmas épületre mutatott, a robosztus építményre, melynek oszlopai és kemény, fekete kőből készült elemei dacoltak az évszázadokon át ellenük támadó szélviharokkal és a homokkal. A hullámzó, mindent elárasztó homoktenger az épület alapzatát nyaldosta és a kapukon is átcsapott, de ahhoz, hogy hatalmába kerítse az egész palotát, még sok-sok évnek kell eltelnie.

– Démonok tanyája! – mormolta nyugtalanul Yar Ali.

– Baal temploma! – kiáltotta Steve. – Gyerünk! Titokban attól rettegtem, hogy az összes palotát és templomot a homok alá temetve találjuk, és úgy kell kézzel kikaparnunk alóluk a gyémántot.

– Sokra megyünk vele – fanyalgott Yar Ali – amikor itt fogunk elpusztulni.

– Ebben egyetértünk. – Steve letekerte a kulacsa tetejét. – Igyuk meg hát az utolsó korty vizünket. Mellesleg, legalább az araboktól nem kell félnünk. Az ő babonás képzeletük nem engedné nekik, hogy idemerészkedjenek. Megisszuk a vizet, aztán meghalunk, de előtte még megkeressük a követ. Amikor elszáll testemből a lelkem, azt akarom, hogy a kezemben fogjam a gyémántot. Néhány évszázad múlva talán egy csavargó rábukkan a csontvázunkra és a kőre. Akárki is lesz az a szerencsés, igyunk rá!

E szarkasztikus szavakkal Clarney az összes vizet kiitta a kulacsából és Yar Ali követte a példáját. Így kijátszották a legvégső adujukat is, a további sorsukat Allah bölcsességére bízták.

Elindultak a széles úton és Yar Ali, akit semmiféle emberi kinézetű ellenség nem tudott zavarba hozni, most nyugtalanul kapkodta a fejét jobbra balra, mintha arra számítana, hogy egyszer csak megpillant egy őket kémlelő, szarvval felfegyverzett, fantasztikus ábrázatot az egyik oszlop mögött. Steve szinte fizikailag érezte a helyből sugárzó ősiség zord kisugárzását, és azon vette észre magát, hogy szinte várta a kihalt utcákon végigszáguldó bronz harciszekerek felbukkanását vagy a hirtelen felharsanó, félelmetes hangú trombiták tutulását. A kihalt várost megülő csend sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnt, mint odakint a sivatagban.

Elérték az óriási templom kapuit. Lenyűgöző méretű oszlopsorok szegélyezték a bokáig érő porba süppedt kapuzatot, melyeknek súlyos, bronzpillérei valaha szilárdan tartották az óriási ajtókat, melyek egykor fényesre csiszolt felületét szinte szétrágta az idő.

Egy sejtelmes derengéssel megvilágított csarnokba léptek, melynek homályba vesző kőboltozatát tartó oszlopainak átmérői bátran felvehették volna a versenyt az erdők faóriásainak méreteivel. Monumentalitásának köszönhetően az egész épület, egyfajta fenséges és komor pompát árasztott, mintha zord óriások emelték volna e templomot sötét isteneik lakhelyéül.

Yar Ali olyan óvatosan lépkedett, mint aki fél, hogy felébreszti a szunnyadó isteneket, és még Steve is, akiből pedig hiányzott a társában meglévő babonás tisztelet, érezte, ahogy a hely komor méltósága rátelepszik a lelkére.

Egyetlen lábnyomot sem láttak a padlót borító, mély porban; ötven év telt el azóta, hogy a halálra rémült és démonoktól menekülő török elhagyta a néma csarnokokat. Ami a beduinokat illeti, nem volt nehéz rájönni, hogy a sivatag eme mélységesen babonás gyermekei miért is kerülték el nagy ívben ezt á kísértetjárta várost.

Ahogy a végtelennek tetsző terem porában lépkedtek, Steve agyában egy csomó kérdés kavargott: hogyan építettek fel azok a dühtől acsarkodó, lázadóktól űzött menekülők a várost? Hogyan jutottak át az ellenség országán, hiszen Babilónia Asszíria és az Arab sivatag közé ékelődik. Bizonyára nem akadt másik hely, ahová mehettek volna; nyugaton Szíria és a tenger várt rájuk, északon és keleten nyüzsögtek a veszélyes médek, a vad ariániok, akiknek a segítsége megerősítette Babilon kezét, hogy elsöpörhesse ellenfelét a föld színéről.

Valószínűleg – gondolta Steve – Kara-Shehrt (vagy az ördög tudja, hogyan nevezték azokban a régi időkben) mintegy előretolt helyőrséget építették az Asszír birodalom bukását megelőzően, hogy menedéket nyújthasson a menekülők tömegeinek. Akárhogy is volt, elképzelhetőnek látszott, hogy Kara-Shehr néhány évszázaddal túlélte Ninivét és furcsa, remeteszerű életet élt, minden kétséget kizáróan teljes elszigeteltségben a külvilágtól.

Ahogy Yar Ali is mesélte, számos oázisa révén a város egykoron gazdag lehetett, és minden bizonnyal az a sziklás terület szolgáltatta az építőanyagot a város számára, amelyen tegnapelőtt éjjel átvergődtek.

Mégis, mi okozhatta a hanyatlást? Vajon a homok előretörése és a források kiapadása késztette az embereket a város elhagyására, vagy Kara-Shehr már azelőtt elnémult, hogy a homok elborította a falait? Belső, netalán külső okok miatt bukott el? Polgárháború pusztította el a lakóit vagy esetleg egy túlerőben lévő, sivatagi ellenség irtotta ki őket? Clarney összezavarodva és bosszúsan megrázta a fejét. A válaszokat csak a letűnt korok útvesztőiben találhatná meg.

– Allah Akbar!

Átvergődtek a hatalmas, homályos csarnokon és a végénél egy fekete kőből készült oltárhoz jutottak, amely mögött alig kivehetően egy bestiális és rémítő külsejű, ősi istenszobrot pillantottak meg. Amikor Steve felismerte a monumentális faragvány formáját, vállat vont; Baal volt az, akinek fekete oltárán a régi időkben annyi sikoltozó, vonagló, meztelen ember áldozta fel jelentéktelen életét. A szobor külseje, mérhetetlen és aljas állatiassága szinte megtestesítette ennek a démoni városnak a szellemét. Az egyszer biztos – gondolta Steve –, hogy Ninive és Kara-Shehr építőit teljesen más fából faragták, mint a mai kor emberét. Művészetük és kultúrájuk túl fajsúlyos, félelmetesebb és sivárabb volt az emberi természet mai értelemben vett mivoltánál; mintha nem is emberek alkotta dolgokat készítettek volna. Építészetük visszataszító volt, mely magas fokú szakértelemre vallott, mégis az alkotásaik annyira súlyosak, komorak és kegyetlenséget sugárzóak, hogy már szinte érthetetlennek tűnnek a mai emberek számára.

A két férfi átment egy, a csarnok végében a szoborhoz közel található ajtón, és egy széles, homályos, porlepte, oszlopokkal alátámasztott folyosókkal összekapcsolt kamrarendszernél találták magukat. A szürke, kísérteties megvilágításban végiglépdeltek a folyosókon és végül egy széles lépcsőhöz jutottak, amelynek súlyos kövekből kirakott fokai felfelé vezettek és odafönt belevesztek a homályba. Yar Ali megállt a lépcső aljánál.

– Eleget kockáztattunk, sahib – mormolta. – Szerinted bölcs dolog lenne tovább kísérteni a jó szerencsénket?

Steve, aki szinte remegett a vágytól, hogy nekivágjon a lépcsőnek, megértette az afgán aggodalmát.

– Úgy érted jobb lenne, ha idelent maradnánk?

– Ennek a lépcsőnek démoni a külseje. Vajon a csend és rettegés miféle kamráiba vezetnek? Ha egy épületet megszálltak a dzsinnek, többnyire a felső szobákban ólálkodnak. Bármelyik pillanatban fejünket veheti egy gonosz szellem.

– Mindenképpen a halál fiai vagyunk – mordult fel Steve. – Ám legyen, menj vissza a csarnokon keresztül és figyeld az arabokat, addig én felmegyek.

– A szelet őrizzem a láthatáron? – válaszolt mogorván az afgán és megigazította karabélyát, kijjebb húzta tőrét a tokjából. – Ide nem jönnék beduinok. Vezess, sahib! Ugyanolyan őrült vagy, mint az összes hitetlen, de akkor sem hagyhatom, hogy egyedül szállj szembe a démonokkal.

Ezzel a két cimbora megindult felfelé a súlyos kőlépcsőn, lábaik minden lépésnél mélyen belesüppedtek az évszázados, vastag porba. Egyre feljebb mentek, szinte hihetetlen magasságig jutottak, ahonnan visszanézve a lépcső alja beleveszett a bizonytalan homályba.

– Vakok módjára sétálunk a végzetünk felé, sahib – mérgelődött Yar Ali. – Allah il Allah, és Mohamed az ő prófétája! Szinte érzem a szendergő Sátánt és lehet, hogy soha többé nem fogom újra hallani a Khyber-hágó felett süvítő szelet?

Steve nem válaszolt. Neki sem tetszett a nyomasztó csend, amely az ősi templomra borult és az a szürke fény sem, ami valamilyen ismeretlen helyről szivárgott be.

Ekkor a mindent beborító homály kissé kitisztult és a vándorok egy óriási, kör alakú terembe érkeztek, melyet szürkés fénybe borított az átlyuggatott mennyezeten át a helyiségbe hatoló fény. Volt azonban még valami, aminek fénye hozzájárult a nagyobb világossághoz. Steve ajkait hangos kiáltás hagyta el, s Yar Ali visszhangozta kiáltását.

A széles kőlépcső tetejéről pompásan áttekinthették a súlyos kőlapokból kirakott, porlepte padlójú és csupasz, fekete kövekből álló falakkal körbevett termet. A helyiség közepén tömör kőlépcsők vezettek fel egy emelvényhez, melynek tetején egy márvány trón állt. A trón körül valami titokzatos fény izzott és vibrált, és a betolakodóknak elállt a lélegzetük, amikor rájöttek a fény eredetére. A trónuson egy emberi koponya nyugodott, melyet néhány, szinte teljesen szétporladt csont vett körül. A trón széles karfáján egy rég lecsupaszodott kéz hevert, és szörnyűséges szorításában, mint egy élőlény, ott lüktetett és dobogott hatalmas, karmazsinszínű drágakő!

– Asshurbanipal Tüze! – Amióta rábukkantak az eltűnt városra, Steve sohasem merészkedett odáig, hogy elhitesse magával, képesek megtalálni a követ, vagy hogy az egyáltalán létezik. Most azonban hinnie kellett a szemkápráztató, démoni ragyogásnak. Bősz kiáltással átrohant a termen, fel egészen a trónig. Yar Ali ott loholt a sarkában, és abban a pillanatban, amikor Steve már éppen megragadta volna a követ; az afgán lecsapott a társa karjára.

– Várj! – kiáltotta a termetes mohamedán. – Még ne nyúlj hozzá, sahib! Átok ül az ősi tárgyakon, és biztosak lehetünk benne, hogy ez a kő háromszorosan is átkozott! Mi más akadályozta volna meg, hogy érintetlenül a helyén maradhasson ebben a tolvajoktól hemzsegő országban? Sosem vezet jóra, ha valaki egy halott tulajdonát háborgatja.

– Ostobaság – vakkantotta az amerikai. – Babona! A beduinokat visszatartották azok a történetek, amelyeket az elődeiktől hallottak. Mivel mindig a sivatagban éltek, így minden várost gyanakvással kezeltek, és erről a városról elmondható, hogy már a fénykorában is pokoli hírnévnek örvendett. És a beduinokon kívül még senki sem látta ezt a helyet, kivéve azt a szökött törököt, aki viszont a városba érkezésekor már feltehetően félőrült volt a megpróbáltatásoktól. Lehet, hogy ezek a csontok a mondabeli király maradványai; a száraz sivatagi levegő képes akár évszázadokig is konzerválni a holttesteket… mégis kétlem, hogy erről lenne szó. Talán egy asszír lehetett, még valószínűbb, hogy arab volt, valami koldusféle, aki megszerezte a követ, aztán ki tudja, milyen okból kifolyólag elpusztult azon a trónon.

Az afgán szinte rá sem hederített. Félelemmel vegyes áhítattal meredt a rendkívüli nagyságú drágakőre, mint a kígyó szemébe bámuló, meghipnotizált madár.

– Nézd, sahib! – suttogta. – Mi lehet ez? Emberi kéz még nem bányászott ki ilyen gyémántot, mint amilyen ez itt! Nézd, ahogy lüktet és dobog, mint a kobra szíve!

Steve odanézett és lassan rádöbbent, hogy valamilyen kényelmetlen, különös és meghatározhatatlan érzés kerítette hatalmába. Jóllehet eléggé jártas volt az értékes drágakövek felismerésének tudományában, ehhez a kőhöz hasonlót eddig még nem látott. Első pillantásra egy hatalmas rubininak vélte, ugyanúgy, mint ahogy a legendákban is szerepelt. Most már azonban nem volt biztos a dolgában, és idegesen töprengett azon, hogy mégis Yar Alinak volt igaza, és ez nem természetes eredetű, hétköznapi gyémánt. Azt sem tudta megállapítani, milyen stílusban csiszolták, és mindennek a tetejébe ott van az az élénk kisugárzás, melynek hatását, úgy tűnt, a közelében állva nem lehet sokáig elviselni. Nem lehetett volna azt állítani, hogy a helyiség összhatása nyugtatóan hatott volna egy kimerült ember idegrendszerére. A padlót vastagon borító por valamiféle veszedelmes időtlenséget sugallt, a szürkén derengő fény miatt az ember elvesztette a valóságérzetét, és a súlyos, fekete, fenyegetően magasló falak is mintha valami titokzatosságra utaltak volna.

– Fogjuk meg a követ és tűnjünk innen! – dörmögte Steve, és érezte, ahogy pánikszerű félelem tornyosodik a mellében.

– Várj! – Yar Ali szemei, felizzottak és tekintete már nem a gyémántra, hanem a fenyegető kőfalra szegeződött. – Mi vagyunk a legyek a pókhálóban! Sahib, Allah életére mondom, itt többről van szó, mint a múlt félelmetes kísérteteiről, melyek ebben a szörnyű városban ólálkodnak! Érzem a veszély jelenlétét, ugyanúgy, mint akkor, amikor egy dzsungel mélyében fekvő barlangban egy óriáskígyó láthatatlanul lesben állt a sötétben; ugyanezt éreztem Thuggee templomában, ahol Síva elrejtőzött gyilkosai kuporogva várták, hogy ránk ugorhassanak: most is ezt érzem, csak tízszer olyan erősen!

Steve fejbőre bizseregni kezdett. Tudta, hogy Yar Ali mindenre elszánt, tapasztalt harcos, aki nem veszti el a fejét holmi buta és ártalmatlan félelem miatt; élénken éltek az emlékezetében az afgánhoz fűződő, véletlenszerű események képei és felrémlettek előtte más alkalmak is, amikor Yar Alinak a keleti népekre annyira jellemző telepatikus ösztöne már jóval azelőtt figyelmeztette őt a veszélyre, hogy az látható vagy hallható lett volna.

– Miről beszélsz, Yar Ali? – kérdezte suttogva.

Az afgán megrázta a fejét és szemei különös, titokzatos fénybe borultak, ahogy a tudatalattijából feltörő, rejtett ösztönökre koncentrált.

– Nem tudom, csak annyit érzek, hogy valami itt van a közelünkben, valami ősi és roppant ördögi dolog. Azt hiszem… – Hirtelen abbahagyta a beszédet és megfordult, a kísérteties fény tovatűnt a szemeiből és átadta helyét egy a farkasokra jellemző félős és gyanakvó tekintetnek.

– Hallgasd csak, sahib! – utasította az amerikait. – Kísértetek vagy halottak lépkednek a lépcsőn!

Steve teste megfeszült, amikor a szandálokba bujtatott lábak óvatos lépteinek kőről visszaverődő neszei a fülébe jutottak.

– Júdásra mondom, Ali! – csattant fel Steve. – Valami van ott…

Az ősi falak visszhangzottak a vad kiáltások kórusától, ahogy a rablók a csarnokba zúdultak. Egy zavarodott, őrült pillanatig Steve kábultan arra gondolt, hogy a régmúlt korok feltámadt harcosai rohannak rájuk, aztán egy füle mellett a falba vágódó, neki szánt golyó csattanása és a lőporfüst fanyar szaga tudatosította benne, hogy ellenségeik nagyon is evilágiak.

Clarhey elkeseredetten átkozódott: balga módon biztonságban hitték magukat és arab üldözőik úgy ütöttek rajtuk, mint a csapdába esett patkányokon.

Abban a pillanatban, amikor az amerikai elhajította fegyverét, Yar Ali csípőből tüzelve lőtte ki halálos pontosságú golyóját, aztán kiürült puskáját hozzávágta a támadókhoz és hurrikánként, három láb hosszúságú khyberi tőrét szőrös kezében villogtatva leszáguldott a lépcsőn. A küzdelem ismerős gyönyörének ízé meggyőzte arról, hogy emberekkel kell harcolnia. Egy lövedék letépte a turbánját a fejéről, azonban egy arab máris szétnyílt koponyával hanyatlott hátra a hegylakó ökölcsapásától.

Egy magasra nőtt beduin az afgán oldalához szorította a puskája csövét, mielőtt azonban meghúzhatta volna a ravaszt, Clarney szétlőtte a fejét. A támadókat éppen a létszámuk akadályozta abban, hogy elgyűrjék ellenfelüket, mivel Yar Ali olyan tigrisszerű gyorsasággal mozgott, hogy egymást találhatták volna el, ha megpróbálnak rálőni. A rablók teljesen körülvették Alit, handzsárokkal és puskatusokkal döfködtek felé, miközben a többiek elözönlötték a Steve alatti lépcsőket. Nem volt kiút; Clarney jobb híján a puskája csövével vágott bele egy szakállas arcba, amelyből csak kísérteties roncs maradt. Azonban a többiek egyre csak nyomultak fölfelé, közben úgy ordítottak, mint a párducok.

És miközben Clarney előkészült az utolsó lövésre, egyetlen pillantással két dolgot vett észre: egy megvadult, tajtékos szakállú, nehéz handzsárját a feje fölött tartó harcos lesújtani készült rá, egy másik pedig a padlón térdepelt és puskájával gondosan célba vette a hajlongó Yar Alit. Steve villámgyorsan döntött: a rá támadó férfi válla fölött lelőtte a lövéshez készülő beduint, önkéntelenül felkínálva ezzel saját életét cserébe az Aliéért, hiszen a handzsár ott lebegett a feje fölött. De éppen abban a pillanatban, amikor az arab egy orkánszerű fújtatással lesújtott, szandálba bújtatott lába megcsúszott a márványlépcsőn és a görbe penge szeszélyes irányváltással Steve fegyverének csövéhez csapódott. Az amerikai a másodperc tört része alatt a csövénél fogva megragadta puskáját és amikor a beduin visszanyerte az egyensúlyát és ismét felemelte a handzsárját, Clarney szikár testének minden erejét beleadva az ütésbe lesújtott, és a puskatus a beduin koponyájával együtt tört szilánkokra.

Ebben a pillanatban egy golyó csapódott a vállába, hatalmas ütést érzett, és hirtelen rosszullét fogta el.

Ahogy kábultan tántorgott, az egyik támadó a turbánja szövetét Clarney lába köré tekerte, aztán nagyot rántott rajta. Az amerikai a lépcsőre zuhant és a feje hatalmas koppanással a földnek ütközött. Egy puskatust markoló, barna kéz a magasba emelkedett, hogy szétverje a fejét, azonban egy ellentmondást nem tűrő hangtól a mozdulat félbeszakadt.

– Nem kell megölni, kötözzétek össze a kezét és a lábát!

Miközben Steve kábán viaskodott a testét megragadó számtalan kézzel, arra gondolt, hogy ezt a parancsoló hangot már hallotta valahol.

Clarney néhány másodperc alatt csatát vesztett.

Amikor Steve második lövése eldördült, Yar Ali Eont abban a pillanatban tépte ki magát egyik támadója karjaiból, és szinte ezzel egy időben letaglózó erejű puskatus ütést kapott a bal vállára. Báránybőrből készült kabátja, amelyet a sivatagi hőség ellenére is hordott, most életmentőnek bizonyult a tucatnyi, vagdalkozó késsel szemben. Egy karabély szinte az orra előtt dördült el, a lőpor az arcába csapott, amitől vérszomjas üvöltés tolult a megvadult afgán ajkára. Amikor Yar Ali meglendítette vértől csöpögő szablyáját, a hamuszürke arcú puskás mindkét kezével megfogva a feje fölé emelte a fegyverét, hogy így védje ki a csapást, mire Ali egy szenvedélyes kiáltással, a mocsári hiúzéhoz hasonló mozdulattal, félreugrott és hosszú pengéjét az arab hasába döfte. Ám ugyanebben a pillanatban puskatus lendült feléje – a mozdulatban a beduin összes gyűlölete benne volt –, a fején találta el az óriási afgánt, felrepesztette a homlokát és térdre kényszerítette.

Ő azonban a fajtájára jellemző makacs és néma vadsággal, szinte vakon feltápászkodott és ellenfelei felé hadonászott, akiket alig látott, de a rázúduló ütések ismét a padlóra küldték és a támadói addig verték, míg-mozdulatlanná válva el nem terült a földön. Az arabok néhány perc alatt végeztek volna vele, de a vezérük kőkemény kiáltása megálljt parancsolt, így hát megkötözték az eszméletlen afgánt és odahajítottak Steve mellé, aki viszont nagyon is öntudatánál volt a vállába fúródott golyó okozta pokoli kínoktól.

Aztán felnézett a magas arabra, aki előtte állt és őt bámulta.

– Nos, sahib – szólt az arab és Steve észrevette, hogy a férfi nem a beduinok közül való –, nem emlékszel rám?

Steve erőlködve nézett rá; egy golyó ütötte seb nem éppen a legjobb szer az összpontosításhoz.

– Ismerősnek tűnsz, Júdásra, te vagy az! Nureddin El Mekra!

– Oh, milyen megtisztelő! A sahib emlékszik rám! – Nureddin gúnyosan hajbókolt. – És gondolom, arra az alkalomra is emlékszel, amikor ezt az ajándékot kaptam tőled?

Sötét szemei gyűlölködve összeszűkültek és a férfi rámutatott az állkapcsa szélén húzódó, fehér sebhelyre.

– Emlékszem – sziszegte Clarney, akit a fájdalom és a düh sem tudott alázatra kényszeríteni. – Évekkel ezelőtt történt Szomáliában. Akkoriban rabszolgakereskedő voltál. Az egyik szerencsétlen feketének sikerült megszöknie tőled és nálam menedékre lelt. Erre az egyik éjszakán besétáltál a táboromba, hatalmas patáliát csaptál és a rákövetkező dulakodás során egy csontozó késsel végighasítottam az arcodat. Bárcsak a torkodat vágtam volna el!

– Megvolt rá a lehetőséged – felelte Nureddin. – De most fordult a kocka.

– Azt hittem, szívesebben tanyázol nyugaton – dörmögte Clarney. – Jemenben és Szomália környékén.

– Már rég kiszálltam a rabszolga-üzletből – felelte az arab. – Manapság nem éri meg. Egy darabig Jemenben irányítottam egy csapat gazfickót, aztán kénytelen voltam odébbállni. Néhány igazhitű emberemmel idejöttem, és Allahra mondom, ezek a vademberek először majdnem elvágták a torkomat. Aztán sikerült legyőznöm az előítéleteiket, és most több emberem van, mint valaha… Akikkel tegnap harcoltatok, szintén az én embereim Voltak, a felderítőim, akiket előre küldtem. Az oázisom messze, nyugatra fekszik. Jó sok napja úton vagyunk már, ugyanis pontosan ebbe a nagyszerű városba igyekeztem. Amikor a felderítőim visszatértek és jelentést tettek a két vándorról, nem tértem el az útirányunktól, mert először Beled-el-Djinnben volt némi elintéznivalóm. Nyugat felől érkeztünk a városba és megláttuk a nyomaitokat a homokban. Követtük őket és ti olyanok voltatok, mint két süket bivaly, észre sem vettétek, hogy utánatok jövünk.

Steve fogcsikorgatva válaszolt.

– Csak azért tudtál ilyen könnyen elkapni, mert azt hittük, nincs az a beduin, aki Kara-Shenrbe merészkedne.

Nureddin bólintott.

– Ebben igazad is van, viszont én nem vagyok beduin. Sokat utaztam, számtalan vidéket és embert láttam és rengeteg könyvet elolvastam. Tudom, hogy a babonaság csupán füst, hogy a halott az halott, és hogy a dzsinnek és szellemek meg az átkok csupán ködfoltok, amelyek eloszlanak a szélben. A vörös kő legendája hozott ebbe az elhagyatott városba. Azonban be kell, hogy valljam, hónapokba telt, mire meggyőztem az embereimet, hogy velem tartsanak. De most itt vagyok! És igazán- nagyszerű meglepetés, hogy téged is itt talállak. Talán már rájöttél, miért hagytam meg az életeteket; számodra és a pathán disznó barátod számára van egy sokkal jobb szórakozást nyújtó tervem. Most pedig, elveszem Asshurbanipal Tüzét és szépen odébbállunk.

Ezzel a trón felé fordult, de az egyik embere, egy félszemű, szakállas óriás felkiáltott.

– Vissza, uram! Ősi démon uralkodott e helyen Mohamed eljövetele előtt! Amikor feltámad a szél, a dzsinn végigbömböl ezeken á termeken, és akadtak emberek, akik látták a holdfényben a falon táncoló kísérteteket. Évezredeken át senki sem merészelte háborgatni a fekete várost, kivéve egyetlen embert, aki ötven évvel ezelőtt érkezett és később sikoltozva menekült innen.

– Ugyan!

– Te Jemenből érkeztél és nem ismered az ősi átkot, ami ezen a szörnyű városon és a démoni kövön ül, amely úgy lüktet, mint a sátán vörös szíve! Hitünk ellenére követtünk téged ide, mert erős embernek bizonyultál és azt állítottad, hogy van egy varázslatod, amely hatásos az összes pokolbéli teremtménnyel szemben. Azt mondtad, csupán látni kívánod a titokzatos drágakövet, és most kiderült a valódi szándékod; magaddal vinni a gyémántot. Ne háborgasd a dzsinnt!

– Igen, Nureddin, ne háborgasd a dzsinnt! – ismételte kórusban a többi beduin. A régebbi banditák, akik egy kissé távolabb, egy csapatban elkülönültek a beduinoktól, csendben maradtak; őket a gaztettek és a kegyetlenkedések edzetté tették és kevésbé hatottak rájuk a sivatag lakóinak babonái, az elátkozott városról szóló, félelmetes legendák, melyeket a homoktenger vándorai évszázadokon át, újra és újra továbbadtak egymásnak. Steve ugyan rendkívüli gyűlöletet érzett Nureddinnel szemben, mégis elismerte magában a férfi hipnotikus erejét, a veleszületett vezéregyéniség jegyeit, amelyek alkalmassá tették arra, hogy úrrá legyen az emberekben kezdetektől meglévő félelmeken és babonákon.

– Az átok a városba merészkedő hitetlenekre vonatkozik – felelte Nureddin – és nem az igazhitű férfiakra. Láthatjátok, itt, ebben a teremben sikerült legyőznünk a mi kafar ellenségeinket!

A fehérszakállú sivatagi sólyom megrázta a fejét.

– Az átok ősibb még Mohamednél is, és nem törődik a bőrszínnel vagy a hitvallással. Sátáni emberek építették a fekete várost a teremtés hajnalán. Azok az emberek sanyargatták fekete sátraikban lakó őseinket és harcban álltak velük; igen, ennek az undorító városnak fekete falait vér szennyezte be és visszhangzottak a szentségtelen tivornyák ordításaitól és a gonosz ármánykodások suttogva kiejtett szavaitól. A kő pedig a következőképpen került a városba: élt Asshurbanipal udvarában egy varázsló, aki ismerte a régi korok sötét bölcsességeit. Azért, hogy tiszteletet és hatalmat szerezzen saját magának, bemerészkedett egy gonosz, járatlan vidéken fekvő, ismeretlen, hatalmas és iszonyú barlangba, és abból a gonosz szellemek lakta világból elhozta a lángoló drágakövet, melybe belevésődtek a pokol megfagyott lángjai. Mivel a fekete mágia félelmetes erőt adott neki, megbűvölte az ősi gyémántra vigyázó démont és ellopta a követ. A széliem pedig mit sem sejtve aludt a barlangjában.

– Így hát, ez a Xuthltan nevű varázsló ott élt Asshurbanipal szultán palotájában és a kő ragyogó mélységeibe nézve… mely ragyogást egyedül ő volt képes a látásának elvesztése nélkül elviselni… varázslatokat művelt és jövendöléseket, mondott. És az emberek, a király iránti tiszteletük jeléül, a gyémántot elnevezték Asshurbanipal Tüzének… Azonban egy napon a démon megjelent a királyságban és az emberek azt mondták, hogy bekövetkezett a dzsinn átka, és a rettenetesen megijedt szultán megparancsolta Xuthltannak, hogy fogja a gyémántot és vigye vissza abba a barlangba, ahonnan előhozta, így talán elejét vehetik á további, még szörnyűbb dolgoknak. A varázslónak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni a parancsnak, mivel a kő révén tudomást szerzett az Adamite előtti korok különös titkairól, ezért Kara-Shehr lázadó városába menekült, ahol nem sokkal azután polgárháború tört ki és mindenki magának akarta megszerezni a gyémántot. A városban uralkodó király, akiben szintén mohó vágy támadt a kő iránt, elfogatta a varázslót, aztán halálra kínoztatta, és ebben a teremben, ahol most állunk, végignézte a mágus haláltusáját, utána pedig a király, kezében a gyémánttal felült a trónra, és évszázadok óta ugyanúgy ott ül, mert akit ott látsz a trónon, az pont az a király, akiről szóltam!

Az arab egyenesen a márvány trónon porladó csontokra mutatott, és a zord, sivatagi emberek elsápadtak, még Nureddin mindenre elszánt gazfickóinak is elállt a lélegzetük és hátrébb húzódtak, maga Nureddin azonban a zavar legcsekélyebb jelét sem mutatta.

– Mielőtt Xuthltan meghalt – folytatta az idős beduin –, megátkozta a követ, melynek bűvös ereje nem mentette meg az ő életét, és világgá kiáltotta a hátborzongató szavakat, melyek feloldozták a barlangot őrző démonon ülő varázslatot és kiszabadították a szörnyeteget. És a varázsló egymás után kiáltotta az elfeledett istenek neveit; Cthulhuét, Kothét, Yog-Sothothét és az összes, Ádám kora előtti lényekét, akik a tengerek alatti fekete városokban és a föld mélyében fekvő barlangokban éltek; őket szólította Xuthltan, hogy vigyék vissza azt, ami az övék, és utolsó leheletével pusztulásra ítélte az álnok királyt; az átok pedig úgy szólt, hogy a királynak a Végítélet Napját jelző mennydörgés eljöttéig ott kell ülnie a trónon, kezében Asshurbanipal Tüzével… És abban a pillanatban a hatalmas drágakőből egy kiáltás szakadt ki, mintha egy élőlény lett volna, és a király és katonái látták, amint egy fekete felhő kerekedett a padlóból, és a belsejéből bűzös szél támadt, abból pedig kialakult egy rémítő alak, amely kinyújtotta és a királyra tette iszonyatos mancsait, és azok érintésétől a király teste, összeaszódott, és a gonosz uralkodó meghalt. A katonák sikoltozva menekültek a trónteremből, és a város összes lakója jajveszékelve kirohant egyenesen a sivatagba, ahol aztán meghaltak, vagy sikerült átvágniuk a homoktengeren és eljutottak a távoli oázisok mentén fekvő városokba. Kara-Shehr némán és elhagyottan terült el a homokban, és lassan a gyíkok és sakálok kedvenc lakhelyévé vált. Néha, amikor egy-egy sivatagi vándor bemerészkedett a városba, megtalálta a trónon ülő, kezében a ragyogó gyémántot szorongató halott királyt, azonban senki nem mert a kőhöz nyúlni, mert tudták, a démon a közelben ólálkodik és évszázadok óta vigyázna a követ ugyanúgy, ahogy most is valahol a közelünkben lapul és figyel bennünket.

A harcosok önkéntelenül behúzták a nyakukat és körbe pislogtak, aztán Nureddin megszólalt.

– Akkor, miért nem jött ide azonnal, amikor a két hitetlen belépett a trónterembe? Talán süket lenne, hogy nem ébredt fel a csata hangjaira?

– Idáig még nem nyúltunk a drágakőhöz – felelte a félszemű harcos – és a hitetlenek sem háborgatták. Nem egy ember látta már, mégis életben maradt, azonban nincs olyan halandó, aki túlélné, ha megérintené a követ.

Nureddin ismét beszélni kezdett, de amikor ránézett a konok, nyugtalan arcokra, rádöbbent, hogy a további vitának semmi értelme. Ezért hangnemet váltott; – Itt én vagyok az úr – kiáltotta hangosan, és kezével a pisztolytokjára csapott. – Nem azért izzadtam és gürcöltem ezért a gyémántért, hogy a végén ostoba félelmek miatt elveszítsem! Mindenki maradjon a helyén! Aki az utamba mer állni, az életével játszik!

Nureddin szembefordult a harcosokkal, a szemei szikráztak és az emberek meghunyászkodtak a személyéből áradó, kegyetlen erőtől. Ezt látva, a férfi vakmerően megindult felfelé a márvány lépcsőkön és az arabok lélegzetvisszafojtva hátráltak a kijárat felé, még Yar Ali is panaszosan nyöszörgött.

– Istenem – gondolta Steve –, micsoda barbár jelenet! Összekötözött foglyok a porlepte padlón, fegyvereiket markolászó, összeverődött harcosok, a levegőben még mindig érződött a kellemetlen, fanyar vér és égett lőporfüst szag; mindenütt kiömlött vérű, agyvelejű és belű hullák félelmetes kavalkádja; és a trónon a sólyomképű vezér, aki semmi másra nem tud gondolni, csak a márvány székben nyugvó, halott ujjak közül sugárzó, karmazsin ragyogásra.

Feszült csend telepedett mindenkire, amikor lassan előrenyújtotta a kezét, úgy tűnt, mintha a karmazsin fény meghipnotizálta volna. Steve tudatalattija hirtelen megremegett egy tompa visszhangtól, mintha egy hatalmas és undorító dolog riadt volna fel időtlen idők óta tartó szendergéséből. Clarney pillantása önkéntelenül a sötét, küklopszi falakra vetődött. A drágakő ragyogása furcsán megváltozott: most mélyebben, sötét vörös színben, durván és fenyegetően izzott.

– Démon szíve – mormogta Nureddin –, hány uralkodó halt már meg érted a teremtés hajnala óta? Biztosan a királyok vére lüktet benned. Szultánok, királynők és kormányzók viseltek ékszerként, mára azonban mindannyian porrá váltak és régen elfelejtették a nevüket, te mégis királyi pompádban ragyogsz, te, tűz királya…

Nureddin megfogta a követ. Az arabok erre fülsiketítő jajveszékelésbe kezdtek, kiáltozásukat azonban túlharsogta egy metsző, emberfeletti ordítás. Steve elborzadva nézte, a rendkívüli gyémántot, mely úgy kiáltozott, mint egy élőlény! A kő kisiklott Nureddin keze közül. A férfi valószínűleg elejthette; Steve-nek úgy tűnt, hogy a kő görcsösen rángatózik, mint valami élőlény. A gyémánt ekkor lebucskázott a trónról, lépcsőről-lépcsőre ugrált, nyomában a bőszen szitkozódó Nureddinnel, akinek ujjai minden kísérletnél a semmibe markoltak. A kő leért a padlóra, élesen elkanyarodott és a vastag por ellenére, mint egy tűzgolyó gördült tengelye körül forogva a fekete fal felé. Nureddin szorosan a nyomában loholt, a kő nekiütközött a falnak, s ekkor a férfi érte nyúlt, hogy megfogja…

A feszült csendet halálsikoly vágta ketté. A szilárdnak látszó fal, minden előzetes jel nélkül egyszerre csak szétnyílt. A nyílásból kivágódott egy csáp és mint a zsákmányára tekeredő kígyó, megragadta Nureddint és egyetlen mozdulattal magával rántotta a sötétségbe. Aztán a fal ismét összezárult, mindössze egy rettenetes fejhang hallatszott tompán, amelytől a jelenlévők ereiben meghűlt a vér. Az arabok artikulatlan üvöltéssel, fejvesztetten, egymáson átgázolva tolongtak a kijáratnál és egymással versenyt futva rohantak lefelé a széles lépcsőkön.

Steve és Yar Ali tehetetlenül hevertek a földön, hallották, ahogy ellenségeik eszeveszett zajjal eltűntek a messzeségben, aztán néma rettegéssel néztek a komor fal felé. Ahogy lélegzetvisszafojtva figyeltek, hirtelen meghallottak egy hangot, amitől minden hajszáluk az égnek állt, mintha valamilyen kő vagy fém csusszant volna egy járatban. Ugyanabban a pillanatban a titkos ajtó elkezdett kinyílni és Steve a feltáruló sötétségben meglátott egy ragyogást, amely akár egy szemtől is származhatott. Clarney inkább behunyta a szemeit, fogalma sem volt, mit látott, mégis úgy döntött, inkább nem akarja látni azt a rémséget, amely a rettenetes, sötét mélységből bújik elő. Tudta, hogy léteznek az emberi elme számára elviselhetetlen dolgok, és a lelkében szunnyadó összes ösztöne azt kiáltotta, hogy amit láttak, csupán rémálom és Őrültség. Érezte, hogy Yar Ali is hasonlóan cselekedett, és a két férfi halottnak tettetve magát feküdt a földön.

Steve semmilyen hangot sem hallott, mégis érezte az emberi értelem számára túlságosan szörnyűséges, rettenetes démon jelenlétét; egy, a Külső Mélységekből jött Betolakodóét, a kozmikus létet messze túlhaladó sötét élőlény kisugárzását. Testét halálos borzongás járta át, és Steve érezte amint a túlvilági szemek vakító fénye átragyog lezárt szemhéjain és szétrombolja öntudatát. Tudta, hogy abban a pillanatban, ahogy kinyitná a szemét, azonnal és visszavonhatatlanul úrrá lenne rajta a sötét őrület.

Lélekperzselő, visszataszító lehelet csapott az arcába és érezte, hogy a szörny egészen közel hajolt az arcához, mégis úgy feküdt, mint a rémálma miatt moccanni sem merő ember. Görcsösen kapaszkodott egyetlen gondolatba: sem ő, sem Yar Ali nem nyúltak a rém által őrzött drágakőhöz.

Aztán az iszonyatos bűz alábbhagyott, a fagyos levegő is érezhetően melegebb lett, és Steve ismét meghallotta a vágatában megcsikorduló, titkos ajtó zaját. A démon visszatérőben volt a rejtekhelyére. A pokol összes seregei sem tudták volna megakadályozni az amerikait abban, hogy egy szemvillanásnyi időre ki ne lessen a szemhéja alól. Csupán a másodperc tört része állt a rendelkezésére, hogy megláthasson valamit, mivel a rejtett ajtó már majdnem a helyére csusszant, de az a szemvillanásnyi pillanat tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Steve agyából, száműzze az öntudatot. Steve Clarney, az acélos idegzetű szerencselovag, kalandokban gazdag élete során most először elájult.

Fogalma sem volt, meddig feküdhetett öntudatlanul, mindenesetre nem tarthatott túl sokáig, mert Yar Ali suttogó hangjára tért magához.

– Maradj nyugodtan fekve, sahib. Még néhány mozdulat és elérem a béklyóidat.

Steve érezte, amint az afgán erős fogai a csomókon dolgoznak, és miközben arcával a vastag porban feküdt és sebesült válla-amelyről már szinte meg is feledkezett – fájdalmasan lüktetni kezdett, nekiállt összeszedni az emlékezet szétszóródott darabkáit, és a kép lassanként összeállt. Mennyi önkívületben töltött rémálmon ment keresztül, melyeket a szenvedés és a torkát fojtogató szomjúság okozott, számolta kábultan. Az arabokkal vívott harc valóság volt, amit tanúsítottak a kötelek és a sebei is, azonban Nureddin rettenetes halála és az a valami, ami a falban lévő, sötét ajtón át kúszott elő, azt biztosan az öntudatlanul töltött percekben álmodta. Nureddin egy kútba vagy valamilyen mélyedésbe zuhanhatott; Steve érezte, hogy a kezei szabaddá váltak és felült, aztán a zsebkésé után kutatott, ami elkerülte az arabok figyelmét. Miközben elvágta a bokáit összekötöző kötelet, egyszer sem pillantott fel, hogy körülnézzen a helyiségben; miután kiszabadította ma’ gát, a bal karjának merevsége és használhatatlansága miatti suta mozdulatokkal Yar Alit is megszabadította béklyóitól.

– Hol vannak a beduinok? – kérdezte, amikor az afgán felállt és őt is felsegítette a földről.

– Allahra, sahib – suttogta Yar Ali –, megőrültél? Már el is felejtetted, mi történt? Tűnjünk el innen, mielőtt a démon visszatér!

– Rémálom volt az egész – motyogta Steve. – Nézd, a drágakő visszakerült a trónra… – A férfi hangja elcsuklott. A vörös ragyogás ismét körülölelte a trónt, visszatükröződött a koponyáról, és a kinyújtott ujjpercek között megint ott lüktetett Asshurbanipal Tüze.

A trón lábánál azonban ott hevert valami más is, ami azelőtt nem volt ott: Nureddin El Mekra levágott feje bámult vakon a kőmennyezeten átszűrődő, szürke fénybe. A vértelen ajkak szörnyű vigyorban visszahúzódtak á fogairól és kiguvadt szeméiben elviselhetetlen iszonyat tükröződött, A padlót borító, vastag porban három nyomvonalat lehetett megkülönböztetni; az egyik a fal felé guruló vörös gyémántot követő Nureddiné volt, mellette a másik nyom, amely egyszer a trónhoz ment, majd visszatért a falhoz; hatalmas, formátlan lenyomatok voltak, mintha szétálló, karmokban végződő, óriási, se nem emberi, se nem állati mancsoktól származtak volna.

– Uramisten! – mondta levegő után kapkodva Steve. – Tehát mégiscsak valóság volt, és az a Valami… az a dolog, amit láttam.

Steve később úgy emlékezett vissza a csarnokból való menekülésükre, mint valami hátborzongató rémálomra, amelyben ő és barátja fejvesztetten száguldottak lefelé egy véget érni nem akaró lépcsőn, amely maga volt a félelem szürke kútja; vaktában keresztülrohantak a poros, néma termeken, a hatalmas előtérben elrohantak a félelmetes tekintetű istenszobor mellett, és végre kijutottak a sivatagi nap ragyogó fényébe, ahol azután csorgó nyállal, levegő után kapkodva összeestek.

Steve-et az afgán hangja térítette ismét magához.

– Sahib, sahib, a Könyürületes Allah nevére mondom, végre megfordult a szerencsénk!

Steve szinte révületben nézte Yar Alit. A hatalmás afgán ruházata cafatokban, vérfoltoktól pettyezve lógott. Mocskos volt a portól és tele volt ragacsos vérnyomokkal, a hangja pedig olyan Volt, mint a károgás. Szemeiben azonban ott izzott a remény sugara és remegő ujjával előremutatott.

– Ott, annak a ledőlt falnak az árnyékában! – rikácsolta és megpróbálta benedvesíteni elfeketedett ajkait. – Allah il Allah! A megölt harcosok lovai! A nyereg-kápákon kulacsok és élelmiszeres zsákok! A nyomorult kutyák úgy elrohantak, hogy még a társaik lovaiért sem álltak meg!

Steve mellkasát új életerő dagasztotta és támolyogva felegyenesedett.

– Menjünk innen! – motyogta. – Gyorsan, el innen! Mint két haldokló, a férfiak a lovakhoz botorkáltak, eloldozták a kantárokat és esetlenül felkapaszkodtak a nyeregbe.

– A felesleges lovakat kantáron vezetjük – mondta Steve csikorgó hangon, és Yar Ali egyetértően bólogatott.

– Valószínűleg szükségünk lesz rájuk, míg megpillantjuk a tengert.

Bár megkínzott idegeik szinte sikoltva könyörögtek a nyergeken himbálózó kulacsok tartalmáért, a két férfi á hátaslovakkal megfordult, nyeregbe szálltak és mint a szélben repkedő holttestek végiglovagoltak Kara-Shehr hosszú, homokfedte utcáján a romba dőlt paloták és málladozó oszlopok között, átléptettek a ledőlt falrészen és kijutottak a sivatagba. Egyetlen egyszer sem pillantottak hátra az ősi rettegés fekete tömegére és egy szót sem szóltak addig, amíg a romok teljesen bele nem – vesztek a homályos messzeségbe. Akkor, és csakis akkor húzták meg a kantárokat, és álltak meg szomjukat csillapítani.

– Allah il Allah! – mondta jámboran Yar Ali. –Azok a kutyák úgy összevertek, hogy úgy érzem, minden csontom összetört. Kérlek, szállj le a lovadról, sahib, és engedd meg, hadd vizsgáljam meg azt az átkozott golyót, majd szerény képességemhez képest a legjobban ellátom a sebedet.

Miközben Yar Ali Steve vállával foglalatoskodott, szóval tartotta barátját, ám nem nézett a szemébe.

– Azt mondtad, sahib, szóval mondtál valamit arról, hogy… tényleg láttál valamit? Allah nevére, mi volt az?

Az amerikai acélos testét heves borzongás rázta meg.

– Te nem láttad, amikor… amikor az a… Valami visszatette a gyémántot a csontváz kezébe és otthagyta Nureddin fejét a trónon?

– Allahra mondom, nem! – esküdözött Yar Ali. – A szemeim olyan szorosan lezáródtak, mintha a Sátán izzó bilincsei zárták volna le őket!

Steve egészen addig nem válaszolt, amíg ismét nyeregbe nem szálltak és nekivágtak a hosszú vándorlásuknak a tengerpart felé, melynek elérésére a tartalék lovak az élelem és a fegyvereik révén jó esélyük volt.

– Én odanéztem – mondta komoran az amerikai. –Bár ne tettem volna, mert tudom, ezentúl mindig erről fogok álmodni. Csupán egy szempillantás volt az egész, ugyanúgy képtelen vagyok leírni, amit láttam, mint ahogy az ember nem tud visszaadni egy hétköznapi dolgot. Isten legyen irgalmas hozzám; az a lény nem evilágból való és a józan ész számára felfoghatatlan volt. Nem az emberi faj az első, amely a földet uralja, a mi színrelépésünk előtt már éltek itt más lények is és most ezek a túlélői az undorítóan ősi koroknak. Lehet, hogy a mai világunkra most is észrevehetetlen hatást gyakorolnak távoli dimenziók. A múlt mágusai megidézték az alvó démonokat és varázslattal a hatalmukban tartották őket. Nem kizárt, hogy egy asszír varázsló a föld-gyomrából megidézett egy természeti szellemet, hogy ezzel álljon bosszút, és hogy az őrizetére bízzon valamit, ami legelőször minden bizonnyal a pokolból került elő. Megpróbálom hát elmesélni neked azt, amit azalatt a szemvillanásnyi idő alatt láttam, de aztán soha többé nem beszélünk róla. Elképesztően nagy volt, fekete színű és kivehetetlen alakú: egy ormótlan monstrumot láttam, amely felegyenesedve járt, mint az ember, ugyanakkor varangyszerű alakja, szárnyai és csápjai voltak. Csak hátulról láthattam, szemből nem, de azt hiszem, amennyiben a pofájába is belenéztem volna, kétségtelenül megőrülök. A vén arabnak igaza volt; Isten legyen irgalmas hozzánk, de ez a szörny az volt, amit Xuthltan hozott fel a föld gyomrának vaksötétjéből, hogy őrizze Asshurbanipal Tüzét!

 

Jónás János fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre