Gorgók és hidrák, kimérák; Celaena és a hárpiák iszonyú történetei a babonás elmékben reprodukálódhatnak, de csak azért, mert ott lappangtak azelőtt is. E minták, kópiák, archetípusok ott lakoznak bennünk, örökkévalók. Másként aligha hatnának ránk, hisz józan eszünkkel mindannyian tudjuk, hogy nem valóságosak. Vajon azért irtózunk természetünknél fogva e teremtményektől, mert azok képesek rá, hogy testünket megsebezzék? Ó, legkevésbé sem! E rémület mélyebben gyökeredzik. Megvolt már a testet öltés előtt, s tovább élne test nélkül is. Az említett félelem tisztán szellemi természetű. Éppoly gyakran tapasztalható, mint amilyen indokolatlan korunkban, s ez azt látszik igazolni, hogy eredete visszavezethető egészen bűntelen gyermekkorunkig. E félelem kínál lehetőséget arra, hogy betekinthessünk érzékelés előtti állapotunkba, hogy legalább egy-egy pillantást vethessünk tudattalan létünk árnyékvilágába.

(Charles Lamb: Boszorkányok és egyéb éji lidércek)

I.

Ha az utazó Közép-Massachusetts északi csücskében a rossz utat választja az Aylesbury Pike kereszteződésnél, valamivel Dean’s Cornersen túl elhagyatott és különös vidékre ér. Mind meredekebb a kaptató, s a fehér hangával benőtt sziklafalak is mind közelebb nyomulnak a kanyargós, porlepte gyalogút két oldalán. A helyenként előtűnő erdők fái túlságosan terebélyesnek tűnnek, a gyomnövények, tüskebokrok és fűfélék lakott vidéken szokatlan bujasággal tenyésznek. A termőföldek ugyanakkor meglehetősen ritkák errefelé, a jócskán szétszórt épületek mindegyike magán viseli az eltelt idő nyomát: szennyesek, a leromlás képét mutatják. Az utazó – bár maga sem tudja, miért – habozik útbaigazítást kérni a düledező tornácokon vagy a lejtős, köves kaszálókon olykor feltünedező magányos, elhanyagolt alakoktól. E figurák oly hallgatagok és visszahúzódók, hogy az embernek az az érzése támad, ha velük vált szót, tilalmat szeg meg, amelyhez pedig helyesebb alkalmazkodni. Mikor az emelkedőkről láthatóvá válnak a sűrű erdőkön túli csúcsok, a különös feszengés csak erősödik. A dombok túl gömbölydedek, túl szimmetrikusak ahhoz, hogy a természetesség megnyugtató érzetét keltsék, s olykor, ha különösen tiszta az ég, szembetűnnek a különös, magas kőoszlopok alkotta gyűrűk, amelyek a legtöbb magaslaton megtalálhatók.

Veszedelmes, mély szakadékok, vízmosások keresztezik az utat, a durván összetákolt fahidak biztonságosságában az utazó joggal kételkedik. Amikor az út ismét kanyart ír le, lápvidék nyúlványai tűnnek fel, márpedig a legtöbben ösztönös borzongást éreznek az effélék láttán. A borzongás estére rettegéssé változik, amikor csattogni kezdenek a láthatatlan kecskefejők, s világítóbogarak rajzanak elő hihetetlen tömegben, hogy a kecskebékák érdes-éles, kitartó brekegésének ritmusára táncra keljenek. Nappal a Miskatonic felső folyása csillogó, kígyóra emlékeztető szalagként simul a dombok aljához, melyek közt kanyarog.

Ahogy a dombokhoz közeledik az ember, többet lát már az erdős meredélyekből, mint a kőgyűrű koronázta magaslatokból. Oly sötétek, oly félelmetesek az itteni erdők, hogy az utazó a legszívesebben elkerülné őket, másfelé azonban nem vezet út. Egy fedett hídról azután kicsiny települést pillant meg egy patak meg a Round Mountain meredek oldala szegletében. Rácsodálkozik a romladozó oromtetők sokaságára, melyek a környező településen megfigyeltnél régebbi építészeti stílust képviselnek. Nem túl megnyugtató felfedezés, hogy a házak többsége elhagyott és romos, meg hogy a csonka tornyú templomban működik a kisváros egyetlen hitvány vegyeskereskedése. Az ember nemigen bízik az alagútszerű hídszerkezetben, de el úgysem kerülheti. Ha egyszer átért, biztosan megérzi a gyenge, vészterhes szagot az utcák levegőjében. A századok mocskának, korhadékárak bűze az. Mindig megkönnyebbülést jelent elhagyni a települést, tovább követni a keskeny gyalogút kanyarulatait a dombok aljára, a lejtőkön át. Az út végül visszatér az Aylesbury elágazáshoz, az ember pedig utóbb esetleg azt is megtudja, hogy Dunwichen haladt keresztül.

Az idegenek azonban lehetőség szerint elkerülik a kisvárost, mi több, egy bizonyos rémületes évszak után eltávolítottak minden feléje mutató útjelzőt. A táj hétköznapjaink esztétikai normája szerint csodaszép, művészek és nyári vakációzó turisták mégsem özönlenek ide. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a boszorkányvérről, a sátánimádatról és a különös erdei szellemekről szóló mendemondákon még nem kacagtak, szokás kívánta volna meg az efféle viselkedés megokolását. A mi józan korunkban azonban – mivel az 1928-ban történt dunwichi rémséget eltitkolták azok, akik szívükön viselték a városka meg a világ nyugalmát – úgy kerülik el az emberek, hogy távolmaradásuk igazi okát nem ismerik. Egy ok persze elképzelhető – noha tájékozatlan idegennek ez aligha tűnik szembe: a városka lakói mostanra elutasítóak, dekadensek lettek, messze előrehaladtak a visszafejlődésben, mely számos új-angliai kistelepülést jellemez. E települések lakói lassanként külön emberfajtákká válnak, a beltenyésztés eredményezte degenerálódás jól észrevehető szellemi és fizikai jegyeit mutatják. Intelligenciaszintjük szégyenletesen alacsony, annaleseik csak úgy bűzlenek a könyörtelenségtől, félig-meddig eltitkolt gyilkosságoktól, erőszakcselekményektől, perverzióktól. A régi elit képviselői, két-három kitelepülő család sarjai – e családok 1692-ben hagyták el Salemet – valamivel az átlagos leromlás szintje felett maradtak, bár számos águk oly tökéletesen összeolvadt az őshonos népességgel, hogy csak nevük utal már eredetükre, amelyet beszennyeztek. A Wahteleyk és Bishopok némelyike még mindig elküldi fiait a Harvard vagy a Miskatonic egyetemre, de ezek a fiúk ritkán térnek meg az omladozó oromtetők alá, ahol ők maguk és őseik megszülettek.

Senki sem képes – még azok sem, akik tényanyaggal rendelkeznek a nemrég lezajlott szörnyűséggel kapcsolatban – meghatározni; pontosan mi a baj Dunwichcsel. Igaz, a régi legendák szentségtelen rítusokról, indián összejövetelekről szólnak, melyek alkalmával megidézték a lényeket, akiket a „Nagy Kerek Dombok Tilalmas Árnyai”-ként emlegettek. Orgiába torkolló imák folytak itt, s az imákra a föld színe alól dohogás és moraj volt a válasz. 1747-ben a tisztelendő Aijah Hoadley atya, aki újonnan érkezett Dunwich városka kongregációs templomába, emlékezetes szentbeszédet mondott, amelyben a sátánnak és fattyainak közelségére hívta fel a figyelmet e szavakkal:

„Be kell ismernünk, hogy eme szentséggyalázatok, aminők egész seregnyi pokolbéli démon művire vallanak, túl hétköznapi dolgok ahhoz, hogysem hallgathassunk róluk. Azazel, Buzrael, Belzebub és Bellal hangját többek hallották fentről fölhangozni, oly hites tanúk, kik ma is élnek. Én magam alig két hete tisztán hallottam a sátáni erők munkálkodásának neszeit a házam mögötti domb felől, honnét kerepléc, dohogás, nyögés, vonítás és sziszegés hangozott, aminőt a földnek lényei hallatni nem képesek, s mik bizonnyal ama barlangokból szóltak, mikre rá halandó csak fekete mágia segedelmével bukkanhat, s miknek titkát még csak az ördög fejtheti!”

Szentbeszéde elhangzása után Hoadley úr hamarosan eltűnt, ám a Springfieldben kinyomtatott szöveg a mai napig hozzáférhető. Évről évre érkeztek ezután is beszámolók a dombok felől hallatszó zajokról, keletkezésük máig rejtély a geológusok és fiziográfusok számára.

Más mendemondák a dombokat koronázó kőoszlop gyűrűk körül terjengő bűzről szólnak, egyesek süvöltő légi lídércekről beszélnek – ezeket a nagy vízmosások bizonyos pontjairól bizonyos órákban hallani. Egyes hagyományok azon igyekeznek, hogy megmagyarázzák az „ördögkaptató” eredetét. Sivár, puszta domboldal ez, ahol se fa, se cserje, de még egy árva fűszál se nő. A helyi lakosok ráadásul rettegnek a langymeleg éjszakákon csoportba verődve csattogó kecskefejőktől. Azt tartják róluk, hogy a haldoklók lelkére lesnek, mert vérfagylaló rikoltásuk néha egybecseng a szenvedők nehézkes zihálásával. Mondják, ha sikerül elkapniuk a testből kirebbenő lelket, démoni kacagással tüstént tovaszállnak, ha azonban kudarcot vallanak, általában kiábrándultan hallgatnak el.

E mendemondák persze időszerűtlenek és ostobák, nem csoda, mert nagyon-nagyon régről valók. Dunwich már-már valószínűtlenül ódon település; sokkal régebbi, mint a harminc mérföldön belüli települések bármelyike. A városkától délre fellelhetők még az ódon Bishop ház kéményei és pincefalai; ezt a házat még az 1700-as évek előtt építették. Az 1806-ban emelt vízimalom romja a legmodernebb építészeti emlék. Ipar nem virágzik errefelé, a XIX. századi gyártelepítési mozgalom rövid életűnek bizonyult. Mindennél régebbiek a durván megmunkált kövek alkotta oszlopok gyűrűi a dombtetőkön – ezeket indiánok műveinek tartják. Koponyák, csontok lelhetők itt, s egy jó méternyi asztallapforma sziklát a Sentinel-dombon a néphit Pocumtuck temetkezési helyeként emleget. Számos etnológus véli a maradványokat – mit sem törődve e teória abszurdmód képtelen voltával – kaukázusi eredetűnek.

II.

Dunwich városkában, egy jókora s csak részben lakott farmházban – mely a településtől négymérföldnyire, minden egyéb hajléktól pedig jó másfél mérföldnyire gubbasztott egy domboldalban – született meg Wilbur Whateley 1918. február másodikán, vasárnap, hajnali öt órakor. E dátumra azért emlékeznek, mert ez a gyertyaszentelő ünnepe, noha Dunwich népe egy idő óta, különös módon, másként emlegeti meg, mert ismét hangok hallatszottak a dombokról, s a vidék ebei kitartóan csaholtak egész álló éjszaka. Kevésbé fontos, de érdekes, hogy az anya a dekadens Whateleyk egyike, félig nyomorék, csúf, harmincöt éves albínó asszony volt. Félbolond, idős apjával lakott együtt, akit ifjú korában a legiszonytatóbb fekete mágia gyakorlásával vádolt a szóbeszéd.

Lavinia Whateleynek sosem volt férje, a környékbeli szokás szerint mégsem próbálta eltagadni a gyermek érkezését, akinek származását a dunwichiek tetszésük szerint találgathatták, s találgatták is... Mi több, furcsamód büszkének tűnt sötét bőrű, élveteg arcú csecsemőjére, aki megjelenésében olyannyira különbözött tőle, a beteges, rózsaszín szemű albínótól. Rebesgették, jó előre különös próféciákat mormolt a gyermek nem mindennapi hatalmáról, fényes jövőjéről.

Laviniától kitelt az ilyesmi, hisz magányos teremtés lévén gyakorta kóborolt a dombok közt vihar idején, s böngészte a jókora, szagló könyveket, melyeket apja a kétszáz éves Whateley família örökjogán birtokolt, s melyek már-már széthullottak a koruk meg a szúrágta lyukak miatt. Lavinia sose járt iskolába, feje tömve volt régi babonasággal, összevissza ismeretekkel, melyekre az öreg Whateley tanította. Az elhagyatott farmházat az öreg Whateley fekete mágiában való jártassága miatt mindig is kerülték, s Whateley asszony tisztázatlan, erőszakos halála – melynek bekövetkeztekor Lavinia tizenkét esztendős lehetett – nem növelte a népszerűségét. E különös befolyások közt elszigetelten Laviniának vad, grandiózus álmai szövődtek, egyéni módon töltötte napjait; vajmi kevés idejét kötötte le a házimunka: otthonuk állapota rég nem felelt meg a rend s a tisztaság általános normáinak.

A Wilbur születését megelőző éjszakán szörnyű sikoly visszhangzott, még a dombok felől hallatszó robajt, a kutyák ugatását is elnyomta. A gyermek születésekor sem orvos, sem bába nem volt jelen. A szomszédok egy teljes hétig nem tudtak róla, mígnem az öreg Whateley szánkójával Dunwichbe hajtott, s összefüggéstelenül dörmögött egyet-mást Osborn vegyesboltjában. Valahogy megváltozott az öreg – homályos tudatán eluralkodott holmi újsütetű óvatosság. Azelőtt félelmet keltett megjelenésével, most félelem gyötörte, bár nem az a fajta volt, akit a közönséges események izgalomba hoznak. Mindennek ellenére viselkedéséből kiütközött ugyanaz a büszkeség, mely utóbb leányát jellemezte, amit pedig a gyermekről mondott, arra hallgatósága évek múltán is emlékezett még.

– Nem érdekel, mit gondótok, tik, emberek... Ha Lavinny fia a papájára hasonlítana, nem hasonlítana semmire se, amit tik ismertek... Nem kell aszinnetek, csak azok a népek léteznek, akik errefele laknak... Lavinny olvasott olyasfélékrül, látott pár olyasfélét, amikrő’ tik csak fecsegtek... Asszem, a férje rendes egy férj, már amennyire Aylesburytől innen egy férj jó lehet; és ha tik is annyit tudnátok a dombokró’, amennyit én tudok, megértenétek, mér nem kell neki különb templomi esküvő. Mondok én tinektek valamit: egy nap hallhatjátok még, ahogy Lavinny fia kimondja az apja nevit a Sentinel-domb legtetejin!

Élete első hónapjában Wilburt csak a romlatlan Whateleyk közül való vén Zacharian Whateley meg Earl Sawyer élettársa, Mamie Bishop látta. Mamie-t a puszta kíváncsiság hajtotta oda, későbbi történetei megkérdőjelezték az általa látottakat. Zacharian egy pár Alderney-tehenet vezetett fel, ezeket az öreg Wilbur fiától, Curtistől vásárolta. A tehénfelvásárlás, mely ekkor vált szokássá az ifjú Wilbur családjában, egészen 1928-ig tartott, amikor a rémület ideje elérkezett, azután elmúlt Dunwichben. A düledező Whateley-istállóban mégsem zsúfolódott soha össze a jószág. Volt idő, amikor az emberek kíváncsiságtól hajtva odalopództak, és megszámlálták az állatokat, melyek az öreg farmház feletti meredek domboldalban legelésztek egykedvűen. A megfigyelők egyetlenegyszer sem láttak többet tíz-tizenkét elgyötört, vérszegénynek látszó példánynál. Whateleyék állományát nyilvánvalóan holmi marhavész, esetleg vérfertőzés tizedelte, melyet a tisztátalan takarmány vagy a koszos istálló deszkáinak szilánkjai avagy a fertőzött alom okoztak. A látható példányok testén csípésekre emlékeztető sebek vagy kelések éktelenkedtek, s a korábbi hónapokban megfigyelők hasonlókat véltek felfedezni az ősz, borotválatlan vénember és lompos, gubancos hajú albínó lányának torkán is.

A Wilbur születését követő tavaszon Lavinia újra kóborolni kezdett a dombok között, aránytalan karján sötét arcbőrű gyermekét cipelve. A Whateleyk irányában megnyilvánuló közérdeklődés csökkent, miután a környékbeliek mindegyike láthatta a kisdedet; egyikük sem fűzött kommentárt az újszülött gyors növekedéséhez, melyet szinte napról napra tapasztalhattak. Wilbur csakugyan hihetetlen mértékben gyarapodott, három hónappal születése után méret és izomerő dolgában egyaránt elérte az egyesztendős gyermekek fejlődésének szintjét. Mozdulataiban és hangjában kicsinyeknél felettébb szokatlan határozottság, céltudatosság nyilvánult meg, s különösebben senkit sem lepett meg, amikor alig hét hónaposan botladozva járni kezdett, majd nem egészen egy hónap alatt kinőtte a botladozást is. Valamikor ezután – mindenszentek idején – történt, hogy éjfélkor nagyot villant valami a Sentinel-domb tetején, ott, ahol az ősrégi csontok felett a vénséges, asztallapforma kő hever. El nem hanyagolható szóbeszéd kezdődött, amikor Silas Bishop – a romlatlan Bishopok egyike – megemlítette, hogy látta a fiút esetlenül felfelé futni a domboldalon, nyomában az anyjával, vagy egy órával a villanás előtt. Silas épp egy elbitangolt üszőt próbált előkeríteni, de nyomban megfeledkezett a dolgáról, ahogy sietve a két alak nyomába eredt lámpása halovány fényében. Anya és fia csaknem hangtalanul tört keresztül a bozótoson, s a döbbent szemtanúnak úgy tűnt, mindketten meztelenek. Egy idő után elbizonytalanodott a fiút illetően, aki mintha valamiféle rojtos övet meg sötét gatyát vagy nadrágot viselt volna. Wilburt azelőtt senki sem látta teljes, szorosan összegombolt öltözék nélkül, ruhája kigombolása vagy csak ennek megkísérlése miatt is düh és rémület töltötte el. Anyja és nagyapja elhanyagoltsága eme tulajdonságával éles kontrasztot formált, de az 1928-as iszonyatig ezt józan okokkal magyarázták.

A következő januárban némi szóbeszédre adott okot, hogy „Lanny fekete fattya” beszélni kezdett, csupán tizenegy hónapos korában. Csodálatos módon beszélt, nem ütközött ki szavaiból a környéken általános akcentus, nem jelentkezett nála a gyermeki selypegés sem, erre pedig a legtöbb három-négy éves joggal lehetett volna büszke. Wilbur nem volt beszédes kölyök, amikor azonban megszólalt, beszéde Dunwich lakói körében példátlan, megfoghatatlan zöngékben bővelkedett. Nem az volt a különös, amit mondott, nem voltak szokatlanok az általa használt egyszerű idiómák sem: a megfoghatatlan érzést inkább az intonációja, a beszédhangokat képző szervek elrendezése keltette. Korához képest ábrázata is különösnek tűnt, s bár éppúgy hiányzott az álla, mint anyjának és nagyapjának, erős és határozott vonalú orra, nagy, sötét, latinokéra emlékeztető szeme felnőtt megjelenés látszatát, a koraérett intelligencia légkörét kölcsönözte neki. Bár megjelenése értelmet árult el, visszataszítóan ocsmány volt; vastag ajka, tág pórusú, sárgás bőre, sűrű, gubancos haja, furcsán kihegyesedő füle szatírszerű állati vonással ruházta fel. Hamarosan még határozottabb közutálatnak örvendett, mint anyja és nagyapja, s a vele kapcsolatos mendemondákat az öreg Whateley varázslataira való utalásokkal fűszerezték, s felidézték, hogyan rázkódtak meg egy ízben a dombok, amikor a vénember az egyik kőgyűrű közepén, kezében egy hatalmas nyitott könyvvel, Yog-Sothoth iszonytató nevét üvöltötte. A fiútól még a kutyák is irtóztak, s ő kénytelen volt különféle módon védekezni ellenük.

III.

Az öreg Whateley folytatta a tehenek felvásárlását, ám a jószágok száma láthatólag továbbra sem növekedett. Fát is vágott, s hozzákezdett a ház használaton kívüli részeinek kijavításához. Az épület tágas, oromtetős alkotmány volt, hátsó szárnya beékelődött a sziklás domboldalba. Három legkevésbé romos földszinti szobája mindig elegendő volt az öreg és leánya számára. A vén Whateley bizonyára láthatatlan erőtartalékokkal rendelkezett, másképp aligha lett volna képes ilyen nehéz munkára. S bár olykor-olykor tébolyultan motyogott magában, ácstevékenysége higgadt megfontoltságra vallott. Nyomban hozzáfogott a munkához, mihelyt Wilbur megszületett. Nagy hirtelen rendet rakott számos szerszámkamrája egyikében, újradeszkázta, új, működő zárral látta el. A ház használaton kívüli felső szintjének helyrehozatalakor nem kevesebb rátermettséggel cselekedett. Mániája csak abban mutatkozott meg, hogy a kérdéses emelet minden ablakát szorosan bedeszkázta – bár a legtöbben úgy vélték, felesleges dolog a helyrehozatallal vesződni. Kevésbé tűnt megmagyarázhatatlannak az igyekezet, mellyel új, földszinti szobát rendezett be unokája számára. E szobát megtekinthette néhány látogató, a bedeszkázott ablakú emeletre azonban az öreg senkit sem engedett fel. Wilbur szobáját magasan futó, szilárd polcokkal rakta tele, ezeken kezdte látható óvatossággal elhelyezni a rothadó, ódon könyveket és csonka köteteket, melyeket fénykorában különféle szobák sarkaiban zsúfolt össze gondatlanul.

– Nekem is hasznomra vó’tak... – mondogatta, ahogy a rozsdás konyhakredencen kevert pasztával ragasztgatott egy-egy rongyos, fekete betűktől hemzsegő lapot. – De a fiú még nagyobb hasznukat veszi majd. Meg kell, hogy kapja őket örökség gyanánt, ezekbő’ meríti minden tudását!

Mire Wilbur másfél éves lett – 1914 szeptemberében –, testméretei és képességei egyaránt riasztókká váltak. Akkora volt már, mint egy négyéves gyerek, folyékonyan és hihetetlenül értelmesen beszélt. Szabadon járt a mezőkön, a dombok közt, minden vándorútjára elkísérte anyját. Odahaza nagy igyekezettel tanulmányozta nagyapja könyveinek fura képeit, térképeit, az öreg Whateley oktatta, tanítgatta sok néma délutánon át. Ekkorra befejeződött a ház helyreállítása, s azok, akik tanúi voltak a munkálatoknak, csodálkoztak, miért pótolták az egyik emeleti ablakot szilárd deszkaajtóval. Az oromtető keleti oldalán a dombhajlatra nyílt ez az ablak; sejtelme se volt senkinek, miért vezet onnét eresztékes fapalló egészen a földig. E munka befejezésének idején vették észre az emberek, hogy a régi szerszámkamrát, melyet az öreg Wilbur születésekor új zárral látott el, és az ablakait is bedeszkázta, megint nem használják. Az ajtó tárva-nyitva állt, s mikor Earl Sawyer egy alkalommal, néhány tehén eladása után, az öreg Whateleyt keresve belépett oda, meglehetősen meghökkent az ott terjengő különös bűztől. Efféle szagot, háborgott utóbb, egész életében soha nem érzett, kivéve tán az indián sziklagyűrűk tájékán a dombok közt, az ilyen bűzt aligha áraszthatja rendes, e világi lény. Igaz, Dunwich lakóinak kamrái sosem makulátlan tisztaságukról voltak nevezetesek.

A következő hónapokban semmi látható nem fenyegette a környék nyugalmát, de az emberek esküdtek rá: a titokzatos neszek mind gyakrabban és gyakrabban hallatszanak a dombok felől. 1915 májusának fordulóján rengések következtek, melyeket még Aylesbury lakói is érezhettek, a következő mindenszentekkor morajlás visszhangzott, ugyanakkor különösmód lángok lobbantak, „amit azok a Whateleyk gyújtottak” – a Sentinel-domb tetején. Wilbur szünet nélkül növekedett, négyéves korára olyan volt, akár egy tízéves fiú. Folyékonyan, önállóan olvasott, de sokkal kevesebbet beszélt, mint korábban. Hallgataggá vált, s az emberek először tették szóvá konkrétan az élveteg arcon felderengő rosszindulatú kifejezést. Olykor holmi ismeretlen zsargont mormolt, bizarr ritmusú kántálása megmagyarázhatatlan iszonyattal töltötte el hallgatóságát. Széles körben beszélték, hogy utálják a kutyák: Wilbur arra kényszerült, hogy pisztolyt hordjon, csak így tudhatta magát biztonságban a környéken. Néha használta is a fegyvert, s ez nem növelte népszerűségét a házőrzők gazdáinak körében.

A ház kevés számú látogatója gyakorta találta egymagában Laviniát a földszinten, a lécezettel elzárt második szintről eközben fura kiáltások, léptek visszhangzottak. Az albínó asszony sosem árulta el, amikor egy bevetődő halárus a lépcsősorba vezető zárt ajtót próbálta kinyitni. Ez az árus Dunwich vegyesboltjában elmondotta, hogy mintha egy ló rúgkapált volna odafent az emeleten. A lebzselők rábólintottak, eszükbe idézték a fenti ajtót meg a pallót és a jószágok gyors fogyatkozását. Azután megborzongtak, amint felidézték az öreg Whateley ifjúkorából származó históriákat, a különös valamiket, melyek egy tinó megfelelő időben, megfelelő erdei istenségeknek történő feláldozása árán idézhetők meg. Egy ideje észrevették, hogy ebeik éppoly hevesen utálják és félik a Whateley-portát, mint az ifjú Wilburt személyesen.

1917-ben az ország belépett a háborúba, s Earl Sawyer bírónak, a helyi sorozóbizottság elnökének nehéz munkájába került felhajtani megfelelő számú egészséges fiatalembert, akiket legalább a kiképzőtáborig továbbküldhettek. A területi dekadencia eme jeleitől megriadt kormány néhány tisztet és orvosszakértőt küldött az ügy kivizsgálására, vizsgálataik eredményére bízvást emlékeznek még az új-angliai újságolvasók. A vizsgálat nyomán feltámadt publicitásnak köszönhetően akaszkodtak a riporterek Whateleyék nyakába is. A Boston Globe meg az Arkham Advertiser vasárnaponként mulatságos történeteket hozott a koraérett ifjú Wilburről, a fekete mágiával foglalkozó vén Whateleyről meg a polcokon sorakozó különös könyvekről, az ódon farmház elzárt második szintjéről, az egész környék fura voltáról, nemkülönben a dombokról hallatszó zajokról. Wilbur ekkor négy és fél éves volt, s úgy festett, akár egy tizenöt esztendős ifjonc. Ajka körül, orcáin durva, sötét sörte ütközött ki, hangja mutálni kezdett.

Earl Sawyer mindkét riporter– és fényképészcsapatot elkísérte Whateleyékhez, s felhívta a figyelmüket a furcsa szagra, mely az elzárt felső részek felől szállongott. Ez a bűz, mint elmondotta, ugyanaz, amit az elhagyott szerszámkamrában, a ház kijavítása után érzett; s amelyet időnként a dombok tetején álló kőgyűrűk közelében érezni. A dunwichi népek elolvasták a beszámolókat, amikor azok napvilágot láttak, megmosolyogták a nyilvánvaló pontatlanságot. Elcsodálkoztak, vajon miért csapnak szerzőik akkora hűhót amiatt, hogy a vén Whateley mindig nagyon régi veretű aranypénzzel fizet a marhákért. A Whateley família tagjai alig titkolt kelletlenséggel fogadták a látogatókat, munkájukban akadályozni, hallgatással bőszíteni azonban nem merték őket, nehogy még nagyobb nyilvánosságot provokáljanak.

IV.

A Whateley család egy évtizeden át furcsa szokásoknak hódoló, május elején és mindenszentekkor orgiákba feledkező, morbid társaságként élt. Évente kétszer tüzet gyújtottak a Sentinel-domb tetején, ilyen alkalmakkor mind harsányabbá vált a földmélyi moraj. A magában álló farmházban mindig furcsa és érthetetlen tevékenységet folytattak. A látogatók idővel hozzászoktak a felső szintről lehallatszó neszekhez – melyek akkor is hallhatók maradtak, ha a család valamennyi tagja odalent tartózkodott –, néha elámultak még, milyen gyorsan, milyen közömbösen végzik szokásos tehén– vagy tinóáldozatukat. Beszélték, egyesek panasszal készülnek fordulni az Állatvédő Ligához, ám ebből nem lett semmi, hisz a dunwichiek nemigen szeretik magukra irányítani a külvilág figyelmét.

1923 tájékán, amikor Wilbur, ez a tízéves fiú gondolkodásával, hangjával, testalkatával, szakállas képével egyaránt felnőtt benyomását keltette, az ácsmunka második nagy hulláma vette kezdetét az öreg házban. Minden az elzárt felső szinten történt, de a lehányt törmelék láttán az emberek levonták a következtetést: a fiú és nagyapja eltávolított minden közfalat, elbontották még a padlás deszkáit is, egyetlen hatalmas térséget kialakítva az oromtető alatt. Lebontották a jókora központi kéményt, s rozsdás csöve helyére mihaszna, bádoggal futtatott kályhacsövet helyeztek A rá következő tavaszon a vén Whateley felfigyelt rá, hogy a Cold Spring Glen bozótjaiból egyre nagyobb számban jönnek elő a kecskefejők, hogy éjszakánként az ő ablaka alatt csattogjanak. Nagy jelentőséget tulajdonított e körülménynek, s az Osborne-féle vegyesboltban lézengőknek elárulta, úgy érzi, az ideje hamarosan betelik.

– A lélegzetem ütemit csattogják mostan – mondta. És arra várnak, hogy e’kaphassák a lelkemet. Tudják, hogy hamarost kiröppen, nem akarják elszalasztani... Miután meghóttam, fiúk, tudni fogjátok, sikerült-e nekik. Ha sikerül, tovább danásznak, kacagnak napkeltéig. Ha nem, elcsöndesülnek egykettőre. Én elkészű’tem, a lelkemér’ meg mondjatok egypár szép imát néhanapján.

1924 augusztus elsejének éjjelén az Aylesburybe való dr. Houghtont kíméletlenül verte fel Wilbur Whateley, aki utolsó megmaradt lovukat ostorozva ért le a városkába, és Osborne-tól telefonált. Az orvos rendkívül súlyos állapotban találta a vén Whateleyt, gyenge szívverése és akadozó lélegzetvétele sejteni engedte, hogy közel jár hozzá a vég. Torz albínó leánya és különös szakállú unokája ott állt fekhelye mellett, míg a fejük feletti jókora térségből nyugtalanító, ritmikus moraj, csapkodás hallatszott, olyasféle, mint a hullámoké az elnyúló parton. Az orvost azonban inkább a madarak csattogása zavarta; a kecskefejők megszámlálhatatlannak tűnő sokasága a haldokló zihálásának ütemére ismételgette ördögien időzített, soha véget nem érő üzenetét. Megmagyarázhatatlan, természetellenes jelenség volt ez – túlságosan is természetellenes, vélte dr. Houghton –, akár az egész környék, ahová e sürgős hívásra vonakodva bár, de elmerészkedett.

Éjjel egy óra tájt a vén Whateley visszanyerte öntudatát, és a zihálással felhagyva pár szót hörgött unokájának:

– Több hely kell, Willy, több hely kell nemsokára! Nősz, és az még gyorsabban növekszik... Hamarost készen áll maj’, hogy szó’gájjon, fiú! Nyisd fel a kapukat Yog-Sothoth előtt, a hosszú kántálással, amit a teljes kiadás 751. oldalán talá’sz, aztán vess csóvát a börtönbe... Az itteni tűz nem árthat annak odabent!

Az öreg nyilván félrebeszélt. Rövid szünet után amikor is a kecskefejők kinti csapata már hozzáigazította csattogása tempóját a haldokló lélegzetvételének megváltozott üzeméhez, s közben különös moraj hallatszott a messzeségből – hozzátett még egy-két mondatot:

– Etesd rendszeresen, Willy, és ügyelj a mennyiségre; de ne hagyd gyorsabban nőni, nehogy kevés legyen a hely... Mer’ ha kitör, és kijut a szabadba, mielőtt beereszted Yog-Sothothot, mindennek vége... Csak a kintiek tuggyák szaporítani és munkára fogni azt... csakis ők, a Régiek, akik visszajönnének!

Hangja ismét zihálásba fúlt, s Lavinia, hallván, hogyan alkalmazkodnak a ritmushoz a kecskefejők, felsikoltott. Így ment ezt több mint egy órán át, egészen a vénember végső, torokhangú hördüléséig. Dr. Houghton visszahúzta a ráncos szemhéjakat, eltakarta velük a megüvegesedett szürke szempárt, miközben a madársokaság váratlanul elcsendesedett. Lavinia sírdogált, Wilbur azonban csak kuncogott a dombok felől hangzó halk moraj közepette.

– Nem kapták el – mormolta mély basszus hangján. Wilbur ekkorra, a maga egyoldalú módján, igazi tudósnak számított, számos olyan hely könyvtárosával állt levelezésben, ahol ritka vagy tiltott régi könyveket őriztek. Mindinkább gyűlöletessé és félelmessé vált személye Dunwich-szerte, néhány fiatalember eltűnése után nyomban őt vették gyanúba, ám megfélemlítéssel, régi veretű aranypénzek leszurkolásával mindannyiszor véget tudott vetni a vádaskodásnak. Tőkéje legnagyobb részét, akár nagyapja, ő is az egyre gyakoribb marhavásárlásra költötte. Mostanra jócskán felcseperedett már, magassága, miután elérte a felnőttek esetében megszokott mértéket, nyomban meg is haladta azt. 1925-ben, amikor egy levelezőpartnere a Miskatonic Egyetemről ellátogatott hozzá, sápadtan és zavarodottan távozott házából. Wilbur ekkor már hat és háromnegyed láb magas volt.

Az évek során a fiú egyre határozottabban bánt albínó anyjával, végül megtiltotta neki, hogy május elsején és mindenszentekkor elkísérje a dombok közé; 1926-ban a szerencsétlen teremtés elpanaszolta Mamie Bishopnak, hogy fél a saját fiától.

– Többet tudok róla, mint amennyit elmondhatok, Mamie – mormolta. – Mostanság meg már én se tudok mindent. Félem az Istent; nem t’om, mit akar, min töri a fejit a gyerek!

Ez évben mindenszentek idején a dombokról erősebb moraj hallatszott, mint bármikor azelőtt, de az emberek sokkal inkább törődtek a természetellenesen megkésett, nagy számban összeverődött kecskefejők ritmikus rikoltozásával. A madarak a kivilágítatlan Whateley farmház körül gyülekeztek. Éjfél után – miközben a szokásos tűz fellobbant a Sentinel-domb tetején – éles hangjuk démoni kakofóniává erősödött, betöltötte a vidéket, s el se csendesedett hajnalig. A madarak ekkor eltávoztak, dél felé repültek, oda, ahová már egy hónapja meg kellett volna érkezniük. Hogy mindez mit jelentett, az emberek csak később tudták meg.

A környékbeliek közül senki sem hunyt el – de szegény Lavinia Whateleyt, a nyomorék albínót nem látták többé soha.

1927 nyarán Wilbur kijavított két szerszámoskamrát, tárgyait, könyveit oda kezdte áthordani. Röviddel ezután Earl Sawyer beszámolt Osborne vegyeskereskedésében arról, hogy a Whateley-ház újabb ácsmunka színhelye. Wilbur sorra szegezte be a földszint összes ablakát, ajtaját, s eltávolította a benti válaszfalakat, éppúgy, ahogy nagyapjával odafent négy évvel korábban tették. A továbbiakban az egyik szerszámoskamrában lakott, Sawyer szerint szokatlanul nyugtalanul, reszketegen.

Az emberek gyanakodtak, tud valamit anyja eltűnésével kapcsolatban, s tanyájának még a közelébe se igen merészkedtek. Wilbur magassága elérte és meghaladta a hét lábat, ám úgy tetszett, növekedésének üteme továbbra sem csökken.

V.

Az ezt követő tél fura eseményt hozott: Wilbur először hagyta el Dunwich környékét. A harvardi Widener Könyvtárral, a párizsi Bibliotheque Nationale-lal, a British Museummal, a Buenos Aires-i egyetemmel, a Miskatonic Egyetem arkhami könyvtárával folytatott levelezése nem segítette hozzá a könyvhöz, melyet oly kétségbeesetten kívánt, úgyhogy végül személyesen kerekedett fel – ápolatlanul, mocskosan, szakállasan, érthetetlen dialektusát beszélve –, hogy megvizsgálja a hőn áhított könyv példányát Miskatonicben, mely földrajzilag a legközelebb esett. Az Osborne-nál vásárolt olcsó, új útitáskás, nyolc láb magas, sötét bőrű szatírforma teremtés egy nap megjelent Arkhamben, s azt a rémületes kiadványt kereste, melyet zár és lakat alatt tartanak az egyetemi könyvtárban: az őrült arab, Abdul Alhazred iszonytató Necronomiconját Olaus Wormius latin fordításában; a könyvet, melyet Spanyolországban nyomtak a XVII. század folyamán.

Sosem járt városban azelőtt, de körül se pillantott, egyre az egyetemi negyedbe vezető utat kutatta. Mikor odaért a könyvtárhoz, megállás nélkül elhaladt a bejáratot vigyázó hatalmas fehér kutya mellett, s az eb természetellenes dühvel, ellenségességgel csaholt, vadul rángatta rövid láncát.

Wilbur magával hozta a Necronomicon dr. Dee-féle, felbecsülhetetlen értékű, ám hiányos angol változatát, azt, amelyet nagyapja hagyott rá örökül. S mihelyt kézhez kapta a latin kópiát, nyomban a két szöveg összehasonlításához fogott, hogy a teljes változatban meglelje a szakaszt, mely saját, hiányos kiadványának 751. oldalán találtatott valaha. Célját nem titkolhatta a könyvtáros elől; e képzett férfiú, Henry Armitage (a massachusettsi Miskatonic filozófiai nagydoktorátusának birtokosa, a princetoni college irodalomtudományi doktora, a Johns Hopkins Társulat tagja), aki egy ízben otthonában is felkereste, most udvarias kérdéseket tett fel neki. Wilbur kénytelen volt bevallani, hogy egy Yot-Sothoth rettegett nevét tartalmazó idéző formulát kutat, s hogy a fellelt pontatlanságok, kétértelműségek jócskán megnehezítik a dolgát. Amikor a kiválasztott formula másolásába fogott, dr. Armitage véletlenül rápillantott a lapokra a válla felett. A bal oldali, latin szövegben a világ békéjét és nyugalmát fenyegető szörnyűségek éktelenkedtek.

Nem szabad úgy hinni (így szóltak a mondatok, már ahogyan azokat Armitage magában fordította), hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota az egyetlen lehetséges állapot. A Régiek voltak, a Régiek vannak, a Régiek lesznek. Nem a minékünk ismerős terek lakói ők, hanem e terek között, háborítatlan s a kezdetektől fogva számunkra láthatatlanul létezők. Yog-Sothoth ismeri a kaput. Yog-Sothothban egy a múlt, jelen és jövő. Ő tudja, hol törtek át a Régiek egykoron, s hogy hol törnek majd át megint. Tudja, hol rótták a földnek térségeit, s hogy hol róják azokat ma is, és hogy miért nem láthatja őket senki sem. Szaguk miatt közelségüket az emberfia koronkint megsejtheti, de külsejük meg nem ismerhető soha, kivéve azok vonásaiban, kiket ők e földön nemzenek; s ezekből számos akad. Ők anyagtalan, láthatatlan lényegükben különböznek az ember igaz valójától, s e lényeg tőlük ered. Láthatatlanul és szaguktól kísérten bukkannak fel magányos helyeken ők, valahányszor kimondják a szavakat, s a rítusok hívása hozzájuk elér. Az ő szavuk zizzen a szélben, az ő létük titkát mormolja a föld. Letarolják az erdőt, szétzúzzák a várost, de sem erdő, sem város meg nem pillanthatja a lesújtó kezet. Kadath, a hideg pusztaság városa megismerte őket, s ki emlékszik Kadathra az emberek közül? A déli jégsivatag és az óceánba merült szigetek sziklái őrzik kézjegyüket, de ki látta valaha a megdermedt várost vagy a zárt tornyot, mit régóta hínár s moszat borít? A Nagy Ctulhu közülük való, s mégse láthatja őket másképp, mint haloványan. Lä!shub-Niggurath! szagukról megismerhetitek őket. Kezük a torkotokon, mégsem láthatjátok őket, létük titka legyen egy legféltettebb titkaitokkal. Yog-Sothoth a kapu nyitja, a kapué, hol a szférák találkoznak. Hol ők uralkodtak egykor, ma az ember uralkodik, ők uralkodnak megint hamarosan az ember helyén. A nyárra tél jön, a télre nyár. Várnak türelemmel s hatalmasan, hogy itt uralkodhassanak megint.

Armitage doktor az olvasottakkal összekapcsolta mindazt, amit Dunwichről és lappangó kísérteteiről hallott; felidézte a Wilbur Whateleyről mondottakat, az iránta megnyilvánuló iszonyatot, mely kétes származása, anyja valószínű meggyilkolása miatt auraként övezte, s máris elfogta a rémület, oly borzongató, akár a sírbolt hideg némasága. Az előtte görnyedő szatírforma óriás más bolygó, más dimenzió szülöttének látszott, olyan volt, mintha részben tartoznék csak az emberi nemhez, a létezés és lényeg fekete mélységeit idézte, az energia, az anyag, a tér és az idő valamennyi szféráján túli, titáni rémségeket.

Wilbur ekkor felütötte fejét, és furcsán rezonáló hangján beszélni kezdett. Hangképző szervei mintha nem egészen ugyanúgy működtek volna, mint az embereké.

– Mr. Armitage – mondta –, a’sszem, haza kell vinnem ezt a könyvet, olyan dó’gok vannak benne, amiket nyugodt körülmények közt kell megvizsgáljak, és ezeket itten nem teremthetem meg. Halálos bűn vó’na hagyni, hogy az a piros jelzet megakadályozzon a munkámba’. Hadd vigyem magammal a könyvet, uram, esküszök, sose tudja meg senki. Mondanom se kell, vigyázok rá nagyon. Nem én vó’tam, aki miatt ez a Dee-példány ilyen állapotba került.

A könyvtáros keményen elutasító arckifejezése láttán elhallgatott, saját, élveteg arcának vonásai is megmerevedtek. Armitage, aki már-már kimondta, hogy kész másolatot készíteni mindarról, amire szüksége van, hirtelen eszébe idézte a lehetséges következményeket, és uralkodott magán. Túl nagy felelősséget jelentene ilyen teremtmény kezébe adni az iszonytató külső szférák titkának nyitját. Whateley látta, hogy áll a dolog, s igyekezett könnyedebben folytatni:

– No jó’ van, ha annyira nem akarja... Talán a Harvardon nem lesznek olyan akadékoskodók a népek, mint itten.

Azzal felállt, és kicsörtetett az épületből, kényszerűen meggörnyedve minden ajtónál.

Armitage hallotta a nagy házőrző vad csaholását, s figyelte Whateley gorilláéra emlékeztető járását, amint a teremtmény végighaladt a campus udvarának az ablakból belátható szegletén. Visszagondolt az itt-ott hallott vad mendemondákra, mindarra, amit Dunwich őslakóitól, a kisváros polgáraitól hallott ottani látogatása alkalmával, eszébe jutottak az Advertiser vasárnapi cikkei. Láthatatlan, nem földi lények – legalábbis nem a háromdimenziós világba valók – járták bűzlőn Új-Anglia erdeit, obszcén módon mutogatták ittlétük jeleit a dombtetőkön: ebben Armitage régóta biztos volt már. Most meglegyintette a behatoló iszonyat közelsége, az ősi s egyelőre tétlen lidérchatalom sötét erejének pokoli fuvallata... Az undortól borzadva zárta el a Necronomicont, a szobában mégis ott terjengett az istentelen, megmagyarázhatatlan bűz.

– „Szagukról megismeritek őket” – idézte, s valóban: ugyanazt a szagot érezte, amely a Whateley farmházban, nem egészen három éve egy ízben felkavarta már. Ismét az élvetegen ocsmány Wilburre gondalt, s gúnyosan kacagott a származásáról szóló helybéli mendemondán.

– Még hogy vérfertőzés... – mormolta magában félhangosan. – Uramisten, micsoda egyszerű lelkek! Mutatja nekik az ember Artus Machen „Nagy Pán istenét, s egy helybélire ismernek abban is! De vajon miféle teremtmény – miféle, háromdimenziós világunkon inneni vagy túli, átkos, alaktalan iszonyat lehet Wilbur Whateley apja? Gyertyaszentelő idején született, kilenc hónappal 1912. május elseje után, amikor a különös föld alatti moraj híre Arkhamig jutott. Mi járt azok közt a dombok közt azon a május éjszakán? Miféle Roadmashoz illő iszonyat telepedett a világra e félember képében?

A következő heteket Armitage doktor a Wilbur Whateleyvel meg a Dunwich környéki, alaktalan kísértetekkel kapcsolatos adatok összegyűjtésével töltötte. Kapcsolatba lépett az Aylesburybe való Houghton doktorral, aki jelen lehetett a vén Whateley végóráiban; jócskán talált töprengeni valót a nagyapának az orvos által felidézett utolsó szavain. A Dunwichbe tett látogatás nem hozott számottevő újdonságot, ám a Necronomicon azon passzusainak tanulmányozása, melyeket Wilbur oly vadul keresett, új, szörnyű fényt vetett a bolygót nyíltan fenyegető, különös, gonosz erők természetére, módszereire és céljaira. A bostoni egyetem régészhallgatóival folytatott beszélgetések, számos más diákkal folytatott levelezések nyomán Armitage ámulata nőttön-nőtt, a riadalom közbülső lépcsőfokain át valódi rémületbe torkollott. Nyár derekára feltámadt benne az igény, hogy tegyen valamit a Miskatonic völgyében lappangó iszonyat meg az emberek közt Wilbur Whateley néven ismert szörnyszülött ellen.

VI.

A dunwichi rémület 1928 augusztusának elseje és a napéjegyenlőség közti időszakban következett be. Dr. Armitage egyike volt azoknak, akik tanúi lehettek borzasztó nyitányának is. Időközben hírét vette Whateley groteszk útjának Cambridge-be, erőfeszítéseinek, melyeket a Necronomicon kikölcsönzésének vagy lemásolásának dolgában a Widener Könyvtárban tett. Igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert Armitage a legnagyobb óvatosságra intette valamennyi, a rettegett kötetet őrző könyvtárost. Wilbur Cambridge-ben hihetetlenül nyugtalannak látszott, akarta a könyvet, de legalább ennyire szeretett volna már hazatérni, mintha rettegett volna hosszas távollétének következményétől.

Augusztus elején bekövetkezett az, amire Armitage doktor félig-meddig számított is... Harmadikán éjjel az egyetemi campust őrző jókora kutya vad, kegyetlen csaholása verte fel álmából. A mély torokhangú, iszonyú morgás, a félőrült hörgés és ugatás nem akart szűnni, mindig harsányabbá vált, ám jelentőségteljes, iszonyú szünetek szabdalták. Aztán sikoly harsant valaki más torkából – olyan sikoly, mely felverte Arkham lakóinak felét, s azóta is gyakorta kísért álmaikban. Olyan sikoly, mely földi lénytől avagy egészen földi lénytől aligha származhatott.

Armitage ruhát kapott magára, átvágott az úton, a gyepen az egyetemi épületekig. Látta, hogy egyesek megelőzték; még hallotta a riasztócsengő berregését a könyvtár felől. A holdfényben egy felfeszített ablak tátongott feketén. Annak, aki idemerészkedett, sikerült bejutnia: az ugatás és sikoltozás egykettőre hörgésbe, nyögésbe olvadt, s e hangok odabentről szűrődtek ki. Armitage valamiképpen megsejtette, hogy ami odabent folyik, nem kívánkozik avatatlan szemek elé, ezért tekintélyét kihasználva fékezte meg a sokadalmat, miközben kinyitotta a bejárati ajtót. A többiek közt ott látta Warren Rice professzort és Francis Morfian doktort, két kollégáját, akikkel megosztotta kutatásainak és feltevéseinek eredményeit. Intett nekik, hogy tartsanak vele. A benti hangok, a házőrző fenyegető, rekedt morgását leszámítva, elhaltak már, Armitage azonban összerezzenve hallotta, hogy a csalitosban megbúvó kecskefejők átkozott ritmikájú, egy halódó ember lélegzetvételét idéző csattogásba fogtak.

Az épületben rémítő bűz terjengett, ezt Armitage túlontúl ismerősnek találta már. A három férfi végigsietett az előtéren, egyenest az apró genealógiai olvasóhoz, ahonnét a halk nyögést hallották. Egy pillanatig egyikük se merte felkapcsolni a villanyt, azután Armitage összeszedte bátorságát, és elfordította a kapcsolót.

Egyikük – hogy melyikük, nem tudni – hangosan felkiáltott a felforgatott asztalok, felforgatott székek közt elébük táruló iszonyat láttán. Rice professzor azt állítja, hogy egy másodpercre el is veszítette eszméletét, noha nem zuhant el, s meg nem ingott.

A lény, mely zöldessárga nyálka és kátrányszerű szirup bűzlő tócsájában, összekucorodva hevert előttük, csaknem kilenc láb magas lehetett. A kutya leszaggatta róla öltözékét és húsa egy részét. Nem halt még meg, némán, görcsösen rángatódzott, melle zihált a kint várakozó kecskefejők őrült csattogásának rettentő ütemére. Cipőfelsőrész-darabok, ruhafoszlányok szóródtak szét a helyiségben, pont az ablak alatt üres vászonzsák hevert, nyitván ott ejtette el a betolakodó. A központi asztal közelében revolver feküdt, felhúzva, kibiztosítatlanul: biztosan ezért nem sütötte el a támadó. Pillanatnyilag a lény kötötte azonban le a jelenlévők figyelmét. Felületességre, pontatlanságra vallana azt kijelenteni, hogy külsejét tollal leírni lehetetlen, de az bizton állítható, hogy azok, akiknek anyagiságról, formáról alkotott fogalmait túlságosan is meghatározzák e világ és a három ismert dimenzió megszokott lényei, nehezen alkothatnak képet emerről.

A lény, s ez kétségtelen, legalább részben ember volt. Keze és feje emberinek látszott, élveteg, áll nélküli arca a Whateleyk vonásait hordozta: Ám teste s főként testének alsó része olyannyira torz volt, hogy csak ruhával takartan járhatott az emberek közt a leleplezés veszélye nélkül.

Deréktól felfelé emberszerűnek tűnt, bár mellét, ahol az eb mancsai még mindig pihentek, a krokodiléhoz hasonló kemény, lapokból összetevődő bőr fedte. Hátát sárga és fekete mezők kockázták, itt a bőr halványan emlékeztetett bizonyos kígyófajták sikamlós kültakarójára. Deréktól lefelé még komiszabb lett a dolog, az emberhez való mindenfajta hasonlóságnak vége szakadt, ami maradt, nem lehetett egyéb puszta fantazmagóriánál. A bőrt dús fekete szőrzet borította, s az ágyék tájékán számos hosszú, szürkészöld, vörös tapadókorongú csáp hevert ernyedten. Elrendezésük különösnek tetszett, geometriáját a Földön, a Naprendszerben egyként idegen vezérelv határozta meg. Mindkét köldökön rózsaszínes, csillószőrökkel körülvett üregben csökevényes szemnek látszó valami csillant, egy farokszerű kinövés pedig bíbor mintázatú duzzanatban vagy tapogatóban végződött, mely ki nem fejlett száj avagy torok benyomását keltette. A lábak fekete szőrzetüktől eltekintve, nagyjából a történelem előtti korszak gigászi szauruszainak végtagjaira emlékeztettek, vérerekkel dúsan átszőtt, sem pata-, sem karom vastagodásokban végződtek. Mikor a lény lélegzetet vett, farka és csápjai ritmikusan változtatták színüket. Mintha ez az emberfeletti zöldes szirup – keringési folyadék – eloszlásának természetes következménye lett volna. A farokrész sárgállott, a bíbor mintázat közein undort keltő piszkosfehér tónus látszott.

Igazi vér nem csordult sehonnét, csak a bűzlő, sárgászöld szirup terjedt szét az össze nem nyálkázott padlórészen, ahol különös elszíneződést eredményezett.

A három férfi jelenléte láthatóan felrázta a halódó teremtményt, motyogni kezdett anélkül, hogy feléjük fordult, arcát rájuk emelte volna. Armitage doktor nem készített jegyzeteket a hallottakról, de bizton állítja, angolul semmi nem hangzott el a lény szájából. Az első töredékek a föld egyetlen nyelvére sem emlékeztettek, a végén azonban összefüggéstelen foszlányok következtek az iszonytatón szentséggyalázó Necronomiconból, melynek nyomában a teremtmény a halálos sebeket kapta. Az idézetfoszlányok, Armitage emlékei szerint, ilyesféleképp hangzottak:

– N’gai, ri gha’ghaa, bugg-shoggog, y’hah: Yog-Sothoth, Yog-Sothoth... – A hang elfúlt, a kecskefejők rikoltozták csak tovább ritmikusan crescendóikat, szentségtelen várakozásuk közben.

A zihálás kihagyott; a kutya felkapta fejét, hosszan, vérfagyasztóan felvonított. A lény viaszsárga, élveteg arca elváltozott, a nagy fekete szemek árulkodón megüvegesedtek. Odakint váratlanul elhalt a kecskefejők csattogása, s a gyülekező tömeg moraját fejvesztett cserregés, szárnycsapkodás zaja nyomta el. A holdtányér előtt felhőkbe verődve menekült a tollas várakozók csapata, megrettentek attól a valamitől, amelyre mindeddig lestek.

Hirtelen a kutya is felpattant, rémült mordulással szökkent ki az ablakon, ahol korábban bejutott. A bámészkodók felhördültek odakint, mire Armitage doktor odakiáltotta nekik, hogy senki be nem léphet, míg a rendőrség vagy a mentő meg nem érkezik. Örült, hogy az ablakok túl magasan vannak ahhoz, hogy bárki beláthasson, de azért óvatosan összehúzta a sötétítő függönyt mindegyik előtt. Ekkorra odaérkezett két rendőr. Dr. Morgan elébük ment az előcsarnokba, s saját érdekükre hivatkozva rávette őket, ne lépjenek a bűzlő olvasóba, míg meg nem jön az orvos, és a borzalmas lényt le nem takarják.

Időközben rémületes változásokon mentek keresztül a maradványok. Nem szükséges részletezni, miféle változások játszódtak le, milyen mértékű zsugorodás, szétesés játszódott le Armitage doktor és Rice professzor szeme láttára, elég annyit mondani, hogy arca és keze emberi formája ellenére valójában igen kevés emberi lehetett Wilbur Whateleyben. Mire az orvos megérkezett, csak szétfolyó, szürkés tömeg éktelenkedett a lakkozott padlón; a borzalmas bűz szinte elillant már. Whateleynek a kifejezés valódi értelmében vett szilárd váza, koponyája talán sose volt, szinte teljes egészében ismeretlen apjára ütött.

VII.

Mégis, mindez az igazi dunwichi rémület előjátéka volt csupán. A zavarodott hivatalos szervek eleget tettek a formaságoknak, az abnormális részleteket eltitkolták a sajtó, a közönség előtt, s embereket küldtek ki Dunwichbe meg Aulesburybe, hogy azok számba vegyék az elhunyt vagyonát, s értesítsék Wilbur Whateley esetleges örököseit. A környék lakóit nagy izgalomban találták: a nekibuzdulást az elátkozott dombok mélyéből hallatszó moraj s a bedeszkázott ablakú Whateley farmházból áradó kiállhatatlan bűz meg a kihallatszó, folyton erősödő neszezés, csattogás okozta. Earl Sawyer, aki Wilbur távollétében az épületre ügyelt, és a jószágot gondozta, sajnálatosan rossz idegállapotba került. A hivatalnokok mentségeket agyaltak ki, csak hogy ne kelljen belépniük a zajos házba, vizsgálódásuk az elhalt gazda lakóhelyére korlátozódott, egyetlenegyszer bár, de felkeresték az újonnan helyreállított kamrákat. Részletes jelentést nyújtottak be az aylesburyi ügyészségnek, melyben kifejtették, hogy az örökléssel kapcsolatos huzavona javában tart még a Miskatonic völgyében élő számos – züllött, illetve romlatlan Whateley-ág képviselői között.

Megtalálói számára megfejthetetlen rejtvénynek tetszett a Wilbur asztalául szolgáló ládában lelt, különös jelekkel teleírt, jókora könyv, melyet a szakaszok hossza, a különféle árnyalatú tinták és tollforgatási technikák miatt amolyan naplófélének tartottak. Egyheti tétovázás után e kéziratot az elhunyt különös könyvekből álló gyűjteményével egyetemben a Miskatonic Egyetemre küldték tanulmányozás és esetleges megfejtés reményében. Még a legjobb nyelvészek is belátták azonban, hogy egykönnyen aligha boldogulnak vele. Nyomát se találták viszont a hatóságok az ódon aranyaknak, melyekkel Wilbur és a vén Whateley mindig fizetett.

A rémület szeptember kilencedikén kezdődött. Aznap este igen harsány volt a dombok moraja, s az ebek veszetten csaholtak egész álló éjszaka. Tizedikén reggel a korán kelők különös bűzt éreztek a levegőben. Hét óra tájt Luther Brown, George Corey tanyájának béresfiúja rémülten rohant vissza a házba a Tízholdas Legelőről, ahová a teheneket hajtotta. Szinte lerogyott félelmében, ahogy a konyhába botladozott; odakint az udvaron a nem kevésbé rémült csorda bőgött szánalmasan, a fiú ijedelmében osztozva hazáig iramodtak. Luther zihálva próbált beszámolni a történtekről Corey asszonynak:

– Odaát a csalitosba’, Corey naccság, volt valami! Olyan szaga vót, amilyet vihar után érezni; a bokrok meg a fák meg széjjelhajó’tak, mintha egy házat tó’t vóna arra valami... És emmég semmi! Nyomok vannak a sárba, Corey naccság! Nagy, kerek lábnyomok, akkorák, mint egy hordó alja, és mélyek, mint amilyet egy elefánt csinána, de több vót belőlük, mint amennyi négy lábtó’ kitellenék! Megnéztem egypárat, mielőtt e’futottam: mindegyikbe egy helyről szétmenő vonalak vótak, olyanok, mint a lapulevél lenyomata, csak épp két-háromszor akkorák... Szörnyű vót a bűz, olyan, amilyet a varázsló Whateley háza táján érezni!

E szavak után elhallgatott, ismét megborzongott az iszonyattól, ami hazakergette. Corey asszony képtelen volt többet kihúzni belőle, ezért nekiállt végigtelefonálni a szomszédokat, útnak indítva a pánik első hullámát, mely a valódi borzalmakat megelőzte. Mikor Sally Sawyerrel, a Whateley házhoz legközelebb eső Seht Bishop-tanya házvezetőnőjével vette fel a kapcsolatot, rá került a hallgatás sora, mert Sally rossz alvó fia, Chaincey fenn járt a dombokon, a Whateley ház környékén, s rémülten iramodott haza, mihelyt megpillantotta s felfedezte, mi történt a legelőn, ahová Mr. Bishop teheneit éjszakára kicsapták.

– Egen, Corey asszony... – hallatszott Sally remegő hangja a vonal túlsó végéről. – Chaincey pont most jött haza, és beszélni se tud, úgy megrémű’t! Aszongya, a vén Whateley háza darabokba van, a deszkák szanaszét mentek, mintha dinamit lett vóna odabent, csak a fő’dszinti padló ép, aztat meg valami kátrányszerű izé mocskolta be, és bűzölög is. Ott csurog a szétrepült deszkák ó’dalán. A kert meg teli van szörnyű lábnyomokkal, nagy, kerek nyomok azok, nagyobbak egy disznófőnél! Csupa ragacs mindegyik, pont mint a széjjelrontott ház. Chaincey aszongya, a sűrűbe vezetnek, ottan meg széles ösvényt söpört valami, még a kőfalak is leomlottak, amerre elment. És azt is mon’ta, Corey asszony, hogy még jobban megrémű’t, mikor szörnyű állapotba’ találta Seth teheneit a fölső legelőn, a Devil’s Hop Yard közelébe’. Az állatoknak legalább a fele eltűnt, a többiből meg mintha kiszítták vóna az összes vért! Olyan sebek vótak rajtuk, mint a Whateleyék állatain, miután Lavinny fekete fattya megszületett. Seth nyomba’ elment utánuk nézni, pedig kértem, ne menjen a varázsló Whateley tanyájának a közelibe! Chaincey nemigen látta, merre vezet az irtás a legelőtő’, de aszongya, a sűrűn keresztű’, alighanem a város felé! Aszondom én, Corey asszony, kóboró’ valami odakinn, aminek nem vóna szabad. Én asszem, Wilbur Whateley, aki pont olyan gonosz véget ért, amilyet megérdemelt az kerítette valahogy! Ő maga se vót ember: mon’tam mindig mindenkinek, és asszem, ő meg az öreg Whateley felnevetek valamit ott a bedeszkált házba’, ami még annyira se ember, amennyire Wilbur vót! Régóta ólálkodnak láthatatlan valamik itten Dunwich körül, élő valamik, amik nem emberek, nem emberek közé valók! A fő’d remegett múlt éccaka, és reggel fele, Cha’ncey mon’ta, olyan hangosan csattogtak a kecskefejők a Cold Spring Glen mélyín, hogy alunni se bírt tőlük. Aztán meg valami más zajt hallott a varázsló Whateley háza felől – mintha fa tört, hasadt vóna, mintha egy nagy dobozt vagy ládát nyitottak vóna ki ott messze. Ez meg amaz miatt nem bírt elaludni, egész napfölkeltéig, aztán meg átment, hogy megnézze, mi történt a Whateleyéknél. Eleget látott, én mondom, Corey asszonyi Ez semmi jót nem jelent, asszem, a férfinépnek össze kéne verődnie, tenni kéne valamit! Valami szörnyű ólálkodik ott kint, érzem, bár, hogy pont micsoda, csak az isten tudja! Mon’ta magának Luther, merre vezetnek azok a nagy nyomok? Nem? Nohát, Corey asszony, ha az a micsoda a sűrűbe indú’t ezen az oldalon, és még nem ért ki a maguk portájánál a másikon, akkor elrejtőzött odabent. Megtehetik az effélék. Mindég mondtam én, nem békés, nyugodt egy hely az a Cold Sering Glen. A kecskefejők meg a fénybogarak ottan nem úgy viselkednek sose, mint Isten teremtményei, és ha az ember jó helyen áll, fura dolgokat, surrogást meg hangokat hallani a levegőbe’ a sziklák és a Bear’s Den között.

Délre Dunwich férfilakossága a fiúkkal együtt az utakat, a mezőket rótta az újonnan keletkezett romok és a Cold Sering Glen között; a borzasztó, nagy kerek nyomokat vizsgálgatták, meg Bishop kikezdett tehenet, a farmház különös maradványait, a legázolt növényeket a mezők és utak peremén. Bármi szabadult a világra, bizonyára bevette magát a nagy, sötét vízmosásba, mert a peremet szegélyező fák mind egy szálig heghajoltak vagy kidőltek, s ugyanaz a valami széles rendet vágott a lejtőn burjánzó aljnövényzetben. Mintha lavinától elsodort ház omlott volna le a csaknem függőleges meredélyen át a növényzetre. Odalentről sem hallatszott nesz, csak valami bizonytalan, meghatározhatatlan szag terjengett a levegőben. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek odafent maradtak ahelyett, hogy aláereszkedtek volna az ismeretlen rémséggel fenyegető mélységbe. A csapat három kutyája előbb dühödten csaholt, azután elbizonytalanodott, elcsendesedett a perem közelében. Valaki megtelefonálta az esetet az Aylesbury Transcriptnek, ám e lap szerkesztője, aki hozzászokott már a Dunwichből érkező vad hírekhez, csupán egy humoros, apró cikket közölt, e jelentést vette át utóbb az Associated Press is.

Estefelé mindenki hazavonult, minden házat, minden istállót elbarikádoztak lehetőségeikhez mérten. Mondani is felesleges, egyetlen tehenet sem hagytak nyílt legelőn éjszakára. Hajnali kettő felé rémületes bűz, vad kutyaugatás ébresztette fel Elmer Frye, Cold Spring Glentől keletre, az erdő szélén fekvő tanyájának lakóit. Valamiféle tompa zizegést vagy csattogást hallottak valahonnét odakintről. Frye asszony telefonálni akart a szomszédoknak, s Elmer már-már beleegyezett a dologba, amikor széthasadozó fa recsegése szakította meg töprengésüket. A robaj az istálló felől hallatszott, s hamarosan marhák szörnyű bőgése, dobogása követte. A megjuhászodott kutyák a rémülettől megdermedt család lábához kushadtak. Frye-t a szokás hatalma arra késztette, hogy lámpást gyújtson, noha tudta, a halált jelentené, ha kilépne a tanya sötét udvarára. A gyerekek és az asszonyok nyöszörögtek, valami bizonytalan késztetés nem engedte, hogy sikoltozzanak: megérezték, életük múlik most a némaságon. A jószág zajongása végül szánalmas bőgésbe torkollt, a csattogás, recsegés-ropogás elvonult. A nappaliban összegyűlt Frye család mégsem moccant, míg az utolsó visszhangok el nem haltak a Cold Sering Glen mélyén. Ezután, az állatok szánandó bőgése, a kései kecskefejők démoni csattogása közepette Selina Frye a telefonhoz botorkált, s szétkürtölte az iszonyat második fordulójának eseményeit.

A következő nap pánik uralkodott az egész környéken: reszketeg, szótlan csoportok keresték fel a helyet, ahol az iszonyat lecsapott. Két titáni irtás húzódott a bozótos és a Frye-tanya udvara közt, irdatlan lábnyomok látszottak a puszta földön; a régi, vörösfenyő istálló egyik oldala teljesen beszakadt. A marháknak csupán egy töredéke került elő. A támadást átvészelt állatok némelyikét is különös módon megcsonkítottan találták, a többit is kénytelenek voltak lelőni. Earl Sawyer javasolta, kérjenek segítséget Arkhamból vagy Aylesburyből, de a többiek úgy vélekedtek, ennek nem lenne semmi haszna. A vén Zebuion Whateley – akinek családja a romlatlanság és dekadencia határmezsgyéjén kóborolt – sötét, vad szertartásokat javasolt, ezeket a dombtetőkön kellett volna elvégezni. Zebuion olyan . családban született, ahol elevenen éltek a tradíciók, az ő emlékei a kőgyűrűkben folyó varázslatokról nem Wilbur és nagyapja alakjához kötődtek.

A sötétség leszállt a védelem megszervezésére rest, csapás sújtotta vidékre. Néhány helyen a közeli rokonságban álló családok egyetlen tető alatt verődtek össze, úgy virrasztottak borongón; általában azonban ugyanolyan barikádok mögé bújtak a környékbeliek, mint az előző éjjel, kezük ügyében töltött vadászpuskával, vasvillával. Semmi sem történt azonban, moraj hallatszott csak a dombok felől, s mikor felkelt a nap, sokan remélték, az új iszonyat éppoly hamar vonult el, amilyen váratlanul megjelent. Akadtak olyan bátor lelkek is, akik támadó expedíciót javasoltak a vízmosás aljára, de odáig nem merészkedtek, hogy példát is mutassanak a tétovázó többségnek.

Az éj közeledtével ismét torlaszokat emeltek, bár ezúttal kevesebb család gyűlt egybe. Reggel a Frye család és Seht Bishop háza népe egyaránt beszámolt az ebek nyugtalanságáról, bizonyos neszekről és szagokról, a korán kimerészkedők pedig rémülten látták a friss, borzalmas nyomokat a Sentinel-domb körül futó úton. Ahogy korábban, az utat szegélyező növényzetet ezúttal is félreseperte a rém istentelenül hatalmas tömege, a nyomok pedig két irányba mutattak, mintha a Cold Spring Glenből előmerészkedő, mozgó hegy ugyanazon az úton tért volna vissza rejtekhelyére. A domb alján letarolt facsemeték harminc láb széles rendje vezetett meredeken felfelé, s a kutatóknak még a lélegzete is elállt, amikor látták, hogy még a legmegközelíthetetlenebb helyek sem szakították meg a megmagyarázhatatlan nyomvonalat. Bármiféle rémmel álltak szemben, az megmászta a csaknem függőleges, puszta sziklafalat, s amikor a kutatók kerülőutakon szintén felértek a dombtetőre, felfedezték, hogy a nyomok ott véget érnek, vagy inkább visszafelé indulnak.

E helyen rakták a Whateleyk pokoli tüzeiket, itt végezték pokoli rítusaikat az asztallapforma kő mellett május elsején és mindenszentek napján. Most ez a kő állt a hegynyi rém által lepusztított terület közepén, enyhén bemélyedő felületén ugyanaz a bűzös, kátránysűrű nyálka csillogott, melyet a rém elmenekülése után a Whateley farmház padlódeszkáin találtak. Az emberek egymásra sandítottak, motyogtak valamit. Azután lepillantottak a domboldalon. A rém nyilván ugyanott ereszkedett le, ahol felkapaszkodott. A töprengés nem kecsegtetett eredménnyel. A józan ész, a logika, az ok-okozat normális összefüggései érvényüket veszítették. A helyzeten egyedül a vén Zebuion igazodhatott volna ki, csak ő szolgálhatott volna elfogadható magyarázattal – ő azonban nem tartott a csoporttal.

A csütörtöki éjszaka nagyban hasonlított az előzőkhöz, de kevésbé szerencsésen végződött. A harasztos kecskefejői a szokásos kitartással csattogtak, úgyhogy sokak szemére nem jött álom, hajnali három tájban pedig felberregett minden telefon. Azok, akik felemelték a kagylót, félelemtől félőrült ember hangját hallották: „Segíts, ó, Istenem!...” – s néhányan úgy vélték, a kiáltást holmi robaj követte, azután a kapcsolat megszakadt. Nem történt egyéb. Senki se mert belefogni semmibe, és senki sem tudta meg, kitől jött a hívás, egészen reggelig. Reggel azok, akik hallották a sikolyt, végigtelefonáltak mindenkit, s ráébredtek, hogy egyedül Frye-ék nem válaszolnak. Az igazságra egy órával később derült fény, amikor egy nagy nehezen összeverődött, fegyveres férfiak alkotta csoport elmerészkedett az erdőszéli Frye-tanyáig. Szörnyű kép fogadta őket, de meglepetést nemigen okozott. Letarolt növényzetet, még több borzalmas lábnyomot láttak, de ház nem állt már a kertben. Összedőlt, mint valami kártyavár, a romok között a férfiak sem élőket, sem holtakat nem leltek. Csak a bűz terjengett, a kátrányos szirup csillogott. Elmer Frye és családja eltűnt a föld színéről.

VIII.

Időközben a borzalom csöndesebb, de nem kevésbé zavarba ejtő fejezete bontakozott ki sötéten Arkhamben, egy könyvespolcokkal teli szoba kulcsra zárt ajtaja mögött. Wilbur Whateleynek a Miskatonic Egyetemre fordítás céljából elküldött különös, kéziratos naplója rengeteg gondot, értetlenséget okozott a régi és modern nyelvek szakértőinek körében; ábécéjét, melyet nagy általánosságban a Mezopotámiában használatos arab nyelvjárás betűkészletéhez hasonlítottak, mindenki ismeretlennek ítélte. A nyelvészek végül úgy döntöttek, a szövegben használt ábécé mesterséges eredetű, afféle titkosírást tesz lehetővé. Ám a titkosírások megfejtésének egyetlen bevett módja sem bizonyult eredményesnek, még akkor sem, amikor azokat a szöveg szerzője által valószínűen használt nyelvjáráshoz igazították. A Whateley kamrájából áthozott könyvek, noha lebilincselően érdekesek voltak, sőt néhány esetben új, rémületes kutatási területeket ígértek a filozófusoknak és tudósoknak, e probléma felszámolásához semmiféle segítséget nem nyújtottak. Egy ezek közül – nehéz, vaskapcsos fóliáns – egy újabb ismeretlen ábécé betűivel íródott, mely mindenben különbözött ama másiktól, s mindennél inkább emlékeztetett a szanszkrit nyelv betűkészletére. Az ősi fóliánst teljes egészében Armitage doktor gondjaira bízták, egyfelől a Whateley-ügy iránti érdeklődése miatt, másfelől azért, mert nyelvészeti ismeretei és képességei az ókor és a középkor misztikus formuláira egyaránt kiterjedtek.

Armitage elképzelése szerint ezt az ábécét hatalmas múltra visszatekintő, üldözött szekták ezoterikus érintkezés céljára használták – e szekták lehettek a szaracén mágusok varázstudományának, tradíciójának letéteményesei. E kérdésnek egyébiránt nem tulajdonított túlzott jelentőséget, hisz a szimbólumok eredete másodlagos, amennyiben azokat – amint gyanította – modern nyelv rejtjelezésére alkalmazták. Úgy vélte, hogy mivel hosszú szövegről van szó, a szerző aligha használt sajátja helyett idegen nyelvet, csak hogy gondjait újabbal szaporítsa, kivéve talán a különleges formulákat, ráolvasásokat. Emiatt abból az előzetes feltevésből kiindulva vizsgálta a kéziratot, hogy annak jelentős része angol nyelvű.

Armitage doktor kollégái kudarca nyomán tudta: bonyolult és komplex feladvánnyal áll szemben, és azt is, hogy az egyszerű megoldási módozatoknak kevés hasznát látná. Augusztus utolsó hetét a titkosírások irodalmának tanulmányozásával töltötte, felhasználta saját könyvtárának számos forrását, éjszakákon át böngészte Trithemius Poligraphiáját, Giambattista Porta De Furtivis Literarum Notisát, De Vigenere Traite des Chiffres-ét, Falconer Cryptomenysis Patefactáját, Davys és Thicknesse XVIII. századi kézikönyveit meg olyan modern szaktekintélyek munkáit, amilyen Balir, von Marten és Klüber, s idővel meggyőződésévé vált, hogy a kriptogramok legbonyolultabbját, legzseniálisabbját tartja kezében. A kölcsönösen megfeleltethető betűk oszlopai szorzótáblaformán épültek fel, az üzenetet magát pedig csak beavatottak számára felismerhető kulcsszavak rejtették. A régi források használhatóbbaknak mutatkoztak az újabbaknál, amiből Armitage arra következtetett, hogy a kéziratok kódolásának ezen módja antik eredetű, s nyilván misztikus kísérletek hosszú sorának terméke. Néhányszor már-már felfedte titkát, de a doktor útjába mindannyiszor előre nem látott akadályok álltak. Szeptember táján azután kezdett oszladozni a homály. Egyes, a kézirat bizonyos szakaszaiból kiemelt betűk határozottan és tagadhatatlanul egybeestek a feltételezettekkel: nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan angol szövegről van szó.

Szeptember másodikán este Armitage doktor útjából elhárult az utolsó akadály is, első ízben olvasott fel összefüggő szakaszt Wilbur Whateley beszámolójából. Napló volt ez valóban, ahogy gondolta: nyelvezete, okkult kitételekkel vegyülő sötétsége kétségtelenné tette szerzője kilétét. Az első megfejtett hosszabb szakasz, mely 1916. november 26-áról származott, máris jócskán megdöbbentőnek, nyugtalanítónak bizonyult. Armitage eszébe idézte, hogy e sorokat egy háromesztendős, de tizenkét-tizenhárom éves legénynek látszó gyermek vetette papírra.

„Máma megtanultam a Sabaothhoz való Akiót (ment jól), de nem tetszik, mer’ a választ nem a levegőből, hanem a dombról várjuk. Az odafent sokkal jobban megelőzött már, mint gondoltam, azt hiszem, nemigen góndolkozik földi módra. Meglőttem Elam Hutchins Jack nevű juhászkutyáját, mer’ meg akart harapni. Elam aszonta, megöl, ha fölfordul a kutya, de azt hiszem, nem fog. Múlt éjjel nagyapa folyton a Dho formulát mondogatta, és azt hiszem, sikerül meglátnom a két pólust, ha a Föld megtisztul, legalábbis, ha nem sikerül átjutnom a Dho-Hna formulával a túloldalra. Sabbat idején a légiek azt mondták, évekbe is beletelik, míg megtisztíthatom a földet, és azt hiszem, nagyapa nem él el addig. Úgyhogy meg kell tanulnom minden szöveget, és be kell tanulnom a formulákat Yr és Nhhugr között. Azok odakintről majd segítenek, csakhogy emberi vér nélkül nem ölthetnek testet. Az odafent, úgy tűnik, megfelelő lesz. Néha látok belőle valamit, amikor a Vorish-jelet fölé rajzolom, vagy ráfújom Ibn Ghazi porát: majdnem olyan, mint azok ott a dombon, május elsején. A másik arc nem válik előnyére. Néha elgondolkozok, milyen legyek, ha a Föld megtisztul, ha nem él már több földi lény. Az, akit az Aklosaboth idézett meg, aszonta, lehet, hogy átformálnak: sok jutott belém a kintiből...”

Armitage doktort a félelem hideg verítékében fürödve, az álmatlan összpontosítás őrületében érte a reggel. Egész éjszaka nem állt fel a kézirat mellől, villanyfényben fürdő asztalánál lapozott remegő kézzel egyre tovább, amilyen sebesen a titkosírást megfejteni képes volt. Hazatelefonált feleségének, hogy kimarad éjszakára; s amikor az asszony otthonról reggelit hozott neki, alig bírt lenyelni egy-két falatot. Egész nap tovább olvasott, olykor-olykor szünetet tartott, s a komplex rejtjelkulcsot módosította, ha épp szükség volt rá. Hoztak neki ebédet, vacsorát, de csak keveset fogyasztott mindkettőből. A következő éjszaka közepe táján elszunnyadt ültében, ám hamarosan felébresztették a lidércálmok, melyek csaknem olyan irtózatosak voltak, mint az emberiség létét fenyegető, általa felfedett igazság.

Szeptember negyedikének reggelén Rice professzor és Morgan doktor mindenáron beszélni akartak vele; mindketten remegve, holtsápadtan távoztak szobájából. Armitage a rá következő estén lefeküdt, de alig aludt valamit. A következő napon – szerdán – már ismét a kéziratot tanulmányozta, jegyzeteket készített az olvasottakról s a már megfejtett szövegrészekről egyaránt. Az éjszaka kurta óráit egy kevés szunyókálással karosszékében töltötte, de még hajnal előtt megint a kézirat fölé görnyedt. Valamikor a délelőtt folyamán orvosa, dr. Hartwell kereste fel, s ragaszkodott ahhoz, hogy Armitage hagyja abba a munkát. A tudós nem volt hajlandó erre, rámutatott, létfontosságú, hogy végigolvassa a naplót, megígérte, hogy utóbb mindent megmagyaráz. Ezen az estén, nem sokkal sötétedés után a végére ért, s kimerülten hanyatlott hátra. Felesége, aki a vacsoráját hozta, félig-meddig kómás állapotban találta, Armitage azonban elég éber volt ahhoz, hogy éles kiáltással riassza el az asszonyt, amikor észrevette, hogy annak szeme jegyzeteire téved. Támolyogva lábra állt, összegyűjtötte a lapokat, s egy jókora borítékba tette őket, melyet tüstént kabátzsebébe süllyesztett. Ahhoz is maradt ereje, hogy hazatérjen, de mert nyilvánvalóan szükségét látta orvosi kezelésnek, felesége azonnal kihívta hozzá dr. Hartwellt. A doktor ágyba parancsolta, de közben Armitage egyre ezt dünnyögte:

– Az isten szerelmére, de hát mit tehetünk?

Aznap éjszaka aludt, de másnap sem nyerte vissza teljesen öntudatát. Nem adott magyarázatot Hartwellnek, de világosabb pillanataiban egy Rice-szal és Morgannel tartandó megbeszélés feltétlen szükségességéről beszélt. Vad képzelgései döbbenetesnek mutatkoztak: könyörgött, pusztítsanak el holmi bedeszkázott ablakú farmházat, egy más dimenzió ősöreg, szörnyű lényeinek tervét emlegette, melynek értelmében a föld minden emberét, valamennyi állat– és növényfaját el pusztítanák. Azt kiáltozta, a világot veszély fenyegeti, mert ama ősöreg lények ki akarják szakítani a naprendszerből, a kozmosz általunk ismert anyagi szövedékéből, más tartományba akarják ragadni, a létezés más fázisába helyezni, oda, ahonnét a bolygó Bonok kvintillióival ezelőtt kivált. Máskor a rettegett Necronomicont kívánta, meg Remigius Daemonolatreiáját, melyben, legalábbis ezt remélte, találhatók formulák a felfedett veszedelem elhárítására is.

– Állítsátok meg, fékezzétek meg őket! – kiáltozott. Azok a Whateleyék be akarják ereszteni őket, s a legkomiszabb közülük még mindig él! Szóljatok Rice-nak és Morgannek, valamint tennünk kell! Nem biztos, de azt hiszem, tudom, hogyan készíthetek olyan port! Az a valami augusztus másodika, Wilbur halála óta nem jutott táplálékhoz, és mostanra már...

Armitage fizikuma hetvenhárom éves kora ellenére is elég erősnek bizonyult, a rá következő éjszakán kialudta nyavalyáját anélkül, hogy láza igazán felszökött volna. Pénteken tiszta fejjel, bár szörnyű rémülettel, hatalmas felelősségérzettel ébredt, szombat délutánra már átmehetett a könyvtárba, ahol megbeszélést tartott Rice-szal és Morgannel. A nap hátralévő részében és egész este gyötörte elméjét vad töprengéssel, kétségbeesett igyekezettel a három férfi. Különös, borzasztó könyvek kerültek le szép számmal a megrakott polcokról s biztos rejtekhelyekről; a leírásokat, formulákat lázas igyekezettel, hihetetlen odaadással másolták. Hitetlenkedésről szó sem lehetett. Mindhárman látták Wilbur Whateley padlón heverő tetemét a könyvtár épületének egyik helyiségében, ezután egyikük sem hajolhatott a feltételezésre, hogy a napló egy eszelős őrjöngő képzeletének terméke csupán.

Megoszlottak a vélemények abban a kérdésben, értesítsék-e Massachusetts állam rendőrségét, végül az elutasító álláspont diadalmaskodott. Olyan dolgokról volt szó, melyeket bizonyítékok híján egyszerűen senki nem hihetett el – ezt a véleményt az utóbb megindult vizsgálatok eredményei fényesen igazolták. Késő éjjel a megbeszélést befejezték anélkül, hogy határozott tervet készítettek volna, ám Armitage az egész vasárnapot formulák egyeztetésével, az egyetem laboratóriumából szerzett kémiai anyagok elegyítésével töltötte. Minél többet gondolt azonban a pokoli naplóra, annál kevésbé bízott benne, hogy bármiféle anyag hatásos lehet a Wilbur Whateley hátrahagyta teremtmény ellen. A földi létet veszélyeztető lény ellen, amely – bár erről Armitage nem szerzett nyomban tudomást – röviddel ezután kitört börtönéből, előidézve az emlékezetes dunwichi rémületet.

Hétfőn a doktor folytatta, ahol vasárnap abbahagyta, hisz a feladat végtelenül sok kutatást és kísérletezést igényelt. A borzalmas naplót tanulmányozva különféle változtatásokat eszközölt tervén, s tudta, hogy végül még mindig számos bizonytalanság marad. Keddre határozott akciótervvel rendelkezett már, s remélte, hogy egy héten belül megpróbálkozhat a dunwichi úttal. Aztán szerdán elkövetkezett a nagy megdöbbenés. Az Arkham Advertiser hasábjain eldugva napvilágot látott egy gunyoros, rövidke beszámoló az Associated Presstől, mely szétkürtölte, miféle rekorddöntögető szörnyeteg támadt a dunwichiek házi whiskyjéből. Armitage megrendülten Rice-ért és Morganért telefonált. Éjszakába nyúlóan tanácskoztak, s a következő nap szélvész gyorsaságával készülődtek mindhárman. Armitage tudta, rettentő hatalommal játszadoznak, mégsem látott más módot arra, hogy jóvátegye a kárt, amit jóval mélyrehatóbb, felelőtlenebb bíbelődésükkel mások okoztak.

IX.

Péntek reggel Armitage, Rice és Morgan gépkocsival indultak Dunwich felé, s délután egy óra tájban érkeztek a városkába.

Szép nap volt, ám a csöndes félelem légköre még e ragyogó napsütésben is ott terjengett a furcsamód szabályos alakú dombok, mély, árnyékos vízmosások közt, megülte az egész elátkozott vidéket. Olykor-olykor a dombtetők egy-egy ágáló oszlopgyűrűje tűnt fel az égbolt hátterén. Az Osborne-féle vegyesboltban uralkodó nyomott hangulat sejteni engedte, hogy valami iszonyatos dolog történt, s az érkezők egykettőre tudomást szereztek Elmer Frye házának és családjának elpusztításáról. Egész délután Dunwichet járta a három férfi, kérdezősködtek lakóinál a történtek felől, maguk is szemügyre vették a Frye-ház szerteszórt, rettentő maradványait meg a kátrányos szirup nyomait, mely a törmeléket beterítette; a szentségtelen nyomokat Frye udvarában, Seth Bishop megsebzett marháit, a különféle helyeken legázolt növényzetet. A Sentinel-dombra fel s onnét levezető csapás már-már kataklizma hatását tette Armitage-ra. Hosszan nézte a baljóslatú, oltárforma követ a kaptató tetején.

Alátopatók, amikor értesültek az államrendőrség egy csoportjának érkezéséről – a nyomozókat Aylesburyből, a Frye-tragédia telefonon történt bejelentése nyomán irányították a helyszínre aznap reggel –, úgy döntöttek, felkeresik a tiszteket, s ahogy lehetséges, kicserélik velük tapasztalataikat. Könnyebb volt azonban ezt eltervezni, mint megtenni, mert a rendőröknek sehol színét se látták. Öten érkeztek egy gépkocsiban, a kocsit elhagyottan találták a Frye-farmház romjai közelében. A helyi lakosok, miután mindannyian beszéltek a rendőrökkel, éppúgy megdöbbentek, mint Armitage és két társa. Azután az öreg Sam Hutchinsnak eszébe ötlött valami. Elsápadt, megbökte Fred Farrt, és a közeli, sűrű csalitos felé bökött.

– Uramisten... – nyögte. – Megmondtam nekik, ne merészkedjenek be oda... sose hittem, hogy akad, aki megpróbálja, miután látta azokat a nyomokat, érezte azt a bűzt, hallotta azoknak a kecskefejőknek a csattogását, méghozzá fényes nappal!

Hideg borzongatta a helybélieket és a jövevényeket egyaránt, mindannyian ösztönösen, tudattalanul hegyezték fülüket. Armitage most, hogy szembesült végre az iszonyattal és borzalmas művével, görnyedezett a sajátjának érzett felelősség súlya alatt.

Közeledik az éjszaka, márpedig a hatalmas szörnyűség épp olyankor kerekedik fel, hogy tovább rója kísérteties útját. Negotium perambulans in tenebris... Az öreg könyvtáros felidézte a betanult formulát, s a papírt gyűrögette, melyen a másik, be nem tanult formula állt. Ellenőrizte, működik-e zseblámpája. A mellette álló Rice rovarirtó készülékre emlékeztető fém permetezőt szedett elő útitáskájából, míg Morgan megtöltötte nagy kaliberű puskáját, melyben mindennél inkább bízott, noha kollégái figyelmeztették, anyagi fegyvernek ez alkalommal aligha veszi hasznát.

Armitage, aki olvasta a szörnyű naplót, túlságosan jól tudta, miféle jelenésre számíthat, de nem akarta azzal fokozni a dunwichiek félelmét, hogy elárulja. Remélte, leszámolhat a szörnnyel anélkül, hogy felfedné előttük, miféle világ teremtménye. Ahogy az árnyékok elnyúltak, a helybéliek szétszéledtek, hazaindultak, hogy bezárkózzanak, noha tudták, a reteszek aligha védhetik meg őket attól az erőtől, mely fákat hajlít meg, házakat söpör el, ha épp kedve tartja. Csak a fejüket ingatták, amikor azt hallották, hogy a látogatók őrséget állnak majd az erdőszéli Frye-romoknál; amikor távoztak, nemigen hitték, hogy viszontlátják őket valaha.

Ezen az éjszakán is morajlott a dombok mélye, a kecskefejők fenyegetően csattogtak. A Cold Spring Glen felől fújó szél olykor kimondhatatlan bűzzel fertőzte a sűrű éjszakai levegőt. Ezt a bűzt mindhárom férfi érezte már egyszer, a halódó lény körül, a lény körül, mely tizenöt és fél éven át embernek álcázta magát. A keresett rémség azonban nem mutatkozott. Bármi rejtőzött a sűrűben, ezúttal tétlen maradt, s Armitage elmondotta kollégáinak, öngyilkosság volna a sötétben megtámadni.

Lassan elkövetkezett a pirkadat, az éji neszek abbamaradtak. Borús, nyomott nap köszöntött rájuk, olykor-olykor eleredt az eső; az északnyugati dombok felől mind hatalmasabb, sötétebb fellegek közeledtek. Az Arkhamból érkezettek nemigen tudták, mihez fogjanak legközelebb. A heves zápor elől Frye-ék egyik épen maradt építménye alá húzódtak, azon tanakodtak, várjanak-e, vagy támadólag lépjenek fel, s a vízmosásba leereszkedve kutassanak nevenincs, iszonyú ellenfelük után. A zápor egyre hevesebb lett, a messzeségből mennydörgés visszhangzott. Villámok lobbantak, azután a közvetlen közelben cikázott a kacskaringós istennyila. Mintha az elátkozott meredély aljába csapott volna. Az ég jócskán elsötétült, s a férfiak remélték, rövid lesz a vihar, s nyomában megjavul az idő.

Még mindig rémítő sötétség terjengett, amikor valamivel több mint egy órával később bábeli hangzavar jutott el hozzájuk a lenti út felől. A következő percben rémült emberek tucatnyi főt számláló csoportja tűnt fel; futva, kiáltozva, egyesek hisztérikusan nyöszörögve közeledtek. Az élen haladó alak szavakat kiáltozott, s az Arkhamból érkezettek összerezzentek, amint felfogták értelmüket.

– Ó, Istenem, Istenem... – a hang elfúlt. – Az az izé megint itt jár, és mostan fényes nappal! Itt jár ebbe’ a percbe’ is, és csak az úristen tuggya’, mikor kap el valamennyiünket!

A szószóló zihálva hallgatott el, de akadt, aki folytatta: – Nem egész egy órája Zeb Whateley meghallotta, hogy a telefon csörög. Corey asszon vót az, a George felesége; odalenn laknak a keresztútnál. Aszonta, a bérese, Luther épp befelé terelte a marhát a viharbul a nagy villámlás után, mikor meglátta, hogy a meredélynek a tetejin hajladoznak széjjel a fák. Azt a borzasztó bűzt érezte, amit a múlt hétfőn reggel, amikor megtalálta azokat a nagy lábnyomokat. Corey asszony még aztat is mondta, hogy valami recsegést meg ropogást hallottak, mint mikor a fák meg a bokrok meghajolnak, aztán a fák a meredély oldalába’ mind egyfele dőltek, és valami ott caplatott, csapkodott a latyakban. De, hallga’ csak, Luther nem látott semmit, csak a meghajló fákat meg bokrokat! Aztán messze elöl, Bishop’s Brook felől szörnyű recsegés meg dobogás hallatszott a hídról, Luther aszonta, ez olyan vót, mint mikó’ a fa hasadozik! De egész idő alatt semmit se látott, csak meghajló fákat, bokrokat. És amikor a recsegés eltávolodott a varázsló Whateley tanyája meg a Sentinel-domb felé, Luther odamerészkedett, hogy megnézze a nyomokat. Sötét is vót, meg elég hamar elmosta őket az eső, de a meredély szélitől kezdve, ahol a fák legelébb megmozdú’tak, még mindég talált párat azokból a nagy lábnyomokból, amilyeneket hétfőn is látott.

E ponton vágott közbe felajzva az első helybéli:

– De nem ez a baj mostan – ez csak a kezdet! Zeb elkezdte felhívni a népeket, és mindenki hallgatta a történetit, amikor megjött a hívás Seth Bishopéktól. Seth házvezetőnője, a Sally, halálosan ki vót borulva. Épp akkó’ látta, hogy a fák kezdenek oldalra dőlni a közelbe’, és hallott valami recsegő hangot is, olyat, mintha egy olyan elefánt gázó’na a ház felé! Asztán aszonta, borzasztó szag lett ottan, és hogy a fia, Cha’ncey kiabál, hogy ugyanilyet érzett hétfőn a Whateley-ház romjainál! A kutyák meg mind ugattak, vonítottak szörnyen. Aztán iszonyút sikoltott a Sally, aszonta, a kamra öszszedőlt, mintha a vihar verte vóna széjjel, dejszen ahhoz nem fújt elég erősen a szél! Már mindenki őrá figyelt, hallottuk, hogy szuszog a vonalba’ mindegyik itteni. Aztán hirtelen Sally megin’ fölkiáltott, hogy az út melletti kerítés bedőlt, de nem látják, mi taposta le. A telefonba’ mindenki hallotta, hogy kiabál Cha’ncey meg az öreg Seth Bishop, aztán a Sally azt sikoltja, hogy nekiment a háznak valami nehéz. Nem villám vagy ilyesmi: nekiment újra és újra, de semmit se láttak belőle az ablakon át.

És aztán... aztán...

A félelem ráncai elmélyültek valamennyi arcon; a döbbent Armitage alig bírta őket folytatásra bírni.

– Aztán... Sally felkiáltott: „Segítség, összedől a ház!” És a telefonba’ szörnyű robajt hallottunk, és egy csomó sikoltozást... Pont olyat, mint Elmer Frye házából, csak ezt...

A férfi elnémult, s valaki más folytatta:

– Ez minden: egy hang se jött többet a telefonból ezután. Csend lett. Akik hallottuk a dó’got, kijöttünk, Forddal, szekérrel, összeszedtünk annyi fegyverbíró férfit, amennyi csak vót, összevártuk egymást Coreyéknél, úgy jöttünk föl ide, hogy azt tegyük, amit maguk jónak látnak. De aszisszük, ez az úristen büntetése tévelygéseinkér’, amiket halandó jóvá nem tehet.

Armitage belátta, elérkezett a cselekvés ideje, s határozottan fordult a rémült helybéliek sápadozó csapatához: – Követnünk kell azt a micsodát, fiúk! – Igyekezett a lehető legmagabiztosabbnak mutatkozni. – Azt hiszem, van rá mód, hogy elintézzük. Tudják jól, hogy azok a Whateleyék varázslók voltak. Nos, ez a micsoda az ő varázslatuk eredménye, de le is győzhető varázslattal. A kezemben volt Wilbur Whateley naplója, olvastam párat a fura könyvei közül, azt hiszem, ismerem a megfelelő ráolvasást, amivel ezt a szörnyeteget eltüntethetem! Biztos persze nem lehetek a dolgomban, de megpróbálni megpróbálhatjuk. A rém láthatatlan – sejtettem, hogy így lesz –, de itt, ebben a szóróban olyan por van, ami pillanatokra láthatóvá teszi. Később használni fogjuk. Elég félelmetes ez a lény, de nem olyan veszedelmes, mint azok, akiket Wilbur ránk szabadított volna ha életben marad. Sosem fogják fel, mitől menekült meg a világ. Most csak ezzel az egy rémmel kell megküzdenünk: ez nem képes szaporodni. Rengeteg kárt okozhat azonban, nem várhatunk, meg kell szabadulnunk tőle! Követnünk kell. Úgy kezdhetünk hozzá, hogy elmegyünk oda, ahol épp az imént rombolt. Vezessen oda valaki! Nemigen ismerem az itteni utakat, de biztosan van rövidebb is a lentinél... Nos?

Az emberek összesúgtak egy pillanatra, azután Earl Sawyer szólalt meg halkan, ujjával mutatva az irányt az alábbhagyó esőben:

– Asszem, leggyorsabban azon a csaliton át juthatnak Seth Bishopékhoz. Legalul keljenek át a patakon, aztán vágjanak át az irtáson, a Carvier-lejtő mellett. A meredély túlsó szélin lyukadnak maj’ ki, Seth tanyájánál vagy valamivel lejjebb.

Armitage, nyomában Rice-szal és Morgannel a mutatott irányba indult, lassanként nyomukba szegődött a helybéliek legtöbbje; az ég világosodott, úgy tűnt, elvonul a vihar. Amikor Armitage véletlenül rossz irányban haladt tovább, Joe Osborne figyelmeztette, s elébe vágott, hogy mutassa az utat. Növekedett a bátorság és a magabiztosság; a majdnem szabályos alakú domb erdejében terjengő homályban, a hihetetlenül ódon fák közt – melyeken mint megannyi létrán kellett keresztülvergődniük – alaposan próbára tétettek.

Végül, mire a latyakos útra kiértek, előbújt a nap is. Valamivel a Seth Bishop-tanya mellett találták magukat, de a meghajolt fák, a félreismerhetetlen, iszonyú nyomok elárulták, mi járt erre. Csak pár percet töltöttek a kanyaron túli romok között. Megismétlődött a Frye-féle eset, sem élőt, sem holtat nem találtak a bedőlt falak közt, melyek egykor a Bishop-házat és az istállót alkották. Senkinek sem akaródzott ott maradni a bűzben, a kátrányos szirup pocsolyái közt, ösztönösen fordultak mindannyian az iszonyú nyomok felé, melyek a romba dőlt Whateley-farmház és a Sentinel-domb oltár koronázta lejtői irányába vezettek tovább.

Ahogy a csapat elhaladt Wilbur Whateley hajléka közelében, az emberek szemmel láthatóan borzongtak, látszott, a kétkedés ismét harcra kél bennük az elszánással. Nem tréfadolog egy háznyi rémet követni, mely ráadásul láthatatlan is, ám olyan szörnyen kegyetlen, mint holmi démon.

A Sentinel-domb lábánál a nyomok letértek az útról, s a szörny legutóbbi fel– és levezető csapása mellett friss, széles rend nyílt a növények közt a dombtető felé.

Armitage erős zsebteleszkópot szedett elő, végigpásztázta a zöldellő, meredek domboldalt. Átadta a teleszkópot Morgannek, akinek élesebb volt a szeme. Néhány pillanatnyi vizsgálódás után Morgan éles kiáltást hallatott, továbbadta a műszert Earl Sawyernek, ujjával mutatott a domboldal egy pontja felé. Sawyer, optikai eszközök kezelésében járatlan lévén, elügyetlenkedett egy darabig, de végül Armitage segítségével sikerült a lencséket fókuszálnia. Mikor végzett, sokkal kevésbé visszafogottan kiáltott fel, mint Morfian:

– Szentséges úristen, a fű hullámzik, a bokrok mozognak! Megy fölfelé az az izé, de mintha lassú lenne, kúszna... A tető felé megy, csak az ég tudja, minek!

A kétségbeesés az egész csoportra átterjedt. Más dolog üldözni a neve nincs teremtményt, és merőben más megtalálni. Lehet, hogy a ráolvasás hatásosnak bizonyul, de mi van, ha mégsem? Kérdezgetni kezdték Armitage t, mit tud a lényről, és egyik feleletet sem találták kellően megnyugtatónak. Mindannyian a természet, a lét oly szféráinak közelségét érezték, melyek, tilalmasak lévén, messze meghaladták az emberi felfogóképesség határait.

X.

Legvégül a három Arkhamból jött férfiú – az öreg, ősz szakállú Armitage doktor, a köpcös, deres hajú Rice professzor és az ösztövér, fiatalos Morfian doktor vágott neki az emelkedőnek. Miután türelmesen elmagyarázták, miképp használják, az úton maradt rémült embereknél hagyták a teleszkópot; amint felfelé kapaszkodtak, figyelték őket a társak, akik körében a műszer kézről kézre járt. Nehéz volt az út, Armitage-t nemegyszer támogatni kellett. A csoport előtt a széles irtás egyre kanyargott, ahogy a pokoli lény csigalassúsággal kúszott előre. Az üldözők egykettőre a nyomába értek.

A távcső épp Curtis Whateleynél – a romlatlan ág egyik sarjánál – volt, amikor az arkhamiek erőteljesen eltértek az irtás vonalától. Curtis elmondta a többieknek, hogy a jövevények minden bizonnyal egy olyan magaslatot keresnek, ahonnét átláthatják a szakaszt, melyben a fák épp meghajolnak. Feltevése helytállónak bizonyult: az arkhamiek röviddel azután értek oda, hogy az iszonyat elhaladt.

Ekkor Wesley Corey, aki Whateleytől a teleszkópot átvette, felkiáltott, hogy Armitage állítgatja már a Rice által tartott permetezőt, s hogy valami rögvest történni fog. A csoporton végighullámzott a nyugtalanság: az embereknek eszükbe jutott, hogy a permet egy pillanatra láthatóvá teszi majd a láthatatlan rémet. Ketten vagy hárman lehunyták szemüket, Curtis Whateley azonban megkaparintotta a teleszkópot, és a végsőkig erőltette szemét. Látta, hogy Rice-nak a hármas által elfoglalt magaslatról, a lény mögül módja nyílik behinteni a rémet a csodás hatású porral.

A teleszkóp nélkül maradtak csak egy szürkés felhőt láttak – akkorát, mint egy nagyobbacska ház – szétterülni a dombtető közelében. Curtis, aki a műszert birtokolta, átható sikollyal ejtette most az út bokáig érő sarába. Megingott, a földre is zuhant volna, ha ketten-hárman utána nem kapnak, meg nem támogatják. Alig hallható suttogásra futotta csak erejéből:

– Ó, ó, nagy Isten... az... az...

Kérdések áradata következett, csak Henry Wheelernek jutott eszébe a teleszkóp, kiemelte s lerázta, letörölte róla a sarat. Curtis magánkívül volt, még az összefüggéstelen feleletet is alig tudta kinyögni:

– Nagyobb, mint egy csűr... csupa vonagló kötél az egész... a közepe, mint egy irdatlan tyúktojás... sok tucat lába van neki, amik összecsukódnak, mikó’ lép! Nem szilárd... olyan, mint a kocsonya, egy nagy rakás összepréselt kötél, egy csomó kimeredt szemmel mindenhol! Tíz vagy húsz pofája van az oldalán, akkorák, mint a kályhacső lika, nyílnak-csukódnak folyton... szürke, pár kék meg veres gyűrűvel, és... ó, Isten az égben... vót arca is legfölül!...

Ez a legutolsó emlék, bármi volt is, soknak bizonyult szegény Curtis számára, egészen magába roskadt, többet nem tudott mondani. Fred Farr és Will Hutchins az útszélre cipelték, lefektették a nedves fűre. Henry Wheeler reszketve irányította a megmentett teleszkópot a dombra, hogy lássa, amit lehet. A lencsék látómezejében három kicsiny figurát különböztetett meg: az arkhamiek, amilyen gyorsan a meredek lejtőn bírtak, a dombtető felé igyekeztek. Csak ezt látta Wheleer, semmi mást. Aztán mindannyian meghallották az évszakhoz képest különös hangot a mély völgyből, s még a Sentinel-domb bozótosából is: megszámlálhatatlan kecskefejő csattogott, éles hangú kórusukban gonosz, feszült várakozás felhangja zengett.

Earl Sawyer vette most át a távcsövet, s beszámolt arról, hogy három alakot lát a domb legtetején, egy szinten a kőoltárral, de bizonyos távolságban tőle. Az egyik alak, folytatta, ritmikusan emeli magasba karjait. Amint Sawyer idáig jutott, halk, félig-meddig zenei hang hallatszott a messzeségből, mintha az alak mozdulatait harsány kántálással kísérné. Az a különös sziluett ott a csúcson végtelenül groteszk, megkapó látványt nyújtott, ám a jelenlévők egyikének sem volt érkezése a dolgot esztétikai szempontból értékelni.

– Asszem, most mondja el a ráolvasást – suttogta Wheleer, miközben visszakapta a teleszkópot. A kecskefejők vadul csattogtak, furcsa, irreguláris ritmushoz igazodva, mely nem egyezett a lejátszódó rituáléval.

Váratlanul csökkent a napsütés, pedig nem jelent meg felhő az égen. Különös jelenség volt, mindannyian felfigyeltek rá. Moraj támadt a dombok alatt, furcsán összevegyült az égből hallatszó morajlással. Villám csapott le odafentről, az ámuló emberek azonban hiába kutatták a vihar egyéb jeleit. Tisztán hallatszott immár az arkhamiek kántálása, Wheeler látta, hogy karjukat mindhárman ütemesen a magasba lökik. Egy távoli farmház felől vad kutyaugatás hallatszott.

A napfény ereje tovább fogyatkozott, s az emberek ámulva pillantottak a horizontra. Bíborszín árnyék terjengett ott, az ég kék színének kísérteties elmélyülése idézhette elő, egyéb semmiképp. Lefelé húzódott mégis, a morajló dombok felé. Másodszor is villám lobbant, vakítóbban, mint az imént, s az emberek úgy látták, a messzi magaslaton heverő oltárkő körül valami derengés támad. Senkinek sem jutott eszébe e percben a távcsövet használni. A kecskefejők folytatták a rendszertelen csattogást, Dunwich lakói pedig feszülten várakozva lesték a fenyegetést, melynek ígéretével az atmoszféra telítődött.

Figyelmeztetés nélkül harsant a mély, szaggatott hangú kórus, a döbbent csoport tagjai aligha felejtik el, amíg csak élnek. Nem emberi torokból törtek elő azok a hangok, mert emberi hangképző szervek képtelenek előidézni efféle akusztikus perverziókat. Az ember hihette volna, hogy holmi kútból visszhangzanak, ám forrásuk nyilvánvalóan a dombtető kőoltára volt. Nem is egészen helyénvaló hangoknak nevezni őket, mert kísérteties, infrabasszus rezgéseik sokasága a fülnél sokkalta érzékenyebb tudati kapuk felé küldözgette a rémület üzeneteit, mégis hangokat kell említenünk, hisz vitathatatlan, hogy e rezgések félig artikulált szavakat alkottak. Harsányak voltak, harsányak, akár a moraj és a mennydörgés, melyet visszhangoztak; a lény, amely megformálta őket, mégis láthatatlan maradt. S mert a képzelet hajlamos elragadtatni magát a láthatatlan lények világával kapcsolatban, a domb alján zsúfolódó csoport tagjai még közelebb húzódtak egymáshoz, s remegtek, mint akik támadástól félnek.

– Ygnaiih... Ygnaiih... thflthk’ngha... Yon-Sothoth... szállt a rémítő hang a semmiből. – Y’bthnk... h’ehye... h’grkdl’lh...

A szusz itt kifogyott a lényből, mintha valamiféle szörnyű szellemi párviadal zajlott volna odafent. Henry Wheeler hasztalan erőltette a szemét, csak a három ember groteszk sziluettjét látta a dombtetőn, mindhárman vadul végezték a különös karmozdulatokat: kántálásuk a csúcspontjához közeledett. Vajon a rettegés, az előérzet miféle fekete kútjából, miféle extrakozmikus mélységből, miféle titokzatos, rég lappangó rajongásból táplálkozott a félig artikulált, mennydörgő hang? Ereje növekedett, a szöveg összefüggőbbé vált a puszta, páni félelemtől:

– Eh-y-ya-ya-yahaah... e’yayayaaaa...hgh’ aaaa:.. hgh’aaa... h’yuh...h’yuh... Segítség! Segíts!... aaa... aa... aa... Apám! Apám! Yog-Sothoth!...

Ennyi volt az egész. Az úton sápadozó csapat, mely mindegyre a döbbenetes kőoltár melletti tátongó ürességből tagadhatatlanul angolul elődübörgő szavak értelmén rágódott, nem hallott több effélét. Ehelyett valamennyien összerázkódtak a dombokat megrázó, szörnyű dördülésre; a fülsiketítő, katasztrofális robbanás forrását, akár a föld mélye volt, akár az ég, a tanúk sosem tudták meglelni. A vöröslő zenitről egyetlen villám csapott le a kőoltárra, s láthatatlan erő és leírhatatlan bűz dagálya hullámzott le a dombról, végig a vidéken. Fák, füvek és bokrok rázkódtak, hullámzottak az orkánban, a domb alján várakozó, rémült csapat tagjai, akik elgyengültek már a gyilkos, fojtogató bűzben, majd leestek a lábukról. A messzeségben ebek vonítottak, a zöld fű és lomb különös, egészségtelen sárgásszürkévé fonnyadt; erdőre, mezőre százával hullottak a kecskefejők tetemei.

A bűz hamar eloszlott, de a növényzet sose jött rendbe többé.

Egész a mai napig valami különös, istentelen vonás jellemzi a félelmetes domb növényzetét. Cumis Whateley épp eszméletre tért, amikor az arkhami férfiak leereszkedtek a dombtetőről a nap ragyogó, tompítatlan fényözönében. Komolyak, hallgatagok voltak, láthatóan megrázták őket tapasztalataik, melyek bizonnyal rettentőbbek lehettek azoknál, amelyek a helybéliek csoportját reszketeg rémületbe taszították. A kérdésözön hallatán csak a fejüket rázták, egyetlen fontos tényt közöltek mindössze.

– Az a lény mindörökre eltűnt – mondta Armitage. Széthullott azzá, amiből létrejött, sosem támadhat fel többé! Képtelen valami volt a mi normális világunkban. Csak egy töredéke állt általunk ismert anyagból. Az apjára ütött, s ami volt, vissza is tért apjához, valami ismeretlen tartományba, dimenzióba, a mi anyagi univerzumunkon túlra. Vissza az ismeretlen mélységbe, ahonnét csupán az emberi szentségtörés legátkozottabb rítusai idézhették meg, itt a dombokon.

Rövid hallgatás következett, s e szünetben szegény Cumis Whateley kezdett már észhez térni. Nyöszörögve nyúlt fejéhez mindkét kezével. Emlékezete visszatért a pillanathoz, amikor eszméletét elveszttette, s a látvány iszonyata ismét teljes súlyával nehezedett rá.

– Ó, ó, Istenem, arca is vót neki... A legtetején arca vót! Vörös vót a szeme, gubancos albínó haja... Nem vót neki álla, pont mint a Whateleyknek! Polip vót, százlábú, pók vagy micsoda, de a tetejin az az arc olyan vót, mint a varázsló Whateleyé, csak épp sok yardnyi széles.

Kimerülten elhallgatott, a helybéliek csoportja zavarodottan bámult rá, nem fogták még fel egészen az új iszonyatot. Csak a régi dolgokra emlékező, s tán emiatt hallgatag vén Zebuion Whateley szólalt meg:

– Tizenöt évvel ezelőtt – mormolta – hallottam a vén Whateleyt: aszonta, egy nap meghallhatjuk még, hogy Lavinny gyermeke a Sentinel-dombon kimondja az apja nevit.

Joe Osborne azonban félbeszakította, ismét az arkhamiekhez fordult kérdésével:

– De hát mi volt ez a lény, és hogy bűvölte elő az ifjabb varázsló Whateley?

Armitage nagy óvatossággal válogatta meg szavait. – Ez a lény... Nos, olyasvalami volt, aminek nincs helye a mi terünkben; olyan erő volt, mely egy, a mi természetünkétől eltérő természet törvényeinek engedelmeskedve ölt formát és növekszik. Nem szabad efféle lényeket megidéznünk odaátról, ilyet csupán roppant elvetemült emberek s elvetemült szekták cselekszenek. Jutott a másságból Wilbur Whateleynek is – elég ahhoz, hogy ördögien gonosz szörnyeteg váljék belőle, s hogy halálában is iszonytató látványt nyújtson. El fogom égetni átkozott naplóját, és ha maguk, fiúk, egy csöppet is értelmesek, hát dinamittal röpítik a levegőbe azt az oltárkövet odafenn, és ledöntik a gyűrűben álló köveket minden dombtetőn. Az effélék segítettek megidézni a lényeket, amelyeket Whateleyék annyira kedveltek – a lényeket, amelyeket készséggel beeresztettek volna, hogy azok kiirtsák az emberi fajt, a Földet meg valami ismeretlen célból holmi megnevezhetetlen szférába ragadják. Ami pedig ezt a lényt illeti, melyet az imént visszaküldtünk: a Whateleyk nevelték, iszonyú szerepet szántak neki terveikben. Ugyanabból az okból nőtt sebesen és nagyra, mint Wilbur, de túltett még rajta is, mert nagyobb rész jutott neki az „odakintiségből”... Ne azt kérdezzék, hogyan sikerült Wilburnak megidéznie! Nem kellett megidéznie... Hisz az ikertestvére volt, csak épp jobban hasonlított az apjára, mint ő...

Gáspár András fordítása