Valószínű, hogy sohasem tisztázódnak teljesen annak a rejtélyes tűzesetnek az okai, amely a Washington és Red Bridges közötti gyéren lakott Seekonk parton pusztított el egy dombtetőn álló, elhagyatott házat.

A rendőrséget a szokott mennyiségben rohanták meg magyarázatokat kínáló hóbortosok, de közöttük egy sem volt olyan makacs, mint Arthur Phillips, egy régi keleti parti család leszármazottja, az Angell Street egykori lakója, egy kissé konfúzus, de lelkes fiatalember, aki beszámolót készített bizonyos eseményekről, amelyek szerinte előidézték a tüzet. Noha a rendőrök mindenkit megkérdeztek, akit szerepeltetett vagy érintett Mr. Phillips beszámolója, senki sem erősítette meg az elhangzottakat. kivéve az Athenaeum Könyvtár egyik könyvtárosának nyilatkozatát, amely azonban csupán azt tanúsította, hogy Mr. Phillips ott találkozott egyszer Miss Rose Dexterrel. Az alábbiakban következik a kézirat.

I.

Aki éjszakánként járja a keleti part bármelyik városának utcáit, többszörös bepillantást nyer a különösbe, a szörnyűbe, a kísértetiesbe és az elrugaszkodottba, mert a sötétség előcsalja a város repedéseiből és hasadékaiból, padlásszobáiból és pincerejtekeiből azokat az emberi lényeket, akik elfelejtett, sötét okok miatt szürke zugolyaik biztonságába menekülnek a nappal elől – a torzakat, magányosokat, betegeket, az elöregedetteket, az űzötteket és azokat a kárhozott lelkeket, akik önmagukat keresik az éjszaka leple alatt, ami sokkal áldásosabb rájuk nézve, mint a nappal hideg fénye valaha is. Ők az élet sebzettjei, megnyomorítottjai, férfiak és nők, akik soha sem tudták feldolgozni gyermekkori sérüléseiket, vagy akik szándékosan keresnek nem embernek szánt élményeket. Bővelkedik az ilyen lényekben minden hely, ahol az emberi társadalom meghatározott ideig összesűrűsödött, noha csak a sötét órákban láthatók, úgy bukkannak elő, mint az éjszakai lepkék, hogy körbecsapongják szűkös környezetüket a néhány kurta órában, amely adatott nekik, mielőtt ismét el kell menekülniük a nappali fény elől.

Magányos gyerek lévén, és mivel nagyrészt magamra voltam utalva, mert állandó betegeskedés volt osztályrészem, már korán rászoktam, hogy éjszakánként az utcákat rójam, eleinte csak az Angell Street környékén, ahol éltem gyermekkorom legnagyobb részében, azután egyre táguló körökben jártam be szülővárosom, Providence utcáit. Nappal, ha az egészségem engedte, a Seekonk folyó partján kószálva jutottam ki a városból a szabadba, vagy amikor leginkább eltöltött az energia, néhány gondosan kiválasztott társammal egy „klubházban” játszottam, amelyet fáradságosan építettünk az erdőben, nem messze a várostól. Ugyancsak sokat olvastam, hosszú órákat töltöttem nagyapám hatalmas könyvtárában, válogatás nélkül olvastam, ily módon tekintélyes tudásra tettem szert a görög filozófusoktól az angol királyság történetéig, a régi alkimisták titkaitól Niels Bohr kísérleteiig, az egyiptomi papiruszok tanításaitól Thomas Hardy tanulmányaiig, mivel nagyapámnak meglehetősen átfogó ízlése volt a könyvekkel kapcsolatban; nem óhajtott szakosodni, csak olyasmit vásárolt és őrzött meg, amit jónak tartott, vagyis ami lekötötte a gondolatait.

Ám változatlanul az éjszakai város vonzott legjobban; a kószálás volt kedvenc foglalatosságom, már gyermekségem utolsó éveiben csavarogtam éjszakánként, és így tettem kamaszkoromban is, amelynek során – mivel a kiújuló betegségek megakadályozták a rendszeres iskolalátogatást – egyre önállóbb és magányosabb lettem. Ma már nem tudnám megmondani, mit kerestem olyan elszántan az éjszakai városban, mi vonzott a rosszul kivilágított utcákon, miért kerestem a hatalmas Providence-ben csaknem ismeretlenül elvesző, vén Benefit Streetet és a Poe Street árnyait, mit reméltem találni a város sötét mellékutcáiban és sikátoraiban, az éjszaka lopakodó és ólálkodó többi vándorának futólag megpillantott arcában, hacsak azt nem, hogy talán elmenekülhetek a nappali fény nyersebb realitása elől, és ez a vágy párosult a városi élet csupán éjszaka fölfedezhető titkait fürkésző olthatatlan kíváncsisággal.

Amikor végül befejezett ténnyé vált gimnáziumi érettségim, úgy lett volna logikus, hogy mással foglalkozzam; ám nem így lett, mivel egészségem túlságosan ingatag volt ahhoz, hogy megkockáztathassam a beiratkozást a Brown Egyetemre, ahol pedig tanulmányaimat folytatni szerettem volna, és ez a veszteség még inkább rászorított magányos foglalatosságaimra: megkettőztem az olvasás óráit, még több időt töltöttem az utcákon éjszakánként, a nappali órákat egyszerűen átaludtam. Ám egyébként kialakítottam egy máskülönben normális életvitelt; nem hagytam el özvegy anyámat vagy nagynénéimet, akikkel együtt éltem, noha ifjúságom társai eltávolodtak tőlem, viszont fölfedeztem Rose Dextert, a Providence-be érkező egyik első angol család fekete szemű sarját, egy feltűnően kecses testalkatú, szép arcú lányt, akit sikerült rábeszélnem, hogy ossza meg velem éjszakai útjaimat.

Véle együtt újult lelkesedéssel folytattam az éjszakai Providence földerítését, és buzgón mutogattam Rose-nak, amit én már fölfedeztem a városban éjjeli vándorlásaim során. Először az ódon Athenaeumban találkoztunk, és továbbra is ott jöttünk össze esténként, a bejárat elől indulva az éji kalandozásokra. Amit Rose szeszélyből kezdett, abból hamarosan szenvedély lett; az enyémhez hasonló buzgalommal. kutatta a rejtett sikátorokat, hosszú, elhagyatott utcákat, hamarosan éppen olyan otthonos volt az éjszakai városban, mint én. Nemigen hajlott az üres fecsegésre, amivel csodálatosan kiegészítette személyiségemet.

Ilyen módon jártuk Providence-t néhány hónapon át, amikor egy éjjel megszólított a Benefit Streeten egy úriember, aki térdig érő malaclopót viselt gyűrött, elhanyagolt ruhája fölött. Nem messze tőlünk állt a járdán, amikor befordultunk az utcába, akkor vettem észre, amikor elhaladtunk mellette; különös módon nyugtalanított, bár furcsamód ismerősnek találtam bajuszos, sötét szemű arcát, loboncos, fedetlen fejét. Amint elhaladtunk mellette, nyomunkba szegődött, végül utol is ért, megérintette a vállamat és így szólt:

– Uram! Meg tudná mondani nekem, hogyan jutok el abba a temetőbe, ahol valamikor Poe sétált?

Megmutattam, merre menjen, majd hirtelen ötlettel felajánlottam, hogy elkísérjük úti céljáig; szinte még fel se fogtam, mi történik, és máris hárman jártuk az utat. Szinte azonnal észrevettem, hogy az illető milyen számító arccal méregeti társamat, mégis, esetleges neheztelésemet elfojtotta a fölismerés, hogy az idegen érdeklődése ártalmatlan, sokkal inkább hűvösen kritikus, mint szenvedélyesen érdeklődő. Én is kihasználtam az alkalmat, hogy gondosan megvizsgáljam, amennyire képes voltam az utcai lámpák fénytócsájában, amelyeken alkalmanként áthaladtunk, és egyre jobban zavart a kínzó meggyőződés, hogy ismerem vagy ismertem.

Csaknem kizárólag feketébe öltözött, nem számítva fehér ingét és a laza selyem csokornyakkendőt. Ruhája gyűrött volt, mintha régen vasalták volna, mégsem piszkos, amennyire megállapíthattam. Homloka magas, csaknem kupolaszerű volt, alóla fekete szempár nézett borzongatóan, arca kicsiny, tompa állban végződött. Haja hosszabb volt, mint ami korosztályomban megszokott, mégis ugyanahhoz a nemzedékhez tartozónak tűnt, öt évnél sem lehetett idősebb nálam. Ruházata azonban határozottan nem az én generációmhoz tartozott; noha újnak látszott, mintha számos korszakkal megelőzte volna a miéinket.

– Idegen Providence-ben? – kérdeztem tüstént.

– Látogatóban vagyok itt – felelte kurtán.

– Érdekli Poe?

Biccentett.

– Mennyit tud róla? – kérdeztem ezután.

– Keveset – felelte. – Talán mesélhetne róla?

Nem kellett kétszer mondania, azonnal életrajzi vázlatot készítettem a detektívregény atyjáról, a komor történetek mesteréről, akinek munkáját már régen csodáltam, csak Mrs. Sarah Helen Whitmanhoz fűződő romantikus kapcsolatát dolgoztam ki részletesebben, mert Poe Mrs. Whitmant látogatni jött el Providence temetőjébe, ahová éppen tartottunk. Láttam, hogy szinte elbűvölt figyelemmel hallgat, mindent megjegyezni látott, amit mondtam, de kifejezéstelen arcáról nem tudtam leolvasni, tetszésére vannak-e szavaim, vagy ellenkezőleg, és azt sem tudtam meghatározni, mi táplálja kíváncsiságát.

Rose a maga részéről tudatában volt a férfi érdeklődésének, ami azonban nem hozta zavarba, talán mert érezte, hogy nem szerelmi természetű. Amíg meg nem kérdezte a lány nevét, nem tudatosodott bennem, hogy mi sem ismerjük az övét. Akkor azt mondta, szólítsuk „Mr. Allannak mire Rose csaknem észrevehetetlenül elmosolyodott; akkor vettem észre futólag, amikor elhaladtunk egy utcai lámpa alatt.

Társunkat, miután megtudta nevünket, úgy tűnt, nem érdekli más; csöndben értük el a temetőt. Azt gondoltam, Mr. Allan bemegy, de nem volt ilyen szándéka; nyilvánvalóan csak meg akarta tudni, hol van ez a hely, hogy nappal visszatérjen, ami értelmes döntés volt, mivel – noha én jól ismertem a temetőt, és alkalmanként éjszaka is végigsétáltam rajta – kevés látnivalót nyújtott egy idegennek a sötét órákban.

Jó éjszakát kívántunk neki a kapuban, és továbbmentünk.

– Láttam már valahol ezt a fickót – mondtam Rose-nak, amikor kiértünk a férfi hallótávolságából. – De nem tudom kitalálni, hol. Talán a könyvtárban.

– Csakugyan ott láthatta – felelte Rose jellegzetes torokhangú kuncogásával. – A falon egy képen.

– Ugyan már! – kiáltottam.

– Biztosan észrevette a hasonlóságot! – válaszolta. – Már a nevében is. Úgy nézett ki, mint Edgar Allan Poe.

Tényleg. Ahogy Rose megemlítette, rádöbbentem az erős hasonlóságra, még a ruházatban is; Mr. Allan legott átlényegült Poe ártalmatlan imádójává, aki annyira megszállott, hogy még divatjamúlt ruházatában is törekszik a külső hasonlatosságra – újabb különös csodabogara az emberiségnek, aki a város éjszakai utcáit járja.

– Hát ez a legfurcsább fickó, akivel találkoztunk, amióta éjszaka mászkálunk – jegyeztem meg.

Rose szorosabban fogta a karomat. – Arthur, nem érzett valamit... valami rosszat körülötte?

– Hát, azt hiszem, van annyira „rossz”, mint mindnyájan, akik a sötétben járkálunk – válaszoltam. – Talán az, hogy valamilyen módon szeretnénk saját valóságot teremteni magunknak.

De miközben válaszoltam, tisztában voltam vele, mire gondol, nem kellett oly buzgón magyaráznia az ezt követő szóáradattal – volt itt rossz, abban az értelemben, hogy volt valami mélységesen hamis Mr. Allanban. Most, hogy tudomásul vettem a tényt, egyszerre megláttam az apróságokban, mindenekelőtt az arc kifejezéstelenségében; beszéde, bármily keveset szólt, nélkülözte a modulációt, csaknem gépiesnek tűnt; nem mosolygott, meg sem rezzent az arca; fogalmazásának precizitása a legtöbb embertől idegen, jeges távolságtartásra, közömbösségre utalt. Még Rose iránti érdeklődése is leginkább klinikai jellegű volt. Kíváncsiságom fellobbant, ám egyben neheztelés ébredt bennem, aminek következtében más témákra tértem át, és hazakísértem Rose-t.

II.

Feltételezem, elkerülhetetlen volt, hogy ismét találkozzam Mr. Allannal, és ez meg is történt két éjszakával később, nem messze otthonomtól. Talán abszurdum ilyet gondolni, de nem tudtam szabadulni a benyomástól, hogy rám várt, mert ugyanúgy találkozni akart velem, mint én ővele.

Kedélyesen üdvözöltem mint éjszakai társamat, de rögtön észrevettem, hogy noha hangja az én jovialitásomat mímeli, egy fikarcnyi érzelem sem látszott a fizimiskáján; tökéletesen békés volt – „szenvtelen”, ahogy a romantikus szerzők írják, ajkán nem látszott mosoly, sötét szemében nem lobbant szikra. Most, hogy felhívták rá a figyelmemet, láttam, hogy feltűnően hasonlít Poe-ra, olyan feltűnően, hogy még el is hittem volna, ha Mr. Allan a költő leszármazottjának állítja magát.

Különös egybeesésnek véltem, semmi többnek, és Mr. Allan ez alkalommal nem említette Poe-t vagy bármiféle kapcsolatát Providence-szel. Hamarosan kiderült, hogy sokkal jobban figyel rám; ugyanolyan szófukar volt, mint első találkozásunkkor, és ugyanolyan furcsán viselkedett – mintha most látnánk egymást először. De az is lehet, hogy csak közös témát keresett, és amikor megemlítettem, hogy heti rovatot vezetek a Providence Journalban a csillagászatról, megindult a társalgás; ami jó néhány háztömbön át az én monológom volt, az most párbeszéddé változott.

Azonnal kiderült, hogy Mr. Allan nem kezdő a csillagászati témákban. Bármennyire igyekezett egyetérteni velem, bizonyos kérdésekben különböző, helyenként fölöttébb vitatható nézeteket vallott. Egykettőre kifejtette abbeli véleményét, hogy nem csupán lehetséges a bolygóközi utazás, és nem csupán naprendszerünk néhány bolygóján, de számtalan csillagon laknak.

– Emberi lények? – hitetlenkedtem.

– Szükséges az? – vágott vissza. – Az élet egyedi, nem az ember. Még ezen a bolygón is számos formát ölt az élet.

Megkérdeztem, olvasta-e Charles Fort munkáit.

Nem olvasta. Nem is hallott róla, így kérésére nagy vonalakban ismertettem Fort néhány elméletét, és az azokat alátámasztó tényeket. Séta közben időnként láttam, hogy társam kurtán biccent, noha egykedvű arca nem árult el érzelmeket, de mintha egyetértett volna. Egyszer meg is szólalt:

– Igen, így van. Ahogy Fort mondja.

Ebben a pillanatban éppen a Japán közelében, a tizenkilencedik század közepe táján látott azonosítatlan repülő tárgyakról beszéltem.

– Honnan tudja? – kiáltottam.

Azonnal hosszabb szónoklatba kezdett, aminek az volt a lényege, hogy a csillagászat minden modern tudósa meg van győződve róla, miszerint nem a Föld az egyetlen hely, ahol létezik az élet, és ebből arra lehet következtetni, hogy ha egyes égitesteken a miénkénél alacsonyabb életformák fordulnak elő, akkor másokon magasabb formák is létezhetnek, és ha ezt a következtetést elfogadjuk, akkor tökéletesen ésszerű feltételezni, hogy ezek a magasabb formák ismerik a bolygóközi utazást, és sok évtizednyi megfigyelés után tökéletesen ismerhetik a Földet és lakóit csakúgy, mint testvérbolygóit.

– De mi célból? – kérdeztem. – Hogy háborúskodjanak velünk? Hogy megszálljanak minket?

– Sokkal fejlettebb életformának aligha van szüksége ilyen primitív megoldásra – mutatott rá. – Pontosan úgy figyelnek minket, ahogyan mi figyeljük a Holdat és hallgatjuk a bolygók rádiójeleit – mi még a bolygóközi távközlés legalacsonyabb fokán állunk, nem beszélve az űrutazásról, jóllehet más fajok távoli csillagokon már mindkettőt megteremtették.

– Hogyan beszélhet erről ilyen bizonyossággal? – kérdeztem ekkor.

– Mert meg vagyok győződve róla. Önnek is biztosan szembe kell néznie hasonló következtetésekkel.

Ezt elismertem.

– És nyitott maradt az elméje?

Ezt is elismertem.

– Eléggé nyitott elméjű ahhoz, hogy megvizsgáljon néhány bizonyítékot, amelyeket ön elé tárnak?

– Természetesen – feleltem, noha aligha titkolhattam szkepticizmusomat.

– Akkor jó – mondta. – Mert ha megengedi, testvéreim és én ellátogatnánk az ön Angell Street-i otthonába, hátha meggyőzzük önt arról, hogy van élet a világűrben – nem olyan formájú, mint az ember, de élet, és sokkal hatalmasabb értelemmel rendelkezik, mint a maguk emberiségének legértelmesebb példányai.

Mulattatott állításának és hitének nagyszabású volta, ám egyetlen jellel sem árultam el magam. Önbizalmát látván ismét azon kellett gondolkodnom, milyen végtelenül sokféle figurával lehet találkozni Providence éjjeli baglyai között; Mr. Allan nyilvánvalóan olyan egyéniség, aki sajátos hitének megszállottja, és mint a legtöbb ilyen ember, hajlik a térítésre, hogy másokkal is elhitesse igazát.

– Amikor óhajtja – hívtam meg. – De szeretném, ha inkább később jönnének, mint előbb, hogy anyámnak ideje legyen lefeküdni. Minden kísérletféle megzavarhatná őt.

– Jövő hétfőn este megfelel?

– Rendben.

Nem említette többé a témát. Igazság szerint meg se szólalt, rám hagyta a beszélgetést. Nem lehettem valami szórakoztató, mivel három saroknyira, amikor egy közhöz értünk, Mr. Allan hirtelen jó éjszakát kívánt, majd befordult a közbe, és hamarosan elnyelte a sötétség.

Vajon itt lehet a háza?, tűnődtem. Ha nem, akkor mindenképpen föl kell bukkannia a köz másik végén. Ösztönszerű sietséggel megkerültem a háztömböt, és a párhuzamos utcában megálltam a sötétség mélyén, ahol jól el voltam rejtve, mégis szemmel tudtam tartani a köz bejáratát.

Még ki se fújtam magam, amikor ráérős léptekkel megjelent Mr. Allan. Azt vártam, hogy megy tovább a közön át, de nem ezt tette; befordult az utcába, és lépteit kissé felgyorsítva ment tova. Most már a kíváncsiság hajtott, és a nyomába szegődtem, annyira rejtőzve, amennyire lehet. De Mr. Allan sohasem nézett körül; egyenesen előre meredt, és amennyire meg tudtam ítélni, pillantást sem vetett sem jobbra, sem balra; éjfél után egy órával nyilvánvalóan abba az irányba tartott, amerre otthona lehetett.

Nem volt túlságosan nehéz követni korábbi társamat, mivel jól ismertem ezeket az utcákat, gyermekkorom óta jártam őket. Mr. Allan a Seekonk felé haladt, és tartotta az irányt minden kitérő nélkül, amíg el nem érte Providence-nek egy kissé rozzant részét. Itt fölgyalogolt egy alacsony dombra, amelynek a tetején egy régóta elhagyatott ház állt. Bement, és én nem láttam többé. Vártam egy kis ideig, arra számítottam, fény gyúl a házban, de semmi ilyesmi nem történt, amiből csak arra következtethettem, hogy rögtön lefeküdt.

Szerencsére továbbra is árnyékban maradtam, mert Mr. Allan nem feküdt le. Nyilván átment a házon, és megkerülte a tömböt, mert hirtelen észrevettem, hogy ismét az épület felé tart, abból az irányból, ahonnan jöttünk; ismét végigment az utcán, elhaladt rejtekhelyem mellett, belépett a házba, és ismét nem kapcsolta be a világítást.

Ez alkalommal bent is maradhatott. Öt percig, sőt kicsivel tovább is várakoztam; majd megfordultam, és elindultam Angell Street-i otthonom felé. Elégedett voltam, mert amikor követtem Mr. Allant, csak azt tettem, amit ő első találkozásunk éjszakáján; láthatólag szintén követett engem, mert már régen arra a következtetésre jutottam, hogy ma éjszakai találkozásunk nem a véletlen műve volt, hanem előre eltervezett esemény.

Mindazonáltal jó néhány saroknyira Allan házától döbbentem vettem észre, hogy iménti társam közeledik felém a Benefit Street irányából! Épp azon töprengtem, miként volt képes ismét elhagyni a házat és megkerülni engem, hogy ismét felém jöjjön; hiába próbáltam magam elé képzelni a térképen olyan útvonalat, amelyen képes lett volna ezt megtenni, amikor ő elhaladt mellettem, de semmi jelét sem adta a felismerésnek.

Mindazonáltal tagadhatatlanul ő volt az – ugyanaz a Poe-külső, ami jól megkülönböztette a többi éjszakai vándortól. Megfordultam, utána néztem, kevés híján kiszaladt a neve a számon. Nem fordította el a fejét, határozottan ment tovább, nyilvánvalóan ugyanarra, ahonnan jöttem. Figyeltem, amíg eltűnik, közben még mindig azt az útvonalat próbáltam – hiábavalóan – megrajzolni az ismerős utcák, közök és sikátorok hálózatában, amelyeken ismét szembekerülhetett velem.

Az Angell Streeten találkoztunk, végigmentünk a Benefiten, majd északnak tartottunk, és visszafordultunk a folyóhoz. Csupán ha lélekszakadva rohan, akkor kerülhetett meg és jöhetett ismét szembe. De mi értelme lett volna ennek? Hüledezve mentem tovább, annál is inkább, mivel a legkisebb jelét sem adta a felismerésnek, arckifejezése azt sugallta, hogy teljes mértékben idegenek vagyunk egymásnak!

De ha meghökkentettek az éjszaka eseményei, még jobban elképedtem, amikor következő este az Athenaeumnál találkoztam Rose-zal. Láthatóan rám várt, és hozzám sietett, amint megpillantott.

– Látta Mr. Allant? – kérdezte.

– Tegnap este – feleltem, és már éppen elmeséltem volna a körülményeket, amikor ismét megszólalt.

– Én is! Velem együtt jött ki a könyvtárból, azután hazakísért.

Lenyeltem válaszomat, és meghallgattam őt. Mr. Allan megvárta, amíg Rose kijön a könyvtárból. Üdvözölte, és megkérdezte, sétálhat-e vele, miután megbizonyosodott róla, hogy én nem vagyok ott. Egy órán át sétáltak, noha keveset beszélgettek és az is felületes társalgás volt – a város műemlékeiről, bizonyos házak építészetéről és hasonló témákról, amik olyanokat foglalkoztatnak, akik érdeklődnek Providence régebbi külseje iránt –, azután Mr. Allan hazakísérte. Röviden, Rose együtt volt Mr. Allannal a város egyik részében, miközben én is vele voltam a város másik felében; egyikünknek sem volt a legkisebb kétsége sem útitársaink személyazonosságával kapcsolatban.

– Én éjfél után láttam – mondtam, ami hozzátartozott az igazsághoz, noha nem volt azonos a teljes igazsággal.

E rendkívüli egybeesésre valamilyen logikus magyarázatot kellett találni, noha ezt nem akartam Rose-zal megbeszélni, még kevésbé szerettem volna megriasztani. Mr. Allan a „testvéreiről” beszélt; ezért teljes mértékben elképzelhető, hogy van néhány egypetéjű ikertestvére. De mi lehet a magyarázat egy ilyen nyilvánvaló, előre eltervezett csalásra? Egyik útitársunk nem volt, nem lehetett azonos azzal a Mr. Allannal, akivel korábban sétáltunk. De melyik? Úgy véltem, az én útitársam azonos volt azzal, akivel két éjszakával korábban találkoztunk.

Olyan hanyagul, amennyire lehetett hasonló körülmények között, kérdéseket tettem föl Rose-nak, amelyek arra szolgáltak, hogy azonosíthassam útitársát; azt reméltem, hogy valahol beszélgetésünk közben fény derül a hamis személyazonosságra. Rose semmiféle kétséget nem árult el; ártatlanul meg volt győződve róla, hogy társa ugyanaz a férfi, aki két éjszakával korábban velünk sétált, mivel egyértelműen utalt a korábbi éjszakai sétára, és Rose-t teljes mértékben sikerült meggyőznie személyazonosságáról. Azért sem volt oka kételkedni, mivel én hallgattam; volt itt valami zavarba ejtő rejtély, mert a testvérek valami homályos okból érdeklődnek irántunk – biztosan nem azért, mert őket is érdeklik az éjszaka vándorai, és osztoznak kíváncsiságunkban az alkonyat után felbukkanó és hajnalban a rejtekhelyére visszavonuló élet iránt.

Ám az én útitársam megbeszélt velem egy újabb találkozót, míg Rose egy szóval sem említette, hogy a férfi, aki elkísérte, ismét találkozni szeretne vele. Egyáltalán miért várta meg Rose-t? De a kutatásnak ez a vonala érdektelenné lett ahhoz a fölismeréshez képest, hogy miután társamat előző este hazakísértem, a későbbi találkozások során felbukkanó férfi sem lehetett azonos azzal, aki Rose-zal sétált, mivel a lány túl messzire lakott attól a helytől, ahol találkoztam velük, így lehetetlen volt, hogy odaérjenek arra a helyre, ahol láttam őket. Kínos bizonytalanság vett erőt rajtam. Talán három Allan – valamennyi egypetéjű – létezik egyszerre? Vagy négy? De nem, a második, akivel találkoztam előző éjjel, azonos lehetett az elsővel, még ha a harmadik nem is lehet ugyanaz.

Akármennyit gondolkodtam, a rejtvény megoldatlan maradt. Kihívó hangulatban vártam a hétfő esti találkozót Mr. Allannel, noha addig még két nap volt hátra.

Ennek ellenére felkészületlenül ért Mr. Allannak és testvéreinek látogatása a következő hétfő estén. Negyed tizenegykor érkeztek; anyám éppen akkor ment föl a hálószobájába. Legföljebb hármukat vártam; heten voltak, és olyan egyformák, mint hét tojás, annyira, hogy nem is tudtam kitalálni, melyikük az a Mr. Allan, akivel már kétszer sétáltam Providence éjszakai utcáin, noha feltételeztem, hogy ő a csoport szóvivője.

Besorjáztak a nappaliba, és Mr. Allan testvérei segítségével azonnal félkörbe állította a székeket, miközben valamit mormolt a „kísérlet természetéről” noha az igazat megvallva én még mindig annyira meg voltam döbbenve a hét azonos ember látványától, akik valamennyien elképesztően hasonlítottak Edgar Allan Poe-ra, hogy nemigen fogtam fel, amit szóvivőjük mondott. Ezenfelül a gázláng fényében megállapítottam, hogy mind a heten viaszfehérek, bár nem olyan mértékben, hogy kétséget ébresszenek hozzám foghatóan hús-vér voltuk iránt; ez inkább valamilyen betegségre utalt, esetleg vérszegénységre, vagy valamilyen hasonló kórra, amely elvértelenítette az arcukat; szemük nagyon sötét volt, merev pillantású, és mintha mégse látott volna semmit, pedig nem szenvedtek az érzékelés hiányában, csak talán egy számomra érzékelhetetlen szervük volt hozzá. A bennem gomolygó érzelemben nem a félelem uralkodott, inkább az elsöprő kíváncsiság, olyasmivel átszínezve, hogy amivel találkozom, nem csupán a tapasztalataimhoz, de a létezésemhez képest is idegen.

Eddig nem sok szó esett közöttünk, de most, hogy a félkör készen állt, látogatóim leültek, a szóvivő odaintett, és arra a székre mutatott, amely a félkör előtt áll, szemben az ülő férfiakkal.

– Helyet foglalna, Mr. Phillips? – kérdezte.

Megtettem, amire kért, és a szemek kereszttüzében találtam magam, noha nem igazán a fókuszpontban. Úgy tűnt, a hét ember keresztülnéz rajtam.

– Az a szándékunk, Mr. Phillips – magyarázta a szóvivő, akit én a Benefit Streeten látott úriemberrel azonosítottam –, hogy bizonyos benyomásokat keltsünk önben a földön kívüli életről. Ehhez csupán az szükséges, hogy lazítson, váljék fogékonnyá.

– Készen állok – mondtam.

Vártam, mikor kér meg, hogy tompítsam le a világítást, ami szokásos az ilyen szeánsz jellegű összejöveteleken, de nem tett ilyet. Némán várakoztak, csak a falióra ketyegése, a város távoli zúgása hallatszott, majd belekezdtek valamibe, amit csak éneklésként írhatok le – halk, nem kellemetlen, csaknem bölcsődalszerű zümmögésbe, ami fölerősödött, és hangok törték meg; szavaknak véltem őket, bár egyet sem ismertem föl. Az ének, amelyet zümmögtek, és a mód, ahogyan tették, rendkívül különös volt; mollban énekeltek, a hangközök semmilyen általam ismert, földi zenei rendszerhez nem hasonlítottak, noha sokkal inkább keletinek tűnt, mint nyugatinak.

Nem sokáig tűnődhettem azonban a zene természetén, mivel hamarosan igen kellemetlenül kezdtem érezni magam, a hét ember arca elmosódott egyetlen lebegő arccá olvadt össze, az idő elviselhetetlenül hosszú eonjainak hullámverését éreztem átcsapni magamon. Arra a következtetésre jutottam, hogy a hipnózis valamilyen formája felelős állapotomért, ám ez egyáltalán nem aggasztott; nem érdekelt, mert az élmény rendkívül szokatlan volt, de egyáltalán nem kínos, noha rejtőzött benne valami kellemetlen mellékzönge, valami lopakodó gonoszság rémlett a kellemes érzések mögött, amelyek elárasztottak és végigsöpörtek rajtam. A lámpák, a falak, az előttem ülő emberek fokozatosan elhalványodtak és eltűntek, és noha még mindig tudatában voltam, hogy Angell Street-i otthonomban ülök, ugyanakkor azt is fölismertem, hogy valamilyen módon új környezetbe ragadtak; kezdtem riadozni az idegen környezettől, és ezzel együtt undor és zavarodottság is felbukkant bennem. Mintha féltem volna, hogy elvesztem az öntudatom egy idegen helyen, anélkül, hogy módom lenne visszatérni a Földre – földön kívüli jelenetnek váltam tanújává, amely méreteiben hatalmas és rendkívüli volt, számomra mégis érthetetlen.

Az űr hatalmas tájképei örvénylettek előttem idegen kiterjedésben, középpontjukban gigászi kockák halmazával, vonagló, ibolyaszín sugárzás öble mentén. És más alakok is mozogtak közöttük: titáni, szivárványló, rücskös kúpok, alapjuk átmérője csaknem három méter, magasságuk több mint három méter; valamilyen redős, pikkelyes, félig rugalmas anyagból voltak, csúcsukból négy hajlékony, henger alakú végtag meredezett, mindegyik legalább harminc centi vastag, az anyaguk is hasonló, csak sokkal inkább hússzerűnek tűntek, mint maguk a kúpok, amelyek feltételezhetően a csúcsukat koronázó tagok testét alkották, és mint megfigyeltem, a karok képesek voltak összehúzódni és kinyúlni, néha olyan hosszúak lettek, mint maguk a testek, amelyekhez tartoztak. Két kar hatalmas karmokban végződött, a harmadikról négy vörös, trombitaszerű függelék lógott, míg a negyedik termetes, sárga, hatvan centi átmérőjű gömbben végződött, és ennek középvonalában három hatalmas, sötéten opalizáló szem ült, amelyek a nyúlvány ruganyossága folytán bármilyen irányban képesek voltak elfordulni. Ez a jelenet egészen lebilincselt, ugyanakkor viszolyogtam is tökéletes idegenségétől, a megfejtést kínáló, félelmetes kinyilatkoztatásoktól és a lopakodó rettenettől. Továbbá, amikor tisztábban és élesebben láttam a mozgó alakokat, amelyek mintha gondozták volna a nagy kockákat, észrevettem, hogy különös fejüket virágszerű függelékben végződő négy karcsú, szürke kocsány is koronázza, míg alsóbb részükön nyolc mohazöld színű, rugalmas csáp kígyózott, láthatólag folyamatos izgalmi állapotban: hullámzottak, kinyúltak, összehúzódtak, meghosszabbodtak, lerövidültek, csapkodtak, mintha ezeknek a kúpoknak az élete a csápok élénk mozgásától függene. Az egész jelenet halvány, vörös izzásban fürdött, mintha valami haldokló nap világítaná meg, amely cserbenhagyta bolygóját, és a második helyre szorult az örvény ibolyaszín fénye mellett.

A jelenet leírhatatlan hatással volt rám; mintha megengedték volna, hogy bepillantsak egy másik világba, amely hihetetlenül hatalmasabb a miénknél teljes mértékben az ellentéte, más értékekkel és életformákkal, távol tőlünk időben és térben; és miközben e messzi világot bámultam, tudatára ébredtem – ahogyan ez az értelem valamely pszichikai eszközzel rám összpontosított –, hogy egy haldokló fajt látok, amelynek el kell menekülnie bolygójáról, különben vége. Ekkor mintha ösztönösen felismertem volna a fenyegető gonosz csíráit, mert gyors, heves erőfeszítéssel kiszabadítottam magam az igézetből, tiltakozó kiáltásban szakadt föl belőlem a félelem, talpra ugrottam, miközben a szék, amelyen ültem, hangos koppanással eldőlt.

Azonnal eltűnt lelki szemem elől a jelenet, ismét a szobában találtam magam. Előttem ott ültek látogatóim, a hét, Poe-hoz hasonlító úriember, tétlenül és némán, mert a zümmögés és a különös, szavakra hasonlító hangok elhallgattak.

Lecsillapodtam, érverésem lassulni kezdett.

– Amit látott, Mr. Phillips, az jelenet volt egy másik, távoli csillag életéből – szólalt meg Mr. Allan. – Messze kint van az űrben, tulajdonképpen egy másik csillagrendszerben. Meggyőztem önt?

– Eleget láttam – kiáltottam.

Nem tudtam volna megmondani, hogy látogatóim mulatnak, vagy neheztelnek rám; arckifejezésük nem változott, a szóvivőjüké sem, aki csupán enyhén megbiccentette a fejét, és azt mondta: – Engedelmével, most távozunk.

Némán, egyenként kisorjáztak az Angell Streetre.

A lehető legnagyobb mértékben fel voltam dúlva. Semmi bizonyítékom sem volt rá, hogy egy másik világot láttam, de tanúsíthattam, hogy rendkívüli érzékcsalódásban volt részem, kétségtelenül hipnotikus behatás következtében.

De mi értelme volt? Ezen töprengtem, miközben rendbe raktam a nappali szobát, de nem tudtam semmilyen ésszerű indokkal magyarázni a bemutatót, amelynek tanúja voltam. Nem tagadhattam, hogy látogatóim rendkívüli képességek birtokosai – de mi ennek a célja? Azt is el kellett ismernem, hogy legalább annyira megdöbbentett a hét azonos külsejű ember, mint a hallucinációk, amelyeket átéltem. Ötös ikrek csakugyan léteznek – de ki hallott már hetes ikrekről? Ennyi egyforma külsejű gyerek nem szokott születni. Mégis itt volt hét ember, valamennyien egyidősek, külsőre egyformák, létezésükre pedig egy szikrányi magyarázatom sincs.

Nem volt felfoghatóbb értelme a jelenetnek sem, amelyet láttam. Azt valahogy megértettem, hogy a nagy kockák értelmes lények, amelyek számára az ibolyántúli sugárzás jelenti az életet; arra is rájöttem hogy a kúp alakú teremtmények valamilyen módon a kockákat szolgálják, de nem derült ki, hogyan. Az egész látomás értelmetlen volt; a jelenetet egy rendkívül szervezett képzelet hozta létre, és telepatikus úton továbbította olyan önkéntes célpontok felé, mint amilyen én voltam. Nevetséges, hogy ez bizonyítaná a földön kívüli élet létezését; semmi mást nem jelentett, csak azt, hogy mesterségesen keltett látomás áldozatává váltam.

De itt megint körbeértem. Ennek a látomásnak nem volt semmi értelme.

Mégsem tudtam menekülni az állandó nyugtalanságtól, amely egész éjszaka kínzott, míg el nem aludtam végre.

IV.

Különös módon a bizonytalanságom másnap reggelre csak fokozódott. Hozzászoktam az emberi különcségekhez, a gyakran hihetetlen figurákhoz, szokatlan látványokhoz, providence-i éjszakai sétáim kísérőjelenségeihez, de a Poe-ra hasonlító Mr. Allan-nak és testvéreinek esete annyira különös volt, hogy nem tudtam kiverni őket a fejemből.

Aznap délután hirtelen ötlettel eljöttem a munkából, és elmentem a Seekonk-parti domb tetején álló házhoz, azzal a szándékkal, hogy megkeresem éjszakai. társamat. De amikor odaértem, az épület a rendkívüli mértékű elhagyatottság légkörét sugározta: nyűtt rolói le voltak húzva az ablakpárkányig, némelyik zsalu be volt csukva; a környék maga volt az elhagyatottság.

Mindazonáltal kopogtattam és vártam.

Senki sem nyitott ajtót. Ismét kopogtattam.

Semmilyen hangot sem hallottam a házból.

Most már a kíváncsiság hajtott. Kinyitottam az ajtót. Az első érintésnek engedelmeskedett. Még mindig haboztam, körülnéztem. Senkit sem láttam, a szomszédban legalább két ház állt lakatlanul, és ha figyeltek is, ennek semmi nyoma sem látszott.

Kinyitottam az ajtót, beléptem, néhány pillanatig álltam, hátam az ajtónak támasztva, hogy szemem hozzászokjon a szobát betöltő félhomályhoz. Azután óvatosan beléptem a kis előszobából a szomszédba, amely legalább húszéves kárpitozott bútorokkal szegényesen berendezett szalon volt. Semmi jele annak, hogy itt emberi lény élne, noha láthatóan nemrégen járt erre valaki, nyomai ott maradtak a szőnyeg nélküli padló porában. Keresztülvágtam a szobán, beléptem egy kis ebédlőbe, azon is átmentem, így a konyhában találtam magam, amely a többi helyiséghez hasonlóan vajmi kevés jelét mutatta használatnak, semmiféle élelmet nem láttam, az asztal úgy festett, mint amelyet évek óta nem használtak. Mindazonáltal itt is számos lábnyom tanúsította, hogy laknak a házban. A lépcső is állandó használatról tanúskodott.

De a ház hátsó felében találkoztam a leginkább zavarba ejtő fölfedezésekkel. Az épületinek ebben a részében egyetlen nagyméretű szoba volt, noha azonnal látszott, hogy valamikor három szobát építettek, de a válaszfalakat azonban eltávolították, anélkül hogy helyrehozták volna a külső fal vonalában keletkezett egyenetlenségeket. Mindezt egy futó pillantással végignéztem, mivel a szoba közepében volt valami, ami azonnal magára vonta megbabonázott érdeklődésemet. A szoba ibolyaszín fényben fürdött, a lágy izzás egy hosszú, üvegezett hasábból áradt, amely mellett egy másik hasonló, de kivilágítatlan üvegláda hevert, körülvéve olyan gépezetekkel, amelyekhez hasonlót legföljebb álmaimban láttam.

Óvatosan beléptem a szobába, figyelve, nem akarja-e valaki megakadályozni behatolásomat. Senki és semmi sem mozdult. Közelebb értem az ibolyaszínű üvegtartályhoz, és észrevettem, hogy valami fekszik benne, noha először nem fogtam föl, mit látok, mert azt figyeltem, amin fekszik, és az nem volt más, mint Edgar Allan Poe életnagyságú másolata, amelyet, mint minden mást, ugyanaz a lüktető ibolyaszínű fény világított meg, amelynek forrását nem tudtam meghatározni, csupán azt, hogy az üvegszerű anyagból készült ládából sugárzik. De amikor végül megláttam, mi fekszik a Poe másolaton, csaknem fölkiáltottam ijedt döbbenetemben, mivel miniatűr, noha pontos másolata volt azoknak a ráncos kúpoknak, amelyeket előző éjszaka az Angell Streeten láttam, az idegenek által keltett káprázatban! A feje körüli – legalábbis én azt tekintettem a fejének – tapogatók kígyózó mozgása kétségtelenül bizonyította, hogy él!

Sietve hátráltam, csak egy pillantást vetve a másik ládára, és láttam, hogy üres, nincs benne semmi, noha számos fémcső kapcsolta a mellette heverő megvilágított fülkéhez; ezután elmenekültem, olyan zajtalanul, ahogy tudtam, mivel meg voltam győződve róla, hogy az éjszakai testvériség odafönt alszik, én pedig nem kívántam találkozni senkivel, mert ez a megmagyarázhatatlan kinyilatkoztatás egészen más megvilágításba helyezte előző napi látomásomat. Észrevétlenül távoztam a házból, bár mintha egy Poe-ra emlékeztető arcot láttam volna felvillanni az egyik emeleti ablakban. Végigfutottam az úton, vissza az utcákon, amelyek összekötötték a Seekonkot a Providence folyóval, sok sarkon fordultam be, míg végül lassítottam, mert már kezdtem fölhívni magamra a figyelmet fejvesztett menekülésemmel.

Járás közben igyekeztem rendbe tenni zűrzavaros gondolataimat. Nem találtam magyarázatot arra, ami láttam, de azt ösztönszerűen tudtam, hogy valami fenyegetően gonosz dologra bukkantam, amely túlságosan sötét és tilalmas, és talán túlságosan hatalmas ahhoz, hogy felfoghassam. Értelmet kerestem benne, de nem találtam; sohasem volt túlságosan tudományközpontú a gondolkodásom, a vegytant és a csillagászatot leszámítva, így hát nem tudtam mire vélni a házban látott nagy masinák feladatát, amelyek hozzá voltak kapcsolva az ibolyaszínben izzó üvegládához, amelyben az a ráncos test hevert a meleg, életadó sugárzásban, még felfogni sem volta képes a szerkezetet, mert csak távolról emlékeztetett valaha látott tárgyakra – és azok dinamók voltak egy áramtelepen. Valamiként kapcsolatban álltak a két hasábbal és az őket borító üveggel – már ha az az anyag üveg volt –, a világossal és a kivilágítatlan sötéttel, mert a kettőt csövek kötötték össze.

Ahhoz azonban eleget láttam, hogy elhiggyem, a sötétbe öltözött testvériségnek, amely Providence utcáit rója éjszakánként Edgar Allan Poe álruhájában, egészen más céljai vannak, mint nekem, amikor ugyanazt cselekszem; az övék nem egyszerű kíváncsiság az éjszakában járó különcök iránt. Talán a sötétség a természetes elemük, ahogy embertársaik többségének a nappali fény; de afelől nem voltak kétségeim, hogy céljaik ijesztőek. Ugyanakkor fogalmam sem volt róla, mire készülhetnek.

Végül elindultam a könyvtár felé abban a bizonytalan reményben, hogy valamit találok, amely értelmes fogódzkodót jelent, megérthetem mindazt, amit láttam.

De semmit sem találtam. Kereshettem, ahogy akartam, nem leltem kulcsot, nyomot, noha minden elképzelhető utalást végigkutattam – még azokat a könyveket is levettem a polcról, amelyek Poe-nak Providence-ben töltött idejéről szóltak, de a nap végén ugyanolyan tudatlanul hagytam el a könyvtárat, ahogyan beléptem.

Talán elkerülhetetlen volt, hogy ismét találkozzam Mr. Allannal aznap éjjel. Nem tudhattam, értesült-e arról, hogy meglátogattam otthonát, bár menekülésem közben mintha megpillantottam volna egy arcot az egyik emeleti ablakban, éppen ezért bizonyos izgalommal fogadtam. Azonban nyilvánvalóan alaptalan volt félelmem, mivel, amikor találkoztam vele a Benefit Streeten, semmi sem volt a modorában vagy a szavaiban, ami arra utalt volna, hogy bármiféle változás állt be a viselkedésében, ahogyan akkor lett volna várható, ha tudomására jut betörésem. Mégis tisztában voltam vele, mennyire képes eltitkolni érzelmeit – jókedv, undor, akár harag vagy bosszúság is idegen volt az arcának, amely sohasem vetette le Poe-éra emlékeztető, töprengő kifejezését.

– Bízom benne, hogy magához tért a kísérletünk után, Mr. Phillips – mondta, miután befejeztük a szokásos nyájaskodást.

– Tökéletesen – feleltem, noha nem ez volt az igazság. Hozzátettem valamit holmi rövid ideig tartó szédülésről, hogy megmagyarázzam, miért vetettem olyan sebesen véget a dolognak.

– Ez csupán egyetlen kinti világ, amelyet látott, Mr. Phillips – folytatta Mr. Allan. – Sok ilyen van. Több mint százezer– Az élet nem csupán a Föld kiváltsága. Mint ahogyan nem csak emberi formában létezhet. Számos alakot ölt más bolygókon, távoli csillagokon, olyan alakokat, amelyek bizarrnak tűnnek az, ember szemében, ahogyan az emberi élet is furcsa más életformák számára.

Mr. Allan ez alkalommal különösen közlékenynek bizonyult, én pedig keveset szóltam. Az világos volt, hogy akár hallucinációnak tartottam amit láttam, akár nem – még annak fényében is, amit társam házában fölfedeztem – ő nyilvánvalóan hitt abban, amit mondott. Sok világról úgy mesélt, mintha ismerné őket. Néha szinte tisztelettel beszélt bizonyos életformákról, különösen azokról, amelyek meglepő képességet mutattak más bolygók életéhez való alkalmazkodásban, miközben szüntelenül kutatták a létükhöz szükséges feltételeket.

– A csillag, amit láttam – szakítottam félbe – haldoklik.

– Igen – felelte nyíltan.

– Ön látta?

– Láttam, Mr. Phillips.

Megkönnyebbülve hallgattam. Mivel nyilvánvalóan lehetetlen, hogy ember közelről lássa a világűrben levő életet, amit én tapasztaltam, nem volt más, mint a Mr. Allan és testvérei által gerjesztett közös hallucináció. Biztosan telepatikus kommunikáció, amelyet megerősített a hipnózis valamely, korábban még nem tapasztalt formája. Mégsem tudtam szabadulni az éjszakai társamat körüllengő gonosz légkör hatásától, attól a kínos érzéstől, hogy a magyarázat, amelyet olyan készségesen elfogadok, szánalmasan tartalmatlan.

Ezután amint az illem megengedte, bocsánatot kértem Mr. Allantól, és otthagytam. Egyenesen az Athenaeumba siettem, abban a reményben, hogy ott találom Rose Dextert, de még ha volt is ott, már elment. Az épület nyilvános telefonjához léptem, és fölhívtam otthon.

Rose fölvette a kagylót. Bevallom, jóleső érzés töltött el.

– Látta ma este Mr. Allant? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta. – De csak néhány percig. Éppen útban voltam a könyvtárba.

– Én is láttam.

– Megkérdezte, nem mennék-e el az otthonába, hogy megfigyeljek egy kísérletet – folytatta a lány.

– Ne menjen – vágtam rá azonnal.

A vonal másik végén pillanatnyi szünet állt be.

Azután Rose azt kérdezte: – Miért ne? – Sajnos nem ismertem föl az ingerült élt a hangjában.

– Jobb, ha nem teszi – feleltem olyan szilárdan, ahogy csak tudtam.

– Nem gondolja, Mr. Phillips, hogy ezt én jobban meg tudom ítélni?

Sietve biztosítottam, hogy nem kívánom megszabni, mit cselekedjék, csak arra céloztam, hogy veszélyes lehet, ha elmegy

– Ugyan miért?

– Ezt nem mondhatom el telefonon – feleltem annak tudatában, milyen ostobán hangzik mindez. Azzal is tisztában voltam, hogy nem önthetem szavakba szörnyű gyanúmat, amely éppen most formálódik agyamban, mert az olyan fantasztikus, olyan túlzott, hogy senkitől sem várhattam az elfogadását.

– Majd meggondolom – felelte élesen.

– Igyekszem elmagyarázni, ha találkozunk – ígértem.

Jó éjszakát kívánt, és olyan ingerülten tette le a kagylót, ami nem sok jót ígért, engem pedig otthagyott mélységes felindultságban.

V.

Most értem el a végső, apokaliptikus eseményekhez Mr. Allannal és az elfelejtett dombon álló házat övező rejtéllyel kapcsolatban. Még most is habozom, hogy beszámoljak-e róluk, mert tisztában vagyok vele, hogy csak súlyosbítják az ellenem felhozott vádakat, mivel kérdésessé teszik elmém épségét. Még sincs választásom. Az emberiség jövője, az általunk civilizációnak nevezetett egész folyamat múlik azon, amit írok vagy nem írok. A Rose Dexterrel folytatott kínos társalgásunk után gyorsan és természetesen tetőztek az események.

Munkával töltött fárasztó és kellemetlen nap után arra a következtetésre jutottam, hogy érthető magyarázatot kell adnom Rose-nak. Éppen ezért másnap este korábban mentem be abba a könyvtárba, ahol találkozni szoktunk, és leültem egy olyan helyen, ahonnan szemmel tarthattam a főbejáratot. Több mint egy órán át várakoztam, mielőtt eszembe jutott, hogy talán nem is jön el aznap este a könyvtárba.

A telefonhoz léptem, azzal a szándékkal, hogy megkérdezzem, eljön-e, és elmagyarázza neki tegnap esti kérésemet.

De hívásomra nem Rose vette föl a kagylót, hanem a sógornője.

Rose elment hazulról. – Egy úriember hívta el.

– Ismeri? – kérdeztem.

– Nem, Mr. Phillips.

– Hallotta a nevét?

Nem hallotta. Igazából csak egy pillantást vethetett rá, amikor Rose kisietett hozzá, de kitartó faggatásomra annyit elismert, hogy az illető bajuszt viselt.

Mr. Allan! Nem kellett tovább kérdezősködnöm.

Néhány pillanattal később letettem a kagylót; de nem tudtam, mit tegyek. Lehet, hogy Rose és Mr. Allan csupán végigsétál a Benefit Streeten. De az is lehet, hogy elmennek ama rejtelmes házba. Már maga a gondolat is olyan aggodalommal töltött el, hogy elvesztettem a fejem.

Kirohantam a könyvtárból, és hazasiettem. Tíz óra volt, mire elértem az Angell Street-i házat. Szerencsére anyám már visszavonult; így megkereshettem apám pisztolyát anélkül, hogy őt megzavartam volna. Így fölfegyverkezve ismét végigsiettem az éjszakai Providence-on, egyik sarkot a másik után hagyva magam mögött, futottam a Seekonk partja felé a dombhoz, amelyen ott állt Mr. Allan különös háza. Nem fogtam fel, milyen hatást kelt meggondolatlan sietségem a többi éjszakai járókelőben, de nem is törődtem vele, mivel talán Rose élete forgott kockán – ezen túl pedig bizonytalanul megéreztem a sokkal nagyobb és ocsmányabb gonoszságot.

Odaértem a házhoz, amelyben Mr. Allan eltűnt, és megdöbbentően kihaltnak, sötétnek találtam. Lihegtem, haboztam, vajon továbbmenjek-e, és úgy egy percet vártam, amíg kifújtam magamat, és az érverésem is lassult. Azután az árnyékban maradva némán elindultam a ház felé, lesve, nem látok-e valahol fényt.

Elosontam a ház előtt, befordultam a sarkánál. A legkisebb fénysugár sem látszott. Ámde halk zümmögés vibrált érzékelőképességemnek épphogy a határán, olyan volt, mint amikor a villanyvezeték zúg a szélben. A ház hátsó végéhez értem, és ott fényt pillantottam meg, nem a bent égő lámpa sárga világosságát, hanem sápadt levendulaszínű sugárzást, amely olyan volt, mintha maga a fal izzana halványan, nagyon halványan.

Hátrahőköltem, nagyon jól emlékeztem rá, mit láttam a házban.

Most azonban nem lehettem passzív. Tudnom kellett, Rose bent van-e az elsötétített házban – talán abban a szobában, amelyben az ismeretlen masinák állnak, meg az ibolyaszínben sugárzó üvegfülke, benne a szörnyeteggel.

Visszalopakodtam a homlokzati oldalra, és fölmentem a lépcsőn a bejárathoz.

Most sem volt bezárva. Engedett a kezem nyomásának. Csak annyi időre álltam meg, hogy megmarkoljam a töltött fegyvert, azután kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába. Egy pillanatig várakoztam, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez; ott állva még inkább tudatosult bennem az imént hallott zümmögés, illetve több volt annál, ugyanaz a fajta ének, amely hipnotikus állapotba hozott, amikor részem volt a másik világ életét bemutató döbbenetes látomásban.

Azonnal elfogott a riadalom. Rose ott lehet Mr. Allannal és testvéreivel, hogy hasonló kísérletet hajtsanak végre!

Bár csupán erről lett volna szó és nem többről!

De mikor berontottam a ház hátsó részében levő nagy szobába, olyasmit láttam, ami kitörölhetetlenül beleégett az elmémbe. Az üvegfülkéből áradó sugárzás fényében ott volt Mr. Allan és valamennyi egypetéjű ikertestvére, valamennyien a földön hevertek a két üvegláda körül és kántáltak. Mögöttük, a hátsó falnál félrelökve hevert Poe hasonmása, amelyet már láttam a különös teremtmény alatt az üvegfülkét fürdető ibolyaszín sugárzásban. De nem Mr. Allan és testvérei látványa rendített meg és undorított olyannyira, hanem az, amit az üvegdobozokban láttam!

Az egyikben, amely vadul lüktető, ibolyaszín fénybe vonta a szobát, Rose Dexter feküdt, valószínűleg hipnózis hatása alatt – rajta pedig ott hevert erősen megnyúlva, vadul csapkodó tapogatókkal a ráncos, kúp alakú test, amelyet akkor láttam utoljára, amikor Poe hasonmásán feküdt. A hozzá kapcsolt, szomszédos üvegládában pedig – még most is alig tudom elviselni az emléket – ott nyúlt el Rose minden részletében tökéletes mása!

Ami ezután történt, az zavarosan maradt meg az emlékezetemben. Tudom, hogy elvesztettem a nyugalmamat, vakon tüzeltem az üvegdobozokra, hogy szétzúzzam őket. Biztosan eltaláltam az egyiket, vagy mindkettőt, mivel a becsapódástól a sugárzás eltűnt, a szoba teljes sötétségbe borult, Mr. Allan és testvérei a félelem és riadalom kiáltásait hallatták, a gépezetben sorozatos robbanások történtek, én pedig előretörtem, és fölkaptam Rose Dextert.

Valahogy sikerült vele kijutnom az utcára.

Visszanézve láttam, hogy lángok csapnak ki az elátkozott ház ablakain, azután minden átmenet nélkül összeomlott a ház északi fala, és valami – egy tárgy, amelyet nem tudtam azonosítani – kirobbant az égő házból, és eltűnt az égen. Én elmenekültem, karomban Rose-zal.

Amikor visszanyerte ép érzékeit, Rose hisztérikus rohamot kapott, de sikerült megnyugtatnom. Végül elhallgatott, és egy szót sem szólt többé– Némán, de biztonságban hazavittem, tudván, milyen rémítő élményeken mehetett keresztül, és nyilván úgy döntött, egy szót sem fog szólni, amíg teljesen magához nem tér.

Az ezt követő héten elmentem, hogy megnézzem mi maradt a dombon álló házból. De a gyújtogatás vádja – ezt rótták a terhemre, valami sokkal komolyabb helyett, mivel a pisztolyt bent felejtettem az égő házban – annyira elvakította a rendőrséget, hogy csak a legközönségesebb ügyekkel volt képes foglalkozni. Igyekeztem tárgyalni velük, ragaszkodtam hozzá, hogy hallgassák meg Rose Dextert, ha elég jól lesz ahhoz, hogy beszélhessen, amennyiben hajlandó lesz rá. Nem tudtam megértetni velük, amit én most már nagyon is világosan láttam. A tényeket mégsem lehet kikerülni.

Azt mondják, a házban talált égett hús többnyire nem emberi jellegű. De hát mi mást vártak? Hét embert, akik Poe-ra hasonlítanak? Bizonyára megértik, akármi vo1t is abban a házban, az egy másik világból érkezett, egy haldokló világból, és az volt a célja, hogy megszállja és végleg az uralma alá hajtsa a Földet, miután emberi formában sokszorosítja saját magát. Azt csak tudniuk kell, hogy a puszta véletlenségből elkészített első modellt azért választották, mert nem tudták, hogy a költő egyáltalán nem az átlagembert képviseli. Azt csak tudniuk kell, mint én is tudom, hogy a ráncos-csápos kúp az ibolyaszín sugárzásban az ő anyagi másuk forrása volt, hogy a gépezetet és a csöveket – amelyek állítólag azonosíthatatlanul tönkrementek a tűzben, mintha bizony képesek lennének a szerepét megítélni, ha épen marad! – húsra emlékeztető anyagból készítették, hogy az ibolya fényű, kúpos teremtmény a segítségükkel fabrikálta a Poe-ra hasonlító férfiakat!

Maga „Mr. Allan” adta meg nekem a kulcsot, noha akkor ezt nem tudtam, amikor megkérdeztem tőle, miért tárgya az emberiség a bolygóközi kutatásnak – Hogy háborúskodjanak velünk? Hogy megszálljanak minket? –, ő pedig ezt válaszolta. – Egy sokkal fejlettebb életformának aligha van szüksége ilyen primitív módszerekre. – Lehet ennél világosabb magyarázat a Seekonk menti lakatlan ház megszállására? Most már nyilvánvaló, hogy „Mr. Allan” és egypetéjű ikertestvérei kockáktól és ráncos kúpoktól lakott tulajdon világukba engedtek bepillantanom, amikor eljöttek a házamba.

Végül, ami biztosan a legszörnyűbb – az elfogulatlan szemlélő számára nyilvánvaló, miért volt szükségük Rose-ra. Szaporítani akarták a fajtájukat férfinak és asszonynak álcázva, hogy így közénk keveredhessenek, hogy ne fogjunk gyanút, hogy ne fedezhessük föl őket, és lassanként, évtizedek, talán századok alatt, miközben bolygójuk meghal, fölkészülhessenek a Föld megszerzésére, ahol ők következnek utánunk.

Egyedül Isten tudja, hányan lehetnek már most is közöttünk!

Később. Mostanáig, ma estig nem tudtam találkozni Rose-zal, és haboztam fölhívni őt. Valami elviselhetetlenül szörnyű dolog történt velem. Borzalmas kétség marcangol. Akkor nem jutott eszembe a félelmetes felfordulásban, ami lövéseimet követte az ibolyaszínű fénnyel megvilágított szobában. Most viszont gondolkodni kezdtem, szorongásom óráról-órára nőtt, végül elviselhetetlenné fokozódott. Hogyan lehetek biztos benne, hogy abban az őrült pillanatban a valódi Rose Dextert mentettem meg? Ha ez a helyzet, akkor ma este be fogja nekem bizonyítani. Ha nem – az Isten tudja, mit szabadítottam rá Providence-re és a világra!

Providence Journal, július 17.

EGY HELYBÉLI LEÁNY MEGÖLTE TÁMADÓJÁT

Rose Dexter, Mr. és Mrs. Elisha Dexter lánya, Henevolent Street 127. szám alatti lakos, tegnap este összeverekedett majd megölte az állítólag őt megtámadó fiatalembert. Miss Dextert akkor tartóztatták fel, amikor hisztérikus állapotban végigfutott a Benefit Streeten, a Szent János székesegyház közelében nem messze a temetőtől, ahol a támadás történt.

Támadójában egy ismerősét, Arthur Phillipset ismerte föl...

Bihari György fordítása